Az asztal

Az elmúlt tizenöt évben háromszor-négyszer fordultam csak meg a Gellért-szálló presszójában. Akkor is rövid időre. Ruhatárosnő ismerősöm, aki a hatvanas években még a pult mögött sürgött-forgott, s onnan szorult ki alacsonyabb beosztásba, minden megjelenésemre szinte reflexszerűen fölparázslott, s pirulós szemérmességével a hűtlenségemet emlegette: „Csúnya dolog, hogy az író úr ennyire elhanyagol bennünket. Évek múlnak el, s felénk se néz. Olyan lesz lassan, mint az a külföldi turista, aki beül ide, megiszik egy feketét, kinéz a Dunára, aztán siet tovább. Pedig valamikor el se kezdődött a napunk, ha nem jött. El se kezdődött, csak elmúlt. Néztem az órát: fél nyolc, s ha nem láttam fölbukkanni a villamosmegállóban, már mentem hátra, a presszó legutolsó részébe, és lefoglaltam az ablak melletti asztalt. Meg is haltam volna, ha más ül oda. Az olyan lett volna, mint amilyen egy ideiglenes kilakoltatás…”

Valóban: öt év abban a presszósarokban! Ezerkilencszázhatvanöttől hetvenig. Öt év minden évszaka, tele, nyara, tavasza, ősze. Télen a csontváz-olajfa szelíd kísértete a vastag üvegablakon túl, alig egy karnyújtásnyira tőlem. Arrébb a rakpart hideg cementjei, szovjet emlékmű, sirályok, s kóbor füst valahonnan. Nyáron a fölforrósodott benzingőz remegése az utca fölött ide-oda sétáló árnyék, a Szabadság híd könnyed zergeugrása át a pesti partra, s nők, nők, kint az utcán, az átkelőhelyeken s belül az emlékeimben.

Közeledők, távolodók. És mindig valami zaj. Kintről, az utcáról a forgalomé; belül választékos tányércsörgés, presszógépsivítás, tompa beszédmoraj. És mindig valami mozgás. Jönnek-mennek a vendégek s a fölszolgáló lányok tálcával.

De olyan volt ez nekem – a látvány és a háttérzaj is –, mint alkoholistának az első kupica pálinka. Kellemesen kikapcsolt, elzsongított. Elfeküdtek benne a gondolatok, mint lusta kirándulók sivatagi oázis hűsén. A génjeimben nem lapult meg semmiféle kávéházi múlt, de tökéletesen megértettem, hogy az udvari irodalmi élet letűnte után hogyan és miért jöhetett el a szalonok és a kávéházi írók ideje! Valójában a kávéház Európában mindenütt a nyilvánosház és a parlament közötti térben helyezkedett el, egyforma távolságra mindkettőtől. Érhető hát, hogy a negyvenes évek vége felé, a koalíciós idők megfojtásával párhuzamosan, szinte egy időben számolták föl az egyiket is és a másikat is. A magyar irodalom ekkor egyezett bele báván, észrevétlenül, a forradalom hamis illúziójától megrészegedve, saját fölszámolásába.

Emlékszem, hogyan megvesszőzték akkoriban a „kávéházi írókat”, illetve már csak az emléküket. Polgárok voltak, áporodott világ képviselői, csokornyakkendős szellemek! Közéjük tartozott Babits, Kosztolányi, Márai, Cs. Szabó, hogy csak az élcsapat néhány írójának nevét ideírjam. Járatlan fiatal íróként hittem is, meg nem is befeketítésüknek. Végeredményben Ady is kávéházban töltötte élete nagyobbik részét. Sőt kocsmákban! Sokkal inkább, mint például Babits. A kávéház-ellenesség tehát mindkét lábára sántított, azonban sokáig megőrizte mégis harcias mítoszát. Ha jól utánagondolok az eseményeknek, az én nemzedékem talpon maradt alakjai, kijárva az „íróóvodákat”, úgy harmincéves korukra kezdték szerényen megszervezni kávéházi találkozóikat. Az ötvenhat utáni évek nyomottságát azzal ráztuk le magunkról, hogy otthagytuk a magánlakások megbízható csöndjét, s beültünk közszemlére egy kávéházba. Ez volt a híres „Belvárosi-korszak” és a „Metropol-korszak”. Tízen-tizenöten-húszan is odaültünk az összetolt asztalok köré, s jártattuk a szánkat és a képzeletünket. Ha megnyúlt fülek hallgatták is a szomszéd asztaloknál csattogó párbeszédeinket s a politika szempontjait perverz szenvedéllyel elsodró monológjainkat, hétről hétre szabadabbak lettünk. Mintha a kávéházi falak hagyományt leheltek volna magukból. A függetlenedés hagyományát. A gátlástalan eszmecserékét. S hogy ez a belső fölszabadulás nem csupán egyéni fényűzés maradt, sorra tanúsítják a művek. Akárhogy szépítgetnénk is, ebből a megújuló kávéházi légkörből szakadt ki végül a Szegénylegények, az Így jöttem, a Tízezer nap; ebből Hernádi A péntek lépcsőinje, Folyosókja; Orbán Ottó és Tornai József versei, Konrád, Sükösd esszéi, szépprózája, s ki tudná elsorolni, hogy még mi minden.

