A pályakép zavarai

Adós vagyok. Adósa Juhász Ferencnek. Meg kellene írnom a Pályám emlékezetét az Új Írásnak, ahogy Nagy László, Takács Imre, Cseres, Csutka, Somlyó s maga Juhász is megírta már. És ahogy mások is írják. De csak jönnek-mennek a napok: hírekkel jönnek, esőkkel, koszorúkkal, epilepsziás nyári hónapokkal, és a törlesztés halasztódik. Pedig amikor baráti kérése megérkezett, annyira testhezállónak éreztem a föladatot, hogy kinéztem csak a lakásom előtt sudarasodó két jegenyefára, s már íródott is az emlékezés az otthoni jegenyékről. Tizenkét november sárga levele röpült felém a szélfújásban. Minden volt-időm mozaikcserepe, amelyből összerakhattam gyerekkoromat. Szüretek, vadlibák zsibongása; a hegyes karókkal átszúrt hóemberek hó-vére. A horpadt fejű Tanárki Mihály, fekete szemkötővel, akiről szentül hittem, hogy éjszakánkint kutyatestbe öltözve kódorog a kertek alatt. Valójában oda se figyeltem az írásra, s máris ott hevert előttem tizenöt gépelt oldalnyi szöveg. Önéletrajz-kezdet? Vagy csak egy próbafúrás pazar eredménye? Annyi bizonyos, hogy magam is meglepődtem a nagy erővel fölfakadó forráson, mert sose gondoltam volna, hogy betöretlen süvölvénykorom olyan tüzes, csiklandós és olyan elháríthatatlanul beszédes lehet, mint amilyennek az írásba fogalmazás mutatta. Kiderült, hogy tizennégy éves koromig – ideszámítva természetesen a háborús élményeket is – szinte mindent átéltem vagy végignéztem, amit a nyers, a tapintatlan és nagy képzeletű élet az élőknek egyáltalán fölkínálhat. Láttam akasztott embert; oltottam kazlat, égő nádtetőt; egyik unokanéném kedvéért testileg is elkárhoztam volna; voltam rühes, mint Jób; voltam öregasszonykendőbe bagyulált háborús menekülő; ástam kutat, lövészárkot; fogtak rám pisztolyt; vertek ostorral; csíptek puffadtra darazsak; laktam ki mézzel, vadkörtével, de éheztem is. És hát a család! A rokonok, az ismerősök! A húsz évig hallgató nagybátyám! A fegyőr sógor, akit egy hajszál mentett meg attól, hogy nem a börtönben, hanem csak az otthoni szegényházban kötött ki. Az átellenben lakó boltos, aki a Biztosító pénzén úgy szeretett volna máról holnapra meggazdagodni, hogy gondosan megrendezett egy nagyszabású betörést, melyben ő maga rabolta ki saját üzletét, de hogy éjszakai rablókra terelődjék a gyanú, két helyen is átlőtte saját kalapját. És így tovább!

Mi lesz, ha az eddig lappangó történeteimet, mint ketrecbe zárt állatseregletet, szabadjára engedem? Sokkal hosszabb és gátlástalanabb iromány, mint amit Juhász és a szűkre szabott pályakép műfaja elvárna tőlem.

Ha nem kétéltű író volnék, nyilvánvaló, hogy nem okozna gondot sem a terjedelem, sem a részletezés ilyen vagy olyan korlátozása, mert költőként azt írnám meg, aminek lírai kiterjedése van máig; prózaíróként pedig azt, ami fordulatos, fűszeres, fölkavaró; ami az eddigi faluábrázolásokból kimaradt, s nekem, az elbeszélőnek is izgalmas.

De így? Választottam volna el a húst a csonttól? Vagy keresgéltem volna valamiféle középutat? Az írás nem politika, nem házasélet, nem fontolgatás. A magam jövendőmondójaként kísérteties pontossággal tudtam, ha én csak úgy csipegetve, szemelgetve írom meg pályám emlékezetét, soha többé nem írom meg a teljesség igényével és gyötrelmével. Mert ha bámulom is azokat az írókat, akik egy regénynek megírt témát később filmnek, drámának, esetleg hangjátéknak is átdolgoznak, nyomukba lépni nem tudok. Azt gondolom ezekről az ügyes átalakítgatásokról, amit egy iskolázatlan néger is gondolhat: a zsiráfból nem szabad puputevét esztergálni, noha mindegyik növényevő és négylábú.

