Összemosódó képek múlt időmből

Apám családjában anyám volt a legfiatalabb meny. A védtelenebb, a kiszolgáltatottabb. Ő volt a fölcsavarható és lecsavarható láng; a naponta megkormozódó lámpaüveg. Az első perctől kezdve helyén kellett lennie a fejének, a szemének, a szavainak. Ügyelnie nemcsak a mafla kiskacsákra, az eszes vércsékre, a hidas ajtaját emelgető disznókra és a csillagokra kellett, hanem a vére mozgására is. Arra, hogy el ne veszítse a türelmét – noha száz oka lehetett volna rá a nap minden órájában. Hiszen folyton a sarkában voltak. Ha például fejte este a tehenet, a korban és családi rangban fölötte állók közül mindig betévedt valaki az istállóba, csak úgy véletlenül, mintha ott akadt volna dolga, és oda-odasandított a kezére: nem fröcsögteti-e szét a tejet az alomszalmára. De sólyomszemek lesték ugyanúgy a szőlőben is. Leste az apósa, a sógora, a sógornője, a röpködő, az énekes, az idegen faluból hozott menyecske: nem röst-e lehajolni a félig elnyisszantott gyomért, s kitépni gyökerestül? De talán még ennél is jobban érdekelte őket: nem torkos-e az új asszony? Nem csipeget-e bele kedve szerint a duzzadó, érésre készülő fürtökbe, mint a seregélyek?

Lehetséges, hogy ezekkel a megkívánt, de érintetlenül maradt szőlőfürtökkel kezdődik az én életpályám? Azokkal az augusztus végi napokkal, amikor már elmúlt a marokszedés ideje, el a tarlóké s a köhögtető toklászoké, és eljött a méz ideje, a részesülés ideje, s anyámnak mégis karókat kellett nyelnie valami ostoba, „meghitt”, patriarkális zsarnokság miatt?

Ha az öröklés rejtelmeire figyelve, ez csak részben van is így, születésem akkor is csupán közjátéknak tekinthető. Egy történet csomópontjának, melyről csak annyit érdemes följegyezni, hogy 1930. február 3-án, Balázs-napkor történt meg velem Zámolyon, leánytestvérem világra jövetele után hat esztendővel.

Később még azt is megtudtam, hogy apai nagyanyám, Bakos Mária, már fél lábbal a sírban volt, de az az emberen túli, égi hit tartotta életben, hogy neki meg kell várnia a jövevény érkezését mindenképpen. Először azért, mert ő látni akarja a gyermeket; másodszor pedig azért, mert gyászba nem szabad beleszületnie senkinek.

És mint mondják: meg is várt. Sőt, a fejem alá ő csúsztatta oda a Bibliát is eltökélten. Ez volt az ő csendes, jelképes búcsúzása és végrendelete. Utána gyorsan magára is csukta mandulavágású, besenyő szemét.

Azt, ha falun egy újszülött kezéhez kapát érintenek, nem nehéz megfejteni: legyen a kölök jó dolgos, ügyes, szorgalmas, égjen a keze alatt a munka. A bibliás „bájolásnak” azonban már többféle jelentése is lehet. Például: legyen a világra jött lélek hithű protestáns, mint amilyenek az ősei voltak. Ne felejtse el a szegény gályarabokat, akik magyarul szóltak a legegyszerűbb paraszthoz is, és akiket hiába kínoztak meg idegen hatalmasságok és idegen istenárulók, hajlíthatatlanok maradtak megaláztatásaikban is. De jelenthette egyszerűen azt is, hogy az új sarj írástudó ember legyen. A tudásé és a törvényeké, s a világért se maradjon odahaza parasztnak.

Tízéves korom körül hallottam először születésemről s bibliás nagyanyámról. Titokzatos volt és fölfoghatatlan: pólyában én? Egy haldokló kéz szeretetével s jövendő aggodalmával körülvéve? A gólya hozta gyerek meséjét én is úgy fogtam addig föl, mint évődő, pajkos mellébeszélést, de sose gondoltam rá, hogy a születésemről egyszer majd mást is gondolhatok. S hogy éppen egy haldokló öregasszony miatt! Emlékszem, ültem a besötétített szobában, mikor rám tört világra jövetelem izgalma: nyár volt, nagy nyár, a szoba földje hűtötte talpamat, és heves szívdobogás közben azt éreztem, hogy én most születek igazán: most, most: az udvaron hó van, a hóban egy fekete ló nyerít, és nyerítésétől vörös szakadék támad a hátam közepén. Annyira megrémültem, hogy kiszaladtam a házból.