Igazság szerint a New York Kávéházban kellett volna Csipkerózsikát fölcsiklandoznunk mély álmából. Ott, a márványtáblák s a falra aggatott íróarcképek alatt. De a személyi vonzalmak s jól tagolható érdeklődési körök alapján megszerveződő „Belvárosi-társaságot” egyáltalán nem ez a közvetlen hagyomány vonzotta. A New York túlságosan szájbarágóan volt irodalmi kávéház, miközben túlontúl odatapadt kiadókhoz, szerkesztőségekhez. Minket minden taszított, amely az intézményesítés verítékszagát lehelte, vagy csak beitta is magába. Mosolyogva vállaltuk a vádat: kávéháziak, modernek vagyunk, a szocialista realizmus tagadói.

Akadt még olyan pályatárs is, aki mélyen a szemembe nézett, s azt kérdezte: mi keresnivalód van neked a másodosztályú csapatban? Azaz: mi keresnivalóm az irodalmi divatffyk, a szürrealisták, a világpolgárok között? Egytől egyig nihilisták, egzisztencialisták, az orruk Párizs-szagokra érzékeny csupán, a fülük pedig a hideg-rideg dodekafon zenére. Annyira elképedtem a türelmetlen és sértő számonkérésen, hogy zavaromban csak azt dadogtam neki válaszul: semmi keresnivalóm, egyszerűen jól érzem magamat köztük.

Múltam és vonzalmaim szerint tehát népi s nemzeti voltam, életformám szerint javíthatatlan urbánus. Sokan furcsállták ezt a kétlakiságot, én azonban semmi ellentmondást nem láttam benne. Már csak azért sem, mert ez volt a történetem lényege: tizenkét éves koromig falun éltem, húszéves koromig vidéki kisvárosban, s húsz után Pesten. Ugyan melyik korszakomat kellett volna érzelmesen s bután kiszakítanom a folyamatból, s fölmagasztalnom? A falusit? Épp az ötvenes évek végén? Hol volt már ekkor az a régi falu, amelyet egyetlen harangszó is magasba tudott emelni, s nemcsak húsvétkor, vagy óesztendő napján, amikor az évet búcsúztatta, hanem minden közönséges napon, déli tizenkettőkor! A régi falu nem volt már sehol. Megsérült lélekben, összekuszálódott, elveszítette önmagát. Leveretések és megtöretések után szánta el magát a szövetkezésre is, amely gazdaságilag sokat ígért, de cserébe annyi áldozatot követelt, hogy még ma is átfut az emberen a kétség: ez volt-e vajon a korszerűsödés egyetlen útja? Ugyanis az új forma: a szövetkezet, rögtön ajtót nyitott falun is a finom, távirányítású diktatúrának, a bensőségességet száműző hivatalnoki módszereknek. A közösségen belüli természetes kiválasztódást máról holnapra vaskos zárójelbe tette a felülről irányított kontraszelekció. Olyanok kezdtek rendelkezni a parasztokkal, akik maguk csak amolyan félkész parasztok voltak.

A nagy változás után szüleimben, rokonaimban és ismerőseimben is megszakadt valami. A földről való lemondásukkal együtt a múltjukról is lemondtak. Másként indult a nap, és másként fejeződött be. A hajdani szomszédolásokat kiszorították a gyűlések, az értekezletek. Ezeken természetesen a nyelv is megváltozott. Hazatéréseimkor elborzadva tapasztaltam, hogy a velemkorú férfiak s nők a híg újságnyelv kifejezéseit észrevétlenül belekeverik már a kerítések fölötti trécselésekbe is. A megérlelt, a múlhatatlan régi történetek helyét elfoglalták az ügyes-bajos újak. Mint a kiégetett cseréptányérokét egykor a bádogtányérok, az öntöttvas lábasokét az alumíniumlábasok.

Rövidre fogva: elíztelendett és elszíntelenedett a falu világa. Hozzá képest a városé – legalábbis számomra – izgalmas volt, és csábító! Mindig befutott egy-egy új film, hivatalosan vagy zugvetítéseken. Mindig megjelent egy-egy új könyv, amely a világ borzongásait közvetítette. Ezenkívül a város – Ady szavával szólva – Bakonyunk lehetett. El tudtunk benne bújni, s az itt-ott elszenvedett vereségekért könnyebben kárpótolhatta az ember magát. Beült például egy világos, modern presszóba, amely európaibb volt, mint saját kis kuckója, s ráadásul még ki is szolgálták, akár egy urat. Bámulhatta az utcát, mint nyilvános, dokumentarista színielőadást. És akár órákig is nézhette önfeledten a nőket, benne volt ez a lehetőség a kávé árában vagy a féldeci konyakéban.

Nincs tehát semmi önsanyargató csoda abban, hogy az otthoni egy szobámat, feleséggel és gyerekkel, majd a cselédszoba nagyságú albérletemet gondolkodás nélkül cseréltem föl előbb az Európa eszpresszóval, később pedig az előkelőbb Gellért presszójával.

