Utazás, félálomban

Három átvirrasztott éjszaka után ez lesz a negyedik. Az elsőt észre se vettem. A második is úgy égett végig, akár a gyújtózsinór.

A mostanitól azonban már félek. Feszít, szorongat, szúr a fáradtság: szemhéjam alá fúródott szálka.

Zöcsköl, zötyögtet, himbál a gyorsvonat Belgrád felé. Legszívesebben végigfeküdnék a vonatpadlón, vagy fönt a csomagtartó hálóban összehúzódzkodva, arcom mellett egy görögdinnye. Nemcsak a testem – a testem kiterjedései is elzsibbadtak; el a fülkét betöltő gyér világosság, a lehanyatló fülű táskák, szatyrok, bőröndök.

Elfáradt velem együtt az idő is.

Hozzám súrlódik, meglök, úszna velem egy ágylábakra épült Velence felé.

De épp hogy csak érzékelem ezt is. Ami külön életet élt ebben az időben, szétfoszlott; ami rangot és érdekességet vívott ki magának, elmosódott. Az első éjszaka sem az első éjszaka már. Egy a többi közül. A távolodók közül. Egy a szerencsétlen kis éjszakák közül. Látom a cimbalmos lányt, ott ül a szállodai szoba kagylószékében, hosszú combjai vannak, mint a tücsöknek. Mondok is neki valami hasonlót. Nevet rajta. Eszi félrehajolva az őszibarackot hajnali háromkor, s ha fröccsen a leve, azon is nevet. Ficánkol, fölsikolt, mintha csiklandoznák. Közben csípeje, dereka lustán mozog, lassú köröket rajzol ösztönösen is. Ha rágondolok, fáraszt. Ági? Jutka? Teréz? A neve se jut eszembe. Arca is csak annyi, mint gyógykutakba dobált babonás pénzeké.

Valaki feketére meszeli a vonat ablakait. Sötéten rongyolódik el kint a táj. Valahol itt folyik közelben a Duna. Látom is, nem is látom. Ha látom, akkor sem azt, amit már láttam, amelyen öt napig hajóztam áradáskor. Ez a mostani fönt a levegőben hömpölyög, alumíniumszürkén, magasabban a vonatnál, partok nélkül, fák nélkül, hidak nélkül. Bepólyált végű cimbalomütőkkel játszik rajta egy férfikéz. Csak kifaragott, dombszerű ökleit látom, meztelenül hagyott alsókarját. A törzset, a vállat magába nyelhette a háttér. Csupa magas hang, csupa fémhang ugrál, kattog a fejem körül, fölfele törve a térben. S mintha én is pózna nagyságú gólyalábakon járnék.

Nagyot zuhanhatott előre a fejem, mert ahogy ellensúlyozásképpen fölkapom, s a szemben ülő harminc év körüli szerb nőre nézek, mosolyog. Nem ellenszenvesen, inkább anyásan. Tenyerébe hajtja a fejét, szemét lecsukja – s ezzel a nemzetközi és ősi jelbeszéddel biztat, hogy csak aludjak tovább egész nyugodtan. Zavartan, a sorból kidőlő mentegetőző szájrebbenésével visszamosolygok rá, aztán nekitámasztom a fejemet a vonatablak hideg vasának.

Jólesik ez a hideg a koponyacsontnak. Még jobb lenne, ha beljebb nyomulhatna, egészen a meghajszolt lebenyekig. De bent, legbelül, ahelyett hogy zsugorodnék – tágulok. Mintha pumpálná valaki az agyamat, az ereimet. Valaki, aki szemben ül velem. Valaki, aki beszél. Egy férfi. Nem innen a nő mellől, s nem is mostan. Valahol, egy másik időben, egy másik térben, egy másik vonaton. Valahol odahaza, Zalaegerszeg és Veszprém között:

„…és akkor elfogtak bennünket. Versenylovaknak épített istállóban töltöttünk három napot. Se ablak, se ajtó. Egy-egy lónak elválasztott rekeszbe húszan-huszonöten is befészkeltük magunkat. Aztán egy láger; magyarok, németek, olaszok együtt… Alszik? Ne aludjon, arra ráér az ember, ha egyedül van. Egyszóval a lágerből kerülten én ki Szibériába. Hét álló esztendeig irtottuk a fát egy erdőben. Hét esztendeig egy olyan erdőben, amely ötször akkora lehetett, mint Magyarország. És csupa férfi, csupa szerencsétlen kan összezárva, gondolhatja. Sehol egy nő. De még mutatóba se. Még csak egy színes szoknyadarab se a bokrokon. Az első időkben, ha hiszi, ha nem, amikor már így-úgy helyrevergődtünk, mert fogott rajtunk a jó levegő meg a zabkása meg az erdei sóska, egy közönséges bugyiért odaadtam volna jobb fülemet. De idő után kiszárad az ember, mint a deszka. Én mondom magának, pedig se pap nem vagyok, se lélekkutató, hogy szét lehetne hasogatni a rostjai mentén. Fölkelés, munka, zabálás. Rohadunk a barakkokban, mint a megázott zsákok. A katonák még békeidőkben is büdösek, ha sokan élnek egy levegőn. Hát még a magunkfajta hadifoglyok! Szó szerint bűzlött tőlünk a környék. Tudja, mit utáltam a legjobban? Azt, amikor ponyvás autóval szállítottak haza bennünket munkáról. Minden gödörnél, kaptatónál az a sok gőzölgő férfi egymás nyakába. Nyakába? Ölébe! Kurvább dolog volt ez, mint amikor azt mondták az embernek: feküdj! föl! hasonkúszás! ezt csináld, azt csináld. Még az a szerencse, hogy mindegyikőnkből áradt a csípős bagószag, mert egyik-másik tejfölös állú hadifogoly szája olyan lányosan duzzadt volt, mint akit begerjesztettek. Oda tudtam volna sózni az ilyeneknek, bele a pofájukba. Pedig semmi okom se volt, hogy haragudjak rájuk. Maga már nem kisfiú, érti talán, attól kezdtem félni, hogy vége, hogy soha többé nem leszek férfi. Ha hazajutok is egyszer, szégyenszemre jutok csak haza. Átvészeltem a háborút úgy, hogy még egy féltenyérnyi hús se hiányzik a testemből. Ép a karom, a mellem, a combom, a lábikrám, de mit kezdjek fenenagy épségemmel, mint valami nagyezüsttel, ha uborkás üvegbe tehetem a micsodámat. Na de cifra az ember sorsa. Cifrább, mint ahogy ezt bárki is elképzeli. A hetedik év vége felé vesegörcsökkel szállítottak be egy kórházba. Képzelheti: hét esztendő után egy város. Csupa lakótelep, de város. Házak, ablakok, üzletek, utcák, serdülő fákkal. És gyerekek! És nők! Bent a kórházban is nők. A holdutazás ehhez képest érdektelen, vagy csupán érdekesség. Akkorra már beszéltem oroszul, de hiába szóltam hozzájuk, mármint a nőkhöz, egyszerűen más lényeknek éreztem őket. Marslakó voltam közöttük. Figyeltem, kémkedtem utánuk. Orvosnők, ápolónők katonazubbonyban és szoknyában, pedig már vége volt a háborúnak. Szakácsnők, takarítónők, pufajkában. Hogyan dönthetném le a korlátokat? Hogyan kezdhetnék incselkedni akármelyikőjükkel is. Mi tagadás? Féltem. Nem tőlük, magamtól is. De hát az ember a félelmeivel együtt is ember. A gyávaságával is az. Na, szóval volt ott egy takarítónő, kissé dunduska, nagyfarú, nagyelejű asszony. Tíz évvel lehetett idősebb nálam. Azt mondták róla, özvegy. Szégyen vagy nem, de titokban még örültem is ennek. Elhatároztam, hogy őt fogom megkörnyékezni. A szegények talán még az ilyenben is megértőbbek. És valahogy úgy adódott egyszer, hogy ketten maradtunk bent a kórteremben. Én akkor már javában lábadoztam, a nyolc vesekövemet sikeresen kicsákányozták belőlem. Történjen, ami történik, gondoltam nagy elhatározással, és odaálltam elé, és megkértem, hadd ölelgessem meg kicsit. Hadd szorítsam magamhoz. Hadd fogjam meg a derekát, a mellét, a fara dombját, a haját, szeretném tudni, férfi vagyok-e, vagy egy szomorú ökör. Előszörre nem értette, miket zagyválok összevissza. De aztán leesett neki egy húsz kopejkás. Nevetett nagyon, még bele is vörösödött. Én meg csak átfogtam a csípejét, nekidűltem az elejének. A nyaka forrósága megcsapott. Ha hiszi, ha nem, örömömben kijöttek a könnyeim. Ő meg csak hagyta, hadd tapogassam, hadd szorongassam. Az ő szeme is megnedvesedett. Nem tudom, mit gondolt közben, mit nem, de annyira elfeledkezett a világról, hogy még a partvis nyelét se lökte félre. Ott álltam gyalázatosan a fölmosóvödör mellett, kétéves frontszolgálattal és hétéves hadifogsággal a hátam mögött. Arra emlékszem, hogy a túlsó épület folyosóján magasra tornyozott tányérokat vitt három lány az ölében. Ötvenhat decemberében keveredtem haza, de még ma is szoktam álmodni ezekkel a lányokkal…”

A férfi arcát lassacskán sikerül fölhoznom a tompaság, a zsibbadtság, a kábulat mélységéből. Egyetlen függőleges homlokránca hozza közel. Úgy bemélyed a homlokot takaró bőrbe, mintha fokos nyoma volna. Igen, már jól emlékszem rá. Mezőgazdász valahol, van két gyereke kint a Szovjetunióban és idehaza is.

