Eltemetetlen gondok a Duna-tájon

Nem múlik el egyetlen nap se, és már lassan a harmadik éve nem múlik el, hogy a Csehszlovákiában s a Romániában élő kisebbségi magyarok sorsáról ne hallanék valami újabb lehangoló vagy vérlázító hírt. Egyik hétfőn például tizenötéves, riadt kamaszokat hívatnak be Nagyváradon a Securitatéra, és a bozótos faggatózások közben váratlanul azt kérdik tőlük: mit láttak utoljára a Román Televízióban, s ha kiderül, hogy a család a magyarországi adásokat nézi, a titkosrendőrség, mint az állam, a nemzet pedagógusa, nemcsak a magyar kamaszokat oktatja ki arról, hogy hol élnek, de révükön megleckézteti a szülőket is. Kedden egy Zilah környéki református pap állít be hozzám, s roncsemberként panaszolja, hogy az állambiztonsági szervek hónapokon át arra akarták kényszeríteni, ő legyen saját hívei besúgója. Szerdán a letartóztatott Durayról hallok és a megfélemlített csehszlovákiai tanítókról. Csütörtökön egy marosvásárhelyi katolikus pap haláláról, aki karácsonyi fohászában Isten irgalmát kérte a mostoha sorsú erdélyi magyarokra. A templomban nyíltan elhangzó imádságért a Securitate emberei titokban elhurcolták, és halálra verték. És pénteken és szombaton zörgő csontú statisztikákat zúdítanak elém arról, hogy a határainkon kívül élő hárommilliónyi magyarság 1958 óta az egész térségben nem rendelkezik egyetlen magyar nyelvű egyetemmel sem, egyetlen magyar nyelvű főiskolával; fokozatosan elsorvasztották vagy fölszámolták őket, és tisztán anyanyelvű középiskolája is már csak egy van. Ki tudja meddig?

S ez így megy szakadatlanul napról napra. A könyvelkobzások, a házkutatások, a táncházmegszüntetések ismétlődő hírei mellé az utóbbi időkben még elszomorítóbb hírek is odacsapódnak. Futkosom a városban, s a tömegben valaki csöndesen megérinti a karomat: „Nem tudom, hallottad-e, hogy H. S., a kitűnő kolozsvári színész is beadta áttelepülési kérelmét, s azóta csak ül maga elé meredve lefüggönyözött szobájában.” Eddig még játszhattak magyar darabokat, de újabban már a Nóti Károlyét sem engedik, sőt a Csárdáskirálynőt sem. A közönség még a kötelezően előadott román darabokra is tódul, mert a tíz körmével is védené anyanyelvű színházát, de ez a kétségbeesett ragaszkodás a lelkükben megalázott színészek miatt roppanhat össze könnyen.

Úgy jutnak el hozzám, és másokhoz is, ezek a hírek, mintha illegalitásban élnénk. Szánalmas és részvétre méltó illegalitásban.

Amikor a hetvenes évek elején egy-két kiváló erdélyi magyar értelmiségi áttelepült Magyarországra, az ottmaradók és az itthon élők egybehangzóan még drámai vétségként értelmezték az ideköltözők döntését: bűn cserbenhagyni azt a szorongatott kisebbséget, amelynek nincsenek védelmet nyújtó intézményei, csupán erkölcsileg és szellemileg nagyra nőtt képviselői.

Mára már teljesen eltompultak ezek az aggályok. Szinte minden értelmiségi jönne, hogyha jöhetne. Főként ők, akik alól úgy rángatták ki érzelmei hazáját, mint durva szabadrablók lepedőt, párnát, szőnyeget.

De hol az a magyarországi újság, amely beszámolna a tömegesnek mondható „néma menekülésről”? A valóságosról és a képzeletbeliről egyaránt. A Romániát elhagyó zsidó és szász kitelepülőkről, akikért kemény valutát fizet Izrael, illetve Nyugat-Németország, itt-ott még harangoznak „egy sort”, de a kolozsvári, a brassói, a szatmári magyarok anyaországba való titkos emigrálásáról soha. Magyarország kemény valuta helyett szégyenvalutával fizet helyettük is, mégpedig busásan.

Nincs mit szépíteni vagy takargatni a helyzeten: Magyarország és Románia hagyományosan felhős viszonya az utóbbi időkben annyira beborult, megromlott, hogy ezt a viszonyt lassan lélektani és politikai hadiállapotnak kell tekintenünk. Nyíltan még egyik fél sem fogalmazta meg a feszültség fokát, mintha a szocializmus szótárából hiányoznának az egymás közötti háborúskodás szavai, de a fájdalom, a szembenállás gesztusai megfogalmazás nélkül is kiábrándítóan beszédesek. Az elmérgesedés odáig fajult, hogy már a közeledés araszoló szándéka is támadásnak látszik. Közeli és jó példa erre a Magyar Televizió Petru Grozáról, azaz a mi szóhasználatunk szerint Groza Péterről sugárzott műsora. A dokumentum-összeállítás és az életművet méltató emlékezés nemcsak udvarias és diplomatikus főhajtás volt a román államférfi szelleme előtt; kinyújtott kéz is.

A műsornak idehaza szokatlanul jó visszhangja támadt. Főként értelmiségi és politikusi körökben. Azt lehetett hinni, hogy a hivatalos román politika is megenyhül, kibontakozik a rettenetes görcsből, ha csak egy pillanatra is. Sajnos, nem ez történt. A Groza Péternek szánt tisztelgést Bukarestben a mai román vezetés arcába dobott kesztyűnek ítélték: Groza igen, a mostaniak nem! Őt fogadták a magyarok, Ceausescut azonban már évtizedek óta nem hajlandók. A diplomáciában ezt szándékos félremagyarázásnak szokás nevezni, a lélekgyógyászatban azonban kristálytiszta paranoiának. Közvetlen válasz természetesen nem érkezett a műsorra. Áttételes viszont igen. Az adás utáni napon a biharkeresztesi határállomáson hetven Erdélybe készülő magyar állampolgárt minden indok nélkül visszaküldtek. Ha senki más, a magyar határőrség katonái és a visszautasítottak majd továbbadják a megleckéztetés hírét.