S ez a műfaji magán-aggályoskodásom váratlanul egy komolyabb aggodalommal is találkozott: vajon összegyűlt-e már nekem az irodalomban olyan tekintélyes összegű erkölcsi tőkém, amelyből folyószámlát nyithatnék a sokféle zavarral küszködő olvasók számára?

Arra a meggyőződésre jutottam, hogy még nem gyűlt össze. Hogyan is gyűlt volna, amikor én sose készültem írónak! Erős hajlamot diákkoromban is csak a matematikához, a verekedéshez és az ítélkezéshez éreztem. Olvasni is már csak akkor kezdtem rendszeresebben, midőn a szégyenérzet sarkantyúzott, löködve önérzetemet.

De ha nem készültem is írónak, az lettem. És mindenképpen szabálytalanabbul a nagy átlagnál. Első versemet – akár a többi verselgető diákét – a szerelem hasogató tükrös ekéje fordította ki a földből. De ezek a versek, kivétel nélkül, közelebb álltak az emlékkönyv-sóhajokhoz, mint a költészethez. A szerelemmel együtt el is mosta őket a zápor.

És amíg mások a szerelmet s a verseket is újabb versekben szokták eltemetni, én üresen hagytam a papírlapokat. Írás helyett éjszakákon át csak csikorogtam. Harapdáltam a párnát: szoktattam magamat a vereséghez.

Maradt bennem, tagadhatatlanul maradt valamilyen fogalmazási kényszer, de ezt még utólag se merném írói fészkelődésnek nevezni. Hát még ihletnek vagy mi a csodának. Emlékszem egy különös napra. Kavarogva esik a hó. Ott ácsorgok a pápai Fő téren, s forog velem a tér. A máskor oly mozdulatlannak látszó templom is forog. Szeretném mondatokba sűríteni az élményt. Sajnos azonban nem sokra futja. Körhinta-ég – ez jut eszembe mindössze. Mondatok helyett egyetlen kép. És erről a képről máris a zámolyi búcsúra gondolok. Látom az üvegszemű falovakat, röpülő kengyellel; hallom a szederlila körhintás trombitáját a havazásban. Valaki a céllövölde puskájával kilövi gomblukából a vörös rózsát, de mintha nem történt volna semmi, ő csak fújja réztrombitáját eszelősen.

S minél rakoncátlanabb eseményeket képzeltem el, máskor is, annál keservesebben kellett tapasztalnom, hogy visszaadásukhoz csupán gyalogjáró szavaim vannak. Dühös voltam tehetségtelenségemre, de közben tetszett is ez a düh. Beleszivárogtatott valamilyen kábítószert a vérembe: a feszültségteremtés mámorát.

Ha tehát most, negyedszázad után, íróságom kezdetére gondolok: az effajta idegtornákra és feszültségekre emlékszem, s nem a múzsák sugdosásaira. Nem verseket faragtam, hanem magamat. Minden távolba mutató cél nélkül, pusztán a testi-lelki közérzet végett. És lassankint arra figyeltem föl, hogy érzékenységem, szimatom, ítélkező ösztönöm elég tűrhetően működik, sőt hogy a képzeletemnek befogható lovai is vannak, de se hám nincs hozzájuk, se kocsi, se ostor. Magyarán mondva: életünk folyását pontosabban meg tudtam ítélni, mint fogalmazni. Ez talán abból is látszik, hogy amikor az ötvenes évek elején újra elkezdtem verset írni, az első hamisan leütött hang után rögtön, a magam kiigazítására is, a lukas cipőmről, a tüdőbajomról, a szerelmeimről írtam. A bevetetlen földekről, az éhező, csupa csont lovakról. Borús, lehangoló verseket írni egy olyan korszakban, amelyben a költők a ködből kitakaródzó gyárkéményeknek udvarolnak? Mentség nélküli bűn volt. Politikai aknamunka. A rendszer elárulása. Ha az évekig tartó idegedzésem nem segít át az ijesztgetéseken, a jóindulatú és a gyűlölködő figyelmeztetéseken, csigatapogatóimat talán én is visszahúzom, és véglegesen más útra térek. De a kötelező tisztánlátás nevében röpiratot írtam. Verses röpiratot ezerkilencszázötvenkettőben!

A vers igaz volt, ugyanakkor sápadt és fakó.