Voltak vidékek, de még inkább elszigetelődött faluk, ahol az újabb gyerekáldás ellen úgy is védekeztek az asszonyok, hogy kicsinyeiket hosszú hónapokon át szoptatták, mert a szoptatás ideje alatt nem estek teherbe. Egyik barátom hároméves koráig szopott, én csak tizennyolc hónapos koromig. Már futottam, már beszéltem, már javában cibálgattam jó öreg kutyánk fülét, már elbírtam a kisszéket, és vittem anyám után a szérűbe, a kertbe, hogy szoptasson meg. Ma már elképesztőnek, sőt mulatságosnak, de ugyanakkor édeninek is tartom ezt az ártatlan állapotot, ezt a kisbikakuncsorgást, amelyért – mint későbbi életemben mindenért – már akkor meg kellett kínlódnom. Nemrég – néhányan még az idősebbek közül is – fölidézték, hogy odahasaltak a kapunk elé, a kutya kikoptatta gödörhöz, és rázendítettek egyszerre:

– Tizennyolc hónapos kölök, és mindig szopik. Cupp, cupp – s már kereket is oldottak nyihorászva.

Néha úgy gondolom, hogy kizárólag önérzetből fordítottam hátat tökmagkoromnak. Önérzetből, a bőrömet átfúró hahoták miatt. Vannak föléledő pillanataim, amikor a gúnyolók s a futva elmenekülők iránti dühömre máig emlékszem. Méregzsák – mondták rám később is a felnőttek –, látva konokul leszegett fejemet, fölnyithatatlan számat. De ahogy fölidézem ezt a megsózott, megpaprikázott jellemzést, úgy tetszik, hogy több volt benne az elismerés, mint az elmarasztalás. Sőt, némelyeknek még örömére is szolgált, hogy csip-csup csúfolódással vagy sértéssel kihozhattak a sodromból. Élvezték morgásaimat, mint a kiskutyáét, akinek azért dörzsölik gonoszul az orrát, hogy jó harapós kutya legyen. Később – hat-hét éves koromban – az érettebb fiúk csordájába se csupán unokabátyám kedvéért fogadtak be, hanem vadságom s akaratosságom miatt, amit az otthoni szóhasználat szerint mindenki „nagy természetnek” nevezett el, holott csak sérülékenység volt a javából. De egy világért se szakadtam volna el tőlük, mert nemcsak pisztereltek, szükségük is volt rám sokszor. Kellettem nekik az arcátlankodásaikhoz. Tavasz van, mennek a lányok vízibúzát szedni a sóstóra a kislibáknak. Mennek csapatosan a kertek alatt. Kísérjük őket mi is – örök ellenfelek – a vadribizligátak fedezéke mögött. A lányok letérdelnek a gyér vizű folyópartra, s jócskán előrehajolva tépik a meder aljából a selymes füvet. Vihorásznak, sikongatnak, s arra ügyelnek csak, hogy bele ne bukjanak fejjel az iszapos mederbe. A farukon harmonikázva mozog, lélegzik három-négy szoknya is, mert nálunk dudos szoknyát viseltek egészen a háborúig.

– Na, fiúk, itt a kiskésem, ki hajtja föl Szabados Zsófi szoknyáját a nyaka közé, hogy a fekete csibécskéjét megláthassuk? – kérdezi a széles arccsontú Tanárki Miska.

Jelentkező nincs, a kiskés visszakerül a zsebbe, ami egyúttal azt jelenti, hogy akkor pedig én következem. Én, a legkisebb, a vakmerő, a félig-meddig törvényen kívüli, akiről még korai volna föltételezni bármiféle disznókodást, parázna gondolatot. És valóban én következem. Csúszok hason a fűben, suttyó partizán. Hasonló izgalmat is érzek: amit elvárnak tőlem, teljesítenem kell. Köztudomású, hogy a parasztlányok akkortájt még nem viseltek bugyit, legalábbis mifelénk nem, tehát egy ilyen váratlan rajtaütés igazi, vérmes, megemlegetni való győzelmet ígért. Évekig forrón lehet tartani, táplálni vele a bujaság fogságában vergődő kamaszképzeletet, vagy ha sértésre kerül a sor, visszaélni vele gorombán:

– Mért hordod az égben az orrod, aranyom, láttam a micsodádat!

Hogy mit kaptam én egy ilyen sikeresen végrehajtott „fegyvertény” után, az tudja csak elképzelni, akit fölbőszült vaddarazsak rohannak meg a réten, vagy öt-hat megcsalt szerető karmolt össze ötven körömmel. Bekerítettek a lányok engem is: rám ültek, rám hasaltak, a fejem ott ficánkolt a combjuk között, ez már nem zavarta őket, s ütöttek a fölbujtóim helyett is gyönyörűséggel, ütöttek zöld és fekete szemekkel – volt köztük, aki még belém is harapott.

