Szétszóródás közben

Amikor hónapokkal ezelőtt megtudtam, hogy a Genfben élő magyarok latin elnevezésű baráti köre idehaza, Magyarországon akarja megtartani ötödik nagytanácskozását, amelyet egyúttal búcsúfellépésnek is szán, a félredobbanó szív zavarában egyszerre éreztem örömöt és rosszkedvet. Emelkedettséget és aggodalmat.

A két belső hang közül az élénkebb azt súgta: végre! nagyszerű! Így van ez rendjén, hiszen a történelmi jóvátétel is azt kívánja, hogy a politikai rendszer összeomlása után és az ezzel kapcsolatos erkölcsi okok megszűnésével a száműzetésbe kényszerített gondolatoknak is haza kell térniük. Haza a tankokkal s véres botokkal kiüldözött igazságoknak, tudásnak, meghittségnek és érzelmeknek is. S ha ők, a genfiek kezdték először szimbolikus gesztussal „visszatelepíteni” a közös gondolkodás műhelyét, hát jöjjenek, üljenek itthon is közénk, mérgelődjenek és mosolyogjanak, igyák velünk a soproni és a hegyaljai bort, s az éveken át csak kint zajló magyar-magyar párbeszédnek idehaza is teremtsünk alkalmat s akadémiai rangot. És ha már így történik, legyen ez az első alkalom jelképszerű találkozás, ahonnan a világon élő minden magyarnak megüzenhetjük, hogy az emigrációs időszámítás lejárt, új korszak kezdődhet el a naptárakban és az idegekben egyaránt.

A másik hang, a csöndesebb, a szorongóbb, a disszonanciára fogékonyabb azonban mást súg. Azt súgja: jó, jó, örülünk, hogy vége a butaságban és az iszonyban fogant korszaknak, a karambolozó történelem botránysorozatának, de még örömünkben se hamarkodjunk el semmit. Ha mindenki siet is, mi ne siessünk. A fogságból hazatérő, kiéheztetett katona sem eshet neki rögtön a ropogósra sült kacsahúsnak, bármilyen csábító is, mert mohóságába könnyen belehalhat. Vajon nem ilyen, negyvenéves fogságból hazatérő lelkek vagyunk-e mindannyian, a történelem távlatából nézve?

Történelmi távlat?

Napjainkban túl gyakran emlegetett fogalom szóban és írásban is. Már-már újságírói fordulat, pedig megtanulhattuk volna, hogy esemény mindenből lehet, ami lejátszódik életünkben, de történelem csak abból, amit átjárt, átitatott a gondolkodás.

Ha elfogadjuk ezt a tételt, nyomban kétségbe is eshetünk magunktól, mert például az értelmiség nyüzsgő élgárdája a korszakváltás utáni új helyzetben leginkább talán a történelmi ihletet engedte magából elpárologni. Csupán a politikáét őrizte meg. Pedig ha valamit, az ötvenhatos forradalom ezt a gondolatot alaposan belénk sulykolta, hogy abból lehet csak távlatos ügy, történelmi fejlemény, amiben az egész ország, sőt különböző szinteken és fokozatokon az egész magyarság részt vehet.

Az elmúlt másfél évben, de különösen az elmúlt hetekben valami hasonlónak kellett volna a nemzet életében kibontakoznia.

Sajnos, épp az ellenkezője történt. Szellemi-lelki kitágulás helyett bezárkózás. A fölserdült pártok – a nagyobbak és a kisebbek is – arról álmodoztak, hogy majd tömegek állnak mögéjük. A helyhatósági választások két fordulójában azonban – minden eddiginél csüggesztőbben kiderült, hogy több az árnyék mögöttük, mint a lélegző ember. Hatvanöt százalékos távolmaradás! A passzív rezisztencia klasszikus pillanataiban sem álltak sokkal többen szembe egy idegen erővel, mint most, a megújulást hirdető, hazai pártfogókkal!

Akadhatott volna-e nagyabb gombóc, undokabb halszálka a torkunkon?

Aligha.

Tudom, jó volna az egész eseményt elfelejteni, megkerülni, vagy legyinteni rá cinikusan, de nem tehetjük. Hisz most, ezekben a napokban, ez az az időszerű botrány, amely riasztó tüneteivel túlmutat a folyékony jelen időn, s mindnyájunk sorsát meg fogja a jövőben határozni.

