Erkölcsi revíziót!

 

A magyar apokalipszis

1941. június huszonkettedike vasárnapra esett.

A történelmi naptárból sokan emlékezetükbe véshették ezt a villámcsapásos dátumot. Én nem abból rögzítettem.

Ezen a napon is, mint minden tavaszi, nyári, kora őszi vasárnapon, moziban voltam. Bandákba verődve jártunk föl gyalog a szomszédos Gánt bányatelepére filmet nézni. Ez volt a mi hétvégi kalandunk rendszeresen. Öt kilométer oda, öt vissza, ha csak mozi után nem csavarogtunk még egy kicsit a zámolyi szőlőhegyen vagy a bauxitbánya vöröslő meddőhányói között.

E szóban forgó vasárnapon elmentünk még az erdőbe kóborogni. Talán éppen a film tüzelő hatására. A történetből már semmire sem emlékszem, de arra igen, hogy indián lovasok vágtatás közben kapkodják el a fák mélyre lehajló ágait, s a lendülettől fölröpülnek a lombok közé, elrejtőznek, s üldözőiket a sűrűből nyilazzák le. A vágtatás, a repülés átélése mámorító volt. A győzelemé is. A tíz-tizenkét éves mellkas úgy szívta be a film után a nyár forró levegőjét, mint a bódító cigaretta füstjét. Menni kellett. Képzelődni kellett. Csatangolni a bokrok, az árnyékok zöld útvesztőjében. Majd hazamegyünk, ha alkonyodik, zakatolt bennünk a titkos dac.

És valóban alkonyodott már, mire hazaértem. Anyám épp vizet húzott, amikor beléptem a kisajtón. Sírásba forduló pirongatás szakadt ki belőle.

– Csakhogy megjöttél! Már nem tudtam, hova legyek. Eltördelem a lábaidat, ha máskor ilyen sokáig elkalézolsz! Te azt se tudod, hogy kitört a háború. Apádat utánad küldtem, de már elnyargaltatok a pokolba. Mert csak az a rohadt mozi érdekel! Az, hogy én megbolondulok, nem. És ha bombáznának! És ha menekülnünk kéne! Te a barátaiddal viháncolnál, én meg téphetném a hajamat. El is vihetnének tőlem a világ végére, anélkül, hogy tudnék rólad.

Szokatlan volt a hang. A víz visszacsurgott a vödörből a kútba, mintha belém zuhogott volna vissza. Bűntudatot éreztem. Kitört a háború? Hol? Mikor? S ki robbantotta ki? A németek? Rögtön a tavalyelőtti filmhíradók képeit láttam magam előtt: Danzig és Varsó elfoglalását. Ágyúfüstöt, dübörgést, tankokat. Anyám még sose volt moziban, azt se tudja, milyen egy bombatámadás, mégis retteg? Persze, mert örökké fél és félt. Semmi oka rá: Zámolyon úgyse lesz háború soha.

Másnapra elfelejtettem a pirongatást, el a háborút. Sütött a nap, és jó volt élni. Jó volt elrekeszteni az Öreg utcai folyót titokban, és halászni kézzel a sekély vízben. A felnőttek hangosabbak lettek néhány napig, tárgyalták a háború esélyeit. Emlékszem, Kassa bombázását nagybátyám kifakadása véste belém: ő ugyanis részt vett a Felvidék visszacsatolásában, s látta Kassán Horthyt is, a székesegyházat, ahol II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugosznak, s a város bombázását szinte személyes kihívásnak tekintette. Visszavágást követelő gaztettnek.

A háborúba Magyarország is belépett. Az idegeken végigborzongott valamiféle idegen érzés: a nagyszerűség, az igazság és a félelem kevert érzése, de hamarosan aratni kellett, takarodni, csépelni, szőlőt kapálni, ahogy múltak a hetek, lassan elpárolgott mindenkiből a kábulat. Az eszünkbe néha belevillant a tény, s egy-egy hír s egy-egy dörgedelmes szavalat fölidézte a háborút, de meghagyta a fölfoghatatlanság állapotában. Mozgósítani nem mozgósítottak, SAS-behívóval is csak öt-hat fiatalembert vittek ki a frontra, ami még nem forgatta föl túlságosan a porban megülő falu nyugalmát. Romok, hősi halál, golyózápor, arcvonal, tábori pap, nagy orosz síkságok annyit jelentettek csak nekem – időközben diákká cseperedő – süvölvénynek, mint amennyit Kambodzsa, Thaiföld egy mai kamasznak. Vagy még annyit se. A roppant messzeségek csak reszkettették ezeket a fogalmakat, mint délibáb a boldogtalan tanyákat, kútágasokat.

De a bombázások és az utolsó nyáron megsűrűsödő légicsaták végül is közel hozták a háborút. A kazal tetejéről néztük a Liberátorok ezüstlécét az égen, a Mustangok és a Messerschmidtek öldöklő harcát. A bikaviadal nem nyújthat akkora izgalmat, mint a fejünk fölött pörgő, forgó, félredűlő, bukfencező repülők marakodása. Ugráltunk: lődd le az amikat! Darabold föl! És kigyulladnak és füstölnek és böcöléznek lefelé a gépek a Vértes fölött. Van olyan nap, hogy két-három vadászgépet vagy bombázót lőnek le a „mieink”. De mivel a hadiszerencse nagyon forgandó, megesik, hogy a Csákvár és Zámoly közti ideiglenes repülőtéren húsz magyar és német gépet gyújtanak föl robbanó golyókkal az amerikai vadászpilóták. Sőt egy nyári délutánon csak az Isten menti meg Zámolyt a háborús kóstolótól. Két Mustang harapófogóba szorít egy német bombázót. Légiharc a falu fölött százötven-kétszáz méteres magasságban. Hogy egérutat nyerhessen a nehéz gép, ledobálja a bombáit a faluvégre. De megszökni már így se tud. Lelövik. Zuhanása hangjára mindig emlékezni fogok: mintha ezer pajta rogyott volna össze egyetlen reccsenéssel. Még ég a gép, amikor ott hasalunk a vályogvető gödrök közt, százötven lépésnyire tőle. Tudjuk, hogy ott égnek benne az emberek is.

Félóra múlva már német tisztek és közkatonák jelennek meg a roncs körül. Vállig érő gumikesztyűkkel és óriási csipeszekkel szedik össze a szétszakadozott és megégett halottak testrészeit.

A szívem a torkomban lüktet: ez már az én háborúm! Még akkor is, ha csak tanú vagyok. Nemsokára Fehérvár bombázása hozza még közelebb hozzánk a riadalmat. Remeg a föld, az ég csupa láng, csupa tűz, s ez már annyira a szomszédban történik, hogy a fiatal zámolyi lovasgazdák befognak, s véresre hajszolják lovaikat, mert azt érzik, segíteniük kell a tönkretett fehérváriaknak.

Az Apokalipszis lovai tehát még ostorcsattogtatásra futnak az ismerős országúton, de mire eljön a tél, a negyvennégyes tél, már fölemelkednek a levegőbe. Nyerítenek és ott vágtáznak a fejünk fölött.

Anyám ijedelme három év alatt beérett. Az elvont háború megtestesült: halálos ütései lettek s félelmetes moraja. Toporgok tizennégy évesen a megfagyott sár tetején, s hallom, hogy órák óta rázkódik délről a föld. Valahol tankok gyülekeznek. Tankok Fehérvár alatt. Már a fülemben van a háború, már a bőröm alatt, de az agyam egy kis rekeszében még mindig ott kuporog a metafizikai remény: hátha Zámolyon gyorsan átviharzik.

A hiedelem – minden zámolyi hiedelme – sajnos balul ütött ki. Ahelyett, hogy átsietett volna fölöttünk, megállt, és utolsó mérgét épp ott kezdte kiadni. Fehérvár felől közeledett. Napokon át akna – és tűzérségi tűz volt a belépője. Az ideiglenes földbunkert, amelyet a kerítés szélárnyékában ástunk, ott kellett hagynunk. És otthagytuk keresztapám ház alatti pincéjét is, amikor úgy szakadt be reccsenve, mint marokkal összeroppantott kacsatojás. Az ajtaját letépte a légnyomás, földobta a kazaltetőre; a közeli kőkereszt Krisztus-fejét pedig úgy gurgatta le a lépcsőkön, mint azonosíthatatlan istenfejet. Tehát már babonából is futnunk kellett az óvóhelyről. Futnunk, de hova? A szőlőhegyre? A szőlőhegy talán kimarad a harcokból, s ott vaskos kőpincék is akadnak búvóhelyül. Csakhogy akkor már minden lépéssel a háborúhoz érhettünk közelebb. Kertek, árkok, udvarok, házoldalak: egy elképzelt egérút állomásai ebben a futásban. Apám fut elöl, utána én, mögöttem anyám, s leghátul a nővérem. Húsz-huszonöt méterenkint földre vetjük magunkat, mert a németek kezén lévő falut aknákkal sorozzák a szovjetek szakadatlanul.

Fönt, nagy magasságban, egy orosz repülő búg félelmetesen. Akkorka csak, mint a konyhakés, nyilván a német tüzérség állásairól tájékoztatja az övéit. Cseh Simonék udvarán szeretnénk kijutni a faluból. Már a kazlak közt futunk, amikor hat méterre tőlünk egy német tank, a tornyára szerelt nehézfegyverrel lőni kezdi a repülőt. Fél perc se telik el, a repülő bemérhette a tankot, mert kíméletlenül zuhog körénk az akna. Föld és kerítésszilánk röpül. A répaverem szalmacafata. Valami eldobott zsákdarab. Anyánk fölsikolt: a nővérem eltűnt mögüle. Vagy találat érte, vagy a légnyomástól szétvágódó szénakazal hajzata temette be. Tíz karral hányjuk le fölüle a szénát. Szerencsére semmi baja. A hátára tapadó batyu megvédte a szilánkoktól; két helyen kihasították ugyan a lepedőt, de továbbröppentek.

A mi kis külön háborúnkra oda se bagóznak a németek. Igaz, arra se, hogy őket is gyűrűbe fogták a lövedékek. A nehézfegyver kezelője nekivadulva lövi a gépet, a másik két tankos, rá se hederítve semmire, egy sivalkodó süldővel viaskodik. Épp akkor nézek oda, amikor a fejjel lefelé lógatott eleven süldő hasát szuronnyal hasítják föl, ahelyett, hogy előbb tisztességgel megölnék.

Az én háborúm kezdetét negyven év óta is lidércesebben őrzi ez a kép, mint a körénk lecsapott aknák robbanásai.

 

*

 

Annak, hogy most, ezerkilencszáznyolcvan májusában, háborús emlékek támadnak föl bennem, könnyen megfejthető oka van. Sára Sándor dokumentumfilmet készül forgatni a második magyar hadsereg doni összeomlásáról, s én segítek neki, amiben csak tudok. Hetek óta olyan könyveket olvasok: kiadott vagy kiadatlan naplókat, amelyekben szakadatlanul zuhog a gránát, égnek a faházak, a rozstáblák, a fölrobbantott vonatok, röpül a léc, és szétszakadó emberi testek röpülnek föl a levegőbe. Külön a fej, a törzs, a kar, külön a lábfejek, amelyek néha sértetlenül hullnak vissza a hóba, mintha valakinek még szüksége lehetne rájuk.

S nemcsak olvasok, de túlélőket is faggatok: mondjanak el mindent hitelesen és aprólékosan, hogy politikusok és hadtörténészek leírásai után élményszerűen is összeálljon bennem a doni katasztrófa képe. Egyáltalán fölvillanjon valamilyen tanúskodó látomás arról: mi volt s hogyan is zajlott le a magyarok második, gyászos háborúja.

Most éppen egy hajdani szakaszvezetőt keresünk a ceglédi tanyavilágban. Egyik bajtársa beszélt róla megbecsüléssel. „Ha ő nincs, most én se vagyok. A legvadabb pánikban se veszítette el a fejét, egy vasúti töltésnél fedezte visszavonulásunkat. Haslövést kapott eközben, úgyhogy két barátja katonaköpenyre fektetve húzta a havon – halottak s fagyott lódögök között.” Megtudtam róla, hogy kilencszáznegyvenháromban huszonöt éves volt, tehát most hatvankettő. Világéletében tanyán lakott állatok, vadmadarak, férgek, esők, jégverések szomszédságában. Azok közé tartozik, akik bárányt ölnek, és kutat ásnak, fölfújódott üszőt lékelnek meg, ha kell, egyszóval kitűnő megfigyelői is annak, ami velük vagy körülöttük történik. Jófajta izgalommal készülök a beszélgetésre, holott azt se tudjuk, hol lakik pontosan, előbb még meg kell tudakolnunk.

Egy útközeli tanyába hajtunk be az autónkkal érdeklődni. Kutyák ugatnak meg láncra kötve. Hátrább két tehén és egy zömök bikaborjú legelészget. A szitáló, permetező esőtől csupa lucsok a szőrük. Az autózajra fölkapják idegesen a fejüket, bámulnak felénk hosszan, aztán újra legelni kezdenek.

– Jó napot – köszönünk hangosan a tanyaudvaron.

– Van itthon valaki?

– Jó napot – lép ki a pitvarajtón egy csúcsozott kalapú férfi, borostásan, eléggé elviselt göncben. Mögötte a felesége, mezítláb. A goromba májusban először látok mezítlábas embert. Az öröklött szegénység, a máig ható jobbágyi múlt ott lappang mindkettőjük félszegségében.

– Deres Varga tanyáját keressük – nyújtok kezet a férfinak –, jófelé járunk-e?

– Erősen jófelé – mondja a férfi, s már fordul is nyugatnak, s magyarázza az odajutás módját.

Mögöttem két szakállas fiú is tiblábol: orkánkabátos, marcona arcok. Vérbeli filmesek. Másutt nem, de itt a zajtalan tanyavilágban eléggé talányos lehet a fölbukkanásunk: ugyan mi dolgunk lehet nekünk a környéken? Mérnökök lehetünk? Csatornatervezők? Állami gazdasági szakemberek, netán titkosrendőrök? Látom a férfi szemében a furdaló kíváncsiságot: szeretné tudni, jó vagy rossz dologban sántikálunk-e?

Hogy ne terheljem meg napjukat, se az éjszakájukat, elmondom a házaspárnak: filmet forgatunk a doni katasztrófáról, s olyan embereket keresgélünk Cegléd, Kecskemét, Kiskunfélegyháza körletében, akik átélték a szörnyű napokat, a visszavonulás irgalmatlan megpróbáltatásait. S egyúttal megkérdem a férfitól: nincs-e itt a környéken ilyen ismerőse? Összeráncolja homlokát, mint aki emlékezetében kutat, nézi a földet, aztán sajnálkozva ingatni kezdi a fejét.

– Nem… nem ismerek senkit… Deres Varga csakugyan ott volt a Donnál… de másról nem tudok.

– Mért hazudsz, Gyula? – szól rá erélyesen a felesége. – Hogy az ördögben nem tudsz, amikor te is ott voltál.

A megszégyenített férfi lángvörös lesz.

– Ott voltam, persze, hogy ott voltam! Hiányzik minden lábujjam, a könyököm meg olyan, mint a nyeklő bicska, ni! Ezzel dicsekedjek? Ha nincs egy kővé fagyott kenyér akkor a hátizsákomban, én se vagyok itt. Az fogta föl a gránátot, de a szilánk azért ezzel a könyökforgómmal egy életre elbánt. Mi van ezen bevallani való? Még hogy bajom legyen belőle! Na, jó, idehallgassanak! Ha már a feleségem rámpirított, legyenek tisztában velem. Én azt se tudom, maguk kicsodák-micsodák, de nem is érdekel. Itt ez a nagy ég fölöttünk, amit mondok, elnyeli, a többi meg nem az én dolgom. Na, szóval: negyvenöt után annyi bajom lett nekem kéretlenül is abból a kurvaistenes Don-kanyarból, hogy alig hevertem ki. Föld kellett volna nekem is a földosztáskor, mint más szegényember fiának. Bár csak három-négy holdacska. Föliratkoztam. S kaptam is, majdnem kimondtam, micsodát! Föld, nekem, aki a szovjet nép ellen, a mi fölszabadítónk ellen harcolt? Hát hogyan képzelem én ezt? Örüljek, hogy nem csuknak börtönbe. Köpni se, nyelni se tudtam. Úgy olvasták a fejemre a háborút, mintha önként, a magam jószántából mentem volna. Vittek, uraim, mint a lakodalmi tyúkot levágni. Próbáltam volna megszökni, félrehúzódni, elbújni? Hova? A keresztanyám valagába? Elfognak és agyonlőnek. A jobbmódúakkal az a világ is barátibb volt. Közülük kevesebbet vittek el: menjenek a nincstelenek, akik úgyis csak nyűgként lógnak a kormányzat nyakában. Értük nem olyan nagy kár. Élhetetlenek, se búzát, se állatot nem adhatnak az államnak a háborúhoz. Egyszóval: negyvenkettőben is rajtam csattant az ostor, meg negyvenöt után is… Úgy higgyék el, ahogy mondom: Kecskeméten bevagoníroztak bennünket, s irány előre, több száz kilométer. Napi harminc-negyven. Borjúval a háton. Azt se tudta az ember: a térképen van-e még. És egyszer csak az első vonalban találta magát. Kíváncsi volnék, ha most Vietnamba vagy Kínába vinnék a magyar fiúkat, mit cselekednének? Mennének ők is, mint a juhnyáj, amelyiket hajtanak.

Érezhetően fölparázslik a férfi. Elfojtott indulatai tiborci mondatokat lobbantanának lángra. Tapintatosan közbevágok.

– Nem mondaná ezt filmre, amit most elmondott?

– Minek mondanám?

– Hogy megmaradjon, figyelmeztetésnek…

– Megmaradjon? Nem, elvtárs! Ne maradjon meg. Ami iszonyatot végigélt ott az orosz fronton az ember, legjobb, ha vele együtt a föld alá kerül. Oda is való, úgy higgye el.

Hasztalan lenne tovább szívóskodnom: ha nem, hát nem.

Kezet szorítunk, s elbúcsúzunk.

A szám íze ismét megkeseredik. Ha csak ő zárkózott volna el egyedül, megérteném, és talán magyarázni is tudnám zárt életformájával. A gyepűi lét, a peremre sodródó élet bizalmatlansággal terheli meg az embert. De sajnos, nem ő az első. Voltak, akik szabályosan becsaptak bennünket. Megígérték, hogy ekkor és ekkor itt és itt lesznek, s nem jöttek el. És voltak olyanok is, akik határozott ígéretükre aludtak egyet, s másnap kereken kijelentették: nem óhajtanak behegedt sebeket fölszaggatni, legfőképpen pedig saját maguknak nem akarnak maguknak bajt. Mert ki tudja, ki mit hámoz ki azokból az emlékekből, amiket elmondanának. Lehet, hogy a legtárgyilagosabb szavaikból is a bűnösségüket facsarnák ki. Akadt olyan félegyházi asszony, aki a jelenlétemben állt oda az ura elé:

– Történt, ami történt a Donnál, nem a te dolgod elmesélni. Meséljen az, aki tábornok volt, vagy aki nagyon szeret mesélni. Te vagy a tanúm, akárhányszor fölemlegettétek a háborút a bátyáddal, Lászlóval, nekem már az első szavaktól beleállt a fájdalom a fejembe. Ha lőnek vagy ha bombáznak a tévében, én átmegyek a másik szobába. A filmes elvtársak hajtsanak föl maguknak más Mikulást!

Hogy olyan könyvek jelentek meg erről a témáról, mint Nemeskürty Requiem egy hadseregért című, purgatóriumos műve, jó, ha száz közül egy-két érintett tudja. Az értelmiségiek meg a volt tisztek, tiszthelyettesek, persze tudják, de az „istenadta nép” továbbra is tájékozatlan. Negyven év óta cipeli magában a félelmet, a szégyent, a bűntudatot, anélkül, hogy akár Magyarország második világháborús szerepét, akár az összeomlás okait ismerné. Van-e lehangolóbb paradoxon annál, mint amikor az áldozat falaz legszívósabban, holott vádló vagy tanú lehetne mindnyájunk okulására?

 

*

 

Az első világháború a húszas és harmincas évekre túlságosan is megszépült. Fölhólyagzott katonaképek sárgultak a szobák falán, mintha egy remekbe sikerült nyár lett volna igazi közege a fronton eltöltött időnek. Nyár, amely maga is megikrásodik, mint a méz. A diszntótorokban és a lakodalmakban éjfél után, szinte megadott jelre, szuronyrohamra indultak az emlékek. S mindig akadtak hősök és fölemlegetni való halottak. A szabadságharc óta a tizennégyes háború volt az első nagy tömegélmény, amely az emberiség sorskérdéseihez kapcsolta oda a legelmaradottabb zsellért is. A libavirágot szakító legényeknek a háború képzeletet robbantó prizmája mutatta meg először: milyen világok vannak még a zámolyi, a verebi, az ozorai, a kunmadarasi világon kívül. S nemcsak hogy megmutatta, de nagyarányúan föl is kínálta az ismeretlen sorsot és világokat. A szerencsétlen bakák nekikeseredve énekelték az egyik legfájdalmasabb nótát:

 

Kimegyek a doberdói harctérre, Föltekintek a csillagos nagy égre. Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám. Édesanyám, hol fogok én meghalni? Hol fog az én piros vérem elfolyni? Olaszország közepében lesz a sirom, édesanyám, arra kérem, ne sirjon.

 

Ezt énekelték, de a túlélők mégis úgy emlegették az első háborút, mint életük nagy kalandját. Doberdo, Piave és Isonzo a kaland egy-egy jelképes állomása. Przemysl szintén. Aztán a kozák lovasok vágtája egy fölgyújtott hídon. Csupa nagyarányú és mozgalmas filmjelenet, jóval a látványos filmek forgatása előtt. Sőt, hogy változatosabb és valószerűbb legyen a kép: ugyanarról a lengyel tanyáról lopják a tyúkot a muszkák és a magyarok is. Talán még kacsintanak is egymásnak a bujkáló hold fényénél. Hát nem elmesélni való történetek ezek? Mondták is őket vég nélkül, mintha egy Homéroszt utánzó nagyepika kanyargott volna szájról szájra.

A második világháború történeteit azonban lelakatolt szájak őrizték. Fájdalmasak és tilalmasak voltak egyszerre. A szűkebb család bizonyára mindent ismert: a céltalan szenvedést, a megaláztatást, a hősködés büntetéseit; mások megítélhető cselekedeteiben a közös vétkeket, de a zárt körben keringő történetek lassan elhaltak, leszivárogtak a föld alá.

Ismerni a történeteket: csak részleges valóságismeret. Hátterük s lényegük megfejtése nélkül veszedelmesek is lehetnek: elszórakoztatják az embert, vagy káprázatuk körébe csalják. Ezért csapás az anekdotizmus olyan országokban, amelyeknek nincs erőteljes szellemi életük. A gyötrelmes és megrázó fölismerések helyett a gyorsan kialvó ámulat fényesíti meg itt a szemeket. Az anekdotizmus, első észlelésünkre, alkat és stílus összetalálkozása. Valamilyen valóságot színező készség kifejlődése. Komolyabb elemzés után azonban már a jellem csapdájának is nevezhetnénk. Az anekdotázó ugyanis megelégszik a részletekkel. A kerek, a csattanós, az egészet képviselő részletekkel. Győzni, veszíteni, általánosítani a töredékek alapján akar. Vagy nem is akar, csak sziporkázik, hogy ne kelljen elemeznie. A részletekben lappangó igazságot kedéllyel szentesíti. Neki csak az érvényes, ami érdekes, csalafinta, betyáros, meghökkentő, kerek. Valójában sose szenved; ellenkezőleg, mindig fölszabadult, boldog és sikeres. Úgy viselkedik, mint aki tökéletesen átlát a szitán – éppen csak azt nem fogja föl, hogy a szitától nem látja, amit látnia kéne. Az anekdota: elkorcsosult mítosz. A hatalmas ősgyíkok nyomán futkosó gyíkocska.

Mert végül is mire jutottunk a torlódó, vége sincs első világháborús történetekkel? Olcsó szellemességgel szólva: a második világháborúhoz. A katonatörténeteket hallgattuk a magyarság megrendítő alaptörténetei helyett. Az elbeszélésekben az olaszokkal, a bosnyákokkal, a kutyaszerbekkel s az óriás termetű muszkákkal szembesültünk, amikor magunkkal kellett volna.

Veres Péter egy életen át ámulva, szenvedve és haraggal emlegette égbekiáltó ostobaságunkat. A letiport szabadságharc után mi örökre megfogadtuk – magyarázgatta –, hogy az osztrákoknak még a közelébe se kerülünk. Számunkra végképp meghaltak, nem léteznek. De alig múlik el tizennyolc év, máris az oldalukon találjuk magunkat. És nemcsak hogy ott találjuk, de a szabadságharc szentjeit, az aradi tizenhármat fölakasztó Ferencz József olyan zajtalanul és simán lényegül át a tudatunkban, hogy a negyvennyolcas honvédek fiai kilúgozott lélekkel énekelték róla a dalt, torkukszakadtából.

 

Ferencz József katonája vagyok legszebb katonája…

 

Ilyen háromszázhatvan fokos nyaktekerést csak egy tudat nélküli néppel lehet elkövetni! A hóhérkirály a nép száján megistenül. Jóságos lesz és engesztelő; a magyarok letiprója a magyarok boldogító vezetője.

Az ember sehogy se tudja megérteni a kiegyezők rövidlátását. Nem a kiegyezést kérdőjelezi meg, mert arról még bizonyítani is lehet, hogy kétoldali történelmi kényszer volt. Legalább annyira érdeke volt az osztrákoknak, mint Deákéknak! Hisz alkut csak olyanok kötnek, akik egyaránt rászorulnak az alkura. Az persze más kérdés, hogy az egyik fél inkább taktikai okokból s a másik pedig tehetetlenségi helyzetéből adódóan szokott rákényszerülni történelmi egyezkedésekre. Csakhogy ami ma közös érdeknek látszik, holnapra fölbillen. S az, aki csak egy kicsivel is erősebb, a maga javára moccantja a mérleget.

Azt jelenti ez, hogy a kiegyezőnek, a tenyérbecsapás másnapján – ha titokban, ha fojtogató fegyelemmel is, de – mindenkor meg kell teremteni a kiegyezés kritikáját. A könnyű beletörődés ellenszeréül, azaz: politikai józanságból.

Magyarországon, sajnos, nem ez történt. A valóságos helyzetre ébresztő kritika elapad, s átadja medrét a millenniumi idők bódulatának. Magyarország suhantató szélben halad előre – rossz iránytűvel. Az, ami harminc-negyven év alatt elmarad, Adyban sűrűsödik össze s robban föl, megrázva az akkori politikai, történelmi nemzet minden eresztékét. Valójában, ha meggondoljuk: a kiegyezés legnyilvánvalóbb ellenpontja Ady. Hatvanhét időben elmulasztott kritikája ő!

De ha elmulasztott, nem elkésett-e egyidejűleg?

A kérdés eretnek, mert Adyt eddig korszakot előző lángésznek mondtuk, s hittük igazi meggyőződéssel. De ha az első világháború végzetes szikláiról tekintünk szét, akaratlanul fölmerülhet bennünk a sejtés: Ady tisztánlátása azért is lehet olyan lenyűgöző, mert ő már az elhatalmasodott bajokat látta. A jóvátehetetlen múltat és a jóvátehetetlen jövőt.

Itt van előttem a kötete. Föllapozom benne a Nótázó, vén bakákat. Ezek a bakák – ha tetszik, ha nem – Ferencz József katonáiként nótáznak s mennek meghalni a frontra. Fogalmuk sincs: hova mennek, s kiért, miért kell meghalniuk. Mi más ez, mint a helyrehozhatatlan múlt? Mi más ez, mint a magatudatlan s kiszolgáltatott nép sodródása, amelyet nem tud föltartóztatni semmilyen okosság, erő? Mert a figyelmeztető hang nem jutott el hozzája idejekorán!

Milyen jelképes, hogy könyvében, A halottak élénben, Ady egymás mellé teszi a Nótázó, vén bakák és az Ember az embertelenségben című versét. Mintha a magyarság kettős létállapotát fejezné ki ezzel is beszédesen: történelmi skizofréniánkat. Az áthidalhatatlan távolságot a sorsa szerint csapódó, öntudatlan nép s a sorsát kifejező gondolkodó között. A bibliai mondást kissé átköltve: nem tudja az éneklő száj, min gyötrődik az agy.

Az első világháborús katonákat hallgatva, Ady szinte jelenetszerűen érzékeltetni akarja saját zavarát és helyzetét: ember az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban.

A monarchia összeomlása, az őszirózsás forradalom, a proletárdiktatúra, az ellenforradalom – mindez ebben a végzetes, tudathasadásos lázálomban történt meg a magyarsággal. Villámcsapásként fénylett föl ismét, hogy a tisztátalan vagy a céljukat el nem érő kiegyezések újabb és újabb tisztátalan cselekedeteket szülnek. Világosan fogalmazva: a kiegyezés elrontott politikája Horthyban támad föl Trianon után. A kiegyezés – ezúttal nem az osztrákokkal köttetik, hanem saját vakságunkkal. Siralmasabb a forma, siralmasabbak a körülmények. A kör azonban ismét bezárul, anélkül, hogy a körön belül nagy tömegek tudata fikarcnyit változott volna. A változás csupán az volt, hogy Ferencz József katonáinak a fiai most Horthy katonái lettek, akik ugyanúgy torkuk szakadtából énekelték a névcserére végletekig alkalmas nótát:

 

Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája…

 

A folyamatosság líraian is kifejeződik. Köztudomású, hogy Horthy élete legnagyszerűbb pillanatának tartotta azt a pillanatot, amikor Ferencz József szárnysegéde lett. Ez a melldagasztó érzés talán túlságosan magánjellegű kérdés ahhoz, hogy érvelni lehessen vele a történelemben. Horthy – illetve a nevével elkeresztelt rendszer – revíziós politikájával azonban már lehet. Hasonló csavarra járt ez a politika, mint a kiegyezés. Azonosítja őket a nemzeti kompenzáció, az álnemzetieskedés lelki mozgatórugója. Az elveszített önállóság vígaszdíja mindkét esetben a nekibőszült nacionalizmus volt. A dualizmus – nappali fogalmazásban jelenti csak két állam összekapcsolását, éjszakai értelmezés szerint a dualizmus csonkaságot, megosztottságot, féloldalas létezést jelent. Horthyék a maguk revíziós politikájával egy belső csonkaságot idéztek elő. Az ő félodalúságuk ugyanúgy korlátozta a nemzet önállóságát, mintha kezdettől fogva dualizmusban éltek volna egy másik állammal.

De nézzük ezt a gondolatot kissé tárgyszerűbben.

Az első háborúba sodródástól kezdve Magyarország hat év alatt rettenetesen kusza dolgokba bonyolódott. Hideg, meleg forradalmak, az ország földarabolása, a baloldal és a jobboldal szörnyű melléfogásai a parasztság ügyében, a magántulajdon ügyében s a nemzet sorskérdéseiben. Tisza István, Károlyi Mihály, Kun Béla – mindegyik név újabb kísérlet és újabb kudarc is egyidejűleg. A bolondító cikcakkok után Horthyék revíziós politikája üdítően s egyértelműen hatott. Megvolt benne a jogos igazságérzet indulata, az önsajnálat, a remény, a minden ellentmondást kiszűrő vezérgondolat, amelyet már az iskolás gyerek is megért és elfogadhat. Harmincban születtem, volt alkalmam tehát megismerni sok tisztességes embert, aki saruit megoldva, meztelen lábbal és meztelen lélekkel indult követni ezt a politikát. Mintha sose hallottak volna a történelem könyörtelen ellentmondásairól! Apám s minden rokonom a revízió híve volt. Erdély? Felvidék? A történelemben járatlan parasztoknak is szívet dobbantó tájak voltak. Tudni persze csak annyit tudtak róluk, hogy a trianoni döntés szakította le őket az ország testéről. Arról azonban, hogy ez az igazságtalan döntés, ez a vérlázító diktátum milyen magyar mulasztásokra és történelmi bűnökre hivatkozva születhetett meg, nem tudtak semmit. A bennünket érő igazságtalanságok olyannyira „kedveztek” igazságérzetüknek, hogy elgyöngítették látásukat. Még azt se akarták tudomásul venni, hogy például Erdélyben románok is élnek. Szórványos településeket láttak csak maguk előtt: favágó, hegyi pásztor, bocskoros románságot. Ha netán elibük rakták volna a népszámlálások másfél százados adatait, amely már a tizennyolcadik század vége óta a románok javára billentette a mérleget, nem hiszik el. Márpedig hit, kételkedés, tájékozatlanság mindenkor alkalmas elemei lesznek a további félreértéseknek. Horthyék valójában nem azzal követték el történelmi vétküket, hogy meghirdették Trianon revízióját, hanem azzal, hogy hamisítások alapján hirdették meg. A nemzet legkínzóbb tragédiájából kiravaszkodták a katarzis megtisztító szigorúságát, s a szerencsétlenséget kizárólag mások bűnének tulajdonították. Jogot ezzel a kizárólagossággal akartak szerezni maguknak a kormányzáshoz, a történelem kibéreléséhez.

Az ország megcsonkítása ellen hadakozó revíziós politika tehát – fájdalmas paradoxonként – a belső megcsonkítás előkészítője volt. Mert azzal, hogy Horthyék a nemzet igazságérzetét elválasztották a nemzet szociális gondjainak a megoldásától, mesterségesen osztottak ketté egy szerves gondolatot. A kettéosztás után pedig nem maradt más hátra, mint az elsőt kijátszani a második ellen. Történelmi elképzelés híján mélylélektani politika! „Nem, nem, soha”! „Mindent vissza!” Ehhez a mélylélektani politikához kellettek a kellékek is: a fehér ló, a díszkardok, a zsinóros menték, a korszerűsített millenniumi szónoklatok.

A háború után talpra álló magyar irodalom megkísérelte ennek a nem-nem-sohás nemzeti politikának a bírálatát elvégezni, persze nem közvetlenül, nem nyílt szembeszegüléssel. A nemzeti s népi önismeret megteremtése volt első megcélzott magaslata ennek a küzdelemnek. A felszínes történelemszemlélet helyett Zrínyi, Bethlen Gábor, Rákóczi, Széchenyi, Kemény Zsigmond, Ady múlt- és magyarságszemléletének a meggyökereztetése. A protestáns kori források megtisztítása. A tizenhatodik s a tizenhetedik századi erőteljes magyarság szembefordítása az össze-vissza kotyvasztott újabb kori magyarsággal.

A legmarkánsabb revíziót porlasztó bírálat Németh László Duna-Erópája volt: Közép-Európa népeinek összefogása mindenféle revízió ellen. Illyést faggattam egyszer, hogy miért csak ilyen áttételesen közvetett módszerekkel igyekeztek sorvasztani Horthyék „nemzetmentő” politikáját. Azért – felelte –, mert ha nyíltan támadtuk volna a sovinizmust, a történelmi tudatlanságban tartott magyarság még inkább Horthyék leegyszerűsített igazságához pártol s ránk – írókra, falukutatókra, néprajzosokra, történészekre – még azoknak a szociális igazságoknak a kimondásakor se figyel, amelyeket a vérében s idegeiben hordoz.

Bénító csapda, tagadhatatlanul. De ötven év elteltével én másféle vermeket is látok. Az a gyanúm, hogy Trianon még a legkomorabb gondolkodók számára se jelentett végleges országvesztést. Átmenetinek hitték még ők is, mint egy tüdőgyulladást, rossz éjszakai álmot, agyrázkódást. Átmenetinek? Sőt: metafizikainak! Úgy gondolkodtak róla, mint ahogy a halálunkról gondolkodunk: tudunk róla, de képtelenek vagyunk elhinni, hogy bekövetkezik. Mindig csak mások halála a fölfogható halál!

Az első és a második bécsi döntést is azért fogadhatta mindenki föllélegzéssel, mert az igazság helyrezökkentését látta bennük. Hogy a döntések mögött ott komorlott már a magyarokat is magához rántó második világháború árnyéka, talán még a jobbak se vették észre. Vagy ha észrevették is, becsukták a szemüket pihentetni: maradjanak kis ideig távol a rémképek. Volt ebben önvédelem, de belső fáradtság is. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a valamikori államalkotó magyarság látása tökéletesen elgyöngült. Kiderült ez a visszacsatolások fölötti zavartalan örömben is. A kettéosztott Erdély – ha ideiglenesen is – kielégítő megoldásnak látszott: fele a románoké, fele a magyaroké. A történelemben jártas moralista is rábólinthatott erre a méltányos ítéletre. Úgy tetszett: Horthy sikeres politikát folytat. Csakhogy Hitler „salamoni” döntése nem a jogokat s az érdekeket durván megsértő nagyhatalmi politika kiigazítása volt, hanem egy alattomos taktika dobbantódeszkája. Most ütött vissza a kiegyezéses szellem: Horthyék elfogadták Hitlertől az ajándékot, de az ajándékkal együtt el kellett fogadniuk a hitleri őrületet is. Amikor védekezni próbáltak ellene, még védtelenebbé törpültek. Alig van szánalmasabb jelenete a történelmünknek, mint az, amikor Hitler előszobájában románok és magyarok egyszerre várakoznak, az egymás elleni kijátszhatóság szégyenében.

A háborúba való belecsúszásunk halálos meredekén is ilyen pillanat-huppantók vannak.

1941. június 22., vasárnap. Fehér ingek és bárányfelhők napja. Harangoké és templomi prédikációké. Béke van Magyarország feje fölött. Talán senki se tudja még a kora reggeli órákban, hogy Keleten kitört a háború: hogy a németek – magukkal rántva a románokat – hadüzenet nélkül megtámadták a Szovjetuniót. Hitler a rajtaütésszerű támadást még két „legbensőségesebb” szövetségesével: Mussolinivel s a román Antonescuval is csak az utolsó pillanatban közölte. Apró mozzanatokból arra lehet következtetni, hogy Antonescut valamivel előbb avatta be, mint a Ducét, mert őt 21-én éjszaka álmából ébresztette, s úgy adta tudtára a háború kezdetét, a román katonapolitikus viszont már vonaton vágtázott a frontra, hogy a moldvai német-román hadseregcsoport irányítását átvegye. Háborús szózatát nyilván előre megírta, mert a román rádió a háború kirobbantásának a napján felvételről közölte. A fokról fokra kibontakozó események hűen érzékeltetik, hogy Horthy még Antonescuhoz képest is harmadrendű szereplő, mert őt csak 22-én délelőtt értesítette Hitler. A beavatás fontossági sorrendje politikai érdeket fejezett ki. Magyarország „ráért”; sokkal jobban, mint Románia, mivelhogy nekünk nem voltak petróleumforrásaink, a katonastratégiai helyzetünk is más volt, ráadásul a bolsevizmus elvontnak mondható gyűlöletén túl minket nem fűtött heveny nemzeti harag, dühödt szovjetellenesség, mint a románokat.

Horthy erről a rangsorolásról persze semmit se tud: sértődöttség nélkül helyeselheti a Führer döntését kecsegtető távlata s a megelőző hadviselés villámgyors taktikája miatt. De kövérre hizlalt szólamokon kívül semmi se jut eszébe. A váratlan hírre nincs megdöbbentő elszólalása. Örömének szánalmas csattanója mindössze egy „külterjes” megjegyzés: Hitler száznyolcvanmillió oroszt szabadít föl kétmillió bolsevista igája alól.

De hogy mi lesz velünk magyarokkal? – ez a kérdés mintha nem ütött volna elég nagy szeget a koponyájába. A 22-ét követő napokon alig van életképes gondolat a kormányzó férfiak fejében. Várnak. Várják, hogy mit szól a világ a Szovjetunió rajtaütésszerű megtámadásához. Mit szól a minket érdeklő nagyok közül Anglia, s a kisebbek közül hogyan viselkednek a szomszédaink: a románok, a szlovákok! Aki várakozik: feltételezhető, hogy alternatívákat keres. De az alternatívák nem sült galambok sose. Úgy kell kicsikarni őket a sorstól. Ha valaki a második világháború döntő pillanataiban a magyar viselkedés természetrajzát elemezné: a várakozások és a véletlenek ördögi sorozatára bukkanna.

Az első véletlen már a háború megindulásának a másnapján lecsap. Június 23-án Molotov külügyminiszter magához hívatja a moszkvai magyar követet, Kristóffyt. Meg akarja tudni, mi a szándéka Magyarországnak ebben a hátbaszúrásos helyzetben: beleugrik-e, vagy távolmarad-e a háborútól? Ajánlata rövid és egyértelmű: ha a magyar kormánynak lenne ereje a csöndes félreálláshoz, a Szovjetunió ezt nemcsak erkölcsileg méltányolná, de a háború után megerősítené Magyarország jogát Erdélyhez.

Az ajánlat Horthy egész revíziós politikájának az alapját érintette. Méltó lett volna az elfogadásra vagy az elvetésre. De a „véletlen” mindkettőt megakadályozza. Kristóffy diplomataként jár el, türelmi időt kér Molotovtól. Táviratot küld haza, s távirata – Törökországon át – késve jut el Bárdossyhoz. A magyar miniszterelnök – mint ahogy a történészek kiderítették – se Horthyt, se a minisztertanácsot nem tájékoztatta Molotov ajánlatáról.

Nevezhető ez véletlennek? Egy életünket érintő üzenet csak úgy a semmibe hullhat? Nevezzük inkább politikai analfabétizmusnak. Elképzelem, hogy Bárdossy nem akarta saját esélyét rontani azzal, hogy a fölforrósodott időkben komolyan veszi Molotov ajánlatát. Nyilván úgy gondolta: tőle határozottságot várnak, nem a latolgatás komolyságát. Egy vérbeli politikus még a válságos időkben sem lehet ilyen részrehajló: neki roppant önfegyelemmel azt is föl kell tálalnia, amitől a leghatározottabban elhatárolja magát.

Nem ez történt.

Az első „véletlen” után nemsokára bekövetkezett a második „véletlen”, ami Horthyék kivárásos, dönteni nem tudó vagy nem akaró politikáját végzetesen befolyásolta.

Kassa bombázásáról van szó.

A hivatalos álláspont egyértelmű volt. A gépek kelet felé távoztak, tehát csakis szovjetek lehettek. Ha a kormány ismerte volna Molotov üzenetét, elképzelhető, hogy ez az elhamarkodott vélemény akkor sem lép elő vezérgondolattá, ha a németbarát katonatisztek a háborúba lépés elháríthatatlan okát láthatták is benne. Akadtak persze olyanok is, akik azon melegében a németekre gyanakodtak. Mások bosszúra szomjas cseh tisztekre, akik a szlovák hadseregben ottrekedtek. Kéri Kálmán vezérkari ezredes a szovjetek kizárása után a németeket is kizárja ebből a túlontúl jól sikerült provokációból. Mert hiszen mit bombáztak az „álarcos” gépek? Laktanyákat és a kassai postát! Kéri Kálmán szerint, ha a németek mindenáron bele akarnak sodorni bennünket a háborúba, mért olyan laktanyákat veretnek szét, ahol a holnapi, holnaputáni gyors mozgósításra kell felkészülni? Jó, tekinthetjük ezt még a gaztett hitelesítésének is, a teljes félrevezetés iskolapéldájának. De a posta bombázása a németek részéről már ügyetlenségnek számított volna, mivel a kassai posta egyik legfontosabb hírközlő csomópont volt. A németek Csehszlovákián át Kárpátaljával, sőt Romániával is érintkeztek Kassa közvetítésével.

A máig tisztázatlan kérdésben minden lehetséges változatot megpendítettek a hadtörténészek s a történész kutatók. Fél füllel hallottam, hogy a feltevésekből eddig teljesen kihagyott románok szerepét is bolygatni kezdték némelyek. A késlekedésből az is látszik, hogy minden előítélet nélkül. A feltevésnek egyébként egyszerű a logikája: Antonescu marsall már néhány napja kint harcol a fronton. Az, hogy a magyarok még kussolnak, a románoknak félig jó, félig rossz. Jó, mert a győzelem esetén nem kapnak jutalékot; de rossz is, mert alkalmas pillanatot nyernek a sorstól, elveszik Dél-Erdélyt is, és lejátszódhat a románokkal Trianon fonákja. Elérkezik június 25-e. A szlovákok is hadat üzennek a szovjeteknek. A magyarok vajon hol maradnak? Mire számítanak? Ha megkérdezhetik ezt a németek és a szlovákok, mért ne kérdezhetnék meg a románok is? Erdély miatt, amely a mai Magyarországnál nagyobb, elvileg nekik volt a legizzóbb érdekük belerángatni a magyarokat a háborúba. Ez persze bizonyíthatatlan gondolat egyelőre. Lehet, hogy az is marad, de ahol sok a bűnös és sok a bűn, kivétel nélkül mindenkit végig kell tapogatni. Hiszen a képtelenségnek főszerep jutott a huszadik században.

Persze, akárki volt is a beugrató, a legsúlyosabb vétséget nem ő követte el, hanem a magyar kormány. A gyanúsítottól – a szovjet kormánytól – meg se kérdezték Horthyék: mit szólnak a feltevéshez? Vagyis elmulasztották a diplomácia legelemibb szabályát betartani.

Elmulasztották?

Az embernek egyszerre eszébe jut Horthy „becsületes magyar lovagiassága” Hitlerrel. Amikor az egyre bizonytalanodó végjátszmában a Führer már Horthy hűtlenségével is számol, és ezt szóvá teszi neki, a magyarok főkormányzója, valódi magyar balfácánként, azzal nyugtatja meg, hogy ha ő el akar pártolni, azt majd kerek perec a szemébe mondja. A Horthy-féle nyíltság a diplomáciai hülyeség világcsúcsa! Mintha egy nép becsülete azonos lehetne egyetlen vezetője „becsületével”. De ha Horthy ilyen „karakán” úr volt Hitlerrel, mért nem volt ilyen szemtől szembe úr a szovjetekkel is? Mulasztása súlyosabb ténynek számíthat Kassa bombázásánál, mert azt árulja el, hogy a magyar kormány nem bizonyítékokat akart. Jobban megfelelt neki a föltételezés, mert saját bizonytalan hitét ez borzongatóan meghosszabbította.

Aki a 44-es októberi kiugrási kísérletet s a háborúba szédülésünk lélektani koreográfiáját összehasonlítja, meglepődhet a tánclépések riasztó egyezésén. Az önállónak maszkírozott ország esélytelenül sodródik bele az örvény közepébe.

1941. június 27-én Magyarország gyakorlatilag is háborúba lép a németek oldalán. Nem szövetségesként, mint ahogy hiszi, hanem zsarolható „csendestársként”, akivel mindent végig lehet csinálni és csináltatni.

A zsarolásokban nincs is hiány, ha a németek érdeke úgy kívánja. A villámháború szédítő sikerei közben a magyarokra jószerével csak a sepregetést bízzák. De a negyvenegyes orosz ősz, a hadseregeknél is ellenállóbb, fölfakadt utak, aztán pedig az orosz tél megtöri a lendületet. A nehézkes ország föltápászkodik a mélyre célzott ütés után. A németek Moszkva alatti megtorpanása olyan kudarc, amelyet soha többé nem tudnak kiheverni.

Ezt ők, természetesen, még nem látják, de ettől a megtorpanástól kezdve – gőg ide, gőg oda – minden bevethető erőre szükségük van.

A magyarokéra is!

Negyvenkettő januárjában Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter azért utazik Magyarországra, hogy az áldozathozataltól húzódozó, csendestárs magyar kormányt megtörje.

A kormánynak jócskán van oka a húzódozásra. Korszerűtlenek a fegyverek, s kiképzetlenek a csapatok. A felvidéki s az erdélyi bevonulás zilált főpróbának illett be. A nyekergő kocsihadoszlopok eleve már egy fáradt diadal kellékeinek tűntek. Velük venni részt a villámháborúban? A németeknek, a moszkvai megtorpanás után, mindenre szükségük lett. Kocsira, lóra, elavult páncélosokra, félig képzett katonákra. Sőt, mindennél jobban a szövetségi hűség látványos kinyilatkoztatására. Ribbentrop érvei roppant egyszerűek: Románia százszázalékos mozgósítást ígér, ha ugyanezt megígérik a magyarok is. De ha nem ígérik meg, a románok joggal hihetik, hogy a magyarok az itthon tartott hadseregeikkel Észak-Erdély után Dél-Erdélyre is lecsapnak, miközben ők a fronton véreznek. Ez pedig egyértelműen azzal a veszéllyel járna, hogy a románok visszavonnák ajánlatukat, amiért kizárólag a magyar kormányra hárulna a felelősség. Mi a teendő tehát Ribbentrop szerint? Amíg a háború tart, a családi viszályokat fel kell függeszteni, és teljes odaadással harcolni kell a győzelemért.

