Mint halban az ikrák

Amikor Móricz Zsigmond, a csőd szélére került Kelet Népe érdekében, folytatásos regény írására buzdította Németh Lászlót, csapongó érvei közt olyan elháríthatatlan érve támadt, amely előtt a vonakodó, ifjabb pályatársnak föltétlen meg kellett hajolnia: Egy írónak, ha akarja, mindig el kell tudni kezdeni egy regényt. A regények úgy vannak bennünk, mint halban az ikrák.

Bármikor eszembe jut, irigykedve gondolok erre a mondatra. Nemcsak egyetlen alkotó ember, de egy egész irodalom életerejéről tanúskodik. Elemi bőségről, olyan készenléti és termékeny állapotról, amely nem ismeri a szellemi élet szűk esztendeit.

Ami Móricz szájából még természetesen hangzott, egy kortárs magyar íróéból már iróniától volna párás. Egy ilyen mondatban bent volna ma már az ugratás is, a szakmabeliek epéssége, és nem azért, mert mi nem hordunk a bőrünk alatt regénybe sűríthető történeteket, akár nagy regényekét is, hanem azért, mert az íráshoz való viszonyunk nem olyan magától értetődő, mint az elődeinké. Sokkal visszafogottabb, taktikázóbb. Nem az ihlet, nem az elragadtatás, nem a bűntudat irányít bennünket, nem az elveszettség, nem a félelem nélküli szubjektivitás, hanem alanyiságunk hosszúra nyúlt árnyéka. Az elsődleges benyomás helyett a többszörösen mérlegre dobott élmény.

De talán hasznosabb lesz, ha a felhőbe vesző általánosságok helyett magamról beszélek.

A hatvanas évek elején, amikor még úgy látszott, hogy a megújuló hazai szociografikus irodalomban nekem is jut valamiféle szerep, jóakaróim közül többen is arra igyekeztek rábeszélni: ne ragadjak le társadalmi rajzaimnál, ha mégoly „költőiek” is, tekintsem őket írói dobbantónak a korszak Nagy Regényéhez.

Mosolyogva hárítottam el magamtól a regényírás esélyeit, alkatomra és bajoskodásos ábrázoló képességemre hivatkozva, de unszolások közben mégis belém bújt a kisördög: nem ártana komolyan venni a biztatást, hátha kikerekedik egyszer valami. Ettől kezdve, csak úgy mellékesen, egyre-másra jegyeztem föl füzeteimbe a novella- és regénytémákat. Sőt, mindegyikhez hangulat-, légkör- és párbeszédtöredékeket is odacsaptam, hogy a legelső élmény el ne illanhasson belőlem.

Húsz év óta megtelt velük a padlásom. Akad a témák közt háborús regény: egy magyar kiskatona és egy ukrán partizánlány szerelméről, kik a háború egyeduralmával kétségbeesetten szembefordulva, törvénytelenül, szinte görög tragédia hőseiként szeretik egymást, a mindkettőjüket kivégző golyóig. Akad egy tanárgyilkosságba torkolló diáktörténet, a háttérben 56-tal; egy parasztdráma, amely két csikó tilalmas világrajövetele és agyonverése kapcsán, tízegynéhány hónapba belezsúfolva, a magyar falu meghasonlásos újjászületéséről szólt volna. És így tovább, a sokadikig.

Ezek a megemlített témák persze a legszelídebbek.

De forognak bennem bizarrabbak, egyúttal hozzáférhetetlenebbek is.

A tucatnyi közül egyet írok csupán ide, amely kicsontozottan is szemléletes. Lélektani, politikai értelemben is példás esettanulmány.

A történet színhelye: Erdély, egy vegyes lakosságú magyar-román falu. Történelmi ideje: a második bécsi döntéstől az ezerkilencszázhatvanig tartó időszak. Főszereplői: két fiútestvér és egy asszony. Az asszony a fiatalabbik férfi felesége.

A történet valójában azzal kezdődik, hogy az idősebb fiút negyvenkettőben SAS-behívóval behívják katonának, és június folyamán kiviszik a Donhoz. Sz. András derék, jó kiállású katona. Minden kétkezi munkában jártas, s lovakkal is bánni tudó tüzér. Horthynak tagadhatatlanul hálás Észak-Erdély visszacsatolásáért, az igazság helyrebillentésének tartja, s bár egyetlen porcikája se kívánja a háborút, mégis azt gondolja, neki erdélyi magyarnak, becsületbeli kötelessége helytállni a fronton.

Ennyit érez és ennyit tud a világ állapotáról. Egyéb összefüggésre nem is gondol. A szeptemberi állóharcok idején részt vesz egy sikeres Donon túli felderítésben, amelyről csak másodmagával tér vissza. A bátorságáért kitüntetik.

