„Világhiány”

Az utolsó hónapokban ismét rosszul alszom, mint nagyon sokan ebben az országban. Vagy ha alszom is, általában zaklatottan s hajmeresztő álmok utóízével ébredek reggelente. Tegnap például Sztálinnal beszélgettem kettesben egy ismeretlen, falusi ház beüvegezett verandáján. Bizalmasan arról tájékoztatott, hogy van Európában egy magas drótkerítéssel körülzárt háromszögletű terület, ahol a kisebbségi sorsba került angolokat és lengyeleket visszametszett fa gyanánt engedik csak létezni. Nem kérdeztem, hogy kik őrzik őket, s azt sem, hogy hol van ez az elkerített terület, mert közlendőjénél izgalmasabb fölfedezés kötötte le figyelmemet. Amikor lassú, torokból felöblögő beszéde közben a szokásosnál kissé jobban fölnyitotta a száját, elképedve állapítottam meg, hogy a fogai: fafogak. Barnák és hegyesek.

S ma éjjel pedig száműzött szakszervezeti vezetőket kellett külön repülővel hazaszállítanom Svédországból, ahol mellszoborként éltek egy vörös téglafallal körülzárt temetőben. Alsótestük nem volt, csak mellük, válluk, fejük és karjuk, s amikor közöltem velük a fölszabadító hírt, hogy fél órán belül indulunk haza, Magyarországra, némán, de hálásan pislogtak rám. Mindegyikőjükön zöld katonazubbony feszült, s a mellükön egy-egy bronzkitüntetés.

Követhetetlen, habókos álmok! Szórakoztatók, istenkísértően szürrealisták és ostobák. Nem állítom, hogy a tegnapihoz és a maihoz hasonlóan mindegyik politikai eredetű vagy jelentésű, de többségük föltétlenül az. Vajon, lehetne-e más, amikor évtizedek óta, de különösen az utolsó másfél évben, egyebet se őröl az agyam, mint történelmet, hatalmi harcot, közéleti cselekvést, közgazdaságtant, jogi reményeket. Egyszóval: politikát. Néha azon kapom magamat, hogy kezd leszűkülni a szókincsem, mint azoké a hadifoglyoké, akik nem mozoghatnak szabadon ég és föld között, erdőkben, városokban, domboldalakon, s nem láthatnak évekig tulipánt, zablavasat, gólyafészket; akik nem érinthetnek meg egy lassan elforduló női csípőt az utcasarkon. Könnyen megeshet velem, hogy két lepke váratlan fölbukkanása közt sem a tavaszra gondolok majd, hanem az ellenzék legújabb kormányprogramjára.

Több mint harminc éven át tudtam, éreztem, hogy a politika hadifogságában sínylődöm, de az utolsó két esztendőben kikényszerített írás- és véleményszabadság következtében egyre határozottabban kezdtem bízni saját fölszabadulásomban. Abban, hogy a közéletiség kényszerzubbonyát meglazíthatom magamon, s a politika csupán a maga természetes helyét és szerepét foglalja el majd az életemben.

Sajnos, nem ez történt. Már-már az ellenkezője. Ami eddig a hiányával, illetve szűkösségével sanyargatott, most őrületes bőségével, hisztériáival és megszaporodott kezeivel szorongat. A nap minden órája, minden eseménye mögül a magára talált politika kíméletlen arca tekint rám. És ha csak tekintene! De találkozókra hurcol reggeltől estig; előadásokra, vitaestekre, külföldre, kormányfői vacsorákra, s azt akarja, hogy mindenhez értsek: a joghoz, a közgazdasághoz, a pénzpolitika gyanús és robbanékony kérdéseihez, eközben persze, maradjak még író is, aki csak úgy mellékesen könnyed csodákra képes, hisz ha akarja, két bothoz kötve, tavaszi transzparenssé tudja átváltoztatni március első szivárványát is.

Nem, nem! Ez nemcsak idegesítő túlzás már, hanem szélhámosság is. Írónak mondanak, imitt-amott egyenesen sikeres írónak, és lassan több, mint egy esztendeje nem tudok odaülni az íróasztalomhoz dolgozni. Sőt olvasni is csak úgy olvasok, kapkodva mint aki szélsebesen eszik. Pedig politizálni én soha nem azért akartam, hogy a „nyilvánosság ormain” parádésan és sikeresen fuldokoljak, hanem hogy szabadabb lehessek. S nemcsak mint állampolgár, hanem mint író!

Vannak, akik azzal próbálják hűtögetni a magam elleni lázadásaimat, hogy most a „politizálás heveny ideje” zajlik, ne sajnáljam tehát a megíratlan tanulmányokat, verseket, esszéket, mert győzni most nem bennük és általuk lehet, hanem a politikával.

Győzni a politikában?

Egy írónak?

Még akkor sem, ha ez a győztes politika, mondjuk, az én elgondolásaimat igazolná.

