Egy nomád értelmiségi

Az ember idemegy, odamegy, koldul. Értelmiségi létére híreket koldul: mit tudsz? mit hallottatok? mi lesz a villámgyorsan összehívott országgyűlésen? mi lesz Helsinkiben, Belgrádban? S igaz-e, hogy mélyülnek újra a hazai szakadékok, vagy csak a saját zsebükre dolgozó madárjósok riogatják a népet jó szokás szerint?

A vérszegény kérdésekre vérszegény a válasz is. Mondatok röppennek föl s hullnak le félúton. Szavak, találgatások, füstölgések. Egy félértesülés a jó nevű közgazdász feleségétől a földalatti mozgólépcsőjén. Egy másik a könyvkiadó felelős vezetőjétől. A harmadik – mert ugye véletlenek is vannak – egy húsz éve nem látott osztálytárstól, aki két hónap óta X. Y. államférfi lányát oktatja angolra, s bejáratos a házukba is.

Igen: kisebb-nagyobb hírmorzsák innen-onnan. Sovány madárkaeledel elhullatva. Egyszer puha, másszor érdes, reszelős, köhögtető. De mi lecsapunk rá, s átláthatatlan helyzeteinkben elkezdünk mohón olvasni a változatos jelekből. Sőt, félértesüléseinket az ember teljességigényének a törvénye szerint ki is kerekítjük, mert a testi csonkasághoz hasonlóan képzeletünk csonkaságát se viseljük el magától értetődően.

S mikor úgy tetszik már, hírmorzsákból, hírszilánkokból, hírcserepekből következtetni tudunk a teljesebb valóságra: a részletekből az egészre, kiderül, hogy az egész még a részleteknél is homályosabb, mert amit mi valóságos politikai földmozgásnak, földlökésnek hittünk, nem egyéb, mint a hatalomban levő politikusok néma lökdösődése.

Okosak, hasznosak, cselekvők: egyáltalán korszerű értelmiségiek ekkora zavar közepette hogyan lehetnénk? Nem a döntés, nem a végiggondolás, nem a választás, hanem a válogatás tüskéi véreznek föl bennünket; válogatás a félsejtések, félbizonyosságok bozótosában. Nyomozómunkára kényszerülünk ott, ahol elemző és teremtő munkát kellene végeznünk. A sötétben tapogatunk, amikor a sötétséget kellene eloszlatnunk.

Ülünk a szerkesztőségekben, a minisztériumokban, a filmfőigazgatóság szobáiban, és tárgyalunk vagy beszélgetünk. De nemcsak egymás szavait, gondolatfutamait figyeljük, hanem egymás homlokráncolását is: mit árul el? Figyeljük egymás szemét: igaz-e, amit a másik rezzenés nélkül kimond? Szilárd-e, cseppfolyós-e, eligazító-e valamilyen értelemben? Úgy is értve ezt az eligazítást, hogy ha a másik tudására nem építhetünk, vajon a nem-tudására építhetünk-e? a zavarára, a hőköléseire, a szavai közt szállongó semmire? Mert ha már ő is akadozik és bizonytalankodik, akkor föltételezhető, hogy új bizonyosságok körvonalazódnak a politikában.

E halász-vadász-gyűjtögető életforma láza nemcsak egy-egy pártkongresszus előestéjén vagy a belgrádi tanácskozáshoz mérhető világesemény heteiben tör ki rajtunk – máskor is. A legkisebb szélmozdulás is elég hozzá. A legapróbb változás előjele. Politikai tájékozódásomat az elmúlt negyedszázadban én például egyszer sem alapoztam a napilapjainkra vagy a Kossuth-rádió híradásaira, kizárólag a szóbeszédre alapoztam. Az innen-onnan szivárgó hírekre. Pontosabban arra a lélektani törvényre, hogy az emberekből ki lehet irtani sok mindent, el lehet hallgattatni a lelkükben dohogó igazságot, de a kiirthatatlan közlési ösztön megkeresi a hajszálnyi repedéseket is, hogy megnyilatkozhasson. Különösen, ha új hír, új tudás izgalma feszíti. S egy ilyen családnagyságú országban, mint Magyarország, így lövellnek felszínre még a hét pecsét alatt őrzött titkok is idejekorán.