Fények.

Egy állomás fényei.

A szemközti nő szája sarkában még ott van az előbbi anyás mosoly. Lehetséges, hogy hosszabban bóbiskoltam, mint ahogy elképzelem?

Sóhajtok, kifújom a lélegzetet, nyújtózkodom. Szép szája van a nőnek, s bizonyára tudja is ezt. Csak kár, hogy olyan anyáskodó. Följebb húzhatná a szoknyáját is a térdén, elvégre negyedszázada vége van már a háborúnak.

Félálom.

Ismerem töviről hegyire, mint más az álmatlanságot. Gyötör, de néha várok is rá. A teljes elalvás előtti állapot hosszú ideje ez. Minden él még ilyenkor: szuszog, forog, csikordítja magát, de másként. Mondatok indulnak felém ismeretlen kanyarok mögül; szavak, mint fekete uszadékfák a Duna lebegtető sodrában. A vér nem vér ebben a fél-létezésben – játszik önmagával. Folyik utcaszélességben, ahogy a képzelet terelgeti. Folyik a sárga házfalak között, folyik fehér házfalak között. És verebek röpülnek neki ezeknek a falaknak, mint megvakított rongylabdák. Lusta és tompa puffanások több irányból is. Aztán ennek is vége. Aztán a fölnyitódó éjszaka mélységei. A szőlőhegyi vadkútból előhussanó bőregerek. Valami bazárhangulatú végtelenség. Egy magányos ló a hegytetőn. Egy kibelezett kismozdony a salakhányón. Szopós macskakölykek a kazán belsejében. Sírás-rívás – nyivákolás a vasak közül, s meginduló szél a nagylábujjam tövéből. Jön föl a combom mentén, megkerüli a derekamat, miközben azt érzem, hogy emelkedik fölém az ágyvég: ravaszul megszerkesztett nyaktiló. És zuhanás. És sötétség. És máris külön a fej, a váll. És látom magamat fej nélkül. Aztán a düh, hogy így látom magamat. Aztán az émelygés.

Megrázkódom ilyenkor, és befordulok a falnak.

Ideje, hogy e zavaros félalvás után végleg elaludjak.

Mégse!

Sóhajtsunk inkább egy mélyet, igazit, mert jó túlélni néha a képzeletet is. Fölkattintom az éjjelilámpát. Keresnem kellene tollat és papírt, és leírni szép, olvasható betűkkel: barátaim, a halál felé is nyitottak vagyunk. Leírni? Minek? Csak úgy magamnak? Ennél százszorta életképesebb mondatok is lecsurognak a csatornán. Egyébként is, ami fontos – elmondhatatlan. Ha nem lenne az, miért is akarnánk elmondani? Ülünk csak a papirosaink fölött, működtetjük az agyunkat, de többnyire olyan gondolatokat szajkózunk komor vagy üdvözült arccal, melyeket szövegmásoláskor már törölnünk kellene, ha más miatt nem is, hát a jómodor miatt. Ebből az elmondatlanságból fakad az a közhelyszerű igazság, hogy a világot a mi félelmünk tartja félelmetes állapotban.................... Milyen állapotban??........... Fülhasító fékcsikorgás. Egy teherautó szélvédő üvege közvetlenül az arcom előtt. Hatalmasra fújódó öklök a kormánykeréken. A leereszkedő ablakon át egy muraközi lóarc rángatódzása: „Hülye, állat, eltaposhattam volna, mint a békát!” Fektemben is megrándulok… „Igaza van, uram, elnézést, de maga is tudja biztosan, hogy leszalad az ember cigarettáért, mert jó együtt cigarettázni azzal, akit szeretünk, fújni a füstöt, beszélgetni… egyszóval rohan vissza, mert várják… Persze, különben is rohanok folyton némi összekapart hírnévvel a nyakamban, negyvenévesen, le a Rózsadombról végig a Mártírok útján vagy ahol rám jön a rohanás. Szégyen vagy nem szégyen: a nomádok a mindennapi legelőért, én a mindennapi időmért harcolok…”

Igen, az idő. A nagy Idő, a kis idő a félálom szűrőjén át. Megfosztva minden fogalmiságtól, a filozófia gyönyörétől. Testemre, félelmeimre, fuldoklásaimra, kötelességeimre kimért idő. Vagy inkább kiosztott. Csak arra a szerelemre érvényes, amelyet szerettem, s csak arra, amelytől szabadulni akartam. Napközben sose gondolok rá. Van, mint ahogy vagyok. Van, mint ahogy lépcsők vannak, fák vannak, kék szemek, háborús romok, üzenetek, telefonhívások, lámpaernyők, rangjelzés nélküli városok. De a félálom előcsalja, mint a fájdalmat, dühöt, féltékenységet. És fölmerül az idő lappangásából és megtestesül. Megjelenik, mint egy mondat lényege: apám és anyám szerencsétlen élete együtt. Megjelenik, mint szorongásos életem tudata. Mint udvarias mosolyom csődje egy vallatótiszt előtt, ötvenhét tavaszán. Emlékezetemben vájkál az a férfi, s mert semmi nekivalót nem talál, próbálja kétségbe vonni addigi életemet. Mondom neki: május van, ne keringjünk egymás körül, menjünk ki inkább a Palatinuszra napozni. Vonásai váratlanul eltorzulnak, s orrán, száján ömleni kezd egy Másik Idő. Húsz évem rendeződik át egyetlen másodperc alatt. Megvilágosodik előttem, hogy a bűnös mindig csak én lehetek. A gyanúsított; akit faggatni lehet. Akinek az ideje bármikor széttörhető egy vasmozsárban.

Hallom és látom ilyenkor az időt. A félálom vetítővásznán, ahogy Havannát láttam repülőről; Biafra kiéheztetett gyerekeit filmen, a szívszorongató történések nagytotáljában. Sarokba szorít. Hosszú karja van, messziről üt, és vár: visszaütök-e? De csak sebeimet fordíthatom vele szembe. A jelenlétemet. Mert azon a helyen, ahol állok, kizárólag az én időm törvénye uralkodik. Arcomé, kezemé, lábaimé, szavaimé, rohangáló sejtjeim ideje. Hiába gyarmatosít, nem hódol meg neki se emlékezetem, se hanyagságom, se éberségem. Kilépek az ég alá lélegezni. A fák csúcsát vonalzóval kötik össze a madarak. Láthatatlan vonalakat húzok magam is képzeletben. A Tisza agyagos partjától a kiégetett avarkori edényekig. A mesebeli Világfa csúcsától Bartók tekintetéig. Mert félálmomban teljesen szabad vagyok. Mert ellenállásom egyedüli titka az az örökös készség, hogy jelen lehessek a múltban, és jelen a jelenben. Emlékezgetni? Nem több ez, mint az idő más pillanataiban felejteni. A múltra nem emlékezni kell, a múltat ismerni kell, mint az egyszeregyet. Mert attól iszonyúak gyakran az ismétlődések, hogy nem ismerjük. Ma még csönd van, körbejárható nyugalom, cukron legelésző legyek. Párizsba vonatok indulnak, a hegy fölött tűzijáték zajlik; az ikonok feje körül fényesedő isten-patkók, nyújtózkodások zöldben vagy havazásban, űrhajók távoli bíbic-hangja, és minderre váratlanul egy agyrázkódtató gongütés. S mindennek más ideje és más értelme kezdődik. Bővíteni kell újra a temetőket, s az éles tekinteteket fejvesztés terhe mellett kioltani. Kötelező a besötétítés. Még véget sem ér a nap, s a szellem máris alárendeli magát a test önzésének. A jelszó: megmaradni. A jelszó: minél kisebbre összezsugorodni, mert annak van igaza, aki az óvóhelylétet is túléli.

