Előhang a közgyűléshez

Annyi szócséplés, annyi lidérces tétovaság, amennyi ezt a közgyűlést megelőzte, elég volna két bukott regényhős lélektani ábrázolásához is. De egyhez: az Írószövetséghez mint bukott regényhőshöz untig elegendő.

Nem szakmai szellemességnek szánom ezt a mondatot, nem is az irónia rögtönzött kalandjának, inkább szomorú adaléknak ehhez a tisztújító tanácskozáshoz. Mert lehetünk szépek, okosak, sziporkázók, azt nemigen kendőzhetjük el, hogy megbuktunk. Nem látványosan, nem botrányosan, nem irigylésre méltó küzdelemben, ahogy az elveire és tartására kényes ember megbukhat, de észrevétlenül, szinte mellékesen, lélekben elmolyosodva.

Kiderült, hogy külön-külön még vagyunk valakik, de együtt jóval kevesebbek vagyunk magunknál. Meddőbbek és tehetetlenek. Ötszázvalahányan sanyargatjuk hetek óta az agyunkat, hogy találjunk magunk közül – bibliás szóval élve – hét-nyolc igaz embert, hét-nyolc olyan vezetőt, akivel megújíthatnánk a szövetséget, magunkat, az utánunk lépkedők reményeit, és nem találunk. Illetve, ha mégis találunk, a kiszemeltek mosolyogva és mentegetőzve hárítják el maguktól a bizalmat. A tisztséget, a megbízatást – vagyis a jövőt – istencsapásnak érzik.

Ilyen mértékben félni, húzódozni valamitől, nem puszta meghasonlás vagy vereség, de egyúttal komoly érzelmi bírálat is. A negyedszázados kulturális politika csöndes és tapintatos megítélése.

Akadnak köztünk tapasztalt házasságszakértők, akik tudják, hogy egy példásnak látszó házasságban is szinte észrevétlenül bekövetkezhet a romlás. A felek között eleven maradhat még a hála érzése is, a nagyrabecsülésé, de az érzelem egyszeriben mást kezd jelezni, mint amit az értelem. Az ösztön mást, mint az érdek. A gondoskodás apró mozzanataiban még ott kísért a múlt, de a házastársak érzik, hogy hideglelősebbek az esték, és a falra vetülő árnyékok idegenek. Ez az a lélektani pillanat, amikor pörpatvar nélkül elválnak egymástól, vagy maguktól is megrémülve, tökéletesen megújítják a viszonyukat.

A politika és az irodalom viszonyát én már elég régóta hasonló helyzetben látom. Két évvel ezelőtt az Egy nomád értelmiségi című írásomban megpróbáltam elkezdeni dadogni ezekről a kérdésekről, de a tanulmány gyászos végre jutott. Hadd ne részletezzem, milyenre.

Nézzük meg inkább ennek a selyemként szétmálló viszonynak a hátterét, ha csak futólag is.

Az 1956 utáni magyar politikának nem volt más lehetősége, mint egy „kiegyezés”-jellegű politika megalapozása. Ezt a kiegyezést a magyar politikai vezetés az ötvenhat előtti helyzethez képest óriási előnynek ítélte, és megpróbálta még tovább lombosítani. Az ország jelenlegi életvitele, aránylagos gazdasági nyugalma igazolta ennek a politikának az életrevalóságát. Ugyanis a szabadság nagyon is megbecsülendő változata az a tény, hogy a nélkülözés, a szegénység, a sorban állás diktatúrája nem korlátoz bennünket, mint ahogy már oly sokszor korlátozott. De bármennyire megbecsüli is az ember ezt a kivételes állapotot, szinte az életösztönével érzi, hogy minden részleges célt, minden kiegyezéses politikát újra és újra fölül kell vizsgálni, éppen azért, mert részleges. És ha ez politikailag lehetetlen, méltánytalan, vagy időszerűtlen, lélektani okok miatt akkor is kötelező. Annál a nagyon egyszerű oknál fogva, hogy másokkal kiegyezni többnyire muszáj, magunkkal azonban tilos. Világosabb fogalmazásban: kiegyezni, az mindig hatalmi kérdés, nem pedig erkölcsi.

A politikai vezetésünk egyik – kényszerből fakadó – tévedése az, hogy a magunkkal való kiegyezést a szellemi és erkölcsi életünk területére is kiterjesztette. A tétel így hangzott: a legértékesebb magyar politika az, ha mi itt elfogadható jólétet teremtünk, mert előre és hátrafelé nézve ez minden taktikát igazol majd. Nagyszerű, széchenyis cél, egy gazdasági vízióra alapozott elképzelés, de Széchenyi öngyötrő, önvizsgáló hite, hitele s morális feltételei nélkül. Egy gondosan megtervezett, szélárnyékos korszak, amely elismerésre méltóan pragmatikus. Csakhogy Magyarországon, ahol a történelem tapasztalatai szerint kormányzás és erkölcs századok óta külön pályán szokott mozogni, az igazi magyar reformgondolat az lett volna, ha ezt a kettőt, minden tehetségünket mozgósítva, egyesítjük.