A baj csak az, hogy az értelmiség politikusi hajlamokkal megáldott – vagy megvert – tagjai annyira hozzászokhatnak ehhez a tájékozódási formához, hogy észre se veszik a buktatóit. A gondolkodás és cselekvés helyett a szimatoláshoz szoknak hozzá. Vagy a jólértesültség előnyeihez. A jólértesültség esélye: ajándék a sorstól. Van benne valami részegítő is: tudni, amit még kevesen tudnak, részese lenni valaminek, amiből nemsokára akár történelem is lehet. De a politikai bennfentesség csak rövid távon hasznos; később szinte törvényszerűen kikezdi az önálló s termékeny politikai gondolkodást.

Azt ássa alá, amit segítenie kellene.

Vessünk egy oldalpillantást magára a folyamatra.

A bizalmasan továbbított hír, mint tudjuk, kötelez. Mindenekelőtt arra, hogy aki ránk bízott valami fontosat, azt semmilyen körülmények között se hagyhatjuk cserben. Még annyira sem, hogy a vadonatúj hírről, a titokban kezelendő eseményről mást gondoljunk, mint ő. Mert ha csak egy árnyalatnyival is mást gondolunk, vége a „boldog” beavatottságunknak.

S a beavatott így nemhogy fölszabadulna, de még jobban megmerevedik. A nemtudás helyett fölvilágosodásától kezdve a tudás köti. Pontosan tudja: mit nem követhet el, mire kell vigyáznia, s a hírt kinek vagy kiknek az érdekéhez igazítva adhatja mostantól tovább. Vagyis egyszerre veszíti el ártatlanságát és cselekvőképességét.

Mi más marad számára, mint a hírekkel vagy a tudással való dominózgatás. Az értelmiségiek jó része egyik napról a másikra elveszíti lába alól a talajt: műkedvelő politikusokká és összehabarodott elméletgyártóvá válik.

 

*

 

Gyakran arra gondolok: egyedül a politikusokat kell elmarasztalnunk ezért a kiábrándító helyzetért, mert a politikát negyvenöt után nem osztották föl, miként a nagybirtokokat. A század egyik durva paradoxona, hogy az „oly régóta várt és végre beköszöntő demokrácia” mindenből többet juttatott a lakosságnak, mint a demokráciából. Anyagi és szellemi javakból is többet, mint a politika javaiból. Közvetlenül a háború utáni években ez a megindokolt fösvénység háborús hagyatéknak látszott; később balkezes forradalmi sutaságnak, átmeneti nehézségnek. Az idő múlásával azonban bebizonyosodott, hogy nem időleges jelenségről van szó, hanem alaptörvényről. Ahhoz, hogy a szocializmus egy elmaradott országban kezdje el pályafutását, s a tulajdonviszonyok átrendezésével új alternatívát kínáljon az emberiségnek, már a kezdet kezdetén olyan erő- és hatalom-összpontosításra kényszerült, amelyben a kifelé és befelé ható erőszaknak nagyobb szerep jutott, mint a megfontolásoknak. Az aszkézisnek is nagyobb, mint a zavartalan lelkiismeretnek. Hiszen ahol rombolni kell, ott a romboló sem építkezhet egyidejűleg röpdöső lélekkel és karokkal. Ma már világosan látjuk, hogy a szocializmus is idegrendszerében hordja világra jöttének traumáját. A külső nyomásra nem az izmok ellazításával válaszol, hanem a görcsbe rándításukkal. És ha ilyen volt a kezdet, lágyulhatott-e azóta a politika természete? A háború csak zordított rajta. A bosszú, a gyász, a megtévesztettség, a holtak milliói csak sötétítették. Az erőn felüli vállalkozások pedig belülről omlasztották, s ha egy zenekari mű föllélegzés nélküli diktatúrája kimerítő, mennyivel kimerítőbb az oldódások nélküli politika.

Különös lélektani vonása volt az ötvenes évek szocializmusának, hogy a hidegháború nyomása alatt nem a nyomás, nem a terhelés kínját fogalmazta meg, hanem a „vidám vásárok” csiklandós, förgeteges, pirospozsgás hangulatát. A valóság helyére álvalóságot ügyeskedve, akár egy forgószínpadon. S a hatalom mindenkitől megkövetelte, hogy ezt az álvalóságot ismerje el: hogy erre a kaptafára húzza rá a jövő képzeteit is.