Ennek híre hazaérkezik a falujába. Később még fényképét is közli az egyik újság.

Otthon maradó öccse: István, két esztendővel fiatalabb nála. Huszonhét éves. Ő is egészséges, talpraesett, jó képességű fiú. A bátyja bevonulása utáni ötödik hónapban sietve megnősül. A tizenhat holdas gazdaságban szükség van asszonyi kézre, mert özvegy édesanyjuk beteges, már-már magatehetetlen. Ezenkívül mint családfönntartót, gazdaságirányítót talán nem olyan könnyen rántják be.

Sz. András negyvenhárom januárjában Kolbinónál éli át a Halálkanyarban bekövetkezett katasztrófát. Sértetlenül evickél ki a leírhatatlan pokolból, szerencséje van. Május vége felé leszerelik és hazaengedik. Otthon él a falujában, gazdálkodik a testvérével közösen. De egy év múlva újra behívják, hiába rugdalózik ellene száz lábbal is. A Kárpátok védelmére dobják be, mint edzett frontharcost, aránylag elég sok erdélyivel összecsapva.

Negyvennégy őszén halálhíre kel. Beteg édesanyja elsiratja, misét mondat érte, egész napos harangozással gyászolva. Nemsokára az anya meghal. A megosztásra váró vagyon most már oszthatatlan: az örökség az öccséé és a feleségéé.

De a háború roppant kuszaságában nem először történnek elsápasztó históriák. András a szétfutott halálhíre után egy szép napon otthon terem. Éjszaka érkezik, hogy szem ne lássa, mert katonaszökevényként bujdosik már hetek óta.

Öccse se, sógornője se árulja el neki, hogy az egész falu úgy tudja: hősi halált halt a fronton. És a faluban élő románok is azt tudják.

Tapintatból hallgatják el előle az igazságot? Vagy ezt most csak részletkérdésnek hiszik a mellett a fenyegető tény mellett, hogy András katonaszökevény? Hiszen, ha ez kitudódna, hadbíróság elé állítanák és főbe lőnék.

Andrásnak – nem ismerve a teljes igazságot – nincs más választása, mint hogy elbujdosik, vagy odahaza bújik el. Végül megkéri öccsét, rejtse el. Ha kibírta a frontot, a hideget, az éhezést, a szökés izgalmait, néhány hetet akár befalazva is elvisel.

A padláson rekesztenek el neki ál-tűzfallal egy kis cselédszobányi zugot. Ott várja, hogy a veszedelem elháruljon a feje fölül.

A román kiugrás már két hónapja lezajlódott, s átállásuk lehetővé tette, hogy a szovjet hadsereg a Kárpátok megerősített védvonalait kikerülve, délről nyomuljon előre Magyarország felé.

Hamar elérkezik a háború a Székelyföldre is. Elég gyorsan átsöpör rajta, nagyobb megrendülések nélkül. A németek s a magyarok egyre kisebb ellenállást fejtve ki, hátrálnak.

A tordai csata után föllélegezhetne András, hogy elmúlt a közvetlen veszély. De fogalma sincs semmiről: mi történik a hadseregek között, mi történik a világban. Öccsére és sógornőjére szorul egy falat kenyérért ugyanúgy, mint a legújabb hírekért. Sokat azonban ők se tudnak. Sokat? Majdhogy semmit se. Ami új hír, politikai találgatás elér hozzájuk, szorongásuk fölhangosító szakadékában még külön is eltorzul.

Azt persze rögtön észreveszik, hogy a négy évig tartó „magyar világ” után a románok újra éledeznek. Mi lesz? Hogyan lesz ezután? Jön a keserű leves? Visszaáll ismét a trianoni béke diktálta helyzet? Ha igen, akkor régen rossz a magyaroknak: a négy esztendőért ki tudja, milyen bosszút kell majd elszenvedniük!

András, mint katonaszökevény, már előmerészkedhetne. A szökéssel talán még jó pontokat is szerezhetne, de ugyan ki hinné el, hogy a frontszolgálat, a kitüntetés után a halálhír csupán megjátszott gyász volt? Figyelemelterelés. Mint ahogy nem is az volt.

Ha a hazaérkezés másnapján vagy még inkább a front elvonulása után öccse az egész falu előtt tisztázza bátyja helyzetét, a gyanú sűrűjét eloszlathatta volna. De mivel elmulasztotta az időt, az új helyzetben erős kockázat nélkül már minden tisztázhatatlan. A legjobb szándék mögül is a hitetlenség kénköves bűze csapna ki. És összehúzott, szúrós szemek nemcsak András arcát hasogatnák föl, de Istvánét és a feleségéét is.

István és az asszony úgy dönt, hogy Andrásnak még a búvóhelyén kell maradnia.