 

*

 

Egy jó szemű kritikus talált aranypénznek tekinthetné ezt az emlékemet. Föl-fölhajigálva a fénybe, szemmagasságba, könnyűszerrel kisüthetné, hogy ezen a pénzen az én mostani arcom gyermeki mását látja kidomborítva. A fölbujtathatót, a veszélyekbe lökhetőt, akin végül is másokért verik el a port. Sorolhatná a példákat is felnőttkoromból, amelyek szóról szóra őt igazolnák. Ha megesne velem ez, akkor se bújnék szégyenemben a föld alá. Egyrészt mert az ember nemcsak egyetlen tulajdonságával azonos, ha ez a tulajdonsága mégoly jellemző is rá. Másodszor azért nem, mert inkább kövessek el két ostobaságot is egymás után, mint hogy egyszer is a fölbujtók vagy a bokor mögötti bölcsek közt lapuljak. Nem beszélve arról, hogy bármi kockázatos dologba keveredtem eddig, tetszeni nem másoknak, magamnak akartam.

Most, hogy erről beszélek, most értettem meg igazán Sartre-ot. Pontosabban: A szavakban alkalmazott módszerét. Ez az önéletrajzra hasonlító emlékezés nem más, mint a gyerekkor világába visszavetített önarckép. A felnőtt író, a világhírű filozófus, a moralista, a különcködő és komoly értelmiségi, a maga ellen is lázadó férfi, lekicsinyítve, mint valami trükkfilmben, eljátssza előttünk az életét. Nem az utólag bekövetkezett eseményeket sorolja el, hanem a csírák igazságát mutatja föl; a zsenge kalandot, amely egzisztencializmusának eredetét nem a felnőtt értelem csákányával bontja ki, hanem a gyermeki lét ösztöneivel hitelesíti. Hiszen, ha már gyerekként maga teremtette meg önmagát, ki merné kétségbe vonni, hogy világba vetettségünk elmélete nem kiagyalás, hanem sors és élmény. Nincs apa? Nincs felettes én? Ez esetben mi más történhet, mint hogy az irányító helyébe és a pedagógia helyébe a képzelet kerül, amely úgy gondoltatja el velünk az életünket, hogy minden mitőlünk függjön. Akaratunktól, közömbösségünktől, dacunktól. „Senkinek a fia nem lévén, önmagam okává váltam, csupa gőggé és csupa nyomorúsággá; az a lendület segített világra, amellyel a jó felé törtem” – olvashatjuk egy helyütt A szavakban. Másutt meg ezt: „A polgársághoz tartozó gyerek a pillanat örökkévalóságában él, ami a tétlenséget jelenti: én hát azonnal Atlasz akartam lenni, mindörökre és mindöröktől fogva. S még el se tudtam képzelni, hogy az ember dolgozhat is, s így válik Atlasszá…”

Sartre, persze, túlontúl ismeri felnőttsége mozgatóerőit, hogy hiteles ügyességgel elfogadtassa velünk a kezdetek rendhagyó voltát. És a szakadékok fölött szökdelő stílusa még a gyanúsabb pontokon is átsegíti. Az olvasónak tökéletesen mindegy, hogy a csoda mikor történik, csupán az érdekli, hogy megtörténik. Sartre a stílusával megszünteti – vagy legyőzi? – az időt, kiiktatja a biológiai korszakokat, hogy a szellem minden járulékos eleme fölött úgy uralkodjék, ahogy az akarata vezeti.

Mikor elolvastam a könyvét, átvillant rajtam, vajon én mit tudnék felnőttségemből visszavetíteni a gyerekkor közegébe? Mit, ami a magasban járó eszmék, netán létfilozófiák csírabomlását megmutatná? Ha ő a könyvek világában mozogva mitológiai istenek nyomába szegődhetett, én legföljebb a zámolyi kanászt szemelhettem ki magamnak. Ő se volt éppen akárki: rézszögekkel kivert ostora volt, okos kutyái, ökörszarv tülke, s ami mindent fölülmúlt: nem félt a nagy tökű, duhaj kanoktól sem.

Igaz, ha könyvek nem is, de körülzsongtak a történetek. Megérkezik Zámolyra egy seregélyesi ember, egylovas kocsival. Beül harapni valamit a kocsmába. A kövesztett mellé savanyúságot is rendel: ott áll a pulton egy nagy uborkásüveg, teli cseresznyepaprikával. Abból kér. Marja a torkát, de ízlik neki. A szomszéd asztaloktól át-átszólnak hozzá, ugratják:

Nem való ez a paprika seregélyesieknek. Zsenge saláta… az igen… vagy inkább lósóska.

– Persze, persze – morog vissza a seregélyesi – a zámolyiak erős bikaszart esznek éhgyomorra is.

– Nem is képviselőfánkot.

Szó szót követ, élc élcet. Végül eljutnak a fogadásig.

– Na, mit adnak a híres zámolyiak, ha egy ültő helyemben megeszem az egész üveget?

Az egyik gazda, aki új, vasalt kocsiját viszi épp haza a kovácstól, egy monte-carlói gróf nagyvonalúságával a seregélyesi ember tenyerébe csap:

– Magáé a kocsim.