Aki megpróbált ez ellen a „derűs, jókedvű diktatúra” ellen tiltakozni, még inkább fölfedezhette az élet melléküzemeinek pokoli működését. A szavak és a valóság közt tudatosan kimélyített szakadék állandó ürügyet szolgáltatott a félreérthetőségre. A reménykedők reménytelennek látszhattak, a túlbuzgók lendületeseknek, a kételkedők ellenségesnek, a történelemre hivatkozók a jelen és a jövő bekormozóinak. A közösséginek mondott társadalom e miatt a mitologizálódó bizonytalanság miatt egyedeire bomlott, mert ki-ki maga kényszerült eldönteni, hogy sorsának melyik zsákutcáját választja: azt-e, amelyiket vakon is választhat, vagy amelyikért esetleg megvakítják.

Azok az értelmiségiek, akiknek át kellett volna látniuk a politika nagy rostáján, olyan észrevétlenül váltak rövidlátókká, hogy már csak a végeredményt lehetett ráírni a látleletükre.

„A forradalmakban – írja Németh László – engem a káték és a valóság viszonya izgat leginkább: mit mondott az elmélet, és mit akart az élet; miben áll a szövetségük, és hol csapták be egymást.” Bólogatva olvassuk e sorokat, és közben lehangolódunk, mert minket, ma élőket is ez a viszony izgatna leginkább, de csöndre ítéltetve csak nézzük messziről a valóságot és az eszmék megromlott kapcsolatát, akárha egy megromlott házasság leleplezhetetlen szertartásait figyelgetnénk. Jelképes mondatokban akár napestig is susmoghatnánk a kettészakítottságról, de amíg hivatalosan nem ismerik be a viszony kudarcát, addig az első goromba hangért bárkit felelősségre vonhatnak.

A kérdés végül is az: egyáltalán lehet-e politizálni a szocializmusban? Van-e önálló léte a politikának, vagy fagyöngyszerű dísz csupán a nagyhatalmi politikák lombkoronáján? A sokat hangoztatott osztálypolitika, amely hosszú időn át szervezőeszmének tetszett, mára csak hivatkozási alap lett. A munkásosztály maga se tudta soha, mihez adja oda az erejét. Úgy látszott, hogy a személyi kultuszhoz is hozzáadta, később azonban kiderült, hogy mégsem. De ellenpélda is akad bőven. A magyar parasztság kézzel-lábbal hadakozott az egyöntetű és gyors téeszesítés ellen. Átkozta a rendszert, a kolhozokat, a csajkák ostoba kitalálóját; idegennek érezte a rákényszerített zubbonyt. S lassan két évtizede már, hogy a magyar politika legnagyobb, mondhatnám cégéres sikere az átszervezett mezőgazdaság. Hatalmas búza-, rozs- és kukoricatáblák szavaznak az erőszakkal kicsikart jó döntés mellett; s az az aránylagos – bár törékeny – jólét is, amelyre magunk között némileg még büszkék is vagyunk.

Mindkét példa azt bizonyítja, hogy a jót is, a rosszat is a politika szüli. A jóváhagyó vagy tiltakozó osztályok feje fölött. A kizárólagosság még az Istennek se tett jót, mért tenne jót az embereknek?

A történelemben kialakult abszolutista formák eddig nagy egyénekhez, elsősorban királyokhoz és császárokhoz kötődtek. Rosszkedvűen írom le, de az abszolutizmus is letagadhatatlanul megkísértette a szocializmust, a „szocializmusokat” is. Az elnevezés talán nehezen egyeztethető vele össze, de az elnevezés értelme sokat sejtet. Hiszen ahol nincs öntisztító autonómiája a szellemi életnek: a tudománynak, a művészetnek, a politikai gondolkodásnak – ott a hatalom rendelkezik az emberek érzelmeivel, a kenyér árának és a női nadrág árának a megállapításával, a történelem elmúlt árnyainak a minősítésével. Ő lehet engedékeny vagy előrelátó; atyai, bölcs, de a bűnös is! A bevádolható és lesajnálható.

Csak egy példát erre a függő viszonyra!