Ez persze csak egy kisded hajszál a levesben, szót sem érdemel a többi súlyos zsaroláshoz képest, amelyet nem nekünk, magyarországiaknak, hanem az Erdélyben élő kisebbségi magyarságnak kell elszenvednie.

 

*

 

Ahol a jó szó és a jó szándék legalább akkora ingerültséget vált ki az egyénből, mint a sértés vagy a nyílt gyalázkodás, ott olyan lelki torzulásra kell gyanakodnunk, amelynek a gyökerei a lélek legmélyebb rétegébe ereszkednek alá. A nehezen földeríthető sötétségbe. Ilyen esetben az egyszigonyú logikával nem sokra jutunk. Föl kell bolygatni-forgatni ásóval az egész altalajt, hogy rábukkanjunk arra a mélységre, ahonnét a hajszálerek a mérgezést szívják.

Hibás körök és fordított reflexek nemcsak az egyes emberben, de népekben is kialakulhatnak. A mai románok és a mai magyarok közötti engesztelhetetlen viszálykodás okát is valahol a pszichés tartományokban kell keresnünk. A történelem legföljebb adalékokat szolgáltat csak a mélyben örvénylő erőkhöz.

A szomszédaink – köztük a románok és a szlovákok is – ezeresztendős nemzeti elnyomásról szoktak beszélni. A gyűlölködés „erkölcsi jogát” ebből eredeztetik, gyakran mind a mai napig. Érveink jócskán lehetnének az ezeréves elnyomás ellen, hiszen a vallás és feudalizmus ikerszövetsége századokon át nem a nemzet eszméjét emelte a legmagasabbra, s így a belőle lefelé ható nyomás se a nemzet nevében történt. Persze ennek ellenére is érti az ember a szlovákok, a románok külön érzékenységét, ha sorsuk fölött magyar arisztokraták „farsangoltak”, de miért hiszik, hogy a magyar jobbágyokkal simogatóan és szelídebben bántak volna, csak mert fajtájukbelinek nézték. Legenda és tévedés, mint annyi elterjedt hiedelem. Igaz ugyan, hogy a román munkaerő olcsóbb volt, mint a törzsökös bennszülött szegényeké, s ezért is telepítettek előszeretettel hegyvidéki románokat magyar birtokokra, de ennek nem egészen van köze a megkülönböztetéshez, a sárba szorításhoz, ahogy utólag értékelik. Mert fonákjáról nézve ez éppenséggel nem a románság, hanem a magyar nincstelenek diszkriminációja. Sőt, ha a letelepülő román annyira rettegett volna a magyar elnyomástól, módjában állott volna Moldva vagy az Ókirályság felé fordítani szekérkéje rúdját. Pörösködni tehát az „ezeréves elnyomás” vádjával tökéletesen céltalan igyekezet volt eddig is, és az lesz ezután is. Közelebbi okot kell keresnünk az elhatalmasodó gyűlölködéshez. Közelebbit és követhetőbbet. Ez pedig elképzelhetetlen történelmi szituáció nélkül. Felhozhatnánk 1848-49-et, mint sorsfordító két esztendőt, de ez amennyi okot szolgáltatott nekik az igazukért folytatott harchoz, legalább ugyanannyi sötétséget, árulást kevert hozzá! Végül is a Habsburgok oldalára csúsztak, és egy egyetemesnek nevezhető erkölcsi mérce szerint nem a haladóbb európai eszmét támogatták, hanem a megmerevedett, a cárnak és a dinasztiának tetszőt. Ezt a támogatást úgy köszönte meg nekik a „hálás” Uralkodó Ház, hogy a 67-es kiegyezés után átutalta őket az önigazolást és elégtételt kereső magyarok „felügyelete” alá.

De akárhogy ítéljük is meg ezt a korszakot – hatvanhéttől az első világháborúig –, a románok számára semmiképpen se ez jelentette azt a bizonyos történelmi sokkot, illetve történelmi szituációt, amely helyrehozhatatlanul elmérgesítette bennük a gyűlöletet. A mai nemzetiségi poklokból hátranézve szinte virágzó időnek mondhatnánk ezt a kort. A magyarok, pontosabban a magyar kormány asszimilációs terve vérig sértette ugyan önérzetüket, de ahelyett hogy elfojtotta volna bennük az életet, inkább radikalizálta őket. Szavakban és cselekedetekben egyaránt. Újságok, könyvek, szónokok hibáztatták fennhangon és félelem nélkül a magyar sovinizmus bűneit. Ez a nemzetiségi hang akkor fölért a mindenkori ellenzék faldöngetésével és szívósságával. Szinte belesápad az ember, ha ezeket az időket a maival méri össze: az erdélyi románság még a magyarosítás éveiben is önállóan intézheti egyházi, iskolai és alapítványi ügyeit. Iskoláiban minden tantárgyat románul tanítanak, kivéve a magyar nyelvet. A belső indulatokat és a nemzetközi közvéleményt fölszító legsúlyosabb magyar intézkedés az 1907-es Apponyiféle iskolatörvény volt, az, amely a felekezeti iskolákban is kötelezően vezette be a magyar nyelv tanítását. Az intézkedés, mondhatnánk, világbotrányt jelentett. Érdemes fölidéznünk ennek egyik jelenetét. Az 1908-as nemzetközi békekonferenciát Münchenbe hívták össze. Meghívottja volt a konferenciának Apponyi Albert gróf, és a világhírű norvég író, Björnstjerne Björnson is. A norvég író nem ment el végül Münchenbe. Távolmaradását azzal a nemes gesztussal indokolta, hogy nem kíván egy asztalhoz ülni olyan emberrel, aki a nemzetek legelemibb jogát lebecsüli. A részvételét lemondó levelében határozottan fogalmazott: „Gyermekeket anyai nyelvüktől elszakítani annyi, mint az éhes gyermeket elvonni anyja emlőiről…”