– Áll a fogadás – mondja az egylovas ember, s nekiáll a cseresznyepaprika eltüntetésének. Kettéharapja az elsőt, s nyeli. Ketté a másodikat, a harmadikat, s csak nyeli. A körülötte állók elképedve nézik a teljesítményt. Fél óra múlva híre-hamva sincs a paprikának. Megnyerte a fogadást, és mert az adott szónak akkor még volt becsülete, övé az új, vasalt kocsi is. Elüldögélnek még a csodálkozás idegenségében másfél óráig, amikor a seregélyesi ember föláll, hogy kimenjen vizelni. Hármat-négyet lép, és elvágódik. Odaugranak hozzá, hogy fölsegítsék. De hiába. Már halott.

Ez a történet még apám legénykorában esett meg, de megeshetett volna később is, a húszas-harmincas években. Zámoly még ekkor is hamisítatlan, sárkoloncos falu. Elzárt és elzárkózó. A vonatok s az autóbuszok is elkerülték. Székesfehérvár ott csillámlott ugyan egy kőhajításra, hiszen csak tizenhárom kilométer a távolság, de mintha mégis egy másik földrészen terpeszkedett volna. A házai, a „palotái” egytől egyig osztrákos színűek voltak: cudar sárgák. A templomai falából is kövér és redős ruhájú szentek léptek ki üdvözülten a napfénybe, fejük búbján az isteni madarak áldásaival. Az el-elpöttyentett ellenszenv a zámolyi őslakosságot jellemezte, amelynek a zöme protestáns volt. Nyakas kálvinista. Ami minden egyebet jelentett, csak vallási megszállottságot nem. Mert amennyire csökönyös kálvinisták voltak, legalább annyira megrögzött pogányok is. Fönntartás nélkül hittek a szemmel verésben, a bűbájolásban, a vajákosok erejében. Valamiképpen Koppány és Kálvin osztozkodott egyenlő arányban a lelkükön. Volt olyan pásztorember, aki a Zsoldos-féle ház előtt kukoricaszemekkel szórta be egy vékony csíkban az utcát, és megesküdött rá, hogy a hazafelé rohanó kondát a kukoricacsík előtt néhány méterre lefekteti a földre. S le is fektette. „Megnyűgözte az állatok lelkét” – mondták róla.

Ma is hihetetlen, hogy elmúlt ezer év; hogy a tizennégyes háború halottainak emelt mészkő szobrot rég kiverte az idő ragyája, de a fél arcát s a fél szemét az Isonzónál hagyó T. Mihályról gyerekkoromban még hittel híresztelték, hogy éjszakánként nagy fekete kutyává változva kóborog faluszerte. Állítólag egyszer valaki megdobált kővel egy ismeretlen kutyát, és az eset után T. Mihály hetekig nyomta az ágyat. Véraláfutások voltak az oldalán s tenyérnyi foltok.

 

*

 

Majdnem negyven esztendőnek kellett elmorzsálódnia ahhoz, hogy kölökidőm bűbájjal megvert eseményeire, hiedelmeire épebb s kerekebb formákban újra rábukkanjak. Nem kerestem én semmiféle elsüllyedt világot, de keresetlenül is föltárult előttem.

A hatvanas évek végén jutottam ki először a moldvai csángók közé. Az első nap még az ámulásé volt. Micsoda viselet, micsoda nyelv! A mondataikat nem a válogatós értelem terelgette maga előtt, egyenesen az életükből szakadtak ki. A nagylábujjuk, a hajuk szála, a fölfelé áramló vérük beszélt. Az eső, amelyben megáztak. Magyarul beszéltek, de sokan közülük azt se tudták, merre van Magyarország, csak annyit tudtak: valahol a Nagy Erdőn túl. „Isten áldja mindnyájukat, hogy megtiszteltek az életünkben. Legyenek vigassággal, békességgel, érjék el útjuk végét, ahogy igaz lélekkel elgondolták.” Mondták ezt csángósabban, mint ahogy én most fölidézem, de az én fülemnek ismerős volt a hangulatuk. Aztán az ötödik-hatodik napon már szívmagasságig álltam a múltban. Sorjáztak a történetek, a szokások, s amit én odahaza elszórt cserépdarabként vettem föl a földről, Moldvában még egészben volt: egészben, mint egy használatban levő tál, korsó, tányér. A hiedelmek még kormányozták a lelket, beleszóltak a hétköznapokba. Azt például, hogy micsoda mély határ választja el a szájhagyományos kultúrát az írásbeli kultúrától, könyvekből kevésbé értettem volna meg, mint ott a helyszínen.

