Kapaszkodás a megmaradásért
Duray Miklós könyvének előszava
Ezt a könyvet nem szépíró írta. Nem is gyakorlott tollforgató. Ezt a könyvet maga az
elviselhetetlen sors íratta egy Csehszlovákiában született, s máig ott élő fiatal magyar értelmiségivel:
Duray Miklóssal.
Tizenkétezernél több hajnal és napnyugta váltogatta egymást a szerző életében. Havazások,
szelek és esők. Minden évben virágzott a krumpli, a bodza, a mák, aztán meg elvirágzott, de ebben a
könyvben nyoma sincs semminek, ami természetes vagy suhantató élet. A Háború és béke Bolkonszkij hercege a borogyinói csatatéren, a halál szomszédságában is örvényleni látja az
eget: forog fölötte kéken, hatalmasan, áhítatot keverve még az elmúláshoz is. Ennek a könyvnek
azonban egyetlen mondata se csapódik föl a magasságba. Nincs benne semmi, ami önfeledt s lebegtető.
Mintha Duray számára a természet se létezne, felhők se, utak se, lányok se, az Alacsony-Tátra zöld
estéi sem, amelyeken az embernek egyszerűen kedve támadna felköltözni a sasok helyére.
Amikor először olvastam el százhúsz oldalas kéziratát, ennek a hiánynak a hidege csapott ki
rám a sorok közül. De amikor másodszor is elolvastam, megértettem, hogy a könyv csonkasága maga
is dokumentum. Akaratlan, ösztönös bizonyíték, hogy a kisebbségi ember nemcsak a társadalom,
hanem a létezés kitaszítottja is.
Tapasztalatból tudjuk, hogy a többséghez tartozót is összezsugoríthatják szelídebb s vadabb
diktatúrák, elronthatják az álmát, gondolatait, eliszaposíthatják a lelkét, de őrá mindig könnyebben
rábukkan a remény, mint a kisebbségi egyénre.
Mindig így volt ez?
Majdnem ötven évvel ezelőtt Németh László a kisebbségi létet nem az önkorlátozással,
ellenkezőleg, a jövővel és a minőség eszméjével kapcsolta össze. Az 1935-ben írt Reform című tanulmányának egyik legkiérleltebb gondolata így hangzik: „A kevesebb joga az élethez
az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.”
Az ember szinte belegörnyed az emlékezésbe: csakugyan volt idő, mikor még hinni lehetett
ilyen kiváltságos, európai eszmékben? Hinni abban, hogy az elszakított magyarságban, mint tragikus
hősben, a lelki nagyság nemcsak hogy megszülethet, de még példaerejűvé is válhat?
Manapság a kisebbség elitszerepére gondolni – csak gondolni is! – üres ábrándhajszolás volna.
Korlátozása a második világháború óta odáig fajult, hogy már magától kínos önkorlátozásba csap át.
Csupán egy mindennapos példát, illusztrációképpen.
Az idén tavasszal a Budapesten rendezett országos táncháztalálkozóra Csehszlovákiából is
sikerült nyolcvan-kilencven középiskolás magyar diáknak átjönnie. Ártatlan, zenés alkalom volt a
találkozó, tehát félelem nélkül jöhettek. Másnap még maradt annyi idejük, hogy szétnézzenek a
fővárosban, mivel a legtöbbjük még sosem járt Magyarországon. Fölmentek a budai Várba is.
Odaérkezik a csoport a Mátyástemplom elé. Az idegenvezető felajánlja a kísérő tanárnak, hogy mielőtt
kimennének a Halászbástya mellvédjére, s megnéznék Pestet, az Országházat, a Dunát, nézzenek be
a templomba is, ő szívesen végigmondja a diákoknak a koronázóhely történetét: a sírokét, a zászlókét,
a kincsekét, a Hunyadiaktól kezdve a huszadik századig. A tanár belesápad az ajánlatba. Végigviharzik
rajta a félelem: mi lesz, ha valamelyik diákja elkottyantja magát odahaza, akár szándéktalanul is, hogy
ők nemcsak táncolni érkeztek Magyarországra, de gondosan becserkészték Budát, jártak a
koronázótemplomban, sőt még egy kiadós történelemórát is végighallgattak a falak között: ez neki épp
elegendő lenne ahhoz, hogy egy életre eltemesse magát a gimnázium szlovák igazgatója és tanárai előtt.
