A visszaszerzés reménye

A hetvenes évek közepén már egyre világosabban lehetett látni, hogy a látszatsikerekre és a szálkás féligazságokra támaszkodó Kádár-irányítású rendszer előbb-utóbb csődbe kerül, s az ország nemcsak anyagilag, de erkölcsileg is eladósodik. Sokunkban már akkor fölrémlett az ismerős aggodalom, hogy egy agonizáló ország részvétet kelthet mindenkor, de egy levegőtlenségtől fuldokló, amely ablakot is nyithatna, nem kelt soha.

Ekkor határoztuk el néhányan, írók, történészek, közgazdászok, orvosok, nevelők, hogy kérünk egy – hetente vagy kéthetente – megjelenő lapot, és szellemi-politikai gátakat emelve megpróbálunk elibe állni ennek a felénk hömpölygő romlásnak.

A gondolat mellé sikerült megszereznünk Illyés Gyula magasszintű föltételeken nyugvó támogatását, aki nemcsak írói rangjával hitelesítette tervünket, de három olyan történelmi folyóirat munkatársaként és szerkesztőjeként is, mint amilyen a Nyugat, a két Válasz és a Magyar Csillag volt.

Tudtuk, hogy a hatalmon lévő elit nem sieti el az „adakozást”, egyrészt mert a lapkérők zömét a népi-nemzeti radikalizmus képviselőjének tekinti, amely már eleve lidérces és gyanús gyülekezet a szemében, másrészt azért nem, mert van olyan okos, hogy tudja: a rendszereket a mi térfelünkön nem politikai szervezkedések szokták megdönteni, hanem a kultúrában fölhalmozódó erők. Főként az irodalmi töltetűek, amelyek előbb a lelkeket győzik meg csöndben, s a meggyőzött lelkek később változást követelnek.

Ma már történelmi tény, hogy arcpirítóan türelmesek voltunk, Illyéssel az élen. A szivárgó ígérgetések, hogy lehet szó ilyen lapról, ha éppenséggel nem kábítottak is bennünket el, de ránk adták a fegyelem és a várakozás kényszerzubbonyát. S elmúlt egy év, el kettő, el három és Illyés Gyula ezerkilencszáznyolcvanháromban úgy halt meg, hogy semmilyen választ se kapott az általa is támogatott hatalomtól. Se kitérőt, se elutasítót.

Rágalmazó szavakat annál többet. Még életében, de a halála után még inkább hallani lehetett innen-onnan, hogy a lap megszerzésében az „új népiek” Illyés tekintélyét csupán trójai falónak akarták fölhasználni. E kétfelé pofozkodó gyanúsításban benne lappangott az is, hogy a megöregedett író, sajnos, már nem vette észre a mögé felzárkózók fondorlatát – valójában tehát a hatalom egy felelőtlen kalandtól mentette meg azzal őt, hogy nem járult hozzá a lap elindításához.

Mondjuk ki végre: a gondos körültekintők Illyés Gyulát nem megmentették, hanem megalázták. S vele együtt azt a magyar progressziót is, amely túlemelkedve népiségen és urbanitáson, az ő tágasságeszményéhez igazodva, a negyven éve vergődő magyarság belső megújulását akarta elkezdeni, bukott forradalom és bukdácsoló reformok után.

Tíz évnek s egy csöndesen lezajló hatalomváltozásnak kellett elmúlnia ahhoz, hogy a Hitel első száma most végre napvilágot láthasson.

Tíz év! Egy egész korszak! A két világháború közt színre lépő íróink alig egy-két évvel kaptak csak több időt a sorstól, hogy korszakos művek egész sorával gazdagítsák a magyar irodalmat. Még leltározni se könnyű, hogy mi minden fért bele József Attila, Németh László, Veres Péter, Illyés, Cs. Szabó László, Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Halász Gábor, Féja Géza, Radnóti s mások tízegynéhány esztendejébe, mondjuk ezerkilencszázharminctól negyvennégyig. Mi, az imént emlegetett tíz esztendőnkben továbbra is csak várakoztunk, tengődtünk, kilincseltünk. Tömérdek föladatunk lett volna, de nem abba roskadtunk bele, hogy rosszul oldottuk meg őket, hanem hogy hozzá se kezdhettünk a megoldásukhoz.

Volt egy pillanatunk a tökéletes megcsúfoltatásunk hetedik évében, amikor többünkben fölmerült, hogy a Tiszatáj durva lemészárlása után, a Hitelt földalatti lapként kell megjelentetnünk.

