A félig bevallott élet

Valami újra történik velem; valami megnevezhetetlen, belső esemény, aminek a végkifejletéről semmit se tudok: szokatlanul idegen vagyok magamnak, idegen ennek a saját rosszkedvébe gabalyodott városnak. Lépkedek a gyöngén megvilágított Bolyai utcán, s a félsötétben egy-egy platánlevél pottyan elém, mintha üveglábakra épített kórház műtőjéből levágott kézfejeket hajigálnának ki egymás után.

Az Apostol utca sarkán üresen áll a telefonfülke. Tárva-nyitva az ajtaja, mint egy elhagyott őrbódéé. Még a közelében sincs senki, mégis mintha ököllel verné valaki a készüléket. Emlékszem vagy képzelődöm? Néha, minden ürügy nélkül, dörömböléseket hallok a legnagyobb csöndben is: az előszobám kilincsét rázzák eszelősen. Fogalmam sincs róla, kik durgatnak, de gyorsan az villan eszembe, hogy meg kell mentenem a helyzetet: olyasmit kell kérdeznem a szívóskodóktól, amitől leesik az álluk. Például ezt:

– A farkaskutyát keresik nálam? Ne törjék magukat, uraim, kölcsönkérte a rendőrség.

Megesik, hogy szórakoztat, de általában inkább a kedvemet szegi, hogy az orvos által javasolt esti séta közben nem gondolatokat, hanem ilyen képtelenségeket őröl az agyam. Nem csodálkoznék magamon, ha olyan karneválian lendületes képzelőerővel áldott volna meg a sors, mint Marsall László költő barátomat, aki egy borosüveg cuppanó dugójához olyan szónoklatot rögtönöz józanon is, mint aki a Szentivánéji álom Zubolyát mondhatja felmenő ősének, egyenes ágon.

Lehet, hogy újra megbetegszem, s ezért ez az egész zaklatottság? Ez az ismeretlen émelygés a testben és a képzeletben is? Sőt, az álmaim is ezért olyan borzongatóak és nyakatekertek mostanában?

Például az éjjel is odahaza jártam Zámolyon. Ballagtam a régi Bika közben, ki az Öreg utcára, újsággal a kezemben. Egyszer csak gyereksírást hallok. Megállok, hallgatózom: honnan szüremlik? Mindkét oldalon tömör líciumsövény takarja el a házakat. Rövid fülelés után arra kell rádöbbennem, hogy a sírás nem a házakból, hanem a bozótból hallik. Torkomban lüktető szívvel hajtogatom szét az ágakat, de nem látok semmit. Mégis, mintha beljebb, a sűrűben, megrebbent volna valami. Egyre izgatottabban hatolok be a növényi útvesztő homályába, s lent az alján, gyomokba gabalyodva, apró lényt látok reszketni a félelemtől. A feje akkora csak, mint az alma, a szeme türkizkék, gyerektisztaságú és hihetetlenül értelmes. Felnőtt riadalommal jajdul föl, holott az egész teremtés alig nagyobb egy kesztyűnél. Nyúlok érte, hogy a gubancból kiszabadítsam, de meghűl bennem a vér: a lábai kopasztott csirkelábak. Még a tolltüsző kék sebeit is jól látom. Hátrálnék vissza, de egy régtől ismerős hang rám parancsol: micsoda finnyás férfi vagy! neked nem szabad semmitől se undorodnod! Nyelek egyet, s gyorsan elhatározom, hogy csak azért is a hideglelős lábánál fogva kapom el. Szólok hozzá, nyugtatgatom, hogy ne pityeregjen, semmi baja nem lesz, én hazaviszem, de lidércesen tüzelő, kék tekintetétől kisebbrendűségi érzésem támad. Elönt a szégyen, aztán meg a düh, és a kezemben szorongatott újsággal csapok le rá, s abba göngyölgetem bele. A papíron át érzem, hogy kétségbeesetten vonaglik, s menekülne.

