Kórházi hajnal

Korán ébredek itt is. Megnézem az órát: fél öt. A szomszédos kórtermekben is mocorgálnak már a betegek, elkezdhetem a napot. Kinyitom az ablakot: nyár végi hajnal hűvössége tódul a szobámba. Megcsap, akár egy magaslati gondolat. A hasonlat ezúttal nem keresett, mert csakugyan hatszáz méter fölötti magasságból nézek napok óta a világra. Előttem a fél Mátra, tölgyerdeivel s horpadt völgyeivel Vidróczki párasubája kiterítve fehéredik egy távoli domboldalon.

Első szórakoztatóim a fecskék. Előbb csak egy-kettő jelenik meg a park fái fölött csácsurizva, aztán egyre több. A gyanútlan természetbarát azt hihetné, hogy egy saskülönítmény érkezett a táj fölé, s apró madarak ettől ijedtek meg, ettől villognak ide-oda. Szó sincs semmiféle félelem keltette zűrzavarról. Ellenkezőleg, a rend és a fegyelem irigykedő szemtanúja lehet az ember. Kora hajnali tornagyakorlat folyik, akár a föllármázott kaszárnyákban. Közeledik az ősz, a nagy utazás, s renyhe szárnyakkal tilos elindulni. Erő és magabiztosság kell a tengerek fölött, a szelekben. Mert megtörténhet, hogy a költöző madárcsapat viharba kerül, s egy olyan tenger fölötti utat, amelyet jó körülmények közt, leszállás nélkül két óra alatt megtehet, a szél és az eső foglyaként nyolc óra alatt se szelhet át. S aki tartott már madarat a kezében, tudja, hogy a madár is szorong, akár a bajba jutott ember, s a gyöngébbje a szorongás áldozata lesz. Madárholttestek zuhannak ilyenkor a vizekbe, s a tudósok újabb vizsgálatai szerint a madárhalál oka: infarktus.

Mintha a fecskék is olvasták volna Selye stresszelméletéről szóló könyvét, kíméletlen szívóssággal edzenek. Elröpülnek a völgyig, aztán vissza a kórházépület fölé; villódznak, lebuknak, egy szusszanásnyi időre odakapaszkodnak az eresz alá, de máris elrúgják magukat, mint versenyúszó a medence falától. Akadnak persze lusta és naplopó természetűek, főként az ifjú nemzedék tagjai között, akik lazítva, némán elszabotálnák a megerőltető spártai tornát. De csak rövid ideig lazsálhatnak, mert a mindent látó szemű idősebb fecskék odaröppennek föléjük, s őrmesteri szigorral csapnak szét köztük.

Teli van tőlük a levegő élettel. Egy közösség, amelyet összehangol a föladat. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha a fecskéket látva, egy völgyben éjszakázó zenekar rázendítene valamilyen korszerű naphimnuszra.

Ösztönös mozdulattal kapcsolom be a rádiót. Ha nem is épp naphimnusz, de vidám reggeli zene patakzik belőle. Vidám és könnyed, lityifityisen léha is. Habverés holmi zenei tálban. Azt kell hinnem: egy ködparlamentben székelő gondviselés szolgáltatja ezt a zenét reggelente minden korán kelő magyarnak: aggastyánnak és csecsemőnek, parasztnak, esztergályosnak, kazánkovácsnak, ápolónak és ápoltnak, juhásznak fáradt harangozónak, hogy kezdjük derűsen a napot. Kezdjük emelt fejjel, emelt lélekkel, hiszen az ég felé harsog a beezüstözött szaxofon is, az üveghangok fölfele szállnak. Legyen a reggel egyetlen mély lélegzetvétel, mely kisüvítve a lélekből, a megbízható derű csúcsai felé röpíti a testet is.

Akkor is, amikor lent, a föld közelében óhajt maradni?

Akkor is!