 

*

 

Az ötösével elszállt évek után most újra betévedtem régi presszómba, s itt ülök megszokott helyemen, a sarokban. A függöny ugyanaz, mint az én időmben. Az asztal azonban új. Könnyű, barnára pácolt holmi, fél kézzel arrébb tolhatom. A valamikorit két kézzel is bajos volt mindig: jókora márványlap borította. Alattam a szék is kecsesebb, karcsúbb, mint amelyen öt évig ültem. Ennyit könnyültünk az elmúlt időben? Vagy gunyorosabban fogalmazva: ennyit veszítettünk akkori, komor súlyunkból? Valaminek mindenképpen történnie kellett, lám, a falakat is átfestették: a nyugati oldalfal haragoslila, mintha túlérett hamvas szeder levével mázolták volna ki. A másik, a déli fal, vajsárga. Szinte szemérmesen húzódik meg a lila mellett. Változatok az unalom ellen? Mozgalmasság a négy falnak kiosztott szerepben is? Az elképzelés jó volna, sőt illenék is a hely szelleméhez, mivelhogy a vendéget nemcsak iható és ehető dolgokkal kell kiszolgálni, hanem olyasmikkel is, amik tudatalattiját élénkítik – a baj csupán az ízléssel van. Színek, színek: vadlilák, epesárgák, homokszürkék, libatoj-zöldek, fakópirosak mindenfelé! Az ország házain ott virítanak, külön-külön vagy egymással házasítva. Aki Hegyeshalomtól Záhonyig, Hidasnémetitől Szegedig végigporoszkálna hazánkon, színbeteg lenne! Az osztrák-sárga már-már üdének hat a kékre festett orom és szürke szín összeházasítása mellett. Egy húsz év előtti írásomban azon keseregtem egyszer, hogy a fehér szín kipusztításával Magyarországból kiveszett Magyarország. Mint akiből egy ideget ölnek ki, vagy az emlékezőtehetségét csonkítják meg helyrehozhatatlanul. Talán ha kevesebb csiricsáré színbe ütközne az ember, jellegtelenebb, zagyvább szín-vallomásokba, akkor még ezt a méreglilát is elfogadnám.

Nem tudom, mit szólt volna hozzá szegény Váci Miska, aki ha élne, most ott ülne ezzel a nyomasztó lila fallal szemben! Neki szép, tágas lakása volt valahol Lágymányoson, de dolgozni ő is inkább a Gellértben tudott. Hányszor ittunk és pörösködtünk itt együtt barátian! Hányszor elvettük egymás délelőttjét! Úgy ült be sokszor a másik sarokba dolgozni, mint aki birokra hív, hadd lássuk, melyikünk a különb legény. Hadd lássuk, melyikünket kedvelik jobban a múzsák! Ennyi idő után bevallhatom: néha azt éreztem, nyugtalanító komplexusa vagyok. Ő képviselő volt, rangos közéleti ember, én viszont megleckéztetett író. Akkor épp az Iszapeső című elbeszélésemért ítéltek egyesztendei hallgatásra. S ugyanazok, akik őt, politikai meggondolásból, nyolc kézzel támogatták. Hihetetlenül szenvedett e látványos igazságtalanság miatt. Olyannyira szenvedett, hogy egyszer átjött az asztalától hozzám, erősen a szemembe nézett, és személyesen bocsánatot kért tőlem a párt nevében az indokolatlan hajszákért. Tréfával igyekeztem elütni szenvedélyes túlzását: majd ha a nép nevében kérsz bocsánatot, megenyhülök. De Miskát nem lehetett olcsón lerázni. Nem tágított. Erkölcsi érzékét minden sérelem egyaránt elgennyezte. Csupa tűz volt, csupa láz mindig, százhúszat verő szív, törekedni mégis valamiféle józan mérsékletre törekedett. Szenvedélyes kiegyező volt, született misszionárius alkat. Térítő hajlammal a közéletben és az irodalmi életben, közben pedig titkosan tomboló vágyakkal belül a lélekben. Mondjam azt, hogy szegényes függetlenségemért legalább úgy irigyelt engem, mintha naponta öt-hat gyönyörű nő járt volna hódolni asztalomhoz? A sikeres költő ő volt, de látatlanul elcserélte volna ezt a kakastaréj-dicsőséget az én megrugdalt híremre. És még ha azt is tudta volna közben, amit én!

Ötvenhat után a művelődéspolitikai kormányzat, a konszolidáció érdekében, nemzedékemből is kiszemelt egy urbánusokat s egy népieket képviselő írót. Az utóbbi szerepre – ahogy M. A.-tól hallottam – a színfalak mögött elsőül engem jelöltek. S csak amikor nem álltam kötélnek, akkor adták át a vázlatosan megírt szerepkönyvet neki.

