Csak a láng terjesztheti a lángot

Amikor a múlt év őszén megkaptam a Bécsi Egyetem rektorának levelét, amelyben a nekem is odaítélt Herder-díjról értesített, csöndesen kivert a veríték. Úgy éreztem magam, mint akit egy sivatag közepén váratlanul megdicsérnek: körös-körül homok, nagy távlatok s fölöttem terrakotta ég, ahonnan elismerő szavak hullnak elém. Annyira fölfoghatatlannak tartottam a hírt, hogy napokig még a barátaim előtt is eltitkoltam.

Aki álszerény, nem titkolódzik. Én se voltam az, de sem a világképembe, sem az értékrendembe nem tudtam beilleszteni a felém suhanó babérkoszorút. Kodály Zoltán, Németh László, Illyés Gyula Herder-díját életművük igazolja. A tavalyelőtt kitüntetett Sütő Andrásét szintén – hogy csak a hozzám közel állók nevét említsem. Az enyémet legföljebb egy lassan alakuló életmű ígérete.

Ahhoz, hogy a díj gondolatához hozzászokhassam, szükségem volt két közbeiktatott gondolat-kapaszkodóra. Az egyiket így fogalmazhatnám meg tömören: ezúttal a díjjal nem egy személyt, hanem egy irányzatot tüntettek ki. A mai magyar szellemi életnek azt a csapatát, amely Herderrel együtt vallja, hogy: „A nemzet elszenderül, ha nincs képzelőereje, és ha nem is élesztgetjük benne.” A másik gondolat-kapaszkodóm teljesen magántermészetű: a díjat én nem jutalomnak szeretném tekinteni, hanem biztatásnak. Bibliai aranypénznek, amelyet rám bíznak, hogy sáfárkodjam vele a becsületem és a belátásom szerint.

Mást talán zavarna az ilyen léleknek fölkínált lehetőség, mivelhogy terhet és elkötelezettséget jelent. Engem nem zavar, ellenkezőleg: keretet ad életemnek. Ha meggondolom: szabaddá mindig a megterheléseim, az elkötelezettségeim, a konfliktusaim avattak. Ami könnyűnek ígérkezett, gyanús maradt, és idegen. Közép-Európában az embernek meg kell tanulnia pálinkát inni, vodkát inni, fölkínálnia magát a vereségeknek, gyakorolni állandóan a zsákbanfutást, hogy a szabadságra és a belső függetlenségre készen álljon. A mi világunkban, akár a költészetben, az nyer, aki veszít. Aki mer veszíteni, aki szinte elkötelezi magát a megpróbáltatásoknak. Azt is mondhatom: szellemileg nem felnőtt ember, aki nem ismeri a hiábavalóságot, akit a reménytelen vállalkozások nem kergetnek izgalmi állapotba.

A mai nyugati ember érthetően más. Nem önkínzó, nem ennyire csakazértis-akaratú. Szabadabb, nagyvonalúbb, kötetlenebb. A szellemi életben is vállalkozóbb. Tudja, hogy ha a jövő formái változnak is, nem változhatnak meg annyira soha, hogy a húsvéti nyulat elefántként kelljen tisztelnie, csak mert szürke a színe és a fülei is nagyobbak a megszokottnál.

A mi öngyötrő s nevetség-dicsfénnyel övezett magatartásunknak persze nemcsak hátrányai vannak. Van benne erő is. Egy olyan korban, amikor a személyiség, a szabadság, a boldogság, az individuális tudat értéke napról napra romlik, s a puhuló öntudatlanság rokon értelmű fogalmává fajul, nem árt, ha van az embernek egy kis reménytelenségtartaléka. Hasonló ez a halálfélelemhez, amit már legyőzött magában, s erővé alakított. Jobb történelmű országokban pártok, mozgalmak szerveződtek, hogy megváltozzanak a törvények, átalakuljanak az alkotmányok, ezzel szemben a mi térségünkben a reménytelenség volt a legdinamikusabb hatású párt. Jó példa erre Herder nevezetes jóslata nyelvünk meghanyatlásáról. Érveit már a múlt században filozófiailag meg lehetett volna cáfolni. De nem ez történt. Lehangoló jóslata kapóra jött a magyarságnak, s megtermékenyítőnk lett. Egy félreértés a lelkesítőnk.

Ezt a fordított reflexet szinte minden magyar értelmiségi örökölte. Széchenyi István Werther és Byron meghasonlásainál különb meghasonlásokkal írja tele élete naplóját, de elkeseredése nem költözik át se filozófiai rendszerbe, se a politikába, hanem serkentője lesz a cselekvésben. A hiábavalóság élményével párhuzamosan épül a Lánchíd, a Nemzeti Kaszinó, kezdődik el a Tisza szabályozása, a Vaskapu átrendezése, a balatoni hajózás, hogy a roppant erejű elképzelésekből csak néhányat említsek.

Gályapadból – laboratórium, találja ki a nagyszerű metaforát Németh László is mindnyájunk helyett.

A modern abszurditások világában ez nem is olyan egetverő abszurditás. Ellenkezőleg: erő is lehet. Hiszen ha korunknak nincs olyan szellemi szenvedélye, mint amilyen egykor a humanizmus volt, a fölvilágosodás, a romantika vagy a századeleji modernizmusok lendületes eszméje, az ember a saját erkölcsi tartalékaira támaszkodik. Saját énjére, a saját végessége és végtelensége közti feszültségre, amelytől az emberiség minden emlékezete, akarata, képzelete fölszikrázhat.