Nem szeretnék képmutatónak látszani: tudom, hogy egy-egy társadalmi rendszer átalakításához hatalmi erőre: vagyis győzelemre van szükség. De a lélek világát, az egyénét, a személyiségekét néha nehezebb átalakítani, mint a társadalmakat. Ki merne például, győzelemről beszélni valamilyen emberi fájdalom fölött? Vagy a lélekhasadás és lélekvesztés állapotában? A dráma és a tragédia műfaja szinte már önmagában is – tiszta létezésében – épp arról tanúskodik, hogy számtalan élethelyzetben elképzelhetetlen a győzelem. Egyedül a katarzis lehetséges: a megtisztulás, a megvilágosodás, valamiféle salaktalan emelkedettség.

Idézzük csak föl futólagosan a modern kor egyik legbrutálisabb tévedését. Azt a vakságot, amellyel a lángelméjű Tudomány és a lángelméjű Technika Embere mindenáron a természet fölé akart kerekedni. Maga alá gyűrni a földet. Nagyjából ez sikerült is neki. S mivel fenyeget most ez a győzelem mindnyájunkat? Bukással!

Egy írót tehát ne szédítgessen senki győzelemmel. Különösen manapság, amikor az egész emberi szellem világát ugyanolyan végzetes veszedelmek fenyegetik, mint a természetét. Hisz nemcsak folyók, tengerek apadnak és mocskolódnak el, hanem az évezredek alatt fölhalmozódó hit s belátás forrásai is. A szívből előtörő végtelenség. Ez a nagy egyensúlybomlás – néhány évtized alatt – itt játszódott le a szemünk előtt. Végig kellett néznünk és élnünk, hogy a XX. század embere hogyan vált sokkal fejlettebbé műszakilag, mint erkölcsileg. Igen, végig kellett néznünk, ahogy a szellem és a lélek művekbe rögzített anyagtalan csodáit – egyebek közt épp a politika segédletével – félreszorították a legkülönfélébb csodaeszközök, csodatalálmányok, csodafegyverek. A termékeny kíváncsiságot és áhítatot az egész világra kiterjedő turistabámészkodás. A háborúk, a haláltáborok, a gulagok, az ördögi agyafúrtsággal berendezett diktatúrák pedig azt mutatták meg kendőzetlenül, hogy az egyén elszemélytelenedésével egyidejűleg hogyan csökkent a létezés egyediségének az értéke. S vele együtt a kilúgozott, a megbecstelenített emberi nyelvé, szavaké, költészeté. Megértük azt, hogy korunkban még a legkülönbek is – egy-két kivételtől eltekintve – csak nagyon kevés dologért, pontosabban a legkevesebbért voltak hajlandók szorítóba lépni. Mit is írt Evola, a kitűnő olasz gondolkodó századunk természetéről? Azt, hogy napjainkban az élet eszközei fontosabbakká váltak, mint maga az élet.

Néhány évtizeddel ezelőtt erre az állapotra mondták rá sikeres filozófusok és társadalomkutatók fölhangosítva, hogy elidegenedés. József Attila – jóval megelőzve ezeket a rangos urakat – érzékletesebb fogalmat talált erre a sivár léthelyzetre. Ezt írta: világhiány.

Politizálgató, szorgalmas őrületemben valami hasonlót kezdek érezni magam is. Levegőhiányt? Világhiányt? Az orvosok, föltételezhetően, azt mondanák erre, hogy túlfeszítettem magamat és kimerültem. A lélekgyógyászok pedig azzal toldanák meg, hogy bizonyára egyoldalú ügyekkel foglalkozom régóta, és ez nyomorgat. Való igaz: túl sok már nekem a program, a hadakozás, a célszerűség, a közvetítés, a jóváhagyás; túl sok a széttépett papírszeletként lebegő tény a koponyámban, és túl sok a hétköznap is. Bármerre tekintek: mindenünnen a közgazdaságtan és a kereskedelem szemei néznek. Unom ezt a szolgálatos önfegyelmet. De legfőképpen magamat, akiben – ha így megy tovább – az élet is átváltozik politikává.

Íróként hogy elítéltem mindig az elefántcsonttorony lakóit! S íme: belekerültem magam is. Csakhogy most nem a költészet, hanem a politika tornyáról van szó. Úgy látszik, az embert – bizonyos idő után nemcsak a bűnei, hanem az igazságai és az erényei is fenyegethetik.

 

*

 

(Záradék)

Sokan azt hiszik, hogy a valóság alapja mindig szilárd és tapintható, akár egy betonépületé. Hihetném velük én is. De mióta kínosan távol kerültem az irodalomtól, egyre kevésbé hiszem. Sőt azt vallom, hogy a valóság alapja egyedül az a költői ihlet lehet, amely ezer alakban, egyszer a fájdalomból száll föl, máskor a gyönyörből vagy a végtelenség megsejtéséből. Az ihlet nélküli valóság: nem valóság. Csak jelentés nélküli kő, utcasarok, jelentés nélküli ország. Nem véletlen tehát, ha sok hétköznapi esemény között sóvárogva keresem magamban s másban is azt a hangot, amely az elfoglaltságaim fölé emel. Valamelyik reggel, a meg-megszakadó alvás után is, boldogan ébredtem föl. Álmomban egy lovat láttam futni a szőlőhegyen, egy nyergeletlen pejszínű lovat. A karóerdők között futott, hullámzó háttal, céltalanul, de felejthetetlenül.

Az egész napom olyan volt ettől az álomtól, mintha verset írtam vagy verset olvastam volna.