Boldog vagyok, hogy ennek a rosszul eltervezett közjátéknak az előzménye soha nem került szóba köztünk. Földig sújtotta volna. Bár élete utolsó éveiben sok célzatos ravaszságra ráébredt. Arra mindenképpen, hogy „eszköz-emberként” kezelték gyakran. Az persze nem szegte volna kedvét, ha kizárólag jó ügyek eszközeként forgatják, de azt, hogy egynémely ügyben „aranyos baleknak” tekintették, nem viselte el. Vérző vesével itta ilyenkor a Napóleon konyakot, s baráti zsarolással kierőszakolta, hogy vele igyam.

Látom, ahogy teletömött aktatáskájával utoljára elmegy, félrecsapott vállán a kabát, s a fölszolgáló lányok mosolyogva búcsúztak tőle. Egyikünk se tudta, hogy már csak a koporsóját láthatjuk viszont.

 

*

 

Még korán van, fél nyolc. Margó vagy Katalin ilyentájt kéretlenül kihozta már a szokásos reggeli feketémet. Megálltak pár pillanatig az asztalomnál s gyorsan kicseréltük a híreinket. A híreinket és a pletykákat. Kazimierz Brandys ír arról, hogy Lengyelországban nem volt versailles-i típusú udvar, ahol nagy cselszövések, botrányok zajlódtak volna le regényesen, és Scotland Yard-típusú bűnügyi rendőrségük se volt, amiből azt szűri le, hogy a lengyel széppróza valódi forrásvidéke a csoda meg a pletyka. A csoda, amely a hagyományos lengyel vallásosság révén folyamatosan jelen van, sőt az egyházi liturgiában naponta fölszikrázik, és a pletyka, amely olyan országokban hatalmasodik el, s válik a képzelet iskolájává, ahol hiányoznak a közintézmények, ahol nincs sajtó, egyszóval: ahol megbízhatatlan a tájékoztatás.

Sajnos a két vallást befogadó Magyarországon még a csodák is szegényesebbek, mint a lengyeleknél: marad tehát képzeletserkentőnek a pletyka.

Sehogyan se tudnám most elsorolni, hogy öt év alatt mennyi botor és csámpás pletykát bíztak rám reggelente a jó illatú, kedves teremtések! És mennyi tragikus és mennyi nevetséges esetet, mely mint tengeri kikötőbe a rengeteg hajó, minden égtáj felől befutott a Gellért-presszó csöndes öbleibe! Néha egy oldalvágás a szemmel, ennyi is elég volt az asztalom felé: ni csak, itt van újra a „méltóságos takarítónő” az arany karpereceivel! A presszó egyik rendkívüli figurája. A Grófnő, aki takarításból él már évtizedek óta. És nem is akárhogy. A lányok értesülése szerint havi tizenkettőt játszva megkeres. Orvosokhoz és magas rangú pártemberekhez jár takarítani, messzire illatozva, s oly elegáns „munkapongyololában”, mintha estélyi ruha volna rajta. Minden „piszkos” munkát kesztyűben végez. Van, amit gumikesztyűben, s van, amit átlátszó nájlon kesztyűben. Ugyanis takarítást csak olyan családoknál vállal, ahol már mindent gépesítettek. Ő az, aki a munka mellett még mesél is, hiszen személyesen ismerte Horthyt, Kállayt, Keresztes-Fischert, szinte az egész akkori kormányt. Negyvennégyben elmehetett volna Nyugatra, de nem ment. Azt mondta, neki itt a hazája, és egy nő ne ficánkoljon minden politikai kataklizma után!

Az volt szép, amikor egy alkalommal, a véletlen szeszélyéből vele szemben ült le a presszó másik „híressége” is: az „Arisztokrata Kurva”. Ő nem származása szerint volt arisztokrata, hanem a helyzete szerint. Gyönyörűnek született, arcra, termetre egyaránt. Zöld szem, gesztenyebarna haj, vastag, érzéki száj s rejtve bújócskázó hamvasság az arcán. Kezdetben nem tudtam róla semmit. Azt hittem: egy a sok szép fővárosi nő közül, akit beterelt a sors ide a presszóba. Talán az atyáskodó olajfa is azt hitte, ahogy árnyékát ott sétáltatta a nő kávét kavaró keze fején. „Ilyenek lehetnének a városi múzsák, akiket csak nézne az ember” – gondoltam dilettáns együgyűséggel a sarokban, amikor először láttam. De félóra múlva már megtört a varázs, ahogy egy kristályváza finoman megrepedhet. Margó elmondta, hogy a kivételes szépség legendás kurtizánka. Elsősorban külföldi hírességekre képeztette ki magát. Külön fodrásza van, masszírozója, arcápolója. Semmi más dolga, mint hogy a testével törődjék. Nem, ez így hazugság. A nő a szellemét is ugyanúgy ápolja, mint a testét. Nyelvórákra jár, s külön egy férfi filozófushoz beszélgetni. Hisz tágas látókör nélkül szegényesebb az üzlet! S különben is nagyszerű tudni: mit írt Camus az öngyilkosságról, Simon de Beauvoire a második nemről, Heidegger pedig a halálról. A nő minden kiállításon ott van, s minden külföldi filmbemutatón. Zökkenő nélkül eltársaloghatna akár egy kormányfővel, egy diplomatával, akár egy nagy befolyású üzletemberrel. A nő tehát államilag is hasznos. Valutát szerez, és bizalmat. Jó hírt és bizsergető emlékeket Magyarország számára. Bizonyos szervek lesütött szemmel figyelik szoknyasuhogását.