Arra riadok föl, hogy az ismerős rigó topog hajnali ablakpárkányomon. De nem könnyebbedek meg tőle sem. Nézem félrehajtott fejét, a mögötte magasló két jegenyefát, s érteni szeretném: mit jelenthet bennem az isteninek s a torznak vagy hétköznapibb szavakkal szólva: az emberinek s az állatinak ez a viszolyogtató keveréke? Valami kisiklást? hasadást? Valami eldöntetlenséget? A találgatások Freudba, Jungba botlanak bele, az őslélektan földből kiálló gyökereibe, de igazi és időszerű válasz helyett csupán egy élményszerű fölfedezésig jutok: mostantól kezdve nagyon természetesen képzelem el, hogy hasonló álmok alapján születhetett meg a kentaurok mitológiája, a változatos hibrid lényeké, melyek az idők kezdete óta föl-föltünedeznek a legkülönfélébb kultúrákban, hogy a maguk valószerűtlenségével mégis valami valószerűt fejezzenek ki a nehezen megragadható emberi létezésből: valami meghökkentő lélektani tényt, amely csak általuk fejeződhet ki jelképesen. Lám, a huszadik század embere, az altatóktól és sokkhatásoktól agyonterhelt lény, milyen közvetlenül kapcsolódik még ma is ontologikus lelki eseményekhez!

Persze, ha elfogadja is az ember, hogy sok álom ontológiai magyarázatokat görget, mit kezdjen azokkal, amelyeknek semmi közük az ősmetaforákhoz? A tegnapelőtti álmomban ugyancsak Zámolyon jártam. Az álom ideje ezúttal az ötvenes évek elejét idézte. Szalmakazlat velláztunk-teregettünk szét apámmal a szérűben, mert ismeretlen szalmatolvajok megbontották a hajzatot, és az éjszakai eső szétszivárgott az egész kazalban. Vellázás közben – elképedésünkre – egy megfeketedett parasztszekrény került elő. A szekrényből pedig egy álló halott, kalapban. Öltözete polgári öltözet volt, s fiatalemberes inkább, mint öreges, de elképzelni se tudtuk: ki lehet, s hogyan kerülhetett oda. Apám kigombolja rajta a megfülledt kabátot, alatta mellény van, de ezzel se leszünk okosabbak. A kalapján két-három szalmaszál, az arccsontján viszont már se bőr, se hús.

Arra gondolok, hogy ennek az álomnak a hátterében egyik háborús élményem moccanhatott. Negyvenöt februárjában hazulról elűzött menekülők vagyunk Pákozdon. Körös-körül a front harapófogója. Valamelyik reggel végigfut a hír, hogy éjszaka német katonák szivárogtak át a frontvonalon, s ki tudja, mire készülnek. Állítólag szalmakazlakban és padlásokon rejtőztek el.

Mint amikor vértigris jelenik meg egy-egy néger falu környékén, s megbolydul tőle a település apraja-nagyja, úgy bolydult meg a hírtől Pákozd is. Szovjet katonák jártak csoportosan házról házra, s döfdösték végig szuronyos puskákkal a maradék, sovány kazlakat, szárkupacokat, s a padlástérben fölállítgatott zsúpkévéket: bújik-e mögöttük valaki? És bújt! Kévemoccanás, lövés. Német katonák helyett azonban egy pattanásos arcú szovjet kiskatonát lőtt agyon a házunkban elszállásolt őrmester. Hogy mit keresett ez a kiskatona a zsúpkévék mögött? Talán csak aludni szeretett volna, vagy néhány napig kimaradni a háborúból. Dezertőr – ordított a csalódottságtól és dühtől fölborzolódott őrmester, amikor a vézna katonatestet a ferde létrán lecsúsztatták a földre.

A szalma, a zsúp, a fiatal halott így lappang az emberben harminc évig, s egyszer csak álomi formát öltve föltápászkodik? Ráadásul oly elképesztő áttételben, amelyben az eredeti háborús élmény szerényen háttérben marad, s a főszerepet a húsz évvel később megismert modern művészet kapja: Bunuel, Fellini és Pasolini filmjei vagy Salvatore Dali szürrealista festményei?