Igen, a reggeli zene vidám és szabvány terrorja újra és újra! Régente indulók harsogtak, lélekerősítő gyanánt: Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd! Most már ez nem olyan fontos. Melltágítóbb lett a világ, s a harcos indulók helyett pattogó nótákkal s különféle világhírű együttesek zenebonájával is föl lehet fűteni a légkört. Beindul hajnalonta a nagy kafkai zenegép, s a megadott föladat szerint válogat: csakis gyöngyöző, ficánkoló, förgeteges, életigenlő, bádogzongorára s műgitárra átírt zeneszámok jöhetnek számításba. Komoly, tűnődő szinte soha. Mintha szertelen, félnótás népet kellene elszórakoztatni. Népdalok, amelyek még akkor is fölszabadítanak, ha búval rakottak, elvétve hangzanak el. A jugoszláv, a bolgár, a román, a lengyel rádió, egyáltalán a közép-kelet-európai népek rádiója a napot a saját hangjai, a saját szája íze szerint, a saját „jó reggelt”-jével kezdi. Nálunk? Egy jellegtelen ország jelentkezik a maga jellegtelen ricsajosságával. A zenekereskedelem bóvli zenéjét kapjuk nagy tételben, ahelyett, hogy a sajátunkéból kapnánk többet és eredetibbet. Kevés lenne egy nép összehangolására ez a zene, de az otthonosság élményéhez természetesen hozzájárulna. Természetesen, akár az akácfa bókolása, a jegenyefáké, a fűzfáké, az Alföld vagy a Dunántúl megszokott képei.

Isten őrizzen a kizárólagosságtól! Semmiről se maradjunk le, látatlanban, ami korszerű, ami divatos. Az idő úgyis végzi a maga dolgát. De kizárólagosságot a silányság, a felszínesség se élvezhessen. Miközben hallgatom ezt a vidám, zenei agitációt, amely a föntebb említett gondviselés jóvoltából azon iparkodik, hogy egész nap boldog legyek, egyre dacosabban tipródok dühöm közepén: azért se! Csak azért se! Mert a gyakorlat mögött kimondhatatlanul is elveket érzek lecsapódni. Reklámozható könnyedségre szoktatni rá a népet nem azt jelenti, hogy a rosszra kapatjuk rá, hanem azt is, hogy nem kapatjuk rá a jóra, a szükségesre. Azaz: lebecsüljük. Nem képzelem a Magyar Rádiót a magyar nép „hajnali egyetemének”, de azt azért elvárhatná az ember, hogy a napot lelkes ébresztők s a hasznos tudnivalók mellett a leghasznosabb tudnivalóval: saját történelme hangulatával, fő mozgásirányaival ismertesse meg. Századok történelmét csákányolva, mindegyik hétfői, keddi, szerdai napnak megvolna a maga emlékébresztő hozama: reménykedés, büszkeség, szégyen, fogcsikorgatás, panasz, elhatározó dac egymást váltogatva. A történelem ugyanis a legérzékenyebb „lélektani médium”, minden emberi képességünk visszhangra találhat benne. Tehát nemcsak célzatos nevelő, de pszichológiai közeg is. A megrendülések színtere. Akadna esemény a drámai átélhetőséghez; akadna példa és történelem fölé nőtt személyiség bőven – Szent Istvántól IV. Béláig, Mátyás királytól Bethlen Gáborig, Széchenyi Istvánig; Kemény Zsigmondtól Bajcsy-Zsilinszkyig, Rajk Lászlóig –, akire a hajnali teafőzés közben is érdemes volna odafigyelni. Mert miről tud legkevesebbet ez az ország? Nem egyik vagy másik labdarúgócsapatáról vagy zenekaráról, hanem saját létezéséről. „A magyarság tájékozottsága ijesztően tökéletlen – panaszkodik egy szerkesztőhöz írt levelében Németh László –; semmit nem tud a világról, s alig valamit magáról. Ide-oda tántorgunk a történelemben, s még az árkot sem nézzük meg, amelybe belelöktek…”

A panasz 1934-ben fogalmazódik meg, s a folytatást – a Rémületes Árokkal, a második világháborúval, valamelyest már tudjuk. Nem jobban, mint az ámokfutó autós, aki a karambol utáni lassú ocsúdásban rakosgatja össze a katasztrófa föltételezhető okát. Későn és szégyenkezve. Vagyis újra csak bizonytalanul.

Régóta forog egy cséphadaró a magyarság feje fölött: a nacionalizmus vádja. A veszélyek veszélye, a bűnök bűne. Tagadhatatlan, hogy válságos helyzetekben ez az átok, mint a legtöbb nép esetében, vizsgálat nélkül is kimutatható. Nem árt, ha félünk tőle. Nem árt, ha az ördögöt időről-időre falra festjük, hogy védekezhessünk ellene, de az eltúlzott ijedelem és ijesztés káros lehet. A gyakran elhangzó rágalmak varjúricsajában álldogálva támad az embernek egy-két szerényebb gondolata. Mindenekelőtt az, hogy az olyan „nacionalizmus”, amely nem másra, de folyton önmagára ártalmas, az már agyalágyultság vagy komoly szervi betegség. Az első állapot gyógyíthatatlan, a másodikkal viszont komolyabban kellene foglalkozni. Az önveszélyes idegbeteget korholni, fenyegetni csak zárt osztályharcok íratlan törvénye szerint lehet, az orvosi logika szerint nem.