Közben hátborzongató hírek szállinkáznak mindenfelől. Még olyan hír is belöki rémülten az ajtót, hogy az egyik vegyes lakosú faluban baltával fejeznek le románok magyarokat a négy évvel ezelőtti cselekedetekért. Hiszik? Nem hiszik? A félelem csontjukba rakja fészkét.

Csakugyan legjobb veszteg maradni továbbra is.

Aztán újabb vad hírek vernek port a vidéken: állítólag fegyveres Maniu-különítmények garázdálkodnak Erdély-szerte a szovjet hadsereg s a központi kormányzat tudta nélkül, és szedik össze a magyar férfiakat, szégyenmenetre kényszerítik őket, már ezrekre rúg a számuk, minden eltévesztett mozdulatukkal az életükkel játszanak. Főként a katonaviselteket sorolják be a menetbe. Aki tehát megúszta a háborút, könnyen megeshet vele, hogy a Maniu-fegyveresek áldozatává válik.

Mennek hetek, hónapok. András fönt lapul továbbra is a padláson. A magyar hadbíróságot megúszta, a románok önkényeskedését is meg kell úsznia.

Számára a többi ember: az öccse és az öccse felesége. A kiszámíthatatlanul változó világ is csupán annyi, amennyit ők a tányér levessel együtt fölvisznek hozzá.

Cinkosságuk jó ideig nyilvánvaló: együtt akarják hárman, amit akarnak. Ők a helyzet értelmi szerzői és elviselői is. A jóra fordulás reménye mindhármójukban közös. Az idő múlásával azonban cinkosságuk önálló erővé válik. Fölibük nő és lassan-lassan uralkodni kezd rajtuk. A nemrég még azonos érdekek széthasadoznak, s külön árnyékot vetnek.

Mitől bomolt, illetve mitől bomolhatott meg az összhang?

Talán attól, hogy a tapintatból elhallgatott halálhír – mint általában minden indokolatlanul elhallgatott igazság – már az első perctől egyenlőtlenné tette a feleket? András tudása – a megosztatlan titok következtében – alárendelt szerepet kapott. Ő nem tudta, hogy ha előbújna, a súlyosabb bűnt nem is az ő nyakába varrnák már, hanem a rejtegetőiébe.

A rejtegetői viszont ezt nagyon is jól tudják.

Észrevétlenül bibliai mintájú testvérárulás csírája hajt ki András öccsében s öccse feleségében is. Józsefnek és a testvéreinek a története mozdul meg talán az emlékezetükben. Meg kell szabadulni az Álomlátó testvértől, s ha lehet, haszonnal kell megszabadulni tőle. Eljön az idő, amikor István és a felesége már önmagát menti azzal, ha Andrást zápulni hagyja a berendezett padlászugban.

A fönthagyáshoz természetesen újabb és újabb érvek kellenek. Újabb és újabb magyarázatok, amelyek úgy kapcsolódnak az előbbiekhez, mint fordulatos, de hiteles mese mozzanatai. Sem az öccs, sem a feleség nem lángelme, akik előre meg tudnák írni egy ilyen történet forgatókönyvét: nekik a korszak „zsenialitására” van szükségük, hogy az ördögi játszma az ő óhajuk szerint alakuljon.

És a korszak nem szűkölködött ötletekben.

A szocialista Romániának is tőkét kell fölhalmoznia, mint például Magyarországnak is. A tőkefelhalmozásnak legjobban bevált formája az ingyenmunka. De ingyenmunkára csak internált, bebörtönzött embereket foghatnak be az államok. Változatos ürügyekkel, többnyire koholt rágalmak alapján – Romániában is, mint nálunk – összeszednek tömérdek embert, és viszik őket különféle munkatáborokba, mindenekelőtt a Duna-deltába dolgoztatni.

Amikorra tehát a háború sebei kezdenek varasodni, a szocializmus korai hideglelése járja át Kelet-Európa országai közt Romániát is. A baj megérint vagy legalábbis körülkerít mindenkit, de a védtelenebbnek mondható kisebbségieket kivételes erővel megvacogtatja. Az is reszket, akinek fogalma sincs a világ akkori állapotáról.

Ez az az időszak, amikor a testvériség megtisztító eszméjében bízva, a magyarság vezetői önként lemondanak a kisebbségi intézmények és szervezetek jogáról, nehogy bármilyen megkülönböztetés ingerelhesse a románokat. A szocializmus mindenféle ellentéteket elsimít – hangoztatták jámborul, s még tán körül se nézhettek, már csukódtak is rájuk a börtönajtók.

