Az állam és az író képzelete

A három esztendeje meghalt Illyés Gyula egyik régi írói naplójegyzetében azt fejtegeti, hogy minél több és minél szélsőségesebb indulatban tipródó drámát játszanak el egy-egy ország színházaiban, bizonyítható, hogy annál kevesebb dráma játszódik le a forradalmas utcán. Vagy – tovább szálazva gondolatát –: minél több igazságot vetkőztetnek pőrére nyílt színen, annál kevesebb lesz a meztelenre vetkőztetett vértanú halott.

Azt hiszem: a föllobbantott gondolatból is messzire süt, hogy csak olyan író fogalmazhatta meg, a figyelmeztetés és az üzenet szándékával, aki észjárása, kultúrája és történelmi látása révén európai, a sorsa szerint azonban nem. Egy Nyugat-Európában élő író, legalább Victor Hugo óta, még álmában sem köti ennyire össze az irodalom és a társadalom életét. Külön, önálló képződménynek tekinti mindegyiket. Meggyőződésem, hogy Baudelaire arcán az Elhagyott Ember arca még utólag is megsértődne, ha közben az derült volna ki, hogy nem a végzetnek, nem a kárhozatnak, nem a démonok mézét fölfaló szerelemnek, hanem egyszerűen csak a társadalomnak volt kiszolgáltatva.

A közép-európai költők is jól ismerik ezt a megdolgozott, fenséges arcot saját, otthoni tükreikből, de csak rövid ideig vizsgálhatják. A tükör sarkába odalopakodó végtelent nagyon gyorsan eltakarja valamilyen goromba árnyék: egyszer a lázadó vagy lázadni se tudó tömegé, máskor a hatalomé, ötödször-hatodszor a forradalmaké és a háborúké, amelyek sose távoliak és sose sikeresek. Állam és irodalom? Azokon a térségeken, ahol egy-egy nemzet évszázadok óta félfüggésben vagy teljes függésben él egyik vagy másik birodalom kölcsönfényében, s emiatt a társadalom is eltorzult rendet szül, a politikus és az író ugyanúgy kiszolgáltatottja a sorsnak, mint azok a szülők, akik púpos, nyomorék gyereket hoznak világra. Sőt a föloldhatatlan helyzetben egymásnak külön is ki vannak szolgáltatva. Virágozhatnak a mandulafák, a hársak, s nagy májusi esők sétálhatnak kint a dombokon, ők csak percekre feledkezhetnek el közös bajukról. A gyomrukban továbbra is ott remeg az istencsapás, a balszerencse.

De hagyjuk a hasonlatokat, elsodorhatják figyelmünket. Nézzük inkább azt, hogy – ilyen múlttal s ilyen történelmi háttérrel – mi a helyzet most.

A háború utáni békével Magyarország – a többi közép- és délkeleti országgal együtt – a németek érdekeltségi köréből átkerült a Szovjetunióéba. A félfeudális rendből a bontakozó demokrácia világába. Veszteségeit kiheverve tán elboldogult volna a maga módján, de a hidegháború végképp beledermesztette új helyzetébe. A félfüggetlen állam helyére egy tömör diktatúra tonnás nehezékei zuhogtak alá. Az állampolgár vagy alkalmazkodott, és így nyomorodott meg, vagy úgy, hogy elkezdett képzelet nélkül élni. S lábujjhegyen járt, mintha most temetnék újra a háborús halottakat. Igen, a háborús paranoia alakítóeszköze lett a társadalomnak. Ismét kiderült, hogy a hatalom félelmet kelteni nemcsak erőszakkal képes, nemcsak börtönnel, de bűntudatébresztéssel is.