A második magyar hadsereg katonái ezért kerülnek ki – első világháborús apáik után – a frontra. A történelem önmagában is visszatérő körei bármilyen lidércesen ismétlődnek is, a nótázás ezúttal gyatrábban sikerül, mint tizennégyben. Van még virág, és szól a katonazenekar is, de az állomáson horpadt, síró arcoktól szakadnak el a frontra menők. Fiatalasszonyok futnak a lassan induló, nyitott vagonok mellett, csókolgatják férjük kezét, katonabakancsát, mint akik jóvátehetetlen rosszat sejtenek. Nincsenek buzdító szemvillanások, hősöknek előlegül odadobott virágkoszorúk. Csattognak csak a katonavonatok a Vág völgyén végig, Lengyelországon, Ukrajnán át, romok, éhező népek s vadonatúj katonasírok között. Csattognak a bizonytalan erdők sötétségében, s minél messzebbre jutnak Magyarországtól, a kétségek annál vastagabbra hurkásodnak: miért is kell a frontra menniük? Nem éreznek magukban igazi gyűlöletet. A bolsevizmus vörös kísértetét még értik, meg kell akadályozni, hogy fölgyújtsa a világot. A visszacsatolt területekért hozandó áldozatot is értik, de ha a hazát kell védeniük, mért nem a Kárpátok gyűrűjénél védik? Vajon nem keveredik-e ebbe az áldozathozatal eszméjébe idegen érdek? Valami sündörgő gyanú itt is, ott is felüti a fejét. Feltűnően sok a szegény sorsú baka a vagonokban; feltűnően sok a tartalékos tiszt, különösképpen a néptanító. Az első világháborúban rögtön az elején, vakon bevetették a fiatal hivatásos tiszteket, s nagyon nagy volt a vérveszteség. Ezt akarják most elkerülni? Vagy a részleges mozgósítás hátrányát azzal óhajtja a kormány kiegyensúlyozni, hogy a tízesével-húszasával összekapart századokat a néptanítókra bízza, akik majd „családias alapon” közösséggé formálják a behívottakat? Még tán ki se érnek a frontra, a világosan látókban ott zakatol a kétely: mért éppen én, mért éppen mi? Netán büntetésből kerültünk rá a kipécézettek listájára?

Szembe lehet-e szállni ilyen kétségek közt az ellenséggel? Gyűlöletet mesterségesen ébreszteni csak ideig-óráig sikerülhet, mert ha nincs tartós alapja, hamarosan elpárolog. Kétely és bosszú? Nemigen férhet össze. S régen rossz, ha a saját fölötteseire gyanakvóbb szemmel néz a katona, mint az ellenségre.

Zavarodottság azonban nemcsak a kiskatonák fejét rohamozza belülről, de a hadvezetőségét, sőt az országvezetőkét is. Hitler faramuci döntése a visszacsatolt országrészekkel kapcsolatban kettős érzelmet vált ki a legtöbbjükben.

A villámháborús sikerek tagadhatatlanul elkábítják őket: Csehország, Lengyelország, Franciaország, Belgium, Jugoszlávia lerohanása, a Moszkvát megcélzó kés villámröpte a világ szeme láttára, a gépek lenyűgöző fölénye a hagyományosan harcoló katonák ellen. De a kábulat alján, összezsugorodva, ott didereg a józan számítás is: a németek velünk zsarolják a románokat, s a románokkal meg minket. E tisztátalan játszmában mi tehát csak úgy vehetünk részt, ha hamis kártyákkal játszunk.

Újabb lépés az önáltatás felé. A magyar kormány kiküldi a második hadsereget a szovjetek ellen, hogy a németeknek adott ígéretét látványosan beváltsa, de ez a hadsereg: csonka hadsereg. Nemcsak felszerelésében, de létszámában is! A hadtestek nem teljes hadtestek, a zászlóaljak nem teljes zászlóaljak. Íme, a háború hazudozó bürokráciája! Szombathelyi Ferenc, a Werth Henriket leváltó vezérkari főnök, egy belső jelentésében meg is indokolja a képmutatás kényszerét. Ezt mondja: százszázalékos német győzelem százszázalékos német megoldást jelent. Hol marad a magyar megoldás akkor, ha minden erőnket eleve ennek a százszázalékos német győzelemnek a kivívására bedobjuk és feláldozzuk?

Messziről mindez megfontolt bölcsességnek hangzik, holott nem egyéb, mint a részleges áldozat szükségességének a beismerése. Részleges áldozatot hozni viszont csak ott szabad, ahol végérvényesen tisztázták a célt és a módszereket is. Áldozatot hozni hamiskodó lélekkel önbecsapás. A tisztátalanul föláldozottak erejéből nem lesz erkölcsi erő soha, tisztátalanul foszlik szét az a semmiben.

Nem akarom egy korompöttyből a holnap elüszkösödő erdő vízióját fölidézni, de a második magyar hadsereg frontra küldésének rejtett cinizmusát jól példázhatja a biatorbágyi hidat fölrobbantó Matuska Szilveszterről szóló újságcikk. „…De hol van már a tavalyi hó? Matuska Szilveszter már nincs a váci fegyházban, amelynek könyvkötő osztályán eddig békés megadással dolgozott a csirizzel. A minap hívatják a fegyház igazgatójához.

– Maga kérvényt intézett az igazságügyminiszterhez, hogy kimehessen az orosz frontra?

– Igen. Én robbantási szakértő vagyok, ezért használni akarok a bolsevikokkal szemben.

– Nos, kérvénye kedvező elismerést nyert, holnap megy ki a frontra, és hasznosíthatja a tudományát.

Látni kellett volna Matuskát. Az egykedvű rabot mintha kicserélték volna. Nem bírt magával. Artikulátlan hangok jöttek ki a száján. Idegességében nem tudott mit csinálni a kezeivel, és folyton azt hajtogatta:

– Hát igaz, valóság, igazgató úr? Kimehetek a bolsevikok ellen harcolni? Robbanthatom őket legjobb tudásom szerint?

Matuska a világháborúban főhadnagyi rangot ért el. Természetesen ezt a rangját elvesztette. Mint egyszerű katona, már útban volt a front felé, ahol majd megmutathatja, hogy mit tud.”

Nem hiszem, hogy Örkény István ismerhette ezt a korabeli cikket. Vagy ha ismerte is, alig hiszem, hogy két évtizedig magában dédelgette az emlékét. Annyi azonban a körülményektől függetlenül is nyilvánvaló, hogy a Tóték című groteszk színművének a szereplői egyenes ágon rokonságot tartanak Matuska Szilveszterrel.

Az abszurditás tehát nemcsak húsz-harminc év múltán mutatta meg hónaljdaganatát, de már a háborúba keveredés pillanatában is. A Donhoz fölvonuló katonák közül sokan emlegették saját szánalmasságukat. „Olyanok voltunk, mint a cigánykaraván – ismerte el épp az a Deres Varga, akinek a tanyáját tudakoltuk. – Rogyadozó, kottyanó lovaskocsikkal vonultunk mi magyarok az első vonal felé. A lovak szőre nagy volt, a csontjuk kiállt, akár a cigánylovaké. Jól odaillettek az ukrán faluk képéhez, a sáros, a poros utakhoz, a csáléra billent faházakhoz. Az a színtiszta igazság, hogy a németek áramvonalas csajkája többet ért, mint a magyarok harci fegyvere.”

Még egy puskalövés se hangzik el, de a frontra kiérkező magyar katonák nagy részét megmérgezi az összehasonlítás. A kisebbrendűség mardosó élménye. Könnyű nekik a páncélautókon, a teherkocsikon, a tankokon furikázni és harcolni is, nem úgy, mint nekünk, fortyognak magukban. A németek iránti prüszkölés némileg ellensúlyozta a kisebbrendű érzést, de csak percnyi vigaszt nyújthatott. A tüske bent maradt a lélekben, s gennyesedni kezdett. Kónya Lajos az 1956-ban kiadott harctéri naplójában ilyeneket jegyez föl 1942 őszén. „Az ember itt igazán ráér elmélkedni. Eleinte ötletszerűen jön rá, aztán mind makacsabbul gondolkodik azon… hogy itt, ebben a háborúban szándékos és tervszerű magyarirtás folyik… Hadseregünk egyes részei még hóviharban rakodtak ki. Azóta folyton első vonalban, mindig harcban, megállás nélkül. Ha volt egy kis pihenő, két napnál tovább nem tartott, bevetették őket még komiszabb helyen. Minket nem támogatott senki. Repülők, tüzérség, páncélosok: ígéret maradtak többnyire, a magyar baka puszta kézzel ment a halálba, lőszer nélkül is támadnia kellett, páncélszörnyetegek gázolták le… A lelket egészen megölték. Jelentéseinket semmibe vették; nincs is ott ellenség, csak be kell sétálni az állásokba, s a magyar baka besétált a – halálba… Vágóhídra küldték, lélektelenül és érdektelenül. Mint a zsoldosokat – jegyeztem meg egyszer. Zsoldosok? Ennyi bérért? – így torkolltak le. Hasonlítsd össze, mit kap egy német katona… A magyar katona egy bokor krumplihoz nem nyúlhatott büntetlenül, még akkor sem, ha a krumpli a futóárok előtt volt, és nyilvánvaló, hogy a földben fog elrothadni. Ha valaki a németekre hivatkozott, hogy azoknak mindent szabad, az volt a felelet: azok otthon vannak… A német sebesülteket repülőgépen vitték haza. A magyarok tábori kórházakban sínylődnek súlyos sebekkel is, mert odafönt ráeszméltek, hogy sok a sebesült odahaza, sántítani fog a statisztika, s ez demoralizálólag hat… Úgy érezzük magunkat, mint akiket már eltemetett az ország.”

Negyvenkettőben tizenkét éves vagyok. Ha nem túl sokat is, azért már egyet s mást én is tudok a világról. A szomszédságunkban van egy bolt, és a boltos egész nap hallgatja a rádiót. Ő Zámoly legtájékozottabb embere. Ráadásul ragadnak rá a hírek, a pletykák, az elképzelések. A környék férfiai – a nap végeztével – a mi kerítésünk szomszédságában hányják-vetik meg a világ sorsát. Természetesen szó esik a háborúról is, de a Don-kanyarról alig. Olyan távolinak tetszik a magyarok háborúja, mintha egy másik bolygón vagy másik időben zajlana. A Futár című háborús képes híradó néha elvetődik Zámolyra, ilyenkor kikerekedő szemmel nézzük a sokat mondó frontképeket. Győzelem, győzelem mindenfelé. Fogalmunk sincs, milyen az igazi fronthelyzet.

Nemrég egy ismeretlen magyar tüzértiszt naplója került a kezembe. A sebtiben írt sorok arról számolnak be, amiről a harctéri tudósítások hallgattak.

„Nem vagyok író, szókincsem kevés, a lelkivilágom se lehetett olyan érzékeny, hogy az ezután elém táruló képet csak részben is értékelhetni tudtam volna. De jobb is, mert lelki rázkódtatás nélkül nem tudtam volna megúszni. Megkísérlem leírni. Elhagytuk az eddigi zászlóalj-parancsnokság hadtápját. A lövészárkok üresek, sokfajta holmit a mieink előnyomuláskor otthagytak. Tovább megyünk – jobbra az első magyar halott, arca véres zsákdarabbal letakarva, megilletődve nézünk Rá, én feltűnés nélkül keresztet vetek érte. Ezután már nem győzünk hová nézni. Mindenfelé magyar halottak, zöldparolis, csillag nélküli gyalogosok. Sok már szénfekete, ők még a támadás első napjában estek el, testük ki se látszik a légytömegből. Felpuffadt lóhullák, párosával, lábuk meredten áll léghajószerűen felduzzadva. Még tovább megyünk, az orosz állásoknál vagyunk már. Magyar gyalogosok egymástól 2-3 méterre, szabályos félrajban fekszenek, az orosz géppuska egyszerre kaszálta le valamennyit… Beljebb az útról meg se tudom számolni: csupa hason fekvő alak, egyik például a puskájával egy kis lövészteknőből épp céloz. – Borzalmas látvány. Most már orosz halottak is vannak, időnkint, főleg a lovak körül alig elviselhető hullaszag. Feljutunk már majdnem a faluig, itt már jobbra le kellene térni, én nem térek le, ki van írva egy rögtönzött fatáblára: Minengefahr, megyünk előre. Gondolom, bemegyünk a faluba (Storoshervoj), onnan majd kimegyünk jobbra egy kis kerülővel a megbeszélt helyre. Nagy falu, a látvány alig leírhatóan borzalmas. A falu szegélyén jól kiképzett bunkerok, melyeket mi oly szorgalmasan lőttünk, sokon telitalálat, előttünk a hatalmas gránát és repülő bombatölcsérek ezrei. A bunkerok előtt hol kis ágyú, hol géppuska, rengeteg, sok lőszerrel, orosz rohamsisakok, gázálarc és egyéb felszerelések halmaza. A bunker látszólag üres és sötét. Rajtuk és belőlük ki-be szállva a legyek ezrei. Tehát nem üres. Mindegyikben 6-8-10 orosz halott. Nem adták meg magukat. A falu tekergő útjain megyünk. Úgyszólván az összes ház ég, be-benézek a szobákba, plasztikumi látvány, gyengén parázsló tűz, már-már kialvófélben, minden ház megerősített bunker, géppuskákkal, kezelői már halottak. A szobákban minden éghető már elégett, a virító parázs fölött kis láng táncol. Két szóval jellemezhetném: az elhagyott otthon és a halál a két főszereplő neve…”

A bolt előtti beszélgetésekben egyszer se hangzik el hasonló „hadijelentés”. A szörnyű tényszerűségek helyett elvek, vélemények cikázgatnak. A beszélgetésben természetesen fölrémlenek a „muszkák” is. Csupa ellentmondásos érzés kavarog a lényük körül. Egyik hang azt mondja: dögöljenek meg ott, ahol vannak. A másik hang erőteljesen csattan rá: hadd el, te, csupa szívbéli ember, két évet lehúztam köztük a fogságban. Vallásosak, jámborak, szeretik a vodkát, a káposztalevest, az embertársukat. A harmadik hang: A mostaniak már mások, mint amilyeneket te ismertél meg az első háborúban. A negyedik hang: mások, mások, de muszkák! Ők segítettek az osztrákoknak 1849-ben. Mi soha nem bántottuk őket még ferde szóval se, ők mégis idejöttek kétszázezer emberrel. Akkor terítették véglegesen földre az országot, azóta nem tud talpra állni. El lehet ezt felejteni? Például, elfelejtenéd-e, ha akkor vernék ki bottal a fogaidat, amikor a legszebben s a legigazabban beszélsz? Akárhogy alakul a politika, ezt sose felejtheti el magyar ember.

Röpködött a sötétben az őszi bogár, foszforeszkált, mint a nyomjelző golyók, de a háború valóságáról nem tudtam többet, mint amit eddig fölidéztem.

Utólag összeadódik a kép: az ország is alig tudott. A mutyiban vállalt háború olyasmit juttat az ember eszébe a kormányról, mintha egy kispolgár jó arcot vágva sétáltatná a Fő utcán a feleségét, odahaza pedig a bejárónőjével veretné titokban, hangszigetelt falak között.

Hitler – revízióval kapcsolatos – salamoni döntését a magyar államvezetők zokon vették, tökéletesen megfeledkezve arról, hogy ezt a salamoni döntést mintaszerűen lemásolták és átterhelték a népre: lelkifurdalás nélkül ketté osztották belülről az országot is. Az egyik felét rebbenéstelen arccal kiküldték a Donhoz, a másik felét „gondosan” őrizték, hogy az áldozat helyébe lépve kiharcolhassa majd a győzelmet, ha megérik rá az idő.

Ez a megosztás nem a terhek megosztása volt, hanem egy felszínesen végiggondolt áldozat eszméje. A rossz döntések így fialnak újabb rossz döntéseket. Az ország szegényebb rétegei védjenek meg ott kint a fronton egy szociális igazságtalanságoktól púposodó társadalmi rendszert? Lehet-e ennél rövidlátóbb nemzeti politika? A revíziós akaratban a nemzeti gondolat az elviselhetőség ötszörösére nőtt meg, s mindenevővé vált. Szemérmetlenül mohóvá; ette ki maga alól a pihentető zöldet is.

Az irodalom, amely ezekben az években is kivételesen érzékeny maradt a nemzet és a társadalom parázsló kérdései iránt, alig emlegeti a frontot. Sinka néhány elégikus vagy balladás versébe bekerült a Prut, a Don, a frontok megzavarodott népe; érezni lehet a versekben a sajgást, a fájdalommal keveredő iróniát.

 

Idehaza két kis ökrük keskeny útakon tapogat. – Hős a Donnál Bánó Balázs, s kevés jóért, de nagyot ad. A Dunáért és a Donért meghalni már nem új dolog. Rajta honvéd! Én sírok csak s velem az esti szúnyogok.

 

Ehhez hasonló vers még akad egy-kettő, de lelkiismeretet fölrázó, korszakos nagy vers egy sem. Mintha a halálhír volna csak az egyetlen híradás erről a háborúról. Azok viszont szaporán érkeznek haza. Zugháború, takargatni való háború, annyi bizonyos! Forgatom Németh László hozzáférhető írásait, s még ő is, akinek pedig a legérzékenyebb idegrendszere, agyveleje volt a kortársai közt, a háborút kezdettől fogva a nagy változások európai távlatából nézte: hoz-e, hozhat-e új világrendet közénk, vagy csak fölösleges áldozatokat követel? Tovább menve: megokosítja-e az emberiséget az első gépekkel vívott nagy apokaliptikus küzdelem abban, hogy a harc nem csupán ellentétes érdekű országok és társadalmi rendszerek közt zajlik, de a technika zsarnokisága és az emberiség erkölcsi ereje között is? Kissé lekerekítve az igazságot: Németh Lászlót jobban izgatta a háború beolvasztható roncsaiból nyerhető új öntvény: a jövő, mint a füst, a korom, a törmelék, egyszóval a háború darabos valósága. Ő is „szellemi honvédelemre” rendezkedett be, mint a legtöbb korszakos emberünk: erősítsük meg belülről a magyarságot, hogy a megpróbáltatásokat nagyobb roncsolódás és züllés nélkül elviselje. Azt, hogy a Don partján dúló háború egy napon minden eszmének, minden reménynek, minden elképzelésnek más értelmet adhat, alig gondolták végig. Mintha a háborút kizárólag a kormány háborújának tartották volna, amelytől, mint valami kormányprogramtól, el kell határolniuk magukat. Az ellenzékiség lett volna sokak szemellenzője? Vagy Horthyék olyan légmentesen elzárták a lakosság elől a fronthelyzetet, fronteseményeket, hogy még a Németh Lászlóéhoz hasonló koponyák is tájékozatlanok voltak?

Ismét eszembe jut Kónya szerény naplója. A vigasztalan napokon, a bombázások s a gyakran ismétlődő, céltalan, véres támadások szüneteiben belelapoz egy-egy frontra kisodródó folyóiratba. A Magyar Csillag egyik számában Szabó Lőrinc beszámolóját olvassa a weimari írótalálkozóról. „Beszélhettek, költők, a világ úgysem hallgat rátok!” – jegyzi meg keserűen Kónya, aki maga is költő. Költő? Egy lövészárokba száműzött lélek, aki ha ír, kapkodva ír tárgyilagos, gyors jegyzeteket, melyeket bármelyik pillanatban a halál folytathat ugyancsak gyorsan és tárgyilagosan. A hazai lapokat, verseket és könyveket olvasva ő is és a bajtársai is azt érzik: odahaza forog a világ fölpántlikázott kereke: a kávéházakban esztétikáról, nőkről, a társadalom robbanékony kérdéseiről vitáznak, vagy éppenséggel arról, hogy az európai individualista ember egyre láthatóbban kettős természetű lény: egyrészt végsőkig feszíthetően metafizikus, másrészt pedig végsőkig feszíthetően kritikus – ám e magasságokat járó viták közben tökéletesen megfeledkeznek róluk az otthoniak. Mintha a fronton lévő katonák az ország árvaházi gyermekei volnának.

Volt ebben a sérelemben valami soha helyre nem hozható igazság. Most, hogy egymás után hallgatom végig a visszaemlékezéseket, összeadódik a kinti élet lesújtó körképe.

Tízezrével vannak, akik idestova már hét-nyolc hónapja hányódnak kint a fronton. Villámháborús részvételt kívántak tőlük, legföljebb három-négy hónapot, aztán mehetnek haza. Semmi se lett az ígéretből. Sőt újabb százezer ember érkezik, két nagy hullámban is, egyenesen a Donhoz. A frontvonal kiterjedése kétszáz kilométer, egy-egy gyalog zászlóaljnak tehát ötkilométeres részt kellett védenie. Modern háborúban ez képtelenség. Eleve rongyos, szakadozott a védelmi vonal. A katonák inkább madárijesztőknek érezhetik magukat, mint harcoló erőknek. A németek ugyanis a hadtestek eszmei létszámából indultak ki, s így sóztak rá a magyarokra ilyen lehetetlenül széles sávot. Kezdetben tán fogalmuk se volt arról, hogy a magyar könnyűhadosztályok csökkentett létszámúak. Nem beszélve arról, hogy ebben a csökkentett létszámú és korszerűtlenül felszerelt magyar hadseregben egy harcosra négy-öt „segédszemélyzet” is jutott, a hadtáposoktól a fogatosokig, akik nélkül nem lőhetett volna ki egyetlen golyót sem. A szegény ember vízzel főz alapon a Donnál harcoló katonáknak többszörös nehézséggel kellett megküzdeniük. A terhes látszatokkal ugyanúgy, mint a legsúlyosabb valósággal. Dohog a front hetek-hónapok óta, akár egy leállíthatatlan nagyüzem. Nem mennek se előre, se hátra, de ez a kínos veszteglés ugyanolyan alkalom a halálnak, mintha mozgó háború folyna. Támadás támadást követ. Halottak, sebesültek, roncsok. A remény átlőtt rohamsisakjai szétszórva. Szekerek, lódögök s menekülő egerek országútszéles folyója, melyen a motoros küldöncök undorral és babonás félelemmel hajtanak át. Véres ponyvák elhagyva, gazdátlanul. Fölakasztott partizánok és fölakasztott partizánvadászok. Kezük fölmetszett hasukba beledugva. A zsebnek neve is van: Sztálin-zseb.

A csönd csak nagyon rövid ideig ülhet le a frontkatonák mellé. Mert a vállalkozásokat, a földerítéseket akkor is szorgalmazza az „üzemvezetőség”, azaz a parancsnokság, amikor nyugalom lehetne. Elvégre: „termelni kell”. Mutatni kell a harci kedvet, a harci készültséget, ha van, ha nincs. A halálos kockázatú felderítésekre is úgy kell például jelentkezni, mintha önként jelentkeznének, mert aki megpróbálna kibújni alóluk, a jellemtelenség, az önzés vádját roskasztaná magára, mivelhogy nyilvánvalóbban kívánja társai halálát, mint a magáét.

Hogy a halál mennyire ott szerepel a mindennapos „üzemi tervben”, semmi se bizonyítja jobban, minthogy az „üzem” egyik részlege megállás nélkül gyártja a nyírfából ácsolt sírkereszteket: sose legyen belőlük hiány. Ráadásul a bakák szeme láttára gyártja.

Mi ez, ha nem a háború arcátlansága s a század cinizmusa! S ennek az arcátlanságnak, cinizmusnak újabb és újabb változatai kínozzák meg a kintieket. Egy váratlan támadás szétver például egy kocsiosztagot. Ládák röpülnek le az egyik kocsiról: tele vannak kitüntetésekkel. Aki ott megy el mellettük, megtömhetné a zsebét kisezüsttel, de inkább csak nézi a szétfröccsentett dicsőségkupacot, s közben elgondolkodik, hogy a kormány egyformán gondoskodik a fakeresztről és a vitézségi éremről is nagy tételben, ellenben élelemről, meleg ruháról, bakancsról alig-alig. Eszik az istenverte német műmézet, a darabolható lekvárt, igazabb nevén: Hitler-szalonnát; eszik a megpörkölt szotyolát, kendermagot, mert húst csak nagy ritkán kapnak. Akkor is keveset. A bennfentesebbek, persze, tudják, hogy szalonnával és kolbásszal dugig megtömött raktárak állnak a front hátában, de ez az aranytartalék, nem zabálhatják föl a kedvükre. Az éhség azonban nagy sugalmazó. Mindenfelé akad egy-két szemfüles katona, aki titokban disznót hízlal az első vonalak mögött, mert ennél nagyobb hasznú üzletet el se lehet képzelni a fronton. A lesoványodott, éhkoppon élő katonák közt fura értékrend alakul ki: megesik, hogy az ilyen disznót hizlaló bakának nagyobb a tekintélye, mint a vakmerő harcosoknak.

Az embernek akaratlanul is eszébe szúr, hogy a magyar irodalom a harmincas évek elején-derekán milyen lázas visszhangot keltett az egykével, mint nyomasztó nemzeti gonddal, ám a frontra kerülő kétszázezer férfival nem törődik, holott kintlétük nemcsak hogy összefügg az egykekérdéssel, de annak hatványra emelhető, komorabb változata. Írtak volna az írók frontszociográfiát, mint ahogy könyvet írtak a puszták népéről, az Ormánságról, a tardi helyzetről, a Viharsarokról? Megkísérelhették volna, ha eszükbe jut, de nem jutott. A Don-kanyari háború legtöbbjük számára olyan volt, mint egy sokáig föl nem fedezett méhen kívüli terhesség.

1942 novemberében azonban váratlan dolog történt: a suba alatt szerencsétlenkedő és taktikázó magyar kormány megpróbálta beavatni őket a válságosra fordult helyzetbe.

A lillafüredi Palota szállóban került sor a vezető politikusok, a vezető katonák és a legjelentősebb magyar írók találkozójára. Kállay Miklós miniszterelnökön kívül ott volt Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, aki nemrég járt kint szemleúton a Donnál, ott volt Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter és Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke is.

Veres Péter szóbeli és írásos visszaemlékezéseiből tudom, hogy mi volt a találkozó célja. Kállayék abban reménykedtek, hogy a nemzeti érzelmű írótársadalom legfontosabb emberei – nyílt németellenes kijelentések nélkül is – megértik: új szakaszába érkezett a háború, s a magyaroknak új gondolatokhoz kell igazodniuk. A németek tehetetlenül vergődnek Sztálingrádnál, s érezhetően soha nem állnak már talpra. Ebből eredően vagy legalábbis ezzel összefüggésben sor kerülhet az angolok balkáni partraszállására, amely a sarokba szorított magyar politikának más távlatú jövőt ígérne, és más cselekedetek esélyét kínálná föl. Egy szó mint száz: itt az ideje, hogy Magyarország megvédje veszélybe sodródott nemzeti érdekeit, és kibújjon a németekkel kötött szövetségből.

A gondolat folytatása az, hogy egy ilyen németellenes fordulatot csak a közhangulat csöndes, de határozott áthangolásával lehet elérni.

Írók segítsenek a hatalomnak? Csak mert a sok hazudozás és képmutatás után hiteles szavuk nekik maradt a nép előtt?

Volt ebben a beismerésben valami megkésett, úri nagyvonalúság; valami bűntudatos meghajlás a „nemzet rejtezkedő szelleme előtt”, de a végeredményt tekintve semmi több!

Sajnos, nem is igen lehetett. A helyzet lélektanilag is nehéz volt. Végül is a hatalom saját ellenzékével találkozott. Ha a nemzet ügyében egyet is érthettek volna – különösen a német szorításból való kiszakadással –, de más kérdésekben ott feszült mindegyik félben az ellenkezés, ott lappangott a bizalmatlanság. Rendben van, mi támogatjuk a kormányt, de annak ilyen és ilyen társadalmi, ilyen és ilyen nemzeti feltételei vannak – hangoztatták az írók egybehangzóan. A politikusok és a katonák megkerülték a társadalmi kérdéseket, és a nemzeti kérdésekről is túlságosan elvontan beszéltek. Nagy Vilmosnak és Szombathelyi Ferencnek nyomasztó élményei voltak a doni helyzetről, ezt azonban nem tárták föl. A képes beszéd legszélső határáig talán Kádár Gyula alezredes merészkedett. Ezt mondta, mintegy összefoglalásul: „Senki sem kényszeríthet arra, hogy ok nélkül kiugorjam a második emeleti ablakból. De ha az életem forog veszélyben – kiugrom.”

Minden tiszteletet megérdemel ez a bátorság! De a bátorság önmagában még kevés. Határozott elképzelés kell, amelynek elkerülhetetlen következménye a cselekvés. Nem azt hiányolja az utód, hogy Kállay miniszterelnök nem részletezett egy aprólékosan előkészített kiugrási tervet, hanem hogy a kormány döntési szándékáról biztosítékok nélkül beszélt. Márpedig virágnyelven csak azok a felek értik egymást, akik alapdolgokban szót érthettek. Enélkül a virágnyelv időtlen és lebegő: az alakoskodás meghosszabbítása is lehet. Az eldöntetlenség eszköze, amely újabb és újabb eldöntetlenségekre utal.

Ma már világos, hogy Horthyék úgy szerettek volna kisiklani egy hamis szövetségből, hogy hamiskodva egy másikkal cseréljék föl. A németek öléből igyekeztek átmászni a cselédlányként kezelt magyar nép ölébe.

E gyatra perverzitáshoz nem gyújtottak – mert nem gyújthattak! – ünnepi gyertyákat a meghívott írók. Se Illyés, se Tamási, se Nagy Lajos, se Szabó Lőrinc, se Veres Péter, se Sinka, sőt még az olyan elfogadott író sem, mint Harsányi Zsolt. Késő volt már ekkor kormányzati talányokban fogalmazni!

A két hónap múlva bekövetkező doni összeomlás megmutatta, hogy milyen késő.

 

*

 

Azaz hogy mégsem mutatta meg, mert úgy zajlott le ez a magyar apokalipszis, mint ahogy a távoli árvizek vagy tornádók pusztítanak, amelyekről csak töredék mondatokat, képeket, töredék riadalmat rögzít magában az ember. Mert ha elképzeli is magának a dühöngő szél vagy a dühöngő ár pusztítását: őzek, szarvasok, fölpuffadt ökrök bukdácsoló tetemét, néhány gonddal teli hét után elfelejti. Megereszti esténkint a meleg zuhanyt, és még a képzeletére rakódó iszapot is kimosatja magából.

Így mosódhatott ki a korabeli sajtó és a korabeli irodalom idegeiből is a doni tragédia?

Túl költői volna ez a hasonlat?

Nemeskürty a Requiem írásakor szorgalmasan végigböngészte a negyvenhárom januárjában és februárjában megjelenő újságokat: riadóztatta-e közülük csak egy is az ország lelkiismeretét?

Lapszemléje a siralmasnál siralmasabb helyzetképről számolhat be. Kicsinyes és örök izgalommal szolgáló gyilkosságok az előtérben. A Nagy Öldöklésről, a Nagy Elvérzésről egyetlen szó sincs! Mintha meg se történt volna! Forog tovább a fölpántlikázott kerék: a kávéházakban vitatkoznak, politizálnak az értelmiségiek, a veszélytudat ott kóvályog a fejükben, s ha magukra maradnak, tán épp azokat a terveket csiszolgatják, hogyan lehetne a népbe alámerülve átvészelni a megpróbáltatásokat. Magyarán szólva: óvóhelyépítés folyik; megbújva, meglapulva, összecsukott szájjal is, de kiböjtölni a végzetes időket. Átmenteni az országot a háború utánra.

Ha szabad utólag szentségtörőnek lennem, azt mondhatom fontolgatásaikra: csupa esszéírói elképzelés. Az ujjbeggyel kitapogatott szakadék föltérképezése. Az oly sokat emlegetett drámai képesség hiánya. Ütközni? Kockáztatni a bajban? Föl sem merül! Mert hogyan is engedhetné meg magának egy földbe taposott kis nép a talpraszökkenők vakmerőségét?! Sok volt már amúgy is a falnak rohanás, kövessük a Bethlen Gábor-i utat!

A gondolat jogos, de tetőtlen, mert a Bethlen Gábor-i út kívánja meg mindig a legnagyobb önfegyelmet, öntudatot, a kivárások zsenialitását. A titokzatosan működő kohéziós erőt!

Ördögi kelepce: az ellenzéki írók ezzel a megfontolt okoskodással akarva-akaratlan átvették a kormány taktikáját. A cselekvésképtelenségükkel ugyanabban a katlanban keringtek.

Kállayék tánclépéses politikája a mozgás ábrándját kelthette sokakban, holott nemhogy erősítette, hanem gyöngítette az ország helyzetét. Az úgynevezett hintapolitika egyszerre két felet is bosszantott: azokat is, akikhez lengés közben közeledett, s azokat is, akiktől távolodott. Magát a népet pedig a bizonytalanság állapotában hagyta.

A színen forgó politikusok közül – szembehelyezkedve a Kállay-féle fölhígított bethlengáborizmussal – Bajcsy-Zsilinszky már a sztálingrádi csata eldőltekor a kockázatvállalás egyedül lehetséges politikájára szavaz. Ha muszáj, ugorjunk inkább a sötétbe is, mert ez reményt villantó cselekvés; a tesze-toszaság pedig halál.

Érvek és ellenérvek a tömegek feje fölötti magasságban!

Fölszólalások, beadványok a parlamentben, de belül a lelkek parlamentjében elszomorító a tájékozatlanság. A tömeg, a nép ismét kimarad a politikából. Hiába fokozódott szinte a bűntudatig egyik-másik politikusnak és katonának a felelősségérzete, az igazi cselekvésre nem kínálkozott semmi esélyük. Előbb akartak szövetséget kötni az angolokkal, mint a magyar néppel. Újra csak a gyökerek nélküli ábrándok! Talán minden igyekezetüknek más hangsúlya lehetett volna, ha a doni katasztrófa megrázó hatását engedik érvényesülni. Ha a részvétet, a fájdalmat, a kijátszottság idegborzoló dühét engedik végigcikázni az országon. De nem engedték. A közös csapást, a közös elviselés helyett, így minden sújtottnak magának kellett elviselnie. Egyénenkint az értelmetlen áldozatot.

Az olaszok példája mutatja, hogy mit jelent időben megtudni valamit! Az olasz hadosztályok ugyanarra a sorsra jutottak kint a Donnál, mint a magyarok. Százezerszámra szétfutottak, meghaltak, megfagytak, fogságba estek. Csak egyetlen mitologikus erejű képet a helyzetükről! Az egyik magyar szemtanú meséli, hogy a fehér pokolnak tekinthető orosz hómezőn, roncsok és halottak dermesztő sivatagjában egy kétpúpú tevét láttak imbolyogni. Lázálom? Valóság? Tíznapi bolyongás után, az éhhalál és a fagyhalál közelében minden elképzelhetetlen dolog megtörténhet az emberrel. És lám, meg is történt. Nem a szemük káprázott: a teve valóságos volt. Ahogy lomhán és hátborzongatóan közeledett, a nyakából húsz-huszonöt kötelet láttak hátrafelé ágazni: mindegyik kötél végén egy halálra fáradt olasz kísértetkatona vánszorgott rongyokban. Jártányi erejük se volt, húzatták magukat a tevével.

A hasonló történetek, beszámolók Olaszországban a tiltás ellenére is gyorsan szétröppentek. A katasztrófa tényei tudatosulnak, sztrájkok törnek ki, s a gyász, a megdöbbenés ellenállásba csap át.

Az olaszok, doni bukásuktól, aránylag rövid idő alatt törhettek előre Mussolini megbuktatásáig.

S nálunk?

A front összeomlásának hírét egy sebtiben készült hatvanoldalas jelentésbe sűrítve, hazahozza ugyan egy fiatal vezérkari tiszt: Lajtos Árpád, a kinti hadműveleti osztály vezetője, de még a vezérkar is csak húzkodja a nyakát, ráncolja a homlokát. Még ők, az első számú illetékesek sem akarják fölfogni, hogy mi történt a második magyar hadsereggel napok alatt.

Lajtos így írja le küldetése történetét: „A kocsiban úgy éreztem egyébként magam, mint egy gyászvitéz, gyászhírhordozó. Szorongva gondoltam arra, hogyan állnak majd perceken belül körül engem a vezérkari főnökség hadműveleti osztályának minden rendű és rangú tisztjei, milyen kétségbeesetten lesik majd minden szavam. Minden ember egy bizonyos fokig színész, de legalábbis pozőr – mondta egyszer valaki –, és ez igaz. Készültem a szereplésre. Hogy ne legyek se patetikus, se pózoló…

Pontosan 14 órakor a Várban voltam. Egyenesen a hadműveleti osztályra mentem. Ott teljes békés kép fogadott. A vezérkari tisztek az ő beosztásuk eleganciájának megfelelő öltözetben, szalonnadrág, kamgarn zubbony, arany gombokkal és sujtásokkal a mellükön, cúgos cipő, pengő sarkantyú. Szervusz Pusi (becenevem). No, mi újság? Ne siess, öregem, Szombathelyi délután 4-re vár, ráérsz. Addig mesélj: igaz, hogy olyan nagyon szétesett a hadsereg? Csevegő hangnem, érdeklődő hangsúly stb., de semmi riadalom, sőt döbbenet sem. Ettől én döbbentem meg. Szorongattam a harcitudósítást a hónom alatt, álltam sajgó és zsivajgó fejjel és úgy éreztem, mintha idegen bolygóra kerültem volna… Hát ennyi nekik az egész? Van fogalmuk ezeknek arról, hogy mi történt? Éreznek ezek valamit is abból, hogy hány ember pusztult el, veszett el, fagyott meg…?”

Hogy Lajtos Árpád miféle összefoglalást hozott haza hatvan-hetven oldalas harci tudósításában, csak kivonatosan ismerem. A lényege ennek a január 12. és 24. közötti időszakban bekövetkezett összeomlás bevallása: frontelemzés, a magyarok háborújának boncolási jegyzőkönyve, a kormány és a hadseregparancsnokság kemény bírálata, és egyúttal a húszesztendős magyar politikáé is. A megrendült idegek – írás közben – elfelejtettek udvariaskodni.

De sajnos, ebből a jelentésből csak újabb jelentés lett, újabb tájékoztatás, zárt körben, a Minisztertanács előtt, a kormányzó előtt, s egyre elvontabbá szürkültek a halottak, a fegyvertelen, didergő áldozatok. „A honvédelmi miniszter adatai szerint veszteségünk, a legutóbbi idők veszteségét is beleszámítva 110 ezer fő sebesültekben, halottakban és eltűntekben.”

Egy másik leltárkönyvi adat: „Eddigi megállapítás szerint a 2. hadsereg anyagiakban 75 %-os veszteséget szenvedett. Összegszerűleg ez 367 millió pengőre tehető.” (Részlet a Minisztertanács 1943. március 2-i ülésének jegyzőkönyvéből.)

S ahogy telt-múlt az idő, a felelősök hozzászoktak lassan a bűntudathoz, s kezdték is lassan elfelejteni.

A frontjelentéssel hazaérkező Lajtos Árpád januárban még történelmi súlyúnak érezhette a beszámolás pillanatát. Jogosan érezhette, hogy majd a következménye is az lesz.

Tévedett.

Ha fokról fokra mindent megtudnak és megértenek is az illetékesek – a fizikai és a morális vereség okait egyaránt –, ez a megértés csupán logikai. Nem indíthatja el a katarzis folyamatát. A száztízezer katona – a zsidó munkaszolgálatosokkal együtt száznegyven-százötvenezer áldozat – szenvedéséből semmi se kerül át a köztudatba, a lelkekbe. Kint a fronton egymás után lettek öngyilkosok magas rangú tisztek is a szégyentől, a kudarctól, az elviselhetetlen fájdalomtól és felelősségtől. Az idehaza szolgáló tisztek csak az önigazolás mondatait keresik: ugye én megmondtam! Ugye én tiltakoztam! Ugye a habzó szájú propaganda! Ugye a németek! Ugye a kétezer kilométeres távolság az ország határaitól! Ugye a részleges mozgósítás rákfenéje! A tartalékos tisztek tompa közönye! A hivatásosok puhánysága. Ugye a csődöt mondott magyar paraszt, aki az első világháborúban még vakmerő, a Donnál viszont, alacsony műveltsége folytán, súlyosabbnak ítélte meg a helyzetet a valóságosnál, és szégyellnivalóan elveszítette a fejét. Ugye Horthy! Ugye a rosszul végiggondolt revíziós politika következménye!

Az ember utólag beleborzong ezekbe a magyarázkodásokba. Mert ahogy egy klasszikus tragédia után nem hangozhat el soha semmiféle ugye, de hiszen, no lám, a doni tragédia után se hangozhatott volna el. Országos csöndben egyedül az országos gyásznak lett volna helye. A minden magyart átjáró szégyennek és fájdalomnak. A kormány azonban jól tudta, hogy egy ilyen nemzeti megrendülés az ő hatalmát rendítette volna meg.

Háborúba lépésünket egyetlen lépéssel lehetett volna – ha nem is helyrehozni – de szépíteni: a kiugrással. De a kiugráshoz nemcsak politikai akarat, jó szándék, hanem nagy tartalékú lelkierő is kell. Horthyék a katasztrófa elhallgatásával ezt vették el a magyarságtól. Elvették az időben való átélés elemi erejét. Negyvennégy októbere már késő volt.

De ne ugorjunk ekkorát előre!

A szétvert második magyar hadsereg életben maradt katonái negyvenhárom áprilisában-májusában kezdenek hazaszállingózni. Ha nyíltan beszélhettek volna: a hatás talán már akkor is kétséges, mert négyhónapos késleltetés ilyen torlódó, zsúfolt történelmi időkben századokra szóló bűn lehet. Igazi háborús bűn!

S valóban az lett, mert ahogy egymás után robbantak föl a napok, hónapok, események, s a háború újabb és újabb piros aduit csapta az asztalra, a magyar tragédia fakulni kezdett. A közös gyász helyett ki-ki maga szenvedte el a magáét. Ahány elnémított élmény és igazság nyomta a lelkeket, annyifelé hullott az ország. Nem új fölfedezés, de mindenkor érvényes, hogy a történelmet kisajátító kormányok – a valóság letagadásával – a saját népük züllését készítik elő.

A sztálingrádi csatáig minden német csatavesztést ideiglenesnek lehetett hinni. A sztálingrádi vereséget azonban jelképesnek és véglegesnek. A világ – érezhetően – új szakaszába érkezett. Hihetetlen erővel tört föl a remény mindenütt. Sztálingrád jelszó lett a francia ellenállás egyesítésében, az észak-olaszországi mozgolódásokban, a jugoszláv partizánok közt. A románok másként kezdtek gondolkodni a szövetségi hűségről. Minden ország a jövőt fürkészte a közeli és a távoli torkolattüzeknél. Ugyan ki akart volna már negyvenhárom nyarán visszahátrálni a doni iszonyatig?

 

*

 

Nyár van, 1980 nyara. Kint csüggesztő idő, esős, felhőket futtató július, belül tétovaság. A „mi lett volna, ha” lelkiállapotának a farkasvermében ülök. Igen, mi lett volna, ha rögtön a Don-kanyari rémhetek után szétfut az ország idegrendszerében a veszteségtudat? 1943. január, február, március. Írásokat lapozgatok: semmi. Az első világháború megszült néhány emlékezetes verset. Az Ady-versek mellett olyat is, mint Babits Húsvét előttje. Megszült néhány frontverset is. Köztük a legismertebbet Gyóni Gézáét.

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Gerendatöréskor szálka-keresőket. Csak egy éjszakára: Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát, S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák; Robbanó golyónak mikor fénye támad S véres vize kicsap a vén Visztulának. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Mikor gránát-vulkán izzó közepén Úgy forog a férfi, mint a falevél; S mire földre omlik, ó, iszonyú omlás, – Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

 

A második világháború, ha netán szült is hasonló verset, nem került bele a köztudatba. Hogyan is kerülhetett volna akár műkedvelői szintű katonaköltő verse, amikor a hadsereg-parancsnokság árgusian őrködött minden szájon. Vitéz Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke, 1943. március 29-én szigorúan bizalmas parancsot adott ki. „Tiszt – tisztnek. A parancsnok saját kezű felbontására.”

Mivel is foglalkozik ez a parancs? Elsősorban a tisztek felelőtlen fecsegésével. Szó szerinti részeket idézek belőle:

„A fecsegések tartalma három csoportba osztható:

a) A. 2. hads.-nél lezajlott események kiszínezett bírálata.

b) A honvédség belügyeinek a külvilág elé való hurcolása és elöljárók tekintélyének lejáratása.

c) Az ország bel- és külpolitikájának bírálata, vezető politikai személyek kikezdése.

Második pont. Tisztek irodalmi működése és nyilvános szereplése. Mind gyakoribb jelenség, hogy a honvédség hivatásos tisztjei szépirodalmi munkálatokkal foglalkoznak. Filmmeséket, novellákat, verseket írnak, amelyek megjelentetését különböző lapoknál jóformán kierőszakolják.

Ellenben harcleírásokat, egyéni harctapasztalatok közlését, amire a tisztikart felhívtam, azt alig kapok. Ez, úgy látszik, senkit vagy csak nagyon keveseket érdekel…

…A katona hivatása a harc. A harc pedig kemény és brutális mesterség, amelynek gyakorlására »széplelkek« nem valók. Művész tisztikarral nem lehet háborút viselni.

Legyen megnyugodva minden tiszt, hogy nem veszít semmit a nemzet irodalma azáltal, ha ezeket a »műveket« a papírkosárba dobom.”

Nem vitás: a félredobott katonaköltők verseivel valóban nem veszített semmit a magyar irodalom. De hol voltak rajtuk kívül a „hivatásosak”?! Bárhogy szétkotrom és összevissza turkálom is emlékeimet, a doni katasztrófáról egyetlen kortársi verset ismerek csak: Illyés Gyula Hullaevőkjét.

 

Kiért maradt ott Szabadi, ezért a szorgos kopaszért? És Kiss és Tóth és mind, aki ha élt is, épp csak éldegélt? Beh otthonosan csillog már a fény a márványtáblán, az új hősökén! Beh otthonosan nyüzsög a csapat vendég a Fehér Ló fái alatt. Melyiknek kispörköltjét védve halt meg Beke és Fekete? Melyik söréért fagyott jégbe Fábján füle, Kovács keze? Csillogva cikáz, mint a villám, kés-villa-pár a csirkehullán; e szép hölgyért, hogy így ehessen: melyik Nagy halt meg Voronyezsben? Mert ha van képzeletben mérték, a finom ujjak szét most vágják az ezüst tálon Takács térdét, Kántás karját, Pordán bokáját. Nincs ehetnékem. Itt keringek a téren félórája már. Vérszínü borához melyiknek tálal föl engem a halál? 1943.

 

A vers brutálisan szókimondó. Illyés hallhatott valami döbbenetes részletet a voronyezsi pokolról. De a vers szövetéből én kiolvasom, hogy az általánosítható részleten túl, a valóságból nagyon keveset tudott. A szövegben szereplő nevek: kitalált nevek. Cselédek, napszámosok, parasztok, egyszóval közmagyarok nevei. Szándékosan választott nevek. Mint ahogy a vers is célzatos szándékú! Ütni, lázítani, mozgósítani akar. Méghozzá társadalmi indulattal. Ha személyes ismerősökről írt volna, mint Sinka minden esetben, talán a szavak mesterlövészi kezelése helyett a megvadult látomások sörényébe kapaszkodik bele. Eltéved a fájdalomban, az őrjítő tehetetlenségben, eltéved halott barátjával a hómezőn, félméteres jégcsapokat tördel le kinőtt szakálláról, mert sebzi már az állát, noha sajnálja is a jeget, mert a jég jobban csillapítja a szomjúságot, mint a hó; ott botorog maga is a szétdobált katonaköpönyegek, kocsikerék nagyságú, megfagyott sajtok között, kerülgeti a szitává lőtt benzines hordókat, eszi a sületlen lóhúst, nézi, ahogy vánszorgó társai lábáról lehúzzák a bakancsot, és a bakanccsal együtt a lábuk feje is leszakad.

A gondolatból kipattanó verset így a víziók közé emelte volna. Az apokalipszis magasába.

Hinni is alig hihetem, hogy a korszak egyik legjelentősebb írója nem tudhatta, mi történt kétszázötvenezer emberrel!

Pedig nem tudta.

És ahogy ő nem tudta, ugyanúgy nem tudta Németh László, Szabó Lőrinc, Veres Péter, Erdei Ferenc, Tamási Áron. S mások se.

1943 augusztusában rendezik meg Püskiék, jó néhány neves író részvételével a szárszói konferenciát. Szókimondásban nincs hiány. Türelmetlen igazságok pörkölik meg a fölszólalók torkát – érezni lehet a jelenlévők eltökéltségét.

Ki-ki a maga véleményét – virágnyelven vagy tüskésebben – elmondja még a háborúról is. Németh László így: „Én ezt a háborút az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem… Nemcsak a háború pusztításaitól: megszállásoktól, bombázásoktól, a legjobbak elhurcolásától féltettem azt, amit idáig csináltunk, sokkal inkább a háború utáni »rendezéstől«. Az az »üdvösség«, amellyel Európa fog megajándékozni, nem az lesz, amely a társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakint senki sem ismeri. Előre látható volt, hogy kívülről neveznek ki ránk »megváltó«-kat s mint minden kinevezésnél, ennél is a protekció érvényesül…”

Végig idézhetném Németh szokásosan eretnek, sokféle ellenkezést kiváltó, de sok gondolatot és jóslatot görgető fölszólalását, amelyből nem nehéz megállapítani, hogy a szörnyű láncszemet, a doni katasztrófát, ő sem ismeri. Ha ismerné, nem írhatná le ezeket a mondatokat: „A magyarság ennek a háborúnak a végét sokkal jobb kondícióban érte meg, mint az előző világháborúét. Háborús veszteségei kisebbek, jóléte nagyobb, ideológiája kész.”

Talán ha húsz-harminc túlélő frontkatonát végighallgathatott volna, az ő emlékeiktől meggörnyedve másként fogalmaz. Mert lehet, hogy a magyarság vesztesége csakugyan kisebb, mint a 14-18-as háborúban, de ez a második háború az elsőhöz képest szürreális háború. A nép tudatalattijában leszoruló iszonyat. Minél megfoghatatlanabb, annál rombolóbb. Hiszen megnevezés nélkül még a gondolkodást átminősítő valóság részévé se válhatott.

 

*

 

Hogy mit jelent a tájékozatlanság vagy a felszínes tudás, a saját példámmal akarom érzékeltetni.