Ha falfehéren is, de gyorsan dönt, hogy nem mennek be. Nem és nem, ha villámok kergetnék is befelé
őket. A világ minden turistája bemehet. Bemehetnek a csehek, a szlovákok, a franciák, a románok, a
németek, az etiópok, a kubaiak, csak a kisebbségben élő magyar diák ne menjen be.
Ez a történet ugyan nem Duray könyvéből való, de odaillik bármelyik horpadásos, csonka
részletéhez.
Aki el akarja fojtani az emberben az egészséges fogékonyságot, a lázadás vagy a kiteljesedés
örömét, mindenekelőtt a szenvedést kell kiölnie belőle.
A szenvedést? Hogyan?
Úgy, hogy módszeresen épp a szenvedéshez szoktatja hozzá. Én azt hiszem, nincs olyan
megszégyenítés, társadalmi és lélektani abszurditás, amit egy határokon túli magyar 1982 nyarán ne
tudna elképzelni. Régi ismerőseim mesélik, hogy egy kalotaszegi fiú csupa regáti román katonával tölti
szolgálati idejét, bent a Regátban. Román-magyar labdarugómérkőzést néznek együtt a tévé előtt. A
hangulat robbanékony, feszült, a fiatal idegek nem ismerik az önfegyelmet. Góóól! – ugrik föl helyéről,
magasba lendített karral. Szemvillanásnyi idő alatt az életével fizet a magyarokhoz húzó vonzalmáért.
Valamelyik katonatársa – elborult aggyal – ledurrantja. A szülők, persze, úgy kapják meg a fiú
holttestét, mintha ő maga lőtte volna főbe magát.
Az eset végül is kibogozhatatlan, mert túl van a bevallhatóság és a fölfoghatóság határain. Én
hajlandó volnék elhinni, hogy merő kitalálás az egész, kerek agyrém, újdonsült mítosz, de ilyen
agyrémek és ilyen mítoszok nem születhetnek meg egy egészen más természetű valóságban, csakis
olyanban, ahol az ilyen hajmeresztő baleseteknek történelmi és pszichológiai esélyük van.
Márpedig van. A magyarok részéről is, a románok és a szlovákok részéről is. Illyés emlékezetes
írására, a Válasz Herdernek és Adynak című esszéjére, nemcsak egy rágalmazó cikket
írattak a románok egyik akadémikusukkal, hanem áttételes, sőt hadonászó válaszként Horthy
katonáinak a rémtetteit is elősorolták gyorsan. Természetesen a Maniu-bandák bosszúmenetéről és a
szárazajtai fejszés kivégzésekről egy szót sem ejtettek, mintha azok meg se történtek volna.
Mindenki fölháborodva tolta elém az Előrében célzatosan megjelentetett cikkeket,
bizonygatván, hogy túlontúl kilátszik alóla a lóláb, és Illyés panaszt emelő s megoldást sürgető
mondataira mégiscsak emelkedettebb módon illett volna felelniük a románoknak.
Felháborodás helyett én inkább megrendülve olvastam a múltat hánytorgató írásokat. Mert a
bűnt újra és újra bűnnel indokolni: a bűnösök logikája. Azoké, akik nem képesek megszakítani a rossz
pályára tért folyamatokat.
Vagyis amivel távol akarták tartani maguktól a feléjük nyilazó igazságokat, épp azzal a
mozdulattal leplezték le magukat pszichológiailag. Horthyt és néhány bevonuló, emberségéből
kivetkőző katonáját ugyan kicsoda mentegetné Magyarországon? Miattuk nekünk még többszörösen
meg kell bűnhődnünk. Rájuk hivatkozni politikai sutaság: nem egyéb, mint a háború óta eltelt idő
nemzetiségromboló politikájának indokolása. Figyelemelterelés arról, amit jelen idejűen ők folytatnak
a magyar és szász kisebbséggel.
Mert Horthy mégsem lehet negyven év után kiváltó oka a kalotaszegi fiú halálának. És annak
az ismerősömének sem, akit besúgónak akart mindenképpen beszervezni a Securitate, s ehelyett ő
inkább öngyilkos lett: Kolozsvár egyik új tömbházának a tizedik emeletéről vetette alá magát a betonra.