Hogy a Hitel mégsem így jelent meg, nem a gyávaságunkon bukott el, s nem is a mindenáron való alkudozás ügyetlenségén, hanem egy hosszú távra tervezett megfontoláson. Természetesnek, sőt üdvözlendőnek tartjuk, ha egy kimondottan politikai célokért küzdő folyóirat elszakítja magát minden kötöttségtől, minden cenzúrától és a föld alá vonul. Döntése önmagában is beszédes eszköz. Mi azonban, akik egy lap segítségével nemcsak a politikai s hatalmi rendszert akartuk megváltoztatni, hanem a magyarság megrontott életösztönét, stílusát, lelkületét, sehogy se kezdhettük volna riadalmat keltő radikális eszmékkel és radikális módszerekkel. Mert radikalizálni, szerintem, előszörre csak valamilyen kisebbséget lehet, illetve: egy levert, de egészséges ösztönű népet, amelynek nem sok vesztenivalója van. Ha mi a huszadik századi történelmünk tragédiasorozatát nézzük is csupán, a veszteséglista alapján azt állapíthatjuk meg, hogy nekünk már nincsenek kockáztatni való tartalékaink, mert mi már minden elveszthetőt elveszítettünk. Már-már magunkat is. Radikalizmus helyett itt csak a mindenre kiterjedő gyógyítás segíthet. A lélek és a tudat fokozatos erősítése – követhető és vállalható célokkal.

Ezen kívül, persze, még volt más okunk is a „harmadik-utas óvatosságra”. Az, hogy mi a politika megújítása mellett az irodalom módszeres és lassú megújítására is gondoltunk, s a szépirodalmat ezért semmiképpen se szerettük volna lecsábítani a föld alá.

Hogy jól döntöttünk-e ebben, vagy rosszul, nem tudjuk bizonyítani. Azt viszont többször is tapasztaltuk, hogy a tíz évre elhúzódó szörnyeteg türelmünk, épp a csöndes eszelőssége miatt, sokaknak erőt is adott: a megtörhetetlenség titkos érzetét.

 

*

 

Az a véletlenszerűen kialakult helyzet, hogy a Hitel szerkesztői és belső munkatársai olyan írók, irodalmárok, értelmiségiek, akik hosszú időn át büntetett előéletű alakjai voltak a hivatalos szellemi életnek, finoman ugyan jelez valamit, de nem dönthet el és nem határozhat meg semmit. Egyébként sem elégtételszerzésre verődtünk össze, hanem munkára.

Hogy mi ez a munka? Mi ez a föladat?

Még csak fölvázolni sem tudjuk, legföljebb fölvillantani belőle valamit.

Kezdjük előbb egy kemény, csonthéjas és kihívó általánosítással. Trianon óta a magyarság folyamatos drámában él. Megrázó és botrányos jelenetek egymást váltó szorításában. A jó és a rossz, a fölemelt fej és a hitványság neurotikus szélsőségei között. Az egyik oldalon ott van például a második világháborús szerep: a balekség, a téboly, a beszorítottság elfogadása, a másikon viszont alig pár évvel később 1956 megtisztulást kereső ösztöne: a nemzet másoknak is példát mutató kiállása.

Mik ezek az ide-oda csúszkáló végletek bennünk? Örökölt bizonytalanságaink vagy suta történelmi kompenzációk? Hogyan lehetséges az, hogy 1944. március 19-én vagy október 15-én, a szerencsétlen kiugrás még szerencsétlenebb napján, képtelenek vagyunk saját érdekünkben az áldozatra, 56 októberében viszont aggálytalanul képesek? Zavarodottságunk természetrajzát végre, azt hiszem, nemcsak jószemű és szigorú történészeknek kéne elemezniük, hanem a mélylélektan elemzőinek is.