Közhelynek számít, hogy a magyarság szervi nyavalyája a kiegyezéssel rögzül, noha jóval előbb kezdődik el a folyamat. Egy közepesen művelt magyar ismerheti ezt a közhelyet, akár a balsorsról szólót, de nem hiszem, hogy össze tudna állítani egy olyan árnyalt kórtörténetet, amelyben az előzmények és tragédiák megindokolt kapcsolatban vannak egymással. Például a Mohács utáni kettős királyság a dualizmussal, a protestantizmus egy mélyebben áramló baloldalisággal és így tovább. Vagy akadna-e csak egy is a közepesen műveltek közül, aki el tudná sorolni a magyar történelem néhány emlékezetes békekötését: a vasváritól a karlócaiig, a szatmáritól egészen a trianoniig, s az örökké vesztes békekötés-sorozatból végül is kibontana egy bizonyosfajta magatartást, netán kilobbantana egy új történelmi látomást, amely iskolai tananyag is lehetne. Nem, ezt nem egy közepesen művelt magyartól, de egy középiskolai tanártól se igen várhatná el senki. Akkor pedig mit várhatnánk el a magyarság nagy tömegeitől, amely tíz esztendővel ezelőtt is csak báván és hitetlenül vette tudomásul, hogy Erdélyben is élnek magyarok, Csehszlovákiában is, a Kárpátalján, Burgenlandban s a Vajdaságban. Negyvenöt után húsz év elég volt ennek az országnak ahhoz, hogy ezer esztendő lelki, szellemi kultúrájának a pántos ládáját vakon fölhasogassa alágyújtósnak. S a hajnalban ébredők közt nem ők vannak-e többen? Nem ők-e a tájékozatlanság Don-kanyarjának az áldozatai, a magukra hagyott lelkek?

Ezerkilencszáznegyvenötnek a történelmi tudatban kellett volna igazi fordulatnak lennie. Az uralkodó osztályaitól megszabaduló nép föltámadásos, nagy korszakának. Sajnos, a fordulat nem a tudatban, pusztán a körülményekben következett be. Továbbra is érvényben maradt, amit én – jobb fogalom híján – történelmi analfabétizmusnak nevezek. Az írni nem tudás, az olvasni nem tudás boldogtalan állapota. Se múlttudatunk, se jövőtudatunk nincs. Veszélytudatunk – amiről Tornai József beszél kétségbeesve – még kevésbé van. Márpedig a tájékozatlanság egy bizonyos fokon alul gyöngeelméjűséggel társul. A jobb létet egy kereszt odarajzolásával megszavazzuk, de egy ilyen szavazatnak nincs tágassága; nincs kiterjedése. A lengyelség az első világháború után – szinte mélyebb szakadékból mászva ki, mint amilyenben mi voltunk – nemzetté szerveződött. Mert belül, a lelkében egységes volt. Föloszthatták újra, kiderült hogy már feloszthatatlan. Vagy gondoljunk Erdély ügyesebb és erőteljesebb „csábítójára”, a románságra. Tudja, hogy megnevezhetetlen, eligazító múlt nélkül nem élhet meg, hát keres magának múltat onnan, ahol talál. A saját mítosza is jó történelemnek, de jó a mások történelme is, mert az összetartozás hitéhez a mesék világa éppúgy elegendő, mint a tények. Bennünk már-már egy lélektani perverzió duhajkodik: azért nem tudatosítjuk soha balsorsunk nagyságát, mert ha tudatosítanánk: a vereséget vereségnek, a tévedést tévedésnek kellene elfogadnunk, nem végzetnek, amely vagy a bűntudat, vagy a beletörődés zsákutcájába sodort már jó néhányszor.

Hogy a fecskék edzéséhez és a hajnali zenéhez miképpen társíthatók ezek a háborgások, ítélje meg az, akinek nyugodtabb a lelkiismerete, mint az enyém.