De maradjunk csak továbbra is a mélylélektannál. Minél erőtlenebb a nemzetiségiek ellenállása,
annál vadabb az elnyomásuk. Mi ez, ha nem tomboló perverzitás, beteges tünet, amely sanda
izgalmakkal, sőt kalandéhséggel társul, és örökös kielégülést keres. Sajnos, a többségi nép
állambiztonsági szervei sehol nem gyakorlatozhatnak úgy kedvükre, mint a nemzetiségi vidékeken.
Egyrészt, mert itt a homályos ösztönök is gátlástalanabbul farsangolhatnak, másrészt itt mindig találnak
megnyúzható ürügyet hajlamaik kielégítésére. Találnak, mert a kisebbségnek nincsenek kollektív jogai,
de ha egy kisebbségi egyénileg követ el valamilyen kihágást, vétket, politikai baklövést, minden
további nélkül kollektív bűnösként lehet kezelni. Szemére lehet hányni, hogy idegen, hazátlan,
árulójelölt. Egy romániai magyarhoz például bármikor be lehet állítani és házkutatást rendezni nála,
különösen, ha magyarországi kapcsolatai is vannak. Sőt a házkutatás után aláíratni vele két
jegyzőkönyvet is. Az egyiken azt íratják vele alá, hogy a házkutatás jogszerű volt, és rendben zajlott;
a másikon pedig azt, hogy a házkutatás során soviniszta magyar könyveket találtak a lakásában,
amelyeket ő a rendőrség jelenlétében önszántából el is égetett. Ugyan kit zavar az, hogy a
könyvelégetés közönséges kitalálás?
Mi ez, ha nem a koholt, nagy perek kicsinyke modellje? Mi ez, ha nem a mesterségesen
előállítható tudathasadás titkosrendőri receptje? A „nappali” és az „éjszaka” rendelkezések párja,
melyeknek az az ördögi lényegük, hogy ha kiadnak, mondjuk, egy országos intézkedést az oktatásról,
vagy a vagyonfölmérés irányelveiről, ez az intézkedés megjelenik az országos lapokban, de ugyanakkor
a nemzetiségi vidékekre megérkezik az „éjszakai” utasítás is. Ezt azonban csak a beavatott pártvezetők
és rendőrségi emberek olvashatják el titokban. Láttamozniuk kell, hogy olvasták, és utána
visszaküldeni. Természetesen ezek a suba alatti utasítások az erőszakos asszimilálás legidőszerűbb
kiskátéi.
Sokáig azt lehetett hinni, hogy ezek a titkosrendőrinek mondható módszerek csak a romániai
magyarok megtörésében, szétzüllesztésében fedezhetők föl. A hit tévhitnek bizonyult. A szlovákiai
magyartalanítás, jogfosztás a háború utáninál ugyan rejtettebben, de pontról pontra haladva hasonló
eltökéltséggel folyik. A szocializmus vívósisakja alatt a Trianon utáni kisantantos összepillantások
cinkosságát figyelheti meg szomorúan az ember.
Az 1919. május 20-i jegyzékében Csehszlovákia küldöttsége a következőket ajánlotta föl a
párizsi béketárgyaláson. „A csehszlovák kormány szándéka az, hogy ezt az államot úgy szervezze meg,
hogy ez a nemzetiségi jog alapjaként azokat az alapelveket fogadja el, amelyek a Svájci Köztársaság
alkotmányában találhatók: azaz szándéka az, hogy a Csehszlovák Köztársaságból egy Svájc jellegű
államot alakítson, természetsen Csehország különleges viszonyainak a figyelembevételével… Egy
rendkívül liberális rendszer fog létrejönni, amely a svájcihoz nagyon hasonló lesz.”
A nagyhatalmak elhitték, mert el akarták hinni Beneséknek ezt az ígéretét. Tagadhatatlan, hogy
a területgyarapító Csehszlovákia jóval demokratikusabb rendszerű ország volt, mint a területeket
vesztett Horthy Magyarországa. Nagyvonalúságához és liberalizmusához mindenekelőtt épp történelmi
nyeresége segítette hozzá. De hogy sem a nagyvonalúság, sem a liberalizmus nem vált az újonnan
megszervezett köztársaság szilárd erényévé, azt a második világháború, de még inkább a háború utáni
időszak pőrén megmutatta.
