Lépésről lépésre

Eltiltottak a munkától, termékeny semmittevésre kárhoztattak. Ha ugyan kárhozatnak lehet nevezni azt, hogy egész nap az erdőt járhatom. Húsz éve nem láttam üde vakondtúrást, most láthatok. Látom, ahogy púposodik a föld, s kerekül a kicsike halom. Nyilván a vakond a maga belső ideje szerint dolgozik, mert a hasonló nagyságú túrásokat húszhuszonöt perc alatt dombosítja föl. Gyermekkoromban lélegzetvisszafojtva figyeltük ezt az alvilági igyekezetet, s amikor a föld mozgásából azt éreztük, a vakond suta feje ott jár, ott mozog a túrás tengelyében, egy élesre hegyezett nádszállal beledöftünk a fekete kupacba. A vakond abbahagyta a munkát.

Negyven év után most sorstársamnak érzek minden megzavart vakondot.

 

*

 

Nemcsak az ember hoz világra hatos ikreket, az erdő is. Elképedve nézek egy hattörzsű tölgyfát. Mindegyik törzs egészséges, tömör, sudár, akár a magányosan magasodók. A csoda – ezek szerint – a természet különös akarata. Tehát semmiképpen sem természetfölötti. Az Isten is csak annak a megmagyarázhatatlan csodának a neve, ami a természetből még fölfoghatatlan. Én tökéletesen értem a természetimádó népeket. Ők a vallásos hit naturalistái. A keresztyénség az ő fölfogásukhoz képest gondolati csinálmány, gondolati konstrukció. Ésszel kellene inkább hinni benne, mint vakon, érzelmi odaadással. Vagy másképpen fogalmazva: a keresztyénség egy jól megírt színdarab, teli megrendüléssel, példázattal, aminek a lét-pedagógiai célja nagyobb, mint az esztétikája. Megtisztítva a hamisított metafizikától, hasznos módszernek is tarthatnánk a nevelésben. Már csak azért is, mert a többszólamúságra nemcsak egy nemzet szellemi életének van szüksége, de a világértelmezéseknek is.

 

*

 

Az ösvényen egy csecsemő gyík szalad át. Alig tíz-tizenkét centi hosszú a farkával együtt. Fürge és kedves – hogy elmondjam róla a közhelyeket. A színe rozsdavörös, akár a rozsdásodó erdei fűé, gazé, vasércet rejtő földé. Könnyedén eliszkolhatott volna előlem a lompos levelek alá, de mint kíváncsi kölök, megállt az ösvény szélén. Figyelt. A szíve vadul vert, épp hogy a helyéről ki nem ugrott. Amikor egészen közel hajoltam hozzá, olyannyira, hogy gombostűfej kicsiségű szemében égbolt nagyságú arcom fölkomorlott, a szíve verését is elállította. A torka nem lüktetett. A farka meg se moccant. A feje se. A tökéletes nemlétet színlelte az életben maradás érdekében. A kis politikus! A zseniális diplomata. Ott volt előttem, de azt a szerepet játszotta, hogy ő már nincs, nem létezik. Fölegyenesedtem. A közvetlen életveszély riadalma tehát elmúlt belőle, s el is kezdte működtetni újra a szívét. Kalapált megint kiadósan. Már-már mosolyogtató volt ez a gyorsan váltó ösztön. Az alkalmazkodásnak ez a bravúros képessége. A kisebbségben élők viselkedési reflexei hasonlíthatók hozzá. Folyik szabadon a beszéd, a szemek, az izmok lazák, de elég egy tilalmasnak mondható szó, utalás, egy arcon átfutó politikai árnyék, máris összerándulnak: nem hallotta-e idegen fül? Barát néha barát előtt dermed meg érthetetlenül. A sorsukba ágyazott paranoia gyakran nem is mint betegség, hanem mint az életösztön jelzőlámpája gyullad ki bennük. Nyakatekert és képtelen állapotok! Életben maradni úgy, hogy időközben teljesen a bénaság látszatába meneküljön a szervezet, akár a tapasztalatlan kis gyík.