De épp itt kezdődik a baj. A harmincas évek írói, történészei még megpróbálták körüljárni a nagy Trianoni Sziklát és kialakítani a magyarság viszonyát hozzá. Közben, amit mozgósítottak magukban, az nem csupán a kiegyezésig visszahajló történelem volt, hanem az egész. A nagy századok sorban. A magyar középkor. A hadviselések és a kultúra nagy századai. Megkülönböztetetten a magyar humanizmusé. A protestantizmusé és a felvilágosodásé. Végül a reformkoré. Elődeink pontosan tudták, hogy a teljes időt kell fölbolygatniuk ahhoz, hogy az ő idejük: a részidő is izzásba jöjjön. Hozzájuk hasonló elemző szenvedéllyel és tudással már csak Bibó István fogott neki a föladatnak. Az ő termékeny három évével, negyvenöttől negyvennyolcig és ötvenhatos talponmaradásával egy hosszú folyamat zárult le beláthatatlan időkre. Mert mi, az újabb nemzedékhez tartozó írók, értelmiségiek, közéleti szereplők, jobbára a felületen korcsolyázgatunk. Hiába ismertük föl például 56 óta folyamatosan a körülöttünk s bennünk vergődő valóság életveszélyes pillanatait, valamilyen félelemnek vagy szokásnak engedelmeskedve, mindig a drámaiságtól megfosztott csonkább valóságról számoltunk be, nehogy végül a megnevezhetőt is letagadtassák velünk. És amit évtizedeken át a mindennapi életünkben megszoktunk, ezt vetítettük rá a történelmünkre is. A kevesebbet, a gondosan kicentizett látomásokat.

A következményeit már jól ismerjük: a nemzet idestova fél évszázada megint nem tud közel férkőzni saját igazságaihoz, botlásai természetéhez és saját akaratbázisához.

Ha van történelmi föladata egy most induló lapnak, a legsürgősebb épp ez lehet, hogy ennek a kóros tehetetlenségnek az okait kiderítse.

 

*

 

Van, akiben hűvösen, sandán, kárörömmel s van, akiben csöndes aggodalommal bukkan föl az elfojthatalan kérdés: jó vagy rossz időben indul-e a Hitel?

Mivelhogy a lapnak egyetlen szerződtetett madárjós munkatársa sincs, finoman lebegtetett válasz helyett a magunk földön járó gyalogosösztönére támaszkodhatunk.

Azt hiszem, kár volna szépíteni a helyzetünket: a Hitel nehéz és rossz történelmi pillanatban jelenik meg. Rossz életföltételek között. Hisz nincs a magyar társadalomnak egyetlen elkülöníthető sorskérdése sem, amelybe ne fúrta volna bele magát a féreg, s amelyet ne kérdőjelezhetne meg akár a legköznapibb gondolat vagy erkölcs. A világ elveszített rokonszenvét ugyan visszaszereztük némileg, de a statisztikai adataink eközben elborzasztóak. Fenyegető a népességfogyásunk, az adósságnövekedésünk, a halálozási arányszámunk. A családbomlás, az öngyilkosság, az alkoholizmus szinte megállíthatlan magyar betegségnek számít. A lelki balkanizálódás szintén. Bizonyos néprétegek gyors elszegényedése pedig, mint valami görcsös idill, befelé nyomulva a peremek felől, egyre komorabb árnyékot növeszt fölénk. Mindezt megtetézi a határokon túli magyarság véghelyzete. Megszervezett eltüntetésük századvégi programja. S mi még? Legalább ugyanennyi élet-halál kérdés a politikában, kezdve például azzal, hogy a hatalmi ösztön nálunk teljesen távol esik attól, amit nemzeti ösztönnek nevezünk, bezárva azzal, hogy politikusaink kilencven százaléka sokkal rövidlátóbb azoknál, akiket „képvisel”. Ha tíz évvel ezelőtt elindulhatunk, talán már fölhalmoztunk volna annyi bizalmat, erőt, hogy a megsokasodott gondokkal edzettebben és fokozatosan szálljunk szembe. Most egyszerre kell vállalnunk a bajokból felénk áradó rossz érzéseket és az elutasításukat is ugyanakkor! Erőt kell mutatnunk akkor is, ha mi szorulunk támaszra.

De menjünk tovább. A két világháború közti haladó magyar irodalom, a megújulás reményében még több osztályhoz is visszahátrálhatott hitért és erősítésért. Mindenekelőtt a legnagyobb nemzeti, lelki, biológiai tartalékokkal rendelkező parasztsághoz. De ezen kívül növesztő erőt képviselt a magyar középosztály és a polgárság jobbik része és az éledező munkásság.

Mára az ilyen fajta viszonyokat is kipusztította az idő. A magyar parasztság, mint történelmi képződmény, az erőszakos szövetkezetesítés következtében széthullt, föloldódott. Van magyar falu, persze, hogy van; ha tetszik mutatósabb a réginél, de belső arculata eltésztásodott. A magyar parasztságból lakosság lett. Ugyanígy a sokáig kiváltságosnak maszkírozott munkásságból is. József Attila még leírhatta magának, bujtogató eszméül, a gyárakkal benépesített külvárosról, hogy az egész emberi világ ott készül. Illyés pedig még a második Válasz beköszöntőjében is így ír: „…az tartozik hozzánk, akinek minden gondja mögött ott van még egy külön gond: a parasztságnak az élő nemzetbe, az európai műveltségbe való emelése.”