Janics Kálmán felbecsülhetetlen értékű könyvéből, A hontalanság éveiből,
tételről tételre elénk tárul a hamisítások végösszege, a csehek liberalizmussal álcázott nacionalizmusa,
amelyet az önállóságra törő Szlovákia igyekszik „ellenpontozni”. A később Hitlerrel egyűtt lépő Tiso
Szlovákiája.
A szlovenszkói magyar kisebbségnek adódik egy olyan történelmi pillanata, amikor Horthy
Magyarországa és Tiso Szlovákiája között választhat csupán. Természetes, hogy Horthy
Magyarországát választja.
A háború után ezért a döntéséért bűnhődik irgalmatlanul, vagyonelkobzással, kitelepítéssel és
ráadásul teljes jogfosztottsággal. Holott ez ugyanúgy nem az ő döntése volt, mint az elszakadás.
Sodródott ide-oda tehetetlenül. Vagyis mindent összegezve: a tehetetlenségre kárhoztatott szlovákiai
magyar kisebbséget úgy kezelték, mint a cselekvő bűnöst.
Janics Kálmán e téren is meghökkentő adatokkal szolgál. Európai statisztikákat hasonlít össze
a háborús büntetésekről. Összevetéséből megtudjuk, hogy a legtöbb háborús bűnös a szlovákiai
magyarok közül került ki. Százalékosan több, mint Hitler és Mussolini országából, több, mint
Magyarországról, Franciaországból. Már-már azt várhatná az ember, hogy föláll valahol egy őrült
statisztikus, és a bűnösök arányszáma alapján bizonyítani kezdi: a második világháborút a
csehszlovákiai magyar kisebbség robbantotta ki.
Duray Miklós abban az évben született magyar kisebbségi sorsba, amikor a háború végeztével
a szlovákiai magyarok elszámoltatása megkezdődött.
Kisebb-nagyobb hullámzásokkal ez az elszámoltatás azóta is folytatódik. Életének ez volt a
közege, mint eszkimónak az egyhangú, kemény hóvilág. „Nyolc évig állandóan útrakész állapotban
voltunk” – emlékezik vissza gyerekkorára. A negyvennégyben ládákba rakott homijaikat csak az
ötvenes évek elején merték kicsomagolni. A hitleri és a sztálini világ idegbénító otthontalansága és
félelme támadt föl – vagy inkább folytatódott? – a szlovákiai kisebbség életében. Támaszt ezúttal
sehonnan sem remélhettek, mivel a párizsi békeszerződés a nemzetiségek ügyét kizárólagos belüggyé
nyilvánította. 1946-ban a Magyar Kommunista Párt, méghozzá Rákosi Mátyás szavaival, tiltakozott
a magyarok erőszakos kitelepítése ellen. Egy csehszlovák újságíró azonban, a be nem avatkozás elvére
utalva azt válaszolta Rákosinak, hogy „minden magyar, aki a szomszéd államokban marad
Magyarország határain kívül, abban a pillanatban a legkártékonyabbá válik az egész magyar nemzet
részére, mihelyt Pesten törődni kezdenek vele”.
A be nem avatkozás „szent elvének” a jóváhagyásában mindkét Európán kívüli nagyhatalmat
komoly felelősség terheli: Amerikát és a Szovjetuniót egyaránt. Az elsőt a jóhiszemű dilettantizmusa,
a másodikat a harsány és igézetes, de hamisításon nyugvó internacionalizmusa miatt. Bedel-Smith
amerikai küldött az 1946-os párizsi béketárgyaláson kijelentette: „Az Egyesült Államok polgára
nehezen érti meg, hogy a faji kisebbségek fönn akarnak maradni, amikor asszimilálódhatnak.”
Tősgyökeres amerikai lángelméjűség! Roosevelt özvegye, az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának
akkori elnöke ugyanezt az amerikai kovásszal kelesztett gondolatot dagasztotta tovább: „Ha tiszteletben
tartják az egyének jogait, úgy nincs többé szükség a kisebbségek jogainak a kinyilatkoztatására.”
Hogy a másik – Európától távol álló – nagyhatalom: a Szovjetunió mit mondott az európai
idegrendszerrel és történelemmel megvert kisebbségek jövőjéről, nem is annyira érdekes. Nem
szónokolhatott másról, mint a minden bajt feloldó internacionalizálásról. Ám a diktatúrák mindig
megengedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy egészen mást cselekedjenek, mint amit mondanak.