Ez eddig még szokványtörténet is lehetne. De mellékesen azt is megtudom róla, hogy rendkívül jószívű teremtés, adakozó és ajándékozó kedvű. Fiatal fodrásznőjének például, csak úgy mellékesen, aranygyűrűt, arany fülbevalót s drágakővel ékesített nyakláncot adott. A fodrásznő boldog volt, mivelhogy félig-meddig saját teremtményének tekintette a Nagy Nőt, a férj azonban gyanakodni kezdett: lehet egy nő, egy kurva ilyen nagyvonalú egy másik nővel? Soha!

Heteken át nemcsak a Kurva különös története bonyolódott előttem a napi pletykákban, hanem a fodrásznő fölboruló házasságának a részletei is.

Panoptikumfigurák vonultak föl karneváli kosztümökben a szemem előtt? Szó sincs róla! Míg verseket írtam, vagy a Nincs idő és a Hószakadás című filmünk jelenetein tűnődtem, időnként a hatvanas évek magyar valósága loccsant körém töményen. Néha lóugrásos közvetettséggel, mint például az olasz lókereskedők esetében. Voltak öten-hatan, javakorabeliek, évekig egy levegőt szívtam velük. Fönt laktak a szállodában, de a napot kezdő feketéjüket itt itták meg lent, a presszóban. Úgy jöttek be minden reggel, mintha egy opera-előadás előjátékának lettek volna a szereplői. Vidáman, hangosan, mennyezetet repegető bókokkal hódoltak a kávéfőző „szinyorinának”, a fölíró szépasszonynak s a fölszolgálólányoknak is. Két perc alatt telinevették az egész helyiséget. Tízig hangoskodtak, megbeszélték az aznapi teendőket, aztán gyerünk, neki az országnak! Mert az üzlet az üzlet. Estefelé már vártak rájuk az ügyeletes, árva kis csajok, harsány öltözékekben, itták a konyakot, a likőrt, hosszú szipkáikból szívták a pácolt nyugati cigarettákat, és testük minden mozdulatával azt igyekeztek bizonygatni a külvilágnak, hogy ők a „digók asszonyai”.

Időnként azonban meg-megjelentek az igaziak is, hazulról, Olaszországból. Jöttek gyerekkel, hogy az apuka az üzlet miatt ne szakadjon el teljesen tőlük. Ilyenkor melodramatikus felhők ereszkedtek a pultok és a presszóasztalok fölé, mert a lókereskedő apuka gátlástalanul viháncolt a csemetéivel az asztalok közt föl-alá, ugatott, trappolt, nyerített nekik, tömte beléjük a krémest, az eredeti anyuka szűzmáriás mosollyal ragyogott, hogy lám az ő férje él-hal a gyerekekért; csak az ügyeletes, árva kis csajok gubbasztottak kávéjuk fölött az asztaloknál. Sírásra görbülő szemmel figyelték a férfit, aki tegnap is, tegnapelőtt is az ő fülükbe suttogott édes és pajzán dolgokat, s most feléjük se néz, kínjukon egy pillantással se enyhít, röpdös csak, mint messzire hajított inge, amikor mezítelenül csapódik melléjük az ágyba.

Hány porig alázott lányt láttam elkullogni öt év alatt a közelükből, s hány új „paradicsommadárkát” megjelenni itallal, édességekkel csábító asztaluknál! Az olasz lókereskedők ekkortájt az élet könnyelmű császárai voltak! Nem került túl sokba nekik, mivel hihetetlen hasznot húztak a magyar mezőgazdaság átszervezéséből. A hatvanban befejezett téeszesítés fölborogatott minden hagyományos termelési módot. Az ekék, a vasboronák nagy része lomtárba került. Az ócskavashalom tetejére. Fölöslegessé váltak részben a lovak is. Rendelet szabályozta, hogy a gépesítéssel párhuzamosan a lóállomány hány százalékát kell maguknak a téeszeknek „kiselejtezniük”, kíméletlenül. Egy-egy közepes falu hatvan-nyolcvan fogatából hatot-hetet ha meghagyhattak. Fogyasztották volna csak a takarmányt. És az olasz lókereskedők mindenütt ott voltak, ahol a szövetkezetek vezetői igyekeztek megszabadulni a fölöslegestől. Egy alkalommal épp a szülőfalumban Zámolyon találkoztam egy innen, a Gellért-presszóból ismerős kupeckirállyal. Nézett csak, nézett, nem tudta, hova tegyen. Megzavarták a helyszínek. Lehet, még az is átfutott rajta: a nyomukban járok, én tartom szemmel őket.