Egy kisebbséget, amely ilyen figyelmet, együttérzést tud kiváltani a világból, azt nem véreztették ki se lelkileg, se anyagilag. Ezt az utóbbit azért emelem ki külön nyomatékkal, mert a szellemi, lélektani önvédelem mellett az erdélyi románság anyagi eszközökkel is védhette magát. Elég, ha csak az Erdélyben működő román bankok szerepét pendítjük meg, melyek a nagyromán nemzeti gondolat legsikeresebb képviselői voltak. 1872-től 1914-ig százötvenkettőre szaporodott föl a számuk. Legfőbb céljuk ezeknek a pénzintézeteknek az volt, hogy az erdélyi románokat földvásárláshoz segítsék. Az eredmény szinte hihetetlen: 1903 és 1912 között nagyarányú hiteleikkel a magyaroktól 125 000 holdat, a szászoktól körülbelül ennek az egyharmadát, 40 000 holdat vásárolnak föl „hazaszerzés” címén. Csupán zárójelben jegyzem itt meg, hogy a mai, kisebbségi sorsban élő erdélyi magyarság nemhogy emelkedne és gyarapodna, ellenkezőleg, veszedelmesen szegényedik, s lassan már az is örül, aki a török vagy az arab vendégmunkások szintjén tengődhet szülőföldjén.

E hosszúra nyúló, vázlatos töprengésből is kiderül talán, hogy a történelmi ellentét pszichotikus gyűlöletté még ennek a korszaknak a nyomása alatt se sűrűsödhetett össze a románságban, mert megáltalkodottá és szörnyűségekre is kaphatóvá általában akkor változik át egy nép, ha minden oldalról korlátozzák, nyesegetik, és közben lélekhasadásra kényszerítik.

Az igazi ok, a mélylélektani fordulat ezek szerint csakis Trianon lehet. Mindkét népet ez neurotizálta, sebezte meg a szíve gyökeréig. A magyarok azt nem értették meg, hogy Trianonban mi volt, ami történelmi szükségszerűség, a románok pedig azt, hogy mi volt benne meggyalázás és nyers erőszak.

Ahol a valóságot ennyire ellentétesen ítélik meg, s az ítéletet hatalmi szóval még szentesítik is, ott megszűnik maga a valóság. A részletek veszik át a helyét, s elkezdődik fantomizálásuk folyamata. Ettől kezdve minden tény, adat s történet képzeletbeli mezőkre csap át, s külön történetté lényegül. Erdély, mint reszkető szimbólum, ekkor égetődik belénk, magyarokba, s ekkor maródik bele végképp a románokba is.

A történelem csak alternatívákat tűr el, amelyek közül választani kell; utólagos szenvelgő sóhajokat nem. Megkockáztatok mégis egyet, hátha hozzásegít bennünket a tisztánlátáshoz. Meggyőződésem, hogy minden másképpen történik velünk és körülöttünk, ha a trianoni döntés olyan területeket szakít el és hagy meg, mint a második bécsi döntés: Észak-Erdély – zömében magyar lakossággal – Magyarországé, Dél-Erdély pedig Romániához kerül.

Szorongva írom le ezeket a mondatokat, mert máris hallom a fölbőszült vádaskodást, mind a négy égtáj felől: ez volt a hitleri döntés is! Csakugyan ez volt, de én nem az ő döntését helyeslem, hanem a tényt magát, amivel ő számítóan visszaélt. A bécsi döntéssel Hitler nem igazságot osztott, hanem az új európai helyzetben saját érdekeinek megfelelően akarta megosztani a szövetségeseit. Más a háború érdekében cselekedni és más a béke jövőjét szem előtt tartani. Hitler egyértelműen az előbbire hangolta döntéseit, a trianoni „békeszerzőknek” azonban húsz évvel korábban még lett volna alkalmuk az utóbbira hangolni, s miután ezt elmulasztották, a nagyreményű békemű minden előző európai békeszerződésnél gyorsabban összeomlott. Gyors bukása egyúttal önmaga legnyersebb kritikája és ítélete volt. S természetesen mindazé, amit a népekre s nemzetekre ráruházott vagy rákényszerített.

 

*

 

Trianon neurózisa egyformán őrült folyamatokat indított el minden érintett félben. A vesztesek az igazi fájdalmakon túl fantomfájdalmaktól is szenvedtek, a nyerteseket pedig a gőg és rémület páros érzése gyötörte. Féltékenység és félelem: meddig lesz a mienk az elhódított menyasszony? Azok a jelszavak, amelyeket iskoláskorunkban fújtunk, hogy: Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország, vagy a Nem, nem soha lúdbőröztető fenyegetőzése ugyanúgy a lélek beteg remegéseiről adott számot, mint a szomszédaink ellenünk szegezett szavai.