Ha lettek volna intézmények, illetve ha a meglévő intézményeket nem rombolja le teljesen a demokratikusnak kikiáltott új állam, az egyének, a közösségek találtak volna bizonyos fajta védelmet maguknak, mint a nyugati civil társadalmak polgárai, de a katonai logikára működő nagyhatalom, mint jól bevált formát, a háború után is fönntartotta a hadsereg hierarchiájának eszméjét. A társadalom életében is voltak marsallok, ezredesek és őrmesterek, de főként bakák voltak. S ebből eredően az élet tele volt napiparanccsal, riadóztatással, fogdával, kitolásokkal és sárban kúszással évekig.

Az 1956-os magyar fölkelés ennek a háború utáni lelkibeteg, paranoiás, katonaemlékekkel terhes időszaknak volt első és kemény kritikája. Ezt követték a cseh és a lengyel „bírálatok” is.

Hogy irodalmi fogalmakat használok a politika fogalmai helyett, talán nem is olyan nagy stílusvétség. Belemosódik témánkba. Az a tény, hogy Közép-Európában századok óta függő és ráadásul ideiglenesen függő az állam státusa a külső hatalommal s a belső erkölcsi hatalommal: a nemzet szellemével szemben a szervetlenül kialakult parlamentáris formák is örökké szakadozottak és ideiglenesek maradtak. Így komoly politikai szerveződés legföljebb csak ideig-óráig alakulhat ki. Ha kifejlődik is valamiféle ellenzék, erejéből csak önfenntartásra futja, mozgalom szervezésére alig. Nem véletlen tehát, hogy a Nyugat és a Kelet közé szorult országokban sose azzal kezdődik el a rendszerváltozás, hogy egyik vagy másik párt magához rántja a tömegeket, szavaztat, és új kormányt alakít. Nálunk előbb a szívek változnak meg. A hallgatás és a megnyilatkozás stílusa. A versek hangja és a prózában elhangzó párbeszédeké. S az új stílus törvényszerűen újabb igazságokat hoz napvilágra, s újabb összefüggéseket. S mindez, megjelenve és fölhalmozódva a kultúrában, nemcsak a lelkeket változtatja meg, de a társadalomban is változásokat követel. Az utolsó negyven év sorsdöntő fordulatait Közép-Európában szinte kizárólag az irodalomban lezajlódó megtisztulások és engedetlen víziók indították el.

Innen szemlélve talán világosabbá válik a cenzúra kivételes szerepe is országainkban. Az államhatalom azt még örömmel elviselné, hogy polgárai műveltek legyenek, járatosak a tudományokban, de hogy az erkölcsük és a lelkiismeretük is úgy megerősödjék, mint az eszük, azt már nem. A teljes ember: autonóm ember. És történeti lény is egyúttal: egyszerre él a maga korában és a történelemben. S már puszta létezésével is minden szűkösség és ideiglenesség tagadása. Az ilyen embert bizony korlátozni kell, mert netán kinő a tilalmak alól, s maga válik mércévé.

Vannak forradalmárokat vagy terroristákat kiképző gyakorlóterek. Az irodalom is gyakorlóterep. Az erkölcsi bátorság edzőterepe. Az autonóm ember kiképzőtábora. Nem állítom, hogy a sajtóból, a közéletből, a politikusok szónoklataiból száműzött igazság csak ide húzódhat vissza, de azt igen, hogy itt erősödhet meg igazán.

Közép-Európa irodalmai messzire sugárzóan ellenzékiek. Mindenekelőtt azért, mert nem függetlenek. Vagy csak rövid, átmeneti időre érnek el figyelemre méltó szuverenitást. Ellenzékiségük természetesen nem politikai célú elsősorban, hanem erkölcsi. Az állam ugyanis mifelénk mindenkor ideiglenes keret, gazdasági és külpolitikai egység, ezzel szemben a nemzet: történelmi és kulturális.

A nemzetet mint eszményt az író újra és újra számon kérhette az államtól.

A nemzet eszméje mellett az irodalom másik eszménye Európa volt. A gyötrő hazai formátlanságok ellenében a változékony és klasszikus Európa. A Nyugat írói sose ismerték az állam, az egyén, a nemzet bonyolult konfliktusokat kirobbantó hármasságát. A spirituális és a világias szférák mintájára ők csak a kettős szétválasztásokat ismerték: állam és egyén, állam és irodalom – és így tovább.