A lélektan tudósai, feltehetően, meg tudnák magyarázni a mélyebb összefüggéseket is: a lelki és az idegi okokat, a „művészi transzponáláshoz hasonlító mechanizmusok működését”, én azonban csak ámulni tudok. Ámulni magamon, zavarodottságom s ingatag közérzetem közepette is, hogy alanya s tárgya lehetek ezeknek az alakjukat váltó belső történéseknek, amelyek arról tudósítanak, hogy az, amit nem ellenőrizhet a tudatom, mennyivel nagyvonalúbban s merészebben csapong bennem, mint amit ellenőriz.

Valójában tehát nem is az álmok, hanem a köztük és a valóságos életem közti fáziskülönbség lehet mostani állapotom mozgatója? Az az ellentétes irányba húzó nyugtalanság, amely időről időre válságba taszít; mivelhogy újra és újra szeretném meghaladni magamat, ugyanakkor az önmagammal való azonosságomat is megteremteni? Képletesen szólva: olyan váza vagyok, amelyen egy hajszálvékony repedés fut végig, az aljától a felső pereméig?

Hogy mikor pattanhattam meg, pontosan nem tudhatom, de ha a körülbelüli időt kutatom, hátrálnom kell vagy harminc évet…

Diák vagyok Pápán, a harangok, az esők, a nagyra tekintő múlt városában. Mögöttem a több hónapig ránk nehezedő front kemény brutalitása, előttem a hársfalombok fölött röpködő jövő s a tócsákat kerülgető diáklányok. Kíméletlen emlékek és szelíden gyakorlatozó idill egymás közelében. Erőteljes végletek, akárhonnan is nézem őket. Komoly szélsőségek, amelyek közé tágasan odaférne a világ. A kő keménységétől a hó lágyságáig minden. Belső végleteimet külső szélsőségeim is ellenpontozzák. Ünneplő lélekkel járok a korzón, az állomáshoz vivő hársfasorban, az öltözetem azonban a hétköznapinál is koldusibb: katonaköpenyből összevackolt silány gönc. Egyik pillanatban szégyenkezem miatta, a másikban dacosan viselem a sorsomat. Vagy ami még ezeknél is fölfoghatóbb képe a szélsőségeimnek: a négy hónapig tartó háborús életveszélyben hasonlíthatatlanul férfiasabban viselkedtem, mint a bogárzó szemű lányok előtt. Zavarnak ezek a végletek, de izgalomban is tartanak. Szenvedek tőlük, de ez a szenvedés fölszabadít. Albert Camus A Thibault család kapcsán azt írja: „Jacques és Antoine alakja annak a megértéséhez segít hozzá, hogy kétfajta ember van: az egyik kamaszként fog meghalni, a másik felnőttnek születik.”

Én mindenképpen az előbbiek csoportjába soroltam volna magamat.

Az irodalom, a művészet ekkoriban épp nem érdekelt. Így azt is elmondhatom utólag: anélkül adtam át magamat szívet zaklató végleteimnek, hogy a szakmám törvényeire vagy a jövőmre sandítottam volna. De megismerkedve József Attila verseivel, újra költő szeretnék lenni mindenáron. Fújatom magamat utcák hosszán át a széllel, vagy kiszököm a Tapolca-partra, nézem a zöld vizet, s csordulásig vagyok feszültséggel és jó örömökkel. Vitaminhiány miatt kisebesedik a kezem, miközben halálosan szerelmes vagyok egy úri-féle lányba. S minél nagyobb végletek közt hányódom, annál bizonyosabb vagyok abban, hogy egyszer majd én is igazi verseket írok. Hasonlókat, mint a Medvetánc, A hetedik, a Medáliák vagy az Óda. Képzeletben máris össze tudok párosítani pünkösdi rózsát és véres gégefőt, hiszen egymás közelében éltek bennem a nagy aknatépte sebek s a pincék faránál vöröslő virágok.

Mérlegre téve harminc-harmincöt évemet, egyértelműen állíthatom, hogy nekem ezzel az érzékenységgel, ezzel a szélsőségekre hangolt idegrendszerrel kellett volna továbbnőnöm az új világban. Csakis így maradhattam volna a világ s a magam szószólója.