A neurózison enyhíteni kizárólag a csehszlovákiai polgári demokrácia tudott. Csehnek lenni a Monarchiában általában azt jelentette, hogy aulikusnak lenni a Habsburgokkal. Magyarnak lenni: épp az ellenkezőjét jelentette ennek. Örökös dacot, szembeszegülést, merevséget. Úgy látszik, az aulikus csehek – talán rugalmasságuk folytán is – eleve közelebb álltak Nyugat-Európa viselkedési modorához, gazdasági, politikai mozgékonyságához, közelebb a polgári nemzet, a polgári demokrácia eszméihez is, mint a rendi örökség önvédelmi nehezékével megterhelt magyarság. Érthető, hogy a Monarchiából való kiszabadulásukat óriási mély lélegzetvétellel élhették át, s még érthetőbb, hogy a nekik is kedvező békekötés után ők zárkóztak föl legelőször Európához. Az új államokat megtervező és az új állam föladatait megfogalmazó T. G. Masaryk így írt önmagukról: „Köztársaságunk kérdése világkérdés. Európa és az emberiség a háború és a békekötés által arra a fokra jutott, amely a nemzeti sovinizmust elintézte… A mai művelt Európa kulturális szintéziséről van szó. Ezt épp a kevert államokban kezdhetjük meg: a művelt nemzetek kisebbségeinek ebben fontos és tiszteletre méltó feladatuk van.”

Amit Masaryk a sovinizmusok fölszámolásáról írt, az öncsalás, vakság, vagy tudatos hamisítás. De amit Európa kulturális szintéziséről és a nemzeti kisebbségekről mond, az nem egyszerűen csak taktikai fogás, de bizonyos értelemben a békeszerződés finom, lelkiismeretet tükröző utószava is. A békét diktáló nyugat-európai kormányok, a térkép új átrajzolásában, leghatározottabban a nemzetek önrendelkezési jogát képviselték. De szinte semmit nem értettek abból a kelet-európai feszültségtömegből, amely a történelmi határok és a nyelvi határok között századok óta izzik, s az utódállamok önállósulásával egyáltalán nem szűnik meg, csupán átöröklődik rájuk.

Masaryk a hiányzó érzékenységet igyekezett pótolni programjával. Nagyon fontos szerepe lett ennek később a csehszlovák demokrácia kialakításában, és annak a görcsnek az enyhítésében, amit Trianon sokkja jelentett. Az alapkérdés persze az, hogy két és fél millió szlovák szükségszerű önállósulásával egymillió magyar szabadsága csonkult meg, és ez az idegekből még a legeurópaibb elképzelések ellenére sem mosódott ki egy percre sem, de a létezés napi kényszere folytán valamiképp elcsitulhatott.

Az elcsitulás egyedüli orvosságának a sokat emlegetett demokrácia ígérkezett. A vesztes rendelhetett valami csorba kárpótlást veszteségeiért: enyhe emelkedőt a polgáriasulás felé, szabadabb mozgást a gazdasági keretek között. De nemcsak ezt: különös megbízatást a jövőre. A közvetítő szerepét két ország között.

Ha tudathasadásos volt is ez a szerep, nem csodálkozhatunk azon, hogy a felvidéki magyarság, elsősorban természetesen az értelmiség, mint ideiglenesen elibe csüngő mentőkötélbe, úgy kapaszkodott bele a cseh demokráciába. S amilyen mértékben védte őt ez a demokrácia, olyan mértékben nyílt ki önmagában, s nyílt ki Európa felé. „Hazánk: Európa” – hirdette meg a kisebbség föltámadásos vallomását Fábry Zoltán. A föntebb emlegetett trianoni neurózist ily módon kísérelték meg átalakítani erénnyé. Kezdetben már-már az egész magyarság helyett vezekeltek, a kisebbrendűek ismerős bűntudatával, mutatva, hogy milyenek vagyunk, s valójában milyenek tudunk lenni, ha nem fekszik rajtunk egy „ellenforradalmi rendszer” társadalmi, politikai, jogi nehezéke. Később, eltávolodva ettől az elsődleges lelkiállapottól, komolyan és megfontoltan azt az értéktöbbletet kereste erkölcsben, gondolkodásban, művészetben, társadalmi és gazdasági megoldásokban, amely önmagának és a többségi nemzetnek is a legjobb, sőt átsugárzik még az anyaországba is!

Volt ebben a feszesre fogott küldetéstudatban valami túlbuzgó igyekezet, valami rebbenékeny vértanúhajlam is, de ezzel együtt mégis olyan megoldást sejtetett, amelyet el lehetett volna fogadni a trianoni „békemű” egyik kiigazító modelljének.

Sajnos, ez a kísérlet túlságosan rövid életű volt ahhoz, hogy érettsége távlatosan is bebizonyosodjék. 1938 októberében ugyanúgy „megcsonkították” a Csehszlovák Köztársaságot, mint húsz évvel előbb Magyarországot. Ekkor derült ki, hogy nem csupán legfőbb erénye, a polgári demokrácia volt túlontúl zsenge, de még ennél is zsengébbnek bizonyult az a burok, amely a csehek és a szlovákok államszövetségét összetartotta. A bajban kitudódott: nem igazi szerelem szülte ezt az egyesülést, hanem hatalompolitikai érdek. Peéry Rezső írja egyik tanulmányában, hogy Hitler persze egy svájci szerkezetű Csehszlovákiával is végzett volna, de már háború közben és még inkább utána, Benesék és a Moszkvából hazaérkező Klement Gottwald is úgy ítélte meg ezt az összeomlást, mintha a cseh és a szlovák nemzet kényszerházasságának semmi köze se lett volna hozzá, kizárólag a német és a magyar kisebbség puszta léte hozta volna rájuk a végzetet.