Ez a felemásság lett az én eredetiségem. Az igazság és a nyelv, az indulatok és a formák között vergődő élet. Világosan láttam, hogy ott van körülöttem a világ – de a világot kifejező szavak a túlsó parton vannak. Akaratom ellenére szorultam tehát bele egy olyan helyzetbe, amely nemcsak engem, de egy országot s egy korszakot is jellemzett. Se elmaradni, se előrefutni nem tudtam. Az lett az időszerűségem, ami leginkább kínzott. Legfontosabb mondanivalóm is az, amit elhallgattam. És ez a suta ellentmondás juttatott el mégis ahhoz a fölismeréshez, amelyet valahogy így lehetne megfogalmazni: az ember mindig több s gazdagabb mindenkori cselekedeteinél, mégis a cselekedetei jellemzik a legjobban.

Gongütés volt ez a pályámon, hegyek mögüli hang. Fölkaptam rá a fejemet, mint aki üzenetet hall, pedig csak a tapasztalataim összegeződtek Sose mondtam ki hangosan, de ettől kezdve hittem, hogy az én küldetésem egyetlen föladatra összpontosul: megszüntetni a távolságot a fölismert igazságok és a kimondható igazságok között. A nyelvünk hegyén kuporgó szót útjára indítani a legnehezebb terepen is. A félig kimondott mondatokat vallatóra fogni: mi az, amit még mindig eltitkolnak?

Sután és nyakatekerten hangzik ez, akár egy abszurd önéletrajz rövid kivonata. Végeredményben az is, nincs mit szépíteni rajta. De hát az nem az, hogy élünk egy olyan világban, amelyről egészében és részleteiben is, sokkal, de sokkal többet tudunk, mint amennyit ebből a tudásból be szabad vallanunk? Márpedig ha az embernek úgy kell dugdosnia a tapasztalatait, mint kamasznak a cigarettát az apja elől, a legigazibb tudásunk is összeszövődik a hazudozással. És jobbik esetben önvédelmi eszköz lesz belőle, megterhelve lankasztó bűntudattal, rosszabbik esetben pedig roncsoló cinizmus.

Ilyen közérzet pokróca alatt az irodalom is inkább csak a maga csodáit álmodja végig, mint helyhez és időhöz kötött szerepét. Ez történt meg, szerintem, az elmúlt húsz esztendőben. Pályatársak húztak el mellettem, irigyelni való sebességgel, megteremteni a csodát. Bámulattal és tisztelettel néztem utánuk, tudtam, hogy a tehetségük parancsát követik, s hogy minden erejüket a mű létrehozására kuporgatják. Ha kellett, kushadtak, ha kellett, ügyeskedtek, ha kellett, új szimbólum-láncolatokat kalapáltak csodásan össze, csak hogy a kis csetepatékat kikerülve, az igazi ütközetet a művükkel nyerhessék meg.

Igazság szerint velük tartottam volna legszívesebben, de se felemásságom, se titkolt küldetéstudatom nem engedett. Meg aztán én már nem bíztam olyan makulátlanul, olyan megható szilárdsággal a Műben, mint ők. Illetve: nem bíztam benne kizárólagosan. Egyrészt azért nem, mert a század poklokat járó képzelete olyan borzongásokhoz szoktatott, amelyek a műben megteremtett világot, még a legtökéletesebbet is, messze túlszárnyalják. Másrészt azért nem, mert rá kellett döbbennem arra a riasztó gondolatra, hogy a művekről számot adó tudásunk semmivel se merészkedhet messzebb a valóságról elmondható tudásunknál. Juhász Ferenc A tékozló országát például úgy jártuk körül annak idején, mint ahogy a csodákat járja körül az ember. Úgy magyaráztuk, ahogy a középkori misztikusok látomásait. A műnek kijáró udvariasság és a művet védő figyelmesség megakadályozta, hogy feszülő, lázas mondanivalóját megfejthessük. Letagadtuk belőle a jelen időt. Sajnos, ugyanez ismétlődött meg olyan művek esetében, mint Illyés Kegyence, Nagy László Menyegzője vagy Jancsó Szegénylegényekje. Valamennyi mű katarzisát csempészáruként kezeltük. S néha a csempészéssel együtt járó izgalmat összetévesztettük a megrendüléssel.

Nyilvánvaló, hogy az élet folytonos átértékelődés. Újra és újra átértékelődnek művek, korszakok, emberek, eszmék. Csakhogy amit idő után se nevezünk meg, vagy amit csak félelmünk, tapintatunk súrol, az mint szüntelen változásban levő hamisítás átértékelhetetlen, és ideiglenessé hígít bennünket.