De a háború utáni iskolakezdésétől ötvenig, az érettségiig, másokkal együtt olyan hipnotikus kábulatba estem, hogy a négy-öt esztendő alatt lejátszódó változást észrevétlen lélekcserének is nevezhetném. A végletek kihúnytak, a feszültségek eltompultak, a jáspiskoronát viselő, medáliás versek elmaradoztak mellőlem. József Attila világizzású hőmérséklete helyett az újságokban s a folyóiratokban olvasható versek dobkályha melege mellé húzódtam. Kónya Lajos, Aczél Tamás, Kuczka – ők lettek számomra az új korszak, az új rend, a jelenidő költői.

 

A villamosban kövér úr harákol, zsebébe nyul, zsebkendőjébe köp. Egy szemüveges vénlány elbújik, keresztje és az Új Ember mögött.

 

Nem tudom, így írta-e Kuczka, mert emlékezetből idézem a szakaszt, de a versben még a Szakszervezetek valahányadik kongresszusa is hangot kapott. Lendületes és új volt ez a hangütés, tájékozatlanságomban azt hittem, érvényes is. A hasonló versek hatására még egy olyan időszerű verset is írtam, amelyikbe Rákosi neve is belekerült.

Megszenvedett, háborús élményeim fészkében tehát kakukkos szólamok költötték ki tojásaikat, anélkül, hogy észrevettem volna.

Elbukásomat ma se szégyellem, inkább csak sajnálkozom miatta. Egy folyamat szakadt meg bennem: érzékeim természetes nedvkeringése, amely eladdig télhez, tavaszhoz igazodott. Ettől kezdve nem a tapasztalataimból fakasztottam hitet, hanem a hitből. Mások tapasztalás nélküli hitéből. Mi jöhetett így létre? A legteljesebb absztrakció! Feszültségeket nem tűrő dogmatizmus! Márpedig ahol az ellentéteket kioltják a gondolkodásból, ott magát az eleven, mozgó valóságot korlátozzák. A Rákosi-korszak politikájának nem igazi élményekre, hanem látszatokra volt szüksége. Az egyéntől nem a világ naponkénti – tágas és szabad – újraértelmezését várta el, hanem a teljes önfeladást. Évek alatt nemzedékek váltak balekké, mert az önfeladást nemes áldozathozatal eszméibe takargatva nyelették le mindnyájunkkal. És a lenyeléshez igazi történelmi fedezetre hivatkozhatott a politika: a földosztásra, az államosításra, a munkás- és parasztfiatalok iskolába özönlésére.

Ötvenkettő telére már minden történés fonákjára rádöbbentem. Bevetetlen földek, szélnek eresztett, éhező állatok, fenyegető, büntető cédulák világosítottak föl, de a föntebb említett, félbeszakadt folyamatot csak az eszemmel sikerült medrébe visszaterelnem, az érzékeimmel nem. Ekkor kezdtem valójában politizálni. Új szemléletű verseket írtam, de a tegnapi hamis versekkel szemben, belső parancsra én csupán az igaz versek érvényességét kerestem.

A költészetet jó sokáig ennek a felületi, ál-ellentétnek a szemszögéből ítéltem meg. Eszembe se jutott már, hogy a teljes élet feszültségeitől s árnyalt dimenzióitól megfosztott Lírai Én kötetszámra írhatja az igaz verseket, soraiból kizárólag a jó szándék vagy a morál szikrája csaphat ki, nem a költészeté. Magyarán mondva: ha egy versnek nincs egzisztenciális szikrázása, mulandóbb a tiszavirág életű újságcikkeknél.

Negyedszázada hadakozom magamban ennek a megsérült lírai énnek a talpraállításán, jogai visszaperlésén, de mindmáig sikertelenül. Írásaim jó része féleredmény és félkudarc.