1945-re a csehszlovák demokráciából csak a pernyéje maradt. A Masaryk által kevertnek mondott nemzet nem akart többé az európai szintézis élharcosa lenni. A vele élő kisebbségektől úgy akart megszabadulni, mint a bélpoklostól. Bűnbakká kiáltotta ki őket, hogy gátlástalanul rendelkezhessék velük. Janics Kálmán A hontalanság évei című művéből ismerjük ezeket az időket. És ismerhetjük Fábry Zoltán 1946 májusában írt röpiratából, A vádlott megszólalból is: „Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc után az utcán tartózkodjam, a második provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget. A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelven nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom… És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsít nemzeteket. Vannak fasiszta államok, és vannak antifasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik.”

Fábry a teljes jogfosztottság dermedtségében írja vádiratát s küldi el száz, országosan ismert cseh és szlovák értelmiségi címére. Segítséget, lelki támogatást már csak őtőlük vár, akiket egycélúnak ismert magával a háború előtt, s akiket eszméikért külön is szeretett. Választ senkitől se kap. Még csak egy titkos, baráti kézszorítást se. Mintha soha nem hallottak volna demokráciáról, emberi jogokról. Különös pillanat: értelmiségi embereivel nem is egy, hanem két nép zárkózik el az elgázolt s nyomorúságában vergődő kisebbségtől.

Ha vannak mélypontjai a térség történelmének, az a lidérces három év talán a legmélyebb.

 

*

 

Különös, játszó visszfénye a sorsnak, hogy 1945 után Románia is kísérletezik valamiféle belátásra és rokonszenvre alapozott demokráciával.

Groza Péter ideje ez az idő.

Véres hónapok előzik meg ugyan ezt a korszakot, bosszúálló Maniu-gárdák húzzák a Halál nagy gereblyéjét végig Észak-Erdélyen, de mégse lehet azt mondani, hogy Groza és a kommunista párt azért kezd nagyvonalú programmal, mert a rémtettek emlékét akarják kitörölni. Groza magyarul mondott kolozsvári beszédéből ilyen mondatokat lehet kiemelni: „…a román államiság jellege Erdély címerén mentes lesz minden sovinizmustól és nagy humánus fölfogást, politikai érettséget és a két nép együttműködését fogja megvalósítani.”

Ha nagy kétségek és nagy tusakodások közben is, a demokrácia reménye ugyanúgy odasuhant a fejek fölé Erdélyben, mint a két háború közti Felvidéken. A trianoni neurózis természetesen az erdélyi magyarságban sem múlt el, sőt egy újabb megrázkódtatáshoz edzette a szívet és az elmét, a párizsihoz, mégis a talpon maradás kényszere közel engedte magához a bizakodást. Elsorolható tényei is voltak ekkor ennek a reménynek. Az adatok közül megemlítek néhányat. 1945 májusában például törvény születik egy magyar nyelvű egyetem felállítására. 1948-ban 2500 magyar tannyelvű iskola nyitja meg a kapuit ősszel. Még a moldvai csángó magyarok is kapnak anyanyelvű iskolákat, ami szinte csodának számít. Aztán a felemás esély: 1952-ben létrehozzák a Magyar Autonóm Tartományt, papíron lefektetett önkormányzattal. Amikor 1954-ben, fiatalon és tudatlanul először járom be Erdélyt, az ott élő értelmiségeik körében csak olyasféle fogcsikorgatásokra figyelek föl, amilyenekre 1953 júniusáig idehaza én is fölkaptam a fejem, vagy magam is csikorogtam. Pártosság, nemzetköziség, s egyéb leborotvált szólamok körülröpdösnek ott is, de a többségi románok világán belül zavarodottság nélkül léphetek át a kisebb-nagyobb magyar világba. Voltak pillanatok, amikor azt hittem: tökéletesen otthon vagyok.

Mindez azonban, különösen most utólag, kirakatibb teljesítménynek látszik a csehszlovák demokráciánál. Ebben már jelen volt a félelem, a megvertség, a magyar sovinizmus bármikor arcba vágható szennyes zsebkendője; jelen volt valamiféle zseniális taktika, amely az alig fölcseperedő „demokráciának” már vagdosta el az inait. A művelethez, mint mindig, nemes eszméket is talált a rejtekező román nacionalizmus. A két nép barátkozását azzal igyekezett szeplőtlenné tenni, hogy a magyar kisebbség se különüljön el semmiképp a románságtól, ne akarjon külön magyar intézményeket magának, sőt azokról is mondjon le, amelyeket addig megszerzett. Legyen minden közös. Mintha egy nagy távlatokban gondolkodó, furfangos főbérlő érzékenyítené, azaz bolondítaná el finoman az albérlőjét. A magyar kommunisták, a testvériség és a nemzetköziség jegyében, nagylelkűen lemondtak minden megszerzett vagy megszerzendő kisebbségi jogról.

Ezzel kezdtek lemondani életképességükről is. A rengeteg magyar kommunista bebörtönzése Erdélyben nem azt jelentette, illetőleg nemcsak azt, amit idehaza, hogy a sztálinizmus mint paranoiás diktatúra teljes hatalomátvételre készül az egész társadalom fölött, s ehhez szüksége van a mesterséges megosztásra és félelemkeltésre, hanem azt, hogy a többségi állam látványosan is falakat húz a nemzet és a nemzetiségek közé. A kisebbség bármilyen korlátozása ugyanis mindig kétszeres hatású korlátozással ér föl.

„Demokratának lenni, mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni; nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól… és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük” – írja egyik tanulmányában Bibó István.

Közép-Európa tízparancsolata közül ez az egyik legfontosabb parancsolat, szinte a legsugárzóbb. Az itt élők mégis ez ellen vétenek leggyakrabban.