Hogyan is írhatnék pályaképet, amikor még nem készült el a múltam? Ha még bebábozódva várakoznak olyan események, melyekről tíz éve, húsz éve, harminc éve hallgatok? A föntebb említett művek mellé odasorolhatnék néhány politikai eseményt is. Mondjuk: a Rajk-pört. Semmivel se rejt kevesebbet, mint akármelyik megteremtett mű. Látom magamat soványan, tizenkilenc évesen. Református teológusok társaságában hallgatom a tárgyalást. Csupa izgalom vagyok, csupa idegesség, csupa homály. Elhiszem, amit hallok, de a hit nem lelkesít, inkább ijeszt. A léleknek ezt az alig észlelhető ellentmondását később megértettem. A feszültséget, az idegek ösztönös gyanakvását az okozta, hogy igazságérzetemet igazságtalansággal „elégítették” ki. Rajkot azóta „fölmentette” a történelem, de a bennem megcsomósodott görcs azóta se oldódott föl. A tisztába tevés halasztódik. Számtalan ilyen üggyel együtt az én életem is halasztódó élet. Nagy elhallgatás-szikektől foltos, mint a valamikori Hortobágy.

Okosabb elmék erre a vallomásra talán azt mondanák: a politikum és az esztétikum harcol egyforma erővel a lelkemért, és én nem tudom eldönteni, melyikhez húzzak. Csakhogy én nem is akarom eldönteni. Elég korán tudomásul vettem, hogy a világ veszedelmes gyorsasággal politizálódik. Lírai mélységű cilinderemből hiába bűvészkedek elő harmonikázó tengert vagy zokogó meggyfát, ha a szemközti ablakban könyöklő emberrel nem sikerül elhitetnem, hogy a hangokat ő is hallja. Vagyis ha magát a hitet nem tudom terjeszteni. Ez azonban már nem pusztán a költészetre, hanem a terjedés és a terjeszthetőség közegére: a politikára tartozik, amely minden lehetőség és lehetetlenség mögött ott áll teljes fegyverzetben. Sőt ha e sokszálú gyanúval átszőtt korszakban egyik igazság elhitetéséhez egy másik elhitetésére is – mint dokumentumra – általában szükségünk van: a meggyőződés vagy a kiábrándítás eszköztárából mért épp a legsokkoltatóbb eszközt, a politikát hagynánk ki könnyelműen? Ady még ugyanazzal a mámorral írhatta le a politika szót, mint a szerelemét.

 

Bántott, döfölt folyton a Pénz is S szép humanitások játsztak velem, De lelkemből más sohasem érdekelte Fölszánt poéta-ceruzámat Csupán Politika és Szerelem.

 

Tudom az ellenérveket kívülről: így az Ady kora, úgy az Ady kora. Ezzel szemben a mi korunk… Igazak is az érvek, de én az ilyen lefegyverző igazságokat nem kedvelem, mert ezek hajlamosítanak bennünket arra, hogy az esztétikai kínokat előbb éljük át, mint az ismerőseinkét. Hiába akarunk mi ennyi nyűggel, ennyi csalódással, ekkora történelmi nyomorúsággal a hátunkon politikamentesek lenni, nem sikerül. Magyarországon a politika az író számára megmarad továbbra is sziszifuszi kőnek. Nem az egyetlennek, de a legsúlyosabbnak.

Volt idő, amikor azt hittem, hogy egyszer majd leszámolhatunk vele. Előrekémlelve a jövőbe, már nem hiszem. Minden leírt mondatom közben – tehát most is – egyre határozottabban érzem, hogy az irodalom, de főként a költészet léte az individualitáson: a személyesség teljes mozgósításán áll vagy bukik. S megkockáztatom, hogy a politikával átitatott személyességen áll vagy bukik a világé is. Mert a világ minden szeretni való zugát lépésről lépésre kell máris visszahódítanunk a gépesített felfedezőktől, turistáktól, a gépesített szónokoktól, a puskáktól, a felelőtlenség szaharájától. Magától az emlékezés kudarcától is.

A fél-emlékezésektől és a kiárusíthatóktól szintúgy.

Pályám emlékezete? Nekem ez az emlékezés inkább jövő idejű, mint múlt idejű. Úgy kell megteremtenem fokról fokra, mintha egy teljesen ismeretlen mű megírásába kezdenék, amelynek még egyetlen részletét se látom tisztán magam előtt, csak súgásait hallom. Hiszen már a tegnapi s a tegnapelőtti napomra is úgy gondolok, mint aki a jövőjére gondol: már rájuk emlékezve is tele vagyok várakozással, türelmetlenséggel, ki nem mondott szavakkal.