Valamikor az ötvenes években olvastam Illyés fordításában Victor Hugo Bűnhődés című versének első részét Napóleon oroszországi visszavonulásáról. Valamivel később került kezembe Hugóról írt tanulmánya is, amelyben külön foglalkozik a verssel. Egyebek közt ezt írja róla: „Az ember beledidereg, a versben olyan látomás idézi a havat, a szelet, a legendás hideget. A francia eredetit elolvasva vettem észre, hogy a vers franciául, így kell mondanom, még hidegebb; a fagy olyan merész erővel van érzékeltetve benne, hogy Juhász Gyula a maga aránytudó képzeletével a költői képet nem akarta magyarul megismételni. Fordításának egyik részlete így hangzik:

 

Havazott… levágott lóbőrbe öltözék, aki sebet kapott…”

 

Illyés fölülbírálja Juhász Gyulát, mondván, hogy az eredetiben szó szerint arról van szó, hogy a „sebesültek a döglött lovak hasába bújtak”. S ott pedig, ahol Juhász Gyula ezt fordítja: a trombitásnak kővé fagy ajka, ha trombitához ér, Victot Hugo azt a szinte szürrealista képet vetíti elénk, hogy a trombitás a szájához emelt trombitájával együtt már rég megfagyva áll. „A valóságban persze ez éppoly nehezen hihető, akár a lovak hasába búvó sebesült – jegyzi meg Illyés –, de a versben épp ezek a valónál hatalmasabb képek szuggerálják belénk feledhetetlenül azt a valóságot, ami a költő szeme előtt lebeg. A versben egymást kergetik az ilyen víziók”.

Illyés mesteri magyarázata, nekem, a verselni tanuló ifjú embernek külön ráadás volt. Esztétikai buzdítás, amelyben, sajnos, csak ritkán lehetett része az embernek. Annyira megéreztem a vers zaklatottsággal telített idegrendszerét, a sorról sorra lépkedő lázálom jelenlétét, hogy napokon át mondogattam magamban hangosan.

 

Hullt a hó. Űzte a hódítót – hódítása. Fejét a sas íme – először! – megalázta: zord napok. A császár hátrált. Háta megett Moszkva füstje-tüze nyaldosta az eget. Hullt a hó. Küldte le lavináit a bősz ég. Fehér mező után újabb fehér mezőség Zászlók, parancsnokok? Ugyan ki bánta már! Tegnapi még Nagy Sereg – ma: futó birkanyáj; egybekavarodott közepe-zöme, szárnya. Hullt a hó. Bújtak a döglött lovak hasába a sebesültek. A sír-néma táborok őrhelyén nyergükben ültek a megfagyott, fagytukban megmeredt kürtösök, zúz-fehéren tartva rézkürtjüket kőajkuk szögletében. A pelyhek közt golyó, kartács, bomba tolult. Ment – meglepetve, hogy ő is vacog –, vonult a gárda komoran, jégcsap a szürke bajszon. Hullt a hó, hullt a hó szünetlen. Fújt panaszlón a szél! S e vad helyen kifogyott télidő derekán a kenyér, leszakadt a cipő. Nem eleven szivek, nem fegyvert forgató had: a ködben lábra kelt rémálmok imbolyogtak: a fekete égen hosszú lidércmenet. S körül a puszta, a látni-is-rettenet kietlenség bosszút jövendölt mindenünnen. És szőtt és boritott a halk ég mind sürűbben az óriás hadra óriás szemfedőt. S ki-ki maga maradt, tudván, végperce jött. Baljós birodalom! Szabadulást mi hozhat? Két ellenség! A cár! a tél. A tél a rosszabb. Ágyú? El a csövét! Tűzre a kerekét! Meghalt, ki lefeküdt. Sereg?! Vad csőcselék menekült. S nyelte csak, nyelte be mind a puszta. Meglátszott: a havas síkot ráncosra húzta, ahol egy-egy ezred szunnyadt. Ó, másnapok, minőket Hannibál, Attila láthatott! Hídon: lőszer, szekér, hordágy egymásba dúlva, sebesült, ép rohant mielőbb odatúlra! Lefeküdt tízezer, fölébredt némi száz…

 

A tékozló ország látomásaihoz idomult szememnek is nagyszabású vers volt ez a hugói költemény. Vörösmarty három-négy, tébolyos nagy versének francia testvére. Építkezésében, indulataiban s tárgyias látomásaiban igazi európai remeklés. A hátterében ott éreztem a görögség szellemét, Shakespeare-t, Beethovent, Goyát, a személyiségmítoszt megszülő Európa visszhangot verő magaslatait. Mi tagadás: médium voltát is megéreztem. Tudtam, ha tárgyszerűen a franciák 1812-es oroszországi összeomlásáról szól is, Napóleon legendás vereségéről, egyáltalán nem ragad le a témájánál. Bent van a versben a történelem durva, bár néma metafizikája; a gőg, a telhetetlenség, a nagyság mindenkori megleckéztetése. Gyász és bírálat egymásba forradva az idők fölött. Sorolni is röstellném tovább, mert épp a lényegre nem gondoltam: az egyetlen és kikerülhetetlen összefüggésre. Arra, hogy bent van ebben a versben – szinte szó szerint vagy kis képzetkiigazítással – az egész Don-kanyari pokol: szétveretésünk, csúfos és végzetes bukásunk!

Hogy én a történelemben s az irodalomban tájékozatlan, kezdő író nem gondoltam rá, még hagyján! De hogy Illyés sem, az épp a tanulmányából derül ki egyértelműen. Feledékenység? Irodalmári farkasvakság? Szó sincs róla. A mellbeverő igazság az, hogy Illyés nemcsak negyvenháromban, amikor a Hullaevőket írta, de még az ötvenes években se tudhatta, mi történt az összeomlás heteiben. Nem tudta, mert nem juthattak el hozzá hiteles beszámolók. Ha eljutottak volna, Victor Hugo versének fordítása közben, semmit sem ítélhetett volna valóságfölöttinek. „Az urivi áttörés után nincs megállás. Özönlik vissza a hadsereg. Hadsereg? Rongyos és rémült birkanyáj voltunk. Ember olyat még álmában se látott! Pokróc az arc előtt, mint nagykendő az asszonyokon. Harmincöt-negyven fokos a hideg. Hova, merre, ki tudja? Térkép nincs. Vezető tisztjeink nincsenek. Puskája is már csak a töredéknek van. Szuronyra húzva viszik némelyek a megfagyott lóhúst a vállukon, mert élelmezésre semmi remény. Az orosz raták időnként megjelennek fölöttünk, végigsorozzák a menetet, akit eltalálnak, ottmarad, aki megsebesül, az is. Fél óra múlva kampec, megüvegesedik. A fagyottakat vagy beletapossák a hóba, vagy földobják az út melletti hófal tetejére. Nincs arca senkinek, így könnyebb magára hagyni a haldoklókat. Van, aki sír; van, aki megőrül, a kutyáját hívja, a rudazó kötelet emlegeti; van, aki váratlanul, minden indok nélkül lelövi a szomszédját. A harmadik nap hajnalán, mert ugye egész éjszaka mentünk, csatlakozott hozzánk néhány magyar katona. Elmondták, hogy mi történt velük. Mennek, törtetnek a hóban ők is, ha jól emlékszem Korotojak felől. Beérnek egy erdőbe. Egyszer csak a fák közül kiáltozást hallanak. Talán kínoznak valakit. Hallgatóznak, hát akkor értik meg, hogy magyarul kiabál egy ember. Mit csináljanak? Ha részegségében kiabál, a nyakukra hozhatja a partizánokat. Közelebb settenkednek. Akkor látják, hogy egy magyar tábori pap forgolódik a hóban, és üvölt. Körbeállják, szólnak hozzá, de a pap továbbra is csak hadonászik az ég felé. Csupa láz a szabadon maradt szeme. Vigyék magukkal? Lehetetlen. Hagyják itt? Hangos csalétek az üldözőknek. Úgy döntenek: le kell a szerencsétlent lőni. Le is lövik… Sajnos, én is ezt csináltam a lovakkal. Az állatorvosunk egy százados volt, meghagyta, hogyha sérült, kimerült vagy gazdátlan lovat látok, lőjem le, ne kínlódjon tovább. Ha száz lovat nem lőttem le négy nap alatt, egyet se! Megpillantok egyik délelőtt egy magányos lovat a hófal közelében. Áll szétterpesztett lábakkal, mint aki a dolgát készül végezni. A nyakáról rövid, jeges kötőfék lóg. Nem úgy látszik, mintha sebesült volna. Fúj a szél bitangul. Csak úgy metszi a csontot. Odalépek hozzá, megfogom szépen a kötőféket: no, gyia, te szegény. Nem mozdul. Rántok egyet rajta, úgy se. Csak áll csökönyösen, megvetemedett lábakkal. Akkor látom, hogy álló helytében megfagyott. Még meg is kopogtattam a nyakát. Kopogott, mint a bádogajtó.”

Ezt egy kiskunfélegyházi férfi mondta el: F. László. Ő idézett elém egy másik félelmetes erejű képet is. Csapatokra bomolva törtetnek a hóban. Nem messze tőlük szovjet páncélosok nyargalnak, vonják köréjük a gyűrűt. Elégett, hóba fulladt autók, szánkók körös-körül. Roncs ágyúk, dermedt ponyvák és lótetemek. S akkor tűnik szemébe a kép: egy lefaragott, lenyúzott lócsontvázon egy magyar baka kucorog. Összehúzódzkodva reménytelenül kicsire. F. László közelebb lép hozzá, hogy menésre ösztökélje. De már késő: a katona megfagyott. Salvatore Dali elrettentő szürrealizmusa semmivel se változatosabb és találékonyabb, mint amilyen maga a valóság volt. Victor Hugo „túlzásai” pedig nemcsak hogy nem túlzások, de „szelídnek” tetsző víziók ahhoz a végzethez képest, amelyet tankokkal, ágyútűzzel, repülőtámadással, lángszórókkal, a sebek s félelmek ezer fajával fölfokozott hatású második világháború jelentett. A győzteseknek és a veszteseknek ugyanúgy.

 

*

 

Már rég abba kellett volna hagynom ezt az írást, és újrakezdenem elölről, hogy a rossz oldalon folytatott háború ezernyi összegubancolódott szálát kibogozzam, de nem és nem! Keringek csak körben, mint elrontott emberi hanglemez, s ugyanazt a kérdést ismétlem kényszeresen: mi lett volna, ha a nemzet tudatán időben, vagyis azonnal végigsöpörhetett volna az egész fölfoghatatlan apokalipszis? A negyvenfokos hideg. A bűntudat hóvihara. A százezer mellkasból elfogyó szusz. Mi lett volna, ha a tarkón lőtt munkaszolgálatosok, előre bukva, mint a fagy prófétájához esdeklő mohamedánok, téli kísértetként megjelentek volna fönt a kormányzói palota körül negyvenhárom januárjában-februárjában? A magyar politika és a magyar irodalom se térhetett volna ki a szembenézés kényszere elől. A kormány hírzárlata mindenkit jóvátehetetlenül megfosztott a felelősségtől.

A Szovjetunióban élő magyar emigránsok – politikusok és írók – pontosan ismerték a fronthelyzetet. Voltak, akik első kézből: frontkatonák, hadifoglyok és sebesültek szájából, s el is követtek mindent, hogy az akkori Kossuth-rádió adásaival rádöbbentsék a magyarságot a katasztrófára. Sajnos, nem volt se közösségük, se tömegük, se hitelük idehaza. Márpedig az igazság tudatosításához nem elegendőek a tények, a közvetítő szó hitele is szükséges.

Valóban: mi lett volna, ha?… A huszadszor – harmincadszor visszatérő, történelmietlen kérdés nem hagy nyugton. Hiszen, ha igaz az a József Attila-i tétel, miszerint a nemzet közös ihlet, akkor az is igaz, hogy: közös gyász is. Közös meghasonlás, közös rádöbbenés. De hát nem volt az! S nem lett az utólag sem! Élő példa rá jó néhány ismerősöm. Köztük az a jobbágykalapos tanyasi ember, aki lefagyott lábujjai miatt sántítva jár az esőharmatos fűben, s ha röstelkedik is gyávasága miatt, belül nyugodt: nemcsak az igazat hallgatta el, hanem a tényeket is. A szörnyűségeket egyedül élte át, egyedül hordozza negyven éve, egyedül is akarja a föld alá vinni.

 

Mint halban az ikrák

Amikor Móricz Zsigmond, a csőd szélére került Kelet Népe érdekében, folytatásos regény írására buzdította Németh Lászlót, csapongó érvei közt olyan elháríthatatlan érve támadt, amely előtt a vonakodó, ifjabb pályatársnak föltétlen meg kellett hajolnia: Egy írónak, ha akarja, mindig el kell tudni kezdeni egy regényt. A regények úgy vannak bennünk, mint halban az ikrák.

Bármikor eszembe jut, irigykedve gondolok erre a mondatra. Nemcsak egyetlen alkotó ember, de egy egész irodalom életerejéről tanúskodik. Elemi bőségről, olyan készenléti és termékeny állapotról, amely nem ismeri a szellemi élet szűk esztendeit.

Ami Móricz szájából még természetesen hangzott, egy kortárs magyar íróéból már iróniától volna párás. Egy ilyen mondatban bent volna ma már az ugratás is, a szakmabeliek epéssége, és nem azért, mert mi nem hordunk a bőrünk alatt regénybe sűríthető történeteket, akár nagy regényekét is, hanem azért, mert az íráshoz való viszonyunk nem olyan magától értetődő, mint az elődeinké. Sokkal visszafogottabb, taktikázóbb. Nem az ihlet, nem az elragadtatás, nem a bűntudat irányít bennünket, nem az elveszettség, nem a félelem nélküli szubjektivitás, hanem alanyiságunk hosszúra nyúlt árnyéka. Az elsődleges benyomás helyett a többszörösen mérlegre dobott élmény.

De talán hasznosabb lesz, ha a felhőbe vesző általánosságok helyett magamról beszélek.

A hatvanas évek elején, amikor még úgy látszott, hogy a megújuló hazai szociografikus irodalomban nekem is jut valamiféle szerep, jóakaróim közül többen is arra igyekeztek rábeszélni: ne ragadjak le társadalmi rajzaimnál, ha mégoly „költőiek” is, tekintsem őket írói dobbantónak a korszak Nagy Regényéhez.

Mosolyogva hárítottam el magamtól a regényírás esélyeit, alkatomra és bajoskodásos ábrázoló képességemre hivatkozva, de unszolások közben mégis belém bújt a kisördög: nem ártana komolyan venni a biztatást, hátha kikerekedik egyszer valami. Ettől kezdve, csak úgy mellékesen, egyre-másra jegyeztem föl füzeteimbe a novella- és regénytémákat. Sőt, mindegyikhez hangulat-, légkör- és párbeszédtöredékeket is odacsaptam, hogy a legelső élmény el ne illanhasson belőlem.

Húsz év óta megtelt velük a padlásom. Akad a témák közt háborús regény: egy magyar kiskatona és egy ukrán partizánlány szerelméről, kik a háború egyeduralmával kétségbeesetten szembefordulva, törvénytelenül, szinte görög tragédia hőseiként szeretik egymást, a mindkettőjüket kivégző golyóig. Akad egy tanárgyilkosságba torkolló diáktörténet, a háttérben 56-tal; egy parasztdráma, amely két csikó tilalmas világrajövetele és agyonverése kapcsán, tízegynéhány hónapba belezsúfolva, a magyar falu meghasonlásos újjászületéséről szólt volna. És így tovább, a sokadikig.

Ezek a megemlített témák persze a legszelídebbek.

De forognak bennem bizarrabbak, egyúttal hozzáférhetetlenebbek is.

A tucatnyi közül egyet írok csupán ide, amely kicsontozottan is szemléletes. Lélektani, politikai értelemben is példás esettanulmány.

A történet színhelye: Erdély, egy vegyes lakosságú magyar-román falu. Történelmi ideje: a második bécsi döntéstől az ezerkilencszázhatvanig tartó időszak. Főszereplői: két fiútestvér és egy asszony. Az asszony a fiatalabbik férfi felesége.

A történet valójában azzal kezdődik, hogy az idősebb fiút negyvenkettőben SAS-behívóval behívják katonának, és június folyamán kiviszik a Donhoz. Sz. András derék, jó kiállású katona. Minden kétkezi munkában jártas, s lovakkal is bánni tudó tüzér. Horthynak tagadhatatlanul hálás Észak-Erdély visszacsatolásáért, az igazság helyrebillentésének tartja, s bár egyetlen porcikája se kívánja a háborút, mégis azt gondolja, neki erdélyi magyarnak, becsületbeli kötelessége helytállni a fronton.

Ennyit érez és ennyit tud a világ állapotáról. Egyéb összefüggésre nem is gondol. A szeptemberi állóharcok idején részt vesz egy sikeres Donon túli felderítésben, amelyről csak másodmagával tér vissza. A bátorságáért kitüntetik.

Ennek híre hazaérkezik a falujába. Később még fényképét is közli az egyik újság.

Otthon maradó öccse: István, két esztendővel fiatalabb nála. Huszonhét éves. Ő is egészséges, talpraesett, jó képességű fiú. A bátyja bevonulása utáni ötödik hónapban sietve megnősül. A tizenhat holdas gazdaságban szükség van asszonyi kézre, mert özvegy édesanyjuk beteges, már-már magatehetetlen. Ezenkívül mint családfönntartót, gazdaságirányítót talán nem olyan könnyen rántják be.

Sz. András negyvenhárom januárjában Kolbinónál éli át a Halálkanyarban bekövetkezett katasztrófát. Sértetlenül evickél ki a leírhatatlan pokolból, szerencséje van. Május vége felé leszerelik és hazaengedik. Otthon él a falujában, gazdálkodik a testvérével közösen. De egy év múlva újra behívják, hiába rugdalózik ellene száz lábbal is. A Kárpátok védelmére dobják be, mint edzett frontharcost, aránylag elég sok erdélyivel összecsapva.

Negyvennégy őszén halálhíre kel. Beteg édesanyja elsiratja, misét mondat érte, egész napos harangozással gyászolva. Nemsokára az anya meghal. A megosztásra váró vagyon most már oszthatatlan: az örökség az öccséé és a feleségéé.

De a háború roppant kuszaságában nem először történnek elsápasztó históriák. András a szétfutott halálhíre után egy szép napon otthon terem. Éjszaka érkezik, hogy szem ne lássa, mert katonaszökevényként bujdosik már hetek óta.

Öccse se, sógornője se árulja el neki, hogy az egész falu úgy tudja: hősi halált halt a fronton. És a faluban élő románok is azt tudják.

Tapintatból hallgatják el előle az igazságot? Vagy ezt most csak részletkérdésnek hiszik a mellett a fenyegető tény mellett, hogy András katonaszökevény? Hiszen, ha ez kitudódna, hadbíróság elé állítanák és főbe lőnék.

Andrásnak – nem ismerve a teljes igazságot – nincs más választása, mint hogy elbujdosik, vagy odahaza bújik el. Végül megkéri öccsét, rejtse el. Ha kibírta a frontot, a hideget, az éhezést, a szökés izgalmait, néhány hetet akár befalazva is elvisel.

A padláson rekesztenek el neki ál-tűzfallal egy kis cselédszobányi zugot. Ott várja, hogy a veszedelem elháruljon a feje fölül.

A román kiugrás már két hónapja lezajlódott, s átállásuk lehetővé tette, hogy a szovjet hadsereg a Kárpátok megerősített védvonalait kikerülve, délről nyomuljon előre Magyarország felé.

Hamar elérkezik a háború a Székelyföldre is. Elég gyorsan átsöpör rajta, nagyobb megrendülések nélkül. A németek s a magyarok egyre kisebb ellenállást fejtve ki, hátrálnak.

A tordai csata után föllélegezhetne András, hogy elmúlt a közvetlen veszély. De fogalma sincs semmiről: mi történik a hadseregek között, mi történik a világban. Öccsére és sógornőjére szorul egy falat kenyérért ugyanúgy, mint a legújabb hírekért. Sokat azonban ők se tudnak. Sokat? Majdhogy semmit se. Ami új hír, politikai találgatás elér hozzájuk, szorongásuk fölhangosító szakadékában még külön is eltorzul.

Azt persze rögtön észreveszik, hogy a négy évig tartó „magyar világ” után a románok újra éledeznek. Mi lesz? Hogyan lesz ezután? Jön a keserű leves? Visszaáll ismét a trianoni béke diktálta helyzet? Ha igen, akkor régen rossz a magyaroknak: a négy esztendőért ki tudja, milyen bosszút kell majd elszenvedniük!

András, mint katonaszökevény, már előmerészkedhetne. A szökéssel talán még jó pontokat is szerezhetne, de ugyan ki hinné el, hogy a frontszolgálat, a kitüntetés után a halálhír csupán megjátszott gyász volt? Figyelemelterelés. Mint ahogy nem is az volt.

Ha a hazaérkezés másnapján vagy még inkább a front elvonulása után öccse az egész falu előtt tisztázza bátyja helyzetét, a gyanú sűrűjét eloszlathatta volna. De mivel elmulasztotta az időt, az új helyzetben erős kockázat nélkül már minden tisztázhatatlan. A legjobb szándék mögül is a hitetlenség kénköves bűze csapna ki. És összehúzott, szúrós szemek nemcsak András arcát hasogatnák föl, de Istvánét és a feleségéét is.

István és az asszony úgy dönt, hogy Andrásnak még a búvóhelyén kell maradnia.

Közben hátborzongató hírek szállinkáznak mindenfelől. Még olyan hír is belöki rémülten az ajtót, hogy az egyik vegyes lakosú faluban baltával fejeznek le románok magyarokat a négy évvel ezelőtti cselekedetekért. Hiszik? Nem hiszik? A félelem csontjukba rakja fészkét.

Csakugyan legjobb veszteg maradni továbbra is.

Aztán újabb vad hírek vernek port a vidéken: állítólag fegyveres Maniu-különítmények garázdálkodnak Erdély-szerte a szovjet hadsereg s a központi kormányzat tudta nélkül, és szedik össze a magyar férfiakat, szégyenmenetre kényszerítik őket, már ezrekre rúg a számuk, minden eltévesztett mozdulatukkal az életükkel játszanak. Főként a katonaviselteket sorolják be a menetbe. Aki tehát megúszta a háborút, könnyen megeshet vele, hogy a Maniu-fegyveresek áldozatává válik.

Mennek hetek, hónapok. András fönt lapul továbbra is a padláson. A magyar hadbíróságot megúszta, a románok önkényeskedését is meg kell úsznia.

Számára a többi ember: az öccse és az öccse felesége. A kiszámíthatatlanul változó világ is csupán annyi, amennyit ők a tányér levessel együtt fölvisznek hozzá.

Cinkosságuk jó ideig nyilvánvaló: együtt akarják hárman, amit akarnak. Ők a helyzet értelmi szerzői és elviselői is. A jóra fordulás reménye mindhármójukban közös. Az idő múlásával azonban cinkosságuk önálló erővé válik. Fölibük nő és lassan-lassan uralkodni kezd rajtuk. A nemrég még azonos érdekek széthasadoznak, s külön árnyékot vetnek.

Mitől bomolt, illetve mitől bomolhatott meg az összhang?

Talán attól, hogy a tapintatból elhallgatott halálhír – mint általában minden indokolatlanul elhallgatott igazság – már az első perctől egyenlőtlenné tette a feleket? András tudása – a megosztatlan titok következtében – alárendelt szerepet kapott. Ő nem tudta, hogy ha előbújna, a súlyosabb bűnt nem is az ő nyakába varrnák már, hanem a rejtegetőiébe.

A rejtegetői viszont ezt nagyon is jól tudják.

Észrevétlenül bibliai mintájú testvérárulás csírája hajt ki András öccsében s öccse feleségében is. Józsefnek és a testvéreinek a története mozdul meg talán az emlékezetükben. Meg kell szabadulni az Álomlátó testvértől, s ha lehet, haszonnal kell megszabadulni tőle. Eljön az idő, amikor István és a felesége már önmagát menti azzal, ha Andrást zápulni hagyja a berendezett padlászugban.

A fönthagyáshoz természetesen újabb és újabb érvek kellenek. Újabb és újabb magyarázatok, amelyek úgy kapcsolódnak az előbbiekhez, mint fordulatos, de hiteles mese mozzanatai. Sem az öccs, sem a feleség nem lángelme, akik előre meg tudnák írni egy ilyen történet forgatókönyvét: nekik a korszak „zsenialitására” van szükségük, hogy az ördögi játszma az ő óhajuk szerint alakuljon.

És a korszak nem szűkölködött ötletekben.

A szocialista Romániának is tőkét kell fölhalmoznia, mint például Magyarországnak is. A tőkefelhalmozásnak legjobban bevált formája az ingyenmunka. De ingyenmunkára csak internált, bebörtönzött embereket foghatnak be az államok. Változatos ürügyekkel, többnyire koholt rágalmak alapján – Romániában is, mint nálunk – összeszednek tömérdek embert, és viszik őket különféle munkatáborokba, mindenekelőtt a Duna-deltába dolgoztatni.

Amikorra tehát a háború sebei kezdenek varasodni, a szocializmus korai hideglelése járja át Kelet-Európa országai közt Romániát is. A baj megérint vagy legalábbis körülkerít mindenkit, de a védtelenebbnek mondható kisebbségieket kivételes erővel megvacogtatja. Az is reszket, akinek fogalma sincs a világ akkori állapotáról.

Ez az az időszak, amikor a testvériség megtisztító eszméjében bízva, a magyarság vezetői önként lemondanak a kisebbségi intézmények és szervezetek jogáról, nehogy bármilyen megkülönböztetés ingerelhesse a románokat. A szocializmus mindenféle ellentéteket elsimít – hangoztatták jámborul, s még tán körül se nézhettek, már csukódtak is rájuk a börtönajtók.

A dermedt légkörben megzúzmarásodik a szó. Utazni nem lehet, híreket összegyűjteni a világról nem lehet, föllebbezni ugyancsak reménytelen. A szorongás az egyetlen tanácsadó: ne csinálj semmit, ne akarj semmit, mert aki akar – gyanús. Ne legyen arcod, mert akkor fölismerhetnek.

Csakhogy a fölismerhetetlenségben magányossá válik az ember. A magányosságban gyanakvóvá. A másik: az sose lehet azonos velem. A másik az mindig másik marad. Beleláthat a fejembe, a leveses tálamba, az álmaimba; olyasmit kérdezhet, amire nem tudok, vagy nem is akarok válaszolni. Legjobb, ha kívül marad a küszöbön. A másik: az mindig az én lehetséges elbuktatóm.

Ilyen fagyos légkörben három összegabalyodott sorsú ember törvényszerűen egymás áldozatává válik.

Ha Sz. András nem léphetett ki eddig a napvilágra, ezután még kevésbé léphet. De magányában megtanul kérdezni. Mi lenne, ha ő föladná magát a hatóságoknál? Ha tanúkat szerezne arról, hogy ő valóban megszökött a hadseregből? A bűnök egy idő után elévülnek, hátha a Don-kanyart, a kitüntetést neki is megbocsátanák?

István megrémül András föladásvágyától. Nemcsak attól fél, hogy bűnpártolásért őrá sózhatnának néhány évet, hanem attól is, hogy bátyja megtudja: a ráeső vagyonrészt is ő örökölte hivatalosan. Ez iszonyú lenne. András ne moccanjon, ne most keresse a maga igazát, amikor késő, kereste volna akkor, amikor megszökött.

A két testvér ellensége lesz egymásnak. Ki-ki a másikat vádolja a fölibük nőtt, otromba végzetért. S ahogy az érzelmek fokról fokra elrákosodnak bennük, a világ helyébe is kizárólag a másik bűne lép. „Azt akarod, hogy elrohadjak?” „Én akarom?” „Te akarsz engem tönkretenni, mert amikor bajban voltál, segítettem rajtad?”

A lelki válság megoldhatatlan. De az élet megy tovább: Andrásnak enni kell adni, cigaretta kell, emberi szó. A megromlott helyzetben ki viszi föl az ebédet, a vacsorát, a vágott szűzdohányt a padlásra? A fiatalasszony! De amilyen törvényszerű, hogy fölviszi, ugyanolyan törvényszerű, hogy István féltékenykedni kezdjen rá. Először csak amiatt, hogy a bátyjáról nem gondoskodik olyan szigorún, mint ő, később már amiatt is, hogy – ki tudja – nem lesz-e a felesége egyszer a bátyja szeretője.

A három főszereplős pokol – a félreértések drámai tüzétől – tizenhét évig fortyogott napról napra. Végül a kollektivizálás árvízi hulláma mosta szét a magántulajdonnal együtt. A falu beszervezése közben robbant föl a titok.

Sartre drámáját: Az altonai foglyokat akkor még nem olvastam, amikor ezt a történetet egy színész barátom elmondta nekem Marosvásárhelyt. Ha olvastam volna, nyilvánvalóan nyomban fölismerem a lélektani és a helyzeti hasonlóságot a tizenhárom évig padlásszobába zárt vagy elbújó pszichopata főszereplő, Frantz von Gerlach és Sz. András között. A drámát átszövő beteges testvérszerelem – Frantz és Leni kapcsolata is – eszembe juttatta volna András és sógornője lehetséges viszonyát. De mivel irodalomtól fertőzetlen lélekkel hallgattam végig az igaz történetet, az első percben egy ízig-vérig huszadik századi zárt mű – dráma vagy regény – körvonalazódott elém. Izgalmasabb alapképletű, mint a húsz évig dzsungelben bujdosó japán katonák története.

A második pillanat, sajnos, már a kijózanodás pillanata volt. Hogyan írhatnám én meg bármilyen műfajban ezt a témát, amikor Horthyék nacionalizmusa mellett a románokét is érintenem kellene? A tévúton induló képzetek egész falkáját. A három szerencsétlen sors mögött ott a magyar történelem és román is. Ha bármit elhagynék belőle: hazudnék és provinciális maradnék mindenképpen. Az egyetemesség igénye viszont: beavatkozás egy másik nép lelkületébe s a belügyeibe. Politikai határsértés. A status quo megkérdőjelezése.

De hát határátlépés nélkül született-e eddig egyetlen életbevágó irodalmi mű is? Nem az eretnekségek avatták-e felnőtté az irodalmakat? A vakugrások az örvény közepébe?

Minél jobban fölparázslik előttem a három sors, annál súlyosabban érzem Móricz, minden idők magyar írójának szóló kijelentését: A regények úgy vannak bennünk, mint halban az ikrák.

 

Utazás, félálomban

Egy nomád értelmiségi

Az ember idemegy, odamegy, koldul. Értelmiségi létére híreket koldul: mit tudsz? mit hallottatok? mi lesz a villámgyorsan összehívott országgyűlésen? mi lesz Helsinkiben, Belgrádban? S igaz-e, hogy mélyülnek újra a hazai szakadékok, vagy csak a saját zsebükre dolgozó madárjósok riogatják a népet jó szokás szerint?

A vérszegény kérdésekre vérszegény a válasz is. Mondatok röppennek föl s hullnak le félúton. Szavak, találgatások, füstölgések. Egy félértesülés a jó nevű közgazdász feleségétől a földalatti mozgólépcsőjén. Egy másik a könyvkiadó felelős vezetőjétől. A harmadik – mert ugye véletlenek is vannak – egy húsz éve nem látott osztálytárstól, aki két hónap óta X. Y. államférfi lányát oktatja angolra, s bejáratos a házukba is.

Igen: kisebb-nagyobb hírmorzsák innen-onnan. Sovány madárkaeledel elhullatva. Egyszer puha, másszor érdes, reszelős, köhögtető. De mi lecsapunk rá, s átláthatatlan helyzeteinkben elkezdünk mohón olvasni a változatos jelekből. Sőt, félértesüléseinket az ember teljességigényének a törvénye szerint ki is kerekítjük, mert a testi csonkasághoz hasonlóan képzeletünk csonkaságát se viseljük el magától értetődően.

S mikor úgy tetszik már, hírmorzsákból, hírszilánkokból, hírcserepekből következtetni tudunk a teljesebb valóságra: a részletekből az egészre, kiderül, hogy az egész még a részleteknél is homályosabb, mert amit mi valóságos politikai földmozgásnak, földlökésnek hittünk, nem egyéb, mint a hatalomban levő politikusok néma lökdösődése.

Okosak, hasznosak, cselekvők: egyáltalán korszerű értelmiségiek ekkora zavar közepette hogyan lehetnénk? Nem a döntés, nem a végiggondolás, nem a választás, hanem a válogatás tüskéi véreznek föl bennünket; válogatás a félsejtések, félbizonyosságok bozótosában. Nyomozómunkára kényszerülünk ott, ahol elemző és teremtő munkát kellene végeznünk. A sötétben tapogatunk, amikor a sötétséget kellene eloszlatnunk.

Ülünk a szerkesztőségekben, a minisztériumokban, a filmfőigazgatóság szobáiban, és tárgyalunk vagy beszélgetünk. De nemcsak egymás szavait, gondolatfutamait figyeljük, hanem egymás homlokráncolását is: mit árul el? Figyeljük egymás szemét: igaz-e, amit a másik rezzenés nélkül kimond? Szilárd-e, cseppfolyós-e, eligazító-e valamilyen értelemben? Úgy is értve ezt az eligazítást, hogy ha a másik tudására nem építhetünk, vajon a nem-tudására építhetünk-e? a zavarára, a hőköléseire, a szavai közt szállongó semmire? Mert ha már ő is akadozik és bizonytalankodik, akkor föltételezhető, hogy új bizonyosságok körvonalazódnak a politikában.

E halász-vadász-gyűjtögető életforma láza nemcsak egy-egy pártkongresszus előestéjén vagy a belgrádi tanácskozáshoz mérhető világesemény heteiben tör ki rajtunk – máskor is. A legkisebb szélmozdulás is elég hozzá. A legapróbb változás előjele. Politikai tájékozódásomat az elmúlt negyedszázadban én például egyszer sem alapoztam a napilapjainkra vagy a Kossuth-rádió híradásaira, kizárólag a szóbeszédre alapoztam. Az innen-onnan szivárgó hírekre. Pontosabban arra a lélektani törvényre, hogy az emberekből ki lehet irtani sok mindent, el lehet hallgattatni a lelkükben dohogó igazságot, de a kiirthatatlan közlési ösztön megkeresi a hajszálnyi repedéseket is, hogy megnyilatkozhasson. Különösen, ha új hír, új tudás izgalma feszíti. S egy ilyen családnagyságú országban, mint Magyarország, így lövellnek felszínre még a hét pecsét alatt őrzött titkok is idejekorán.

A baj csak az, hogy az értelmiség politikusi hajlamokkal megáldott – vagy megvert – tagjai annyira hozzászokhatnak ehhez a tájékozódási formához, hogy észre se veszik a buktatóit. A gondolkodás és cselekvés helyett a szimatoláshoz szoknak hozzá. Vagy a jólértesültség előnyeihez. A jólértesültség esélye: ajándék a sorstól. Van benne valami részegítő is: tudni, amit még kevesen tudnak, részese lenni valaminek, amiből nemsokára akár történelem is lehet. De a politikai bennfentesség csak rövid távon hasznos; később szinte törvényszerűen kikezdi az önálló s termékeny politikai gondolkodást.

Azt ássa alá, amit segítenie kellene.

Vessünk egy oldalpillantást magára a folyamatra.

A bizalmasan továbbított hír, mint tudjuk, kötelez. Mindenekelőtt arra, hogy aki ránk bízott valami fontosat, azt semmilyen körülmények között se hagyhatjuk cserben. Még annyira sem, hogy a vadonatúj hírről, a titokban kezelendő eseményről mást gondoljunk, mint ő. Mert ha csak egy árnyalatnyival is mást gondolunk, vége a „boldog” beavatottságunknak.

S a beavatott így nemhogy fölszabadulna, de még jobban megmerevedik. A nemtudás helyett fölvilágosodásától kezdve a tudás köti. Pontosan tudja: mit nem követhet el, mire kell vigyáznia, s a hírt kinek vagy kiknek az érdekéhez igazítva adhatja mostantól tovább. Vagyis egyszerre veszíti el ártatlanságát és cselekvőképességét.

Mi más marad számára, mint a hírekkel vagy a tudással való dominózgatás. Az értelmiségiek jó része egyik napról a másikra elveszíti lába alól a talajt: műkedvelő politikusokká és összehabarodott elméletgyártóvá válik.

 

*

 

Gyakran arra gondolok: egyedül a politikusokat kell elmarasztalnunk ezért a kiábrándító helyzetért, mert a politikát negyvenöt után nem osztották föl, miként a nagybirtokokat. A század egyik durva paradoxona, hogy az „oly régóta várt és végre beköszöntő demokrácia” mindenből többet juttatott a lakosságnak, mint a demokráciából. Anyagi és szellemi javakból is többet, mint a politika javaiból. Közvetlenül a háború utáni években ez a megindokolt fösvénység háborús hagyatéknak látszott; később balkezes forradalmi sutaságnak, átmeneti nehézségnek. Az idő múlásával azonban bebizonyosodott, hogy nem időleges jelenségről van szó, hanem alaptörvényről. Ahhoz, hogy a szocializmus egy elmaradott országban kezdje el pályafutását, s a tulajdonviszonyok átrendezésével új alternatívát kínáljon az emberiségnek, már a kezdet kezdetén olyan erő- és hatalom-összpontosításra kényszerült, amelyben a kifelé és befelé ható erőszaknak nagyobb szerep jutott, mint a megfontolásoknak. Az aszkézisnek is nagyobb, mint a zavartalan lelkiismeretnek. Hiszen ahol rombolni kell, ott a romboló sem építkezhet egyidejűleg röpdöső lélekkel és karokkal. Ma már világosan látjuk, hogy a szocializmus is idegrendszerében hordja világra jöttének traumáját. A külső nyomásra nem az izmok ellazításával válaszol, hanem a görcsbe rándításukkal. És ha ilyen volt a kezdet, lágyulhatott-e azóta a politika természete? A háború csak zordított rajta. A bosszú, a gyász, a megtévesztettség, a holtak milliói csak sötétítették. Az erőn felüli vállalkozások pedig belülről omlasztották, s ha egy zenekari mű föllélegzés nélküli diktatúrája kimerítő, mennyivel kimerítőbb az oldódások nélküli politika.

Különös lélektani vonása volt az ötvenes évek szocializmusának, hogy a hidegháború nyomása alatt nem a nyomás, nem a terhelés kínját fogalmazta meg, hanem a „vidám vásárok” csiklandós, förgeteges, pirospozsgás hangulatát. A valóság helyére álvalóságot ügyeskedve, akár egy forgószínpadon. S a hatalom mindenkitől megkövetelte, hogy ezt az álvalóságot ismerje el: hogy erre a kaptafára húzza rá a jövő képzeteit is.

Aki megpróbált ez ellen a „derűs, jókedvű diktatúra” ellen tiltakozni, még inkább fölfedezhette az élet melléküzemeinek pokoli működését. A szavak és a valóság közt tudatosan kimélyített szakadék állandó ürügyet szolgáltatott a félreérthetőségre. A reménykedők reménytelennek látszhattak, a túlbuzgók lendületeseknek, a kételkedők ellenségesnek, a történelemre hivatkozók a jelen és a jövő bekormozóinak. A közösséginek mondott társadalom e miatt a mitologizálódó bizonytalanság miatt egyedeire bomlott, mert ki-ki maga kényszerült eldönteni, hogy sorsának melyik zsákutcáját választja: azt-e, amelyiket vakon is választhat, vagy amelyikért esetleg megvakítják.

Azok az értelmiségiek, akiknek át kellett volna látniuk a politika nagy rostáján, olyan észrevétlenül váltak rövidlátókká, hogy már csak a végeredményt lehetett ráírni a látleletükre.

„A forradalmakban – írja Németh László – engem a káték és a valóság viszonya izgat leginkább: mit mondott az elmélet, és mit akart az élet; miben áll a szövetségük, és hol csapták be egymást.” Bólogatva olvassuk e sorokat, és közben lehangolódunk, mert minket, ma élőket is ez a viszony izgatna leginkább, de csöndre ítéltetve csak nézzük messziről a valóságot és az eszmék megromlott kapcsolatát, akárha egy megromlott házasság leleplezhetetlen szertartásait figyelgetnénk. Jelképes mondatokban akár napestig is susmoghatnánk a kettészakítottságról, de amíg hivatalosan nem ismerik be a viszony kudarcát, addig az első goromba hangért bárkit felelősségre vonhatnak.

A kérdés végül is az: egyáltalán lehet-e politizálni a szocializmusban? Van-e önálló léte a politikának, vagy fagyöngyszerű dísz csupán a nagyhatalmi politikák lombkoronáján? A sokat hangoztatott osztálypolitika, amely hosszú időn át szervezőeszmének tetszett, mára csak hivatkozási alap lett. A munkásosztály maga se tudta soha, mihez adja oda az erejét. Úgy látszott, hogy a személyi kultuszhoz is hozzáadta, később azonban kiderült, hogy mégsem. De ellenpélda is akad bőven. A magyar parasztság kézzel-lábbal hadakozott az egyöntetű és gyors téeszesítés ellen. Átkozta a rendszert, a kolhozokat, a csajkák ostoba kitalálóját; idegennek érezte a rákényszerített zubbonyt. S lassan két évtizede már, hogy a magyar politika legnagyobb, mondhatnám cégéres sikere az átszervezett mezőgazdaság. Hatalmas búza-, rozs- és kukoricatáblák szavaznak az erőszakkal kicsikart jó döntés mellett; s az az aránylagos – bár törékeny – jólét is, amelyre magunk között némileg még büszkék is vagyunk.

Mindkét példa azt bizonyítja, hogy a jót is, a rosszat is a politika szüli. A jóváhagyó vagy tiltakozó osztályok feje fölött. A kizárólagosság még az Istennek se tett jót, mért tenne jót az embereknek?

A történelemben kialakult abszolutista formák eddig nagy egyénekhez, elsősorban királyokhoz és császárokhoz kötődtek. Rosszkedvűen írom le, de az abszolutizmus is letagadhatatlanul megkísértette a szocializmust, a „szocializmusokat” is. Az elnevezés talán nehezen egyeztethető vele össze, de az elnevezés értelme sokat sejtet. Hiszen ahol nincs öntisztító autonómiája a szellemi életnek: a tudománynak, a művészetnek, a politikai gondolkodásnak – ott a hatalom rendelkezik az emberek érzelmeivel, a kenyér árának és a női nadrág árának a megállapításával, a történelem elmúlt árnyainak a minősítésével. Ő lehet engedékeny vagy előrelátó; atyai, bölcs, de a bűnös is! A bevádolható és lesajnálható.

Csak egy példát erre a függő viszonyra!

A napokban rangos történészek kérték föl egyik miniszterünket: legyen közvetítőjük „fölfelé”, hogy a most készülő Erdély történetét ne csak 1918-ig írhassák meg, hanem tovább is. Részletesen legalább a trianoni szerződés aláírásáig, utána pedig egy összefoglaló záradékkal a párizsi szerződés megkötéséig. A kérés egészen a meghatódásig tiszteletteljes volt. Szavaik közben nyilallt belém újra: hát ezt az ügyet sem a történészek ismerik a legalaposabban? Ebben sem a történelem tényei döntenek elsődlegesen, hanem a mindenkori politikai érdek? Elég egy csúcson álló személy vagy egy elfogadhatónak ítélt módszer, s máris körülhatárolódnak a dolgok? A szaktudományok jó részéből ilyesmik miatt szorult ki az elmúlt évtizedekben a messzebb tekintő szellem, az az önkiigazító erő, amely minden politikai érdeknél hatásosabb és politikusabb lehetett volna. Így szorult ki a kor izgató szellemisége a művészetekből is.

Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy csak nagyítóval kereshetnénk jó regényeket, festményeket, verseket, szaktanulmányokat Magyarországon, hanem azt, ha például olyan összefoglaló történelmi, közgazdasági, néprajzi munkák íródtak is magyarul, amelyeket oda lehet rakni a polcra bármelyik előző, nagy szellemi korszakunk alapművei mellé, de ezek a művek inkább csak magukban ragyognak, mint lelkesítenek; megbízhatóan őriznek valamit, ahelyett hogy tompaságunkból vagy alkalmazkodásunk puha székéből kimozdítanának.

Ha csak a harmincas évek Magyarországának szellemi állapotára gondolunk is vissza, pironkodva kell elviselnünk az összehasonlítást. Művekből s nagy egyéniségekből korszakos hatás lángol ma is az arcom elé! Mozgalmak indultak el értelmiségi kezdeményezésekből. A népi írók köré tábor verődött. Veres Péter, Erdei Ferenc és mások mögé egy forradalmi párt lehetősége. Pedig ha összeszámolom az esztendőket, Veres Péterék, Illyésék, Németh Lászlóék nemzedéke 1930-1945-ig kevesebb időt kapott a hatás kifejtésére a sorstól, mint mondjuk az én nemzedékem 1956-tól máig. Tehetségesebbnek születtek volna nálunk? Vagy a háborús konjunktúra nemcsak a gazdasági életet lendítette mozgásba, hanem az eszméket, a társadalmi és a történelmi szándékot is? És a harmincas évek nemzedéke még Ady örökségével, vagyis történelmi küldetéssel léphetett porondra, ellentétben velünk, akik az elfogadások, az elfojtások és a készen kapott helyzetek nemzedéke vagyunk? akik az elporzott évtizedeket nem azzal tölthettük el, hogy megtermékenyítő gondolatok elterjedését megakadályozzuk, amennyire ez lehetséges? Mindenesetre a mozgékonyság helyett a visszafogottság vaszabláját csikorgattuk a szánkban. Hány olyan házi összejövetelre emlékszem például, ahol a kor minden válságokozó gondja, őrülete, reménye, szörnyűséges csapongása szóba került, de rossz beidegzettségünk miatt a gondolatokért már annyira sem küzdöttünk meg, hogy le is írtuk volna őket. Korszakok múltak el tudatosításuk nélkül. Olyan értelmiségiek voltunk, akik szentségtörő, pőre és igaz gondolataikat majd csak az emlékirataikban közlik. Már a jövőben is múltra ítéltetve.

 

*

 

Ha a magyarság szellemi életének a természetrajzát boncolgatnánk, egy elszomorító jelenség leírásával kellene kezdenünk a beszámolót. Azzal, hogy minden tehetségünk – Zrínyitől Adyig, Bethlen Gábortól Széchenyin át Illyésig – egész életén keresztül a magyarság fönnmaradásával kínlódott. Egységesíteni és megnemesíteni akarta ezt a népet. A sorozatos tragédiák láncolatát elszakítani, hogy a tanulságokból új történelem bontakozhassék ki. Történelem és politika ezért is jártak összenőve mindegyik nagy korszakunk sziklás hegyvidékén. Aki itt emberibb s magyarabb világot akart, az politizált. Még az olyan művészlángelmék is, mint Bartók! Nem beszélve a Kölcsey-, a Petőfi-, a Kemény Zsigmond-, a Németh László-, a Bibó-féle alkotókról! A „megengedhető” gondolatokkal szemben mindig a megengedhetetlen gondolatok szószólói voltak. A nyugtalanítók, a kételkedők, a századok bordái közé bepillantók. A mindenkori „hivatásos politikával” szemben a lehetséges alternatívákat is ők képviselték. Ady – érzékenységben, de a gondolkodás minőségében is – fejjel magasodott a vezető államférfiak fölé. Könnyebb volt neki, mert csak eszmékkel dolgozott, nem a valósággal? Egy ország világos tudatát semmivel sem könnyebb tisztán tartani, mint kormányozni az országot.

De mért is ismételgetem ezeket a közhelyigazságokat? Azért, mert ha egy nép szellemi életét, múltját ennyire meghatározza a politizálás kényszere, együgyűség azt hinni, hogy negyvenöt óta teljesen kicserélt aggyal és kicserélt idegrendszerrel élünk. A sokáig használaton kívülre helyezett sorskérdésekről egyszer csak kiderült, hogy léteznek. Kiderült, hogy amit romantikus és nacionalista tajtéknak véltek bennünk, az se feltétlenül az, de újragondolandó gond.

Vajon a húsz-harminc éves kihagyás után tudnánk-e mi, mostani értelmiségiek a régiekhez hasonlóan szerepet vállani a közéletből?

A kérdés keserűbb inkább, mint fenegyerekeskedő. Mert nézzük csak, mi volt az értelmiség helyzete a háború utáni évektől kezdve napjainkig? Az első esztendők demokratikus reménye hamarosan hideglelőssé változott. A tökéletes csönd vagy a politika föltétel nélküli kiszolgálásának az évei következtek. Az erőszakkal elfojtott indulatok olyan váratlanul robbantak föl ötvenhatban, hogy még azok is meglepődtek, akik magukba temették el ezeket az indulatokat. Megemészthetetlen gondolatok nélkül az utca kezdett politizálni. A logika helyett az ösztön. A nemzet ébren tartott tudata nélkül a nehéz álomból ébredő tudat. A tragédiának így a rögtönözve írt forgatókönyv szerint be kellett következnie.

Ötvenhat után alapjaiban változott a helyzet. A politikában is és a politikához való viszonyunkban is. Létrejött egy kétoldali egyezmény, egy belátásra épülő alku: a megtörtént események után Magyarországnak csöndes építő évekre van szüksége. Szélárnyékos korszakra, amelyről Illyés is beszélt néhányszor szívbeli meggyőződéssel.