A lassan újjászerveződő antidemokratikus román nacionalizmusnak semmi se jött annyira kapóra, mint a hidegháború, a személyi kultusz évei és az 1956-os magyar forradalom. Elzárkózhatott és bezárkózhatott: ráadásul saját körmeit élesíthette. Ez az a korszak, amikor az állambiztonsági szervek megerősödhetnek, s igazi gyakorlóterepül érthetően a kisebbségi területeket választják, hiszen árvízi veszélyt, lázadást, netán elszakadási kísérletet az ő térfelükről lehet várni. A föltételezés ez esetben nem a valóság esélye, hanem a diktatúra indoka. Ezért történhetett meg, hogy a magyar ötvenhatért már-már több erdélyi magyar értelmiségit csuktak le, mint hazait. Elég volt ehhez egy kíváncsi fejfordítás Budapest felé. A román kormány, de persze a csehszlovák s félig-meddig még a jugoszláv is, az októberi eseményeket a nyughatatlan magyar nacionalizmus bűnjegyzékéhez sorolta. Mintha az 1848-49-es hátbatámadásuk ismétlődött volna meg ellenünk, ezúttal nem Bécs, hanem Moszkva oldalán.

 

*

 

Szó sincs arról, hogy a kisebbségi helyzet teljes megromlásáért itt, Kelet- s Közép-Európában, csak az úgynevezett utódállamok felelősek. Azok vagyunk mi, magyarok is. Idehaza és a határokon túl egyaránt. Az eredendő bűnt, szerintem persze Horthyék követték el. S nem azzal, hogy belecsúsztak a háborúba, hanem azzal, hogy nem tudtak idejében kilépni belőle. Egy-egy kis nép – legyen az bármelyik – képtelen ellenállni az örvénylő erőknek. Azok magukkal rántják, főként ha némi érdeke is fűződik hozzá. Horthy revansista politikája nem önmagától vált azzá: hatás és visszahatás durva logikája alakítgatta. Hogy a főbűnt mégis az ő számlájára írom, azért van, mert ahol nem a népképviselet, hanem az államfői hatalom válik „történelmi erővé”, ott lehetetlen másként ítélkezni. Horthynak nem októberben, hanem 1944 márciusában kellett volna cselekednie. Talán épp Klessheimben, ahová Hitler hívatta ki a német megszállás előtti napokban. Megtehette volna, hogy nem megy ki. De ha már kiment, közölhette volna a Vezérrel: amennyiben a németek megszállják az országot, tekintsék őt fogolynak. Csoda természetesen nem történt volna ettől sem, de a történelem menete egész más irányba fordul. Más irányba itthon, Erdélyben és a Felvidéken is. Például az a tömény magyarságellenes rágalom, amely az ő nevéhez tapadva, mitológiai méretűvé válhatott, így-úgy elpukkanhatott volna, s nem permetezné máig magából a mérgeket. Sőt: félve írom le, de „márciusi kiugrásával” olyan folyamatot indíthat el, amely még Észak-Erdély megtartásához is hozzásegít bennünket. S mennyivel mást jelentene ma a két oldalról kiegyensúlyozott térség: egy Észak-Erdélyt finoman ellenpontozó Dél-Erdély és fordítva. Ettől a kisebbségi ügy nem maradhatott volna meg olyan egyértelműen belügynek. S nemcsak Romániában, de Csehszlovákiában sem.

Tudom, hogy mindez ábránd s fonák utópia. Elmondani is csak azért mondom el, mert az elveszített alternatívák emléke ugyanúgy gondolatébresztő lehet, mint a most szemünkbe villogóké.

Horthyék nemzetmentésből fakadó „bűneit” ellenkező előjellel a negyvenöt utáni magyar kormányok is folytatták. Például az irredentizmus „nem, nem sohás” jelszavára, a szocializmus mentegetőző „nem, nem sohája” felelt olyan értelemben, hogy a magyar szocializmus egyetlen szomszédunkkal sem bonyolódik bele többé soha kényes nemzeti ügyekbe, különösen akkor, ha ezek az ügyek a határon túli magyarság sorsával érintkeznek. Rákosiék esetében ezt az előlegezett nemzetietlen önfeladást valahogy még meg is érti az ember, mert ahhoz, hogy ők a szovjet típusú proletárdiktatúrát nyugodt lélekkel ránk kényszeríthessék, sokkal inkább egy bűnös népre volt szükségük, hogy uralkodhassanak rajta, nem pedig egy önmagával s nemzete sorsával keményen küszködő közösségre. A bűnös nép képzetét még akkor sem változtatták meg a nyelvhasználatukban, amikor a megbüntetett nép fogalma lett volna már pontos és helyénvaló.

És mi hangzott el hivatalosan, s többször 1956 kapcsán is! Nem az, hogy egy idegileg kimerített ország lázadt föl végső elkeseredésében a sztálinizmus magyarországi meggyökereztetői ellen, hanem a bőrükbe nem férő magyar nacionalisták, az örök Petúrok, akik ki akarták szakítani Magyarországot a szocialista országok együtteséből. Ez a hang, bármilyen szörnyű is kimondani, kéjes duruzsolásként hatott szomszédaink fülébe. Kisantant-logikájukkal a magyar októbert, ezt az államilag ellenforradalomnak keresztelt történelmi eseményt, teljesen történelmietlenül, a Horthy-féle ellenforradalommal társították össze: egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Ha nem mondták is ki ilyen határozottan, hajszálnyira így gondolták.