A hasonlítgatás talán merész és egyoldalú is. De vállalom az egyoldalúságot, mert így saját lélektani önmegfigyeléseimről is beszámolhatok. Előbb csak figyeltem a gyíkocskát: mekkora? milyen színű? melyik gyíkcsaládba tartozhat? Pindurságáról, különös képzettársításként eszembe jutottak az óriás gyíkok. A szörnyeteg, ősvilági lények, mázsás szívükkel. Jártak az erdőkben, s recsegtek a fák. A farkuk isten korbácsa lehetett volna. Egy dinoszaurusz épen maradt csontvázát borzongva jártam körül az egyik New York-i múzeumban. Mi lett belőlük? Hírmondójuk se maradt. Ettek, zabáltak, erősítették magukat, a Föld urai lehettek, de a böhöm, izomfitogtató test már saját maga nehezékévé vált. Amivel félelmetessé tudta tenni magát, az pusztította el. A több tonnás húshegyeknél életképesebbek maradtak ezek a fürge rokonok, ezek a leheletnél gyengébb suhanások, megdermedő brosstűk.

De a filozofikus tűnődés után egyre jobban kezdem élvezni a félelemre hangolt lény viselkedését. Szemem és kíváncsiságom foglya lett, akivel bármit szabadon megtehetnék. Csiklandozhatnám fűszállal, meghinthetném a fejét finom porral, rádobhatnám a kabátomat, hogy magammal vigyem, de akár el is taposhatnám, ha ehhez volna kedvem…

 

*

 

Ráértemben újra megnéztem tegnap este Csuhraj híres filmjét: a Ballada a katonárólt. Két évtized után is igazi élmény. Korszakot kezdő film, a mondanivalójával s a körülötte csapkodó vitákkal is. A fölmagasztosított hősök után a hétköznapi emberek hősiességéről beszél. Romantikusabb felhangjait az emberi tisztaság szinte biológiailag ellenpontozza. Vagy inkább hitelesíti? A főszereplő, fiatal frontkatona, aki félelmében válik hőssé, s kap jutalomszabadságot, és a lány is, akivel a véletlen egy hátország felé rohanó vonaton összesodorja, olyan tiszta szemű teremtés, amilyennel huszadik századunk alig-alig dicsekedhet. Csuhraj erre az egymásra találó és egymást elvesztő emberi hamvasságra építi művét. Az „eredendő bűntelenségre” a legpusztítóbb bűn: a háború közepette. Ágyúk ellen és tankok ellen nemcsak ágyúkat és tankokat vonultat föl, hanem a megőrizhető emberség helyzeteit s a kikezdhetetlen üdeséget.

Beteg emberekkel néztem végig a filmet: hevesi, borsodi, mátravidéki bányászokkal és parasztokkal. Sokat közülük megrendített. Az emberi kapcsolatok drámája bárhol és bármikor zajlódjék, úgy látszik, még azokat is elcsöndesíti, akik tüntetően leszólják az érzelmeket.

A film magát Csuhrajt, az embert is elém idézte. Sétáinkat Moszkvában, Budapesten; arcát, alakját, gesztusait, de mindennél erőteljesebben a „csuhraji történeteket”.

Ő is, mint sok orosz, remek elbeszélő. Történetekben éli meg a világot, a politikát, a barátságokat. Számos története közül az idéződött föl bennem akaratlanul is, amelyik akár folytatása lehetne a Balladának.