És a tetejében még érteni is ezt a lecsökkenést; ezeket az erőszakos áramszünetre emlékeztető időmegszakításokat. Bólintani, hogy jól van, vagy majd jó lesz. Csitítgatni és kábítani magunkat azzal, hogy mi is lenne, ha egyszer a Teljes Időt kellene fölfognunk? Úgy, ahogy zúdul felénk, mint az árvíz.

Belgrád – mondja mosolyogva a nő, aki a hazaérkezés élményétől egészen megfiatalodott. Föláll, leveszi a csomagtartóból a dinnyét, magához öleli, és elköszön. Ettől még jobban elálmosodom. Ő hazaérkezik; én Belgrádban is csak várakozom.

Éjfél lesz tíz perc múlva.

Egy vallatólámpa fényében is elaludnék. Gyerünk, igyunk egy kávét az állomáson. Ne egyet – hármat. Kis rézfindzsákban adják törökösen. A koffein ilyen dögös állapotban különös hatású: láthatatlan felhőkarcoló magasába dobja föl az embert. Vagy inkább húzza. A láb lent marad a földön, a test kinyúlik, mint a gumi, s a fej valahol fönt, a szélfújta tetőterasszal egyvonalban imbolyog.

Az állomás mint lelassult, mint elfáradt piac vagy mint kimerült búcsújárók táborhelye. Az ideiglenesség ott lebeg a várótermek, a folyosók, a csarnokok beton-, illetve vasmennyezete alatt.

A földön lent, elszórva itt is, ott is szemét: újságpapír, kiflivég, dinnyehéj saját lucskában, összegyűrt papírpoharak.

Él, mozog, emészt a tömeg, bár ránézvést olyan, mintha már megkocsonyásodott volna. Sokan félrebicsakló fejjel alusznak. Padokon, csomagjaikon, egymásnak dőlve háttal, lent a puszta betonon is.

Sok közép- és kelet-európai pályaudvarhoz hasonlóan ez a belgrádi is beillene most egy korszerűsített bugyornak. Sőt, hogy a dantei képzelet akadálytalanul megtestesülhessen, az ittlevőket át se kellene öltöztetni. Ruházatuk gyűrött, kopottas, másnapos, szedett-vedett, ideiglenes. Még csak véletlenül se látni köztük divathölgyeket, kifestett szemhéjjal, fülbevaló-fityegőkkel. És mintha vasalt ingben tilos is volna belépni ide éjfél után. Ezzel szemben viszont mintha kötelező volna a nadrágszíjjal átkötött bőrönd, a fölmadzagozott zsák, a faláda, a szennyfoltos batyu.

Az itt szoronkodóknak nem adatik meg, hogy ne a menekülőkhöz hasonlóan utazzanak; hogy ne földönfutóknak nézze őket a szem. A térséget századok óta földúló háborúk metaforája lebeg a fejük fölött. Ők azok, akiknek nem adatik meg, hogy csak az induló vonathoz jöjjenek ki. Javarészük fél napokon, fél éjszakákon itt rostokol, tesped, elszántan várva a mindig rosszabbik vonatot, a mindig olcsóbbat, a mindig lassúbbat. Amire nem futja pénzükből – kuporgatni való idejükből lopják el.

Vagyis az életükből.

A véletlen intézte úgy, hogy nem repülővel utazom. Pontosabban: örökös időzavarom. Már fél nap óta Ohridban vagy Strugában lehetnék, s nem kellene végigkínlódnom a hátralevő harmincórás vonat- és autóbusz-megpróbáltatást. A hegyek és a tó éjszakája fölött elnyújtózva feküdhetnék valamelyik jónevű szálloda szobájában. Csönd lenne, legföljebb csak a tücskök ciripelnének, nyiszognának – Makedónia, Albánia, Görögország tücskei együtt.

Itt, az állomáson tücsökszó helyett komoly, mély krákogásokat hallgathatok. A test bányahangjait. Meg-meglóduló sóhajokat. Rekedt nevetést. Szállodákból és repülőkről ebből semmi nem hallható. Örüljek hát a szerencsének, hogy ismét szem és fültanú lehetek? Örüljek, hogy a tüskefán megint nekem kellett fönnakadnom? Nem először hökkenek meg és pironkodom amiatt, hogy még a magamfajtájúak is, kik épp hogy kikászálódtak a szegénységből, milyen gyorsan leráznák magukról emlékeit. Eresztenék szélnek, mintha szegénységük egyszerű eltévelyedés lett volna, egyszerű balfogás – a szerencse ellenpárja.

Pedig a szegénység mindaddig az emberiség közügye marad, míg meg nem szűnik.

De kik sürgethetnék, akarnák legszívósabban, hogy megszűnjék? Szinte kizárólag maguk a szegények. Azok, akiknek egy ebéd is gond; akik évekig zsíros kenyeret esznek, hogy másfélszobás lakáshoz jussanak; akiknek odafagy a kezük a kilincshez, akiknek a lepattogzott zománcú lavór akkor is megszégyenülés, ha nem tudatosul is bennük.

Csakhogy a változtatáshoz és a sürgetéshez is ők a legalkalmatlanabbak. Mert a leggyöngébbek. A világ horpadásaiban laknak a Földön mindenütt. Nincs hadseregük, zászlójuk, gyáriparuk. A tudomány csillagtávolságra porzik el tőlük. Belőlük kerülnek ki általában a rendőrök, de a rendőrség nem az övék. A templomok körül, a kocsmákban, az állomásokon inkább megtűrik őket, mint az országházak szomszédságában. A világ legrosszabb borait ők isszák, a legtöbb szemetesládáját ők ismerik. A világ hánytató bűzét szintén: a bűzökét, a belekét, a csatornákét. Legtöbb megjegyeznivalójuk nekik lehetne, gyakrabban a legszínesebb is, de nem ők szólalnak meg a rádióban, a telefonhuzalok nem az ő sürgönyeiket továbbítják. A Földet betemető képesújságok észre se veszik létezésüket. A mindenkori divat is kihívó, brutális támadás ellenük. Külön a csípőjük, a válluk, besüppedt medencecsontjuk s visszeres lábuk ellen.

Elég, ha néha hazamegyek. Nyomok, mindenütt nyomok. Egy élet erőfeszítésének a nyomai, hogy a szegénység ne láposítsa el az udvart, ne kaparja le a falakat, ne költözzön bele a tükörbe. Az elrongyolódott zsákok, ponyvák, pokrócok, mint a nagymajtényi síkon lehanyatlott zászlók. S a hosszú életű fekete rongyok szintén, melyekkel a kotlósoknak besötétítenek. Agyam egyik rekeszében apám számolja a napi dohányravalót, a másik rekeszében anyám képzelődik a háború óta egy szekrényről, melynek kettős ajtaja van, s végre nem penészednek meg benne a ruhák.

A nyomor alsó fokától a szegénység tágabb kilátást nyújtó emelkedőjéig micsoda hosszú lépcsősorok. Egy-egy lepedő nagyságú kert fönt a sziklás falvakban, Montenegróban, Görögországban, Szicíliában, másutt, már birtoknak számít. Egy fanyerges szamár, egy koszos kecske együttese már vagyonnak. Évekkel ezelőtt Kunmadarason láttam egy cigány férfit hideg vaskályha tetején ülni. Ölében nikkel foglalatú táskarádió. Újdonság volt ez akkortájt. Még a nagy keresetűek körében is fényűzés. A férfi azonban annyira beleszerelmesedett, hogy mindenét odaadta volna érte. Három napig nem szállt le a kályháról, csavargatta, zengette rádióját. Azzal se törődött, hogy a családja eszik, nem eszik, lúdbőrözik, vacog-e körülötte.