De a busás haszon nem a falukban volt a legnagyobb, hanem az olyan állami gazdaságokban, ahol például a nagy múltú méneseket számolták föl, mert a jövedelem érdekében megváltoztatták termelési rendszerüket, s a lótenyésztésről áttértek, mondjuk, az ipari csirketermelésre. Ilyen helyeken százasával adtak túl a remegő bőrű, kényes állatokon. Az olaszok minden hasonló gazdaság területén igazi aranybányára leltek. Vágóhídi áron vették meg még a versenylónak nevelt paripákat is tucatszámra. Ahogy mondani szokták: pipabagóért. S persze, címeres bolondok lettek volna, ha mészárszékekben csontoztatják és mérik ki a húsukat. Az összevásárolt lovak javát odahaza, Olaszországban kiválogatták, kicsit helyrepofozták, majd olasz versenyló gyanánt adták el komoly dollárezresekért, valamennyit az amerikaiaknak. Azt, hogy micsoda égbekiáltó tékozlás folyt e téren is Magyarországon, felsőbb okosság híján, vagy egynémely „beavatott magyar” közreműködésével, talán csak a lovakat elsirató lovászok, ménesgazdák tudták, s a presszóslányok pletykái révén én, aki kénytelen voltam végignézni napról napra, hogy a lókereskedők hogyan szórják a pénzt, a pénzünket, hogyan itatják megkótyagosított lányainkat. Ha nyár volt, tehetetlenül az eget néztem, csak hogy félrenézzek, s ha tél, a Duna fölött bukdácsoló sirályokat.

 

*

 

Ekkor már megjelent a Tudósítás a toronyból című könyvem, és megjelent a nagy botrányt kavaró Iszapeső is. Így vagy úgy, de versírói rangom mellett egyre többen emlegették prózaírói képességemet. Ebből én nem éreztem semmit. Olyannyira nem, hogy szinte sértett, amikor komoly irodalmárok arra igyekeztek rászorítani: toljam félre a lírát, s regényt írjak, vagy elbeszéléseket. Prózát akkoriban én jobb híján írtam. Azaz: versek híján. Csupa kuszaság és fölháborodás voltam. Két lábon járó lidérc, aki érveket gyűjt egy okosabb élethez. Reformok? Hivatalosan senki se beszélt efféléről, de a magunk ösztönösen fölcsavart lángját, amit a józanság és erkölcsi érzék táplált, a közgazdász Liska Tibor még följebb csavarta. A nehézkes szocializmus helyett ő egy fürgébbet s találékonyabbat ajánlott. Olyan vállalkozói szocializmust, amelyet nem roncsolhat szét semmilyen hatalmi érdeket szolgáló kontraszelekció. Maga az ország is mint ingatlantulajdon nem az államé, hanem az országlakóké. Jogot és részesedést ebből a közvagyonból mindenki a születésével szerez meg. S ha rosszul sáfárkodik vele, elveszíti.

A javítani szándékozó utópiák közül Liskáé csak az egyik volt, tagadhatatlanul a legelragadóbb. Már azzal is, hogy rendszerré ált össze, s az egyénnek csecsemőkorától kezdve sokkal színesebb szerepe lenne benne, mint bármelyik előző elképzelésben.

Persze engem filozófiák és közgazdasági kritikák nélkül is folyamatos izzásban tartott a magyar társadalom. Nem mint közérzetet befolyásoló valóság, hanem mint önmagát emésztő, problematikus valóság. Versek helyett ezekben az időkben rengeteg levelet írtam. Barátoknak, eszmetársaknak, idegeneknek, mert a vers nem tűri az érvelést, sem a magyarázatokat, a levél azonban fölszárnyal tőlük.

S egy napon azt vettem észre, épp itt a presszósarokban, hogy a valóságosan megírt levelek mellett egyre több „elképzelt levelet” írok a legkülönfélébb embereknek: nőknek, államférfiaknak, orvosoknak, tanítóknak, villamosjelenetek nyegle szereplőinek, csak úgy bele a vakvilágba. Mindig olyanoknak, akiknek a magatartását értettem, de nem helyeseltem, vagy akikkel örömest kötöttem volna szövetséget akár a nemzeti zsibbadás föloldásának az érdekében, akár a cigánykérdés megfogalmazásában, de egy nagy szikla mindig odagurult a szám elé, a lélegzetem elé, és megbénultam. Valamiféle erkölcsi neurózis rohanhatott meg: a félig létezés nyomorúsága s a cselekedni nem tudás zavara. Gyurkó László és Kósa Ferenc még jól emlékszik e kényszeres „kedvtelésemre”. Ők tanúsíthatják, hogy még híre-hamva se volt Saul Bellow remekművének: a Herczognak, amelyben a főszereplő nemcsak elképzeli, de gondosan megírja, sőt el is küldi a címzetteknek világjobbító, leleplező, ráspolyos, kétségbeesett vagy csak öndokumentáló leveleit.

A regényt hatvanhétben, itt a presszó zugában olvastam s emlékszem, annyira fölkavart, hogy félóránként ki kellett mennem szusszanni egyet. Szerelem volt benne, és filozófia. Lélektan, történelem, politika és valamiféle civilizált eszelősség. Csupa olyan szellemi izgalom, amely engem is reggeltől estig átjárt. A regény egyik levelében ilyesmit olvasok: ahhoz, hogy az ember magasabb műveltséget szerezzen, túl kell élnie nagy fájdalmakat is. A másik levélben pedig ezt: egy ember magánéletének jobbnak kell lennie, mint a legkitűnőbb monarchiáknak. Vagyis szervezettebbnek, összefogottabbnak, mert ha nem az, az egyént ugyanúgy legyőzi saját végzete, mint Szophoklész hőseit.