Egy különös, vad, végzettel fenekedő szokás adta a kezembe a kulcsot. Bukovinában s Moldvában – ha erőtlenebbül is, mint régen – mind a mai napig fönnmaradt a kiböjtölés szokása. Vagy másik nevén: a fekete böjt. Mint a zárt kultúrákban minden erkölcsi szokásnak, ennek is nagyon gyakorlatias alapja volt. A bukovinai székelyek s a moldvai csángók körében roppant nagy bűnnek tekintették a lopást. Hányatott életük következtében örökös szegénységben éltek. Igen ám, csakhogy lopásra épp a nincstelenség sarkantyúzza az embert; a mindennapos hiány, az életösztön ferde, megzavarodott bosszúja. A helyzet – kiélezve a példát – gyakran eljuthat a lenni vagy nem lenni állapot mintájára: a lopni vagy nem lopni állapotáig. Utolsó szalmaszálnak csak a vakremény marad: hátha nem derül ki a titok.

A kárvallott pedig épp a fordítottjában reménykedett: ki kell derülnie. S azért kezdett böjtölni, hogy kiderüljön.

A böjt általában héthetes vagy kilenchetes. Az első héten hétfőn, a második héten kedden, a harmadikon szerdán böjtöl a póruljárt, és így tovább, míg le nem telik az előre kiszabott idő. Gyakran nemcsak a közvetlen vesztes tilt el ezeken a napokon magától ételt, italt, hanem a csöppségek kivételével egész háza népe is koplal. Sőt, a jószágai is. Hadd sivalkodjanak, bőgjenek, hadd zörgessék a láncot. Hadd tudja meg az egész falu, de mindenekelőtt a tolvaj, hogy a kárt szenvedett nem nyugodott bele a veszteségbe, ellenkezőleg, ég, föld s mindenekelőtt az Isten segítségét kéri: mutassa meg, kicsoda volt a tettes.

Magam beszéltem olyanokkal, akik életük során kétszer-háromszor is böjtöltek, és eredményesen. Néha ez az „eredmény” a görög sorstragédiák gyászos komorságával találkozott össze. Mint például az alábbi két szájból is hallott történetben.

Egy asszony férjhez adta két leányát. A nagyobbikat olyanhoz, aki a családjukba illett. A kisebbik azonban maga döntött, s olyan jómódú gazdalegényhez ment feleségül, akinek az anya előtt nem volt becsülete. Anya és lánya emiatt haraggal váltak el egymástól.

Egy alkalommal az egyedül élő anya bement a városba, s míg odajárt, valaki ellopott a ládájából két türet vásznat. Néhány hónapos munkájának az eredményét. Ki volt? Ki lehetett? A szomszéd? A sógor? A rémület a nagyobbik lányához vitte: nem tud-e valamit a vászonról? Nem tudott. Még egyszer megkérdezte, most már nyomatékkal, mert ha nem kerül elő a szövés, ő  kiböjtöli  a tettest, akármi történik is vele. A nagyobbik lánya igazat mondott. Az anya végül elszaladt kisebbik lányához, aki már áldott állapotban volt negyedik hónapja. „Lányom, ha elrosszult is köztünk az érzés, eljöttem hozzád tudakolni: nem te jártál-e nálam, amikor a városban voltam, s nem te vitted-e el két türet vásznamat?” A lány azt mondta: nem. Az anya másodszor is megkérdezte, ugyancsak nyomatékkal: „nem te vitted-e el a vásznat, hogy kárt okozz nekem? Azért faggatlak, mert én böjtöt akarok fogadni a tolvajra, aki csúffá tett, aki megrabolt, és nem szeretném, ha saját véremből valót büntetne az Isten.” A lány újra azt mondta: „nem, nem, nem”.

Az anya nemsokára elkezdte a böjtöt. Eltelt egy hét, el kettő, három, de még semmi. „Uram, büntesd meg, aki rosszamat akarta” – imádkozott minden böjti nap végén az asszony. A negyedik héten jajveszékelve szalad be udvarára egyik keresztlánya: meghalt Ilona! Ment a kútra, síkos volt az út, elesett, és meghasadt a koponyája.

A halál nagyobb és fenségesebb úr a haragnál. Az anya megy mosdatni s fölöltöztetni a halott lányát. Szedi ki ládájából a halálra való ruhát. S a ruhák alatt az elveszett vászon! Az anya fölsikolt, összeesik. Egyetlen mondat szakad ki belőle: „Megöltem a lányomat, én öltem meg.”