Ez a szavak nélküli alku az évek során törvényes rangra emelődött: a politika mindent elkövet, hogy a szocializmus hazai lehetőségeit jóra, illetve jól használja föl, s az értelmiségiek pedig nem pendítenek meg semmilyen tilalmas húrt. De sajnos ezekben a szélcsöndesebb években nem minden úgy alakult, ahogy hosszú távon a kormány eltervezte, s az imént említett alku alapján az értelmiség bizalommal teli csoportjai hinni szerették volna. A kedvező látszatok alatt igen kedvezőtlen folyamatok is elindultak. Például ama bizonyos gazdasági megerősödést, sorstól kiérdemelt jobblétet, az egész népnek egyszerre s együtt kellett volna megteremtenie. Közös és egyöntetű célok alapján. E helyett mi történt? A nemzetet hitében és önérzetében megerősítő elképzelés hiányában minden jó igyekezet a magánlét öbleibe torkollt bele. Több millió külön akarat a saját gazdasági érdekét kereste, ami lenyűgöző lehetett volna, ha ráadásként egy mindenkit átjáró eszmei érdek is megfogalmazódik. Sajnos a lassú izmosodás egyre láthatóbban izomfitogtatássá fajult. Értéke nem a munkának – az ügyeskedésnek lett. Az erkölcsi kötés helyét az összeköttetés erkölcstelensége foglalta el. Ily módon az emberi cselekvés, mely mindig megőrzött közösségi célokat is, összeszűkült az egyéni érdekekre. A történelminek indult szükségszerűségből így lett felemás eredmény. A megnyugtató szándékból nyugtalanító folytatás.

Akadtak persze, akik makacsul hajtogatták, hogy a nemzeti tudat ellenőrző és alakító hatása nélkül elképzelhetetlen jó irányú haladás, de sokan még a csöndes morgást is félremagyarázták. Nacionalista érzékenységet hámoztak ki a dünnyögésből. Itt-ott még szocializmusellenességet is.

A gyanúsításokra természetesen válaszolni kellett volna. De mért éppen ezekre válaszoljon az ember, amikor már ösztönszerűen is az elhallgatást szokta meg efféle ügyekben? Aki mégis megpróbált volna szót emelni, az első mondatával föl kellett volna bontania a föntebb emlegetett alkut. Csakhogy egy belátásból kötött alkut százszor nehezebb szétszakítani, mint amit kényszerből kötöttek. Mert a döntést ebben az esetben nem a legújabb okokkal, hanem a húsz-harminc év előtti ősokokkal lehetett volna csak megmagyarázni. A tudatosan elhallgatott érvekkel. Továbbá annak a bevallásával, hogy a szélárnyék elmélete bizonyos idő után lomposítóvá és züllesztővé válhat; hogy évtizedeken át a gondolkodás kijelölt sávján belül mozogni csupán, előbb-utóbb a képzelet és az akarat káros beszűkülésével jár együtt. Ami legalább olyan komoly eltékozlása a nemzeti vagyonnak, mintha búzát, ércet, aranyat pocsékolnánk.

 

*

 

Közérzetünk és tájékozatlanságunk csonkaságáért kizárólag a politikát hibáztatni közönséges vakság. Megvádolhatjuk-e az oroszlánt, amely a lába elő heverő gazellának gondtalanul átharapja a nyakát? Vagy az árvizet, amely dunyhánkat, párnánkat, szerelmesleveleinket is elviszi, ha idejében nem rejtjük el előle. De hogy a szellem világából is példálóddzam: mi lett volna Picasso művészetéből, ha a fényképezőgépek s filmfelvevők uralomra jutását látva azon sopánkodik, hogy a tökéletesen működő eszközök elveszik előle a valóságföltárás lehetőségét?

A politika bűne az, hogy mindent megígérve leszoktatott bennünket a gondolkodásról, s arról, hogy érvényt szerezzünk a gondolatnak. A mienk pedig az, hogy ez ellen akkor se lázadtunk föl, amikor már a kettős veszteség is nyilvánvalóvá vált: a politikáé és az értelmiségieké is.

De hát mit is akarunk mi olyan lúdbőröztető sóvárgással megtudni, megismerni? A világpolitika jelenlegi erőviszonyait? A tízezer érdekkel átszőtt nagyhatalmi rendszerek észjárását? Az értelmiségi ember mozgásterületét a nagypolitikában? Csupa tapasztalat és érzékelés fölötti dolog manapság. Tudni a fölmérhetetlen tudás erdőzajában csak azt tudhatja meg az ember, amit az akaratereje és a közérzete súg neki. Korunkban a túliparosított lét egyébként is kialakította a tudat iparosítását. Sok a késztermék a politikában is, a politikai gondolkodásban. Sok a vallásos előjelű félelem. Ahhoz, hogy megszabaduljunk tőlük, föltétlenül közelednünk kell az emberiség szellemi és erkölcsi életének hagyományosabb értékeihez. A lelkiismeret, a munka, a gyönyör, az önfeláldozó ösztön, a zsigerek morzeüzenete a személyiség legbelsőbb tartományából való örökös újdonságok. Ha eddig nem létezett nélkülük világ, ezután se létezhet. A múlt század politikájában – elsősorban a romantika hatására – legalább olyan főszerepet kaptak, mint az „objektív tények”, világot mozgató érdekek. Hogyan is írta József Attila? „Én hallgatom a híreket, / miket mélyemből enszavam hoz…” És Sartre? Mintha József Attila költői alapmagatartását egészítette volna ki filozófiai és etikai gondolattal. Lényeg szerinti sűrítésben így fogalmazza meg a második világháború utáni helyzetünket: a kor szorongatóan súlyos kérdése nem az, mit csináltak az emberből, hanem az, hogy mit csinált ő maga abból, amit belőle csináltak.

A harmincéves gond továbbra is időszerű.

 

Antigoné megfakult arca

Négy évvel ezelőtt a Magyar Írók Szövetségének közgyűlésén egyik pályatársunk azzal a hajmeresztő javaslattal állt elő, hogy Magyarországon is vezessék be a cenzúrát. Méghozzá az írók külön kérésére.

Fölcsattanó, kínos hahota fogadta a javaslatot. Mint amikor a hóhér házában kötelet emlegetnek. Cenzúrát Magyarországon? Dunába vizet?

A jelenlévő írók és irodalompolitikusok, a meghökkenésükben lenyelt gombostűk után, azzal próbálták nyugtatni magukat, hogy Eörsi Istvánt nyilván Karinthy Frigyes csalános szelleme szállta meg, s ezért gunyoroskodik ilyen gátlástalanul.

Bejelentését az első pillanatban magam is akasztófahumornak hittem.

De hamarosan megvilágosodott előttem, hogy Eörsi, ha szamárfület mutogat is közben, nem csupán epéskedik és humorizál. Ellenkezőleg: cenzúrát óhajtó javaslata megfontolt, komoly gondolat. És nem visszalépés, hanem az előrejutás gondolata. Fonák módon épp a haladásé.

Arról van ugyanis szó, hogy a magyarországi cenzúra jóval szemérmesebb, lazább és megengedőbb, mint egyik-másik közép-európai államé, de egyúttal szétfolyóbb is. Puhány, megfoghatatlan, szivárgó. Alattomos, mint a köd vagy a füst: nem fojt meg, de szakadatlanul köhögtet. Lelki bronchitist kap tőle az ember. És Eörsi épp azt bizonygatta, javaslata magyarázatául, hogy a szenvelgő, a szétfolyó és bizonytalan tiltásokkal szemben a nyíltan vállalt és nyíltan meghirdetett cenzúra – bármilyen vérlázító is kimondani, de – előny. Látható és kitapogatható korlátai vannak; feltüntetett zsákutcái, farkasvermei. Egyszóval: karaktere. Tilt, de tiltásával segít. Mert ami határozott, az engem is határozottá tesz. Közvetlenül vagy közvetetten. Közvetlenül úgy, hogy fölmérem és megverekeszem vele, vagy odüsszeuszi ravaszsággal túljárok az eszén. Közvetetten pedig lelki áttételek révén. Hiszen, ha pontosan tudom, mitől félhetek, azzal szembefordulva általában könnyebben leszek vakmerő, mintha csak úgy vakon kell vagdalkoznia az embernek a sötétségben.

A karakteres cenzúra mögött, ősmetaforaként újra és újra fölmagaslik a görög dráma két példázatos alakja: Antigoné és Kreón. Az erkölcsi érdek és a hatalmi érdek, az egyéni eltökéltség és az uralkodói konokság egymásnak feszülő képviselői. Viszonyukat a feszültség és a végzetes különbözés csak részben határozza meg. Elevenebb kapocs köztük az, hogy egymás igazát elutasítják, de egymás igazságának tökéletesen ki vannak szolgáltatva. Saját legbensőbb lényüket, saját megszállottságukat úgy védelmezhetik leginkább, ha minél pőrébben feltárják azt a másiknak, illetve minél inkább megmutatják sors szerinti védtelenségüket. Mert ha például Antigoné bujkálna, okoskodna, sunyin követné lelke parancsát, gyásza magánügye maradna, s nem lehetne a mindenséget átjáró fájdalom és dac szülője.

Ilyen tiszta és magasrendű feszültséget azonban csak a tragédia vagy dráma tud teremteni: cenzor és cenzúrázott személy soha. Mert az ő szembenállásuk már eredendően gyanakvó, romlott, kicsinyes. Egyik oldalról a magyarázkodás nélküli fölény és a megkérdőjelezhetetlen parancsérvényesítés szigora rontotta meg, a másik oldalról viszont a megalázott, a megtiport szellem dühe, undora, keserűsége.

De ha mindezt illúziótlanul tudja is az ember, mégsem mond le arról az ábrándról, illetve igényről, hogy kiszolgáltatottságában is eszményi és karakteres ellenfelet képzeljen el magának.

 

*

 

A „klasszikusnak” mondható tizenkilencedik századi cenzúra a második világháború után olyan sután-bután tűnt el a mi közép-európai térségünkről, mint amikor a megszálló katonák valakit tévedésből hurcolnak el saját házából, s telepítenek ki lakatlan vidékre.

Néhány év alatt kiderült, hogy a kitelepítés megfontolt volt, sőt alaposan kidolgozott. A népi demokráciák, a proletárdiktatúrák, a szocializmusok nemcsak a régi rend tulajdonviszonyait, osztályhierarchiáját szüntették meg, de a civil társadalom minden önvédelmi intézményét. Az üzemek, bankok, iskolák államosításával párhuzamosan államosították a személyiséget, az emberi tündöklést, az emberi akaratot, a kezdeményezőkészséget és a gondolkodást. A szólásszabadság ösztönét, ezt az amúgy is csökött ösztönt úgy fojtották el és vezették tévútra, mintha férfiak s nők egymás iránti vonzalmát zökkentették volna ki. Soha annyi hamis nevetést! Soha annyi égig érő szamárfület! Soha annyi szeméttelepre kihordott tapsot!

Magyarországon vérrel kellett fizetni ezért az erőszakos, „belső természetátalakításért”. 1956-ban nem a sajtószabadságért küzdöttünk elsősorban, hanem az egész létünket cenzúrázó politika ellen. A „klasszikus cenzúrák” ugyanis csak részlegesek, tilalomfáik jobbára láthatók, s körülkerülhetők, a szocializmus gyakorlatából kinőtt cenzúrák azonban szövevényesek és totálisak.

A totális szó, tudom, félreérthető. Első értelmezésében teljes tilalmat jelölhet. Kíméletlen és mindenre kiterjedő korlátozást. Jelenthet olyan sziklafalat, amely roppant súlyával rázuhan egy ország szellemi, lelki életére, és alóla legföljebb csak kipislogni lehet.

Én nem ilyen értelemben használom a fogalmat. Hisz totális csapást okozni nemcsak az égből lezúgó mennykövek tudnak, nemcsak jégverések, szőnyegbombázások, de egy láthatatlan vírus is, amely befurakszik a sejtekbe, megtelepül bennük, és onnan támad. S miközben még fürgének látszik, például a szem, sérthetetlennek a szembogár végtelensége, a látás már réges-rég gyöngül, mert az a neve sincs vírus leginkább a látóidegeket sorvasztja. A roncsolás részleges ugyan, mivel csak a szemet érinti, a hatás azonban totális lesz, mert a lassan vakuló ember napról napra idegenebbül mozog a világban. Összemosódik előtte házfal és villamos, galamb és kő a szikár utcán.

A mankóul szolgáló példát akár félre is lökhetem, hiszen a totális cenzúrát nem a képzelet fennsíkján érhetjük utol, hanem a lélek alvilágában. Az elhallgatások, a hazudozások, a képmutatások bugyraiban. Puskin és Miklós cár gyilkosságig tapintatos birkózása már rég elveszítette Antigoné és Kreón ütközésének fennköltségét. De még mindig személyes volt! A totális cenzúra viszont mindenkor személytelen. Hozzávetőlegesen harminc éve élek belül az irodalom kerítésén. Ez alatt láttam, győztem, leverettem, a lelkem és az ujjbögy egyaránt megkeményedett, férfiasan viselkedő cenzorral azonban nem találkoztam. Egyik puhány volt és alattomos; a másik rajongó és hisztérikus; a harmadik fáradt, fanyar, dőlt belőle az ideiglenesség bűze, mint alkoholistából a pálinkaszag; a negyedik szánatta magát, belátásomat kérte, és így tovább. De a tizedik és a tizenötödik, kivétel nélkül, a lelke mélyén leginkább azt szerette volna, ha a cinkosává avathat. Kereken kimondva azt szerette volna, ha a „szövegjavításban” együttműködöm velük; ha átélem nehéz helyzetüket, és a közölhetetlen mondatok, illetve gondolatok helyett közösen keressük meg a „legjobbat”, a „legkifejezőbbet”, a „legmerészebbet” is akár. Azt, amelyik még a személytelen cenzúra szűrőjén átcsúszik. Micsoda felebaráti szeretet: a tehetségüket, a képzeletüket ajánlották föl, hogy hozzájuk romoljak észrevétlenül vagy éppenséggel észrevehetően! Bármilyen hihetetlen is: írópályámon gonosz „ellenőrrel” én eddig nem találkoztam. Szinte mindegyikben a homoszexuálisok finom agresszivitásához hasonlító készséget fedeztem föl.

Szerencsére nem voltak ferde hajlamaim.

 

*

 

A totális cenzúra első számú és ravasz paradoxona az, hogy sose tilt nyíltan, sose tilt egészen. Megelégszik a részletekkel is. Megelégszik velük, mert pontosan tudja: ahogy a túrós rétesből előkandikáló hajszál elveszi az ember kedvét az evéstől, a megszenvedett érzelmek és gondolatok bekarikázása vagy megkérdőjelezése ugyanúgy elveszi az író kedvét is az írástól.

Márpedig a megrontott kedv a legártalmasabb cenzúra. A gyűlölet, az indulat, a butaságon való áthatolás konoksága mindenkor megtermékenyítheti az embert, de a silány kedv, a gyakran elrontott szájíz meddőségre készíti elő. A nagyság: erőfeszítés is. Erőfeszítés pedig csak megfelelő közegben érheti el célját: megvénült gumifalat nevetséges döntögetni nagykalapáccsal.

A klasszikus cenzúra jobbára csak megsebezte az írót, mint a párbajfelek egymást. A szocializmusban és a fasizmusban kifejlődött cenzúra azonban megfertőzte. Kell-e más bizonyíték ehhez, mint az, ha a tizenhetes forradalom előtti orosz irodalmat összehasonlítjuk a sztálini és a későbbi időszakok irodalmával? A tolsztoji, a dosztojevszkiji, a csehovi próza az emberiség kultúrájának csúcsteljesítménye. Az utánuk következő koroké – legalább hatvan éve – egyszerűen nyűglődött. Ereje szinte csak ahhoz volt, hogy életben tartsa magát. Naggyá nem a teljesítményben, hanem az alkalmazkodásban nőtt meg. Ha egy ártatlan marslakó, mondjuk, összehasonlító irodalomtörténésszé képezteti ki magát, első gondolatával nyilván olyasmit bizonygatna, hogy a nagy októberi forradalom után az orosz anyák tehetségtelenebb fiakat szültek, mint a forradalom előtt.

Mi leejtett fejjel, de epés mosollyal hallgatnánk a marslakó okfejtését. S még csak egy fél szóval se mondanánk neki ellent. Fölösleges és stílustalan is lenne! Azt ugyanis, hogy a szocializmusban meggyökereztetett és elburjánzó cenzúra mennyire más, mint az újkori Európa bármelyik országának s társadalmi rendszerének a cenzúrája, nem értheti meg senki-senki, talán még maguk az áldozatok sem! A klasszikus cenzúra általában utólagos volt. A már megszületett műbe nyesett bele, vagy a megjelentetett gondolatokért büntette a szerzőt. A totális cenzúra előbb magát a létet korlátozza. Tilt, óv, figyelmeztet, belátásra kér, bűntudatot kelt, mondván, hogy minden kétséget támasztó mondat fölér az árulással. Legjobb tehát, ha meg se születik. Jelképesen szólva: a klasszikus cenzúra időnként fejeket ütött le, a totálisnak nevezhető cenzúra azonban magzatelhajtást folytat.

 

*

 

A napokban egy új szovjet filmet mutattak be Magyarországon. Elem Klimov Jöjj és láss című háborús alkotását. Kíváncsi voltam a filmre, a rendezőt személyesen is jól ismertem.

Összeszorult, remegő gyomorral távoztam a bemutatóról. Lidicéről és Oradourról tudtam, de arról nem, hogy egy – partizánoknak visszavágó – német megtorlásban 628 belorusz falut irtottak ki, csecsemőstül és öregestül. Klimov játékfilmjének ez a pokoli tény volt a sugalmazója.

Maga a film is két óráig tartó pokol. Tomboló mészárlás, egy ártatlan, kamasz fiú körül kialakult történetláncolat. Odavész mindene, mindenkije, néhány nap alatt magát a Háborút éli át: a hétköznapivá vált apokalipszist. Eseményszerűen átéli a németek leverését, fölmorzsolását is, azaz: a győzelmet. De hol van ott győzelem, ahol annyi a bűntelen halott! S ha az nincs is, vajon a katarzis lehetősége megvan-e?

Aki végigpörgeti magában az európai kultúra nagy korszakait, lapról lapra és képről képre, arról győződhet meg, hogy milyen kihagyhatatlan szerepe volt az emberi szenvedésnek az emberi kultúra kialakulásában, fönntartásában, változásaiban. Ahogyan egy-egy drámát a katartikus élmény oldhat föl és nemesíthet meg bennünk, a történelem szakadatlanul áradó tragikumát a kultúra alakíthatja át számunkra valamiféle enyhületté. Másképp fogalmazva: elviselni az elviselhetetlent, s együtt élni megoldhatatlan dolgainkkal, ebben csakis a vallás, művészet, a kultúra segíthet valamennyiünket.

Klimov filmjét nézve nyilallt belém ismét – ki tudja, hányadszor már –, hogy a huszadik század legtébolyítóbb, legtöbb és legváltozatosabb testi-lelki szenvedését Kelet-Európa és Közép-Európa népeinek kellett végigélniük. Forradalmakat, nyakló nélkül, s ellenforradalmakat ugyanígy. Két háborút egymás után, fogolytáborokat, haláltáborokat, gázkamrát, éhezést, Trianonokat, Versailles-okat, megszállásokat, tetveket, tífuszt, politikai elnyomást évtizedekig s a szorongásos remény hideg és meleg végleteit. S mi lett ebből az égig púposodó szenvedésgúlából, kínlódáshalomból mára! Igaz és maradandó kultúra alig sarjadt a tövükből. Csak nyers történetek nyüzsögtek körülöttünk, s ijesztő dadogások, pedig az élet egyensúlya úgy zökkenhet a helyére valamelyest, ha a megélt kínokat kiordíthatja, kiénekelheti, kisusoghatja magából az ember. Egyszóval: ha kifejezheti.

De sajnos itt lép be a földrajzi térségek életébe a cenzúra. Nem a klasszikus, hanem az ismeretlen, az új, a totális korlátozás. Szétverni mindent, ami volt! Elmetszeni érzelmeket és idegszálakat. És aki sír vagy elsirat valami értéket, az már áruló! Aki háborog, bírál, panaszkodik, az is! Éljen az élet és éljen a halál együtt! Éljen az Erőszak, a Jövő, az Egy Igazság! Árnyalatok? Ugyan kiknek is kellenének? Az árnyalatok között mindig megbújik valaki, és általában az ellenség bújhat csak meg! Éljen az Egy Párt, az Egy Hatalom!

Az ember, töméntelen tapasztalattal a fejében szorongva néz hátra és előre: stratégia ez vagy paranoia? A szenvedéshegyek mellett fölmagasodó félelemhegyek inkább az utóbbi jelenlétét bizonyítják.

Lassan elmúlik ez a csodálatos és szörnyű század is. Elmúlik, de a félelem sehogy se akar eltűnni vele erről a mi térfelünkről. És okosan félni itt Kelet- és Közép-Európában már-már: ideológia. Már-már életcél és életrevalóság. Például valamiféle szabadságot gyakran épp a nagyobb szabadságról való lemondás biztosíthat. Hogy ez romboló negativitás, önveszejtés; kit érdekel? Tömegek, alattvalók, taktikázgató nemzetek csúsztak át ebbe a nyilvánvaló negativitásba, nem számolva azzal, hogy a világ csak az ember érzelmi, értelmi, akarati hozzájárulásával marad világ, ezek nélkül elkezd hasonlítani a Góbi sivatagra. És kultúrát, de még hanyatlót is, csak olyanok tudnak teremteni, akik nem csavarták le magukban a teljesség igényét.

 

*

 

Aki nem képes néha saját életét ihletetten átélni, azt megfosztották a sorsától, súgja a tapasztalat. Mert ihlet és szabadság egy tőről fakadó érzés. Az irodalom és a művészet, mint Vesta-szüzek a lángot, mindkettőt: az ihletet és a szabadságot, megpróbálják őrizni s fölajánlani a nézőnek, olvasónak. De azokon a földrajzi szélességi fokokon, ahol túl sok a titkosrendőr, ahol megülepedett a félelem, ott kevés az ihlet. Ott morgássá, zsörtölődéssé alakul át ez az őskészség. Vagy legyintéssé! Tudom, tudom, a gesztusok is lehetnek ihletettek, de szerves, önmagát beporzó kultúra nem sarjad ki belőlük soha.

Ennél a pontnál érdemes elidőznünk egy pillanatig. Az európai kultúrát nemcsak a gondolkodás dualizmusa tette naggyá, vagyis: nemcsak az a rendkívüli „találmány”, hogy mindig két egymással szemben álló és egymást kiegészítő erőt tekintett érvényesnek, hanem az írásbeliség kifejlődése, elterjedése is. Az eszközök roppant gazdagsága. A stílusoké, amelyek újra és újra új érzékenységet s mámort ébresztettek. Ha nekem – saját tapasztalataim alapján – gyors beszámolót kéne tartanom Közép-Európáról és Kelet-Európáról, előszörre talán nem is a politika torzító elefántbetegségét említeném, hanem azt, hogy az írásbeliség szerepe meghalványult. Nem úgy, hogy kevés a könyv, a betű, az írás, hanem úgy, hogy a két térség igazi lelkülete a szóbeliségben mélyebben kifejeződik, mint a nyomtatásban. A gondolatok és a vallomások magánlakások csöndjébe húzódtak vissza. Ott minden elmondható, megvitatható és kifejezhető. Minden, amit szeret és gyűlöl az ember; minden, amitől álmában a fogát csikorgatja. A nagyság, persze, nem fejeződhet ki, csak a színesség. A távlat sem, a történetiség sodra sem, pusztán a publicisztikus jelen idő. Mert a kultúra szerves képződmény s nem rögtönzés. Művek, ellenművek és műértelmezések szövevényes élete. Írás. Írásban megteremtett és rögzített világ. Voltak szóban fogant kultúrák, és még vannak is! De azok nem európaiak!

Ha visszagondolok életemre, hányszor, de hányszor át kellett élnem, füstben és magánlakások rekedt lármájában, hogy a beszélgetések a mi legszabadabb műveink. Mert a szájunkat nem cenzúrázta senki. Kimondtuk, amit gondoltunk és éreztünk, némelykor még azt is, ami csak sejtés volt, csak testben visszhangzó előérzet. Ihletettek is inkább ezek a szóbeli monológjaink voltak, mert írásban, az írás természetes fegyelmén túl, ott ólálkodott agysejtjeink körül a megfontolás: rendítsük meg, de ne sodorjuk el a korlátokat. Vagy mindig tudtuk, mit írunk. Holott az írásban az a legnagyobb szabadság és a legizgatóbb ajándék, hogy csak a sorok rovása közben ismerjük meg a célját s értelmét. Az a fajta cenzúra, illetve öncenzúra tehát, amelynek mindnyájan a rokkantjai vagyunk, bárhogy rugdalózunk is ellene, még azzal is megterheli az életünket, hogy múlt idejűségükre kárhoztat bennünket. Nem az ismeretlent segíti világra jönni, nem a nyugtalanító többletet, hanem, amit már elölről-hátulról tudunk.

Igazság szerint a cenzúrának ajzania illenék a képzeletet. Ajzania és bőszítenie. Kitalálni újabb és újabb metaforákat, hogy egy-egy tilalmas gondolat, ha másként nem, hát álarcosan bemerészkedjen a tiltott területekre. Nem mondom, előfordul időnként, hogy a képzelet megtáltosodik a cenzúrától, csípős lesz, epés és óriás parabolatükrökben mutatja be a világot, vagy beköltözik a történelembe, ebbe e lenyűgöző trójai falóba, általában azonban a cenzúra elsorvasztja a képzeletet. S nem csupán az alkotókét, de magukét a cenzúrát gyakorló vagy gyakoroltató politikusokét is! Sztálin például minden ámulatot keltő képzelőerő nélkül tüntette el – előbb a szellemi életből, később – a föld színéről azokat az írókat, akik megpróbáltak ragaszkodni a költői én ősiségéhez, koroktól független hatalmához: A Bulgakovokat, a Mandelstamokat, másokat. A forgatókönyvek, amelyeket ő maga írt, vagy „négereivel” íratott, igencsak egy kaptafára készültek évtizedékig.

 

*

 

Ha francia, svéd, amerikai, holland vagy nyugatnémet írókkal beszélget az ember, az eszmecsere egy pontján, szinte irigykedve jegyzik meg, hogy mifelénk sokkal nagyobb becsülete van az irodalomnak, mint őnáluk. Mert errefelé egy-egy jó könyvért, ha kell, órákig sorban állnak az olvasók, vagy benyargalják érte a várost. S még azt is hozzáteszik, hogy a kiemelkedő műveknek nemcsak irodalmi rangjuk van, de közvetve vagy közvetlenül társadalompolitikai is. Magyarán szólva: beleszólnak a politika alakulásába.

Szó se róla: az irodalom hagyományos szerepe – sőt, ha tetszik, romantikus rangja – nálunk csakugyan nagyobb és elevenebb, mint a jóléti társadalom országaiban. Itt néha olyan vers, mint Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságrólcímű verse vagy a Bartókja váratlanul sakk-mattolja az egész politikát. Kimondhatja fölötte a megfellebbezhetetlen, erkölcsi ítéletet.

Elvontan ezt a szerepet még föl is lehet magasztosítani. De csak elvontan, mert a valóság ábrázata kissé durvább, faragatlanabb. Oly rendszerekben ugyanis, ahol a hatalmon lévőket törvényesen választják és törvényesen meneszthetik, s ennek a mozgékony társadalmi gyakorlatnak megvan a maga biztosított játékszabálya, menetrendje, nincs semmiféle hatása a lírai költészet államcsínyeinek. De ott, ahol a remény vagy a cselekvő ösztön nem csak négy-öt évet vár a változtatásra, hanem földbe, versekbe, álmokba bújva kilátástalanul növeszti magát, ott a visszafojtott vágyak és erők robbanásszerűen szoktak felszínre törni. Akár a sorstragédiákban.

Ez az a hangos pillanat, amikor könnyen szétgyűrűzhet a tévhit, hogy az eseményeket az irodalom készítette elő. Holott csak kifejezte. Csak nyelvet kölcsönzött neki. Előbb, mint bármi, illetve bárki más. És ez a sorelejei szerep se azt jelenti, hogy a közép- és kelet-európai társadalmakban az írók a legokosabb, legbátrabb és legérzékenyebb emberek, hanem hogy a műfajuk az: a vers, a tanulmány, a dráma, a történeteket és a sorsokat gomolyogtató regény. És azért az, mert a műfajok külön-külön maguk is művek. Tömérdek író, gondolkodó közösen kicsiszolt alkotása. S ez az idők folyamán fölhalmozott szellemi aranyfedezet akkor sem értéktelenedik el, ha netán maguk az írók erejüket vesztik, vagy lehetőségeiket. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy parancsuralmi rendszerekben az igazmondás hagyománya az irodalomba húzódik vissza, s ott próbálja átvészelni a heródesi indulatot, a heródesi paranoiát. A sajtó hazudhat, ügyeskedhet. Úgysem egészen megbízhatók a hírek. A szónokok taktikázhatnak, van hozzá menlevelük. A tömegember magába húzódhat, vagy elbújhat alattomos, kis füstölgései mögé. A költők, az írók pedig versben bujdosó haramiák lesznek. Különben magukat adnák föl és műfajukat, ha mellébeszélnének.

Az irodalom „előnye” és az íróké erre mifelénk tehát nem egyéb, mint ami puszta létérzésükből következik. S így az a kivételes szerep, amit a nyugatiak irigylésre méltónak tartanak, nem más, mint egy kényszerhelyzet szüleménye: ha akarjuk, ha nem, a hivatásunk hagyománya szerint, fontossá kell válnunk a társadalom, a nemzet életében.

Szemet szúró ellentmondás, hogy a fontosság tudatát és kényszerét legerőteljesebben épp az az uralkodó politika alapozza meg mindig, amelyik soványítani szeretné ezt a fontosságot. Többnyire épp a cenzúra által.

Egy újabb marslakó hajmeresztő érvekkel állhatna elő a minket irigylő nyugati pályatársaink körében. Fülükbe susoghatná, ahogy a rangvesztésük kizárólag a jólét következménye, hiszen Európa nyugati felében és Amerikában minden olyan gondot megoldott a civilizáció, a munkára és a szabadságelvekre támaszkodó demokrácia, amelyek a tizenkilencedik század és a huszadik század első felének sürgető társadalmi kérdései voltak, s magától értetődő, hogy a fejfájás nélküli országoknak sokkal kevésbé van szükségük sóvárgásra, lázadásra, megrendülésre, reményre, azaz: irodalomra, mint azoknak a népeknek, amelyek még ma is százféle hiánytól kornyadoznak.

A marslakó logikájából az következik, hogy a modern jólét a maga járulékos élvezeteivel, szórakozásaival, kultúra- és művészetellenes találmány; csőd, amely lassan, de végérvényesen beteljesíti Spengler fél évszázados látomását Nyugat alkonyáról.

Nem tudom, akad-e megfontolt gondolkodó a földön, aki fölényesen legyintene a marslakó érveire? Minden tény és elhatalmasodó folyamat őt igazolja. Magabiztos fogyasztók s mának élő népek húzzák föl reggelente a jó közérzet lobogóját. Alig van számukra elérhetetlen ábránd: enni, inni, látni való dolgok ömlenek eléjük elragadó formában. Ha utazni akarnak, utazhatnak. Ha pihenni, övék a Csendes-óceán vagy a Kilimandzsáró környéke. S mivel életük nagyrészt látványossággá vált, a siker látszatát – a javakból való részesedésük jogfolytonosságát – még elkeseredetten is fönn kell tartaniuk. Célok? Szándékok? Elképzelések? Mindegyikből csak annyira van szükségük, amennyi a jelen idő felszínén tartja őket. Közhely, de sajnos igaz, hogy a Nyugat országaiban az erkölcsi és a szellemi önfejlesztés helyét az anyagias önfenntartás lendülete és stratégiája foglalta el. Sokakban föl-földereng, hogy a múlt század, de még inkább a tizennyolcadik század embere saját boldogulását nem csupán az anyagi jólét kellemes közegében képzelte el, hanem a becsületesség, a bölcsesség, az egészség, a közszolgálat, a jó kedély megteremtésében. Persze, ha föl is dereng ez a múltbeli eszmény, hamar kihuny, mert az igazi civilizáció embere kívülről irányított lény. Ugyanúgy egyoldalú, mint a civilizáció maga.

A természet, mint tudjuk, egyensúly nélkül megbomlik. A modern természettudomány viszont épp azzal harcolta ki kétes dicsőségét, hogy eltökélten célra tört, hogy elvetett minden önkorlátozó egyensúlyt, és újabb és újabb eredményekre pályázott. A belőle kisarjadó modern technika szintén. Épp ezért minden egyoldalú fejlődés egy bizonyos ponton: túlfejlődés. Túlfejlődés és ugyanakkor lemondás is. Míg Európa – veszteségei és fölhígulása nélkül – igazi Európa volt, állítások és tagadások termékeny feszültségében létezett, vakmerő kételkedések mámorában. Eszmék, vallások, filozófiák, új és új magatartások születtek országaiban. Új stílusok, új szenvedélyek. Valamikori többszólamúsága természetesen megmaradt, de üres rutinná vált. Európának ma nincsenek – miként két évszázadon át – önálló világú nagy festői, zeneszerzői. Áldozatul estek a szüntelen kísérletezgetéseknek, az újszerűség balga mítoszának. Ugyanaz a versengő szellem hajtotta őket is, mint a piac, és mint a technikai civilizáció sikerre áhítozó bajnokait. Nincs tehát semmi ámulnivaló azon, hogy a végeredmény is „hasonló” lett: a szervességet a művészetekben is fölváltotta az egycélúság. A tartalom és a forma szervességét az önállósuló formák. A narcisztikus technika. S mi lett mindebből? Bomlás.

A kultúra területére betört civilizációs normák – ellenállás hiányában – így szedték szét darabjaira, ami csak egységként tudna létezni. Részek és részletek nagyítódnak föl, hogy betöltsék az egész helyét. Ez a kétségbeejtő kárpótlási ösztön azonban még inkább azt leplezgeti, hogy az európai fogantatású szellem a második világháborúban és utána is halálosan megsérült, s nem képes lábra állni.

Természetesen végzetes tévedés volna mindent csak az igazi civilizáció nyakába akasztani. Ha a fő bajt Nyugaton az okozta is, Keleten a politika végzett hasonló pusztítómunkát. A mindent átjáró, átitató uralmi politika.

A leegyszerűsítő kép sokaknak tehát ezt sugallja: Nyugat országai anyagilag jól élnek, szabadok, sikeresek, s remekül elboldogulnak a nagy kultúrák emlékeivel is, anélkül, hogy egy új kultúra megteremtésével bajlódnának. Nem érdekli őket annyira a művészet, a filozófia, az irodalom. Ezzel szemben a keletiek szegények, röghözkötöttek, cenzúrázott sorsban tipródnak, s fölszabadulásuk útját továbbra is arrafelé látják kanyarodni, amerre az irodalomé és a művészeteké is kanyarog. Még a lenyesegetett művekbe is azért kapaszkodnak bele, mert a sebhelyekből, mint valami titkos írásból, olvashatják ki a remény üzenetét.

Aki csak ennyit lát: világállapotokat lát. Adatokat és tényeket. A valóság jóval szövevényesebb, láncolatszerűbb és ellentmondásosabb ennél. Nyugat helyzete nemcsak attól változott meg ennyire, hogy elfogadta az ipari civilizáció által fölkínált „édenkerti” almát. S a keleti – pontosabban a szocialista táboré – se attól, hogy kénytelen elfogadni a politika végzetszerűségét. Sokkal inkább attól, hogy a fönt említett külső hatásokra két évszázados egysége bomlott föl. A felvilágosodás révén újraszerveződött az európai kultúra egysége. Voltaire Európája és Tolsztojé. A politika erős határokat húzott meg a két utolsó században is, de a szellem egysége épen őrizte magát, s fölibe emelkedett a határoknak. Hatni ezért tudott Keleten Kant, Hegel, Marx, Nietzsche, s Nyugaton pedig Dosztojevszkij, Csehov, Kafka, Bartók, hogy csupán jelképes neveket említsek bizonyságul.

A megosztottság nagyobb akadály tehát, mint a külön-külön érvényesülő hatások. Nyugat-Európának és Amerikának érzelmi behozatalra, kínokon, nélkülözéseken, lemondásokon edződött emberi kapcsolatokra van szüksége, Közép-Európa és Kelet-Európa országainak pedig azokra a szabadságformákra, amelyekben a megszenvedett emberi értékek korlátozás nélkül, saját törvényeik szerint kifejlődhetnek. Amíg ezt a hajdani egységet nem sikerül – egy új reneszánsz szívhangra figyelve – megteremteni, a széttagolt világ saját züllésében tud csak „kiteljesedni”. Az önállósult körök ugyanis hibás körök. Újra és újra magukba térnek vissza. Elmeddülnek és megkérgesednek. Cenzúra és jólét? Ha oknak látszanak is, inkább következmények. Goethe, aki a világirodalom fogalmát megalkotta, jól látta, hogy nincs külön világ, és nincs külön értelme a világnak. Gondolata érvényes az emberi kultúrára is. Azon belül arra, amelynek két jelzője is volt: egyetemes és európai.

 

Előhang a közgyűléshez

Annyi szócséplés, annyi lidérces tétovaság, amennyi ezt a közgyűlést megelőzte, elég volna két bukott regényhős lélektani ábrázolásához is. De egyhez: az Írószövetséghez mint bukott regényhőshöz untig elegendő.

Nem szakmai szellemességnek szánom ezt a mondatot, nem is az irónia rögtönzött kalandjának, inkább szomorú adaléknak ehhez a tisztújító tanácskozáshoz. Mert lehetünk szépek, okosak, sziporkázók, azt nemigen kendőzhetjük el, hogy megbuktunk. Nem látványosan, nem botrányosan, nem irigylésre méltó küzdelemben, ahogy az elveire és tartására kényes ember megbukhat, de észrevétlenül, szinte mellékesen, lélekben elmolyosodva.

Kiderült, hogy külön-külön még vagyunk valakik, de együtt jóval kevesebbek vagyunk magunknál. Meddőbbek és tehetetlenek. Ötszázvalahányan sanyargatjuk hetek óta az agyunkat, hogy találjunk magunk közül – bibliás szóval élve – hét-nyolc igaz embert, hét-nyolc olyan vezetőt, akivel megújíthatnánk a szövetséget, magunkat, az utánunk lépkedők reményeit, és nem találunk. Illetve, ha mégis találunk, a kiszemeltek mosolyogva és mentegetőzve hárítják el maguktól a bizalmat. A tisztséget, a megbízatást – vagyis a jövőt – istencsapásnak érzik.

Ilyen mértékben félni, húzódozni valamitől, nem puszta meghasonlás vagy vereség, de egyúttal komoly érzelmi bírálat is. A negyedszázados kulturális politika csöndes és tapintatos megítélése.

Akadnak köztünk tapasztalt házasságszakértők, akik tudják, hogy egy példásnak látszó házasságban is szinte észrevétlenül bekövetkezhet a romlás. A felek között eleven maradhat még a hála érzése is, a nagyrabecsülésé, de az érzelem egyszeriben mást kezd jelezni, mint amit az értelem. Az ösztön mást, mint az érdek. A gondoskodás apró mozzanataiban még ott kísért a múlt, de a házastársak érzik, hogy hideglelősebbek az esték, és a falra vetülő árnyékok idegenek. Ez az a lélektani pillanat, amikor pörpatvar nélkül elválnak egymástól, vagy maguktól is megrémülve, tökéletesen megújítják a viszonyukat.

A politika és az irodalom viszonyát én már elég régóta hasonló helyzetben látom. Két évvel ezelőtt az Egy nomád értelmiségi című írásomban megpróbáltam elkezdeni dadogni ezekről a kérdésekről, de a tanulmány gyászos végre jutott. Hadd ne részletezzem, milyenre.

Nézzük meg inkább ennek a selyemként szétmálló viszonynak a hátterét, ha csak futólag is.

Az 1956 utáni magyar politikának nem volt más lehetősége, mint egy „kiegyezés”-jellegű politika megalapozása. Ezt a kiegyezést a magyar politikai vezetés az ötvenhat előtti helyzethez képest óriási előnynek ítélte, és megpróbálta még tovább lombosítani. Az ország jelenlegi életvitele, aránylagos gazdasági nyugalma igazolta ennek a politikának az életrevalóságát. Ugyanis a szabadság nagyon is megbecsülendő változata az a tény, hogy a nélkülözés, a szegénység, a sorban állás diktatúrája nem korlátoz bennünket, mint ahogy már oly sokszor korlátozott. De bármennyire megbecsüli is az ember ezt a kivételes állapotot, szinte az életösztönével érzi, hogy minden részleges célt, minden kiegyezéses politikát újra és újra fölül kell vizsgálni, éppen azért, mert részleges. És ha ez politikailag lehetetlen, méltánytalan, vagy időszerűtlen, lélektani okok miatt akkor is kötelező. Annál a nagyon egyszerű oknál fogva, hogy másokkal kiegyezni többnyire muszáj, magunkkal azonban tilos. Világosabb fogalmazásban: kiegyezni, az mindig hatalmi kérdés, nem pedig erkölcsi.

A politikai vezetésünk egyik – kényszerből fakadó – tévedése az, hogy a magunkkal való kiegyezést a szellemi és erkölcsi életünk területére is kiterjesztette. A tétel így hangzott: a legértékesebb magyar politika az, ha mi itt elfogadható jólétet teremtünk, mert előre és hátrafelé nézve ez minden taktikát igazol majd. Nagyszerű, széchenyis cél, egy gazdasági vízióra alapozott elképzelés, de Széchenyi öngyötrő, önvizsgáló hite, hitele s morális feltételei nélkül. Egy gondosan megtervezett, szélárnyékos korszak, amely elismerésre méltóan pragmatikus. Csakhogy Magyarországon, ahol a történelem tapasztalatai szerint kormányzás és erkölcs századok óta külön pályán szokott mozogni, az igazi magyar reformgondolat az lett volna, ha ezt a kettőt, minden tehetségünket mozgósítva, egyesítjük.

Sajnos ez nem történt meg. A részleges célok részleges eredményhez vezettek. Metszően tiszta, felemás helyzetekhez. Megkísérlem egyetlen példával érzékeltetni ezt a felemásságot. Tagadhatatlanul sok érték született ebben a országban az elmúlt két évtizedben. De szinte minden értékhez odatapadt a társadalmi, az erkölcsi értéktelenség ujjlenyomata. A lopásokról, a fusizásokról, a kínnal vagy kéjjel vállalt szabálytalanságokról beszélek. A tömérdek fölépülő házba például, nagyon sok esetben, az erkölcsi leépülések kényszere is befalazódott. „Ne kérdezd, hol szereztem az anyagot s hogyan. Megvan és kész, a többire fütyülj pajtás!” A második gazdaság nemcsak lelemény és az első kiegészítése, de kemény kritikája is. A bajom csak az vele, hogy a kritikát ki-ki maga végezte el, és ezzel túlontúl sok darabra, pontosabban: sokféle egyéni érdekre esett szét lelkileg az ország.

Elképzelhető, hogy túlságosan puritán vagyok, és fontoskodó, de látnunk kell, hogy a viszonylagossá váló értékek világában nemcsak a vasgerendát lehet egyik helyről áthipnotizálni a másik helyre, de az igazságot, az adott szót, a történelemtől hitelesített hűséget is. Amelyik nemzetnek nincsenek példaképei, alkati hibában szenved – írja le mindnyájunk számára figyelmeztetésül Németh László, jelezve, hogy a teljességhez a kenyér és a hús mellett még másra is szükségünk van. S ezt az alkati hibát az újságíróban, az íróban, a villamoskalauzban, a bányászban ugyanúgy megérzi az ember, mint az Országház kupolája alatt ülő férfiakban vagy az Emke-aluljáróban arénázó, zsizsegő fiatalokban.

A múlt század érzelmi forradalmaiból – a byronizmusból, a romantikából – kinőtt Széchenyi a gazdasági forradalommal toldotta meg, illetve ellenpontozta mesterien korábbi hevületeit. Vajon nekünk az elsőbbséget élvező gazdasági után nem a kiegészítőjére: az érzelmi és szellemi megújulásra van-e szükségünk?

Aki Magyarország helyzetét nagy távlatokba helyezve elemzi, arra a meglepő következtetésre ébredhet, hogy a második világháború végén, közép-európai szomszédainkhoz viszonyítva, a szégyenkezés és a gazdasági szakadékok legalján toporogtunk. 1956-tal megváltozott a helyzetünk. A lengyeleket kivéve, sokkal jobb lelki és anyagi feltételeink vannak, mint a győztesek oldalán végző szomszédainknak. De ehhez a lelki kondícióhoz nem tudunk igazán, a két világháború közti irodalomhoz hasonló értékrenddel fölnőni. Hiányzik belőlünk, amit lelkiakaratnak neveznek. Hiányzik a kultúrateremtő elszántság, a nagyvállalkozások igénye és lendülete. Aminek persze nagyon is könnyen megfejthető oka az, hogy a huszonöt-harminc évesek kezdeményező ereje a mi rendszerünk számára majdnem teljesen elveszett. „Mindenki ott fölösleges, ahol van” – jár szájról szájra a filozófikus fogantatású politikai folklór. Az önmagát fegyelmező és lefokozó felnőttet már nem kell cenzúrázni. A fiatalokat szinte mindig. Tehát ne legyenek fiatalok, akkor talán szigorú cenzúrára sincs oly mértékben szükség.

Vádnak hangozhat, ami pedig csak erkölcsi igény ebben a megszólalásban. Meggyőződésem, hogy szellemi életünk sokkal nagyobb feszültségeket elbírna, mint amekkorát ezidáig elbírt. Ehhez azonban autonómmá kellene válnia. Az Írószövetség közgyűlésének nemcsak esélye, de kötelessége is meggyőzni a politikát, hogy a magyar progresszió a mai időkben ugyanúgy létezik, mint hajdan-időkben, szélsőségeivel, de a szélsőségeket egyensúlyban tartó felelősségtudatával. Munkájához azonban lapra, folyóiratra van szüksége. És ha cenzúrára is, akkor Ady, József Attila, Illyés megfontolt szellemére.

 

Az állam és az író képzelete

A három esztendeje meghalt Illyés Gyula egyik régi írói naplójegyzetében azt fejtegeti, hogy minél több és minél szélsőségesebb indulatban tipródó drámát játszanak el egy-egy ország színházaiban, bizonyítható, hogy annál kevesebb dráma játszódik le a forradalmas utcán. Vagy – tovább szálazva gondolatát –: minél több igazságot vetkőztetnek pőrére nyílt színen, annál kevesebb lesz a meztelenre vetkőztetett vértanú halott.

Azt hiszem: a föllobbantott gondolatból is messzire süt, hogy csak olyan író fogalmazhatta meg, a figyelmeztetés és az üzenet szándékával, aki észjárása, kultúrája és történelmi látása révén európai, a sorsa szerint azonban nem. Egy Nyugat-Európában élő író, legalább Victor Hugo óta, még álmában sem köti ennyire össze az irodalom és a társadalom életét. Külön, önálló képződménynek tekinti mindegyiket. Meggyőződésem, hogy Baudelaire arcán az Elhagyott Ember arca még utólag is megsértődne, ha közben az derült volna ki, hogy nem a végzetnek, nem a kárhozatnak, nem a démonok mézét fölfaló szerelemnek, hanem egyszerűen csak a társadalomnak volt kiszolgáltatva.

A közép-európai költők is jól ismerik ezt a megdolgozott, fenséges arcot saját, otthoni tükreikből, de csak rövid ideig vizsgálhatják. A tükör sarkába odalopakodó végtelent nagyon gyorsan eltakarja valamilyen goromba árnyék: egyszer a lázadó vagy lázadni se tudó tömegé, máskor a hatalomé, ötödször-hatodszor a forradalmaké és a háborúké, amelyek sose távoliak és sose sikeresek. Állam és irodalom? Azokon a térségeken, ahol egy-egy nemzet évszázadok óta félfüggésben vagy teljes függésben él egyik vagy másik birodalom kölcsönfényében, s emiatt a társadalom is eltorzult rendet szül, a politikus és az író ugyanúgy kiszolgáltatottja a sorsnak, mint azok a szülők, akik púpos, nyomorék gyereket hoznak világra. Sőt a föloldhatatlan helyzetben egymásnak külön is ki vannak szolgáltatva. Virágozhatnak a mandulafák, a hársak, s nagy májusi esők sétálhatnak kint a dombokon, ők csak percekre feledkezhetnek el közös bajukról. A gyomrukban továbbra is ott remeg az istencsapás, a balszerencse.

De hagyjuk a hasonlatokat, elsodorhatják figyelmünket. Nézzük inkább azt, hogy – ilyen múlttal s ilyen történelmi háttérrel – mi a helyzet most.

A háború utáni békével Magyarország – a többi közép- és délkeleti országgal együtt – a németek érdekeltségi köréből átkerült a Szovjetunióéba. A félfeudális rendből a bontakozó demokrácia világába. Veszteségeit kiheverve tán elboldogult volna a maga módján, de a hidegháború végképp beledermesztette új helyzetébe. A félfüggetlen állam helyére egy tömör diktatúra tonnás nehezékei zuhogtak alá. Az állampolgár vagy alkalmazkodott, és így nyomorodott meg, vagy úgy, hogy elkezdett képzelet nélkül élni. S lábujjhegyen járt, mintha most temetnék újra a háborús halottakat. Igen, a háborús paranoia alakítóeszköze lett a társadalomnak. Ismét kiderült, hogy a hatalom félelmet kelteni nemcsak erőszakkal képes, nemcsak börtönnel, de bűntudatébresztéssel is.

Ha lettek volna intézmények, illetve ha a meglévő intézményeket nem rombolja le teljesen a demokratikusnak kikiáltott új állam, az egyének, a közösségek találtak volna bizonyos fajta védelmet maguknak, mint a nyugati civil társadalmak polgárai, de a katonai logikára működő nagyhatalom, mint jól bevált formát, a háború után is fönntartotta a hadsereg hierarchiájának eszméjét. A társadalom életében is voltak marsallok, ezredesek és őrmesterek, de főként bakák voltak. S ebből eredően az élet tele volt napiparanccsal, riadóztatással, fogdával, kitolásokkal és sárban kúszással évekig.