A napokban rangos történészek kérték föl egyik miniszterünket: legyen közvetítőjük „fölfelé”, hogy a most készülő Erdély történetét ne csak 1918-ig írhassák meg, hanem tovább is. Részletesen legalább a trianoni szerződés aláírásáig, utána pedig egy összefoglaló záradékkal a párizsi szerződés megkötéséig. A kérés egészen a meghatódásig tiszteletteljes volt. Szavaik közben nyilallt belém újra: hát ezt az ügyet sem a történészek ismerik a legalaposabban? Ebben sem a történelem tényei döntenek elsődlegesen, hanem a mindenkori politikai érdek? Elég egy csúcson álló személy vagy egy elfogadhatónak ítélt módszer, s máris körülhatárolódnak a dolgok? A szaktudományok jó részéből ilyesmik miatt szorult ki az elmúlt évtizedekben a messzebb tekintő szellem, az az önkiigazító erő, amely minden politikai érdeknél hatásosabb és politikusabb lehetett volna. Így szorult ki a kor izgató szellemisége a művészetekből is.

Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy csak nagyítóval kereshetnénk jó regényeket, festményeket, verseket, szaktanulmányokat Magyarországon, hanem azt, ha például olyan összefoglaló történelmi, közgazdasági, néprajzi munkák íródtak is magyarul, amelyeket oda lehet rakni a polcra bármelyik előző, nagy szellemi korszakunk alapművei mellé, de ezek a művek inkább csak magukban ragyognak, mint lelkesítenek; megbízhatóan őriznek valamit, ahelyett hogy tompaságunkból vagy alkalmazkodásunk puha székéből kimozdítanának.

Ha csak a harmincas évek Magyarországának szellemi állapotára gondolunk is vissza, pironkodva kell elviselnünk az összehasonlítást. Művekből s nagy egyéniségekből korszakos hatás lángol ma is az arcom elé! Mozgalmak indultak el értelmiségi kezdeményezésekből. A népi írók köré tábor verődött. Veres Péter, Erdei Ferenc és mások mögé egy forradalmi párt lehetősége. Pedig ha összeszámolom az esztendőket, Veres Péterék, Illyésék, Németh Lászlóék nemzedéke 1930-1945-ig kevesebb időt kapott a hatás kifejtésére a sorstól, mint mondjuk az én nemzedékem 1956-tól máig. Tehetségesebbnek születtek volna nálunk? Vagy a háborús konjunktúra nemcsak a gazdasági életet lendítette mozgásba, hanem az eszméket, a társadalmi és a történelmi szándékot is? És a harmincas évek nemzedéke még Ady örökségével, vagyis történelmi küldetéssel léphetett porondra, ellentétben velünk, akik az elfogadások, az elfojtások és a készen kapott helyzetek nemzedéke vagyunk? akik az elporzott évtizedeket nem azzal tölthettük el, hogy megtermékenyítő gondolatok elterjedését megakadályozzuk, amennyire ez lehetséges? Mindenesetre a mozgékonyság helyett a visszafogottság vaszabláját csikorgattuk a szánkban. Hány olyan házi összejövetelre emlékszem például, ahol a kor minden válságokozó gondja, őrülete, reménye, szörnyűséges csapongása szóba került, de rossz beidegzettségünk miatt a gondolatokért már annyira sem küzdöttünk meg, hogy le is írtuk volna őket. Korszakok múltak el tudatosításuk nélkül. Olyan értelmiségiek voltunk, akik szentségtörő, pőre és igaz gondolataikat majd csak az emlékirataikban közlik. Már a jövőben is múltra ítéltetve.

 

*

 