Ha jól emlékszem, Csuhraj huszonhárom éves volt, amikor kikerült a frontra. Sudár, derék, jóvágású tisztként hamarosan különleges föladattal bízták meg. Nyolc katonalányból álló csapatot kellett neki kiképeznie „elhárítási munkára”. Tanította őket ütni, lőni, bokszolni, gáncsolni, kúszni veszélyes terepen; tanította robbantani, szuronnyal bánni, azaz: ölni. Nyolc életre, szerelemre való kicsattanó lány! Az erdő teli van mézillattal, a katonalányok farán feszül a szoknya, a hajuk rakoncátlanul kibújik a sapka alól, és Csuhraj a megsemmisítés mesterségét oktatja nekik. A szemek egymásba villannak, a halál és a fiatalság karonfogva jár a képzeletükben, a szeretkezés elfojtott gondolataitól remeg a levegő, de nyolc nő és egy férfi vígjátékban még összegabalyodhat, háborús fegyelem alatt élve azonban ez képtelenség. A föladat: föladat. A parancs: parancs. Folyik a kiképzés, mert nemcsak az első vonalban kell harcolni, hanem egy sokkal áttételesebb taktika szerint is: az ellenség soraiban. El kell rabolni például egy magas rangú német tisztet, hogy valami titkot kikaparhassanak belőle. Esetleg hogy túszuk legyen. Vagy föl kell robbantani egy hidat, egy vonatot, egy lőszerraktárt. A nők általában kevésbé gyanúsak, tehát bizonyos esetekben alkalmasabbak, mint a férfiak.

Fűtöttség és aszkézis, ez jellemzi a kiképzést. A nyolc lány közül öt beleszeret Csuhrajba. De ezt egymás előtt és a jóképű parancsnok előtt is titkolják. A háború ilyen szerelemre nem ad ki parancsot. Az igazi feszültséget az okozza, hogy Csuhraj is beleszeret egyik beosztottjába az öt közül. Erről azonban még a szemvillanások se beszélhetnek. Gyengédebben a gránátot, a tőrt se lehet átadni a titkos szeretőnek, mint a többinek. A megkülönböztetés: árulás lenne.

De egyszer a kiképzésnek is vége lesz, és elkezdődik a komoly munka. Átszivárogtatják a csapatot a fronton, a németek hátába. Embert rabolnak, csapatmozgásokat kémlelnek ki, végzik a maguk külön kis háborúját. Egy alkalommal tűzharcba keverednek egy kisebb létszámú német egységgel. Négyen megsebesülnek. Csuhraj és titkos szerelme súlyosan. Két másik lány könnyebben. A könnyű sebesültek átcsúsznak a többiekkel a frontvonalon, vissza az övéikhez, Csuhrajt és a lányt egy löszfalba vájt üregben rejtik el. Bekötözik és becsavargatják őket pokrócba, hogy ne fázzanak föl. Három vagy négy nap múlva majd értük jönnek.

Így marad egyedül a háborúban két szerelmes ember. Először vallhatják be, mit éreznek, mi lenne jó, miket fojtottak magukba el. Feküsznek egymás mellett, halálos örömben, csak nézik egymást, csak a szemükkel tapogatják végig a másikat, mert a bekötözött vállban és kézben nincs annyi erő, hogy kiszakítsa magát a fájdalomból, és odahempergesse az erőtlen testet a másik testhez. Különben is megjelenik a sebláz. A tűzfátyol a falba vájt lukban. Minden végtelen lesz, de megválthatatlan. Messziről ágyúzaj hallatszik, a közelben német katonabeszéd, ki tudja életben maradnak-e, ki tudja, valaha átkarolhatják-e egymást?

 

*

 

Nem jó leállni a munkával, nem jó szabadon hagyni az időt, mert elborítják az embert az emlékei. Mint karámból kiszabaduló lovak, végigvágtatnak az idegpályákon. S az emlékeivel együtt így viselkednek a fegyelem alól fölszabaduló énjei is. Énjei? Hát annyi van belőlük? Sajnos, több, mint amennyi kellene. Mindnyájunkban ott mocorog a bátor én, a meghunyászkodó én, a taktikus, a cselező, a fölényes, a menekülő, a hősködésre ajzó, a világjavesztett és így tovább. Vannak olyan krumplibokrok, amelyek alól nem kifejlett krumplikat fordít ki a kapa, hanem sok apró termést. A kialakulatlan emberi személyiségnek is hasonló a termése. Ha a fönt elsorolt lélektani tulajdonságok nem szervesülhetnek bele természetesen, külön-külön cseperednek, s megmaradnak szétszórt vonásoknak. Törpe-éneknek. Még újabb példához folyamodva: olyan ez, mint amikor egy nemzet képtelen az egységre, a válságos időkben is mozaik-eszmék, mozaik-akaratok, mozaik-sóvárgások kezdik irányítani, s területén egy köztársaság helyett apró, kis köztársaságok nőnek.