Mi is történt velünk valójában? Rövidre fogva az, hogy egy okosan kikínlódott szocializmus és pártállam utáni történelmi helyzetet eddig az istenért se sikerült a magunk hasznára átfordítanunk. Szervezkedtünk, szónokoltunk, érveltünk érte a sápadásig, és mégse! Vajon miért? Talán mert ostobák vagyunk, és gyakorlatlanok? Talán mert az előző rendszerben megtartónk nem a hit volt, hanem a tagadás, és hiányzik belőlünk az alkotás lendülete? Netán Európától elvadult mucsaiak vagyunk? Vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan „értelmiségiek”, akik a politikatudományok s jogfilozófiák magaslatait járjuk, és az ész helyettesíti bennünk a lelket is?

Vannak, akik az elsietett korai pártosodást és az ebből kirobbanó, csúnya hatalmi harcot okolják mindenért, bizonygatván, hogy a több párt léte Magyarországon egyelőre még csak számtani tény, s nem organikusan működő többpártrendszer. Vitathatatlan, hogy ez a szervetlenség is belejátszik kudarcainkba, de szerintem, ez is inkább következménye valaminek, s nem pedig oka.

Az én kiindulásom alapvetően más.

Én abból az egyszerű – már-már leegyszerűsített – józan gondolatból indulok ki, hogy történelmi fordulatot csak olyan nép, csak olyan nemzet tud a saját érdekében kihasználni, amelyik belül erős. A gyöngék sodródnak, tiblábolnak, október tizenötödikés kiugrásokkal próbálkoznak, s moralizálnak akkor, amikor cselekedniük kéne, s meglódulnak akkor, amikor épp önvizsgálatot kellene tartaniuk.

Azt, hogy a legutolsó időkig mitől gyöngültünk el, kívülről tudjuk. De hogy mitől nem voltunk képesek megerősödni, azt már nem annyira.

A magyarázatért vissza kell hátrálnom Adyhoz: A szétszóródás előtt című verséhez. A kulcsszó már ott van magában a címben: szétszóródás. 1914 januárjában ez még csak biblikus jóslat s költői előérzet volt, azóta – egy-két nyugalmasabb történelmi pillanattól eltekintve – folyamatos állapot. Legtragikusabban Trianonnal kezdődik el a folyamat, a három és fél millió magyar leszakadásával, aztán a második világháború embertékozlásával folytatódik, szörnyű széthömpölygésükkel minden irányba, és végül az 56-os emigráció életet s igazságot mentő kényszerével.

De azt hiszem, itt az ideje, hogy néhány lépcsőfokkal még mélyebbre ereszkedjünk. A szétszóródás fogalmát én már rég nemcsak a világban szétszóródó magyarok sorsára vonatkoztatom, hanem a határainkon belüli szétszóródókéra is, amely tán nem oly bibliás, de bizonyos értelemben megrendítőbb, mint az előbbi. Ugyan mi másról árulkodnak az öngyilkosokról készített statisztikák, ha nem a szétszóródás lidérces folyamatáról? Mi másról az alkoholistáink világranglistás adatai vagy az ijesztő népességfogyásé? S mi másról az, hogy tehetetlenek vagyunk s már unjuk ezeket az adatokat?

S mit mondhatunk akkor még az érzelmi-szellemi-tudati szétszóródásról, amely átlábolhatatlan sivatagokkal: önzéssel, gőggel, hamiskodással, rögtönzött gazdasági kizsákmányolással választja el egyik embert a másiktól? Hetvenöt évvel ezelőtt Ady Komp-országnak nevezte el az akkori idők Magyarországát, mi a magunkét mozaik- vagy cserépországnak nevezhetnénk, hisz az elmúlt évtizedekben óriási arányúvá vált ez a belső szétszóródás. Hány összeszámolhatatlan magány a városokban s a vidéki Magyarországon! Kicsit talán mindenki magára maradt, jobban a lehetségesnél. Beteg ország? Tudom, romantikusnak, sőt finitistának hangozhatott az ilyen kijelentés, de még a nyüglődő reform éveiben, sőt saját ellenzékiségem tudatában is egyre határozottabban azt kellett gondolnom: Magyarországon nem az a főkérdés, ki győz a politikában, hanem hogy mi lesz gyorsabb: a lelkek újjáélesztése-e vagy a lelkek pusztulása?