Valahogy ez volt az én legbelsőbb hangom, amit visszhangozni tudtam. Elfogódottságom alapja pedig az a mágikus személyesség, amelyet a levélforma a lírai versekhez hasonló közvetlenséggel sugárzott felém. És mind hevesebben mérgelődtem írói maflaságomon: hogy az ördögbe engedhettem kicsúszni a kezemből egy madárszívvel dobogó, eleven esélyt! Egy olyan irodalmi formát, amely az emberből lefojtott emlékeket csal elő, és végletes képzelőerőt. Mondjuk, ha csak egy sóhajnyival vagyok is fürgébb, az ötvenes-hatvanas évek történetei, közérzülete, a Politika csukott ablakok mögötti fajtalankodása a Sorssal, már régesrég ott gomolyoghatnának egy neurózissal átitatott levélregényben, amelyben a neurózis nem az érvénytelenség eszköze, nem is a megtámadott valóság infantilis tolmácsolása, hanem a társadalom hadifogságában kínlódó ember mindennapi küzdelme a közönyös külvilággal.

Kesergésem mellett azonban volt valami idegnyugtató is a kudarcnak számító lemaradásban: az, hogy az orrom jól működik. Más szóval: a szimatom zseniális, ha én magam elbámészkodom is kissé.

 

*

 

Megcsap valahonnét egy kósza mondat: „Az emberi élet elválaszthatatlan tartozéka az embertelen élet…” Ki mondta ezt? Ki mondhatta? Nietzsche? Heidegger? Camus? Vagy még Saul Bellow könyvéből akadt meg bennem ilyen pontosan ez a mondat, és a tudat alatti szorgalom most, tízegynéhány év után, váratlanul a fölszínre dobja?

A szemközti asztalnál két harminc év körüli nő ül. Asztalukon a júniusi Nagyvilág kék borítólapja virít, és Roland Mortier Az európai felvilágosodás fényei és árnyai című kötete. Láthatóan mindketten értelmiségiek. Ennek ellenére tőlük mégse kérdezhetek rá a mondat eredetére. Még azt se kérdezhetem meg: kire gyanakszanak. Ha kéznél volnának a könyveim, végigpörgetnék közülük néhányat, a nyomozásra nem sajnálnék még egy órát sem, mert a bejegyzéseim, az aláhúzásaim akkor is kárpótolnának valamivel, ha egyik szerzőnél se bukkannék rá a fönti mondatra.

De hát nincsenek itt. Mindössze Orbán Ottó most megjelent összegyűjtött versei vannak nálam, és Jaroslav Seifertéi.

Valami váratlanul megkondul bennem. Valami, ami egyszerre fölismerés és bűntudat. Én szívesen jártam ide a Gellértbe tollat koptatni, és agyat, szabadnak éreztem magamat, már ami a viselkedésemet illeti, de sose gondoltam rá, hogy világfias könnyedségem látszatkönnyedség és látszatszabadság csupán. Volt körülöttem minden: emberek jöttek-mentek, filmesek, írók, közgazdászok, ruhájukon London-szag, Grúzia-illat, szemükben földközi-tengeri derű, a nőkében Párizs mozgalmassága vagy a legújabb Antonioni-film képsora. Vidéki állatorvosok ültek le mellém, szorongató történeteket meséltek a tanyasi öregekről, akiknek már annyi erejük sincs, hogy a borjút kihúzzák a tehénből. Város és vidék, a pesti alvilág néhány alakja s kalandra áhítozó egyetemista lányok mind megfordultak körülöttem, újabb és újabb ingerekkel tápláltak. Csak könyvek nem voltak! Könyvek, könyvek előttem, mögöttem, mint egy eszményi dolgozószobában!

Most sápadok csak bele igazán: egyetlen valamirevaló tanulmányt nem írtam itt a négyszögletű asztalon. Pedig néhanap még a versek se tudtak úgy fölborzolni, mint az esszék. Az értelemnek udvaroltak vele az írók, és én halálosan irigyeltem őket. Amiatt, hogy nem végeztem egyetemet, nem volt bennem semmiféle alacsonyabbrendűségi érzés, fiatal voltam, bíztam autodidakta képességeimben. Azt hittem, minden műveltséget össze tudok én gereblyézni, amire munkám közben majd szükségem lehet. Sajnos tévedtem. Műveltnek lenni: nem szerencse dolga, és nem is talpraesettségé. Nem elég hozzá a kíváncsiság, az élmény hevülete, nem elég a rajongás se. Roppant fegyelem és összpontosítóképesség nélkül legföljebb „impresszionisztikus” műveltségre tehet szert az ember, amely tán rikíthat is, de mély összefüggéseket nem mutat soha.