A magyar demokrácia példamutató kísérlete nemcsak a valóságban, de az utólagos értelmezésben is elvérzett. Nem a nemzet erénye, de ismét a nemzet bűne lett. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy a kádári konszolidáció is csak politikai természetű, s nem pedig nemzeti konszolidáció lehetett. A népi írók elleni 1958-as párthatározat tételesen is bizonyítja ezt. Oldódhat és változhat minden, de a jövő felé való moccanásokból a nemzeti kérdések iránti vonzalmat ki kell iktatni! Aránylag fiatal voltam még ekkor, s tétova a nagy kaszabolásokban, de napokig agyonsújtottan jártam: micsoda fölháborító ez az örök vádaskodás, miszerint mi, magyarok azzal is ártunk másoknak, ha meg akarjuk ismerni magunkat. Ha meg akarjuk érteni. Nemzetieskedés? Új nacionalizmus? Értelmük akkor lenne ezeknek a fogalmaknak, ha valakit vagy valakiket meg akarnánk a nevükben támadni. S mivel ilyen érzés még gyönge lábon se téblábolt bennem, azt kellett megértenem, hogy a sokat hangoztatott nacionalista jelző nem kifelé szúr, hanem befelé. S a madárijesztő sem egy másik népet vagy nemzetet ijeszt, hanem egy másfajta gondolkodást. Ezek után könnyű volt ráébrednem arra, hogyha valaki engem – például a népi kultúráért vagy Illyés iránti vonzalmaimért – nemzetinek nevez, antidemokrata velem szemben, mert hatalmi ítélettel akar egy többszólamú közösségből kirekeszteni.

A nemzeti kérdések elfojtásának ezt a ravasz, áttételes és megbocsáthatatlan módszerét egyetlen új érzés jelentkezése kezdte ki: a határokon kívül élő magyarság iránt föltámadt felelősség érzése.

Egy-két esztendő alatt zuhant rá az országra a fölismerés: körös-körül minden szomszédos államban veszély fenyegeti a nemzetiségi sorsba süllyesztett hárommilliónyi magyart. Van, ahol végveszély: Romániában és Csehszlovákiában leginkább. Voltak, akikből dühöt, gyűlöletet váltott ki a rádöbbenés, s voltak olyanok is, akikből erkölcsi rémületet. Nyilván azért történhetett meg ez a romlás – latolgatták az utóbbiak –, mert baj van az egész magyarság lelki-szellemi életével. Hiányzik belőle a tartás, hiányzik a nemzettudat, a veszélytudat, a jövőtudat, csupán a jobbléthez igazodó ösztöne élénk. S a Kádár-korszak is ezt növesztette benne legnagyobbra.

Húsz-huszonötével dermedtség után azt kellett tapasztalnunk, hogy nemzeti és erkölcsi tudatunkat a nemzetiségi ügyek tüzesítették át.

A baj csak az volt, hogy a megvilágosodás elöntötte a fejünket, de aki segítségért kiáltott, vagy egyszerűen csak a világ tudtára akarta adni a jogfosztottak helyzetét, egyszerre két vagy három hatalmas ellenféllel találta magát szembe. Mindenekelőtt a kisebbségtartó állam és a magyar állam hatalmi szerveivel. Amit, mondjuk, a román Securitate, önérdekét tekintve, nacionalizmusnak ítélt, ugyanazt a magyar pártvezetés és a belügy emberei – ellenzékiségnek. Féltékenyen vigyáztak arra, hogy semmi ne történhessék meg, ami feszültséget okozhatna a két kormány között.

Ilyen körülmények szorításában a hétköznapi magyar állampolgár, aki történelmileg is jóval messzebb lát, mint a vezetői, egy újabb ellenféllel szembesült: saját kétségeivel. Segíthet-e egyáltalán a kisebbségnek eszközök nélkül? Menjen Kassára, Kolozsvárra, Gyimesbe? Menjen Csallóközbe és a Mezőségre? Vigyen és hozzon híreket, mert enélkül ellep bennünket az irtózat pora? Ezrek és tízezrek indultak útra csomagokkal és biztatással, hogy a politika „árvízkárosultjai” segítsenek. Mentek, amíg lehetett. Előbb csak az erdélyi és a felvidéki magyarokat kezdték figyelni a belügyi szervek: nem kívánatos, ha magyarországi ismerőseikkel barátkoznak. Aztán meghozták Romániában a hírhedt szállástörvényt, amelyhez hasonlót a művelt emberi világ nem ismer. Hamis érvelésű törvény volt ez is, de elérte célját: az Erdélyt járó magyarok – szállás hiányában – kénytelenek voltak lemondani ezekről az utakról. Az elriasztáshoz természetesen nagyban hozzájárult Románia anyagi leromlása, amely háborúközi állapotokra emlékeztet az ellátásban, a közlekedésben, a félelem és a gyűlölködés méreteiben. Aki ilyen viszonyok ellenére is vállalkozik arra, hogy átlépje a határt, az vagy temetésre megy, vagy a legközelebbi rokonaihoz.

Az egyes ember – az állam polgára – ezenkívül már csak önfeláldozásra vállalkozhat.

 

*

 

Azok közé a kevesek közé tartozom, akik a hatvanas évek végén az elsők között mérték föl, hogy milyen sors vár a szlovákiai és a romániai magyarságra. Mindkét ország kormánya néma egyetértésben félrevezetett tömegeivel, igen kevés belső ellenzővel, a magyarok visszaszorítására és eltüntetésére szavazott. Vagyis kíméletlen asszimilálásukra. A szocializmus és a civilizáció vadházassága számukra olyan kedvező feltételeket teremtett ehhez, amit talán maguk se képzeltek soha. A szocializmus a diktatúrát s a politikai körítést szolgáltatja, a civilizáció pedig a gyorsaságot és a ridegséget.