Ha a magyarság szellemi életének a természetrajzát boncolgatnánk, egy elszomorító jelenség leírásával kellene kezdenünk a beszámolót. Azzal, hogy minden tehetségünk – Zrínyitől Adyig, Bethlen Gábortól Széchenyin át Illyésig – egész életén keresztül a magyarság fönnmaradásával kínlódott. Egységesíteni és megnemesíteni akarta ezt a népet. A sorozatos tragédiák láncolatát elszakítani, hogy a tanulságokból új történelem bontakozhassék ki. Történelem és politika ezért is jártak összenőve mindegyik nagy korszakunk sziklás hegyvidékén. Aki itt emberibb s magyarabb világot akart, az politizált. Még az olyan művészlángelmék is, mint Bartók! Nem beszélve a Kölcsey-, a Petőfi-, a Kemény Zsigmond-, a Németh László-, a Bibó-féle alkotókról! A „megengedhető” gondolatokkal szemben mindig a megengedhetetlen gondolatok szószólói voltak. A nyugtalanítók, a kételkedők, a századok bordái közé bepillantók. A mindenkori „hivatásos politikával” szemben a lehetséges alternatívákat is ők képviselték. Ady – érzékenységben, de a gondolkodás minőségében is – fejjel magasodott a vezető államférfiak fölé. Könnyebb volt neki, mert csak eszmékkel dolgozott, nem a valósággal? Egy ország világos tudatát semmivel sem könnyebb tisztán tartani, mint kormányozni az országot.

De mért is ismételgetem ezeket a közhelyigazságokat? Azért, mert ha egy nép szellemi életét, múltját ennyire meghatározza a politizálás kényszere, együgyűség azt hinni, hogy negyvenöt óta teljesen kicserélt aggyal és kicserélt idegrendszerrel élünk. A sokáig használaton kívülre helyezett sorskérdésekről egyszer csak kiderült, hogy léteznek. Kiderült, hogy amit romantikus és nacionalista tajtéknak véltek bennünk, az se feltétlenül az, de újragondolandó gond.

Vajon a húsz-harminc éves kihagyás után tudnánk-e mi, mostani értelmiségiek a régiekhez hasonlóan szerepet vállani a közéletből?

A kérdés keserűbb inkább, mint fenegyerekeskedő. Mert nézzük csak, mi volt az értelmiség helyzete a háború utáni évektől kezdve napjainkig? Az első esztendők demokratikus reménye hamarosan hideglelőssé változott. A tökéletes csönd vagy a politika föltétel nélküli kiszolgálásának az évei következtek. Az erőszakkal elfojtott indulatok olyan váratlanul robbantak föl ötvenhatban, hogy még azok is meglepődtek, akik magukba temették el ezeket az indulatokat. Megemészthetetlen gondolatok nélkül az utca kezdett politizálni. A logika helyett az ösztön. A nemzet ébren tartott tudata nélkül a nehéz álomból ébredő tudat. A tragédiának így a rögtönözve írt forgatókönyv szerint be kellett következnie.

Ötvenhat után alapjaiban változott a helyzet. A politikában is és a politikához való viszonyunkban is. Létrejött egy kétoldali egyezmény, egy belátásra épülő alku: a megtörtént események után Magyarországnak csöndes építő évekre van szüksége. Szélárnyékos korszakra, amelyről Illyés is beszélt néhányszor szívbeli meggyőződéssel.

Ez a szavak nélküli alku az évek során törvényes rangra emelődött: a politika mindent elkövet, hogy a szocializmus hazai lehetőségeit jóra, illetve jól használja föl, s az értelmiségiek pedig nem pendítenek meg semmilyen tilalmas húrt. De sajnos ezekben a szélcsöndesebb években nem minden úgy alakult, ahogy hosszú távon a kormány eltervezte, s az imént említett alku alapján az értelmiség bizalommal teli csoportjai hinni szerették volna. A kedvező látszatok alatt igen kedvezőtlen folyamatok is elindultak. Például ama bizonyos gazdasági megerősödést, sorstól kiérdemelt jobblétet, az egész népnek egyszerre s együtt kellett volna megteremtenie. Közös és egyöntetű célok alapján. E helyett mi történt? A nemzetet hitében és önérzetében megerősítő elképzelés hiányában minden jó igyekezet a magánlét öbleibe torkollt bele. Több millió külön akarat a saját gazdasági érdekét kereste, ami lenyűgöző lehetett volna, ha ráadásként egy mindenkit átjáró eszmei érdek is megfogalmazódik. Sajnos a lassú izmosodás egyre láthatóbban izomfitogtatássá fajult. Értéke nem a munkának – az ügyeskedésnek lett. Az erkölcsi kötés helyét az összeköttetés erkölcstelensége foglalta el. Ily módon az emberi cselekvés, mely mindig megőrzött közösségi célokat is, összeszűkült az egyéni érdekekre. A történelminek indult szükségszerűségből így lett felemás eredmény. A megnyugtató szándékból nyugtalanító folytatás.