Magyarországon mind a mai napig, mint fenyegető evidencia, az a háború utáni megállapodás
maradt érvényben, hogy a nemzetiségek ügye: belügy. Így aztán történhetett bármi a szomszédos
országokban élő magyarokkal, a csitító szólam mindig ugyanúgy hangzott: ne szóljunk, ne
lázadozzunk, egyetlen kukkal se tiltakozzunk a szomszédainknál, mert arcizmunk rándulásával is a
náluk élő magyarok helyzetét nehezítjük.
Ez a kormányzati elv kezdetben meggyőzőnek hatott, a tisztesség súlyos parancsának, de
időközben kiderült, hogy a mi tapintatos taktikánk egy fabatkát sem ér, mert a kisebbségi magyarság
helyzete – a magyar kormány viselkedésétől függetlenül – egyre csak romlik.
Amit cselekedni tudnánk, persze, nem sok, mert akit zsarolás szorít sarokba, túlságosan is
kiszolgáltatott. De egyetlen feszültségvállalásunk a románokkal szemben mindenképpen figyelmeztető
példa lehetne. A magyar kormány két esztendeig nem írta alá a román-magyar barátsági szerződést,
mondván, hogy az efféle barátsági szerződésekhez némi barátság is szükségeltetik. Ezek az esztendők
az erdélyi magyarság és a hazafiak közötti viszony legtermékenyebb esztendei voltak. Érzelmi és
szellemi találkozók olvasztották föl a több évtizedes idegenség jégpáncélját. Fiatalok jöttek-mentek,
könyvek, énekek, gondolatok cserélődtek nagy tételben.
Az erdélyi magyar értelmiségiek szinte az égieknek rimánkodtak, hogy a magyarok sokáig ne
írják alá a szerződést, mert a föltételeket szabó magatartás becsületet szerez számukra is a románok
előtt. S talán el is gondolkodtatja őket.
És megint nekik lett igazuk. Mihelyt – külső nyomásra – a magyar kormány aláírta a szerződést,
fél év se telt belé, és elszabadult a pokol. Egymás után állították föl a már régen megfestett tilalomfákat.
Egyebek közt a barátsági szerződés aláírása után léptették életbe azt a világon egyedülálló rendeletet
is, hogy külföldi állampolgár magánháznál nem aludhat, hacsak nincs vérségi kapcsolatban a háziakkal,
mindenki másnak szállodában kell éjszakáznia. Ahol nincs szálloda, ott legfeljebb sátort üthetnek föl
kijelölt helyen.
A vak is láthatja, hogy a mindenkire érvényes rendelkezés éle elsősorban a magyarokba és a
szászokba metszett bele. Azonnal le is csökkent az Erdélybe utazók száma. Elszakadtak ismét azok a
kapcsolatok, amelyek lelkileg karban tartották a kisebbségi magyarságot.
A romlás logikája: a romlás mélyülése. A lelki és politikai csődöket az idő – egyszerű
következményként – megtoldotta a gazdasági csődökkel is.
A nyugati demokráciák neveltje hitetlenül hallgatja a kelet-európai kisebbségek nyomoráról
szóló történeteket. Egyrészt, mert túlzásnak véli őket, másrészt – a saját logikáját követve –
elképzelhetetlennek tartja, hogy a földbe taposott kisebbségek pisszenés nélkül tűrik, hogy
végigszántsanak rajtuk. Végül is a baszkok lőnek, az írek robbantanak, – mért nem követik példájukat
például az erdélyi magyarok vagy a szlovákiaiak?
E kihívó kérdést nem én rögtönzőm most, hanem radikális olasz értelmiségiek dobták magasba
évekkel ezelőtt.
Mit válaszolhattam nekik? Nem azzal a közhellyel érveltem, hogy Közép-Európában a
kisebbségek semmiképpen se juthatnak fegyverhez, hanem azzal, hogy még a fegyverszerzés
felvillanyozó gondolatáig sem juthatnak el. Tudniillik ahhoz, hogy egy gondolat, egy érzés, egy igazság
életképes legyen, legalább két emberre van szükség. Egyre, aki megfogalmazza, s a másikra, aki
indulattal vagy tüzetes megfontolás után helybenhagyja az érzést, a gondolatot. Csakhogy a bénító
akadály ezen a ponton lép föl minden határon túli magyar idegrendszerében. Nincs olyan kisebbségi
magyar, akit sorsa így-úgy ne torzított volna el, és meg ne fertőzött volna gyanakvással. Ez a gyanakvás
odáig gyomrozta őket, hogy még a legjobb barátok se bíznak meg életre-halálra egymásban. De a szülő
sem a gyermekében, szeplőtlenül. Ismertem olyan református papot, akit a Securitate arra akart
kényszeríteni, hogy saját híveit súgja be neki.