Az államszocializmus intézményrendszerét Sztálin teremtette meg. Ebben az intézményrendszerben joga és tulajdona is csak a hatalomnak van. Semmilyen más autonómiák nem létezhetnek önállóan. Se közösségek, se egyének, se kisebbségek. Sztálin halála óta egyik-másik országban némileg finomult és változott ez a rendszer, de például Romániában még erősödött is. Annyira, hogy Ceausescu rendszere már-már tragikus paródiája a sztálinizmusnak. Nem csoda hát, ha az ott élő kisebbségek helyzete nagyon is kezd hasonlítani az észtek, a lettek, a krími tatárok helyzetéhez. Úgy értve ezt, hogy ami az erdélyi magyarokkal és szászokkal történik, lassan ugyanolyan visszafordíthatatlan folyamattá válik, mint az észtek, a lettek, a krími tatárok sorsa. Nem kell ahhoz feltétlenül vagonba rakni népeket, hogy szülőföldjüktől elszakítsák őket, elég az etnikai egységük mesterséges megbontása, elég az uralkodó nemzet kisebb-nagyobb csoportjainak a betelepítése közéjük, az állam képviseletében ezek a betelepítettek, a titkosrendőrség közreműködésével tökéletesen elvégzik a hazátlanítást.

 

*

 

Tehetett volna-e a mostani magyar kormány valamit annak érdekében, hogy a kisebbségi magyarság jogfosztottsága, szétverése ne háborús, ne sztálini vagy hitleri képzeteket keltsen?

Nem egyszerű kérdés.

A békeszerződések a nemzetiségek ügyét belüggyé minősítették. A későbbi ENSZ-dokumentumok se változtattak ezen a téves döntésen. A magyar politikai élet irányítói alkalmazkodtak ehhez a nemzetközi egyezményhez. Nem volt nehéz nekik, mert hosszú-hosszú ideig azt se tudták, mi történik a határontúliakkal. 1959-ben, amikor a kolozsvári Bolyai-egyetemet erőszakkal egyesítették a román egyetemmel, Magyarországról még egy dadogva elhangzó kérdés se kísérte ezt a sokat sejtető merényletet: miért volt erre szükség? Csupán néhány odavaló, neves halott, négy öngyilkos magyar holtteste sötétíti azóta a történelmi naptárt.

Később a Kádár-kormány mindent megtudott, de elzárkózott a cselekvéstől s nemes magyarázatokat eszelt ki tehetetlenségéhez. Egyik taktikai érve így hangzott: Magyarország azért nem léphet semmit az erdélyi magyarság érdekében, mert ha lép, kárt okoz vele. Ingerültséget vált ki s bosszút.

És Magyarország nem lépett, viszont a kisebbségiek helyzete végzetes iramban romlott. Ma már ott tart, hogy saját anyanyelvén egyetlen nemzetiségi sem fölvételizhetett az egyetemre Romániában! Mi ez, ha nem a teljes diszkrimináció!

A tapintatos taktika tehát megbukott, de a magyar kormány azután se határozta el magát erőteljesebb föllépésre. Újabb kibúvót talált erkölcsi fölmentésül a maga számára: nem harcolhatunk három-négy fronton egyszerre – románokkal, szovjetekkel, jugoszlávokkal, szlovákokkal –, hisz akkor teljesen elszigetelődünk a világban. Ez már komorabb gondnak látszik, és valóságosnak is. Mégis azt hiszem, rossz helyzetfölismerésre és helyzetelemzésre vall. Nekünk nem támadnunk kell, csak a világ nyilvánossága elé lépnünk a gondjainkkal és tényeinkkel. Azaz: demokratának lennünk. Lehet, hogy haragot gyűjtünk a fejünkre ezzel is, de ha hatásosabb megoldásra nem vállalkozhatunk, ez az erkölcsi nyíltság az egyedüli jó megoldás. Már csak azért is, mert Magyarország 1956 óta és a meghirdetett gazdasági reform következtében annyira a világfigyelem elé került, hogy a száz esztendők óta ránk dobált gyalázatot most rázhatnánk le magunkról leginkább. Végre hisznek nekünk! Végre elfogadhatnák, hogy ha mi a romániai, a kárpátaljai s a csehszlovákiai kisebbségeink mellé állunk, nem a szomszédaink iránti gyűlöletet hizlalnánk magunkban, nem a revízió megromlott szándékát. S kérésünk, tiltakozásunk hiteles éppen attól lenne, hogy nem alakoskodunk a nyomorúságban; hogy nem a titkos diplomácia esélyeiben reménykedünk.

Hogy miért kellett volna már és kellene kormányunknak minél gyorsabban kiállnia ezekben a kérdésekben, annak még két másik – időbeli és erkölcsi oka van. Az egyik erkölcsi oka a hárommilliónyi magyar lelkierejével és tartásával kapcsolatos. Ha a Király Károlyok, Lázár Györgyök, Duray Miklósok és az Ellenpontok megszerkesztői után Magyarország is lelki, szellemi szolidaritást vállalna velük, s ezáltal a világ tekintetét feléjük fordítaná, óriási erőket halmozna föl bennük. A másik „időbeli” ok magunkra vonatkozik. Mi lesz, ha Magyarország gazdasági helyzete, s a többé-kevésbé liberálisnak nevezhető légköre hozzáromlik a szomszédainkéhoz? Ki figyel akkor majd ránk? Ki figyel hárommillió kisebbségi magyar sorsára? Senki, senki, senki. Igazságaink hiába lennének igazságok, a köréjük gomolygó érdektelenség megfojtaná őket. Nem árt megjegyezni: aki nem időben szól, holott szólhatna, elveszti erkölcsi jogát a későbbi szóemeléshez. Vagyis: mai hallgatásaival a holnapit készíti elő.