Hihettem volna ezt a történetet prózává oldott balladának is. A csiszoltsága, a kereksége valamilyen stilizáltságra utal. De később, amikor számtalan más betegséggel vagy tragédiával végződő kiböjtölésről hallottam, el kellett fogadnom hiteles történésnek. S ekkor már a látszólagos képtelenségre is könnyű volt válaszolnom. A kiböjtölésben nincs semmiféle bűbájolás, rontás, babona, mint ahogy sokan hiszik. A kiböjtölésben törvény van. Ugyanolyan törvény, mint Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésében. A főszerepet a kiböjtölésben is a szorongás, a fenyegetettség, az egyre fokozódó hatású stressz okozza. Hiszen mihelyt megtudja a tettes, hogy elkezdték ellene a böjtöt, élete csupa rettegés lesz. Reggel ezzel kel, este ezzel fekszik. A fél szavakból ezt szűri ki, a pillantásokból szintén, mert ha csakugyan kitudódik, neki örökre vége. A közösség megbélyegzi, s kiveti magából, mint a bélpoklosokat. S a lélekben pusztító féreg – a lélektan alapfokú ismerete szerint is – előbb utóbb a testet is kikezdi. Előbb az idegrendszer züllik szét: a kéz, a szem zavarosodik meg a félelemtől, s végül a szervek rogynak térdre, megadva magukat a végzetnek, a felsőbb erők hatalmának.

A modern orvostudomány újabban kénytelen volt föltenni azt a kérdést, hogy bekövetkezhet-e a halál is valamilyen lélektani hatás, például komor és fenyegető megátkozás nyomán támadt félelemből?

A válasz egyértelmű: bekövetkezhet, főként a civilizált ember világától oly messzire álló közösségek világában, ahol a képzelet, a hit még elemi hatalom, s az elfojtott rémület – az Istentől vagy a szellemektől való félelem – oly stresszhatást vált ki, amely a test biológiai működését fölborítja, a véredények összeszűkülnek, csökken a vérellátás, az életfontosságú szervek elbizonytalanodnak, a szívműködés akadozni kezd, és végül bekövetkezhet a halál.

A moldvaiak kiböjtölési szokásában kétféle vallás keveredik markánsan: a keresztyénség s a nomád őshit. Az ima és a ráolvasás. Ismerek olyan Moldvából áttelepült asszonyt, aki hat elveszett lúdjáért fogadott böjtöt Magyarországon. Böjtje itt hatástalan maradt. Nem mérte föl a szerencsétlen, hogy ennek csak ott van foganatja, ahol egységes a világkép; ahol az áldozat és a bűnös még ugyanabban az Istenben hisz, ugyanattól az Istentől retteg, akitől életet és halált is kikönyöröghet.

 

*

 

Az otthoni babonák mögül egy ilyen világképnek a hamuját is elfújta már a szél. Nekem ugyan még öntöttek ólmot, amikor megharapott a Simonék kutyája, s anyám a negyvenes években is vakon hitte, hogy Nagy Örzse néni meg tudja rontani szemmel a tehenet, de ezek a hiedelmek egyre fáradtabban pislákoltak már gyerekkoromban…

Hátrapillantó tükrömbe a sejtelmek s a babonás furcsaságok mellé most másféle árnyak is beúsznak. Velük egyenrangú emlékek csonthéjas homlokú férfiakról. Hisz annyi megkeményedő, böszme, zárkózott, baltafejű embert, mint amennyit magam körül láthattam, kevés faluban lehetett volna találni. Sarkukon járó, fenenagy egyéniségek voltak. Halálosan görcsösek, humortalanok, mintha az ószövetség idegbeteg prófétáit utánozták volna vidékies kiadásban. Amit egyszer kinyilatkoztattak: úgy volt! Dőljön össze a világ, kéküljön meg az Öregisten, akkor se változtattak rajta. Ilyen megveszekedett, csupa idegcsomókból álló ember volt egyik nagybátyám is: Csoóri Ferenc. Fiatalon halt meg a felesége tüdőbajban, fiatalon a lánya is, szintén tüdőbajban; a háborúban félig épen maradt háza a háború után égett le, egyedül maradt. Egyedül és magára. Vetetett egyszer valakivel magas szárú bundacipőt magának. Meleg, bokát szorító, jó lábbeli volt. Viselte is három napig. Akkor észrevette, hogy a ballábas cipőjének a szára fél centivel magasabb, mint a jobblábasé. Ettől kezdve nem viselte. Mindenáron levelet akart íratni velem a miniszternek, hogy léha munkáért ő nem fizet: küldjék vissza a pénzt, s vihetik a cipőt.

Öreg korára egyetlen embert engedett magához: Péter Jánost. Családját elhullatott ember volt ő is. Egy lórúgás rosszul összeforrt sebhelye az arcán. Együtt hallgatták esténként a rádiót: a Kossuthot is, a Szabad Európát is, és persze politizáltak. Egyikük azt állította, az oroszokat nem lehet legyőzni soha. Az orosz tél mindenkit megleckéztet. A másikuk a sárga veszedelemről hallott század eleji jóslatot emlegetett. Soha semmiben nem értettek egyet, de azért döcögött velük a barátság szekere a sír felé. Egyik alkalommal azonban olyan butaságon kaptak hajba, aminek semmi köze se volt a „nagy politikához”. A kérdés így szólt: hol áll a mi hátsó kéményünk? A vaskályhától jobbra-e vagy balra? A vitában többszörösen vérig sértették egymást, és úgy haltak meg mindketten, hogy a másik nevét soha többé nem ejtették ki a szájukon. Péter János halt meg előbb, de halál ide, halál oda, bátyám a mindenek fölött való végtisztességet sem adta meg volt barátjának.