Az 1956-os magyar fölkelés ennek a háború utáni lelkibeteg, paranoiás, katonaemlékekkel terhes időszaknak volt első és kemény kritikája. Ezt követték a cseh és a lengyel „bírálatok” is.

Hogy irodalmi fogalmakat használok a politika fogalmai helyett, talán nem is olyan nagy stílusvétség. Belemosódik témánkba. Az a tény, hogy Közép-Európában századok óta függő és ráadásul ideiglenesen függő az állam státusa a külső hatalommal s a belső erkölcsi hatalommal: a nemzet szellemével szemben a szervetlenül kialakult parlamentáris formák is örökké szakadozottak és ideiglenesek maradtak. Így komoly politikai szerveződés legföljebb csak ideig-óráig alakulhat ki. Ha kifejlődik is valamiféle ellenzék, erejéből csak önfenntartásra futja, mozgalom szervezésére alig. Nem véletlen tehát, hogy a Nyugat és a Kelet közé szorult országokban sose azzal kezdődik el a rendszerváltozás, hogy egyik vagy másik párt magához rántja a tömegeket, szavaztat, és új kormányt alakít. Nálunk előbb a szívek változnak meg. A hallgatás és a megnyilatkozás stílusa. A versek hangja és a prózában elhangzó párbeszédeké. S az új stílus törvényszerűen újabb igazságokat hoz napvilágra, s újabb összefüggéseket. S mindez, megjelenve és fölhalmozódva a kultúrában, nemcsak a lelkeket változtatja meg, de a társadalomban is változásokat követel. Az utolsó negyven év sorsdöntő fordulatait Közép-Európában szinte kizárólag az irodalomban lezajlódó megtisztulások és engedetlen víziók indították el.

Innen szemlélve talán világosabbá válik a cenzúra kivételes szerepe is országainkban. Az államhatalom azt még örömmel elviselné, hogy polgárai műveltek legyenek, járatosak a tudományokban, de hogy az erkölcsük és a lelkiismeretük is úgy megerősödjék, mint az eszük, azt már nem. A teljes ember: autonóm ember. És történeti lény is egyúttal: egyszerre él a maga korában és a történelemben. S már puszta létezésével is minden szűkösség és ideiglenesség tagadása. Az ilyen embert bizony korlátozni kell, mert netán kinő a tilalmak alól, s maga válik mércévé.

Vannak forradalmárokat vagy terroristákat kiképző gyakorlóterek. Az irodalom is gyakorlóterep. Az erkölcsi bátorság edzőterepe. Az autonóm ember kiképzőtábora. Nem állítom, hogy a sajtóból, a közéletből, a politikusok szónoklataiból száműzött igazság csak ide húzódhat vissza, de azt igen, hogy itt erősödhet meg igazán.

Közép-Európa irodalmai messzire sugárzóan ellenzékiek. Mindenekelőtt azért, mert nem függetlenek. Vagy csak rövid, átmeneti időre érnek el figyelemre méltó szuverenitást. Ellenzékiségük természetesen nem politikai célú elsősorban, hanem erkölcsi. Az állam ugyanis mifelénk mindenkor ideiglenes keret, gazdasági és külpolitikai egység, ezzel szemben a nemzet: történelmi és kulturális.

A nemzetet mint eszményt az író újra és újra számon kérhette az államtól.

A nemzet eszméje mellett az irodalom másik eszménye Európa volt. A gyötrő hazai formátlanságok ellenében a változékony és klasszikus Európa. A Nyugat írói sose ismerték az állam, az egyén, a nemzet bonyolult konfliktusokat kirobbantó hármasságát. A spirituális és a világias szférák mintájára ők csak a kettős szétválasztásokat ismerték: állam és egyén, állam és irodalom – és így tovább.

A második világháború után azonban sok minden megváltozott. Milan Kunderát idézve: az „elrabolt Nyugat” nem úgy vonzott bennünket, mint régen. Nem akartunk hasonulni ahhoz, ami már önmagához se hasonlított. A szovjetek? Ők csak az állami kultúrát befolyásolták. A hivataloson kívülire még annyira se hatottak, mint a virágok beporzására a nagy madarak. Így aztán, amit Jaltában a politika szentesített, az eltelt idő jóváhagyta. Közép-Európa népei önállósultak. Legtöbbet saját megvertségükből és valóságukból okultak.

Félve írom le, hogy vannak olyan civilizált, jóléti államok, ahol a szabadság közszükségleti cikk lett. Fogyasztható, beszerezhető áru, mint a márvány fürdőkád, a színes televízió vagy a hasznos emlékeket elraktározható számítógép. A szabadságért a mi országainkban sajnos még sorba kell állni, mint Lengyelországban krumpliért.

Tudjuk, hogy mostoha és megalázó helyzet ez, nem hasonlítható semmihez, mivel a szabadságnak nincs alternatívája, csak ellentéte van, de ez a napról napra, évről évre fokozódó készség, amellyel helyzetünket föl tudjuk mérni, különleges adottság. Úgy érzem, még jó lesz valamire. Hogyan is magyarázzam ezt az érzést? A térség lakói szinte egyenként elmondhatják: minden rossz megtörtént velük ebben a században, ami népeket s egyéneket tönkretehet. Külső és belső apokalipszisok. De az, hogy valamiképp túléltük őket, oldalunkon halottainkkal s lényegükből kiforgatott testvéreinkkel, egyelőre valamiféle „néma filozófiával” és „néma politikai öntudattal” vértez föl bennünket. A napi világértelmezések beláthatatlan erdejében jó tudni, hogy a lét igazi valósága jelenleg az ember saját valósága. Az, ami nemcsak túlélésre, de kemény tartásra is kötelezte.

A világnak ma már nincsenek kiváltságos helyei. Megosztottsága, az egyensúlybomlás következtében, a világ bármelyik részén a dolgok lényegéig lehatol, s jót, rosszat egyaránt juttat mindenkinek. Van amitől Kelet szenved jobban, van amitől Nyugat. Látszatra ég-föld választja el őket. Csakugyan, hisz sorsa elől Keletre senki se menekül. De egy közép-európai ember, megkeseredett sorsával, még erre az ég-föld különbségre is rácáfol. Mi negyven éve állandóan a bőrünkön érezzük az élet kettős föltételét: életben maradni nemcsak testben kell, de lélekben is. Erre pedig az ember hagyományos metafizikája, illetve kultúrája nélkül nincs lehetőség. Ahhoz viszont, hogy a kultúra a nagy európai megújulásokhoz – reneszánszhoz és felvilágosodáshoz – hasonlóan meglóduljon, új lelkierők beáramlására van szükség az irodalomban, a zenében, a filozófiában. Elfogultan hiszem, hogy nagy hit és nagy erő onnan törhet föl, minden késleltetés ellenére, ahol nagy szenvedések gyötörték meg és gyötrik ma is a népeket.

Az egyetemes kultúra szemszögéből nézve is ezt gondolom a leglényegesebb esélynek. Mert egy állam lehet ilyen és olyan: gonoszkodó vagy tökéletes, de zseniális soha. Igazi megújulásra és megújításra csak egy lángész képes. És mindaddig, amíg a tudomány, a politika első emberei mellé nem kerülnek oda újra a gondolatok és az érzelmek nagy emberei, baj lesz mindenféle identitással: az emberiségével, a nemzetekével s a társadalmak magányos emberéével is.

 

Csak a láng terjesztheti a lángot

Amikor a múlt év őszén megkaptam a Bécsi Egyetem rektorának levelét, amelyben a nekem is odaítélt Herder-díjról értesített, csöndesen kivert a veríték. Úgy éreztem magam, mint akit egy sivatag közepén váratlanul megdicsérnek: körös-körül homok, nagy távlatok s fölöttem terrakotta ég, ahonnan elismerő szavak hullnak elém. Annyira fölfoghatatlannak tartottam a hírt, hogy napokig még a barátaim előtt is eltitkoltam.

Aki álszerény, nem titkolódzik. Én se voltam az, de sem a világképembe, sem az értékrendembe nem tudtam beilleszteni a felém suhanó babérkoszorút. Kodály Zoltán, Németh László, Illyés Gyula Herder-díját életművük igazolja. A tavalyelőtt kitüntetett Sütő Andrásét szintén – hogy csak a hozzám közel állók nevét említsem. Az enyémet legföljebb egy lassan alakuló életmű ígérete.

Ahhoz, hogy a díj gondolatához hozzászokhassam, szükségem volt két közbeiktatott gondolat-kapaszkodóra. Az egyiket így fogalmazhatnám meg tömören: ezúttal a díjjal nem egy személyt, hanem egy irányzatot tüntettek ki. A mai magyar szellemi életnek azt a csapatát, amely Herderrel együtt vallja, hogy: „A nemzet elszenderül, ha nincs képzelőereje, és ha nem is élesztgetjük benne.” A másik gondolat-kapaszkodóm teljesen magántermészetű: a díjat én nem jutalomnak szeretném tekinteni, hanem biztatásnak. Bibliai aranypénznek, amelyet rám bíznak, hogy sáfárkodjam vele a becsületem és a belátásom szerint.

Mást talán zavarna az ilyen léleknek fölkínált lehetőség, mivelhogy terhet és elkötelezettséget jelent. Engem nem zavar, ellenkezőleg: keretet ad életemnek. Ha meggondolom: szabaddá mindig a megterheléseim, az elkötelezettségeim, a konfliktusaim avattak. Ami könnyűnek ígérkezett, gyanús maradt, és idegen. Közép-Európában az embernek meg kell tanulnia pálinkát inni, vodkát inni, fölkínálnia magát a vereségeknek, gyakorolni állandóan a zsákbanfutást, hogy a szabadságra és a belső függetlenségre készen álljon. A mi világunkban, akár a költészetben, az nyer, aki veszít. Aki mer veszíteni, aki szinte elkötelezi magát a megpróbáltatásoknak. Azt is mondhatom: szellemileg nem felnőtt ember, aki nem ismeri a hiábavalóságot, akit a reménytelen vállalkozások nem kergetnek izgalmi állapotba.

A mai nyugati ember érthetően más. Nem önkínzó, nem ennyire csakazértis-akaratú. Szabadabb, nagyvonalúbb, kötetlenebb. A szellemi életben is vállalkozóbb. Tudja, hogy ha a jövő formái változnak is, nem változhatnak meg annyira soha, hogy a húsvéti nyulat elefántként kelljen tisztelnie, csak mert szürke a színe és a fülei is nagyobbak a megszokottnál.

A mi öngyötrő s nevetség-dicsfénnyel övezett magatartásunknak persze nemcsak hátrányai vannak. Van benne erő is. Egy olyan korban, amikor a személyiség, a szabadság, a boldogság, az individuális tudat értéke napról napra romlik, s a puhuló öntudatlanság rokon értelmű fogalmává fajul, nem árt, ha van az embernek egy kis reménytelenségtartaléka. Hasonló ez a halálfélelemhez, amit már legyőzött magában, s erővé alakított. Jobb történelmű országokban pártok, mozgalmak szerveződtek, hogy megváltozzanak a törvények, átalakuljanak az alkotmányok, ezzel szemben a mi térségünkben a reménytelenség volt a legdinamikusabb hatású párt. Jó példa erre Herder nevezetes jóslata nyelvünk meghanyatlásáról. Érveit már a múlt században filozófiailag meg lehetett volna cáfolni. De nem ez történt. Lehangoló jóslata kapóra jött a magyarságnak, s megtermékenyítőnk lett. Egy félreértés a lelkesítőnk.

Ezt a fordított reflexet szinte minden magyar értelmiségi örökölte. Széchenyi István Werther és Byron meghasonlásainál különb meghasonlásokkal írja tele élete naplóját, de elkeseredése nem költözik át se filozófiai rendszerbe, se a politikába, hanem serkentője lesz a cselekvésben. A hiábavalóság élményével párhuzamosan épül a Lánchíd, a Nemzeti Kaszinó, kezdődik el a Tisza szabályozása, a Vaskapu átrendezése, a balatoni hajózás, hogy a roppant erejű elképzelésekből csak néhányat említsek.

Gályapadból – laboratórium, találja ki a nagyszerű metaforát Németh László is mindnyájunk helyett.

A modern abszurditások világában ez nem is olyan egetverő abszurditás. Ellenkezőleg: erő is lehet. Hiszen ha korunknak nincs olyan szellemi szenvedélye, mint amilyen egykor a humanizmus volt, a fölvilágosodás, a romantika vagy a századeleji modernizmusok lendületes eszméje, az ember a saját erkölcsi tartalékaira támaszkodik. Saját énjére, a saját végessége és végtelensége közti feszültségre, amelytől az emberiség minden emlékezete, akarata, képzelete fölszikrázhat.

Ha én most az énről beszélek is, nem gondolok semmiféle, gyanúba keverhető énkultuszra. Sem azokra a remekül fogalmazó új filozófusokra, akik korunkat az új nárcizmus korának nevezik. Ezek a kritikus elmék egyre több érvvel bizonygatják, hogy az egyén – kihullva az Isten, a jövő, az emberi közösségek röptető hintájából – akarva-akaratlanul is saját szerencséjének és szerencsétlenségének, saját aggodalmának és csodálatának főszereplőjévé avatta magát. A túlélés bizseregtető eszméjében önnön sikerét ünnepli. Önmaga ügyességét, törpe zsenialitását, a kényes helyzeteken aratott kis győzelmeit. És természetes, hogy a bukásaiban is a saját énje felé fordul. Önmagát kábítja, rombolja, tömi altatókkal és gyógyszerekkel.

Mi más ez a nárcizmus, mint a „jó öreg” elidegenedés tetszetősebb és műveltebb neve? Az ötvenes-hatvanas évek után a hetvenes évek bágyadtabb stílusremeklése?

Amikor a Herder-díj verőfényében én épp ezt a gondolatot emelem ki, nem az új nárcizmusnak toborzok híveket. Az ént én nem végső értéknek tartom, mint sokan. De nem is másodrendűnek s lekezelhetőnek, hanem olyan természetes értéknek, amely a mindenség rejtelmesen okos rendjébe ugyanúgy beletartozik, mint a szél, a vizek, a tömegvonzás az idők elejétől fogva. Ha a humanizmus ma már önálló értéke az emberi történelemnek s nem pedig az embertelenség ellen fölriasztható dacválasz, csakazértis-erkölcs: az emberi én se a személytelenség időről időre fölébredő ellenlábasa. De egyszeri, megismételhetetlen, önállósult eleme a létezésnek. A végtelenség lírai esélye. Nem véletlen, hogy a vers mindig az énből hajt ki, az énre kérdez rá, az ént totalizálja. Ha leplezetten is, mindig leplezhetetlenül. Hogy mennyire kozmikussá növeszthető ez az esély, hadd idézzem a mi József Attilánk két sorát:

 

Mert énvelem a hűség van jelen ez üres űrben tántorgó világon.

 

Sajnos a politika, a civilizáció, az elsivatagosodó emberi kapcsolatok egyre nagyobb próbáknak vetik alá életünket. Az utolsó évtizedek, érezhetően, kétféle szabadságot kínálnak mindnyájunknak: szabadságot ahhoz, hogy helytálljunk, és szabadságot az ellenkezőjéhez is, hogy meg se kíséreljünk helytállni, mivel a hadseregtől, bombáktól s bürokrata birodalmaktól beárnyékolt korban senki és semmi az ember: nagy erők és nagy hamisítások játékszere csak. Herder, aki még a legrosszabb órájában sem gondolhatta, hogy az emberi szellem ennyire meghasonlik önmagával, teljes meggyőződéssel vallotta, hogy válságok és ellehetetlenülések közepette az egyetlen erőközpont az én, az individuális tudat és erkölcs.

Egyik rövid tanulmányában ezt írja: „A bukott angyalokat nem ismerjük; de magunkat igen, és tudjuk, hogy mikor s miért buktunk el, mikor és miért fogunk elbukni.” Másutt pedig ezt veti papírra: „Akár megjavul az emberi nem, akár megromlik, akár angyallá vagy démonná változik egykor: tudjuk, mi a dolgunk. Mi a jogról és a jogtalanságról vallott meggyőződésünk alapelvei szerint vizsgáljuk nemünk történelmét, bárhogyan végződjék is az utolsó fölvonás.”

Herder főlelkész úr figyelmeztetésül megidézhette volna az utolsó ítéletet is. Herder, a filozófus azonban az „utolsó fölvonást” emlegeti, amire mi, huszadik század végi földlakók, eléggé érzékenyen kapjuk föl a fejünket. És értelmével mi mást emel ki a fenyegetettség ellenszeréül, mint az individuális tudatot! Az egyént, aki a fölfegyverzett külvilággal szemben a saját belső világát mindenkor fölfegyverezheti szolidaritással, erkölccsel, új célkitűzésekkel s új fordulatot hozó álommal.

Aki például a lengyelek mostani lenyűgöző erőfeszítésében és vergődésében csak politikai harcot lát, vak politikus és rossz lélekbúvár. Az egyén mintájára egy nemzet küzd individuális létéért s tudatáért. Egy erőszakosan visszanyesett közép-európai gondolat saját jövőjéért, amely a kapcsolódások révén mások jövője is.

Egyetlen herderi motívumot emeltem ki a sok közül, de úgy gondolom, ez most mindnyájunk életében a fő szólam lehet. Minden fenyegetettség és beborult jóslat ellenpontja. A belső autonómia nemcsak a politika, a szellem életszükséglete, de a létezésé is. „Alakot nem adhat más – írja Herder –, mint aminek saját alakja van; csak a láng terjesztheti a lángot.”

Figyelemre méltó szavak. Jó újramondani őket.

 

Ismerős fogalmak háttere

Vannak írók, közeli vagy távoli ismerőseink, akik egyik világkonferenciáról a másikra mennek, arcukon bágyadt küldetéstudat s valami vértelen, nemzetek fölötti líraiság.

Vannak ilyen világutazó szavaink is. Hol itt, hol ott bukkannak föl az angolszász nyelv célratörő sodrában. Közéjük tartozik az elidegenedés szó, a máskéntgondolkodás, az ellenkultúra, az identitás, hogy csak a legismertebbeket említsem. Csupa olyan fogalom, amelynek keze van, agya, szeme, füle, történelme, csak szívdobogtató titka nincs már. Csak mágneses köre nincs, és holdudvara. Lengyel, orosz, amerikai vagy zsidó? Egy társadalomtudós nem, de egy magára adó tollforgató illedelmesen kikerüli a plakátzörrenésű nemzetközi szó használatát. Kikerüli, illetve lefordítja emberi nyelvre, mint versben fölbukkanó neurotikus metaforát.

Az identitás szó nálunk, Közép-Európában, nem egy körülhatárolható, megnevezhető, leírható létállapotot jelez, amely, ha úgy tetszik, tudományosan is minősíthető. Ellenkezőleg: olyat, amely állandó alakcserére kényszerül, öltözik, vetkőzik, a lélektantól a történelemig tántorog, a politikától az erkölcsig és a kultúráig, miközben feszült, ugrásra kész.

Azonosságtudat? Ugyan mivel? Az állammal inkább vagy a nemzettel? Ha lényege és formája szerint a kettő pontosan fedné egymást, könnyebben tudnánk tisztázni helyzetünket. Viszonyunkat a külvilághoz, magunkhoz, reményeinkhez és a képzeletünkhöz is. De így csak a tartós bizonytalanság és gyomorremegés marad, mint az elvált szülők gyermekeiben. A századok óta függésben élő országok önéletrajzában ugyanis különálló fejezet jut a mindenkori államnak, amely politikai, s a nemzetnek, amely viszont történelmi képződmény. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy független országok esetében a mindenkori állam: a nemzet markáns arckifejezése.

Milan Kundera megrázó és világosságot gyújtó esszéjében, Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiájában, ha nem fejti is ki, de érinti ezt a különös tudathasadást s gyomorremegést. Az újra és újra vesztő kis nemzetekről szólva igy ír: „Az én meghatározásom a következő: kis nemzet az, amelynek léte szüntelen kockán forog, bármelyik pillanatban eltűnhet a föld színéről, s amely tudatában van mindennek. A francia, az orosz, az angol általában nem latolgatja, fennmarad-e a népe.”

A kívülállók részvétre ráncolt homlokkal hallgatják a mondatokat, s egyetértenek abban, hogy már maga a baljós érzet is azonosságzavar, belülről bénító látomás.

Félve mondom ki: rossz a diagnózis. Ezt a Kundera által megfogalmazott érzést a történelem növelte föl bennünk, idestova négyszáz esztendeje, szinte az életösztön ikertársaként, s minél világosabb ennek a lehetőségnek a tudata, annál kevésbé beszélhetünk a föltételezett zavarról. Rossz közérzetről azonban igen. Szabadsághiányról s egy-egy államforma gyarlóságáról szintúgy. Végül is különféle kormányoknak, hatalmaknak a kiszolgáltatottjaiként, már régóta a nemzet eszméje volt az, ami egyedül erőt adott a megmaradásunkhoz. A nemzet: közös ihlet, írta le a két világháború között József Attila, aki bartóki méretű tehetsége nemcsak Közép-Európának, hanem az egész világnak. A költészetre utaló fogalmazása lehetne elszólás is, de nem az. Sokkal inkább. megvilágosodás. Olyasmi, mint versíráskor a vers első sora, amit a múzsa súg. Sőt mondhatnám titoknak is, utópiának is, amit magunkban hordunk. Az állam cenzúrázhat, elszegényíthet, megbutíthat, esetleg a kedvemben járhat, virágcsokrokat dobálhat a májusi égre, mindig tudom, hogy egyetlen gesztusa se téveszthető össze a nemzetével. Megesik persze, hogy egy-egy korszakban tíz-húsz emberbe húzódik vissza a nemzet szelleme, s így vészeli át a csúf időket, de átvészeli. Legjobb példája ennek az első világháború. A franciák, az angolok, a németek s Közép-Európa népei is énekelve vonulnak ki a csataterekre. Apollinaire ujjong, Thomas Mann helyesel. De például a magyar Ady Endre minden sejtjével tiltakozik. Utálkozva néz a megrészegedőkre s virágos katonákra. Nem a hadüzenet napján, már egy évtizeddel előtte tudja, hogy a háború apokaliptikus tévedés. Akkor és azóta is egyértelmű, hogy a nemzet inkarnációja ő volt. Ő, aki történelmi érzékenységgel épp a történelemmel mert szembeszállni.

A nemzet mint metafizikai érték? Ha nem is épp metafizikai, de kulturális mindenképpen. Megkülönböztetett múlt, megkülönböztetett szenvedés, nyelvi zsenialitás, filozófia, zene. Igazi különbözni tudás, mely nélkül az egyetemesség magasztos volna és untató.

Sajnos ha az államiság odatolakodik otrombán a nemzet szelleme elé, többnyire törvényszerűen bekövetkezik a romlás. Kundera, aki nem egyszerűen csak egy elemző tanulmányt írt Közép-Európáról, hanem egy esszében kiteljesedő elégiát is, szerelmes emlékeitől szinte észre sem vette, hogy a valaha kultúrateremtő tájakon, Prága, Varsó, Buda vonzáskörében nem nemzetek, csupán csak államok végzik kötelező tornagyakorlataikat. S az elégia megnemesítő fényében elfelejtette, hogy a múltjuk, vallásuk, európaiságuk, kínlódásaik alapján összetartozó nemzetek most hazug viszonyban vannak egymással. Minden mozdulatukat az „államiság” mézesmázos mosolya kíséri. Eszmecserék helyett kötelező szerződések.

Sokan azt hiszik, ezzel vége is a történetnek. Holott nincs vége. Az egyént, a népet átmenetileg lehet államosítani, a nemzet szellemét azonban nem. Elég neki egy vers, egy betiltott múlt századi színdarab, hogy hírt adjon magáról. Az irodalom és a nemzet fogalma a mi tudatunkban ezért is elválaszthatatlan egymástól. Avult viszony? Kényszerű visszacsúszás a végzetesen leszerepelt nacionalizmusok idejébe? Ne hamarkodjuk el az ítéletet. A Közös Piacok és a Varsói Szerződések politikai és gazdasági hadviselésében a kis országoknak is részt kell venniük. De mindegyik csak mint állam vesz benne részt. Mint szervezet. Mint test, s nem mint lélek. A külső kényszerekkel szemben a nemzet: belső függetlenség. Autonómia. Titkos jelszó, amelyet jóformán ki sem ejtünk. De mondhatnám azt is, hogy: hagyomány; hogy: történelmi érzék. Emlékezzünk csak Ortegára. Szerinte mindegyik nemzet más szellem. A nemzet az a térben, ami a kor az időben: érzések és gondolkodásmód önálló rendszere. De ez a másféleség csak rossz pillanatokban fejeződik ki agresszióban vagy az elzárkózás buta gőgjében, többnyire a kultúra változatosságában jelentkezik.

Tudom, akik jólfésült, ápolt civilizációban élnek, azoknak kissé kopottan hangozhatnak ezek a komplexusnak is beillő mondatok a nemzetről. De mi, közép-európaiak s dél-európaiak – lengyelek, csehek, románok, magyarok, szerbek – szakadatlan drámában élünk. Egymást hajszoló drámai szituációkban. Szomszédainkhoz viszonyítva mi, magyarok még a balsors hajszolásában és elviselésében is az élen járunk. Soroljam a történelmi dátumokat? 1914: az első világháború. 1918: a monarchia széthullása s az októberi forradalom. 1919: a proletárdiktatúra. 1920: Trianon. Aztán a második világháború, a sztálinizmus évei, s végül 1956. A tébolyban, a gyűlölködésben, a politikai, a hatalmi alávetettségben ugyan mi más adhatna nekünk tartást, hitet, mint az, amit a nemzet legjobb szellemének neveztem? Minden más eszme, amelytől megváltásunkat reméltük, a szemünk láttára züllött le csúfosan. A nacionalizmus, az internacionalizmus, a szocializmus, a jóléti társadalom bizsergető eszméje.

A kritika, miként a régi görögök vallották: a megkülönböztetés művészete. Annak látom én a nemzet szellemét is: tagadásnak és mentésnek. Hihetetlenül érzékeny kritikának. Említhetek egy ismerős jelenséget. Korunkban a politika és a civilizáció egyforma erővel támadja meg például a nyelvet. A nyelven át érzelmeinket, képzeletünk milyenségét és minőségét s természetesen a gondolatainkat is. Szándékosan vagy tehetetlenségi ereje folytán kapitulációra akarja kényszeríteni bennünk azt a készséget és éberséget, amellyel eddig nemcsak hogy fölmértük helyzetünket, de jellemünket és értelmünket is alakítottuk. Mindegy, hogy a hiábavalóság filozófiája révén akarja elérni ezt, vagy egy olyan életeszmény stratégiájával, amely szerint az élet eszközei fontosabbak, mint maga az élet.

A nyelvhez kötődő irodalom és költészet ezért is olyan múlhatatlanul fontos számunkra.

De nemcsak a külső, hanem a belső nyomás miatt is. Hiszen ami mint létünket érintő igazság nem hangozhat el a Parlamentben – közérzetet rontó sorsként vagy igazságként fölbukkan mindig a versekben, a regényekben, a drámai szituációk fenyegető csöndjében.

Az irodalom, az írás gyakorlása tehát az igazság gyakorlása is. Azaz: közügy. A teljességre vágyó ember függetlenségi harca. Ambíciója a megmaradásra. A „valóságról” reggeltől estig szakadatlanul egyre több, szövegbe s képekbe zsúfolt beszámolót kapok. S a hangsúly a kapok szón van. Írás közben az ember nem kap, hanem teremt. Fáradságos és kétségbeesett munkával, érzelmi megrendüléssel és kudarcokkal.

Ha ez korszerűtlen eltökéltség manapság, az ember – íróként és olvasóként is – fölemelt fejjel vállalja az elmarasztaló jelzőt. Hiszen a modernség annyi nagyszerű kalandja s izgága, kimerítő „halálfutása” után amúgy is ideje volna kissé lassítanunk, hátrafordulnunk, sőt megállnunk. Vagyis „korszerűtlennek” lennünk.

Mit jelentene ez a korszerűtlenség?

Egy évszázad tapasztalatával a hátunk mögött ma már világosan kell látnunk, hogy a civilizáció száguldó embere – szinte minden pillanatában és minden figyelmével – külső célokat követett. Eközben összezavarodott, s elveszítette magát. Vajon az eszmények, az érzelmek, a szabadság zavarával küszködő ember számára nem az irodalom kínálja-e a legárnyalatosabb igéket, sugallatokat, belső célokat?

 

„Világhiány”

Az utolsó hónapokban ismét rosszul alszom, mint nagyon sokan ebben az országban. Vagy ha alszom is, általában zaklatottan s hajmeresztő álmok utóízével ébredek reggelente. Tegnap például Sztálinnal beszélgettem kettesben egy ismeretlen, falusi ház beüvegezett verandáján. Bizalmasan arról tájékoztatott, hogy van Európában egy magas drótkerítéssel körülzárt háromszögletű terület, ahol a kisebbségi sorsba került angolokat és lengyeleket visszametszett fa gyanánt engedik csak létezni. Nem kérdeztem, hogy kik őrzik őket, s azt sem, hogy hol van ez az elkerített terület, mert közlendőjénél izgalmasabb fölfedezés kötötte le figyelmemet. Amikor lassú, torokból felöblögő beszéde közben a szokásosnál kissé jobban fölnyitotta a száját, elképedve állapítottam meg, hogy a fogai: fafogak. Barnák és hegyesek.

S ma éjjel pedig száműzött szakszervezeti vezetőket kellett külön repülővel hazaszállítanom Svédországból, ahol mellszoborként éltek egy vörös téglafallal körülzárt temetőben. Alsótestük nem volt, csak mellük, válluk, fejük és karjuk, s amikor közöltem velük a fölszabadító hírt, hogy fél órán belül indulunk haza, Magyarországra, némán, de hálásan pislogtak rám. Mindegyikőjükön zöld katonazubbony feszült, s a mellükön egy-egy bronzkitüntetés.

Követhetetlen, habókos álmok! Szórakoztatók, istenkísértően szürrealisták és ostobák. Nem állítom, hogy a tegnapihoz és a maihoz hasonlóan mindegyik politikai eredetű vagy jelentésű, de többségük föltétlenül az. Vajon, lehetne-e más, amikor évtizedek óta, de különösen az utolsó másfél évben, egyebet se őröl az agyam, mint történelmet, hatalmi harcot, közéleti cselekvést, közgazdaságtant, jogi reményeket. Egyszóval: politikát. Néha azon kapom magamat, hogy kezd leszűkülni a szókincsem, mint azoké a hadifoglyoké, akik nem mozoghatnak szabadon ég és föld között, erdőkben, városokban, domboldalakon, s nem láthatnak évekig tulipánt, zablavasat, gólyafészket; akik nem érinthetnek meg egy lassan elforduló női csípőt az utcasarkon. Könnyen megeshet velem, hogy két lepke váratlan fölbukkanása közt sem a tavaszra gondolok majd, hanem az ellenzék legújabb kormányprogramjára.

Több mint harminc éven át tudtam, éreztem, hogy a politika hadifogságában sínylődöm, de az utolsó két esztendőben kikényszerített írás- és véleményszabadság következtében egyre határozottabban kezdtem bízni saját fölszabadulásomban. Abban, hogy a közéletiség kényszerzubbonyát meglazíthatom magamon, s a politika csupán a maga természetes helyét és szerepét foglalja el majd az életemben.

Sajnos, nem ez történt. Már-már az ellenkezője. Ami eddig a hiányával, illetve szűkösségével sanyargatott, most őrületes bőségével, hisztériáival és megszaporodott kezeivel szorongat. A nap minden órája, minden eseménye mögül a magára talált politika kíméletlen arca tekint rám. És ha csak tekintene! De találkozókra hurcol reggeltől estig; előadásokra, vitaestekre, külföldre, kormányfői vacsorákra, s azt akarja, hogy mindenhez értsek: a joghoz, a közgazdasághoz, a pénzpolitika gyanús és robbanékony kérdéseihez, eközben persze, maradjak még író is, aki csak úgy mellékesen könnyed csodákra képes, hisz ha akarja, két bothoz kötve, tavaszi transzparenssé tudja átváltoztatni március első szivárványát is.

Nem, nem! Ez nemcsak idegesítő túlzás már, hanem szélhámosság is. Írónak mondanak, imitt-amott egyenesen sikeres írónak, és lassan több, mint egy esztendeje nem tudok odaülni az íróasztalomhoz dolgozni. Sőt olvasni is csak úgy olvasok, kapkodva mint aki szélsebesen eszik. Pedig politizálni én soha nem azért akartam, hogy a „nyilvánosság ormain” parádésan és sikeresen fuldokoljak, hanem hogy szabadabb lehessek. S nemcsak mint állampolgár, hanem mint író!

Vannak, akik azzal próbálják hűtögetni a magam elleni lázadásaimat, hogy most a „politizálás heveny ideje” zajlik, ne sajnáljam tehát a megíratlan tanulmányokat, verseket, esszéket, mert győzni most nem bennük és általuk lehet, hanem a politikával.

Győzni a politikában?

Egy írónak?

Még akkor sem, ha ez a győztes politika, mondjuk, az én elgondolásaimat igazolná.

Nem szeretnék képmutatónak látszani: tudom, hogy egy-egy társadalmi rendszer átalakításához hatalmi erőre: vagyis győzelemre van szükség. De a lélek világát, az egyénét, a személyiségekét néha nehezebb átalakítani, mint a társadalmakat. Ki merne például, győzelemről beszélni valamilyen emberi fájdalom fölött? Vagy a lélekhasadás és lélekvesztés állapotában? A dráma és a tragédia műfaja szinte már önmagában is – tiszta létezésében – épp arról tanúskodik, hogy számtalan élethelyzetben elképzelhetetlen a győzelem. Egyedül a katarzis lehetséges: a megtisztulás, a megvilágosodás, valamiféle salaktalan emelkedettség.

Idézzük csak föl futólagosan a modern kor egyik legbrutálisabb tévedését. Azt a vakságot, amellyel a lángelméjű Tudomány és a lángelméjű Technika Embere mindenáron a természet fölé akart kerekedni. Maga alá gyűrni a földet. Nagyjából ez sikerült is neki. S mivel fenyeget most ez a győzelem mindnyájunkat? Bukással!

Egy írót tehát ne szédítgessen senki győzelemmel. Különösen manapság, amikor az egész emberi szellem világát ugyanolyan végzetes veszedelmek fenyegetik, mint a természetét. Hisz nemcsak folyók, tengerek apadnak és mocskolódnak el, hanem az évezredek alatt fölhalmozódó hit s belátás forrásai is. A szívből előtörő végtelenség. Ez a nagy egyensúlybomlás – néhány évtized alatt – itt játszódott le a szemünk előtt. Végig kellett néznünk és élnünk, hogy a XX. század embere hogyan vált sokkal fejlettebbé műszakilag, mint erkölcsileg. Igen, végig kellett néznünk, ahogy a szellem és a lélek művekbe rögzített anyagtalan csodáit – egyebek közt épp a politika segédletével – félreszorították a legkülönfélébb csodaeszközök, csodatalálmányok, csodafegyverek. A termékeny kíváncsiságot és áhítatot az egész világra kiterjedő turistabámészkodás. A háborúk, a haláltáborok, a gulagok, az ördögi agyafúrtsággal berendezett diktatúrák pedig azt mutatták meg kendőzetlenül, hogy az egyén elszemélytelenedésével egyidejűleg hogyan csökkent a létezés egyediségének az értéke. S vele együtt a kilúgozott, a megbecstelenített emberi nyelvé, szavaké, költészeté. Megértük azt, hogy korunkban még a legkülönbek is – egy-két kivételtől eltekintve – csak nagyon kevés dologért, pontosabban a legkevesebbért voltak hajlandók szorítóba lépni. Mit is írt Evola, a kitűnő olasz gondolkodó századunk természetéről? Azt, hogy napjainkban az élet eszközei fontosabbakká váltak, mint maga az élet.

Néhány évtizeddel ezelőtt erre az állapotra mondták rá sikeres filozófusok és társadalomkutatók fölhangosítva, hogy elidegenedés. József Attila – jóval megelőzve ezeket a rangos urakat – érzékletesebb fogalmat talált erre a sivár léthelyzetre. Ezt írta: világhiány.

Politizálgató, szorgalmas őrületemben valami hasonlót kezdek érezni magam is. Levegőhiányt? Világhiányt? Az orvosok, föltételezhetően, azt mondanák erre, hogy túlfeszítettem magamat és kimerültem. A lélekgyógyászok pedig azzal toldanák meg, hogy bizonyára egyoldalú ügyekkel foglalkozom régóta, és ez nyomorgat. Való igaz: túl sok már nekem a program, a hadakozás, a célszerűség, a közvetítés, a jóváhagyás; túl sok a széttépett papírszeletként lebegő tény a koponyámban, és túl sok a hétköznap is. Bármerre tekintek: mindenünnen a közgazdaságtan és a kereskedelem szemei néznek. Unom ezt a szolgálatos önfegyelmet. De legfőképpen magamat, akiben – ha így megy tovább – az élet is átváltozik politikává.

Íróként hogy elítéltem mindig az elefántcsonttorony lakóit! S íme: belekerültem magam is. Csakhogy most nem a költészet, hanem a politika tornyáról van szó. Úgy látszik, az embert – bizonyos idő után nemcsak a bűnei, hanem az igazságai és az erényei is fenyegethetik.

 

*

 

(Záradék)

Sokan azt hiszik, hogy a valóság alapja mindig szilárd és tapintható, akár egy betonépületé. Hihetném velük én is. De mióta kínosan távol kerültem az irodalomtól, egyre kevésbé hiszem. Sőt azt vallom, hogy a valóság alapja egyedül az a költői ihlet lehet, amely ezer alakban, egyszer a fájdalomból száll föl, máskor a gyönyörből vagy a végtelenség megsejtéséből. Az ihlet nélküli valóság: nem valóság. Csak jelentés nélküli kő, utcasarok, jelentés nélküli ország. Nem véletlen tehát, ha sok hétköznapi esemény között sóvárogva keresem magamban s másban is azt a hangot, amely az elfoglaltságaim fölé emel. Valamelyik reggel, a meg-megszakadó alvás után is, boldogan ébredtem föl. Álmomban egy lovat láttam futni a szőlőhegyen, egy nyergeletlen pejszínű lovat. A karóerdők között futott, hullámzó háttal, céltalanul, de felejthetetlenül.

Az egész napom olyan volt ettől az álomtól, mintha verset írtam vagy verset olvastam volna.

 

Kapaszkodás a megmaradásért

Ezt a könyvet nem szépíró írta. Nem is gyakorlott tollforgató. Ezt a könyvet maga az elviselhetetlen sors íratta egy Csehszlovákiában született, s máig ott élő fiatal magyar értelmiségivel: Duray Miklóssal.

Tizenkétezernél több hajnal és napnyugta váltogatta egymást a szerző életében. Havazások, szelek és esők. Minden évben virágzott a krumpli, a bodza, a mák, aztán meg elvirágzott, de ebben a könyvben nyoma sincs semminek, ami természetes vagy suhantató élet. A Háború és béke Bolkonszkij hercege a borogyinói csatatéren, a halál szomszédságában is örvényleni látja az eget: forog fölötte kéken, hatalmasan, áhítatot keverve még az elmúláshoz is. Ennek a könyvnek azonban egyetlen mondata se csapódik föl a magasságba. Nincs benne semmi, ami önfeledt s lebegtető. Mintha Duray számára a természet se létezne, felhők se, utak se, lányok se, az Alacsony-Tátra zöld estéi sem, amelyeken az embernek egyszerűen kedve támadna felköltözni a sasok helyére.

Amikor először olvastam el százhúsz oldalas kéziratát, ennek a hiánynak a hidege csapott ki rám a sorok közül. De amikor másodszor is elolvastam, megértettem, hogy a könyv csonkasága maga is dokumentum. Akaratlan, ösztönös bizonyíték, hogy a kisebbségi ember nemcsak a társadalom, hanem a létezés kitaszítottja is.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a többséghez tartozót is összezsugoríthatják szelídebb s vadabb diktatúrák, elronthatják az álmát, gondolatait, eliszaposíthatják a lelkét, de őrá mindig könnyebben rábukkan a remény, mint a kisebbségi egyénre.

Mindig így volt ez?

Majdnem ötven évvel ezelőtt Németh László a kisebbségi létet nem az önkorlátozással, ellenkezőleg, a jövővel és a minőség eszméjével kapcsolta össze. Az 1935-ben írt Reform című tanulmányának egyik legkiérleltebb gondolata így hangzik: „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.”

Az ember szinte belegörnyed az emlékezésbe: csakugyan volt idő, mikor még hinni lehetett ilyen kiváltságos, európai eszmékben? Hinni abban, hogy az elszakított magyarságban, mint tragikus hősben, a lelki nagyság nemcsak hogy megszülethet, de még példaerejűvé is válhat?

Manapság a kisebbség elitszerepére gondolni – csak gondolni is! – üres ábrándhajszolás volna. Korlátozása a második világháború óta odáig fajult, hogy már magától kínos önkorlátozásba csap át.

Csupán egy mindennapos példát, illusztrációképpen.

Az idén tavasszal a Budapesten rendezett országos táncháztalálkozóra Csehszlovákiából is sikerült nyolcvan-kilencven középiskolás magyar diáknak átjönnie. Ártatlan, zenés alkalom volt a találkozó, tehát félelem nélkül jöhettek. Másnap még maradt annyi idejük, hogy szétnézzenek a fővárosban, mivel a legtöbbjük még sosem járt Magyarországon. Fölmentek a budai Várba is. Odaérkezik a csoport a Mátyástemplom elé. Az idegenvezető felajánlja a kísérő tanárnak, hogy mielőtt kimennének a Halászbástya mellvédjére, s megnéznék Pestet, az Országházat, a Dunát, nézzenek be a templomba is, ő szívesen végigmondja a diákoknak a koronázóhely történetét: a sírokét, a zászlókét, a kincsekét, a Hunyadiaktól kezdve a huszadik századig. A tanár belesápad az ajánlatba. Végigviharzik rajta a félelem: mi lesz, ha valamelyik diákja elkottyantja magát odahaza, akár szándéktalanul is, hogy ők nemcsak táncolni érkeztek Magyarországra, de gondosan becserkészték Budát, jártak a koronázótemplomban, sőt még egy kiadós történelemórát is végighallgattak a falak között: ez neki épp elegendő lenne ahhoz, hogy egy életre eltemesse magát a gimnázium szlovák igazgatója és tanárai előtt. Ha falfehéren is, de gyorsan dönt, hogy nem mennek be. Nem és nem, ha villámok kergetnék is befelé őket. A világ minden turistája bemehet. Bemehetnek a csehek, a szlovákok, a franciák, a románok, a németek, az etiópok, a kubaiak, csak a kisebbségben élő magyar diák ne menjen be.

Ez a történet ugyan nem Duray könyvéből való, de odaillik bármelyik horpadásos, csonka részletéhez.

 

Aki el akarja fojtani az emberben az egészséges fogékonyságot, a lázadás vagy a kiteljesedés örömét, mindenekelőtt a szenvedést kell kiölnie belőle.

A szenvedést? Hogyan?

Úgy, hogy módszeresen épp a szenvedéshez szoktatja hozzá. Én azt hiszem, nincs olyan megszégyenítés, társadalmi és lélektani abszurditás, amit egy határokon túli magyar 1982 nyarán ne tudna elképzelni. Régi ismerőseim mesélik, hogy egy kalotaszegi fiú csupa regáti román katonával tölti szolgálati idejét, bent a Regátban. Román-magyar labdarugómérkőzést néznek együtt a tévé előtt. A hangulat robbanékony, feszült, a fiatal idegek nem ismerik az önfegyelmet. Góóól! – ugrik föl helyéről, magasba lendített karral. Szemvillanásnyi idő alatt az életével fizet a magyarokhoz húzó vonzalmáért. Valamelyik katonatársa – elborult aggyal – ledurrantja. A szülők, persze, úgy kapják meg a fiú holttestét, mintha ő maga lőtte volna főbe magát.

Az eset végül is kibogozhatatlan, mert túl van a bevallhatóság és a fölfoghatóság határain. Én hajlandó volnék elhinni, hogy merő kitalálás az egész, kerek agyrém, újdonsült mítosz, de ilyen agyrémek és ilyen mítoszok nem születhetnek meg egy egészen más természetű valóságban, csakis olyanban, ahol az ilyen hajmeresztő baleseteknek történelmi és pszichológiai esélyük van.

Márpedig van. A magyarok részéről is, a románok és a szlovákok részéről is. Illyés emlékezetes írására, a Válasz Herdernek és Adynak című esszéjére, nemcsak egy rágalmazó cikket írattak a románok egyik akadémikusukkal, hanem áttételes, sőt hadonászó válaszként Horthy katonáinak a rémtetteit is elősorolták gyorsan. Természetesen a Maniu-bandák bosszúmenetéről és a szárazajtai fejszés kivégzésekről egy szót sem ejtettek, mintha azok meg se történtek volna.

Mindenki fölháborodva tolta elém az Előrében célzatosan megjelentetett cikkeket, bizonygatván, hogy túlontúl kilátszik alóla a lóláb, és Illyés panaszt emelő s megoldást sürgető mondataira mégiscsak emelkedettebb módon illett volna felelniük a románoknak.

Felháborodás helyett én inkább megrendülve olvastam a múltat hánytorgató írásokat. Mert a bűnt újra és újra bűnnel indokolni: a bűnösök logikája. Azoké, akik nem képesek megszakítani a rossz pályára tért folyamatokat.

Vagyis amivel távol akarták tartani maguktól a feléjük nyilazó igazságokat, épp azzal a mozdulattal leplezték le magukat pszichológiailag. Horthyt és néhány bevonuló, emberségéből kivetkőző katonáját ugyan kicsoda mentegetné Magyarországon? Miattuk nekünk még többszörösen meg kell bűnhődnünk. Rájuk hivatkozni politikai sutaság: nem egyéb, mint a háború óta eltelt idő nemzetiségromboló politikájának indokolása. Figyelemelterelés arról, amit jelen idejűen ők folytatnak a magyar és szász kisebbséggel.

Mert Horthy mégsem lehet negyven év után kiváltó oka a kalotaszegi fiú halálának. És annak az ismerősömének sem, akit besúgónak akart mindenképpen beszervezni a Securitate, s ehelyett ő inkább öngyilkos lett: Kolozsvár egyik új tömbházának a tizedik emeletéről vetette alá magát a betonra.

De maradjunk csak továbbra is a mélylélektannál. Minél erőtlenebb a nemzetiségiek ellenállása, annál vadabb az elnyomásuk. Mi ez, ha nem tomboló perverzitás, beteges tünet, amely sanda izgalmakkal, sőt kalandéhséggel társul, és örökös kielégülést keres. Sajnos, a többségi nép állambiztonsági szervei sehol nem gyakorlatozhatnak úgy kedvükre, mint a nemzetiségi vidékeken. Egyrészt, mert itt a homályos ösztönök is gátlástalanabbul farsangolhatnak, másrészt itt mindig találnak megnyúzható ürügyet hajlamaik kielégítésére. Találnak, mert a kisebbségnek nincsenek kollektív jogai, de ha egy kisebbségi egyénileg követ el valamilyen kihágást, vétket, politikai baklövést, minden további nélkül kollektív bűnösként lehet kezelni. Szemére lehet hányni, hogy idegen, hazátlan, árulójelölt. Egy romániai magyarhoz például bármikor be lehet állítani és házkutatást rendezni nála, különösen, ha magyarországi kapcsolatai is vannak. Sőt a házkutatás után aláíratni vele két jegyzőkönyvet is. Az egyiken azt íratják vele alá, hogy a házkutatás jogszerű volt, és rendben zajlott; a másikon pedig azt, hogy a házkutatás során soviniszta magyar könyveket találtak a lakásában, amelyeket ő a rendőrség jelenlétében önszántából el is égetett. Ugyan kit zavar az, hogy a könyvelégetés közönséges kitalálás?

Mi ez, ha nem a koholt, nagy perek kicsinyke modellje? Mi ez, ha nem a mesterségesen előállítható tudathasadás titkosrendőri receptje? A „nappali” és az „éjszaka” rendelkezések párja, melyeknek az az ördögi lényegük, hogy ha kiadnak, mondjuk, egy országos intézkedést az oktatásról, vagy a vagyonfölmérés irányelveiről, ez az intézkedés megjelenik az országos lapokban, de ugyanakkor a nemzetiségi vidékekre megérkezik az „éjszakai” utasítás is. Ezt azonban csak a beavatott pártvezetők és rendőrségi emberek olvashatják el titokban. Láttamozniuk kell, hogy olvasták, és utána visszaküldeni. Természetesen ezek a suba alatti utasítások az erőszakos asszimilálás legidőszerűbb kiskátéi.

Sokáig azt lehetett hinni, hogy ezek a titkosrendőrinek mondható módszerek csak a romániai magyarok megtörésében, szétzüllesztésében fedezhetők föl. A hit tévhitnek bizonyult. A szlovákiai magyartalanítás, jogfosztás a háború utáninál ugyan rejtettebben, de pontról pontra haladva hasonló eltökéltséggel folyik. A szocializmus vívósisakja alatt a Trianon utáni kisantantos összepillantások cinkosságát figyelheti meg szomorúan az ember.

Az 1919. május 20-i jegyzékében Csehszlovákia küldöttsége a következőket ajánlotta föl a párizsi béketárgyaláson. „A csehszlovák kormány szándéka az, hogy ezt az államot úgy szervezze meg, hogy ez a nemzetiségi jog alapjaként azokat az alapelveket fogadja el, amelyek a Svájci Köztársaság alkotmányában találhatók: azaz szándéka az, hogy a Csehszlovák Köztársaságból egy Svájc jellegű államot alakítson, természetsen Csehország különleges viszonyainak a figyelembevételével… Egy rendkívül liberális rendszer fog létrejönni, amely a svájcihoz nagyon hasonló lesz.”