Mi semmi hasonlót nem írhatunk le. Sehol ilyen közvetlenül megnevezhető történelmi súlyú hátterünk!

Miközben ezt a bevezetőfélét írom s a Hitel egzisztenciális gondjai körül toporgok, a bős-nagymarosi vízlépcső továbbépítéséről szavaz az országgyűlés. Szavaz és meg is szavazza.

Egy testet öltött Nagy Metafora az egész jelenetsor. Bekövetkezik, amit elfelhősödő közérzettel és szívtáji szúrásokkal várni lehetett. Két napig mintha egy új közéleti szellem kis forgószelei szökdöstek volna be az ülésterembe, fölcsapott itt-ott a vita is, erkölcs és tudomány fogott össze, hogy egy másféle erkölcs, illetve egy másként felfogott tudomány ellen hadakozzék. S magányos Rózsa Sándor-jelöltek feszültek neki a hatalom által fölállított emberláncsoroknak, de végül hiába, mert a zsenge új formákat a régi beidegzettség, a régi pártfegyelem, a régi tekintélyuralom levegőben dolgozó harapófogói szétroppantják. Képviselő ismerősök állnak föl, akik lehajtott vagy dacosan fölvetett fejjel is tudják, hogy egy nemzet ellen elkövetett valamikori rossz kormányzati döntést a szavazatukkal most újjal tetézik, de azt is tudják, ha ülve maradnak, vége a politikai pályájuknak.

Az ember velük együtt látja a parlament elé vonuló tüntetőket is. A komoly, fegyelmezett tömeget. Látja tehát – harminc év óta először – az állam és a nemzet farkasszemváltásának jóslatos pillanatát. Hát ennyire különböznek egymástól? Ennyire más egyikük érdeke, mint a másiké, még most, azok után is, amikor számtalanszor kiderült már, hogy az eszköztelen és a tájékozatlan társadalom előrelátóbb volt, mint a hatalom? Reflexháború volna ez? Tekintélyharc? Elmérgesedett történelmi ostobaság? Ugye, az ellenzék nem győzhet, hiszen, ha jó ügyben győz, akkor mivégre való a kormányzati ész? Ha pedig rosszban győzne, akkor meg különösen milyen szerepük lehet az irányítóknak? Sőt az ellenzéktől még az alkujavaslatait se szabad elfogadni, mert az ő oldaláról nézve az is győzelemnek számítana. Csakhogy egy ennyi vereséget átélt országban, mint amilyen a mienk, vannak-e külön győzelmek? Akár hatalmiak, akár ellenzékiek legyenek is azok. Ugyanis győzni csak az győzhetne igazán, aki időben győzne. De itt, az örökös megkésettségben, bizony a győztes is vesztes.

A Hitel, mint ahogy utaltam rá, nem vetheti neki a hátát semmilyen szilárd társadalmi támasztéknak. De a fenti kérdésekhez hasonló kérdések egész tömegét, enélkül a háttér nélkül is, folyamatosan föl kell tennie.

 

*

 

A világ helyzete, mondják az akaratos bölcsek, sose azokon múlott, akik nem hittek a változásban, hanem, akik hittek benne.

Ma, szinte az egész magyar társadalom mozgásba lendült. Akar valamit. Hisz, vagy csak megpróbál hinni. Külön csoportok, egyesületek, független érdekközösségek alakulnak, hogy a hosszú időn át tagolatlanul szürkéllő országot, a jó megosztottság elve alapján, fölélénkítsék. Mintha egy előre betervezetlen idő jött volna el közénk: a felülvizsgálat, az erkölcsi revízió és visszaszerzés ideje. Mintha csütörtöktől péntekre virradóan tíz-és százezrek fáradtak volna bele a parádés széthullásokba, a fölösleges remények elleni védekezésbe és most kezdenék visszakövetelni erőszakkal elvett emlékezetüket, lelkierejüket, gondolataikat. Tüntetések és fölvonulások zajlanak az utcán, tüntetések és fölvonulások a még beíratlan papírlapokon.

A változtatni akarás mámora egyelőre még csak a városlakókat kapta el, de ha ilyen iramban terjed szét az országban, a legkisebb falvak lakóit is magával ragadhatja.