Hűvös van, előveszem a bőröndömből a felöltőmet. Nyugodt, biztonságos mozdulattal pattintom ki s be a zárakat. Sőt ez a biztonság már-már a gőggel határos. Mert ahhoz képest, hogy Pestre kerülésem esztendejében, ezerkilencszázötvenegyben T. Jóskával közösen hordtunk egy télikabátot, a mai ruhatáram egy divatfiúéval vetekedhet. Jószerével nem is igen illik hozzám a szegénység bolygatása. A magam módján kellemes, elviselhető, finom mozgású áruló vagyok, aki akkor hőköl csak vissza, ha a nyomorúság változatos kellékeiben éppenséggel orra bukik. Csak akkor, ha egy hajdúsági tanya szobájában süllyedni kezd alattam a szék, ha a káva nélküli kutakból fölül folyik ki a víz, ha a hétvégi fekete vonatok faládáin horkolva alusznak a hazatérők, vagy részegen kötözködnek, miközben én Nicolas Schöffer Párizsban felépülő fénytornyára gondolok. Az óriás női mell alakú lebegő szobákra, hová kényszerképzetek helyett gyors és zajtalan felvonók röpítik majd az embert, szerelemszagban s az irányítható nemi álmok ingerszakaszain át. Csak ilyenkor, mint most az állomáson, aztán hetekig, hónapokig soha. Mintha a szegénység egy kipusztult ősállat csontváza volna csupán, lehangoló őslelet. Tudat alá szorított viszolygásom környezetemre is átragad. Feleségem például gyakran álmodik előkelősködéseimről. Háború van, álmodja, s városszerte üvöltenek a szirénák. Futni, menekülni kell mielőbb ki a városból. Már hallani is a bombázók morgását. Ő fejét vesztve kapkodja ki a szekrényből a kabátokat, húzkodja őket magára, egymás fölé, télikabát, övé, enyém, én pedig a szoba közepére összedobált bakancshalom közt válogatok ráérősen, vajon melyik a legpuhább, a legdivatosabb, melyikben nem kell szégyenkeznem mások előtt. Már az Ifjúsági Szálloda is ég. Már a Veronika lépcső is romokban, de én csak a rohadt lábbelivel törődöm, érzéketlenül, mint walesi nagyherceg. A feleségem toporzékol, sírna, üvöltene, de nem jön ki hang a torkán.

*

A szegénység végét, körvonalait ugyanúgy nem látom, mint a történelemét. Egy-egy határig még biztonsággal lépek előre, aztán minden elbizonytalanodik. Átvágások, árkok, meszesgödrök, vak utak, torlaszok mindenfelé. A hiányzó kenyér mellől a hiányzó gondolatok is. S már csak emiatt is a zavart keltő egyoldalúság. Mi a szegénység önmagában? Hol vannak, s milyenek a mélységei? Mik az áttételei? Mi tartozik belőle az államrendek bűnjegyzékébe, s mi az, ami már így sem minősíthető, mert úgy, ahogy van – létellenes.

A szegények halálozásának fele kivégzésnek tekinthető, amelyben a baktérium csupán a hóhér szerepét játssza – mondja Sartre.

Alaptétel.

De hány és hány ilyen alaptétel akad még! Például az: ahol a láb rossz cipőben jár, ott a tudat is abban járhat. Más szóval a szegénység többszörös lecsökkenés. Nemcsak a jómód, nemcsak a fölmérhető gazdagság ellenpontja, hanem a szabadságé is. Hiába is szüntetnék meg, mondjuk sorozatos anyagi csodatevéssel: a fölmosó rongyok helyett másnap a hézagos és a foszladozó tudat rongyaiban botolna el a láb.

Ami azt jelenti, hogy a történelmileg kialakult szegénységet csakis történelmileg lehet megszüntetni.

De lehet-e ennyi idő után bármit is jóvátenni? Méghozzá emberiségarányúan?

A jóvátevéshez hátrálni kellene. Hátrálni egy lebontásra ítélt idő korhadó palánkjáig; egy lehetetlennek látszó múlt kínai fala mögé. Vissza bizonyos erkölcsi alapokig. Szóhoz juttatni a részvétet, a belátást, összeforrasztani a tudománnyal, sőt eszmévé avatni, s szembefordítani olyan világot mozgató erőkkel, mint az egymást egyensúlyban – vagy alattomos feszültségben – tartó hatalmakkal. Szembefordítani? Hogyan? Milyen áron? Forradalmakban? Vagy inkább világméretű reformtörekvések közepette? A kialakult helyzetről újabb és újabb látomások születhetnek, de hogyan születhetnének egységes megoldások? Hisz olyan fonák politikai helyzetekbe kényszerülünk többnyire, ahol a legnyilvánvalóbb gondolat se lehet természetes és hatékony; ahol igazságérzetünk s haladásigényünk ahelyett hogy támogatná egymást, igen gyakran szembeáll egymássál. Máshová taszigál bennünket a rokonszenv, és máshova az ész. Máshova az érdek, mint a természetünk.

Tehát üdvösebb lenne, ha átváltoznánk cselező és taktikus lényekké, mintsem hogy folytonosan erkölcsi kiindulásokat keressünk?

A kérdés annál jogosabb, minél zavarba ejtőbb.

Mert itt van például a szegénység gubanca. A második világháború után, illetve a negyedszázada tartó idegháborúk és helyi háborúk nyomora közben a szegénység ügye háttérbe szorult. Helyet inkább csak az ENSZ statisztikáiban kapott, s nem a világhelyzetet alakító eszmék és erők mozgásában. Mintha ideje eszmeileg ugyanúgy lezárult volna, mint a tegnapi s tegnapelőtti művész irányzatoké: a romantikáé vagy a naturalizmusé. Mintha a szegénység forma- és eszközvilága már alkalmatlanná vált volna arra, hogy az emberi lét vagy az emberiség létválságaihoz szolgáltasson jelképeket.

Lehetséges, hogy a szegénység mára olyan drámai hős lett, aki, ha választhatna is, mindig csak a rosszabbik lehetőséget választaná? Aki semmi kedvezőt nem tud önmagáról terjeszteni? Semmi figyelemre méltót, amit akár célul is kitűzhetne magának az emberiség?

S ha ma így van, holnap nem lesz-e így még inkább? Mivelhogy új ellenfelek jelentek meg a színen. A hagyományos értelmű szegénység mellett egy újabb fajtájú szegénység: az érzelmekből kifosztottak tömege. A közérzetük miatt szenvedők sokasága. A régi munkanélküliek mellett az erkölcsi értelemben vett munkanélküliek. A döntésekből, az államéletből kitaszított, de fölvilágosult névtelenek milliói.

Nem tudom, hogy ez újkeletű szegénység, vetélytársi szerepében mennyire képviseli majd a régit. Új formanyelvével, eszméivel, karmot növesztő érzékenységével mennyire küzd majd a legvalóságosabb alpári nyomor nevében is. Vagy lábra kapva, mennyire veszi el tőle a levegőt. Annyit félszemmel is látni, hogy bár a szellemi „élvonalhoz” tartozók tudatát egyformán izgatja mindkét változat: a korszerűség fojtogató irama, a reklám, a kíváncsiság-hajsza, a vértelen, hangos „anarchista forradalmak” újabb változatainak erőszakolnak ki nagyobb teret, élesebb megvilágítást. A hippikről, a kommunákról, a diáklázongásokról több szó hangzik el a világvárosok utcáin s a világsajtó hasábjain.

Föl-alá szédelgek az állomás előtt. Két lépésnyire tőlem egy nő kutyorodik le a betonra bizonytalan alakú csomagja mellé. Harminc-harminckét éves. Hátát a falnak dönti, aludni szeretne. Láthatóan szégyenli otthontalanságát. Csomagjából egy nagy, barna, kockás férfisálat húz elő. Körülcsavarja vele a fejét, mintha éjfél utáni ipi-apacs játékba kezdene. A sál alól nem látszik ki se szája, se álla, se orra, se a homloka.

Henry Moore szaggatott, arc nélküli, kivájt üreges nőszobraira gondolok.

Honnét ezek a belső gátszakadások, szívtáji árvizek? Megyek a strugai Nemzetközi Költőtalálkozóra, de idegrendszerem pontosan úgy viselkedik, mintha nem is oda mennék, hanem a Világszegénység ügyét megtárgyaló Vizsgáló Bizottság elé. Papírpoharat rugdosok itt az állomás mögötti téren, ahelyett hogy a sötétség kúpjai alól szavakat, képeket kotornék elő egy majdan megírandó vershez. Lawrence Ferlinghetti, Corso vagy Enzensberger fogkefét csúsztat a farzsebébe, és világkörüli útra indul. Ginsberg, a pókhasú, zsíros, csimbókos, furcsa kis lángész tornacipőben ácsorog a moszkvai hóban, fönt, a Vörös téren a hagymakupolás Blazsennij-székesegyház előtt, és sír. Sír a gyönyörűségtől, a történelem véres ékszercsodájától, a hótól, a hidegtől, a megvakított templomépítők jelképes történetétől, sír az idegenség szélbarázdálta arca előtt. Nem érdekli a kísérők jelenléte, a tolmács zavara. Gátlástalanságával egyidőben a szabadság zsilipjeit is fölhúzza önmagában. Ha úgy adódik: epileptikusan ráng, s ha másként: meghatódik.

Vajon, én mért nem tudok így utazni soha?

Mert fogkefe helyett gerendákat cipelek magammal?

Mert szökőkutak, mozik, vendéglők és sistergő, tüzes reklámok mögött is mindig valami mást keresek?

A vizek mögött sivatagokat?

A műveltség mögött letépett, véres ingeket a múzeumokban?

A kinyomtatott sorok között ki nem nyomtatott sorokat?