De talán még ennél is hajmeresztőbb az a pillanat, amikor a háború utáni napokban átjön hozzánk – ugyanis szomszédok voltunk –, s azt kérdi apámtól: Borostyán Mári nem hagyta-e nálunk az ő fésűjét, mert sehol se találja.

Akkoriban még egy fésű is kincs volt, hisz semmink se maradt.

– Mért hozta volna át? – kérdi apám.

– Mért ne hozhatta volna – háborodik föl Ferenc bátyám –, elvégre nektek is ugyanúgy rokonotok, mint nekem.

– Azt gondolod, hogy adtunk neki érte egy égből leakasztott sonkát?

– Azt.

– Köll a kandisznónak a te fésűd – veti oda apám ingerülten.

Ettől az egy mondattól a rokonságnak tizennyolc évig befellegzett. A nagybátyám nem köszönt egyikünknek sem. De ez a harag pontosan olyan abszurd volt, mint az összeveszés. Anyám, noha jól ismerte testvérbátyja tuskónehéz természetét, mégse tudta elviselni, hogy magára maradva ne egyen meleg ételt, vagy hogy egy szép napon eltetvesedjen. Mit szólna a falu! Mit szólnának a rokonok! Tehát mosott és főzött rá, mintha nem ketyegne köztünk semmiféle pokolbeli óra.

Csak az étel átadása okozott kezdetben némi fejtörést. Személyesen átadni nem lehet, mással átküldeni nem tanácsos. Ki tudja, hogy bátyám nem vágja-e ki az udvarra az egész hóbelevancot buktástul, bablevesestül. Végül is megoldódott a gond. Anyám a két udvart elválasztó kerítés dúcára rakta ki mindennap az ebédet és a vacsorát. A nagybátyám olvasni tudott a „néma jelekből”. Megvárta, míg anyám eltűnik, s akár az éhes farkas, odasompolygott a lábasokért. Másnap reggelre az üres edények mosatlanul ugyanott voltak a dúcon.

Ferenc bátyám, sajnos a meddő különcökhöz tartozott. De égtek előttem jobb fajtájúak is. Teremtők, szorgalmasak, tisztességbolondok. Az egyiket – Bagotai János keresztapámat – nevelőmnek is mondhatnám. Ő volt rokonságunkban a legmódosabb koma és a legdolgosabb is. Jó presbiter és jó káromkodó férfi volt egy személyben. Nem azért, hogy az Istennek is megadja, ami az Istené, és a császárnak is – ő a maga kedve szerint cselekedett, magához akart hűséges maradni. Nem szerette az orrukat lógató parasztokat maga körül. Ha dolgozott, járt a keze, és járt a szája is. Három nyáron át én voltam a kévehányója takarodáskor. Egyik alkalommal már nagyon magas volt a rozsasztag, hajazni kellett.

– Na, kölök – szólt le föntről –, hadd lám, milyen tiszteletes úr lesz belőled? Hozzá tudod-e vágni az égi atyához azt a néhány kévét?

Meghaltam volna a szégyentől, ha ilyen – diáknak odanyeső – mondat után nem tudom hozzávágni. Vagyis úgy röpíteni föl a kévét egyenként, mintha a súlydobást és a céllövést egyidejűleg kellene elvégeznem.

Nem régen olvastam egy Csin nevű kínai írástudóról, aki a Han-korban élt. Följegyezték róla, hogy ha leült dolgozni, összekötözte zsinórral a haját, és a zsinórt odaerősítette a mestergerendához. Mert ha a fáradtságtól a feje előrebukik, a hajtépés kellemetlen érzése újra észhez téríti, és dolgozhat tovább. Keresztapám nem lévén kínai bölcs, se könyvbújó ember, magától talált ki hasonló módszereket. Az egyik ilyen „találmánya” a vesszővékás alvási szabadalom volt. Sürgős dologidőben – főként aratás idején vagy hordáskor-takarodáskor – nem szeretett ágyban aludni. Kiment a pajtába, megrakta új szénával a vékát, és abban szundítgatott. Mert ha netántán gátlástalanul belemélyedt az alvásba, imbolygott, bókolt, bukdácsolt, nyaklott az ő feje is, mint ama kínai bölcsé, s ilyenkor borult vele a véka. Fölébredt, kinézett az égre, milyen idő van és mennyi, s utána döntött, alszik-e még egy sort, vagy veri föl a családját, hogy készülődjenek. Akkor volt boldog, ha mi már hajnali harangszókor jöttünk hazafelé a megrakott szekérrel, s a többi paraszt még csak cammogott kifelé a határba. Kajánul megkérdezte ilyenkor mindenkitől, akivel összeakadt.