A dermedt légkörben megzúzmarásodik a szó. Utazni nem lehet, híreket összegyűjteni a világról nem lehet, föllebbezni ugyancsak reménytelen. A szorongás az egyetlen tanácsadó: ne csinálj semmit, ne akarj semmit, mert aki akar – gyanús. Ne legyen arcod, mert akkor fölismerhetnek.

Csakhogy a fölismerhetetlenségben magányossá válik az ember. A magányosságban gyanakvóvá. A másik: az sose lehet azonos velem. A másik az mindig másik marad. Beleláthat a fejembe, a leveses tálamba, az álmaimba; olyasmit kérdezhet, amire nem tudok, vagy nem is akarok válaszolni. Legjobb, ha kívül marad a küszöbön. A másik: az mindig az én lehetséges elbuktatóm.

Ilyen fagyos légkörben három összegabalyodott sorsú ember törvényszerűen egymás áldozatává válik.

Ha Sz. András nem léphetett ki eddig a napvilágra, ezután még kevésbé léphet. De magányában megtanul kérdezni. Mi lenne, ha ő föladná magát a hatóságoknál? Ha tanúkat szerezne arról, hogy ő valóban megszökött a hadseregből? A bűnök egy idő után elévülnek, hátha a Don-kanyart, a kitüntetést neki is megbocsátanák?

István megrémül András föladásvágyától. Nemcsak attól fél, hogy bűnpártolásért őrá sózhatnának néhány évet, hanem attól is, hogy bátyja megtudja: a ráeső vagyonrészt is ő örökölte hivatalosan. Ez iszonyú lenne. András ne moccanjon, ne most keresse a maga igazát, amikor késő, kereste volna akkor, amikor megszökött.

A két testvér ellensége lesz egymásnak. Ki-ki a másikat vádolja a fölibük nőtt, otromba végzetért. S ahogy az érzelmek fokról fokra elrákosodnak bennük, a világ helyébe is kizárólag a másik bűne lép. „Azt akarod, hogy elrohadjak?” „Én akarom?” „Te akarsz engem tönkretenni, mert amikor bajban voltál, segítettem rajtad?”

A lelki válság megoldhatatlan. De az élet megy tovább: Andrásnak enni kell adni, cigaretta kell, emberi szó. A megromlott helyzetben ki viszi föl az ebédet, a vacsorát, a vágott szűzdohányt a padlásra? A fiatalasszony! De amilyen törvényszerű, hogy fölviszi, ugyanolyan törvényszerű, hogy István féltékenykedni kezdjen rá. Először csak amiatt, hogy a bátyjáról nem gondoskodik olyan szigorún, mint ő, később már amiatt is, hogy – ki tudja – nem lesz-e a felesége egyszer a bátyja szeretője.

A három főszereplős pokol – a félreértések drámai tüzétől – tizenhét évig fortyogott napról napra. Végül a kollektivizálás árvízi hulláma mosta szét a magántulajdonnal együtt. A falu beszervezése közben robbant föl a titok.

Sartre drámáját: Az altonai foglyokat akkor még nem olvastam, amikor ezt a történetet egy színész barátom elmondta nekem Marosvásárhelyt. Ha olvastam volna, nyilvánvalóan nyomban fölismerem a lélektani és a helyzeti hasonlóságot a tizenhárom évig padlásszobába zárt vagy elbújó pszichopata főszereplő, Frantz von Gerlach és Sz. András között. A drámát átszövő beteges testvérszerelem – Frantz és Leni kapcsolata is – eszembe juttatta volna András és sógornője lehetséges viszonyát. De mivel irodalomtól fertőzetlen lélekkel hallgattam végig az igaz történetet, az első percben egy ízig-vérig huszadik századi zárt mű – dráma vagy regény – körvonalazódott elém. Izgalmasabb alapképletű, mint a húsz évig dzsungelben bujdosó japán katonák története.

A második pillanat, sajnos, már a kijózanodás pillanata volt. Hogyan írhatnám én meg bármilyen műfajban ezt a témát, amikor Horthyék nacionalizmusa mellett a románokét is érintenem kellene? A tévúton induló képzetek egész falkáját. A három szerencsétlen sors mögött ott a magyar történelem és román is. Ha bármit elhagynék belőle: hazudnék és provinciális maradnék mindenképpen. Az egyetemesség igénye viszont: beavatkozás egy másik nép lelkületébe s a belügyeibe. Politikai határsértés. A status quo megkérdőjelezése.

De hát határátlépés nélkül született-e eddig egyetlen életbevágó irodalmi mű is? Nem az eretnekségek avatták-e felnőtté az irodalmakat? A vakugrások az örvény közepébe?

Minél jobban fölparázslik előttem a három sors, annál súlyosabban érzem Móricz, minden idők magyar írójának szóló kijelentését: A regények úgy vannak bennünk, mint halban az ikrák.