Voltak más korok is, amikor a személyiségelfojtás ilyen méreteket öltött, mint a mi életünkben. Csuhraj háború alatti „aszkézise” csak a szerelem elfojtására korlátozódott. Különleges helyzete különleges egyéni következményekkel járt. A háború egyéb megpróbáltatásaiban sorstársa volt a többieknek. S aki sokakkal osztozhat jóban vagy rosszban, üdvösségre jut, illetve föloldozást kap – mondja a tapasztalat.

De hát az ember néha fölületesen kérkedik a bölcsességével is. Az utolsó háborút én olyan emberiség-sokknak tartom, amely – lehúzódva a tudatalattinkba – akkor is hat, ha már réges-rég elfelejtettük.

Nézzük csak meg a második világháborút az Európában történelmileg kialakult Én oldaláról. Adorno híres tétele – mely szerint Auschwitz után lehetetlen verset írni – épp a lírai én fájdalmas vallomása. De mivel az élet hatalmasabb a fájdalomnál is, a túlélők nem tudnak mit kezdeni Adorno keserűségével.

Mi se ragadjunk le ennél a keserűségnél. De figyelmeztetését negyven év után se eresszük el a fülünk mellett. Nem újdonság, hogy a háborúk az Én fölmentésével járnak. A beöltöztetett, fölfegyverzett s a parancsra figyelő egyén szájából gátlástalanul csúsznak ki hasonló mondatok: nem tehetek semmit, kötve a kezem, egyszerre vagyok lehetséges gyilkos és áldozat is. Felelősség? Felelőtlenség? Szavak csak, az Istennél is idegenebb fogalmak. De ezek még mámortalan dadogások, hiszen az Én-től való teljes eloldódás tébollyá, boldog gyűlöletté is átalakulhat. Féktelen és beláthatatlan „szabadsággá”.

A háború után a világ nemcsak romokat, sírokat, hidegháborús feszültséget hagyott ránk, de itt hagyta köztünk az egyéni felelősség alól való kibújás élményét is. A „nem rám tartozik, a nem tehetek semmit, a hatalmon lévők tudják” elhárításos, ferde ösztönét. A legyintést, az égre forduló közönyős szemgolyókat. Itt hagyott egy nagy lélektani viaszkeretet: a félelemét, amelyet a politika méhészei magától értetődően azonnal fölhasználtak. Szellemességnek tetszhet, hogy a háború után nemcsak a gyárakat államosították, hanem a személyiséget is – sajnos, nem az.

A negyvenes évek végén s az ötvenes évek elején még a legnagyobb individuumok is elbizonytalanodtak. Leállt bennük a nedvkeringés. S ha később megindult is, a visszaszerzett autonómiájukat sohase kockáztatták. Az Én elbizonytalanodásának egy furcsa tünete lepett el bennünket sorra. Az egyén kritikussá vált, s nem cselekvővé. Helyzetünket pontosan meghatározzuk, mert ezzel a felelősséget is elháríthatjuk magunktól.

Az individualizmus eszménye engem sose vonzott, ellenkezőleg, taszított, de mint a megszemélyesülő erkölcs vagy erkölcstelenség öntőformája mindig is izgatott. Nemcsak a politikában, de a létezés disszonanciájában is az egyik lehazudhatatlan ellenpont mindig az egyén.

Már többszőr is, amikor így hosszabb időre abba kellett hagynom a munkát, rám tört a kísértés: muszáj önéletrajzot írnom. Önéletrajzot? Emlékiratot? A műfaj nem is annyira érdekelt, mint az írás tétje: a sokgumójú Én titkainak a megfejtése. Határozottan azt érzem, az én önéletrajzfélém nem a gyerekkorral kezdődne, hanem a háborúval. Nem az idillel, hanem a katasztrófával.