Akadtak persze, akik makacsul hajtogatták, hogy a nemzeti tudat ellenőrző és alakító hatása nélkül elképzelhetetlen jó irányú haladás, de sokan még a csöndes morgást is félremagyarázták. Nacionalista érzékenységet hámoztak ki a dünnyögésből. Itt-ott még szocializmusellenességet is.

A gyanúsításokra természetesen válaszolni kellett volna. De mért éppen ezekre válaszoljon az ember, amikor már ösztönszerűen is az elhallgatást szokta meg efféle ügyekben? Aki mégis megpróbált volna szót emelni, az első mondatával föl kellett volna bontania a föntebb emlegetett alkut. Csakhogy egy belátásból kötött alkut százszor nehezebb szétszakítani, mint amit kényszerből kötöttek. Mert a döntést ebben az esetben nem a legújabb okokkal, hanem a húsz-harminc év előtti ősokokkal lehetett volna csak megmagyarázni. A tudatosan elhallgatott érvekkel. Továbbá annak a bevallásával, hogy a szélárnyék elmélete bizonyos idő után lomposítóvá és züllesztővé válhat; hogy évtizedeken át a gondolkodás kijelölt sávján belül mozogni csupán, előbb-utóbb a képzelet és az akarat káros beszűkülésével jár együtt. Ami legalább olyan komoly eltékozlása a nemzeti vagyonnak, mintha búzát, ércet, aranyat pocsékolnánk.

 

*

 

Közérzetünk és tájékozatlanságunk csonkaságáért kizárólag a politikát hibáztatni közönséges vakság. Megvádolhatjuk-e az oroszlánt, amely a lába elő heverő gazellának gondtalanul átharapja a nyakát? Vagy az árvizet, amely dunyhánkat, párnánkat, szerelmesleveleinket is elviszi, ha idejében nem rejtjük el előle. De hogy a szellem világából is példálóddzam: mi lett volna Picasso művészetéből, ha a fényképezőgépek s filmfelvevők uralomra jutását látva azon sopánkodik, hogy a tökéletesen működő eszközök elveszik előle a valóságföltárás lehetőségét?

A politika bűne az, hogy mindent megígérve leszoktatott bennünket a gondolkodásról, s arról, hogy érvényt szerezzünk a gondolatnak. A mienk pedig az, hogy ez ellen akkor se lázadtunk föl, amikor már a kettős veszteség is nyilvánvalóvá vált: a politikáé és az értelmiségieké is.

De hát mit is akarunk mi olyan lúdbőröztető sóvárgással megtudni, megismerni? A világpolitika jelenlegi erőviszonyait? A tízezer érdekkel átszőtt nagyhatalmi rendszerek észjárását? Az értelmiségi ember mozgásterületét a nagypolitikában? Csupa tapasztalat és érzékelés fölötti dolog manapság. Tudni a fölmérhetetlen tudás erdőzajában csak azt tudhatja meg az ember, amit az akaratereje és a közérzete súg neki. Korunkban a túliparosított lét egyébként is kialakította a tudat iparosítását. Sok a késztermék a politikában is, a politikai gondolkodásban. Sok a vallásos előjelű félelem. Ahhoz, hogy megszabaduljunk tőlük, föltétlenül közelednünk kell az emberiség szellemi és erkölcsi életének hagyományosabb értékeihez. A lelkiismeret, a munka, a gyönyör, az önfeláldozó ösztön, a zsigerek morzeüzenete a személyiség legbelsőbb tartományából való örökös újdonságok. Ha eddig nem létezett nélkülük világ, ezután se létezhet. A múlt század politikájában – elsősorban a romantika hatására – legalább olyan főszerepet kaptak, mint az „objektív tények”, világot mozgató érdekek. Hogyan is írta József Attila? „Én hallgatom a híreket, / miket mélyemből enszavam hoz…” És Sartre? Mintha József Attila költői alapmagatartását egészítette volna ki filozófiai és etikai gondolattal. Lényeg szerinti sűrítésben így fogalmazza meg a második világháború utáni helyzetünket: a kor szorongatóan súlyos kérdése nem az, mit csináltak az emberből, hanem az, hogy mit csinált ő maga abból, amit belőle csináltak.

A harmincéves gond továbbra is időszerű.