Ilyen körülmények között hogyan adódhatnának össze az erők bármilyen ellenálláshoz is? Aki
bizalmatlan, erőtlen. S még agresszív sem lehet. Hacsak nem alkoholistaként vagy öngyilkosként
önmaga megtámadója.
De hogy ne csak személytelenül beszéljek a torzulásokról, el kell mondanom, hogy e könyv
íróját, Duray Miklóst odaát Csehszlovákiában sokan a rendőrség emberének hiszik. Mert ha Duray
ilyen nyíltan, keményen, eltökélten kiáll véleményével a világ elé, és mind a mai napig még
„véletlenül” se ütötte el egy autó, nem csukták le, akkor csakis beszervezett provokátor lehet.
Ezek az őrületbe csúszó torzulások nem egyszerű félreértések. Ott van mögöttük a törvény: a
szocializmus végiggondolatlan eszmerendszere és gyakorlata.
Hadd említsek néhányat a bajt kiváltó okok közül.
Elsőül rögtön az egypártrendszert kell említenem.
A többpártrendszerű országok nacionalizmusa eleve nem lehet olyan féktelen és diktatórikus,
mint az egy párt irányította országoké. Hisz ahol pártok versenyezhetnek a hatalomért, ott akár
meggyőződésből, akár pártérdekből az egyik küzdőnek föltétlenül vállalnia kell a nemzetiségek
gondjait. Mert ha nem vállalja, számíthat rá, hogy a kővetkező népszavazáson a milliós-kétmilliós
kisebbség könnyen az ellenpárt oldalára billentheti a kormányzás mérlegét.
A másik ok, amely legalább ennyire kiszolgáltatta a nemzetiségi egyént, a magántulajdon
megszüntetése, illetve komoly korlátozása. Amíg például a kisebbségi parasztnak volt földje, voltak
lovai, tehenei, termett kukoricája és az állam – ha képletesen is – rászorult a tejre, a húsra, a kukoricára,
a tehénbőrből készült cipőtalpra, nem kellett annyira félnie. Nemcsak a szentesített jog védte, hanem
az államérdek is. De a magántulajdontól megfosztott egyén, elveszítve gazdasági támasztékát, pajzsát,
tökéletesen elveszett állampolgárrá változott. Ide-oda lökhető alkalmazottá.
A harmadik alap-ok: a kisebbséget lelkileg, nyelvileg, morálisan védő egyházak megroppantása.
A marxizmus ideológiai kartácstüze a többségi nép vallásos életét és intézményeit is megtépázta
alaposan, de rombolni a kisebbségi élet sáncaiban rombolt a legtöbbet. Amit a román király sose mert
volna elkövetni, azt a szocializmus világnézetére hivatkozó pártvezérek szemrebbenés nélkül
elkövették: olyan kimagasló erkölcsiségű püspököket börtönöztek be indok hiányában is tíz-tizenöt
évig, mint például Márton Áron.
Soroljam tovább a romboló okokat? A civilizáció gyorsan fölzárkózó, ördögi szerepét? Azt,
hogy a szocialista sovinizmusnak semmi sem jött úgy kapóra, mint a lendületes iparfejlesztés,
városfejlesztés, a munkaerőmozgatás kényszere? Korszerűsíteni még véletlenül sem a nemzetiségi
vidékeket kezdték. Onnan csak a munkaerőt kellett nagy erővel és nagy tudatossággal elszivattyúzni.
S amikor ez megtörtént, s az elmaradott vidék nemzetiségi lakossága távoli munkahelyekre szegődött
el, akkor már elkezdhették fejleszteni a vidéket is, hiszen üzemvezetőket, mérnököket, szakmunkásokat
úgyis a többségi népből kellett odaköltöztetni. Ezek a gondosan telepített üzemek, gyárak szilárd
hídfőnek bizonyultak eddig, ahonnan a fejlődésre hivatkozva – végzetes támadást lehetett indítani az
egy tömbben élő nemzetiségek szekértábora ellen. Egy-két évtized elég volt ahhoz, hogy az olyan
történelmi hajzatú városok, mint például Kolozsvár, arcot és lelket cseréljenek.