Ha én most az énről beszélek is, nem gondolok semmiféle, gyanúba keverhető énkultuszra. Sem azokra a remekül fogalmazó új filozófusokra, akik korunkat az új nárcizmus korának nevezik. Ezek a kritikus elmék egyre több érvvel bizonygatják, hogy az egyén – kihullva az Isten, a jövő, az emberi közösségek röptető hintájából – akarva-akaratlanul is saját szerencséjének és szerencsétlenségének, saját aggodalmának és csodálatának főszereplőjévé avatta magát. A túlélés bizseregtető eszméjében önnön sikerét ünnepli. Önmaga ügyességét, törpe zsenialitását, a kényes helyzeteken aratott kis győzelmeit. És természetes, hogy a bukásaiban is a saját énje felé fordul. Önmagát kábítja, rombolja, tömi altatókkal és gyógyszerekkel.

Mi más ez a nárcizmus, mint a „jó öreg” elidegenedés tetszetősebb és műveltebb neve? Az ötvenes-hatvanas évek után a hetvenes évek bágyadtabb stílusremeklése?

Amikor a Herder-díj verőfényében én épp ezt a gondolatot emelem ki, nem az új nárcizmusnak toborzok híveket. Az ént én nem végső értéknek tartom, mint sokan. De nem is másodrendűnek s lekezelhetőnek, hanem olyan természetes értéknek, amely a mindenség rejtelmesen okos rendjébe ugyanúgy beletartozik, mint a szél, a vizek, a tömegvonzás az idők elejétől fogva. Ha a humanizmus ma már önálló értéke az emberi történelemnek s nem pedig az embertelenség ellen fölriasztható dacválasz, csakazértis-erkölcs: az emberi én se a személytelenség időről időre fölébredő ellenlábasa. De egyszeri, megismételhetetlen, önállósult eleme a létezésnek. A végtelenség lírai esélye. Nem véletlen, hogy a vers mindig az énből hajt ki, az énre kérdez rá, az ént totalizálja. Ha leplezetten is, mindig leplezhetetlenül. Hogy mennyire kozmikussá növeszthető ez az esély, hadd idézzem a mi József Attilánk két sorát:

 

Mert énvelem a hűség van jelen ez üres űrben tántorgó világon.

 

Sajnos a politika, a civilizáció, az elsivatagosodó emberi kapcsolatok egyre nagyobb próbáknak vetik alá életünket. Az utolsó évtizedek, érezhetően, kétféle szabadságot kínálnak mindnyájunknak: szabadságot ahhoz, hogy helytálljunk, és szabadságot az ellenkezőjéhez is, hogy meg se kíséreljünk helytállni, mivel a hadseregtől, bombáktól s bürokrata birodalmaktól beárnyékolt korban senki és semmi az ember: nagy erők és nagy hamisítások játékszere csak. Herder, aki még a legrosszabb órájában sem gondolhatta, hogy az emberi szellem ennyire meghasonlik önmagával, teljes meggyőződéssel vallotta, hogy válságok és ellehetetlenülések közepette az egyetlen erőközpont az én, az individuális tudat és erkölcs.

Egyik rövid tanulmányában ezt írja: „A bukott angyalokat nem ismerjük; de magunkat igen, és tudjuk, hogy mikor s miért buktunk el, mikor és miért fogunk elbukni.” Másutt pedig ezt veti papírra: „Akár megjavul az emberi nem, akár megromlik, akár angyallá vagy démonná változik egykor: tudjuk, mi a dolgunk. Mi a jogról és a jogtalanságról vallott meggyőződésünk alapelvei szerint vizsgáljuk nemünk történelmét, bárhogyan végződjék is az utolsó fölvonás.”

Herder főlelkész úr figyelmeztetésül megidézhette volna az utolsó ítéletet is. Herder, a filozófus azonban az „utolsó fölvonást” emlegeti, amire mi, huszadik század végi földlakók, eléggé érzékenyen kapjuk föl a fejünket. És értelmével mi mást emel ki a fenyegetettség ellenszeréül, mint az individuális tudatot! Az egyént, aki a fölfegyverzett külvilággal szemben a saját belső világát mindenkor fölfegyverezheti szolidaritással, erkölccsel, új célkitűzésekkel s új fordulatot hozó álommal.

Aki például a lengyelek mostani lenyűgöző erőfeszítésében és vergődésében csak politikai harcot lát, vak politikus és rossz lélekbúvár. Az egyén mintájára egy nemzet küzd individuális létéért s tudatáért. Egy erőszakosan visszanyesett közép-európai gondolat saját jövőjéért, amely a kapcsolódások révén mások jövője is.

Egyetlen herderi motívumot emeltem ki a sok közül, de úgy gondolom, ez most mindnyájunk életében a fő szólam lehet. Minden fenyegetettség és beborult jóslat ellenpontja. A belső autonómia nemcsak a politika, a szellem életszükséglete, de a létezésé is. „Alakot nem adhat más – írja Herder –, mint aminek saját alakja van; csak a láng terjesztheti a lángot.”

Figyelemre méltó szavak. Jó újramondani őket.