Sajnos ez nem történt meg. A részleges célok részleges eredményhez vezettek. Metszően tiszta, felemás helyzetekhez. Megkísérlem egyetlen példával érzékeltetni ezt a felemásságot. Tagadhatatlanul sok érték született ebben a országban az elmúlt két évtizedben. De szinte minden értékhez odatapadt a társadalmi, az erkölcsi értéktelenség ujjlenyomata. A lopásokról, a fusizásokról, a kínnal vagy kéjjel vállalt szabálytalanságokról beszélek. A tömérdek fölépülő házba például, nagyon sok esetben, az erkölcsi leépülések kényszere is befalazódott. „Ne kérdezd, hol szereztem az anyagot s hogyan. Megvan és kész, a többire fütyülj pajtás!” A második gazdaság nemcsak lelemény és az első kiegészítése, de kemény kritikája is. A bajom csak az vele, hogy a kritikát ki-ki maga végezte el, és ezzel túlontúl sok darabra, pontosabban: sokféle egyéni érdekre esett szét lelkileg az ország.

Elképzelhető, hogy túlságosan puritán vagyok, és fontoskodó, de látnunk kell, hogy a viszonylagossá váló értékek világában nemcsak a vasgerendát lehet egyik helyről áthipnotizálni a másik helyre, de az igazságot, az adott szót, a történelemtől hitelesített hűséget is. Amelyik nemzetnek nincsenek példaképei, alkati hibában szenved – írja le mindnyájunk számára figyelmeztetésül Németh László, jelezve, hogy a teljességhez a kenyér és a hús mellett még másra is szükségünk van. S ezt az alkati hibát az újságíróban, az íróban, a villamoskalauzban, a bányászban ugyanúgy megérzi az ember, mint az Országház kupolája alatt ülő férfiakban vagy az Emke-aluljáróban arénázó, zsizsegő fiatalokban.

A múlt század érzelmi forradalmaiból – a byronizmusból, a romantikából – kinőtt Széchenyi a gazdasági forradalommal toldotta meg, illetve ellenpontozta mesterien korábbi hevületeit. Vajon nekünk az elsőbbséget élvező gazdasági után nem a kiegészítőjére: az érzelmi és szellemi megújulásra van-e szükségünk?

Aki Magyarország helyzetét nagy távlatokba helyezve elemzi, arra a meglepő következtetésre ébredhet, hogy a második világháború végén, közép-európai szomszédainkhoz viszonyítva, a szégyenkezés és a gazdasági szakadékok legalján toporogtunk. 1956-tal megváltozott a helyzetünk. A lengyeleket kivéve, sokkal jobb lelki és anyagi feltételeink vannak, mint a győztesek oldalán végző szomszédainknak. De ehhez a lelki kondícióhoz nem tudunk igazán, a két világháború közti irodalomhoz hasonló értékrenddel fölnőni. Hiányzik belőlünk, amit lelkiakaratnak neveznek. Hiányzik a kultúrateremtő elszántság, a nagyvállalkozások igénye és lendülete. Aminek persze nagyon is könnyen megfejthető oka az, hogy a huszonöt-harminc évesek kezdeményező ereje a mi rendszerünk számára majdnem teljesen elveszett. „Mindenki ott fölösleges, ahol van” – jár szájról szájra a filozófikus fogantatású politikai folklór. Az önmagát fegyelmező és lefokozó felnőttet már nem kell cenzúrázni. A fiatalokat szinte mindig. Tehát ne legyenek fiatalok, akkor talán szigorú cenzúrára sincs oly mértékben szükség.

Vádnak hangozhat, ami pedig csak erkölcsi igény ebben a megszólalásban. Meggyőződésem, hogy szellemi életünk sokkal nagyobb feszültségeket elbírna, mint amekkorát ezidáig elbírt. Ehhez azonban autonómmá kellene válnia. Az Írószövetség közgyűlésének nemcsak esélye, de kötelessége is meggyőzni a politikát, hogy a magyar progresszió a mai időkben ugyanúgy létezik, mint hajdan-időkben, szélsőségeivel, de a szélsőségeket egyensúlyban tartó felelősségtudatával. Munkájához azonban lapra, folyóiratra van szüksége. És ha cenzúrára is, akkor Ady, József Attila, Illyés megfontolt szellemére.

 

1981

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]