A városasszimilációk mellett a nemzetiségi vidékek szívós és módszeres átgyúrása is folyik.
Csak egyetlen adatot érzékeltetésül. 1919-ben Dél-Szlovákiában 787 faluból 505-ben még kilencven
százalék fölötti volt a magyarok aránya. Az 1961-es népszámlálás idején az 505 falu helyett már csak
183-at említ a statisztika.
Duray könyve egyetlen adatot se közöl, de a romló folyamatok emberi dokumentumait közli.
A görcsös kapaszkodást a megmaradásért.
Édesapja néhány sorban fölrajzolt életpályája a jogi végzettségtől indulva úgy hanyatlik a
vasipari szakmán át a kárpitosmesterségig, mintha egy kisiklott sorsú alkoholista életpályája volna,
pedig csak arról van szó, hogy magyar volt.
Duraynak személyes sorsa miatt is nyomós okai lehetnének az elfogultságra, sőt a gyűlöletre
is. Ő azonban egyenes testtartással kerüli ki a csapdájukat. Jól tudja, hogy a kisebbségi kérdés nem faji
kérdés, ha azt eszkábálnak is belőle. A kisebbségi kérdés mindig a többség kérdése is; azaz társadalmi
kérdés.
A prágai tavasz néhány hónapja erről győzte meg őt életreszólóan. A szétszivárgó demokrácia
és a megélénkülő politikai kultúra a dél-szlovákiai magyarok életét is lázba hozta. Ahogy csökkent
fölöttük a nyomás, nem a szabadság hangoskodó lazaságát választották, de rögtön intézményes
formákat teremtettek maguknak. Ha verítékezve is, de Durayék megteremtették maguknak a független
Magyar Ifjúsági Szövetséget.
A szervezet azonban csak addig élt, amíg a demokrácia ablaknyitásával friss levegő áradt az
országba. Mihelyt 1968 augusztusában újra beszegelik az ablakokat, a szervezet fölött a politikai
hatalom azonnal kimondja a halálos ítéletet.
Könyvének ez a része sziszifuszi napló. Az ember a sok huzakodástól, kínoskodástól már-már
abbahagyja az olvasást, mert ahogy a pornográfia, vagy egy-egy szadista film jelenetsora gyorsan
kifárasztja az agyat, az ifjúsági szervezet talpraállításáért és fönnmaradásáért folyó küzdelem is a
politikai szadizmusok lankasztó szomorúságát idézi. De végül mégse hagyja abba, mert Duray
makacssága nem engedi.
Duray könyve nemcsak erkölcsi tett, de bizonyos tekintetben új határkő is. Eddig minden
kisebbségi sorsról szóló írásban fölsorakoztak a mentegetőzés mondatai: a magyar uralkodó osztály
bűneiről, a 67 utáni elmagyarosítás szégyellni való korszakáról. A szándékot utólag is helyeselnünk
kell: a történelmi és morális jóvátétel kívánta ezt az írótól, történésztől, politikustól.
Duray szakít ezzel a bűntudatra alapozott hagyománnyal. Nem fejti ki, de érezteti, hogy minden
mentegetőzés újabb ürügy a nemzetiségek bevádolásához. Mintha csak arra szólítaná fel az érintetteket:
nézzük most már a Trianon óta eltelt időket: a tragikus számlák végösszege nem a magyarok
lelkiismeretét terheli.
Miközben én ezeket a bevezető sorokat írom, Duray Miklóst e miatt a könyve miatt is
vádemeléssel vagy ideggyógyintézettel fenyegetik. Könyvét, természetesen, csak a titkosrendőrség
olvashatta, nem az olvasók. Szorongatott helyzetében egyedüli védelme a nyilvánosság volna. Vagyis
ha önéletírása odahaza jelennék meg magyarul és szlovákul.
Sajnos, ez még reménynek is reménytelen.
Könyvének amerikai megjelentetése tehát kényszer. A kényszerrel együtt azonban mégiscsak
olyan nyilvánosság, amely nem a politikai botrány, nem az anarchia s nem a terrorizmus eszközeit
választja, hanem a megegyezést kereső ember egyetlen módszerét: a vallomásba ágyazott igazmondást.