A második világháború után azonban sok minden megváltozott. Milan Kunderát idézve: az „elrabolt Nyugat” nem úgy vonzott bennünket, mint régen. Nem akartunk hasonulni ahhoz, ami már önmagához se hasonlított. A szovjetek? Ők csak az állami kultúrát befolyásolták. A hivataloson kívülire még annyira se hatottak, mint a virágok beporzására a nagy madarak. Így aztán, amit Jaltában a politika szentesített, az eltelt idő jóváhagyta. Közép-Európa népei önállósultak. Legtöbbet saját megvertségükből és valóságukból okultak.

Félve írom le, hogy vannak olyan civilizált, jóléti államok, ahol a szabadság közszükségleti cikk lett. Fogyasztható, beszerezhető áru, mint a márvány fürdőkád, a színes televízió vagy a hasznos emlékeket elraktározható számítógép. A szabadságért a mi országainkban sajnos még sorba kell állni, mint Lengyelországban krumpliért.

Tudjuk, hogy mostoha és megalázó helyzet ez, nem hasonlítható semmihez, mivel a szabadságnak nincs alternatívája, csak ellentéte van, de ez a napról napra, évről évre fokozódó készség, amellyel helyzetünket föl tudjuk mérni, különleges adottság. Úgy érzem, még jó lesz valamire. Hogyan is magyarázzam ezt az érzést? A térség lakói szinte egyenként elmondhatják: minden rossz megtörtént velük ebben a században, ami népeket s egyéneket tönkretehet. Külső és belső apokalipszisok. De az, hogy valamiképp túléltük őket, oldalunkon halottainkkal s lényegükből kiforgatott testvéreinkkel, egyelőre valamiféle „néma filozófiával” és „néma politikai öntudattal” vértez föl bennünket. A napi világértelmezések beláthatatlan erdejében jó tudni, hogy a lét igazi valósága jelenleg az ember saját valósága. Az, ami nemcsak túlélésre, de kemény tartásra is kötelezte.

A világnak ma már nincsenek kiváltságos helyei. Megosztottsága, az egyensúlybomlás következtében, a világ bármelyik részén a dolgok lényegéig lehatol, s jót, rosszat egyaránt juttat mindenkinek. Van amitől Kelet szenved jobban, van amitől Nyugat. Látszatra ég-föld választja el őket. Csakugyan, hisz sorsa elől Keletre senki se menekül. De egy közép-európai ember, megkeseredett sorsával, még erre az ég-föld különbségre is rácáfol. Mi negyven éve állandóan a bőrünkön érezzük az élet kettős föltételét: életben maradni nemcsak testben kell, de lélekben is. Erre pedig az ember hagyományos metafizikája, illetve kultúrája nélkül nincs lehetőség. Ahhoz viszont, hogy a kultúra a nagy európai megújulásokhoz – reneszánszhoz és felvilágosodáshoz – hasonlóan meglóduljon, új lelkierők beáramlására van szükség az irodalomban, a zenében, a filozófiában. Elfogultan hiszem, hogy nagy hit és nagy erő onnan törhet föl, minden késleltetés ellenére, ahol nagy szenvedések gyötörték meg és gyötrik ma is a népeket.

Az egyetemes kultúra szemszögéből nézve is ezt gondolom a leglényegesebb esélynek. Mert egy állam lehet ilyen és olyan: gonoszkodó vagy tökéletes, de zseniális soha. Igazi megújulásra és megújításra csak egy lángész képes. És mindaddig, amíg a tudomány, a politika első emberei mellé nem kerülnek oda újra a gondolatok és az érzelmek nagy emberei, baj lesz mindenféle identitással: az emberiségével, a nemzetekével s a társadalmak magányos emberéével is.