A nagyhatalmak elhitték, mert el akarták hinni Beneséknek ezt az ígéretét. Tagadhatatlan, hogy a területgyarapító Csehszlovákia jóval demokratikusabb rendszerű ország volt, mint a területeket vesztett Horthy Magyarországa. Nagyvonalúságához és liberalizmusához mindenekelőtt épp történelmi nyeresége segítette hozzá. De hogy sem a nagyvonalúság, sem a liberalizmus nem vált az újonnan megszervezett köztársaság szilárd erényévé, azt a második világháború, de még inkább a háború utáni időszak pőrén megmutatta.

Janics Kálmán felbecsülhetetlen értékű könyvéből, A hontalanság éveiből, tételről tételre elénk tárul a hamisítások végösszege, a csehek liberalizmussal álcázott nacionalizmusa, amelyet az önállóságra törő Szlovákia igyekszik „ellenpontozni”. A később Hitlerrel egyűtt lépő Tiso Szlovákiája.

A szlovenszkói magyar kisebbségnek adódik egy olyan történelmi pillanata, amikor Horthy Magyarországa és Tiso Szlovákiája között választhat csupán. Természetes, hogy Horthy Magyarországát választja.

A háború után ezért a döntéséért bűnhődik irgalmatlanul, vagyonelkobzással, kitelepítéssel és ráadásul teljes jogfosztottsággal. Holott ez ugyanúgy nem az ő döntése volt, mint az elszakadás. Sodródott ide-oda tehetetlenül. Vagyis mindent összegezve: a tehetetlenségre kárhoztatott szlovákiai magyar kisebbséget úgy kezelték, mint a cselekvő bűnöst.

Janics Kálmán e téren is meghökkentő adatokkal szolgál. Európai statisztikákat hasonlít össze a háborús büntetésekről. Összevetéséből megtudjuk, hogy a legtöbb háborús bűnös a szlovákiai magyarok közül került ki. Százalékosan több, mint Hitler és Mussolini országából, több, mint Magyarországról, Franciaországból. Már-már azt várhatná az ember, hogy föláll valahol egy őrült statisztikus, és a bűnösök arányszáma alapján bizonyítani kezdi: a második világháborút a csehszlovákiai magyar kisebbség robbantotta ki.

 

Duray Miklós abban az évben született magyar kisebbségi sorsba, amikor a háború végeztével a szlovákiai magyarok elszámoltatása megkezdődött.

Kisebb-nagyobb hullámzásokkal ez az elszámoltatás azóta is folytatódik. Életének ez volt a közege, mint eszkimónak az egyhangú, kemény hóvilág. „Nyolc évig állandóan útrakész állapotban voltunk” – emlékezik vissza gyerekkorára. A negyvennégyben ládákba rakott homijaikat csak az ötvenes évek elején merték kicsomagolni. A hitleri és a sztálini világ idegbénító otthontalansága és félelme támadt föl – vagy inkább folytatódott? – a szlovákiai kisebbség életében. Támaszt ezúttal sehonnan sem remélhettek, mivel a párizsi békeszerződés a nemzetiségek ügyét kizárólagos belüggyé nyilvánította. 1946-ban a Magyar Kommunista Párt, méghozzá Rákosi Mátyás szavaival, tiltakozott a magyarok erőszakos kitelepítése ellen. Egy csehszlovák újságíró azonban, a be nem avatkozás elvére utalva azt válaszolta Rákosinak, hogy „minden magyar, aki a szomszéd államokban marad Magyarország határain kívül, abban a pillanatban a legkártékonyabbá válik az egész magyar nemzet részére, mihelyt Pesten törődni kezdenek vele”.

A be nem avatkozás „szent elvének” a jóváhagyásában mindkét Európán kívüli nagyhatalmat komoly felelősség terheli: Amerikát és a Szovjetuniót egyaránt. Az elsőt a jóhiszemű dilettantizmusa, a másodikat a harsány és igézetes, de hamisításon nyugvó internacionalizmusa miatt. Bedel-Smith amerikai küldött az 1946-os párizsi béketárgyaláson kijelentette: „Az Egyesült Államok polgára nehezen érti meg, hogy a faji kisebbségek fönn akarnak maradni, amikor asszimilálódhatnak.” Tősgyökeres amerikai lángelméjűség! Roosevelt özvegye, az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának akkori elnöke ugyanezt az amerikai kovásszal kelesztett gondolatot dagasztotta tovább: „Ha tiszteletben tartják az egyének jogait, úgy nincs többé szükség a kisebbségek jogainak a kinyilatkoztatására.”

Hogy a másik – Európától távol álló – nagyhatalom: a Szovjetunió mit mondott az európai idegrendszerrel és történelemmel megvert kisebbségek jövőjéről, nem is annyira érdekes. Nem szónokolhatott másról, mint a minden bajt feloldó internacionalizálásról. Ám a diktatúrák mindig megengedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy egészen mást cselekedjenek, mint amit mondanak.

Magyarországon mind a mai napig, mint fenyegető evidencia, az a háború utáni megállapodás maradt érvényben, hogy a nemzetiségek ügye: belügy. Így aztán történhetett bármi a szomszédos országokban élő magyarokkal, a csitító szólam mindig ugyanúgy hangzott: ne szóljunk, ne lázadozzunk, egyetlen kukkal se tiltakozzunk a szomszédainknál, mert arcizmunk rándulásával is a náluk élő magyarok helyzetét nehezítjük.

Ez a kormányzati elv kezdetben meggyőzőnek hatott, a tisztesség súlyos parancsának, de időközben kiderült, hogy a mi tapintatos taktikánk egy fabatkát sem ér, mert a kisebbségi magyarság helyzete – a magyar kormány viselkedésétől függetlenül – egyre csak romlik.

Amit cselekedni tudnánk, persze, nem sok, mert akit zsarolás szorít sarokba, túlságosan is kiszolgáltatott. De egyetlen feszültségvállalásunk a románokkal szemben mindenképpen figyelmeztető példa lehetne. A magyar kormány két esztendeig nem írta alá a román-magyar barátsági szerződést, mondván, hogy az efféle barátsági szerződésekhez némi barátság is szükségeltetik. Ezek az esztendők az erdélyi magyarság és a hazafiak közötti viszony legtermékenyebb esztendei voltak. Érzelmi és szellemi találkozók olvasztották föl a több évtizedes idegenség jégpáncélját. Fiatalok jöttek-mentek, könyvek, énekek, gondolatok cserélődtek nagy tételben.

Az erdélyi magyar értelmiségiek szinte az égieknek rimánkodtak, hogy a magyarok sokáig ne írják alá a szerződést, mert a föltételeket szabó magatartás becsületet szerez számukra is a románok előtt. S talán el is gondolkodtatja őket.

És megint nekik lett igazuk. Mihelyt – külső nyomásra – a magyar kormány aláírta a szerződést, fél év se telt belé, és elszabadult a pokol. Egymás után állították föl a már régen megfestett tilalomfákat. Egyebek közt a barátsági szerződés aláírása után léptették életbe azt a világon egyedülálló rendeletet is, hogy külföldi állampolgár magánháznál nem aludhat, hacsak nincs vérségi kapcsolatban a háziakkal, mindenki másnak szállodában kell éjszakáznia. Ahol nincs szálloda, ott legfeljebb sátort üthetnek föl kijelölt helyen.

A vak is láthatja, hogy a mindenkire érvényes rendelkezés éle elsősorban a magyarokba és a szászokba metszett bele. Azonnal le is csökkent az Erdélybe utazók száma. Elszakadtak ismét azok a kapcsolatok, amelyek lelkileg karban tartották a kisebbségi magyarságot.

A romlás logikája: a romlás mélyülése. A lelki és politikai csődöket az idő – egyszerű következményként – megtoldotta a gazdasági csődökkel is.

A nyugati demokráciák neveltje hitetlenül hallgatja a kelet-európai kisebbségek nyomoráról szóló történeteket. Egyrészt, mert túlzásnak véli őket, másrészt – a saját logikáját követve – elképzelhetetlennek tartja, hogy a földbe taposott kisebbségek pisszenés nélkül tűrik, hogy végigszántsanak rajtuk. Végül is a baszkok lőnek, az írek robbantanak, – mért nem követik példájukat például az erdélyi magyarok vagy a szlovákiaiak?

E kihívó kérdést nem én rögtönzőm most, hanem radikális olasz értelmiségiek dobták magasba évekkel ezelőtt.

Mit válaszolhattam nekik? Nem azzal a közhellyel érveltem, hogy Közép-Európában a kisebbségek semmiképpen se juthatnak fegyverhez, hanem azzal, hogy még a fegyverszerzés felvillanyozó gondolatáig sem juthatnak el. Tudniillik ahhoz, hogy egy gondolat, egy érzés, egy igazság életképes legyen, legalább két emberre van szükség. Egyre, aki megfogalmazza, s a másikra, aki indulattal vagy tüzetes megfontolás után helybenhagyja az érzést, a gondolatot. Csakhogy a bénító akadály ezen a ponton lép föl minden határon túli magyar idegrendszerében. Nincs olyan kisebbségi magyar, akit sorsa így-úgy ne torzított volna el, és meg ne fertőzött volna gyanakvással. Ez a gyanakvás odáig gyomrozta őket, hogy még a legjobb barátok se bíznak meg életre-halálra egymásban. De a szülő sem a gyermekében, szeplőtlenül. Ismertem olyan református papot, akit a Securitate arra akart kényszeríteni, hogy saját híveit súgja be neki.

Ilyen körülmények között hogyan adódhatnának össze az erők bármilyen ellenálláshoz is? Aki bizalmatlan, erőtlen. S még agresszív sem lehet. Hacsak nem alkoholistaként vagy öngyilkosként önmaga megtámadója.

De hogy ne csak személytelenül beszéljek a torzulásokról, el kell mondanom, hogy e könyv íróját, Duray Miklóst odaát Csehszlovákiában sokan a rendőrség emberének hiszik. Mert ha Duray ilyen nyíltan, keményen, eltökélten kiáll véleményével a világ elé, és mind a mai napig még „véletlenül” se ütötte el egy autó, nem csukták le, akkor csakis beszervezett provokátor lehet.

Ezek az őrületbe csúszó torzulások nem egyszerű félreértések. Ott van mögöttük a törvény: a szocializmus végiggondolatlan eszmerendszere és gyakorlata.

Hadd említsek néhányat a bajt kiváltó okok közül.

Elsőül rögtön az egypártrendszert kell említenem.

A többpártrendszerű országok nacionalizmusa eleve nem lehet olyan féktelen és diktatórikus, mint az egy párt irányította országoké. Hisz ahol pártok versenyezhetnek a hatalomért, ott akár meggyőződésből, akár pártérdekből az egyik küzdőnek föltétlenül vállalnia kell a nemzetiségek gondjait. Mert ha nem vállalja, számíthat rá, hogy a kővetkező népszavazáson a milliós-kétmilliós kisebbség könnyen az ellenpárt oldalára billentheti a kormányzás mérlegét.

A másik ok, amely legalább ennyire kiszolgáltatta a nemzetiségi egyént, a magántulajdon megszüntetése, illetve komoly korlátozása. Amíg például a kisebbségi parasztnak volt földje, voltak lovai, tehenei, termett kukoricája és az állam – ha képletesen is – rászorult a tejre, a húsra, a kukoricára, a tehénbőrből készült cipőtalpra, nem kellett annyira félnie. Nemcsak a szentesített jog védte, hanem az államérdek is. De a magántulajdontól megfosztott egyén, elveszítve gazdasági támasztékát, pajzsát, tökéletesen elveszett állampolgárrá változott. Ide-oda lökhető alkalmazottá.

A harmadik alap-ok: a kisebbséget lelkileg, nyelvileg, morálisan védő egyházak megroppantása. A marxizmus ideológiai kartácstüze a többségi nép vallásos életét és intézményeit is megtépázta alaposan, de rombolni a kisebbségi élet sáncaiban rombolt a legtöbbet. Amit a román király sose mert volna elkövetni, azt a szocializmus világnézetére hivatkozó pártvezérek szemrebbenés nélkül elkövették: olyan kimagasló erkölcsiségű püspököket börtönöztek be indok hiányában is tíz-tizenöt évig, mint például Márton Áron.

Soroljam tovább a romboló okokat? A civilizáció gyorsan fölzárkózó, ördögi szerepét? Azt, hogy a szocialista sovinizmusnak semmi sem jött úgy kapóra, mint a lendületes iparfejlesztés, városfejlesztés, a munkaerőmozgatás kényszere? Korszerűsíteni még véletlenül sem a nemzetiségi vidékeket kezdték. Onnan csak a munkaerőt kellett nagy erővel és nagy tudatossággal elszivattyúzni. S amikor ez megtörtént, s az elmaradott vidék nemzetiségi lakossága távoli munkahelyekre szegődött el, akkor már elkezdhették fejleszteni a vidéket is, hiszen üzemvezetőket, mérnököket, szakmunkásokat úgyis a többségi népből kellett odaköltöztetni. Ezek a gondosan telepített üzemek, gyárak szilárd hídfőnek bizonyultak eddig, ahonnan a fejlődésre hivatkozva – végzetes támadást lehetett indítani az egy tömbben élő nemzetiségek szekértábora ellen. Egy-két évtized elég volt ahhoz, hogy az olyan történelmi hajzatú városok, mint például Kolozsvár, arcot és lelket cseréljenek.

A városasszimilációk mellett a nemzetiségi vidékek szívós és módszeres átgyúrása is folyik. Csak egyetlen adatot érzékeltetésül. 1919-ben Dél-Szlovákiában 787 faluból 505-ben még kilencven százalék fölötti volt a magyarok aránya. Az 1961-es népszámlálás idején az 505 falu helyett már csak 183-at említ a statisztika.

Duray könyve egyetlen adatot se közöl, de a romló folyamatok emberi dokumentumait közli. A görcsös kapaszkodást a megmaradásért.

Édesapja néhány sorban fölrajzolt életpályája a jogi végzettségtől indulva úgy hanyatlik a vasipari szakmán át a kárpitosmesterségig, mintha egy kisiklott sorsú alkoholista életpályája volna, pedig csak arról van szó, hogy magyar volt.

Duraynak személyes sorsa miatt is nyomós okai lehetnének az elfogultságra, sőt a gyűlöletre is. Ő azonban egyenes testtartással kerüli ki a csapdájukat. Jól tudja, hogy a kisebbségi kérdés nem faji kérdés, ha azt eszkábálnak is belőle. A kisebbségi kérdés mindig a többség kérdése is; azaz társadalmi kérdés.

A prágai tavasz néhány hónapja erről győzte meg őt életreszólóan. A szétszivárgó demokrácia és a megélénkülő politikai kultúra a dél-szlovákiai magyarok életét is lázba hozta. Ahogy csökkent fölöttük a nyomás, nem a szabadság hangoskodó lazaságát választották, de rögtön intézményes formákat teremtettek maguknak. Ha verítékezve is, de Durayék megteremtették maguknak a független Magyar Ifjúsági Szövetséget.

A szervezet azonban csak addig élt, amíg a demokrácia ablaknyitásával friss levegő áradt az országba. Mihelyt 1968 augusztusában újra beszegelik az ablakokat, a szervezet fölött a politikai hatalom azonnal kimondja a halálos ítéletet.

Könyvének ez a része sziszifuszi napló. Az ember a sok huzakodástól, kínoskodástól már-már abbahagyja az olvasást, mert ahogy a pornográfia, vagy egy-egy szadista film jelenetsora gyorsan kifárasztja az agyat, az ifjúsági szervezet talpraállításáért és fönnmaradásáért folyó küzdelem is a politikai szadizmusok lankasztó szomorúságát idézi. De végül mégse hagyja abba, mert Duray makacssága nem engedi.

Duray könyve nemcsak erkölcsi tett, de bizonyos tekintetben új határkő is. Eddig minden kisebbségi sorsról szóló írásban fölsorakoztak a mentegetőzés mondatai: a magyar uralkodó osztály bűneiről, a 67 utáni elmagyarosítás szégyellni való korszakáról. A szándékot utólag is helyeselnünk kell: a történelmi és morális jóvátétel kívánta ezt az írótól, történésztől, politikustól.

Duray szakít ezzel a bűntudatra alapozott hagyománnyal. Nem fejti ki, de érezteti, hogy minden mentegetőzés újabb ürügy a nemzetiségek bevádolásához. Mintha csak arra szólítaná fel az érintetteket: nézzük most már a Trianon óta eltelt időket: a tragikus számlák végösszege nem a magyarok lelkiismeretét terheli.

Miközben én ezeket a bevezető sorokat írom, Duray Miklóst e miatt a könyve miatt is vádemeléssel vagy ideggyógyintézettel fenyegetik. Könyvét, természetesen, csak a titkosrendőrség olvashatta, nem az olvasók. Szorongatott helyzetében egyedüli védelme a nyilvánosság volna. Vagyis ha önéletírása odahaza jelennék meg magyarul és szlovákul.

Sajnos, ez még reménynek is reménytelen.

Könyvének amerikai megjelentetése tehát kényszer. A kényszerrel együtt azonban mégiscsak olyan nyilvánosság, amely nem a politikai botrány, nem az anarchia s nem a terrorizmus eszközeit választja, hanem a megegyezést kereső ember egyetlen módszerét: a vallomásba ágyazott igazmondást.

 

Erkölcsi revíziót!

Meggyőződésem, hogy a trianoni taglóütéstől földre került nemzedékek sokkal jobb szellemi s lelki föltételek mellett élték át a nemzet és a kisebbségi magyarság tragédiáját, mint mi, mostaniak a magunkét a második világháború után, különösen a hetvenes-nyolcvanas évekre elfajuló romlást, amely egy hamis békekorszak ördögi remekműve. A sújtástól akkor ők, a régiek csak az eszméletüket veszítették el ideig-óráig, a tudatukat nem. A negyven éve zajló képmutatások, ideológiák s államok közti szocialista trükkök káoszában mi épp a tudatunkat és reményeinket engedtük elsorvadni. Idézzük csak föl, mit írt a harmincas évek közepén Németh László a kisebbségi sorsról. Ezt írja: „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.”

Bárhogyan forgassuk és bárhonnan vizsgáljuk is, ez a mondat még ízig-vérig európai mondat. Érződik ugyan rajta, hogy kétségbeesés szülte, valami létből fakadó dac, de tágas és reménykeltő. Süt belőle a görögség háromezer éve sugárzó szelleme, a kereszténység áldozatot vállaló méltósága, a részben is az egészet képviselt hősiesség.

A mi évtizedeink kisebbségi jelmondata ennek épp az ellenkezője. Szó szerint így hangzik: „A fű lehajlik a szélben, hogy megmaradjon.”

Ez a mondat már nem Európából, hanem a kútból hangzik. A gödör aljáról, a kétségbeesés fenekéről. A távlata, ha mutat is valamiféle jövőt, elitsors helyett a lemaradókét mutatja. S ki ne emlékezne mégis, itt Magyarországon, odaát Erdélyben, a Felvidéken vagy másutt, hogy ennek a didergő üzenetnek a hallatán hány lázas tenyér verődött össze estéről estére évekig! Hány egyetértő tekintet mondta ki rá konokul az igent. Igen, igen, ha kell, hát hason csúszva is.

Bevallom, magam is osztoztam a tapsokban. A szelíd, bibliai cinkosság engem is hívővé tett: ez hát a megmaradás napiparancsa, a Bethlen Gábor-i életösztön. De beleütközve a történelembe, hamarosan rá kellett ébrednem, hogy a legigazabbnak látszó Bethlen Gábor-i út ma az erdélyi magyarság számára minden út közül a legveszélyesebb. Teli van álcázott farkasvermekkel. Másutt, más körülmények közt tán hegyre vivő szerpentin is lehetne, de az úgynevezett román szocializmusban le, a szakadék fele vezet. A belátás, a türelem, az egyezkedés mindenféle európai értékrenden belül az összhangteremtés eszköze. A békességé és a továbbélésé. A diktatúrákban azonban nem lehet más, mint az áldozat önmaga föladása. Lépésről lépésre előre mozgó végzet. Bizonyos vagyok benne, hogy jönnek majd utánunk gondolkodók, történészek, lélekbúvárok, akik megírják, hogy a sztálini alapozású közép-európai, dél- és kelet-európai társadalmakban egyezkedés közben veszett el minden. A nyelv, a múlt, a történelem, az élet értelme, a gondolkodásé. Emeljünk ki az erdélyi magyarság életéből egy tragédiába forduló példát: a magyar egyetem beolvasztását a román egyetembe. Naptár szerint ez 1959-ben történt. De mi nem fogadhatjuk el pőrén a dátumot, a puszta tényt magát. A Bolyai Tudományegyetemet az egyezkedés történelemmé összeálló sötét folyamatában végezték ki, vagyis részben előbb, részben később.

Lehet, hogy lassú kimúlásának legelső titkos pillanata az volt, amikor száz baloldali magyar értelmiségi ezerkilencszáznegyvenöt novemberében olyan hűségnyilatkozatot adott át Groza Péter miniszterelnöknek, amelyben nemcsak kifejezi állampolgári lojalitását Románia iránt, de testestül-lelkestül Romániához tartozónak vallja magát s magával együtt természetesen a testvériséget óhajtó erdélyi magyarságot.

Ez a hűségnyilatkozat egyenesen a párizsi békecsinálók asztalára került szónokló dokumentumként. Az egyezkedők semmiképpen sem akartak ezzel rosszat, megelőlegeztek valamit, ami még nem volt. A vesztes helyzetéből át akartak kerülni a győztesébe? Ez persze lélektanilag érthető, de történelmileg nem. Akkorban már nagyjából tudni lehetett, hogy Magyarország második világháborús szerepe miatt, és a bécsi döntés elfogadása miatt az erdélyi magyarság ismét a vesztesek közé kerül. Az egyedüli reálpolitika az lett volna, ha az a bizonyos száz aláíró is, amely komoly erkölcsi erőt jelentett, a vesztesekkel marad és a vesztesek igazát képviseli a világ előtt. Negyven év elmúltával ma már világosan láthatjuk, hogy sietős egyezkedésükkel helyrehozhatatlanul elrontottak valamit: érzelmileg és politikailag is megbontották a kisebbségi magyarság egységét, és ettől kezdve minden további alkut velük, a megbízható egyezkedőkkel kötött meg a hatalom. Mindaddig persze, ameddig szüksége volt rájuk. A szocializmus sematikusan abszurd fintora az, hogy a börtönökbe is őket, a megoldást keresőket lökdösték először be.

Az egyezkedés fölnagyított fogalmának a kiemelésével én sem utólagos vádaskodásba, sem történelemkritikába nem akarok belebonyolódni, csupán azt szeretném jelezni, hogy a magyar kisebbség múltjának még a legszentebb nyelvi és filológiai képzettartományát is éles szemmel kell átkutatnunk, ha meg akarjuk érteni az ellenük folyó irtóhadjárat jágói módszereit.

Románok és magyarok. Milyen egyszerű is egymás mellé írni a két nép nevét. De ha leírjuk, máris elkezd ködleni, gomolyogni bennünk valamilyen fullasztó érzelem. Valami Erdély felől, valami a mélylélektan kénes hőforrásainak a vidékéről. Hiába tudjuk és hiába ismételjük el magunknak újra és újra, hogy a román bűnöket mi nem tudjuk magyar erényekké átváltoztatni soha, mégis beindul a mellkasunkban zakatoló malom: ezt és ezt követték el ellenünk régen, ezt és ezt követik el ma. Nem az együttéléssel járó feszültségek izgattak minket, hanem az árulások! Ott volt ezernyolcszáznegyvennyolc. Történelmünk egyik legdrámaibb fordulópontja. Ki mellé álltak az utolsó európai szabadságmozgalom ellenében? Ha tusakodva, ha küszködve is, az európai reakció mellé. Az osztrákok és a muszka cár mellé! És tizennyolc-tizenkilencben? És ötvenhatban? Ugyancsak. Napokig tán a Szovjetunió Kommunista Pártjának a vezetői se tudták, mi történt Magyarországon s mi történik pontosan, de a „testvéri Románia” már tudta és sietve ajánlotta föl nekik a segítséget: vasúti vonalait és hadseregét egyaránt. Mert a mi történeteink Erdély miatt, egyúttal még mindig az ő történeteik is, csakhogy a fonákjukról. A paranoia fénytörésében. Mire volt jó nekik például a Rajk-per? Arra, hogy Rajk erdélyi származása ürügyén, kitalált kapcsolataira hivatkozva, erdélyi magyar kommunistákat csukjanak be tömegesen, akiknek bebörtönzésével az egyetlen magyar kisebbségvédelmi szervezet omlott össze véglegesen, a Magyar Népi Szövetség. S mire kerestek alkalmat 1956. november 4-e után is? Ugyanerre! Romániában több embert zártak be, mint idehaza. Elég volt hozzá egy Magyarország felé forduló tekintet, egy arcon átosonó remény, bármi, amihez hozzá lehetett láncolni a hazaárulás vízióját.

A magyarság, mint százados küzdelmekbe kevert és keveredő nép, ugyanúgy belebonyolódott bűnökbe, mint bármelyik másik nemzet, de nacionalizmusát, egészen Trianonig, pontosabban a Trianont követő időkig nem kizárólag csak a saját érdekében növesztette naggyá magában, de rá tudott és rá akart bízni mást is. Valami többletet, mely a térség folyamatosan nyüglődő életének társadalmi, jogi és művelődésbeli érdekét szolgálhatta volna. Zavartan mondom ki: a meglévőnél valamicskével több európaiságot 1848-ban, 1919-ben és 1956-ban. Bocsássák meg nekünk román szomszédaink, de az ő nacionalizmusuk sose volt röptetője másnak, másoknak, gondolatnak vagy eszmének. Minden körülöttünk élőknél elzárkózóbb volt, ortodoxabb és önzőbb: a csehekénél, a szerbekénél, a lengyelénél. Netán a csehországi bevonulásból való kimaradásuk volt az ő ötvenhármuk, ötvenhatuk, Prágai Tavaszuk és Szolidaritásuk? Percekig ezt lehetett hinni, különösen azok hihetnék így, akik nem ismerik a román géniusz Janus-arcúságát. Ha Ceausescu nem vonul be s odahaza megcsinálja a Bukaresti Tavaszt, akkor ő az utolsó félszázad hőse. De épp az ellenkezőjét csinálta: az önállóság látszata alatt ekkor fordította visszafelé az országot a sztálinival vetekedő groteszk és anakronisztikus sztálinizmusba. Szomorúan mondom ki, de kimondom: a megosztott világnak, a megosztott világ hatalmainak ugyanúgy szükségük van időszerű hazugságokra, mint bármilyen nyersanyagra: vasra, olajra, szénré, földgázra. Hatvannyolc óta Románia Nyugat nagy szállítója volt a legutolsó időkig. Tudom, hogy az ilyesmi általában egy nemzet magánügye. Sőt lehetne még tán a zsenialitása is. De mi, magyarok, gyomorremegéssel nézzük ezt a nemzetközi méretű hazugságexportot, mert az a kétmilliónyi magyar, aki köztük s velük él, falazni kényszerül, osztozkodni az ízlése elleni bűnben… Mert hogy a fűnek le kell hajlani… Persze, tudjuk, polcokat töltenek meg a magyarság bűneiről készített listák is Romániában. Különösen azok, amelyeket a hatvanhetes kiegyezés után jegyeztek fel. Legelsőül a nemzetállam elgondolásának kiterjesztését az erdélyi románságra. A rájuk erőltetett magyar nyelv oktatását az iskoláikban. A Memorandum-per botrányait és a többi elmérgesedő hajráncigálást. Igaz, minden igaz volt addig, míg sértettként mondták. De ideje lenne már a bűnöket is osztályozni nagyság szerint, mint a hegyeket. Vagy még jobb lenne a létezés szempontjaiból mérlegelni őket, nem csupán a propagandáéból. Mert például a beolvasztásnak átkeresztelt politika a kiegyezés után nemhogy elsorvasztotta, nemhogy letörte volna, ellenkezőleg: radikalizálta a románságot. Olyan alacsonyak voltak a liberalizmus hullámtörő kövei, hogy a legtöbb román kívánság túlloccsanhatott rajtuk. Még azok is, amelyeket az erdélyi románság ösztönzésére a regátbeliek indítottak útnak.

Könnyű azt mondani erre: más idők, más erkölcsök, más politikák! Csakhogy ez nem igaz! A történelemnek nemcsak tömege van, nemcsak szelei és korszakai vannak, de korokon átnyúló, érzékeny idegszálai. Például az a kolozsvári jogász, aki társaival, barátaival összebeszélve 1957-ben egy tervezetet készít az Egyesült Nemzetek Szervezetének a magyar kisebbség státusának jogszerűbb elrendezéséről, gondosan keresve tehát a hivatalos utat, nem holmi Memorandum-perbe bonyolódik csak bele, de társaival együtt, hazaárulás vádjával halálra ítélik. Majd életfogytiglanra… Az ember itt megáll: mikor rehabilitálják igazán s nemcsak hivatalosan a temérdek lecsukott, elhurcolt romániai kisebbségi szászt, magyart, zsidót? De nemcsak a börtönlakókat, hanem a félelembe cellázott embereket, a neurózis munkaszolgálatosait, az idegenségükért megszégyenített kisebbségi katonákat, akiket álló napon át derékig jeges vízbe állíttatnak vihogó többségi tisztek? És mikor számolják már egyszer össze a kisebbségi halottakat? Csak a meinkből: a Szabédik, a Csendes Zoltánok, a Pálfi Gézák, a Hadházy Ivánok, a Visky Árpádok elvérzett csapatából kitelne már egy újabb aradi tizenhárom. S a titkosrendőrség kisebbségiek közt végzett rémtetteiből jó néhány haynaui dosszié.

Magyarok és románok. Mondjuk ki nyíltan: a Siralom völgyébe jutottunk. És szégyen és megvetés választ el bennünket egymástól. Ha azt mondom, hogy ezután már csak a háború jöhetne ránk, túloznék. A háború ugyanis folyik, hosszabban, mint az egykori vallásháborúk, s kirobbantója a velejéig megromlott lelkiismeret. Egy erős állam mindenkor elviseli a kisebbségeit. Egy gyönge nem. Mert a kisebbség mindig az eredendő bűnre emlékezteti. Románok és magyarok esetében ez az eredendő bűn: Trianon, a hosszú idő óta érlelődő Trianon. De gondoljuk csak el, akkor még mennyivel jobb alternatívái lehettek volna a döntésnek, mint a második világháború esetén. Az egyedüli méltányos döntés az lett volna: ha Erdély nem lehet az erdélyieké, románoké, szászoké és magyaroké együtt, akkor ne legyen külön egyiké sem. Osszák meg valóban méltányosan: a biológiai jelenlét túlsúlya miatt a románokat illetné belőle a nagyobb rész, de a magyarság történelmi szerepe s kultúrateremtő múltja ezt a túlsúlyt, a kisebb létszám ellenére is, kiegyensúlyozza, tehát felezzék meg egymás között. Azért is ez a döntés lehetett volna igazságos, mert mindkét fél egyszerre élhette volna át az örömöt és a fájdalmat. A fájdalmat azért, mert az egészet akarta s nem kapta, az örömöt azért, mert nem vesztette el mégsem az egészet. Ez a kettős érzés nem engedte volna fölmagzani a bűntudatot. Hisz ha a túlbonyolítás ugyanúgy ártalmára lehet az élő gondolatoknak, mint a leegyszerűsítés, az eltúlzott érdem is hasonló károkat okozhat, mint a kijátszottság. Ha a románok képesek lettek volna meglátni önmagukban a bűnt ezerkilencszáztizennyolc-tizenkilenc-húsz táján, most nem tudnák elkövetni saját maguk ellen sem. És ha mi akkor megélhetjük velük együtt ezt a különleges drámát, igazi szomszédok lettünk volna mostanáig s lehetnénk az időben.

Múltra kivetülő utópia ez, tudom, már csak azért is, mert a bűnt nemcsak ők követték el, hanem a béke készítői is. Az új román állam ezt azzal tetőzte meg, hogy amit Gyulafehérváron és a békekonferencián ígért az uralma alá kerülő kisebbségnek, sohase tartotta meg.

Horthyék „Nem, nem, sohá”-ja és „Mindent vissza” jelszava tökéletes párja volt az egymást követő román kormányok „Semmit vissza nem adunk” jelszavának.

Az eredendő bűn itt temetődött el. De az idő újra és újra kikaparja, mint a kutya a csontot. Hol van már Horthy, hol a második világháború, s mégis a hetvenes évek Romániájában egyre-másra jelennek meg a Horthy-banditák szörnytetteiről tanúskodó könyvek. Semmi baj nem volna ezekkel a könyvekkel, ha nem tenné hiteltelenné őket néhány dokumentumnak maszkírozott jelenet, beöltöztetett színészekkel eljátszott sebesült parasztszerep, továbbá, ha az Antonescu-korszak tömegmészárlásairól és a Maniu-gárdák vérgőzös tombolásairól is megjelentettek volna párhuzamosan néhány kötetre valót. A kettő együtt még tán erősíthette is volna a gyöngébbik felet. Íme, ilyen a múlt, s ilyen a kritikája. De a cél ez esetben nem a gyöngébbik megerősítése volt, hanem földbetaposásuk, s lelkük kiégetése lángszóróval. Szinte kísérteties, sőt egyenesen a mélylélektan bizonyító példájának is beillene, hogy a Horthy elvadult katonáiról szóló könyveket ugyanazokban a hetekben, hónapokban zúdították rá az országra, részben megfélemlítésül, részben a románság felizgatására, amikor maga az állam ismét vad rohamra indult a kisebbségek ellen, amikor szobrot robbantott Sepsiszentgyörgyön, hogy a gondosan kitervelt provokáció után a város, sőt az egész megye Securitate-gárdáját regátiakkal váltsa föl, mert ott tart már, hogy Kolozsvár és Marosvásárhely után Sepsiszentgyörgyöt is meg kell bénítania. A székelység szellemi gócai hadd zsugorodjanak csak össze teljesen, hadd kerüljenek peremre, Isten háta mögé, Zágonba, ahol a több évszázados erdélyi műveltség maradványa már egy falusi művelődési házban is tanyát verhet magának. A rossz lelkiismeret még egy nemzetet is neurotizálhat. Végül is, a románságot uraló és képviselő hatalom is pontosan tudja, hogy miben vétkes. Tudatossága a stratégiájából derül ki egyértelműen. Az iskolák elvétele, az életkedv, a jog elvétele után, a szülőföld elvételét tűzte ki végső célul, hiszen ez a legfontosabb. A nyelv még kibomolhat újra, ha a szülőföld megmarad, de ha a gyűlölködő beköltözők kitúrják, kiutálják onnan a több évszázada ottlakókat: elérkezik a vég.

Közeledünk hozzá.

 

Magyarok és románok. Adynak és Bartóknak még voltak hiteles szavai a közös ég alatt. Illyésnek, Arghezinek szintén, mint ahogy Jebeleanunak és Sütő Andrásnak is. De ma már nem beszélünk egymással. Szükségünk volna mások jelenlétére és tárgyilagosságára, hogy újra megszólalhassunk. Talán bírókra is. Mégpedig olyanokra, akik bűnösnek érezhetik magukat, illetve elődeiket a mi megromlásunkban. Mi történt a trianoni békekötéskor? Románia szavát adta, hogy önállóságot biztosít a hatalma alá került kisebbségeknek. De megszegte szavát. A negyvenhetes párizsi békeegyezésen megismétlődött ugyanez az ígéret, de a Nemzetiségi Statutum halott papírköteg maradt. A jóváhagyók közül ki kérte számon ezt?

Századunk egyik meghatározó ellentmondása, hogy izgalom és öröm kíséri a tudományos felfedezéseinket, de a következményeikkel nem törődik senki. Pedig, mint kiderült, azok az igazán veszélyesek. Így van ez valahogy a békekötésekkel is.

A két világháború közötti időben volt egy lidérces-mágikus szavunk a térségben: a revízióé. Ez akkor egyértelműen területi revíziót jelentett, fenyegetőzést, zsarolást. Törvényszerűen jönnie kellett tehát a háborúnak. A kíméletlen történelmi tapasztalat és a jelenlegi nagyhatalmi helyzet minden ilyen irányba mutató utat elrekesztett. Így nekünk csak egy lehetőségünk maradt: revíziót békében.

Első lépésként ez mindenképpen erkölcsi revíziót jelent. Erkölcsi revíziót a kisebbségek ügyében. Javasolnunk kell, hogy a világ hatalmi erői s kormányai vizsgáljanak fölül minden olyan nemzetközi megállapodást, amelyből kimaradt a kisebbségek joga. A létüket s fönnmaradásukat egyedül biztosító közösségi jog alkotmányerejű törvénye. Ennek az erkölcsi revíziónak első számú föltétele, hogy a gyakorlását kinek-kinek önmagán kell elkezdenie.

A magyar kormány, ha húszéves késlekedéssel is, de elkezdte ezt a revíziót s becsületére legyen mondva, hogy magán kezdte. Ráébredt arra, hogy hallgatása, titkos diplomáciája, táborhűsége a kisebbségi ügyben csak növeli a romlást, és hozzájárul a nyilvánvaló bűnhöz.

A revíziót a románok, a szlovákok, a szovjetek s mások is csak önmagukon kezdhetik el, mert az utóbbi idők eseményeiből egyre erőteljesebben érződik, hogy a veszedelem őket is fenyegeti.

Rossz emlékeinkben a mozgósítás fogalma általában a háborúhoz kötődik. Kössük mi most hozzá a békéhez, és a mozgósítást gondolatok mozgósításával kezdjük el. Lehetőleg még ezen a napon.

 

Eltemetetlen gondok a Duna-tájon

Nem múlik el egyetlen nap se, és már lassan a harmadik éve nem múlik el, hogy a Csehszlovákiában s a Romániában élő kisebbségi magyarok sorsáról ne hallanék valami újabb lehangoló vagy vérlázító hírt. Egyik hétfőn például tizenötéves, riadt kamaszokat hívatnak be Nagyváradon a Securitatéra, és a bozótos faggatózások közben váratlanul azt kérdik tőlük: mit láttak utoljára a Román Televízióban, s ha kiderül, hogy a család a magyarországi adásokat nézi, a titkosrendőrség, mint az állam, a nemzet pedagógusa, nemcsak a magyar kamaszokat oktatja ki arról, hogy hol élnek, de révükön megleckézteti a szülőket is. Kedden egy Zilah környéki református pap állít be hozzám, s roncsemberként panaszolja, hogy az állambiztonsági szervek hónapokon át arra akarták kényszeríteni, ő legyen saját hívei besúgója. Szerdán a letartóztatott Durayról hallok és a megfélemlített csehszlovákiai tanítókról. Csütörtökön egy marosvásárhelyi katolikus pap haláláról, aki karácsonyi fohászában Isten irgalmát kérte a mostoha sorsú erdélyi magyarokra. A templomban nyíltan elhangzó imádságért a Securitate emberei titokban elhurcolták, és halálra verték. És pénteken és szombaton zörgő csontú statisztikákat zúdítanak elém arról, hogy a határainkon kívül élő hárommilliónyi magyarság 1958 óta az egész térségben nem rendelkezik egyetlen magyar nyelvű egyetemmel sem, egyetlen magyar nyelvű főiskolával; fokozatosan elsorvasztották vagy fölszámolták őket, és tisztán anyanyelvű középiskolája is már csak egy van. Ki tudja meddig?

S ez így megy szakadatlanul napról napra. A könyvelkobzások, a házkutatások, a táncházmegszüntetések ismétlődő hírei mellé az utóbbi időkben még elszomorítóbb hírek is odacsapódnak. Futkosom a városban, s a tömegben valaki csöndesen megérinti a karomat: „Nem tudom, hallottad-e, hogy H. S., a kitűnő kolozsvári színész is beadta áttelepülési kérelmét, s azóta csak ül maga elé meredve lefüggönyözött szobájában.” Eddig még játszhattak magyar darabokat, de újabban már a Nóti Károlyét sem engedik, sőt a Csárdáskirálynőt sem. A közönség még a kötelezően előadott román darabokra is tódul, mert a tíz körmével is védené anyanyelvű színházát, de ez a kétségbeesett ragaszkodás a lelkükben megalázott színészek miatt roppanhat össze könnyen.

Úgy jutnak el hozzám, és másokhoz is, ezek a hírek, mintha illegalitásban élnénk. Szánalmas és részvétre méltó illegalitásban.

Amikor a hetvenes évek elején egy-két kiváló erdélyi magyar értelmiségi áttelepült Magyarországra, az ottmaradók és az itthon élők egybehangzóan még drámai vétségként értelmezték az ideköltözők döntését: bűn cserbenhagyni azt a szorongatott kisebbséget, amelynek nincsenek védelmet nyújtó intézményei, csupán erkölcsileg és szellemileg nagyra nőtt képviselői.

Mára már teljesen eltompultak ezek az aggályok. Szinte minden értelmiségi jönne, hogyha jöhetne. Főként ők, akik alól úgy rángatták ki érzelmei hazáját, mint durva szabadrablók lepedőt, párnát, szőnyeget.

De hol az a magyarországi újság, amely beszámolna a tömegesnek mondható „néma menekülésről”? A valóságosról és a képzeletbeliről egyaránt. A Romániát elhagyó zsidó és szász kitelepülőkről, akikért kemény valutát fizet Izrael, illetve Nyugat-Németország, itt-ott még harangoznak „egy sort”, de a kolozsvári, a brassói, a szatmári magyarok anyaországba való titkos emigrálásáról soha. Magyarország kemény valuta helyett szégyenvalutával fizet helyettük is, mégpedig busásan.

Nincs mit szépíteni vagy takargatni a helyzeten: Magyarország és Románia hagyományosan felhős viszonya az utóbbi időkben annyira beborult, megromlott, hogy ezt a viszonyt lassan lélektani és politikai hadiállapotnak kell tekintenünk. Nyíltan még egyik fél sem fogalmazta meg a feszültség fokát, mintha a szocializmus szótárából hiányoznának az egymás közötti háborúskodás szavai, de a fájdalom, a szembenállás gesztusai megfogalmazás nélkül is kiábrándítóan beszédesek. Az elmérgesedés odáig fajult, hogy már a közeledés araszoló szándéka is támadásnak látszik. Közeli és jó példa erre a Magyar Televizió Petru Grozáról, azaz a mi szóhasználatunk szerint Groza Péterről sugárzott műsora. A dokumentum-összeállítás és az életművet méltató emlékezés nemcsak udvarias és diplomatikus főhajtás volt a román államférfi szelleme előtt; kinyújtott kéz is.

A műsornak idehaza szokatlanul jó visszhangja támadt. Főként értelmiségi és politikusi körökben. Azt lehetett hinni, hogy a hivatalos román politika is megenyhül, kibontakozik a rettenetes görcsből, ha csak egy pillanatra is. Sajnos, nem ez történt. A Groza Péternek szánt tisztelgést Bukarestben a mai román vezetés arcába dobott kesztyűnek ítélték: Groza igen, a mostaniak nem! Őt fogadták a magyarok, Ceausescut azonban már évtizedek óta nem hajlandók. A diplomáciában ezt szándékos félremagyarázásnak szokás nevezni, a lélekgyógyászatban azonban kristálytiszta paranoiának. Közvetlen válasz természetesen nem érkezett a műsorra. Áttételes viszont igen. Az adás utáni napon a biharkeresztesi határállomáson hetven Erdélybe készülő magyar állampolgárt minden indok nélkül visszaküldtek. Ha senki más, a magyar határőrség katonái és a visszautasítottak majd továbbadják a megleckéztetés hírét.

Ez persze csak egy kisded hajszál a levesben, szót sem érdemel a többi súlyos zsaroláshoz képest, amelyet nem nekünk, magyarországiaknak, hanem az Erdélyben élő kisebbségi magyarságnak kell elszenvednie.

 

*

 

Ahol a jó szó és a jó szándék legalább akkora ingerültséget vált ki az egyénből, mint a sértés vagy a nyílt gyalázkodás, ott olyan lelki torzulásra kell gyanakodnunk, amelynek a gyökerei a lélek legmélyebb rétegébe ereszkednek alá. A nehezen földeríthető sötétségbe. Ilyen esetben az egyszigonyú logikával nem sokra jutunk. Föl kell bolygatni-forgatni ásóval az egész altalajt, hogy rábukkanjunk arra a mélységre, ahonnét a hajszálerek a mérgezést szívják.

Hibás körök és fordított reflexek nemcsak az egyes emberben, de népekben is kialakulhatnak. A mai románok és a mai magyarok közötti engesztelhetetlen viszálykodás okát is valahol a pszichés tartományokban kell keresnünk. A történelem legföljebb adalékokat szolgáltat csak a mélyben örvénylő erőkhöz.

A szomszédaink – köztük a románok és a szlovákok is – ezeresztendős nemzeti elnyomásról szoktak beszélni. A gyűlölködés „erkölcsi jogát” ebből eredeztetik, gyakran mind a mai napig. Érveink jócskán lehetnének az ezeréves elnyomás ellen, hiszen a vallás és feudalizmus ikerszövetsége századokon át nem a nemzet eszméjét emelte a legmagasabbra, s így a belőle lefelé ható nyomás se a nemzet nevében történt. Persze ennek ellenére is érti az ember a szlovákok, a románok külön érzékenységét, ha sorsuk fölött magyar arisztokraták „farsangoltak”, de miért hiszik, hogy a magyar jobbágyokkal simogatóan és szelídebben bántak volna, csak mert fajtájukbelinek nézték. Legenda és tévedés, mint annyi elterjedt hiedelem. Igaz ugyan, hogy a román munkaerő olcsóbb volt, mint a törzsökös bennszülött szegényeké, s ezért is telepítettek előszeretettel hegyvidéki románokat magyar birtokokra, de ennek nem egészen van köze a megkülönböztetéshez, a sárba szorításhoz, ahogy utólag értékelik. Mert fonákjáról nézve ez éppenséggel nem a románság, hanem a magyar nincstelenek diszkriminációja. Sőt, ha a letelepülő román annyira rettegett volna a magyar elnyomástól, módjában állott volna Moldva vagy az Ókirályság felé fordítani szekérkéje rúdját. Pörösködni tehát az „ezeréves elnyomás” vádjával tökéletesen céltalan igyekezet volt eddig is, és az lesz ezután is. Közelebbi okot kell keresnünk az elhatalmasodó gyűlölködéshez. Közelebbit és követhetőbbet. Ez pedig elképzelhetetlen történelmi szituáció nélkül. Felhozhatnánk 1848-49-et, mint sorsfordító két esztendőt, de ez amennyi okot szolgáltatott nekik az igazukért folytatott harchoz, legalább ugyanannyi sötétséget, árulást kevert hozzá! Végül is a Habsburgok oldalára csúsztak, és egy egyetemesnek nevezhető erkölcsi mérce szerint nem a haladóbb európai eszmét támogatták, hanem a megmerevedett, a cárnak és a dinasztiának tetszőt. Ezt a támogatást úgy köszönte meg nekik a „hálás” Uralkodó Ház, hogy a 67-es kiegyezés után átutalta őket az önigazolást és elégtételt kereső magyarok „felügyelete” alá.

De akárhogy ítéljük is meg ezt a korszakot – hatvanhéttől az első világháborúig –, a románok számára semmiképpen se ez jelentette azt a bizonyos történelmi sokkot, illetve történelmi szituációt, amely helyrehozhatatlanul elmérgesítette bennük a gyűlöletet. A mai nemzetiségi poklokból hátranézve szinte virágzó időnek mondhatnánk ezt a kort. A magyarok, pontosabban a magyar kormány asszimilációs terve vérig sértette ugyan önérzetüket, de ahelyett hogy elfojtotta volna bennük az életet, inkább radikalizálta őket. Szavakban és cselekedetekben egyaránt. Újságok, könyvek, szónokok hibáztatták fennhangon és félelem nélkül a magyar sovinizmus bűneit. Ez a nemzetiségi hang akkor fölért a mindenkori ellenzék faldöngetésével és szívósságával. Szinte belesápad az ember, ha ezeket az időket a maival méri össze: az erdélyi románság még a magyarosítás éveiben is önállóan intézheti egyházi, iskolai és alapítványi ügyeit. Iskoláiban minden tantárgyat románul tanítanak, kivéve a magyar nyelvet. A belső indulatokat és a nemzetközi közvéleményt fölszító legsúlyosabb magyar intézkedés az 1907-es Apponyiféle iskolatörvény volt, az, amely a felekezeti iskolákban is kötelezően vezette be a magyar nyelv tanítását. Az intézkedés, mondhatnánk, világbotrányt jelentett. Érdemes fölidéznünk ennek egyik jelenetét. Az 1908-as nemzetközi békekonferenciát Münchenbe hívták össze. Meghívottja volt a konferenciának Apponyi Albert gróf, és a világhírű norvég író, Björnstjerne Björnson is. A norvég író nem ment el végül Münchenbe. Távolmaradását azzal a nemes gesztussal indokolta, hogy nem kíván egy asztalhoz ülni olyan emberrel, aki a nemzetek legelemibb jogát lebecsüli. A részvételét lemondó levelében határozottan fogalmazott: „Gyermekeket anyai nyelvüktől elszakítani annyi, mint az éhes gyermeket elvonni anyja emlőiről…”

Egy kisebbséget, amely ilyen figyelmet, együttérzést tud kiváltani a világból, azt nem véreztették ki se lelkileg, se anyagilag. Ezt az utóbbit azért emelem ki külön nyomatékkal, mert a szellemi, lélektani önvédelem mellett az erdélyi románság anyagi eszközökkel is védhette magát. Elég, ha csak az Erdélyben működő román bankok szerepét pendítjük meg, melyek a nagyromán nemzeti gondolat legsikeresebb képviselői voltak. 1872-től 1914-ig százötvenkettőre szaporodott föl a számuk. Legfőbb céljuk ezeknek a pénzintézeteknek az volt, hogy az erdélyi románokat földvásárláshoz segítsék. Az eredmény szinte hihetetlen: 1903 és 1912 között nagyarányú hiteleikkel a magyaroktól 125 000 holdat, a szászoktól körülbelül ennek az egyharmadát, 40 000 holdat vásárolnak föl „hazaszerzés” címén. Csupán zárójelben jegyzem itt meg, hogy a mai, kisebbségi sorsban élő erdélyi magyarság nemhogy emelkedne és gyarapodna, ellenkezőleg, veszedelmesen szegényedik, s lassan már az is örül, aki a török vagy az arab vendégmunkások szintjén tengődhet szülőföldjén.