A kérdés még a rendszerváltás után sem dőlt el megnyugtatóan. Hit- és gondolattartalékok nélkül él ma is a lakosság nagyobbik része. Más szóval: nemcsak gazdaságilag adósodtunk el, hanem erkölcsileg és tudatilag is. Önérzet? Biztonságérzet? Öt napig ha kitartana! Elég lenne egyszer csak pár napra megszakítani a tévéadásokat, a rádióközvetítéseket, kitörne az országban a létbizonytalanság. Magukra, a maguk kiérlelt meggyőződésére csak igen kevesen mernének támaszkodni.

Sokáig töprengtem, hogy történelmi s köznapi szétszóródásunk tapintatlan vízióját szabadjára engedhetem-e ebben a teremben. Végül úgy döntöttem: újjászületésünket nem kezdhetjük tapintattal, se mellébeszéléssel. Jól tudom én is, hogy politikai életünknek vannak reménykeltő folyamatai, amelyeket már csak a párbeszéd kedvéért is meg kellett volna említenem, de magával a nyomakodó reménnyel vitázva is azt állítom: ma egyetlen kérdés előz meg minden más kérdést: laza, félnemzeti létünkből végre igazi nemzetté tudunk-e válni? A tizenötmilliónyi magyar emlegetése ama bizonyos szellemi hazában mindaddig serkentő eszme s toborzó utópia volt, amíg ezt egy nemzetietlen kormánnyal kellett szembefordítani, de rögtön operettáriává válik, ha nem tudjuk megtölteni gyakorlatias és metafizikai tartalommal. Egy tipródó, egy szétfolyó, egy vakaródzó ország lehet-e kohéziós erőközpont? Lehet-e mágnes, amely a Svájcban, Clevelandben és a Csallóközben élő magyar vonzalmait magához rántja? Ady a föntebb emlegetett versében szemünkre hányja, hogy még a Templomot sem építettük föl, de akik ma azt hiszik, sőt azt hirdetik az újságokban vagy a Parlamentben, hogy a fölépülő demokrácia helyettesítheti ezt a Templomot, szánnivalóan tévednek. A magyarság – akárhogyan vélekedjenek vagy vélekedjünk is róla – történelmi képződmény s jelentősége jóval több, mint amit rossz vagy elviselhető társadalmi állapotai mutatnak. Sajnos, dühöng nálunk egy „nemzeti ateizmus”, amely úgy gondolja, hogy a szocialista jelzőhöz hasonlóan a nemzeti és a magyar jelző előbb-utóbb fosztóképzővé válhat. „Úgy véljük – hangzik az egyik ilyen »ateista« véleménye –, a nemzeti tudat fogalma egyszerűen értelmetlen, csak társadalmi, egyéni és közösségi tudat lehetséges, s ennek részeként lehet szó azokról a tudattartalmakról, amelyek egy kulturális-történeti (esetleg: földrajzi-etnikai), azaz nemzeti közösséghez kötnek minket.”

Vita helyett csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a világban szétszórt zsidóságnak kétezer éven át a Siratófal és a Tóra jelentette azt, amit rosszhazájú népeknek a százféle érzelemből, tudásból, tragédiákból összegyúrt nemzet fogalma jelent. Sajnos Siratófalunk – Mohácstól Trianonig és tovább – nekünk több is van, de Tóránk – mint a háborúban kidobált könyvek – széttépve, darabokban.

Azt gondolom, hogy mai párbeszédünk, amely a kinti magyarság és a hazai magyarság új történelmi és lelki viszonyáról folytat eszmecserét, csak akkor lesz termékeny, ha minden gondolatunk alatt, mint egy mélyhegedű kitartott hangja, szétszóródásunk tudata szól, s fölötte pedig több szólamban a reményé, hogy nekünk is, mint a szerencsétlen sorsú nagy költőknek, a veszteségeinkből kell építkeznünk.