Azt mondják: kényszerképzetek. Meglehet. De mintha ezek a kényszerképzetek is mindig a valóság mögött botorkálnának, sose előtte.

Igen, a százszor megrágott s a lenyelt megkésettség gondolata. A kullogásé, a lemaradásé. Nyugat azért mégiscsak Nyugat – ismételgetjük a hasonlítgatások bűnébe visszaesők irígységével. Éppen úgy, mintha valamilyen természeti jelenségről beszélnénk. Ott virágzó életforma, itt kivirágzó nyöszörgések. Ott lenyűgöző, tékozló székesegyházak, erre mifelénk istenig szökő gótikus káromkodások. A lehulló királyfejekkel ott nemcsak a szentségtörő nyakazások sora szaporodott, de mindig egy új korszak nyitánya is fölhangzott. S nálunk? Jobb, ha nem is soroljuk.

Tagadhatatlan, hogy az angolok, a franciák, a hollandok, a svédek, az amerikaiak, a dánok még az esernyőjüket is másként húzzák föl, mint mi. Másként gyújtanak szivarra, másként könyökölnek a repülőterek útlevelet ellenőrző hivatalnokai előtt. Nekik a határ nem határ – legföljebb megállóhely. Autóikról, szenvedélyeikről és szükségleteikről is egészen másként gondolkodnak, mint bármelyikünk vagy a velünk hasonszőrű nép fia.

De ez a másként vajon meddig jelent még egyértelműen előnyt az ő javukra?

És azt jelent-e egyáltalán?

Igen és nem – hallom a koponyám belső faláról visszaverődő hangokat. Igen és nem, igen és nem. Mintha egy vonat közeledne.

El ne aludj!

Nem alszom el!

Mintha egy dongó.

Selyemfű, selyemrét. Milyen furcsa! Ki kellett volna mondanom mindegyik szót, mint ahogy a népdalokban is kimondják, de valahogy röstelltem magamat Botos Gábor előtt.

– Rúgja csak le a cipőjét egész nyugodtan – mondja a présház előtti diófa rönkön ülve. – Rúgja csak le, a fűben megpihen a láb, a föld kiszívja belőle a fáradtságot. Hallja a harangszót? Mintha egy púpos rigó húzná.

És csakugyan: selymes és jótékony volt a fű. És a harang is úgy szólt, mint ahogy Botos Gábor mondta.

– No, isten isten – emelte magasba poharát. – Hallom a tanító úrtól, hogy újra elfele.

– Csak ide a szomszédba, Jugoszláviába – mondtam, és rögtön el is szégyelltem magamat a csak miatt.

– Na, majd visszajön, és mesél. Nekem, sajnos, csak egy motorkerékpáros kirándulás jutott, az is a brjanszki erdőben. Kiderült, hogy értek a motorokhoz, és ezredküldönc lettem olyan területen, amelyet a partizánok is keresztül-kasul szeltek. Tehát államilag biztosítva volt az életveszély. Nemigen dicsekszem vele, de el is fogtak egyszer. Parancsot vittem a harmadik felderítő századnak. Pocsék volt az út, gödrökön kellett áthuppannom a jó öreg oldalkocsimmal. Az ember agya majdnem kiugrott a helyéből. Állj! – mondta valaki magyarul. Azt hittem, valamelyik ismerős járőr bolondkodik. De kilép az erdőből egy civil ruhás, ismeretlen férfi. Géppisztolya csövét lefelé fordítja. Négy másik meg az erdő széléről tart szemmel. Úgy emlékszem, mintha az egyik levelet vagy valami hasonlót olvasott volna. Kikutattak, kérdezgettek, megtalálták nálam a parancs szövegét. Tárgyaltak valamit oroszul, aztán visszaadták a papírt. Menjek csak szépen tovább, ahová indultam, mondta az, aki magyarul tudott. De arról egy árva szót se, hogy mi találkoztunk! Mert vagy a mieink nyírnak ki, vagy ők, mármint a partizánok. A mieink azért, mert nem fejtettem ki ellenállást, és könnyű rám sütni, hogy áruló vagyok. Ők, a partizánok szintén ezért. Mit tehettem? Nem szóltam. És megvártak, mikor jöttem visszafelé. A választ is elolvasták, és intettek, hogy mehetek. Még most is látom magam előtt a sár fodrait meg a bokrokat. Kiver a hideg, ahányszor rágondolok. Ettől kezdve ötször is elém toppantak a legváratlanabb útszakaszon, a legváratlanabb pillanatokban. Máig se tudom, jól tettem-e, hogy hallgattam. Mert ha a jelentésekre azért voltak kíváncsiak, hogy minél kisebb vérveszteséggel kerüljék ki a mi „átfésüléseinket”, rendben van. De ha a magam mentésével mások halálát okoztam, mivelhogy beleláthattak a kártyáinkba, hiába mondogatnám, hogy mit tehettem volna, háború volt… No de nem is akartam én ezt fölemlegetni, csak úgy eszembe jutott. Meg az az igazság, hogy én ebből az egy esetből mind a mai napig többet okultam, mintha bejártam volna a világot, vagy száz könyvet elolvastam volna…

Igen és nem. Igen és nem. Aztán újra a bor, a fű, a jegenyék, a meghasadozó, fehér présházfal lombárnyékban. A kimondott és a ki nem mondott szavak fölcserélhetetlen időrendje. Újra egy begyógyult emberarc, háttérben a háborúval. Egy motorbicikli szánalmas pöfögése egy idegen erdőben, gödrök fölött és halálfélelem fölött. Nagy utazás. Igen. És aztán újra igen. De ez már a mi utazásainkból! Nicsak: nézzük ezt! Érdekes! Nézzük amazt. Az is érdekes. Most szaladjunk át a túlsó oldalra. Onnan vissza… Hogyan is mondta Botos Gábor? „Csatangol az emberiség.” S mit még?

– Ha annyi életem lenne, hogy jó alaposan szemügyre vegyek mindent, szó se róla, én is nekivágnék szívesen a sűrűjének. Mert tudja, a magamfajta bogaras paraszt még ha Tolsztojt, Veres Pétert, Tamási Áront olvas is, úgy olvassa őket: mi a huncutság bennük, a kitalálás, ami azért jó, mert valóságosan is üstökön ragadható. Parasztész – azt szokták az ilyesmire mondani. Pedig rosszul mondják. Mindenki ilyen, aki ember. Tudni akarja: mit s hogyan. Na ide hallgasson: én ha nem járatnám a fejemet, megbolondulnék. Így aztán olyan búzát is megőrlök sokszor, amit nem én csépeltem. Itt van például ez a nagy lótás-futás. Az állatorvosunk is kimegy a feleségével Olaszországba, még filmfelvevőt is visz magával, és leveteti az asszonyt, ahogy épp átlépik határt. Aztán ahogy az asszony belerohan a tengerbe, aztán idehaza fölteszik a falra a lepedőt, és a barátoknak lepörgetik a filmet. Szép, csakugyan szép dolog. De ez az állatorvos talán azt se tudja, hogy Zalában él. Nyitva a szeme, de csak a szeme. Ilyenkor azt fontolgatom magamban: melyikünk tud többet a világról: a tanult ember vagy én. Persze, nem érdemes az ilyet eldönteni, de gondolkodni felőle annál inkább. Itt vagyok én, a magam körülkerített életével, nyakamban a tavasz, a nyár, az ősz, a tél, az ilyen munka, az amolyan gond, a mérgelődés, mikor mi. De ami körülöttem történik, az velem is. És tudja, milyen különös ez a bizonyosság? Olyan, mint itt a kezemben ez a szarvasnyelű kés. Van fogása neki. Akarom, hogy értse is, miről beszélek. Mondjuk, elhatározom előző este, hogy kijövök ide a szőlőbe metszeni, kapálni, bort fejteni, mikor milyen munka adódik. Fogom ezt a kést, a hüvelykujjammal kicsit megborzolom az élit, bemegyek a kamrába, vágok magamnak egy szeletet a sunkából, a kolbászból vagy a szalonnából. Hozzá kenyeret, s ha nincs még zöldhagyma kint a hegyben, viszek hazulról vöröset. Amerre megyek, ismerek minden tücsköt-bogarat, füvet; eszembe jut, hogy a farkasalma levével hogyan szívattuk gyerekkoromban az elgennyesedett sebet; hogy a kutyatej ernyője alatt delelő kígyóra hol léptem rá, és mit éreztem; hogy öregapám tehene hol lakott be lucskos lucernával, és a fölfújódott állatba hogyan szúrta be a csordás a kicsi tőrt, s hogyan süvített ki a tehénből a tokon át a förtelmes gáz. Ismerem, hol költ a fácán, merre vezet a vaddisznócsapás. Idefele jövet ma például az öreg Borostyán Andrásról gondolkodtam. Milyen különös az élet! Két hete temettük el szerencsétlent. Itt élt kint a hegyen, elvadultan. Ha szóltak hozzá, csak bámult, vagy arrébb kullogott. Egy kódis hangot se senkihez! Ötvenkilencben, ugye, mindnyájan megfogadtuk, szakadjon le inkább az ég, de mi nem tágítunk. A kolhozba minket nem húz be száz ökör se. Hogy aztán másképp történt? Egyedül az öreg Borostyán vonult ki ide a hegybe a téesz elől. Amit fogadott, állta is. Jól-rosszul? Az most mindegy. Tíz éven át csak a hegybeli macskákkal volt jóban. Maga köré gyűjtött belőlük egy csordára valót. És mikor a hozzátartozói halva találták, azt mesélték róla, hogy hiányzott egyik füle, biztosan a macskái rágták le. Gondolom, szélütés érte az öreget, s amikor eleshetett, valami éles vas fölhasíthatta a fülét. De a jónép a macskákat emlegeti. Nem azt, hogy ő már valójában ötvenkilencben meghalt, hanem a macskákat. Ami másnak ment, neki valamiért nem ment. Valami olyasmiért, ami túl volt azon, hogy ő Borostyán András vagy kicsoda… „Egyszóval csak át kell látni mindig a szitán…”