E hosszúra nyúló, vázlatos töprengésből is kiderül talán, hogy a történelmi ellentét pszichotikus gyűlöletté még ennek a korszaknak a nyomása alatt se sűrűsödhetett össze a románságban, mert megáltalkodottá és szörnyűségekre is kaphatóvá általában akkor változik át egy nép, ha minden oldalról korlátozzák, nyesegetik, és közben lélekhasadásra kényszerítik.

Az igazi ok, a mélylélektani fordulat ezek szerint csakis Trianon lehet. Mindkét népet ez neurotizálta, sebezte meg a szíve gyökeréig. A magyarok azt nem értették meg, hogy Trianonban mi volt, ami történelmi szükségszerűség, a románok pedig azt, hogy mi volt benne meggyalázás és nyers erőszak.

Ahol a valóságot ennyire ellentétesen ítélik meg, s az ítéletet hatalmi szóval még szentesítik is, ott megszűnik maga a valóság. A részletek veszik át a helyét, s elkezdődik fantomizálásuk folyamata. Ettől kezdve minden tény, adat s történet képzeletbeli mezőkre csap át, s külön történetté lényegül. Erdély, mint reszkető szimbólum, ekkor égetődik belénk, magyarokba, s ekkor maródik bele végképp a románokba is.

A történelem csak alternatívákat tűr el, amelyek közül választani kell; utólagos szenvelgő sóhajokat nem. Megkockáztatok mégis egyet, hátha hozzásegít bennünket a tisztánlátáshoz. Meggyőződésem, hogy minden másképpen történik velünk és körülöttünk, ha a trianoni döntés olyan területeket szakít el és hagy meg, mint a második bécsi döntés: Észak-Erdély – zömében magyar lakossággal – Magyarországé, Dél-Erdély pedig Romániához kerül.

Szorongva írom le ezeket a mondatokat, mert máris hallom a fölbőszült vádaskodást, mind a négy égtáj felől: ez volt a hitleri döntés is! Csakugyan ez volt, de én nem az ő döntését helyeslem, hanem a tényt magát, amivel ő számítóan visszaélt. A bécsi döntéssel Hitler nem igazságot osztott, hanem az új európai helyzetben saját érdekeinek megfelelően akarta megosztani a szövetségeseit. Más a háború érdekében cselekedni és más a béke jövőjét szem előtt tartani. Hitler egyértelműen az előbbire hangolta döntéseit, a trianoni „békeszerzőknek” azonban húsz évvel korábban még lett volna alkalmuk az utóbbira hangolni, s miután ezt elmulasztották, a nagyreményű békemű minden előző európai békeszerződésnél gyorsabban összeomlott. Gyors bukása egyúttal önmaga legnyersebb kritikája és ítélete volt. S természetesen mindazé, amit a népekre s nemzetekre ráruházott vagy rákényszerített.

 

*

 

Trianon neurózisa egyformán őrült folyamatokat indított el minden érintett félben. A vesztesek az igazi fájdalmakon túl fantomfájdalmaktól is szenvedtek, a nyerteseket pedig a gőg és rémület páros érzése gyötörte. Féltékenység és félelem: meddig lesz a mienk az elhódított menyasszony? Azok a jelszavak, amelyeket iskoláskorunkban fújtunk, hogy: Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország, vagy a Nem, nem soha lúdbőröztető fenyegetőzése ugyanúgy a lélek beteg remegéseiről adott számot, mint a szomszédaink ellenünk szegezett szavai.

A neurózison enyhíteni kizárólag a csehszlovákiai polgári demokrácia tudott. Csehnek lenni a Monarchiában általában azt jelentette, hogy aulikusnak lenni a Habsburgokkal. Magyarnak lenni: épp az ellenkezőjét jelentette ennek. Örökös dacot, szembeszegülést, merevséget. Úgy látszik, az aulikus csehek – talán rugalmasságuk folytán is – eleve közelebb álltak Nyugat-Európa viselkedési modorához, gazdasági, politikai mozgékonyságához, közelebb a polgári nemzet, a polgári demokrácia eszméihez is, mint a rendi örökség önvédelmi nehezékével megterhelt magyarság. Érthető, hogy a Monarchiából való kiszabadulásukat óriási mély lélegzetvétellel élhették át, s még érthetőbb, hogy a nekik is kedvező békekötés után ők zárkóztak föl legelőször Európához. Az új államokat megtervező és az új állam föladatait megfogalmazó T. G. Masaryk így írt önmagukról: „Köztársaságunk kérdése világkérdés. Európa és az emberiség a háború és a békekötés által arra a fokra jutott, amely a nemzeti sovinizmust elintézte… A mai művelt Európa kulturális szintéziséről van szó. Ezt épp a kevert államokban kezdhetjük meg: a művelt nemzetek kisebbségeinek ebben fontos és tiszteletre méltó feladatuk van.”

Amit Masaryk a sovinizmusok fölszámolásáról írt, az öncsalás, vakság, vagy tudatos hamisítás. De amit Európa kulturális szintéziséről és a nemzeti kisebbségekről mond, az nem egyszerűen csak taktikai fogás, de bizonyos értelemben a békeszerződés finom, lelkiismeretet tükröző utószava is. A békét diktáló nyugat-európai kormányok, a térkép új átrajzolásában, leghatározottabban a nemzetek önrendelkezési jogát képviselték. De szinte semmit nem értettek abból a kelet-európai feszültségtömegből, amely a történelmi határok és a nyelvi határok között századok óta izzik, s az utódállamok önállósulásával egyáltalán nem szűnik meg, csupán átöröklődik rájuk.

Masaryk a hiányzó érzékenységet igyekezett pótolni programjával. Nagyon fontos szerepe lett ennek később a csehszlovák demokrácia kialakításában, és annak a görcsnek az enyhítésében, amit Trianon sokkja jelentett. Az alapkérdés persze az, hogy két és fél millió szlovák szükségszerű önállósulásával egymillió magyar szabadsága csonkult meg, és ez az idegekből még a legeurópaibb elképzelések ellenére sem mosódott ki egy percre sem, de a létezés napi kényszere folytán valamiképp elcsitulhatott.

Az elcsitulás egyedüli orvosságának a sokat emlegetett demokrácia ígérkezett. A vesztes rendelhetett valami csorba kárpótlást veszteségeiért: enyhe emelkedőt a polgáriasulás felé, szabadabb mozgást a gazdasági keretek között. De nemcsak ezt: különös megbízatást a jövőre. A közvetítő szerepét két ország között.

Ha tudathasadásos volt is ez a szerep, nem csodálkozhatunk azon, hogy a felvidéki magyarság, elsősorban természetesen az értelmiség, mint ideiglenesen elibe csüngő mentőkötélbe, úgy kapaszkodott bele a cseh demokráciába. S amilyen mértékben védte őt ez a demokrácia, olyan mértékben nyílt ki önmagában, s nyílt ki Európa felé. „Hazánk: Európa” – hirdette meg a kisebbség föltámadásos vallomását Fábry Zoltán. A föntebb emlegetett trianoni neurózist ily módon kísérelték meg átalakítani erénnyé. Kezdetben már-már az egész magyarság helyett vezekeltek, a kisebbrendűek ismerős bűntudatával, mutatva, hogy milyenek vagyunk, s valójában milyenek tudunk lenni, ha nem fekszik rajtunk egy „ellenforradalmi rendszer” társadalmi, politikai, jogi nehezéke. Később, eltávolodva ettől az elsődleges lelkiállapottól, komolyan és megfontoltan azt az értéktöbbletet kereste erkölcsben, gondolkodásban, művészetben, társadalmi és gazdasági megoldásokban, amely önmagának és a többségi nemzetnek is a legjobb, sőt átsugárzik még az anyaországba is!

Volt ebben a feszesre fogott küldetéstudatban valami túlbuzgó igyekezet, valami rebbenékeny vértanúhajlam is, de ezzel együtt mégis olyan megoldást sejtetett, amelyet el lehetett volna fogadni a trianoni „békemű” egyik kiigazító modelljének.

Sajnos, ez a kísérlet túlságosan rövid életű volt ahhoz, hogy érettsége távlatosan is bebizonyosodjék. 1938 októberében ugyanúgy „megcsonkították” a Csehszlovák Köztársaságot, mint húsz évvel előbb Magyarországot. Ekkor derült ki, hogy nem csupán legfőbb erénye, a polgári demokrácia volt túlontúl zsenge, de még ennél is zsengébbnek bizonyult az a burok, amely a csehek és a szlovákok államszövetségét összetartotta. A bajban kitudódott: nem igazi szerelem szülte ezt az egyesülést, hanem hatalompolitikai érdek. Peéry Rezső írja egyik tanulmányában, hogy Hitler persze egy svájci szerkezetű Csehszlovákiával is végzett volna, de már háború közben és még inkább utána, Benesék és a Moszkvából hazaérkező Klement Gottwald is úgy ítélte meg ezt az összeomlást, mintha a cseh és a szlovák nemzet kényszerházasságának semmi köze se lett volna hozzá, kizárólag a német és a magyar kisebbség puszta léte hozta volna rájuk a végzetet.

1945-re a csehszlovák demokráciából csak a pernyéje maradt. A Masaryk által kevertnek mondott nemzet nem akart többé az európai szintézis élharcosa lenni. A vele élő kisebbségektől úgy akart megszabadulni, mint a bélpoklostól. Bűnbakká kiáltotta ki őket, hogy gátlástalanul rendelkezhessék velük. Janics Kálmán A hontalanság évei című művéből ismerjük ezeket az időket. És ismerhetjük Fábry Zoltán 1946 májusában írt röpiratából, A vádlott megszólalból is: „Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc után az utcán tartózkodjam, a második provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget. A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelven nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom… És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsít nemzeteket. Vannak fasiszta államok, és vannak antifasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik.”

Fábry a teljes jogfosztottság dermedtségében írja vádiratát s küldi el száz, országosan ismert cseh és szlovák értelmiségi címére. Segítséget, lelki támogatást már csak őtőlük vár, akiket egycélúnak ismert magával a háború előtt, s akiket eszméikért külön is szeretett. Választ senkitől se kap. Még csak egy titkos, baráti kézszorítást se. Mintha soha nem hallottak volna demokráciáról, emberi jogokról. Különös pillanat: értelmiségi embereivel nem is egy, hanem két nép zárkózik el az elgázolt s nyomorúságában vergődő kisebbségtől.

Ha vannak mélypontjai a térség történelmének, az a lidérces három év talán a legmélyebb.

 

*

 

Különös, játszó visszfénye a sorsnak, hogy 1945 után Románia is kísérletezik valamiféle belátásra és rokonszenvre alapozott demokráciával.

Groza Péter ideje ez az idő.

Véres hónapok előzik meg ugyan ezt a korszakot, bosszúálló Maniu-gárdák húzzák a Halál nagy gereblyéjét végig Észak-Erdélyen, de mégse lehet azt mondani, hogy Groza és a kommunista párt azért kezd nagyvonalú programmal, mert a rémtettek emlékét akarják kitörölni. Groza magyarul mondott kolozsvári beszédéből ilyen mondatokat lehet kiemelni: „…a román államiság jellege Erdély címerén mentes lesz minden sovinizmustól és nagy humánus fölfogást, politikai érettséget és a két nép együttműködését fogja megvalósítani.”

Ha nagy kétségek és nagy tusakodások közben is, a demokrácia reménye ugyanúgy odasuhant a fejek fölé Erdélyben, mint a két háború közti Felvidéken. A trianoni neurózis természetesen az erdélyi magyarságban sem múlt el, sőt egy újabb megrázkódtatáshoz edzette a szívet és az elmét, a párizsihoz, mégis a talpon maradás kényszere közel engedte magához a bizakodást. Elsorolható tényei is voltak ekkor ennek a reménynek. Az adatok közül megemlítek néhányat. 1945 májusában például törvény születik egy magyar nyelvű egyetem felállítására. 1948-ban 2500 magyar tannyelvű iskola nyitja meg a kapuit ősszel. Még a moldvai csángó magyarok is kapnak anyanyelvű iskolákat, ami szinte csodának számít. Aztán a felemás esély: 1952-ben létrehozzák a Magyar Autonóm Tartományt, papíron lefektetett önkormányzattal. Amikor 1954-ben, fiatalon és tudatlanul először járom be Erdélyt, az ott élő értelmiségeik körében csak olyasféle fogcsikorgatásokra figyelek föl, amilyenekre 1953 júniusáig idehaza én is fölkaptam a fejem, vagy magam is csikorogtam. Pártosság, nemzetköziség, s egyéb leborotvált szólamok körülröpdösnek ott is, de a többségi románok világán belül zavarodottság nélkül léphetek át a kisebb-nagyobb magyar világba. Voltak pillanatok, amikor azt hittem: tökéletesen otthon vagyok.

Mindez azonban, különösen most utólag, kirakatibb teljesítménynek látszik a csehszlovák demokráciánál. Ebben már jelen volt a félelem, a megvertség, a magyar sovinizmus bármikor arcba vágható szennyes zsebkendője; jelen volt valamiféle zseniális taktika, amely az alig fölcseperedő „demokráciának” már vagdosta el az inait. A művelethez, mint mindig, nemes eszméket is talált a rejtekező román nacionalizmus. A két nép barátkozását azzal igyekezett szeplőtlenné tenni, hogy a magyar kisebbség se különüljön el semmiképp a románságtól, ne akarjon külön magyar intézményeket magának, sőt azokról is mondjon le, amelyeket addig megszerzett. Legyen minden közös. Mintha egy nagy távlatokban gondolkodó, furfangos főbérlő érzékenyítené, azaz bolondítaná el finoman az albérlőjét. A magyar kommunisták, a testvériség és a nemzetköziség jegyében, nagylelkűen lemondtak minden megszerzett vagy megszerzendő kisebbségi jogról.

Ezzel kezdtek lemondani életképességükről is. A rengeteg magyar kommunista bebörtönzése Erdélyben nem azt jelentette, illetőleg nemcsak azt, amit idehaza, hogy a sztálinizmus mint paranoiás diktatúra teljes hatalomátvételre készül az egész társadalom fölött, s ehhez szüksége van a mesterséges megosztásra és félelemkeltésre, hanem azt, hogy a többségi állam látványosan is falakat húz a nemzet és a nemzetiségek közé. A kisebbség bármilyen korlátozása ugyanis mindig kétszeres hatású korlátozással ér föl.

„Demokratának lenni, mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni; nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól… és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük” – írja egyik tanulmányában Bibó István.

Közép-Európa tízparancsolata közül ez az egyik legfontosabb parancsolat, szinte a legsugárzóbb. Az itt élők mégis ez ellen vétenek leggyakrabban.

A lassan újjászerveződő antidemokratikus román nacionalizmusnak semmi se jött annyira kapóra, mint a hidegháború, a személyi kultusz évei és az 1956-os magyar forradalom. Elzárkózhatott és bezárkózhatott: ráadásul saját körmeit élesíthette. Ez az a korszak, amikor az állambiztonsági szervek megerősödhetnek, s igazi gyakorlóterepül érthetően a kisebbségi területeket választják, hiszen árvízi veszélyt, lázadást, netán elszakadási kísérletet az ő térfelükről lehet várni. A föltételezés ez esetben nem a valóság esélye, hanem a diktatúra indoka. Ezért történhetett meg, hogy a magyar ötvenhatért már-már több erdélyi magyar értelmiségit csuktak le, mint hazait. Elég volt ehhez egy kíváncsi fejfordítás Budapest felé. A román kormány, de persze a csehszlovák s félig-meddig még a jugoszláv is, az októberi eseményeket a nyughatatlan magyar nacionalizmus bűnjegyzékéhez sorolta. Mintha az 1848-49-es hátbatámadásuk ismétlődött volna meg ellenünk, ezúttal nem Bécs, hanem Moszkva oldalán.

 

*

 

Szó sincs arról, hogy a kisebbségi helyzet teljes megromlásáért itt, Kelet- s Közép-Európában, csak az úgynevezett utódállamok felelősek. Azok vagyunk mi, magyarok is. Idehaza és a határokon túl egyaránt. Az eredendő bűnt, szerintem persze Horthyék követték el. S nem azzal, hogy belecsúsztak a háborúba, hanem azzal, hogy nem tudtak idejében kilépni belőle. Egy-egy kis nép – legyen az bármelyik – képtelen ellenállni az örvénylő erőknek. Azok magukkal rántják, főként ha némi érdeke is fűződik hozzá. Horthy revansista politikája nem önmagától vált azzá: hatás és visszahatás durva logikája alakítgatta. Hogy a főbűnt mégis az ő számlájára írom, azért van, mert ahol nem a népképviselet, hanem az államfői hatalom válik „történelmi erővé”, ott lehetetlen másként ítélkezni. Horthynak nem októberben, hanem 1944 márciusában kellett volna cselekednie. Talán épp Klessheimben, ahová Hitler hívatta ki a német megszállás előtti napokban. Megtehette volna, hogy nem megy ki. De ha már kiment, közölhette volna a Vezérrel: amennyiben a németek megszállják az országot, tekintsék őt fogolynak. Csoda természetesen nem történt volna ettől sem, de a történelem menete egész más irányba fordul. Más irányba itthon, Erdélyben és a Felvidéken is. Például az a tömény magyarságellenes rágalom, amely az ő nevéhez tapadva, mitológiai méretűvé válhatott, így-úgy elpukkanhatott volna, s nem permetezné máig magából a mérgeket. Sőt: félve írom le, de „márciusi kiugrásával” olyan folyamatot indíthat el, amely még Észak-Erdély megtartásához is hozzásegít bennünket. S mennyivel mást jelentene ma a két oldalról kiegyensúlyozott térség: egy Észak-Erdélyt finoman ellenpontozó Dél-Erdély és fordítva. Ettől a kisebbségi ügy nem maradhatott volna meg olyan egyértelműen belügynek. S nemcsak Romániában, de Csehszlovákiában sem.

Tudom, hogy mindez ábránd s fonák utópia. Elmondani is csak azért mondom el, mert az elveszített alternatívák emléke ugyanúgy gondolatébresztő lehet, mint a most szemünkbe villogóké.

Horthyék nemzetmentésből fakadó „bűneit” ellenkező előjellel a negyvenöt utáni magyar kormányok is folytatták. Például az irredentizmus „nem, nem sohás” jelszavára, a szocializmus mentegetőző „nem, nem sohája” felelt olyan értelemben, hogy a magyar szocializmus egyetlen szomszédunkkal sem bonyolódik bele többé soha kényes nemzeti ügyekbe, különösen akkor, ha ezek az ügyek a határon túli magyarság sorsával érintkeznek. Rákosiék esetében ezt az előlegezett nemzetietlen önfeladást valahogy még meg is érti az ember, mert ahhoz, hogy ők a szovjet típusú proletárdiktatúrát nyugodt lélekkel ránk kényszeríthessék, sokkal inkább egy bűnös népre volt szükségük, hogy uralkodhassanak rajta, nem pedig egy önmagával s nemzete sorsával keményen küszködő közösségre. A bűnös nép képzetét még akkor sem változtatták meg a nyelvhasználatukban, amikor a megbüntetett nép fogalma lett volna már pontos és helyénvaló.

És mi hangzott el hivatalosan, s többször 1956 kapcsán is! Nem az, hogy egy idegileg kimerített ország lázadt föl végső elkeseredésében a sztálinizmus magyarországi meggyökereztetői ellen, hanem a bőrükbe nem férő magyar nacionalisták, az örök Petúrok, akik ki akarták szakítani Magyarországot a szocialista országok együtteséből. Ez a hang, bármilyen szörnyű is kimondani, kéjes duruzsolásként hatott szomszédaink fülébe. Kisantant-logikájukkal a magyar októbert, ezt az államilag ellenforradalomnak keresztelt történelmi eseményt, teljesen történelmietlenül, a Horthy-féle ellenforradalommal társították össze: egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Ha nem mondták is ki ilyen határozottan, hajszálnyira így gondolták.

A magyar demokrácia példamutató kísérlete nemcsak a valóságban, de az utólagos értelmezésben is elvérzett. Nem a nemzet erénye, de ismét a nemzet bűne lett. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy a kádári konszolidáció is csak politikai természetű, s nem pedig nemzeti konszolidáció lehetett. A népi írók elleni 1958-as párthatározat tételesen is bizonyítja ezt. Oldódhat és változhat minden, de a jövő felé való moccanásokból a nemzeti kérdések iránti vonzalmat ki kell iktatni! Aránylag fiatal voltam még ekkor, s tétova a nagy kaszabolásokban, de napokig agyonsújtottan jártam: micsoda fölháborító ez az örök vádaskodás, miszerint mi, magyarok azzal is ártunk másoknak, ha meg akarjuk ismerni magunkat. Ha meg akarjuk érteni. Nemzetieskedés? Új nacionalizmus? Értelmük akkor lenne ezeknek a fogalmaknak, ha valakit vagy valakiket meg akarnánk a nevükben támadni. S mivel ilyen érzés még gyönge lábon se téblábolt bennem, azt kellett megértenem, hogy a sokat hangoztatott nacionalista jelző nem kifelé szúr, hanem befelé. S a madárijesztő sem egy másik népet vagy nemzetet ijeszt, hanem egy másfajta gondolkodást. Ezek után könnyű volt ráébrednem arra, hogyha valaki engem – például a népi kultúráért vagy Illyés iránti vonzalmaimért – nemzetinek nevez, antidemokrata velem szemben, mert hatalmi ítélettel akar egy többszólamú közösségből kirekeszteni.

A nemzeti kérdések elfojtásának ezt a ravasz, áttételes és megbocsáthatatlan módszerét egyetlen új érzés jelentkezése kezdte ki: a határokon kívül élő magyarság iránt föltámadt felelősség érzése.

Egy-két esztendő alatt zuhant rá az országra a fölismerés: körös-körül minden szomszédos államban veszély fenyegeti a nemzetiségi sorsba süllyesztett hárommilliónyi magyart. Van, ahol végveszély: Romániában és Csehszlovákiában leginkább. Voltak, akikből dühöt, gyűlöletet váltott ki a rádöbbenés, s voltak olyanok is, akikből erkölcsi rémületet. Nyilván azért történhetett meg ez a romlás – latolgatták az utóbbiak –, mert baj van az egész magyarság lelki-szellemi életével. Hiányzik belőle a tartás, hiányzik a nemzettudat, a veszélytudat, a jövőtudat, csupán a jobbléthez igazodó ösztöne élénk. S a Kádár-korszak is ezt növesztette benne legnagyobbra.

Húsz-huszonötével dermedtség után azt kellett tapasztalnunk, hogy nemzeti és erkölcsi tudatunkat a nemzetiségi ügyek tüzesítették át.

A baj csak az volt, hogy a megvilágosodás elöntötte a fejünket, de aki segítségért kiáltott, vagy egyszerűen csak a világ tudtára akarta adni a jogfosztottak helyzetét, egyszerre két vagy három hatalmas ellenféllel találta magát szembe. Mindenekelőtt a kisebbségtartó állam és a magyar állam hatalmi szerveivel. Amit, mondjuk, a román Securitate, önérdekét tekintve, nacionalizmusnak ítélt, ugyanazt a magyar pártvezetés és a belügy emberei – ellenzékiségnek. Féltékenyen vigyáztak arra, hogy semmi ne történhessék meg, ami feszültséget okozhatna a két kormány között.

Ilyen körülmények szorításában a hétköznapi magyar állampolgár, aki történelmileg is jóval messzebb lát, mint a vezetői, egy újabb ellenféllel szembesült: saját kétségeivel. Segíthet-e egyáltalán a kisebbségnek eszközök nélkül? Menjen Kassára, Kolozsvárra, Gyimesbe? Menjen Csallóközbe és a Mezőségre? Vigyen és hozzon híreket, mert enélkül ellep bennünket az irtózat pora? Ezrek és tízezrek indultak útra csomagokkal és biztatással, hogy a politika „árvízkárosultjai” segítsenek. Mentek, amíg lehetett. Előbb csak az erdélyi és a felvidéki magyarokat kezdték figyelni a belügyi szervek: nem kívánatos, ha magyarországi ismerőseikkel barátkoznak. Aztán meghozták Romániában a hírhedt szállástörvényt, amelyhez hasonlót a művelt emberi világ nem ismer. Hamis érvelésű törvény volt ez is, de elérte célját: az Erdélyt járó magyarok – szállás hiányában – kénytelenek voltak lemondani ezekről az utakról. Az elriasztáshoz természetesen nagyban hozzájárult Románia anyagi leromlása, amely háborúközi állapotokra emlékeztet az ellátásban, a közlekedésben, a félelem és a gyűlölködés méreteiben. Aki ilyen viszonyok ellenére is vállalkozik arra, hogy átlépje a határt, az vagy temetésre megy, vagy a legközelebbi rokonaihoz.

Az egyes ember – az állam polgára – ezenkívül már csak önfeláldozásra vállalkozhat.

 

*

 

Azok közé a kevesek közé tartozom, akik a hatvanas évek végén az elsők között mérték föl, hogy milyen sors vár a szlovákiai és a romániai magyarságra. Mindkét ország kormánya néma egyetértésben félrevezetett tömegeivel, igen kevés belső ellenzővel, a magyarok visszaszorítására és eltüntetésére szavazott. Vagyis kíméletlen asszimilálásukra. A szocializmus és a civilizáció vadházassága számukra olyan kedvező feltételeket teremtett ehhez, amit talán maguk se képzeltek soha. A szocializmus a diktatúrát s a politikai körítést szolgáltatja, a civilizáció pedig a gyorsaságot és a ridegséget.

Az államszocializmus intézményrendszerét Sztálin teremtette meg. Ebben az intézményrendszerben joga és tulajdona is csak a hatalomnak van. Semmilyen más autonómiák nem létezhetnek önállóan. Se közösségek, se egyének, se kisebbségek. Sztálin halála óta egyik-másik országban némileg finomult és változott ez a rendszer, de például Romániában még erősödött is. Annyira, hogy Ceausescu rendszere már-már tragikus paródiája a sztálinizmusnak. Nem csoda hát, ha az ott élő kisebbségek helyzete nagyon is kezd hasonlítani az észtek, a lettek, a krími tatárok helyzetéhez. Úgy értve ezt, hogy ami az erdélyi magyarokkal és szászokkal történik, lassan ugyanolyan visszafordíthatatlan folyamattá válik, mint az észtek, a lettek, a krími tatárok sorsa. Nem kell ahhoz feltétlenül vagonba rakni népeket, hogy szülőföldjüktől elszakítsák őket, elég az etnikai egységük mesterséges megbontása, elég az uralkodó nemzet kisebb-nagyobb csoportjainak a betelepítése közéjük, az állam képviseletében ezek a betelepítettek, a titkosrendőrség közreműködésével tökéletesen elvégzik a hazátlanítást.

 

*

 

Tehetett volna-e a mostani magyar kormány valamit annak érdekében, hogy a kisebbségi magyarság jogfosztottsága, szétverése ne háborús, ne sztálini vagy hitleri képzeteket keltsen?

Nem egyszerű kérdés.

A békeszerződések a nemzetiségek ügyét belüggyé minősítették. A későbbi ENSZ-dokumentumok se változtattak ezen a téves döntésen. A magyar politikai élet irányítói alkalmazkodtak ehhez a nemzetközi egyezményhez. Nem volt nehéz nekik, mert hosszú-hosszú ideig azt se tudták, mi történik a határontúliakkal. 1959-ben, amikor a kolozsvári Bolyai-egyetemet erőszakkal egyesítették a román egyetemmel, Magyarországról még egy dadogva elhangzó kérdés se kísérte ezt a sokat sejtető merényletet: miért volt erre szükség? Csupán néhány odavaló, neves halott, négy öngyilkos magyar holtteste sötétíti azóta a történelmi naptárt.

Később a Kádár-kormány mindent megtudott, de elzárkózott a cselekvéstől s nemes magyarázatokat eszelt ki tehetetlenségéhez. Egyik taktikai érve így hangzott: Magyarország azért nem léphet semmit az erdélyi magyarság érdekében, mert ha lép, kárt okoz vele. Ingerültséget vált ki s bosszút.

És Magyarország nem lépett, viszont a kisebbségiek helyzete végzetes iramban romlott. Ma már ott tart, hogy saját anyanyelvén egyetlen nemzetiségi sem fölvételizhetett az egyetemre Romániában! Mi ez, ha nem a teljes diszkrimináció!

A tapintatos taktika tehát megbukott, de a magyar kormány azután se határozta el magát erőteljesebb föllépésre. Újabb kibúvót talált erkölcsi fölmentésül a maga számára: nem harcolhatunk három-négy fronton egyszerre – románokkal, szovjetekkel, jugoszlávokkal, szlovákokkal –, hisz akkor teljesen elszigetelődünk a világban. Ez már komorabb gondnak látszik, és valóságosnak is. Mégis azt hiszem, rossz helyzetfölismerésre és helyzetelemzésre vall. Nekünk nem támadnunk kell, csak a világ nyilvánossága elé lépnünk a gondjainkkal és tényeinkkel. Azaz: demokratának lennünk. Lehet, hogy haragot gyűjtünk a fejünkre ezzel is, de ha hatásosabb megoldásra nem vállalkozhatunk, ez az erkölcsi nyíltság az egyedüli jó megoldás. Már csak azért is, mert Magyarország 1956 óta és a meghirdetett gazdasági reform következtében annyira a világfigyelem elé került, hogy a száz esztendők óta ránk dobált gyalázatot most rázhatnánk le magunkról leginkább. Végre hisznek nekünk! Végre elfogadhatnák, hogy ha mi a romániai, a kárpátaljai s a csehszlovákiai kisebbségeink mellé állunk, nem a szomszédaink iránti gyűlöletet hizlalnánk magunkban, nem a revízió megromlott szándékát. S kérésünk, tiltakozásunk hiteles éppen attól lenne, hogy nem alakoskodunk a nyomorúságban; hogy nem a titkos diplomácia esélyeiben reménykedünk.

Hogy miért kellett volna már és kellene kormányunknak minél gyorsabban kiállnia ezekben a kérdésekben, annak még két másik – időbeli és erkölcsi oka van. Az egyik erkölcsi oka a hárommilliónyi magyar lelkierejével és tartásával kapcsolatos. Ha a Király Károlyok, Lázár Györgyök, Duray Miklósok és az Ellenpontok megszerkesztői után Magyarország is lelki, szellemi szolidaritást vállalna velük, s ezáltal a világ tekintetét feléjük fordítaná, óriási erőket halmozna föl bennük. A másik „időbeli” ok magunkra vonatkozik. Mi lesz, ha Magyarország gazdasági helyzete, s a többé-kevésbé liberálisnak nevezhető légköre hozzáromlik a szomszédainkéhoz? Ki figyel akkor majd ránk? Ki figyel hárommillió kisebbségi magyar sorsára? Senki, senki, senki. Igazságaink hiába lennének igazságok, a köréjük gomolygó érdektelenség megfojtaná őket. Nem árt megjegyezni: aki nem időben szól, holott szólhatna, elveszti erkölcsi jogát a későbbi szóemeléshez. Vagyis: mai hallgatásaival a holnapit készíti elő.

 

Mi a magyar, ma?

Szétszóródás közben

Amikor hónapokkal ezelőtt megtudtam, hogy a Genfben élő magyarok latin elnevezésű baráti köre idehaza, Magyarországon akarja megtartani ötödik nagytanácskozását, amelyet egyúttal búcsúfellépésnek is szán, a félredobbanó szív zavarában egyszerre éreztem örömöt és rosszkedvet. Emelkedettséget és aggodalmat.

A két belső hang közül az élénkebb azt súgta: végre! nagyszerű! Így van ez rendjén, hiszen a történelmi jóvátétel is azt kívánja, hogy a politikai rendszer összeomlása után és az ezzel kapcsolatos erkölcsi okok megszűnésével a száműzetésbe kényszerített gondolatoknak is haza kell térniük. Haza a tankokkal s véres botokkal kiüldözött igazságoknak, tudásnak, meghittségnek és érzelmeknek is. S ha ők, a genfiek kezdték először szimbolikus gesztussal „visszatelepíteni” a közös gondolkodás műhelyét, hát jöjjenek, üljenek itthon is közénk, mérgelődjenek és mosolyogjanak, igyák velünk a soproni és a hegyaljai bort, s az éveken át csak kint zajló magyar-magyar párbeszédnek idehaza is teremtsünk alkalmat s akadémiai rangot. És ha már így történik, legyen ez az első alkalom jelképszerű találkozás, ahonnan a világon élő minden magyarnak megüzenhetjük, hogy az emigrációs időszámítás lejárt, új korszak kezdődhet el a naptárakban és az idegekben egyaránt.

A másik hang, a csöndesebb, a szorongóbb, a disszonanciára fogékonyabb azonban mást súg. Azt súgja: jó, jó, örülünk, hogy vége a butaságban és az iszonyban fogant korszaknak, a karambolozó történelem botránysorozatának, de még örömünkben se hamarkodjunk el semmit. Ha mindenki siet is, mi ne siessünk. A fogságból hazatérő, kiéheztetett katona sem eshet neki rögtön a ropogósra sült kacsahúsnak, bármilyen csábító is, mert mohóságába könnyen belehalhat. Vajon nem ilyen, negyvenéves fogságból hazatérő lelkek vagyunk-e mindannyian, a történelem távlatából nézve?

Történelmi távlat?

Napjainkban túl gyakran emlegetett fogalom szóban és írásban is. Már-már újságírói fordulat, pedig megtanulhattuk volna, hogy esemény mindenből lehet, ami lejátszódik életünkben, de történelem csak abból, amit átjárt, átitatott a gondolkodás.

Ha elfogadjuk ezt a tételt, nyomban kétségbe is eshetünk magunktól, mert például az értelmiség nyüzsgő élgárdája a korszakváltás utáni új helyzetben leginkább talán a történelmi ihletet engedte magából elpárologni. Csupán a politikáét őrizte meg. Pedig ha valamit, az ötvenhatos forradalom ezt a gondolatot alaposan belénk sulykolta, hogy abból lehet csak távlatos ügy, történelmi fejlemény, amiben az egész ország, sőt különböző szinteken és fokozatokon az egész magyarság részt vehet.

Az elmúlt másfél évben, de különösen az elmúlt hetekben valami hasonlónak kellett volna a nemzet életében kibontakoznia.

Sajnos, épp az ellenkezője történt. Szellemi-lelki kitágulás helyett bezárkózás. A fölserdült pártok – a nagyobbak és a kisebbek is – arról álmodoztak, hogy majd tömegek állnak mögéjük. A helyhatósági választások két fordulójában azonban – minden eddiginél csüggesztőbben kiderült, hogy több az árnyék mögöttük, mint a lélegző ember. Hatvanöt százalékos távolmaradás! A passzív rezisztencia klasszikus pillanataiban sem álltak sokkal többen szembe egy idegen erővel, mint most, a megújulást hirdető, hazai pártfogókkal!

Akadhatott volna-e nagyabb gombóc, undokabb halszálka a torkunkon?

Aligha.

Tudom, jó volna az egész eseményt elfelejteni, megkerülni, vagy legyinteni rá cinikusan, de nem tehetjük. Hisz most, ezekben a napokban, ez az az időszerű botrány, amely riasztó tüneteivel túlmutat a folyékony jelen időn, s mindnyájunk sorsát meg fogja a jövőben határozni.

Mi is történt velünk valójában? Rövidre fogva az, hogy egy okosan kikínlódott szocializmus és pártállam utáni történelmi helyzetet eddig az istenért se sikerült a magunk hasznára átfordítanunk. Szervezkedtünk, szónokoltunk, érveltünk érte a sápadásig, és mégse! Vajon miért? Talán mert ostobák vagyunk, és gyakorlatlanok? Talán mert az előző rendszerben megtartónk nem a hit volt, hanem a tagadás, és hiányzik belőlünk az alkotás lendülete? Netán Európától elvadult mucsaiak vagyunk? Vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan „értelmiségiek”, akik a politikatudományok s jogfilozófiák magaslatait járjuk, és az ész helyettesíti bennünk a lelket is?

Vannak, akik az elsietett korai pártosodást és az ebből kirobbanó, csúnya hatalmi harcot okolják mindenért, bizonygatván, hogy a több párt léte Magyarországon egyelőre még csak számtani tény, s nem organikusan működő többpártrendszer. Vitathatatlan, hogy ez a szervetlenség is belejátszik kudarcainkba, de szerintem, ez is inkább következménye valaminek, s nem pedig oka.

Az én kiindulásom alapvetően más.

Én abból az egyszerű – már-már leegyszerűsített – józan gondolatból indulok ki, hogy történelmi fordulatot csak olyan nép, csak olyan nemzet tud a saját érdekében kihasználni, amelyik belül erős. A gyöngék sodródnak, tiblábolnak, október tizenötödikés kiugrásokkal próbálkoznak, s moralizálnak akkor, amikor cselekedniük kéne, s meglódulnak akkor, amikor épp önvizsgálatot kellene tartaniuk.

Azt, hogy a legutolsó időkig mitől gyöngültünk el, kívülről tudjuk. De hogy mitől nem voltunk képesek megerősödni, azt már nem annyira.

A magyarázatért vissza kell hátrálnom Adyhoz: A szétszóródás előtt című verséhez. A kulcsszó már ott van magában a címben: szétszóródás. 1914 januárjában ez még csak biblikus jóslat s költői előérzet volt, azóta – egy-két nyugalmasabb történelmi pillanattól eltekintve – folyamatos állapot. Legtragikusabban Trianonnal kezdődik el a folyamat, a három és fél millió magyar leszakadásával, aztán a második világháború embertékozlásával folytatódik, szörnyű széthömpölygésükkel minden irányba, és végül az 56-os emigráció életet s igazságot mentő kényszerével.

De azt hiszem, itt az ideje, hogy néhány lépcsőfokkal még mélyebbre ereszkedjünk. A szétszóródás fogalmát én már rég nemcsak a világban szétszóródó magyarok sorsára vonatkoztatom, hanem a határainkon belüli szétszóródókéra is, amely tán nem oly bibliás, de bizonyos értelemben megrendítőbb, mint az előbbi. Ugyan mi másról árulkodnak az öngyilkosokról készített statisztikák, ha nem a szétszóródás lidérces folyamatáról? Mi másról az alkoholistáink világranglistás adatai vagy az ijesztő népességfogyásé? S mi másról az, hogy tehetetlenek vagyunk s már unjuk ezeket az adatokat?

S mit mondhatunk akkor még az érzelmi-szellemi-tudati szétszóródásról, amely átlábolhatatlan sivatagokkal: önzéssel, gőggel, hamiskodással, rögtönzött gazdasági kizsákmányolással választja el egyik embert a másiktól? Hetvenöt évvel ezelőtt Ady Komp-országnak nevezte el az akkori idők Magyarországát, mi a magunkét mozaik- vagy cserépországnak nevezhetnénk, hisz az elmúlt évtizedekben óriási arányúvá vált ez a belső szétszóródás. Hány összeszámolhatatlan magány a városokban s a vidéki Magyarországon! Kicsit talán mindenki magára maradt, jobban a lehetségesnél. Beteg ország? Tudom, romantikusnak, sőt finitistának hangozhatott az ilyen kijelentés, de még a nyüglődő reform éveiben, sőt saját ellenzékiségem tudatában is egyre határozottabban azt kellett gondolnom: Magyarországon nem az a főkérdés, ki győz a politikában, hanem hogy mi lesz gyorsabb: a lelkek újjáélesztése-e vagy a lelkek pusztulása?

A kérdés még a rendszerváltás után sem dőlt el megnyugtatóan. Hit- és gondolattartalékok nélkül él ma is a lakosság nagyobbik része. Más szóval: nemcsak gazdaságilag adósodtunk el, hanem erkölcsileg és tudatilag is. Önérzet? Biztonságérzet? Öt napig ha kitartana! Elég lenne egyszer csak pár napra megszakítani a tévéadásokat, a rádióközvetítéseket, kitörne az országban a létbizonytalanság. Magukra, a maguk kiérlelt meggyőződésére csak igen kevesen mernének támaszkodni.

Sokáig töprengtem, hogy történelmi s köznapi szétszóródásunk tapintatlan vízióját szabadjára engedhetem-e ebben a teremben. Végül úgy döntöttem: újjászületésünket nem kezdhetjük tapintattal, se mellébeszéléssel. Jól tudom én is, hogy politikai életünknek vannak reménykeltő folyamatai, amelyeket már csak a párbeszéd kedvéért is meg kellett volna említenem, de magával a nyomakodó reménnyel vitázva is azt állítom: ma egyetlen kérdés előz meg minden más kérdést: laza, félnemzeti létünkből végre igazi nemzetté tudunk-e válni? A tizenötmilliónyi magyar emlegetése ama bizonyos szellemi hazában mindaddig serkentő eszme s toborzó utópia volt, amíg ezt egy nemzetietlen kormánnyal kellett szembefordítani, de rögtön operettáriává válik, ha nem tudjuk megtölteni gyakorlatias és metafizikai tartalommal. Egy tipródó, egy szétfolyó, egy vakaródzó ország lehet-e kohéziós erőközpont? Lehet-e mágnes, amely a Svájcban, Clevelandben és a Csallóközben élő magyar vonzalmait magához rántja? Ady a föntebb emlegetett versében szemünkre hányja, hogy még a Templomot sem építettük föl, de akik ma azt hiszik, sőt azt hirdetik az újságokban vagy a Parlamentben, hogy a fölépülő demokrácia helyettesítheti ezt a Templomot, szánnivalóan tévednek. A magyarság – akárhogyan vélekedjenek vagy vélekedjünk is róla – történelmi képződmény s jelentősége jóval több, mint amit rossz vagy elviselhető társadalmi állapotai mutatnak. Sajnos, dühöng nálunk egy „nemzeti ateizmus”, amely úgy gondolja, hogy a szocialista jelzőhöz hasonlóan a nemzeti és a magyar jelző előbb-utóbb fosztóképzővé válhat. „Úgy véljük – hangzik az egyik ilyen »ateista« véleménye –, a nemzeti tudat fogalma egyszerűen értelmetlen, csak társadalmi, egyéni és közösségi tudat lehetséges, s ennek részeként lehet szó azokról a tudattartalmakról, amelyek egy kulturális-történeti (esetleg: földrajzi-etnikai), azaz nemzeti közösséghez kötnek minket.”

Vita helyett csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a világban szétszórt zsidóságnak kétezer éven át a Siratófal és a Tóra jelentette azt, amit rosszhazájú népeknek a százféle érzelemből, tudásból, tragédiákból összegyúrt nemzet fogalma jelent. Sajnos Siratófalunk – Mohácstól Trianonig és tovább – nekünk több is van, de Tóránk – mint a háborúban kidobált könyvek – széttépve, darabokban.

Azt gondolom, hogy mai párbeszédünk, amely a kinti magyarság és a hazai magyarság új történelmi és lelki viszonyáról folytat eszmecserét, csak akkor lesz termékeny, ha minden gondolatunk alatt, mint egy mélyhegedű kitartott hangja, szétszóródásunk tudata szól, s fölötte pedig több szólamban a reményé, hogy nekünk is, mint a szerencsétlen sorsú nagy költőknek, a veszteségeinkből kell építkeznünk.

 

A visszaszerzés reménye

A hetvenes évek közepén már egyre világosabban lehetett látni, hogy a látszatsikerekre és a szálkás féligazságokra támaszkodó Kádár-irányítású rendszer előbb-utóbb csődbe kerül, s az ország nemcsak anyagilag, de erkölcsileg is eladósodik. Sokunkban már akkor fölrémlett az ismerős aggodalom, hogy egy agonizáló ország részvétet kelthet mindenkor, de egy levegőtlenségtől fuldokló, amely ablakot is nyithatna, nem kelt soha.

Ekkor határoztuk el néhányan, írók, történészek, közgazdászok, orvosok, nevelők, hogy kérünk egy – hetente vagy kéthetente – megjelenő lapot, és szellemi-politikai gátakat emelve megpróbálunk elibe állni ennek a felénk hömpölygő romlásnak.

A gondolat mellé sikerült megszereznünk Illyés Gyula magasszintű föltételeken nyugvó támogatását, aki nemcsak írói rangjával hitelesítette tervünket, de három olyan történelmi folyóirat munkatársaként és szerkesztőjeként is, mint amilyen a Nyugat, a két Válasz és a Magyar Csillag volt.

Tudtuk, hogy a hatalmon lévő elit nem sieti el az „adakozást”, egyrészt mert a lapkérők zömét a népi-nemzeti radikalizmus képviselőjének tekinti, amely már eleve lidérces és gyanús gyülekezet a szemében, másrészt azért nem, mert van olyan okos, hogy tudja: a rendszereket a mi térfelünkön nem politikai szervezkedések szokták megdönteni, hanem a kultúrában fölhalmozódó erők. Főként az irodalmi töltetűek, amelyek előbb a lelkeket győzik meg csöndben, s a meggyőzött lelkek később változást követelnek.

Ma már történelmi tény, hogy arcpirítóan türelmesek voltunk, Illyéssel az élen. A szivárgó ígérgetések, hogy lehet szó ilyen lapról, ha éppenséggel nem kábítottak is bennünket el, de ránk adták a fegyelem és a várakozás kényszerzubbonyát. S elmúlt egy év, el kettő, el három és Illyés Gyula ezerkilencszáznyolcvanháromban úgy halt meg, hogy semmilyen választ se kapott az általa is támogatott hatalomtól. Se kitérőt, se elutasítót.

Rágalmazó szavakat annál többet. Még életében, de a halála után még inkább hallani lehetett innen-onnan, hogy a lap megszerzésében az „új népiek” Illyés tekintélyét csupán trójai falónak akarták fölhasználni. E kétfelé pofozkodó gyanúsításban benne lappangott az is, hogy a megöregedett író, sajnos, már nem vette észre a mögé felzárkózók fondorlatát – valójában tehát a hatalom egy felelőtlen kalandtól mentette meg azzal őt, hogy nem járult hozzá a lap elindításához.

Mondjuk ki végre: a gondos körültekintők Illyés Gyulát nem megmentették, hanem megalázták. S vele együtt azt a magyar progressziót is, amely túlemelkedve népiségen és urbanitáson, az ő tágasságeszményéhez igazodva, a negyven éve vergődő magyarság belső megújulását akarta elkezdeni, bukott forradalom és bukdácsoló reformok után.

Tíz évnek s egy csöndesen lezajló hatalomváltozásnak kellett elmúlnia ahhoz, hogy a Hitel első száma most végre napvilágot láthasson.

Tíz év! Egy egész korszak! A két világháború közt színre lépő íróink alig egy-két évvel kaptak csak több időt a sorstól, hogy korszakos művek egész sorával gazdagítsák a magyar irodalmat. Még leltározni se könnyű, hogy mi minden fért bele József Attila, Németh László, Veres Péter, Illyés, Cs. Szabó László, Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Halász Gábor, Féja Géza, Radnóti s mások tízegynéhány esztendejébe, mondjuk ezerkilencszázharminctól negyvennégyig. Mi, az imént emlegetett tíz esztendőnkben továbbra is csak várakoztunk, tengődtünk, kilincseltünk. Tömérdek föladatunk lett volna, de nem abba roskadtunk bele, hogy rosszul oldottuk meg őket, hanem hogy hozzá se kezdhettünk a megoldásukhoz.

Volt egy pillanatunk a tökéletes megcsúfoltatásunk hetedik évében, amikor többünkben fölmerült, hogy a Tiszatáj durva lemészárlása után, a Hitelt földalatti lapként kell megjelentetnünk.

Hogy a Hitel mégsem így jelent meg, nem a gyávaságunkon bukott el, s nem is a mindenáron való alkudozás ügyetlenségén, hanem egy hosszú távra tervezett megfontoláson. Természetesnek, sőt üdvözlendőnek tartjuk, ha egy kimondottan politikai célokért küzdő folyóirat elszakítja magát minden kötöttségtől, minden cenzúrától és a föld alá vonul. Döntése önmagában is beszédes eszköz. Mi azonban, akik egy lap segítségével nemcsak a politikai s hatalmi rendszert akartuk megváltoztatni, hanem a magyarság megrontott életösztönét, stílusát, lelkületét, sehogy se kezdhettük volna riadalmat keltő radikális eszmékkel és radikális módszerekkel. Mert radikalizálni, szerintem, előszörre csak valamilyen kisebbséget lehet, illetve: egy levert, de egészséges ösztönű népet, amelynek nem sok vesztenivalója van. Ha mi a huszadik századi történelmünk tragédiasorozatát nézzük is csupán, a veszteséglista alapján azt állapíthatjuk meg, hogy nekünk már nincsenek kockáztatni való tartalékaink, mert mi már minden elveszthetőt elveszítettünk. Már-már magunkat is. Radikalizmus helyett itt csak a mindenre kiterjedő gyógyítás segíthet. A lélek és a tudat fokozatos erősítése – követhető és vállalható célokkal.