Egyszerűen szólva: a fölmagasztalt presszósarok modern kelepcém volt. Jól éreztem magam a nyüzsgés peremén, elhitettem a lelkiismeretemmel, hogy ez a kisajátított presszózug egy dinamikus dolgozószoba, ahová folyton bevillog, beköszön a világ, s tűsarkú cipőjében az élet is betipeg. Pedig ha utólagos számadást kellene készítenem, kíméletlenül ráébrednék, hogy az itt eltöltött szabados öt esztendőm épp abban hátráltatott engem, amiben a legmesszebbre juthattam volna az irodalmi műfajok között: gondolati prózánk lombosításában.

Ahhoz azonban hagyományos dolgozószoba kell. Könyvek, és elmélyüléshez való csönd. Könyvek? Pontosabb, ha azt mondom: könyvtár! Ady – föltehetően – egyetlen nagy indulattól és látomástól űzve még anélkül meg tudta írni a Magyar Pimodánt vagy a Petőfi nem alkuszikot, hogy könyvekkel rakta volna magát körül. De Adyról már maga Babits se tudott egy lendülettel, könyvek tucatja nélkül értekezni. Nem beszélve az olyan esszéistákról, mint amilyen Kosztolányi, Németh László volt, Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó, Illés Endre, Hamvas Béla. Könyvekből emelték föl tekintetüket az égre, s könyvekbe ejtették vissza. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy könyvrabok voltak, hanem azt, hogy minden mondatuk mögött szellemi élmények villództak, és szellemi tények. „Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem…” – írta a Tanú bevezetőjében ezerkilencszázharminckettőben Németh László. S néhány sorral alább így folytatja: „… s az én feladatom nem a szaktudományban van, hanem önmagamban. E folyóirat nem dióhéjműveltség tudatlanok számára; a szellemi élet klorofillja inkább, melyen az ismeret problémává s a probléma magatartássá válik.”

Akkor már jól ismertem én ezt az idő romjai alól kimentett programos vallomást, de épp hogy csak meglegyintett. Minőség? Műveltség? Elit? Barátaimmal együtt – bent élve a második modernség korszakában – nem elsősorban a tudásunkat akartuk gyarapítani, hanem látó és látomásos érzékeink hatalmát. Az elbambult realizmust kívántuk rangjától megfosztani. De arra, hogy az efféle trónfosztáshoz nem elég az indulat, a képzelet és a csillagok közt lépkedő nyelv sem, csak később döbbentem rá. Király István vendégei voltunk jó páran. Közülünk valaki – talán Kiss Ferenc – szemérmes komolysággal dicsérni kezdte a házigazda nemrég megjelent kétkötetes Ady-monográfiáját. Király, belepirulva a dicséretbe, nagyvonalúan fölmutatott a falat beborító könyvek ezreire: nem az én érdemem, hanem az övék!

Mintha villám csapott volna mellém, néhány másodpercig elzsibbadtam: ha szerénykedik is Király, végül mégiscsak az igazat mondja. Könyvek sugárzása nélkül ma már az emberi tapasztalat kevés. Hasonlatszerűen fogalmazva, ahogy háborúzni se lehet hátország nélkül, művet alkotni sem.

De hát hol volt énmögöttem akár töredéknyi könyvtár is! Otthon Zámolyon négy-öt könyvből állt a „könyvtárunk”. Egy Károlyi-féle Bibliából, két zsoltároskönyvből és egy Bogár Imréről írt ponyvaregényből. Pápán volt ugyan könyvtár, ha tetszik, világraszóló, de mi diákok csak a kötelező és a dugikönyveket bújtuk. Aztán Pest! Albérletek és a négyszer öt méteres tanácsi szoba! Egyszerűen szólva: úgy telt el az életem, hogy a könyvek szinte „ágyrajáró”-társak gyanánt éltek velem. Összehúzódva, örök ideiglenességben.

Okolni csak magamat okolhatom emiatt?

A körülményeimet is!

Az évek folyamán összeállt bennem a kép: lakástalanságom nem pusztán szálláshely kérdése. Valójában egyfajta cenzúráé is! A korszak áttételesen működő korlátozó hajlamaié! Ki-ki a saját sorsa révén személyesen megtapasztalhatja: világunkban nem a megszületőt szokás ellenőrizni, sokkal célravezetőbb, ha már a létrejöttét akadályozzák meg. Vagyis egy író esetében a lét finom cenzúrázása bizonyos fokig fölöslegessé teszi az írás cenzúrázását, mivel a műveket meg sem írják.

Hazudnék, ha most azt állítanám, hogy akkoriban, itt, az előkelő sutban ezt a korlátozást éreztem. Még csak a szele sem csapott meg. Sajnálni csak mostanában sajnálom, hogy a legtöbb gondolat harminc-negyvenéves koromban tört föl melegforrásként bennem, és haszontalanul folyt szét környezetemben, és folyt szét az időben.

Vagy ennyi idő elmúltával már ne sajnáljam? Fogadjam el sajátos sorsként, hogy azoknak az éveimnek veszteségeseknek kellett lenniük? Veszteségeseknek, mint általában a költőknek, akikről ezt írja Sartre: „…az igazi költő a vesztést választja, egészen a halálig menően, hogy nyerhessen”?

Elfogadom.