Mit akar ez a történet velem? Ez a nem is egészen történet, inkább csak történetpernye? Mi köze a fűnek, a megrágott fülű halottnak ehhez a mostani úthoz? S főképp, mi köze az angolokhoz, a svédekhez, az amerikaiakhoz, kik még az esernyőjüket is másként húzzák föl? „Csak át kell látni mindig a szitán.” Milyen idegenül visszhangzik ez a mondat.

És lehet, hogy mégis erről van szó? Ennek a mondatnak a hátteréről? „Csak át kell látni a szitán” – kóvályog bennem, mint valami rögeszme. Szívesen keresnék hozzá cinkosokat, akár már itt helyben, az állomáson is. Először csak egy fejbólintás, egy közömbös szó. Aztán az orsókról letekeredő szálak: szerb vagy? horvát vagy? macedón? Valld be, érzel-e valamiféle kijátszottságot? Persze hogy érzel. Nyugodj meg, én is. De mondd, hogy gőgöt is érzel. Mondd, hogy megvakított szemeid helyett új szemek sarjadnak ki benned, s azok nézik majd egyszer a világot. Mondd, és a mondat után eressz meg egy kesernyés mosolyt is: hát hogyne, cserélnél te szívesen ruhát, hálóinget, bőröndöt, várótermet egy svéddel, egy dánnal, egy floridai úriemberrel, de szívet és fejet soha. Mert túl sok ehhez a halottad, túl sok a megszégyenülésed, a tapasztalat a sejtjeidben.

*

„Az Európa szó szüleink számára az emberiség keresztneve volt” – mondja egyik lengyel kortársunk: Kazimierz Brandys. Az, hogy a „szüleink számára” és az, hogy „volt” – többszörösen is múlt időt jelez. Sőt, azt a távolságot is, melyet azóta már a gúny és a káröröm benyargalt. Gúny és káröröm? Kinek a káröröme? Az iskoláit szépen bevégző diáké? Vagy a bukotté, ki jóleső csontropogással nyugtázza, ha az iskolatetőt egy jól megtermett forgószél elviszi a feje fölül, s hinni már csak abban hisz, hogy vizsgáznia se kell többé, mert nem lesz hol?

Mindegy, ne bolygassuk. Úgyis ha bűnösök vagyunk valamiben, a hasonlítgatások örökletes bűnében mindenképp a mienk a főkolomp. A kérdés helyett: hogy kik vagyunk, s milyenek vagyunk, sokkal inkább az foglalkoztatott bennünket: hasonlítunk-e? Már a lábunk nagyujja is elzsibbadt a folytonos ágaskodásban: olyanok akartunk lenni, mint a franciák, az angolok, mint a nyugatiak. Mert Nyugat azért mégiscsak Nyugat – mondogattuk leplezetlen irigységgel. Húszegynéhány éves koromban volt egy szerelmem, aki azzal akart lenyűgözni, hogy utolsó lovagja – az én elődöm! – már járt Párizsban is! El lehet gondolni, hogy könnyekig meghatódtam.

A dicsfényt, az értékeket, az európaiságot, a világosság előkelőségét persze én is láttam, mert látnom kellett. De második eszmélésemtől – ötvenöt-ötvenhattól kezdve – egyre feszítőbben éreztem valami méltánytalanságot is. Sorba ismertem meg a századforduló íróit: Rilkét, Georgét, Jammes-ot, Swinburne-t, aztán a nagy frontáttörés rohamcsapatait: a moderneket. Mindenki vibrált, villódzott, hódított. De Adyról egyetlen visszapattanó hang se ért el hozzám. Mintha nem is élt volna. És olvastam Sartre mellbevágó mondatait: hogyan lehetséges, hogy épp a munkásosztálynak nincsenek olyan írói, költői, mint amilyenek a polgárságnak? Verhaeren? Majakovszkij? Nem! Sartre olyan költő után sóvárgott, aki teljesen át tudta volna magát adni a személyiség és a világ az ösztön és a tudat, a történelmi lét és jelenlét bonyolult függvényrendszereinek, s amit ki tudott volna ebből fejezni, egyszerre lett volna új, pontos, megragadható világkép s a világkép megfoghatatlan sugallata is. Sartre-nak fogalma sem volt, hogy ez a költő ezerkilencszázöt április 11-én megszületett, s ezerkilencszázharminchétben öngyilkos lett Szárszón, a vonat alatt. Neve: József Attila. Nem tudta, honnan is tudhatta volna. Értem, és mégsem értem. Elfogadom, és nem fogadom el.

Igen és nem. Újra és egyszerre mind a kettő. Zümmög a felvevőgép. Ott ülünk Kósával, Sárával együtt az olasz tévéfilmesek faggató lámpái előtt: mit dolgozunk s hogyan? Épp a Dózsa-film forgatását készítettük elő. Dózsa? Ki az? Történelmi személy? Régi vagy új? Parasztkirály! Igen? És megégették? És fölfalatták a társaival?… Az olaszok röstelkednek, hogy semmit se hallottak róla. Csönd. Megint egy kalapácsütés a kisagyra. Rágyújtunk hosszú, amerikai cigarettákra, és mosolygunk: hát igen! „Jeanne d’Arcot minden iskolás gyerek ismeri – mondja a rendező –, pedig ha meggondolom, Dózsa elképzeléseihez képest ő csak egy lenyűgöző kis hisztérika volt.”

Nevetünk. Mért ne nevetnénk? Elvégre egy jó mondás mindig megérdemel ennyit. Közben azonban azt is tudjuk, hogy a nevetés mögött ott van befalazva az igazság. Hiszen ennek a tájnak, ennek a kelet-európai térségnek nemcsak az irodalma, a művészete maradt századok óta rejtve, hanem a történelme is. Pedig a történelem mindenkor egyetemes. Mert a legyőzöttek, a megosztottak, az árnyékban maradók történelme is – történelem. S bármilyen ellentmondásos is, de a megnevezések és a pontos megfogalmazások Európája sosem volt igazán kíváncsi arra: mi az, ami különbözik tőle, akár úgy, hogy elmaradottabb nála, vagy úgy, hogy más. El kell képzelnem a madame Pompadourokat: ha netán hallottak volna valamint a Zrínyi Ilonákról, nyilván fölhúzták volna szemhéjukat: „Ó, érdekesek! Csak az a különös, hogy nem a középkorban!”

Ismerjük el, hogy ez a viszonzatlan szerelem még inkább hozzáláncolt bennünket Európához.

Még pontosabban Európa mítoszához. Mert az európaiság fogalmát mi előzékenyen mindig csak a kultúra fogalmával azonosítottuk. Úgy viselkedtünk, mintha Európa történelme s az európai vezető hatalmak politikája egy más bolygón zajlott volna, más körülmények között s más népekkel. Valljuk csak be büszkén és gyermekien, hogy mi a francia fölvilágosodás Európáját kerestük a mindenkori elégedetlenségünk gödreiből előmászva, de mintha a Szentszövetség vagy a nagyantant Európájáról külön történelemórákon hallottunk volna távoli és számunkra idegen meséket. Hogy Európa történelmét és Európa kultúráját nem szabad összetévesztenünk? Rendben van. De szétválasztanunk se szabad! Legalábbis olyan egyoldalúsággal, amivel elfogódottságunkban és bűvöletünkben legtöbbször szétválasztottuk.