Ezen kívül, persze, még volt más okunk is a „harmadik-utas óvatosságra”. Az, hogy mi a politika megújítása mellett az irodalom módszeres és lassú megújítására is gondoltunk, s a szépirodalmat ezért semmiképpen se szerettük volna lecsábítani a föld alá.

Hogy jól döntöttünk-e ebben, vagy rosszul, nem tudjuk bizonyítani. Azt viszont többször is tapasztaltuk, hogy a tíz évre elhúzódó szörnyeteg türelmünk, épp a csöndes eszelőssége miatt, sokaknak erőt is adott: a megtörhetetlenség titkos érzetét.

 

*

 

Az a véletlenszerűen kialakult helyzet, hogy a Hitel szerkesztői és belső munkatársai olyan írók, irodalmárok, értelmiségiek, akik hosszú időn át büntetett előéletű alakjai voltak a hivatalos szellemi életnek, finoman ugyan jelez valamit, de nem dönthet el és nem határozhat meg semmit. Egyébként sem elégtételszerzésre verődtünk össze, hanem munkára.

Hogy mi ez a munka? Mi ez a föladat?

Még csak fölvázolni sem tudjuk, legföljebb fölvillantani belőle valamit.

Kezdjük előbb egy kemény, csonthéjas és kihívó általánosítással. Trianon óta a magyarság folyamatos drámában él. Megrázó és botrányos jelenetek egymást váltó szorításában. A jó és a rossz, a fölemelt fej és a hitványság neurotikus szélsőségei között. Az egyik oldalon ott van például a második világháborús szerep: a balekség, a téboly, a beszorítottság elfogadása, a másikon viszont alig pár évvel később 1956 megtisztulást kereső ösztöne: a nemzet másoknak is példát mutató kiállása.

Mik ezek az ide-oda csúszkáló végletek bennünk? Örökölt bizonytalanságaink vagy suta történelmi kompenzációk? Hogyan lehetséges az, hogy 1944. március 19-én vagy október 15-én, a szerencsétlen kiugrás még szerencsétlenebb napján, képtelenek vagyunk saját érdekünkben az áldozatra, 56 októberében viszont aggálytalanul képesek? Zavarodottságunk természetrajzát végre, azt hiszem, nemcsak jószemű és szigorú történészeknek kéne elemezniük, hanem a mélylélektan elemzőinek is.

De épp itt kezdődik a baj. A harmincas évek írói, történészei még megpróbálták körüljárni a nagy Trianoni Sziklát és kialakítani a magyarság viszonyát hozzá. Közben, amit mozgósítottak magukban, az nem csupán a kiegyezésig visszahajló történelem volt, hanem az egész. A nagy századok sorban. A magyar középkor. A hadviselések és a kultúra nagy századai. Megkülönböztetetten a magyar humanizmusé. A protestantizmusé és a felvilágosodásé. Végül a reformkoré. Elődeink pontosan tudták, hogy a teljes időt kell fölbolygatniuk ahhoz, hogy az ő idejük: a részidő is izzásba jöjjön. Hozzájuk hasonló elemző szenvedéllyel és tudással már csak Bibó István fogott neki a föladatnak. Az ő termékeny három évével, negyvenöttől negyvennyolcig és ötvenhatos talponmaradásával egy hosszú folyamat zárult le beláthatatlan időkre. Mert mi, az újabb nemzedékhez tartozó írók, értelmiségiek, közéleti szereplők, jobbára a felületen korcsolyázgatunk. Hiába ismertük föl például 56 óta folyamatosan a körülöttünk s bennünk vergődő valóság életveszélyes pillanatait, valamilyen félelemnek vagy szokásnak engedelmeskedve, mindig a drámaiságtól megfosztott csonkább valóságról számoltunk be, nehogy végül a megnevezhetőt is letagadtassák velünk. És amit évtizedeken át a mindennapi életünkben megszoktunk, ezt vetítettük rá a történelmünkre is. A kevesebbet, a gondosan kicentizett látomásokat.

A következményeit már jól ismerjük: a nemzet idestova fél évszázada megint nem tud közel férkőzni saját igazságaihoz, botlásai természetéhez és saját akaratbázisához.

Ha van történelmi föladata egy most induló lapnak, a legsürgősebb épp ez lehet, hogy ennek a kóros tehetetlenségnek az okait kiderítse.

 

*

 

Van, akiben hűvösen, sandán, kárörömmel s van, akiben csöndes aggodalommal bukkan föl az elfojthatalan kérdés: jó vagy rossz időben indul-e a Hitel?

Mivelhogy a lapnak egyetlen szerződtetett madárjós munkatársa sincs, finoman lebegtetett válasz helyett a magunk földön járó gyalogosösztönére támaszkodhatunk.

Azt hiszem, kár volna szépíteni a helyzetünket: a Hitel nehéz és rossz történelmi pillanatban jelenik meg. Rossz életföltételek között. Hisz nincs a magyar társadalomnak egyetlen elkülöníthető sorskérdése sem, amelybe ne fúrta volna bele magát a féreg, s amelyet ne kérdőjelezhetne meg akár a legköznapibb gondolat vagy erkölcs. A világ elveszített rokonszenvét ugyan visszaszereztük némileg, de a statisztikai adataink eközben elborzasztóak. Fenyegető a népességfogyásunk, az adósságnövekedésünk, a halálozási arányszámunk. A családbomlás, az öngyilkosság, az alkoholizmus szinte megállíthatlan magyar betegségnek számít. A lelki balkanizálódás szintén. Bizonyos néprétegek gyors elszegényedése pedig, mint valami görcsös idill, befelé nyomulva a peremek felől, egyre komorabb árnyékot növeszt fölénk. Mindezt megtetézi a határokon túli magyarság véghelyzete. Megszervezett eltüntetésük századvégi programja. S mi még? Legalább ugyanennyi élet-halál kérdés a politikában, kezdve például azzal, hogy a hatalmi ösztön nálunk teljesen távol esik attól, amit nemzeti ösztönnek nevezünk, bezárva azzal, hogy politikusaink kilencven százaléka sokkal rövidlátóbb azoknál, akiket „képvisel”. Ha tíz évvel ezelőtt elindulhatunk, talán már fölhalmoztunk volna annyi bizalmat, erőt, hogy a megsokasodott gondokkal edzettebben és fokozatosan szálljunk szembe. Most egyszerre kell vállalnunk a bajokból felénk áradó rossz érzéseket és az elutasításukat is ugyanakkor! Erőt kell mutatnunk akkor is, ha mi szorulunk támaszra.

De menjünk tovább. A két világháború közti haladó magyar irodalom, a megújulás reményében még több osztályhoz is visszahátrálhatott hitért és erősítésért. Mindenekelőtt a legnagyobb nemzeti, lelki, biológiai tartalékokkal rendelkező parasztsághoz. De ezen kívül növesztő erőt képviselt a magyar középosztály és a polgárság jobbik része és az éledező munkásság.

Mára az ilyen fajta viszonyokat is kipusztította az idő. A magyar parasztság, mint történelmi képződmény, az erőszakos szövetkezetesítés következtében széthullt, föloldódott. Van magyar falu, persze, hogy van; ha tetszik mutatósabb a réginél, de belső arculata eltésztásodott. A magyar parasztságból lakosság lett. Ugyanígy a sokáig kiváltságosnak maszkírozott munkásságból is. József Attila még leírhatta magának, bujtogató eszméül, a gyárakkal benépesített külvárosról, hogy az egész emberi világ ott készül. Illyés pedig még a második Válasz beköszöntőjében is így ír: „…az tartozik hozzánk, akinek minden gondja mögött ott van még egy külön gond: a parasztságnak az élő nemzetbe, az európai műveltségbe való emelése.”

Mi semmi hasonlót nem írhatunk le. Sehol ilyen közvetlenül megnevezhető történelmi súlyú hátterünk!

Miközben ezt a bevezetőfélét írom s a Hitel egzisztenciális gondjai körül toporgok, a bős-nagymarosi vízlépcső továbbépítéséről szavaz az országgyűlés. Szavaz és meg is szavazza.

Egy testet öltött Nagy Metafora az egész jelenetsor. Bekövetkezik, amit elfelhősödő közérzettel és szívtáji szúrásokkal várni lehetett. Két napig mintha egy új közéleti szellem kis forgószelei szökdöstek volna be az ülésterembe, fölcsapott itt-ott a vita is, erkölcs és tudomány fogott össze, hogy egy másféle erkölcs, illetve egy másként felfogott tudomány ellen hadakozzék. S magányos Rózsa Sándor-jelöltek feszültek neki a hatalom által fölállított emberláncsoroknak, de végül hiába, mert a zsenge új formákat a régi beidegzettség, a régi pártfegyelem, a régi tekintélyuralom levegőben dolgozó harapófogói szétroppantják. Képviselő ismerősök állnak föl, akik lehajtott vagy dacosan fölvetett fejjel is tudják, hogy egy nemzet ellen elkövetett valamikori rossz kormányzati döntést a szavazatukkal most újjal tetézik, de azt is tudják, ha ülve maradnak, vége a politikai pályájuknak.

Az ember velük együtt látja a parlament elé vonuló tüntetőket is. A komoly, fegyelmezett tömeget. Látja tehát – harminc év óta először – az állam és a nemzet farkasszemváltásának jóslatos pillanatát. Hát ennyire különböznek egymástól? Ennyire más egyikük érdeke, mint a másiké, még most, azok után is, amikor számtalanszor kiderült már, hogy az eszköztelen és a tájékozatlan társadalom előrelátóbb volt, mint a hatalom? Reflexháború volna ez? Tekintélyharc? Elmérgesedett történelmi ostobaság? Ugye, az ellenzék nem győzhet, hiszen, ha jó ügyben győz, akkor mivégre való a kormányzati ész? Ha pedig rosszban győzne, akkor meg különösen milyen szerepük lehet az irányítóknak? Sőt az ellenzéktől még az alkujavaslatait se szabad elfogadni, mert az ő oldaláról nézve az is győzelemnek számítana. Csakhogy egy ennyi vereséget átélt országban, mint amilyen a mienk, vannak-e külön győzelmek? Akár hatalmiak, akár ellenzékiek legyenek is azok. Ugyanis győzni csak az győzhetne igazán, aki időben győzne. De itt, az örökös megkésettségben, bizony a győztes is vesztes.

A Hitel, mint ahogy utaltam rá, nem vetheti neki a hátát semmilyen szilárd társadalmi támasztéknak. De a fenti kérdésekhez hasonló kérdések egész tömegét, enélkül a háttér nélkül is, folyamatosan föl kell tennie.

 

*

 

A világ helyzete, mondják az akaratos bölcsek, sose azokon múlott, akik nem hittek a változásban, hanem, akik hittek benne.

Ma, szinte az egész magyar társadalom mozgásba lendült. Akar valamit. Hisz, vagy csak megpróbál hinni. Külön csoportok, egyesületek, független érdekközösségek alakulnak, hogy a hosszú időn át tagolatlanul szürkéllő országot, a jó megosztottság elve alapján, fölélénkítsék. Mintha egy előre betervezetlen idő jött volna el közénk: a felülvizsgálat, az erkölcsi revízió és visszaszerzés ideje. Mintha csütörtöktől péntekre virradóan tíz-és százezrek fáradtak volna bele a parádés széthullásokba, a fölösleges remények elleni védekezésbe és most kezdenék visszakövetelni erőszakkal elvett emlékezetüket, lelkierejüket, gondolataikat. Tüntetések és fölvonulások zajlanak az utcán, tüntetések és fölvonulások a még beíratlan papírlapokon.

A változtatni akarás mámora egyelőre még csak a városlakókat kapta el, de ha ilyen iramban terjed szét az országban, a legkisebb falvak lakóit is magával ragadhatja.

Vajon történelem-e az, ami most velünk történik? Minden bizonnyal. De kérdés, hogy milyen? Felületi? Kárpótlást kereső? Lényegi? Vagy egyszerűen csak meghökkentő, mintha a fejek fölött váratlanul nikkelszamovár repülne el?

A kérdés többszörösen jogos, hiszen a magyar reform is történelminek indult. Lett is belőle egy és más tagadhatatlanul, de nem egészen az, amit vártunk. Az életrajza lehangoló. Még ma is háztól házig jár a jóindulatú reformfecsegés, miközben súlyos árnyékot növesztve ott jár nyomában a kiábrándultság is. Kiderült, hogy nincs reform a lelkek megújulása és az erkölcs megújulása nélkül. Sőt, ha épp változások közben nem nevezzük meg vagy nem vesszük észre a morális problémákat, tovább mélyítjük csak az erkölcsi züllést.

 

*

 

Megérteném, ha az eddigiek után valaki azt kérdezné csöndesen tőlem: milyen lap lesz végül is a Hitel? Politikai? Meditáló? Erkölcsnevelő? Kritikai? Nemzetújító? Netán mindezt lelkesen összegyúrva mégiscsak szépirodalmi?

Szeretnénk, ha ez a kéthetenként megjelenő lap a helyzetfelismerés fokozatosan tisztuló lapja lehetne. Filozófiai vonzalmú és lírai is ugyanakkor. Ne felejtsük el, hogy választási esélyünk túl van a hamletin: a lenni vagy nem lennit már nem mondhatjuk ki hangosan, elvesztettük hozzá az emelkedettség jogát. Ezt kell mindenekelőtt visszaszereznünk: meg kell kísérelnünk a veszteségeinket átváltoztatni nyereséggé. A két világháború között sűrű szálakkal Európához kívántunk kötődni. Valamennyire sikerült is. Nézzünk rá a képzeletbeli térképünkre: most az egész világgal kötött bennünket össze a sors. Elsorolni sem egyszerű az országokat. Amerikát, Angliát, Nyugat-Németországot, Svédországot, Dél-Amerikát, Kanadát és a többieket. Ezt azonban eddig csak a távolságok homályos tejüvegén át láttuk. Vagy a félelemén. Végre szétszórtságunkban is együtt kell látnunk magunkat. Ki kell lépnünk a takarásból és elő kell csalni onnan az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági, a kárpátaljai magyart.

Angol az útlevelem, de magyar a büszkeségem – jelentette ki a világpolgári vonzalmak között élő Cs. Szabó László jóval azelőtt, hogy hazajött volna látogatóba Magyarországra. A példa jó lelkiismerettel követhető Argentínában, Romániában, a Szovjetunióban és Kanadában.

Lengyelországban – a pápa látogatása után a vallás lett ismét a nemzeti eszme föllobbantója. Nálunk a szenvedéssel és az igazságtalansággal összefonódott kisebbségi helyzet. Vagyis leveretésünk hozta el közénk a rádöbbenést. Ha a költők élhetnek a vereségből, sőt művet is építhetnek belőle, egy nemzet is megteheti.

A helyzetfölismeréshez azonban sokféle dolog kell. Nyitottság. Bizalom, erkölcsi előlegek. Hit. Hitel.

Lapunk névmegválasztása is ide kanyarodik vissza.

Amikor a fönti meggondolások alapján először elhangzott a címajánlat, többen is tiltakoztak: ne Hitel legyen a lap neve, mert közgazdászoktól hemzsegő korunkban, mindenki pénzügyi folyóiratnak hiszi majd. Bankfolyóiratnak, amelyben versek helyett a legfrissebb valutaárfolyamok táblázatai jelennek meg. Novellák, esszék, emlékiratok, kritikák helyett ilyen-olyan hitelviszonyokat elemző cikkek.

Mi, a szerkesztőség tagjai, nem mondtunk le a címről. S nemcsak azért ragaszkodtunk hozzá, mert a hitel szó Széchenyi értelmezésében egy korszak elindító kulcsszava volt, s nem is csak azért, mert az erdélyi fiatalok ezerkilencszázharmincötben indított folyóiratáról is ez a fogalom világított, hanem azért, mert azt gondoljuk: nekünk az élet hitelét, a szavak hitelét, a szétszórtságában is összetartozó nép hitelét, a lángok, a romok, a vér mocskai közé került ember hitelét is vissza kell szereznünk.

 

Az orvos önzése

Napok óta latolgatom, forgatom magamban a gondot: milyen előszót is írhatnék Levendel László legújabb könyvéhez. Ha orvos volnék: sebész, belgyógyász, pszichológus, könnyen találnék magamnak kapaszkodót. Otthonos területen a gondolat csukott szemmel is tájékozódik. Lehet, hogy vitairatnak szánt tanulmánygyűjteményét rövid vitairattal vezetném be, mint aki acéldarabot cikkant érdes kovakőhöz, hogy szikrát csiholjon tűzgyújtáshoz. De az is lehet, hogy orvosként szelídebb, fegyelmezettebb, népszerűsítőbb formát választanék. Végigtekinteném, mondjuk, az európai orvoslás történetét, amely a megnevezhető kezdetektől máig több szinten is megőrizte kettősségét. Egyrészt a gyógyítás gyakorlati munkáját, mint hagyományozódó és egyre finomodó mesterséget, másrészt a beteggel törődés árnyalt művészetét, mint humanitárius cselekvést.

E történeti áttekintés azért kínálkozna külön is célravezetőnek, mert a szakma kettős természetét, így magukét az orvosokét is, szemléletesen föl lehetne vázolni a középkori borbélysebészektől a mai, lézerrel dolgozó sebészekig, illetve az alkimistáktól az elvont elméletek közt forgolódó orvostudósokig, és a szélsőségek feszültségében könnyebb lenne fölismerhetően megrajzolni azt az orvosarcot, amely a lehetséges eszmények s magatartáspéldák közül a legközelebb állna hozzám. Korunk forradalmár vagy éppenséggel reformista orvos alakját, aki a huszadik század második felének Pápai Páriza, Korányi Sándora, Apáthy Istvánja lehetne.

De a gond épp attól gond, hogy nem vagyok orvos. Ismeretlen a tanulmányok terepe, hátországa, összefüggés-rendszere, ismeretlen a szóhasználat, még akkor is, ha jó néhány súlyos betegség orvosok kezére adott. Hiszen más elszenvedni valamit, mint érteni is hozzá.

Pályán kívüliségem így saját pályámra térít vissza. Levendel László könyvét csak mint érdeklődő s töprengő olvasó forgathatom. Pályatárs helyett kortársként s barátként.

 

*

 

Levendelt több mint negyedszázada ismerem. Tanúja voltam életének, lendületes éveinek és toporzékolásainak is. Ha nem lett volna humorérzéke, öniróniája: pártalapítónak és szektavezetőnek is el tudtam volna képzelni, mert minden ízében tevékenység-ember, közösség-rögeszmés, jó gondolatok monogámja, akit eszmei és baráti hűség még akkor is köt, amikor már az eszmék és barátok, enyhén szólva, nem a régiek. Mások ezért az időn túli hűségéért jóindulatúan meg szokták mosolyogni. Néha jogosan is, de Levendel az az aranymosó, aki egy homokhegyet is átszitálna borsónyi aranyért. Kizárólag az értéket, a gyakorlati hasznot keresi mindenben s mindenkiben. Emberekben, célokban, elképzelésekben egyaránt. Már-már önfejűen azt, ami jó volt, hitelesen és tagadhatatlanul jó egy embernek, egy közösségnek, vagy az lehetne. „Legyen a költő hasznos akarat” – írja Szabó Lőrinc egyik versében. Jelmondatát Levendelre azzal a kis átigazítással szabadalmaztatnám: legyen az orvos hasznos akarat.

Levendel eddigi élete nem más, mint hadakozás és győzködés azért, hogy ennek a magától értetődő célnak megfelelhessen.

Ez a cikkekből s tanulmányokból összeálló könyv is egyszemélyes hadviselés az egészségügy megjobbítása érdekében.

 

*

 

Mi az, amire az ember – Levendel írásait olvasva – testközelből is fölkapja a fejét? Mindenekelőtt a szokatlan hang s az indulatos igyekezet, amellyel ő orvosi, gazdasági, szervezeti, szervezési, etikai, orvospolitikai és társadalompolitikai bozótosoknak nekivág. Mintha nem is egy fehér köpenyes, tisztelettel övezett főorvos kelne föl karosszékéből, s indulna el érvelni, híveket toborozni egy-egy jó gondolatnak, hanem egy felejteni nem tudó népi kollégista, aki harminc esztendő után is kíváncsibban szembesül azokkal az igazságokkal, amelyekből a kudarcai származnak, mint azokkal, amelyek az életéből s a rangjából következnének, mert az elérhetetlen igazságok ma is, holnap is azzal a nyugtalanító vigasszal töltik el, hogy vállalkozásai még az életénél is nagyobb arányúak voltak.

Vannak értelmiségiek – manapság túl sokan is vannak –, akik szellemesen vagy kesernyés öniróniával lázadoznak saját értelmiségi szerepük ellen. De fölényes, okos megfogalmazások határmezsgyéjén meg is állnak. Egy világért se vállalnának föl olyan ügyeket, amelyek a tudományon, a szakmán, a hivatás övezetén kívül esnek. Nem gondolnak soha arra, hogy a finnyásság, a gőg többnyire a tehetetlenség álcája. Levendel ezzel szemben évtizedek óta teli van tűzdelve ügyekkel. Néha olyan, akár a szögekkel kivert néger fétisek.

Pályafutását tüdőgyógyászként kezdte. Sok társához hasonlóan megkereshette volna magának a magasba vivő, szép kilátást kínáló szerpentin utakat. A mosolygások, a simulékony illeszkedések pihenőit. Sőt a meggazdagodás finom esélyeit is. Levendel valamiképpen mindegyiket elmulasztotta. Puritán volt? Álszent? Eltökélt emberbarát? Vagy az egymást váltogató politikai korszakainkból kilógó moralista? Egyik sem. Szerintem: egyszerűen önző volt. Önző, aki nem mások lelkiismeretével, hanem a magáéval akart békességben élni. Korán fölismerte, hogy több ügyesség és bölcsesség kell az olyan ellenség megsemmisítéséhez – legyen az pénz, beképzeltség, közöny, megcsontosodás –, amely belülről pusztítja az embert, mint amelyik kívülről támad. S hogy önzését még tovább árnyaljam: Levendel azt is megértette, hogy az őszinteség, igénye – mindentől függetlenül – az élet igénye is.

Ötvenkettő telén barátkoztunk össze. Hideglelős volt az év, hideglelős volt az életem is. Dió nagyságú kavernával és nyomasztó élmények hátizsákjával kerültem az osztályára. Faluról jöttem káromkodó, kiszőrösödött, megcsavargatott parasztok és a szabad rablás emlékeit fölidéző végrehajtók közül. Ám ennél az eredendő és szörnyű bajnál is nagyobb baj volt, hogy erről hallgatnom kellett volna, mint valami vérfertőzésről, mert ha avatatlan fülekbe jut a panaszom, kitörhetem miatta a nyakamat is. Emlékszem, a félelem légkörében, Levendel nemhogy elnémított volna, de beszéltetett: mondjak el mindent, amit tudok, gondolok, érzek. Újak és dermesztőek voltak számára a hírek, talán politikai hitét is megvacogtatták. Igaz, másféle meghökkenések s tapasztalatok égési sebét ő is magán viselte már akkor, de azokat egy magánbaleset következményeinek gondolta inkább, mint a politika tüzes vassal is dolgozó módszerének. Amit tőlem hallott, kétszeresen is érdekelte. Egyrészt, mert betegtől hallotta, másrészt, mert a gyötrődve megfogalmazott valóság az ő szemében a változtatás erkölcsét is magába foglalta. A válság megnevezése a válság meghaladását. A társadalom betegségét ugyanolyan bajnak tartotta, mint az emberi testét.

Aki végigolvassa tanulmányait, megállapíthatja, hogy az én ötvenes évek eleji élményem csepp a tengerből, hiszen ez a mostani könyve se más, mint a megkínzó odafigyelés dokumentuma! Egy leltárt készítő orvos oldalakon át írhatná azokat a címszavakat, amelyek Levendel könyvében megoldásra váró gondokat jelölnek: mi legyen például a tébécét – a morbus hungaricust – sarokba szorító tüdőgyógyászok sorsa? Üljenek jogosan a babérjaikon? Összefogásuk és progressziójuk lendületét engedjék a lassan múló idővel elernyeszteni? Vagy nyissanak új frontszakaszt, ahol a tébécé kiszűrésében, gyógyításában, utógondozásában elért eredményeiket más betegségek lefegyverzésében is próbálják meg hasznosítani? S ha igen, hogyan? Levendel tanulmányok, fölszólalások sűrűn írt oldalain át töpreng, válaszol. De sose köntörfalaz. Könyve első írásának ez a címe: A tbc-gyógyintézet válsága. Tizenkét esztendővel ezelőtt, amikor inkább ünnepelni kellett volna a szakmát, ilyen horzsoló, ráspolyos hanggal előállni, kötekedésnek tűnt. Zavarosfejűségnek. Sőt valamiféle akarnokság rossz torokhangját is kihallották sokan megszólalásából. Egy évtized elmúltával ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy az akkor néven nevezett válság: válság volt.

A gyógyítás munkája mellett egyetlen olyan csomó kibogozásának nekikezdeni, mint amilyen a tüdőgyógyászat jelene és jövője, egy orvosnak egyedüli ügyként is elegendő volna. De ahogy egy író lehet több műfajú is, Levendel több gondú orvos.

Emlékszem, valamikor a hetvenes évek elején a Korányi szanatórium L pavilonjába alkoholista tüdőbetegek érkeztek. Testileg és lelkileg egyaránt nehezen kezelhető betegek. Akkortájt az alkoholizmust még az orvosok java része is morális kérdésnek ítélte inkább, mint betegségnek. A szanatórium tisztes betegeihez viszonyítva ezek az alkoholisták züllött, bolondos, színes, lerongyolódott lényeknek látszottak. Levendel külön ügybuzgalmára célozva egy szellemes keresztapa az L pavilont Levendili osztálynak nevezte el. A szellemességben sokan osztoztak, de hogy ez a kimosolygott „részleg” Magyarország első „nyitott ajtó” rendszerű alkoholosztálya volt, senki se emlegette. Hogy nemzetközi viszonylatban is itt dolgoztak ki elsőként új módszereket, arra se figyeltek az illetékesek túlzottan oda.

Levendelt persze most is a megtalált föladat foglalkoztatta, nem a hiányzó visszhang. Az első népbetegség után a második népbetegség: az alkoholizmus kihívását fogadta el.

 

*

 

A teljesség iránti igény mindenkor fokozza az ember felelősségérzetét. A föltáruló összefüggések néha olyan sokkoltató hatásúak, mint amikor vízben fuldoklóért kell ruhástól beleugranunk a folyóba. Levendel is így járt a vállalkozásaival. Az alkoholistákkal való huzamos és beható foglalkozás közben egyre világosabbá vált előtte, hogy a betegség nemcsak szégyellni való kudarca a testnek, de igen mélyről fakadó vallomása is.

Ebből a fölismerésből újabbak fakadtak. Első ízben az, hogy a hagyományos, betegségközpontú gyógyítás szemléletét új szemlélettel és gyakorlattal kell fölcserélni: betegközpontú gyógyítással. Vagyis: nem csupán a leírható, a diagnosztizálható betegséget kell gyógyítani, hanem önmagát a beteg embert. Elerőtlenedését, megsérült önérzetét; föltárni kőrülményeit, a konfliktuscsírákat, beidegződései egész láncolatát. Az asztmás betegek gyógyszeres kezelése mellett – pontosabban azzal szembe feszülve – Levendel azért is indulhatott el külön, egyéni, fölfedező és eredményes útra, mert a káros mellékhatású gyógyszerek helyett olyan új módszereket kísérletezett ki és alkalmazott munkatársaival együtt, amelyek az emberi test és az emberi személyiség szunnyadó dimenzióit is belekapcsolták a gyógyításba. A fizikotherápiát, a lélektant, a megrokkant beteg edzésben izmosodó akaraterejét. Erről azonban, mint orvosi pályája legnagyobb vállalkozásáról, a későbbiekben megírandó könyve kapcsán lehet majd inkább szót ejteni.

 

*

 

Végigolvasva a könyvet, így összegezhetnénk Levendel orvosi és közéleti véleményét. Népegészségünk helyzetét valamiféle tudathasadásos zavar háborítja. Egyik oldalról szervezettség, ingyenes gyógykezelés jellemzi. A másik oldalról viszont az öngyilkosságok s az alkoholisták szaporodó száma. Szerinte ezt a tudathasadást sokkal nyíltabban be kellene vallanunk, mint ahogy eddig megkíséreltük, hiszen egy nép testi-lelki közérzete semmivel sem elhanyagolhatóbb, mint gazdasági helyzete vagy történelmi tudata. S ha nincs gazdasági reform erkölcsi reform nélkül, akkor erkölcsi reform sem képzelhető el az ország kiegyensúlyozott fizikai és idegállapota nélkül.

Más szóval: az egészségügy mindig is egy nép sorskérdései közé tartozik. Levendel az alkoholizmust, az öngyilkosok fenyegető kísértet-számát, a hetvenezer légzésrokkantat, az öregek elhanyagolt helyzetét ugyanolyan súlyos gondnak tekinti ma, mint a két világháború közti népi írók a földnélküliek nyomorúságát. Ha mások is az okok, az életképtelenség és a szenvedés tényei hasonlóak.

Erről a magaslatról tekintve minden megfogalmazott gondja: erkölcsi gond. Az orvosképzés hibáitól kezdve az orvostársadalom zárt, már-már kasztszerű világáig, amelyet a tekintélyelvűség jobban összetart, mint a gyógyítás föladata, a több dimenziós orvoslás nehéz és lassú terjedésén át, a beteg és orvos viszony, orvos és orvos közti kapcsolat megromlott helyzetelemzéséig. A képzeletemet nem is nagyon kellene kiigazítanom, ha Levendel László könyvét a Magyarország felfedezése sorozatba próbálnám elhelyezni. Ebben a szerepkörében – az eddigi erényein kívül még egy fölfogásbeli meglepetése is lenne: Levendel a gazdasági ügyeket is képes volt becsületbeli üggyé avatni.

Bizonyára sokan fölháborodnak majd a tanulmányok egyik-másik állításán. Túlzottan elfogultaknak tartják őket, megrögzött, egyéni véleménynek. Amit némelyek elítélhetőnek tartanak, én azt külön is jónak tartom, mivel az élő, eleven igazsághoz csakis egyéni gondolkodás útján juthatunk mindig el. Az önálló gondolkodás, ha valóságos közegben mozog, sose süllyedhet szubjektivizmusba. Sőt, azáltal, hogy a maga értelmezésében közli a valóságot, közösségivé válik, mert résztvevő akar lenni. Egyébként is, ahol megszűnik vagy csak meghanyatlik az a hit, hogy az ember önálló töprengések útján jut el a dolgok lényegéhez, ott minden felelőtlenség megtörténhet, mert hatalomhoz jut a személytelenség, vagy ami ugyanilyen áldatlan: az igazság bürokratája szervezi meg számunkra magát az igazságot is, mint ahogy már annyiszor tapasztalhattuk.

 

*

 

A saját nyavalyáim kapcsán magam is megérthettem, hogy az orvosok számára milyen nagy és megnyugtató kísértés a gyógyszeres gyógyítás mestersége, illetve művészete, hiszen minden gyógyszer mögött ott áll a huszadik századi tudomány tekintélye és bizonyító eredménye. Levendel könyve nem ezt a nagy kísértést óhajtja elseprűzni, csupán az egyoldalúság gyakorlatát. A többdimenziós orvoslás – amely könyvének alcíme is – egy olyan szemlélet kialakítását és elterjedését sürgeti, amely a gyógyszerek s a fehér köpeny mellé társulva, nemcsak szavakban, de a valóságban is forradalmasítaná a válságokkal és működési zavarokkal küzdő magyar egészségügyet.

Az orvos látóhatára című könyv tehát látlelet is. Az lenne méltó hozzá, ha országos konzílium beszélné meg helyzetelemzését és javaslatait.

 

Lélekben föltartott kézzel

Donáth Ferenctől búcsúzom, ezúttal utoljára. A baráttól, az embertől, a magyar politikustól; a poklokon átlábaló idők résztvevőjétől és tanújától. A szűk kórházszobában, ahol kábulatba forduló csöndes haláltusáját vívta, egyszer már elbúcsúztam tőle a tekintetemmel. Soha olyan gyötrelmes, lelket égető szimbólumot! A bibliai Jób feküdt előttem egy rácsozott cellaágyban. A sok-sok bűntelenül letöltött börtönév után bebörtönözve még végső sebeibe is! Sebek a homlokán, a tarkóján, a hátán, sebek ujjbegyein s a bőre alól kitakaródzó hús szemérmes mélyedéseiben!

Hasonló testi bajok láttán a keresztény ember régen Isten kivételes, nagy próbatételére gondolt: vajon elviseli-e a lélek a test irgalmatlan kínját? S kibírja-e a hit vad istenkáromlás nélkül? Később az újkor és a fölvilágosodás embere már nem a hit, hanem a jellem próbájának tekintette a halottunkéra emlékeztető végzetes betegségeket.

Donáth Ferenc mindkét próbatétel kemény vizsgáját kiállta volna, hiszen titokzatosan romboló betegségével majdnem egy évtizedig úgy élt együtt, mint aki a halál fenyegető táviratát állandóan a belső zsebében hordja. Nem beszélt róla soha, de nem is titkolta senki előtt: egy-egy legyintéssel kísért keserű mosollyal hessentette arrébb a végzetet.

Ebben a magunkmutogató, narcisztikus világban az ő befelé forduló énje, tartása, sokunknak megnyugtató ellenpontja volt. Lecsöndesítő sziget, pihenőhely, otthoni küszöb. A mindent fölgyorsító és összezagyváló időben mértéket tartó lelassulás.

Egyén és hatalom másutt is, de a mi paranoiát termő térségeinken különösen, az időszerűség fojtó őrületébe szédül szakadatlanul bele. A mindig mostba, a mindig jelenbe! Ha Donáth Ferenc oldalán ballagtam föl a Dániel úton, vagy ültem az Angelika presszó homályos székein, sosem éreztem ezt a korra jellemző hajszás idegenséget. Komótosságában ott hullámzott, terjedt és érvényesült mindig valami a történelem tonnás komótosságából. Valami súlyos illúziótlanság.

Ennek azonban vérből és aranyból volt a fedezete.

Amikor a huszonhárom éves Donáth elindul a politikai cselekvés izgalmas és talányos útján, a magyar és az európai baloldalnak életképes látomásai vannak a jövőről. A Márciusi Front, amelyben kitörölhetetlenül fontos szerepe van a fiatal jogásznak, a történelem villanófényébe állítva mutatja föl a demokrácia és a nemzet egymásba olvasztásának tervét.

Tudjuk, mi lett belőle. És tudjuk a folytatást is: háború, országvesztés, kényszerpályán befutó remény, diktatúra, koholt perek és akasztások, forradalom, zsibbadt ocsúdás, szélárnyék, évtizedes sorvasztás a fejekben, s elgyávuló reformkor! És ezzel párhuzamosan Donáth számára is üldöztetés, rövid ideig tartó győzelemérzet, önáltatás, aztán a börtönök s a majdnem vértanúhalál emléke a belülről megtámadott testben. Egy magyar magyar politikus sorsa – mondhatnánk katartikus dadogással és zavarral. Egy magyar politikusé, aki az adott történelmi pillanatban nem a Kreónok monológját hallotta erőteljesen fölcsattani az időben, hanem az Antigonékét: a halottat igenis el kell temetni, meg kell jelölni sírját, mert testvér a halott!

A gyakorlati politikából kiszorulva Donáth Ferenc azonban moralistaként is politikus maradt. Hatalom és eszközök nélküli politikus, akinek nincs újságja, szószéke, televíziója, s legföljebb csak embertől emberig sugároz. Életforma-változása nemhogy letörte volna, ellenkezőleg – fölszabadította. Soha, egyetlen percig nem kísérelte meg politikai vesztesként eljátszani az erkölcsi győztes szerepét. Ennél ő bölcsebb, realistább és magyarabb volt, hisz tudta: olyan országban élünk, amelyben nincs külön győztes és vesztes, csak káröröm van és kicsinyes bosszú, mert itt ha bármelyik fél veszít, veszít vele a másik is! Kormány és ellenzék? Egy egészséges országban a jó megosztottság a társadalom működésének az alapja. Nálunk viszont, ahol semmiségekből is katasztrófák robbanhatnak ki, csínján kell bánni a szakítópróbákkal. Itt csak egyetlen orvosság létezik: minél szabadabb az ember, annál megértőbb és hasznosabb lény; minél függetlenebb, annál természetesebb.

Donáth Ferenc a börtönökben szerzett tapasztalatait – bármilyen abszurd is – a nemzeti vagyon részének tekintette. Megfontoltságot azonban nemcsak a börtöntapasztalatok sugalltak neki, hanem a földosztás makacsul sugárzó emléke is. Épp a visszafordíthatatlan történelmi tény és saját önellentmondásba bonyolódó élete értette meg vele később, hogy magántulajdonban nemcsak föld lehet, de lehet a hatalom is! Kultúra. Jogalkotás. A szellemmel való központi gazdálkodás.

Egyik fiának, a halálos ágyán, azt mondta ez a nagyhitű ember: „Ifjúkorom minden világmegváltó eszméjében csalódtam.” Komor, végelszámolásos gyónás szavai ezek. Oly ismerősek a században, mint amilyen ismerősek a század botrányai. Minden tiszteletünk azoké a drámahősöké, akik nem félve még a megrágalmazástól sem, viselkedni pontosan úgy viselkednek, mintha épp csalódásuk következtében követnék ifjúkoruk eszményeit. Ellentmondás ez? Nevezzük inkább a lélek vívódásának.

Donáth a vívódásai révén vált újra jelentős személlyé, politikussá. Sokak szerint ellenzékivé. Ahhoz, hogy igazán az legyen, Parlament kellett volna. Több évtizedes politikai kultúra és szellősebb politikai közélet. Nem félek itt a koporsója előtt kijelenteni: nem volt ő ellensége senkinek, pusztán hajlíthatatlan véleménye volt emberekről, helyzetekről és gondolatokról. Radikalizmusa is csak egyetlen dologra összpontosult: ne engedjük elhitetni a világgal, hogy nincs e hazában másféle akarat, stílus, szeretet és rajongás, mint amit a hivatal engedélyez. Ezért is volt egyik gondozója a Bibó-emlékkönyvnek, kitalálója a monori találkozónak, amely, ha jelképesen is, az egész magyar értelmiség csoportvilágát hozta össze.

Engem nemcsak a politika sodort az ő közelébe, hanem az irodalom is. A nyelv. Az anyanyelv. Szemérmes volt, de mindig arra biztatott: még, még, lombosítsam én is tovább a nyelvet, mert a költői szó nem pusztán gondolatot közöl és érzelmeket, de a lelki függetlenség titkos gyönyörét is.

Emlékszem, szinte belevörösödött a vallomásba, mire kinyögte. Nyelv? Nemzet? Ezek a gyanúba keverhető fogalmak ugyanúgy vonzották és érdekelték őt, mint a közgazdaságtan vagy a statisztikák lüktető adatai. Fölidéződik bennem egyik, néhány hónappal ezelőtti mondata. „A magyar népet már sokszor megpróbálták kijátszani a nemzet ellen. Hol osztályérdekből, hol tehetetlenségből, máskor épp történelmi kétbalkezességből. Legtöbbször, sajnos, sikerrel. A veszély ma is itt ólálkodik körülöttünk. De – tette hozzá némi szünet után – egy tudatában eltompított népet a nemzet ellen kijátszani bármivel, akár ideiglenes jóléttel is, csak ideiglenesen lehet, hiszen a nemzet korunkban is metafizikai többlet, azaz: nemcsak földrajzi és politikai valóság, hanem szellemi s érzelmi is.”

Mások bizonyára mást, szóbeli végrendeletéből én ezt jegyeztem föl magamnak, ismétlésre.

Kedves Donáth Ferenc! 1979 májusában Bibó Istvánt temettük együtt Óbudán. Május volt, virágoztak a gesztenyék, esett az eső. De nekünk akkor, azon a napon, nemcsak a gyászt kellett elviselnünk, hanem lidérces tekintetek súlyát is. Mintha bűnt követtünk volna el azzal is, állampolgári bűnt, hogy az egyik legnagyobb magyar politikai gondolkodót elkísértük utolsó útjára.

Most téged kísérünk el, s teszünk hasonló megrendüléssel hazai földbe.

Búcsúzom tőled, Ferenc, búcsúzom utoljára. Lélekben föltartott kézzel, ahogy az életben annyiszor.

 

Egy csitíthatatlan magyar

Három nappal ezelőtt ezt a hódmezővásárhelyi temetőt is, mint a világ legtöbb temetőjét, megszállták az élők. Az őszirózsák szelíd invázióját indították el a sírok felé, hogy halottaikat, hacsak töredéknyi időre is, de visszahódítsák maguknak.

Most, három nappal az őszirózsás invázió után, a köztársasági Nagy György síremléke körül állva, minket is hasonló ösztön bujtogat: vissza kell hódítanunk egy valamikori élőt a haláltól, egy valamikori lobbanó személyiséget az idő és a márványkoporsó közönyétől. Nagy György: történelemből kizuhant politikus, vissza kell hódítanunk őt magunknak és a magyar történelemnek.

Eltökéltségünket számos ok indokolhatja, de talán elég, ha most csak a legfontosabbat mondom. Vannak életerős népek, melyeket válságos, cudar korszakaikon biológiai tartalékaik lendítenek át. A magyarság fogyó nép. Sajnos, minket mostani bajunkból nem a biológia lendülete, hanem egyedül a tudaté ránthat ki s menthet át a jövőbe.

Ehhez pedig nekünk a holtak tudatára, érzékenységére is szükségünk van. A holtak jellemére. Különösképp az olyanokéra, akik, mint Nagy György, meghajszolt, csóvás, dörömbölő emberei voltak a magyar múltnak.

De ki is volt valójában Nagy György? Ahogy az emlékezetkihagyásos utalásokból érzékelem: a történészeink számára csupán egy eb-ura-fakósan politizáló ügyvéd volt: színes, vakmerő egyéniség; egy lángokból előlépő férfi, aki 1906-tól 1918 végéig a magyar történelem sorsfordító eseményeinek a közelében küzdött, némelykor a főszereplők forró leheletében, de mivel sose kapott a sorstól igazi cselekvési alkalmat, gyulladásos történelmi helyzeteink lelappadásával az ő szerepe is összezsugorodott. Vagyis: majdnem-hősből mellékalak lett.

Túlságosan mai szemléletűnek, azaz túlságosan felületesnek tartom ezt az értelmezést. Régebbi korokban egy-egy politikust nem föltétlenül a gyakorlat és a siker igazolt, hanem a szándék. Nem a beteljesülés, hanem a küzdelem.

A becsület azt kívánja tőlünk, hogy Nagy György életművét mi se a befejezetlensége és a kudarcai alapján minősítsük, hanem a vállalkozásaira figyelve. Aszerint, a már-már torzulásig fajuló erkölcsi erőfeszítés szerint, mely fölött sem az időnek, sem a felejtésnek nincs hatalma.

A fiatal erdélyi ügyvéd és újságíró politikája 1906-ban indul. A Függetlenségi Párt mandátumával ekkor jut be a parlamentbe, a csíkszentmártoni kerület képviselőjeként.

Ez az az idő, amikor Kossuth Ferenc, Kossuth Lajos fia, épp az apja által megfogalmazott egzisztenciákról elfelejtkezve megköti a maga külön kis kiegyezését Ferenc Józseffel. A monarchia feje jóváhagyja, hogy az „ifjú Kossuth” a Függetlenségi Párt elnökeként résztvehessen az új koalíciós kormányban, ellenszolgáltatásul csupán arra kéri őt, hogy mondjon le pártja legfontosabb követeléseiről. Egyebek közt a magyar vezényleti nyelvről, az önálló vámterületről és a Fejérváry kormány nyílt kárhoztatásáról.

A fiatal és rajongó Nagy Györgyöt porig sújtja Kossuth Ferencék árulása: a kiegyezést újraszentesítő alkujuk. S első képviselőházi fölszólalásában épp azokért a nemzeti és társadalmi célokért emel szót, amelyeket pártja vezetői – a politikai realizmus nevében elárultak. Sőt, vádbeszédét rögtön egy kihívó javaslattal toldja meg: általános és titkos választójogot követel, amely akkortájt is nyomasztó létszükséglete volt a nemzetnek.

Képviselői szereplésével egy kezelhetetlen, „borzas szellemű”, ifjú politikus jelenik meg a porondon. Egy elcsitíthatatlan magyar, akit messziről érkező sugalmak találnak szíven: megkeseredett kurucok daca és petőfis szilajság.

Nagy György ezekkel a korba nem illő érzelmeivel kilóg a parlamenti csoportképből. Körülötte is ott forog, ott nyüzsög a „serleges Magyarország”, koccinthatna hát ő is a boldog békeidőkre, az épülő ecetgyárakra, az épülő Budapestre, a díszmagyarba öltözött zsidó bárókra, a negyvennyolcas huszárcsákókban táncoló orfeumi nőkre, de ahogy Ady Endre szeme a magyar ugart is látja s Hunnia úri trágyadombját, Nagy György szeme is új látomásokat keres: a hatvanhetes kiegyezésből kibontakozó, független Magyarországét.

A maga idejében legtöbben kényszerű, történelmi alkuként fogadták el a kiegyezést. De később szépen, fokozatosan berendezkedtek ebben a bársonnyal kibélelt kényszerhelyzetben.

Nagy György egész idegrendszerével a konok ellenzőkkel tartott. Egyetlen pillanatig sem hitt az osztrákok és a magyarok megfontoláson nyugvó házasságában. Hangosan hirdette, hogy a kiegyezés – rövid távon és hosszú távon is – bukás. Tudta, hogy a kétfelé sugárzó status quo, mely a Habsburgoknak a birodalmat őrizte meg, a magyaroknak pedig a Szent István-i államot, épp a hamis egyezség miatt fog előbb-utóbb széthullani. Mondhatnám, hogy peturi szívdobbanásokkal tudta. Azt persze, hogy a végzetes viszony Trianonnal végződik, ő sem sejthette és más sem.

Nagy Györgyöt, a kiegyezést elutasító szenvedélye sodorta bele vad királyellenességbe s a köztársasági gondolat fölélesztésébe.

A képviselőházat végülis ezért kellett elhagynia.

A politika közvetlen erőteréből kiszoruló Nagy György még elszántabb harcot indít a köztársasági államforma megteremtéséért. Szokták az efféle csökönyösségre mondani, hogy őrültség vagy utópia. A régi Vásárhely, a régi Makó s a régi Arad lakói bizonyíthatnák, hogy semmivel sem volt kevésbé az, mint például a monarchia jövőjében aggálytalanul reménykedni.

E közbevetésnek itt nemcsak érzelmi, de történeti szerepe is van. Ugyanis a képviselőségből kiesett ügyvéd Sepsiszentgyörgyről ide Hódmezovásárhelyre költözik át, ahol előbb a Magyar Köztársaság című folyóiratát indítja el, majd pedig pártot alapít: az Országos Köztársasági Pártot.

A lap megindításakor Ady Endrétől kap biztató s támogató sorokat. Ezt írja neki a költő: „Gyönyörűségem telik a Te bátorságodban. Bátor vagy s tarts ki, légy magyar, kultúrás és székely…”

Lehet, hogy a köztársasági mozgolódás peremekre szorult, de még onnan is gondot okozott a trónörökösnek, Ferenc Ferdinándnak s magának Tisza Istvánnak is.

Valójában a Köztársasági Párt a királyságra és a monarchiára emelt tőr volt. Fenyegető üzenet. Egy lehetséges merénylet bejelentése. Komolyan kellett tehát venni. A trónörökös átiratára Tisza nemcsak törvényt szavaztat meg az országgyűlésben a királyság intézményének a védelmére, de magát a Köztársasági Pártot is föloszlatja.

Másodszor szalad ki hát a föld Nagy György lába alól. S az egy év múlva kitörő háborúval pedig végképp kiszalad. A jóslatok beteljesülése csak a silány lelkeket elégítheti ki – Nagy György inkább az elveszettséget érzi. Igaz ugyan, hogy 1918 őszén, az őszirózsás forradalom napjaiban még egyszer fölparázslik minden: a tüntető tömegek Nagy György köztársasági eszméjét érzik egyedüli életképes eszmének. 1918. november 16-án ki is kiáltják a magyar népköztársaságot.

Ahhoz azonban, hogy százados előzmények után egy merőben új életforma jöhessen létre, igazi erő kell. Szellemi, lelki, anyagi erő. Tetejében még katonai erő is. A háborúban kivérzett Magyarországnak mindegyik hiányzik. Fonák hasonlattal szólva: a Nagy György megálmodta köztársaság jóformán csak pünkösdi királyság maradhatott.

Világok omlása közben Nagy György bukását sehogy se tekinthetjük személyes bukásnak. De személyes tragédiának igen. Talán a történészek tétovasága és közönye ezzel a mozzanattal magyarázható: őket nem az egyéni sorstragédiák érdeklik, hanem a közösségeké.

A történészekkel ellentétben én mégis azt gondolom, hogy Nagy György hányatott s gúnyolódásoktól is cserzett életének komoly történelmi súlya van.

Röviden így foglalhatnám össze. Az esemény-történelmet, amellyel a történelemtudomány foglalkozik, ő csak színezni, gyúrni, alakítani tudta, megváltoztatni nem. De több évszázados lelki függetlenségi harcaink történelmének kiiktathatatlan alakja. Amolyan Bajcsy-Zsilinszky előd. Azé a Bajcsy-Zsilinszkyé, aki egyedül lő rá – nemcsak szimbolikusan, de valóságosan is a magyarság nevében a németekre – vagy a parlamentben november 4-én is bentmaradó Bibó István elődje, aki a fegyveres katonák jelenlétében is kiáltványt fogalmaz, s mindazoké, akik lelki függetlenségünk megteremtését ma is a nemzet legfontosabb feladatának tekintik.