Nem vitás, hogy alkatnak és tehetségnek meghatározó szerepe van bármilyen önmegvalósításban, de a magam bajáról most úgy kell beszélnem, mint egy olyan közös bajról, amely nálam tehetségesebb embereket is korlátozott. Ismerek színészt, írót, mérnököt, közgazdászt, politikust, szobrászt, egyetemi tanárt, sőt még orvost is, aki a saját cselekvőképességének a szintje alatt kénytelen tengődni. Pontosabban: csak ilyeneket ismerek.

Ez viszont már társadalmi nyavalya. Egy hosszan tartó értelmi-érzelmi kontraszelekció végösszege. A baj eredete visszanyúlik azokra az időkre, amikor Bibó István hideg, de kétségbeesett fejjel a demokrácia válságát kezdi emlegetni. Vissza az ötvenes évekre, amikor valami babonás belátásból megszoktuk, hogy mindig kevesebbet mondjunk annál, amit érzünk, tudunk, gondolunk; kevesebbet a mindenkori valóságnál, mert ha csak egy fél szóval is többet mondunk a megengedettnél, veszélybe sodorjuk a lehetségest. A lehetséges jót, a közepesen elégségest, amely talán még gyarapítható is lehet.

Évek múltak el évek után, de arról, hogy mindig a kevesebbet mondjuk a fejünkben és lelkünkben elraktározott tapasztalatokból, nem tudtunk leszokni.

És ebből a szokásból mára történelem lett. A félig elmondott igazságokból kielégületlenség, rossz közérzet, erkölcsi elbizonytalanodás. Mert aki csak félig ismer meg és félig tár föl valamit, bizonyos idő után semmiben se különbözik attól a hamis tanútól, aki önérdekből hallgat el súlyos és perdöntő részleteket.

 

*

 

Évekkel ezelőtt – Kortárs-beli tanulmányában – Bata Imre megkésettségemet s időzavaromat emlegette. Kapkodásomat ehhez-ahhoz; lázas, de ideiglenes hűségemet prózához, vershez, gondolatokhoz. El kell ismernem: betegségmegállapító diagnózisa igaz volt, már amennyire a magabiztos kívülállóké az lehet. Mert kapkodásom csak kívülről látszódhatott felületes kapkodásnak: belülről gyötrő kétségbeesés volt. Mint akit napközben is lehetetlen, rossz álmok látogatnak. Tudtam a régi törvényt: az író számára egyetlen igazság érvényes csupán: a művekben kimondott igazságé, s ha író óhajtok maradni, erőmet csakis az írásra szabad tartalékolnom és összpontosítanom. De bármilyen jól tudtam is ezt, az se volt előttem kétséges, hogy alkalmas közeg nélkül a művek nem egyebek, mint fojtott sugdolózások egy lakatlan házban. És hogy az ország mélyre zuhant lelki és erkölcsi állapota nem lehet többé tápláló erőforrása új műveknek. Egyszóval: a közeg nemesítését, formálását ugyanolyan életbevágó föladatnak éreztem, mint a művekét. Ezért ártottam bele magamat irodalmon kívüli ügyekbe, amitől természetesen, csak a szétszórtságom mérete nőtt meg s a lelkiismeretfurdalásom. Tékozlásom kényszerű bűneit senki se ismerhette nálam jobban.

Még Bata sem.

Tanulmányát végigolvasva, könnyű lett volna egy válaszcikkben fölhívni a figyelmét arra, hogy időzavarral, kétségbeeséssel, megítélhető kapkodással nemcsak én küszködöm, de az előttem s a mögöttem járó nemzedékek is. Tekintse magát szerencsésnek, ha ő nem érzi magát megkésettnek, lemaradónak. Sőt, kedvem lett volna ebben a cikkben arra is rákérdezni: vajon a szocializmus nem küzd-e időzavarral, lelki bajokkal, s nem maradt-e ugyanúgy el saját esélyeitől, mint ahogy mi is elmaradtunk?

Máig örülök, hogy nem siettem el Batával a pörösködést. Jól éreztem: tusakodnom nekem elsősorban csak magammal szabad. Szorongásaim s idegenségem alatt úgyse dohoghat más erő, mint félig bevallott életem újra és újra jelentkező nyugtalansága.