Az első és a második világháború is apokaliptikus példája annak, hogy mi minden szörnyűség elfért az európai humanizmus galambháza mellett. A híres racionalizmusnak nem féltestvére, hanem, mint kiderült, ikertestvére a hírhedt racionalizmus. A világosság, az ész, az értelem ugyanúgy eszköze az erőszaknak is, mint az igazságkeresésnek. Ugyanúgy, mint a józanságnak. Az érdek, a haszon, a fejlődés ropogó vitorláit fölhúzó Európa pirulás nélkül ugyanazt a logikát használta eszközül, mint a gondolkodói, mint a moralistái. S az Európában kifejlődő tudomány vajon nem az európai logikát követi-e, amikor számos lángelméjét egyrészt azért hajóztatta át Amerikába, mert ott jobb föltételeket ígérnek neki, másrészt, mert ott még gátlástalanabbul hátat fordíthat az erkölcs és a kultúra szemöldökráncolásának? És mi másnak a csúcsa a jelenlegi Civilizáció is, ha nem a fékevesztett európai racionalizmusnak? A világossággal így néz farkasszemet szülöttje – a kétségbeesés. A fejlődés mámora után így jön el a másnaposság érzése… Ne felejtsük el: volt a századnak egy bartóki pillanata. A Cantata profanaban valami olyasmi fogalmazódott meg, ami hasonlatos az Édenből történt kiűzetés mítoszára: Utunk többé nincs visszafelé, de a sóvárgás, a civilizációból való kitörés vágya semmivel sem erőtlenebb bennünk, mint az előbbi állapot kényszere. Mert, ha az apai házba már nem is mehetünk vissza, de szarvasfiakká változva is remegő inakkal és orrcimpákkal kell állnunk a rengetegben, és hallgatnunk a hazahívó szót. Emlékezetünk: a lehetetlenség, de erőt is csak ebből meríthetünk.

*

„Csak át kell látni mindig a szitán.” Valamilyen más mondatra szeretnék most emlékezni. Olyanra, amit talán még nem is szabadna szavakra bíznunk. Aminek inkább csak a hiánya érzékelhető. Agyunk amúgy is teleragadt bogáncsfogalmakkal, s ha el akarunk valamit mondani, elsősorban épp a fogalmak akadályoznak bennünket ebben. Haladás, jövő, szocializmus, reformpolitika, egymás mellett élés, amerikanizmus, társadalmi lemaradás – mind-mind csupa nagybetűs keresztnév, amelyet csak a pontatlanság keserű szájízével ejthetünk ki. „A szavak civilizációja tébolyult civilizáció” – jegyzi meg Ionesco… Itt is? – villan belém hirtelen a kételkedés. Úgy értve, hogy itt, ahol épp vagyok? S ott is, ahonnét jövök? És a szomszédos országokban is? Egyszóval abban a másik Európában, amelyet nemcsak politikai s földrajzi megkülönböztetésül használunk, hanem az erkölcs, a kultúra, a mozdulatok s a másfajta kétségbeesések vagy vigaszok jelölésére is? Talán még nem. A féreg már itt is belénk fúrta magát, de itt nem civilizációnak, hanem bürokráciának mondjuk. A különbség nem az elnyomorodásban, hanem az elnyomorodás elleni lázongás mértékében fejeződik ki. S ez semmiképp se intézhető el egy kézlegyintéssel, mert a tüskés, a robbanékony tehetetlenségnek is nagyobb jövője lehet, mint annak a kényelemnek, jólétnek, amelynek egyetlen célja van: önmaga fönntartása és védelme. Ha ez csak az én hitem, akkor is hiszek benne. Hiszek, mert ez a Nyugat-Európától elütő másik Európa kezd rákényszerülni arra, hogy másodhegedűsi szerepét ne tekintse örökös állapotnak. Amit az utolsó időkig joggal lemaradásnak érzett, attól a pillanattól kezdve nem kizárólagos, hogy a nyugati világ saját jövőjéről már nem úgy beszél, mint feltételes nyelvtani módról, melyben a vigasz mindenképpen meghúzódik, hanem mint egy kijelentő mondatról, amely száműzte magából a lendületes lehetőségek reményét. Bármilyen meghökkentő is: a fejlődés szónak épp a nyugati fejlődés változtatta meg szótári tartalmát. Végérvényesen kétségbe vonta egyértelműségét. A haladás néha már a lelassulással lehetne azonos. A fölöslegesség elutasításával.

Eszembe jut a bibliai idézet: az elsőkből utolsók lesznek, és az utolsókból elsők. Mennyi ártatlan bárgyúság ebben is! Már rég nem arról van szó, hogy ki szakítja át a célszalagot (hiszen ez csak a látszatok rémuralmáért folyó harc feltétele), hanem arról, hogy a megmenekülés esélyeit ki látja tisztább szemmel.

Elfogult lennék, ha azt mondanám, hogy azok látják, akik többet szenvedtek? Lehet; de mégse mondhatok mást. Elvégre, ha csak a századfordulótól számítjuk is, az emberi nyomorúságok nagyobbik fele itt, Közép- és Kelet-Európában halmozódott föl. Első világháború, forradalmak, bukások, fehérterrorok, föltápászkodások, remények, második világháború, hatszázezer leningrádi halott, gázkamrák, varsói lázadás, menekülő földönfutók, országok romokban, ezeréves átalakulások egyik napról a másikra, nemzeti sértettségek, tragédiák és koholt perek nagy mennyiségben, hogy csak néhány fejezetcímet soroljak egy majdan megírandó Világtörténelemből. S hangozzék bármily otrombán, de nemcsak tőkefelhalmozás lehetséges a Földön, hanem szenvedés-fölhalmozódás is. És ne örüljünk neki, de ne is tagadjuk, hogy ennek az utóbbinak sincs kevesebb értéke, mint az előzőnek.

Nemrég belekóstolhattam Amerika életébe is. Egyik útitársam a csodálkozás, a másik a kedvetlenség volt. Sehol olyan elragadó utak, hasonló iram, sehol olyan fölfeletörések. New York belvárosa: Manhattan, vizeivel, hídjaival, bazaltsziklán épült felhőkarcolóival a világ csodája. Ugyanakkor egy kozmikus méretű tűpárna, amelyen az emberi képzelet fölnyársalódik. Nagyarányúság és tékozlás együtt. A magaslatok valóságos igézete s valamiféle mű elképzelés az emberi teljesítőképesség határairól. New York valóság és metafora is egyszerre. Akivel szót válthattam erről, egytől egyig úgy ítélte meg, hogy Amerikában szédítő utak visznek fölfelé, de ugyanúgy lefelé is. Hogy az amerikai szabadság lehetőségeinek növekedése nemcsak hogy nem azonos a tényleges szabadság növekedésével, hanem egyre inkább a zavarodottsággal egyenlő… Nem tudom. Lehet… Azt hiszem, a világ sokkal nagyobb gubanc annál, hogy csak azt higgyük el, amit már megfogalmaztak róla.

Mindenesetre épp odakint értettem meg, hogy „belterjesebb nyomorúságunkért” valósággal irigyeltek bennünket. Nyugat-Európa a földön van. Igaz, hogy ti is – mondták. De mintha nektek ott, Közép- és Kelet-Európában lenne valami előnyötök. Még nem vagytok olyan gazdagok, mint Nyugat. De olyan szegények sem, mint Kelet vagy a harmadik világ. Évszázadokon át a kultúrába való kapaszkodástok mentett meg benneteket. Kiviteli árutok épp az lehetne, amit az idegrendszeretek, a múltatok és a tapasztalataitok tárnáiból kifejthetnétek. Kezetek tapintja még az anyagot, a társadalom, a lét rücskeit, mint szobrász a követ, a vésőt, a vasat.

Nulla-negyvenöt. A Skopjébe induló éjszakai autóbusz megtelt. Reggel nyolc óra tájt érkezünk Makedónia fővárosába. Addig megszűnünk létezni. Mozogni nem lehet, nézelődni nem lehet. Gondolatok is úgy csapódhatnak az agyba, mint ahogy faág csapódik a busz homlokához. Aki tud aludni, majd alszik. Aki nem, bókol csak, mint a lovak. Több száz kilométeres alagútnak képzelem ezt az előttem elnyúló éjszakát. Útitársaim kivétel nélkül hétvégi, hazatérő munkások. Egyetlen duhaj, kötekedő sincs köztük. A két-három üveg sört is inkább csak altató gyanánt eresztették le magukba.

Ők lennének a mi tájékunkon kimunkálható életforma napszámosai?

Indulás.

Van, akinek egyszerűen félrenyaklik a feje, mint az akasztottaké, s már alszik. Van, aki előbb elhelyezkedik, fölméri szomszédját, kiféle-miféle, nem orrol-e meg, ha útközben netán vállára hanyatlik édesdeden a feje.