Vajon történelem-e az, ami most velünk történik? Minden bizonnyal. De kérdés, hogy milyen? Felületi? Kárpótlást kereső? Lényegi? Vagy egyszerűen csak meghökkentő, mintha a fejek fölött váratlanul nikkelszamovár repülne el?

A kérdés többszörösen jogos, hiszen a magyar reform is történelminek indult. Lett is belőle egy és más tagadhatatlanul, de nem egészen az, amit vártunk. Az életrajza lehangoló. Még ma is háztól házig jár a jóindulatú reformfecsegés, miközben súlyos árnyékot növesztve ott jár nyomában a kiábrándultság is. Kiderült, hogy nincs reform a lelkek megújulása és az erkölcs megújulása nélkül. Sőt, ha épp változások közben nem nevezzük meg vagy nem vesszük észre a morális problémákat, tovább mélyítjük csak az erkölcsi züllést.

 

*

 

Megérteném, ha az eddigiek után valaki azt kérdezné csöndesen tőlem: milyen lap lesz végül is a Hitel? Politikai? Meditáló? Erkölcsnevelő? Kritikai? Nemzetújító? Netán mindezt lelkesen összegyúrva mégiscsak szépirodalmi?

Szeretnénk, ha ez a kéthetenként megjelenő lap a helyzetfelismerés fokozatosan tisztuló lapja lehetne. Filozófiai vonzalmú és lírai is ugyanakkor. Ne felejtsük el, hogy választási esélyünk túl van a hamletin: a lenni vagy nem lennit már nem mondhatjuk ki hangosan, elvesztettük hozzá az emelkedettség jogát. Ezt kell mindenekelőtt visszaszereznünk: meg kell kísérelnünk a veszteségeinket átváltoztatni nyereséggé. A két világháború között sűrű szálakkal Európához kívántunk kötődni. Valamennyire sikerült is. Nézzünk rá a képzeletbeli térképünkre: most az egész világgal kötött bennünket össze a sors. Elsorolni sem egyszerű az országokat. Amerikát, Angliát, Nyugat-Németországot, Svédországot, Dél-Amerikát, Kanadát és a többieket. Ezt azonban eddig csak a távolságok homályos tejüvegén át láttuk. Vagy a félelemén. Végre szétszórtságunkban is együtt kell látnunk magunkat. Ki kell lépnünk a takarásból és elő kell csalni onnan az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági, a kárpátaljai magyart.

Angol az útlevelem, de magyar a büszkeségem – jelentette ki a világpolgári vonzalmak között élő Cs. Szabó László jóval azelőtt, hogy hazajött volna látogatóba Magyarországra. A példa jó lelkiismerettel követhető Argentínában, Romániában, a Szovjetunióban és Kanadában.

Lengyelországban – a pápa látogatása után a vallás lett ismét a nemzeti eszme föllobbantója. Nálunk a szenvedéssel és az igazságtalansággal összefonódott kisebbségi helyzet. Vagyis leveretésünk hozta el közénk a rádöbbenést. Ha a költők élhetnek a vereségből, sőt művet is építhetnek belőle, egy nemzet is megteheti.

A helyzetfölismeréshez azonban sokféle dolog kell. Nyitottság. Bizalom, erkölcsi előlegek. Hit. Hitel.

Lapunk névmegválasztása is ide kanyarodik vissza.

Amikor a fönti meggondolások alapján először elhangzott a címajánlat, többen is tiltakoztak: ne Hitel legyen a lap neve, mert közgazdászoktól hemzsegő korunkban, mindenki pénzügyi folyóiratnak hiszi majd. Bankfolyóiratnak, amelyben versek helyett a legfrissebb valutaárfolyamok táblázatai jelennek meg. Novellák, esszék, emlékiratok, kritikák helyett ilyen-olyan hitelviszonyokat elemző cikkek.

Mi, a szerkesztőség tagjai, nem mondtunk le a címről. S nemcsak azért ragaszkodtunk hozzá, mert a hitel szó Széchenyi értelmezésében egy korszak elindító kulcsszava volt, s nem is csak azért, mert az erdélyi fiatalok ezerkilencszázharmincötben indított folyóiratáról is ez a fogalom világított, hanem azért, mert azt gondoljuk: nekünk az élet hitelét, a szavak hitelét, a szétszórtságában is összetartozó nép hitelét, a lángok, a romok, a vér mocskai közé került ember hitelét is vissza kell szereznünk.