Jó hogy sötét van. Jó, hogy nem hallok emberi hangot. Jó, hogy senki sem érdeklődik, hova tartok. A fáradtság bizonyos fokon túl gyűlölködővé teszi az embert. Olyan a koponyám, mint levegőbe röpített pajta, melynek most hullnak lefele a cserepei, a gerendatörmelékei, lécfoszlányai, de nem érnek földet soha.

Ha volna egyetlen nő az autóbuszban: arcával, hajával, tompán világító térdével kárpótolna bizonyos fajta gyöngédséget, melyet a sötétbe vesző táj megtagad. De csak férfihátak cementlapjai komorlanak. Jó, hogy nem szólalnak meg ezek a férfihátak, s nem kérdik: melyik országból jövök. Jó, mert magyarként utazni – főként egyik-másik szomszédos országban – még mindig kényelmetlen. Pedig, ha átlépi az ember a határt, az lenne a természetes, hogy ő maga is kinyíljék; hogy a várakozástól, a kíváncsiságtól szabadabb legyen.

Sajnos, legtöbbször nem ez történik. Inkább valamiféle rúgás a szívbe, gombóc a torokba, valami gyors, belső meghasonlás. S ugyanaz hazafelé is. A legtöbb ilyen szomszédos útról karcolásokkal tér meg az ember. Még akkor is, ha barátok látták vendégül. Mert még az ő jelenlétükben is akadnak tüskefáról lepattanó szavak ide-oda lengő borotvák. Kinek van igaza most? Kinek volt tegnap? És egyáltalán? Ki érkezett erre a tájra legelébb és legmesszebbről? Ha úgy tetszik, egyenesen a mítoszok napórája mellől. Kétségtelen, hogy az emberiség nemcsak a jövőjét, verítékezve építgeti múltját is. Ősgyíkok szétgurult csigolyáit illesztgeti össze, barlangfestményekre s babilóniai agyagtáblákra tapad. Világokat lebegtető kleopátrai hajszálakat csippent föl s rak el az útból, hogy amennyire lehetséges, minden a helyére kerüljön. A Kárpát-medencében mintha egy másféle, fordított munka is zajlana. Igazi múltépítés helyett – múltrombolás. S ha még ki-ki a magáét rombolná, de szinte kizárólag a másikét. Kimondott és ki nem mondott szavak keringnek a magasban s alacsonyan is: kiék ezek a fejfák? Kié itt ez az iszappal föltöltött templom? Útban van. Minek ezek a régi poharak, anyakönyvek? Minek a külön iskolák? A külön nyelvek? Csak azért, hogy a zavar növekedjék? Régen ti akartátok eltüntetni lábnyomainkat, nem sikerült, majd mi most megmutatjuk, hogyan kell alapos munkát végezni.

Hasogatja a busz a sötétséget. Mintha deszka-éjszakában hatolnánk előre. Nem, én nem ezekért a gondolatokért indultam el hazulról. Nem ezért a keserű közérzetért. Mégis, mint valami alapszólam, minden különösebb kiváltó ok nélkül megszólal. Közép-Európa? Dél-Európa? Délkelet-Európa? Az emberek itt egyszerre csak elkezdenek emlékezni. Bemennek az üzletekbe, kérnek valamit az anyanyelvükön ott, ahol ismerik ezt a nyelvet, s ha van is, amit kérnek, kiderül, hogy nincs. Mért is lenne? Minek is lenne? A betegnek orvosra van szüksége, de inkább nem megy, összehúzódzkodik. Fél, többszörösen is fél, mert általában az orvos csak az állam nyelvét ismeri, a kisebbségben élő betegét nem. Hogy kerülne orvos bőven a kisebbségek közül is, aki néha három-négy nyelvet is megtanulna? Ilyet csak módjával csináljunk. A kisebbségnek ne legyen értelmiségi rétege, mert akkor az öntudata is tisztul, s történelmi tudata is ép marad. Maradjon inkább az ösztönök világán belül, mert így újra és újra vádolható eltorzult ösztönei miatt.

Van tehát egy közös szenvedésre és közös reményre alapozott történelem, s van egy, amelyet a villamosokon írnak, a várószobákban, az üzletekben, az óvodákban, az egyetemi felvételeken, az útlevélosztályokon. Van, amit a nappal számára, s van, amit az éjszakáéra.

Finnországban évtizedekkel ezelőtt alkotmányos törvényt hoztak: ahol tíz százalék svéd nyelvű lakos él, kétnyelvűek legyenek a föliratok. Kétnyelvűek az éttermekben, a gyufásdobozokon, a vécében, a vonatokon. Pedig a svédek ugyanúgy hódítók s elnyomók voltak Finnországban, mint ahogy a magyar uralkodó osztály elnyomta a románokat, a szerbeket, a horvátokat, a szlovákokat.

Mint ahogy elnyomta saját fajtájabeli szegényeit is.

Mert a szegények mindig és mindenütt kisebbségben voltak.

Azok a szomszédaink, akik a magyar uralkodó osztály bűnei miatt ötven év óta folyamatosan benyújtják a számlát a hozzájuk került magyaroknak, egyszer igazában belehallgathatnának népdalainkba. Beleolvashatnának panaszos jobbágy-leveleinkbe. És összeszámlálhatnák azt is, hány magyarnak kellett kitántorogni Amerikába ugyanazok miatt a testbe vert szögek miatt, amikkel például őket is a fához szögezték.

Ha más kedvéért nem: Ady és Bartók kedvéért megtehetnék.

De mintha ezekről már nem is én gondolkodnék. Mintha oltatlan mészre csöpögne valahonnét víz, és az sisteregne a fejemben. Talán a zenének, a makogásnak, a darabos csöndnek kellene átvennie az érvelést. Talán a halottaknak. Az ő földalatti szótárukból olvasni ki a szavakat: haza, hazák, határok, kijátszottság, bűn, türelem, egymásrautaltság, sértetlenség, a ti szokásaitok, a mi szokásaink, s ezekből rakni össze a mondatokat. Aztán olyasmit kitalálni, ami túl van a szavakon: cseréljünk hazát egy időre, hogy ne feltétlenül kelljen egymásét irigyelni vagy utálni. És cseréljünk sorsot is! Mert azt már tudjuk, hány szlovák és román iskolát zártak be a trianoni szerződésig a magyarok. És nagyon jó, hogy tudjuk. De azt még senki sem írta, mert nem írhatta össze, hogy hány magyar iskolát zárnak be most. És hát tudunk valamit a történelemről is! Tudjuk, például, hogy Lőrincz pap, Dózsa alvezére nem pópa volt. Egy film lefordított szövegében mégis pópaként szerepel. Pópa Laurentius. Mintha például Kálvin katolikus lett volna, s csak valami elfogultság nyilvánította volna utólag protestánsnak. Vagy mintha egy váratlan területi átrendezés után száz év múlva Szophoklészt nem görög drámaírónak, hanem Szofokloszovnak vagy Szofoklidzsének kiáltaná ki valamilyen eszelős drámatörténész.

Nem, nem ezekért a képtelen ötletekért indultam útnak. El is hessegetem őket. De a helyükre áll mégis egy hétéves fiú. Magyar anyanyelvű, aki még annyit se tud Magyarországról, hogy hol van, hogy valahol a Kárpátokon túl, valahol Erdélyen túl. Felel az órán, s a mondatot ösztönösen magyarul kezdi: „A kutya háziállat.” A tanító elsápad, ráordít, kiküldi az udvarra, és a favágítóról egy tuskót vitet be vele. Ott áll a gyerek a pad mellett, feje fölé tartott tuskóval az óra végéig: ne felejtse, hogy az anyanyelvéért bármikor megbűnhődhet… Nem, én még csak nem is ezért a fiúért indultam el. Hogy most mégis vele utazom, nem tehetek róla. Halálosan fáradt vagyok. Jó lenne megállni valahol. Elájulni vagy megfürödni. Fehér inget húzni az éjszakában; megbámulni egy szamaras kordét a hegyoldalban, hallgatni szerb, magyar vagy macedon népdalokat, botladozni egy balkáni piac kuszaságában, szarunyeles bicskák közt válogatni; ülni egy emberrel szemközt, s keresni olyan mondatokat, melyek megváltoztatják ezt az éjszakát, ezt az utazást, igazságaimat, féligazságaimat, s elvezetnek azokhoz a mondatokhoz, melyek Közép-Európa, Dél-Európa, Kelet-Európa egymásba kapcsolódó jövőjét rejtegetik; el azokhoz a mondatokhoz, melyeket másokkal együtt ejthetek ki teljes érvénnyel.

1973