– Megmondanád-e pajtás, ki a halott, kinek harangoznak?

A lustaságot célozta meg ezzel a szívtájékon. Este, sötétedésre viszont már mindennel végzett. Kiült a háza elé, s ha nagyon későn nyekergett valaki hazafelé szekérrel, attól pedig azt kérdezte: – Komám, hová akasztottad a határ kulcsát? Nem akarom hajnalban sokáig keresgélni.

Három nyáron át vizet és vért izzadtam mellette, illetve vele együtt. Belekóstoltam, mit jelenthetett szolgalegénynek lenni a nagygazdáknál, de a magukat hajtó parasztok lázas aszkézisét s munkamegszállottságát is megismertem.

 

*

 

Értelmiségi és paraszt ugyanabban a bőrben – ez maradok már nyilvánvalóan halálomig. Néha zavar ez a felemás lét, néha megnyugtat. Választanom kellett volna? Egyértelműbbé válnom? Zavarodottabb korszakaimban meg is próbáltam, de csak a fejemet sikerült kiröpítenem az űrbe. Elszánt városlakó is akartam lenni. Untam a sáros falusi utcákat, a libazsenyegést, nem tudtam jóízű kortyokat inni a falusi kocsmákban, két-három napos faluzás után rettenetesen hiányzott a Gellért presszó kávéja, csöndje, hangulata vagy épp a nyüzsgése. Hiányzott a szememnek valamiféle nagyvilágias metafizika, amelyben csak megvillannak férfiak, nők, aztán eltűnnek, maguk után hagyva a testiség vagy a szellem szabadabb légkörét. A modern művészetek is azért hoztak annyira lázba, mert kalandos hajlamaimat nagyon föl tudta csigázni a magamon túli világ. Én könnyű, futó, gyors szerelembe bonyolódtam olyan városokkal is, mint New York, talán azért, mert megéreztem, hogy az emberiség fennhéjázó ösztöne: az apokalipszissel összeházasított gótika, ebben a városteremtményben érte el csúcsait. De ha átmenetileg sikerült is összefektetnem gondolataimat szélsőséges gondolatokkal, hajlamaim tombolása közben, vagy utána, mindig megszólaltak az otthoni tücskök, fölrepültek a porban megfeneklett otthoni ludak, s hangjuk, mint magaslati deszkahasadás, eredetemre emlékeztetett. Életem első tizenkét esztendejére, amely egyértelműen paraszti sorban telt. Disznók mellett, nyáladzó ökrök előtt a porban, a latyakban, a gőzölgő tavaszi barázdában. Hallom ma is a köszörűköveket a disznóölés előtti napon sikítozni. Arcomba fröccsen másnap a vér, s úgy törlöm le, mintha sár volna. Vagy kint vagyok épp a határban, méghozzá közel a diófához, ahol az égzengéses, vad nyári zivatarban az öreg Bödét agyonvágja a villám. Aztán Szijjártóék fölfújódott üszőinek a meglékelésénél segédkezem. Dől belőlük az ocsmány bűz, a harmatosan behabzsolt és elgázosodott lucerna pokolbűze, szinte süvít, de nincs idő fintorogni, mi jó, mi rossz, mert zordabb a tét: vagy megmarad a két üsző, vagy tönkremegy család… A szomszédunk lova a lábát töri. Az összecsődülő férfiak úgy ítélik meg, hogy az állat menthetetlen. Végezni kell vele mielőbb, ne kínlódjon fölöslegesen. Agyonlőhetné a jáger, de ő nem bratyizik a parasztokkal, ő az uradalom erdésze, a gróf vadőrje. Fejbe lőhetné apám is, hisz olajos rongyokba csavarva, az első világháború óta ott lapul vadászfegyvere a padláson, a rag alatt, csak hát engedélye nincs hozzá. S ha megtudják, hogy fegyvere van, alaposan ráfizethet. Marad tehát a hegyes csákány, szétreccsenteni a sérült ló koponyáját. S a hóhérmunkát ki más végezhetné el, mint a ló gazdája, akit a csapás ért. Siránkozni majd ráér később, most cselekedni kell! Megcélozni – a keserves úristenit – a dédelgetett állat szeme közét, utána pedig rögtön megnyúzni a dögöt, mert szegény ember nem dobhat a dögkútba csak úgy finnyáskodásból néhány pengőt.

 

*

 

Ennek a világnak örökre vége. Egylovas kocsit vagy ökrös gazdát előbb lát az ember a néprajzi lexikon köteteiben, mint a valóságban. Nem nyikorognak többé késői szekerek az alacsonyra ereszkedett hold mögött sem. Hazamegyek, végigballagok az udvaron, a tárva-nyitva hagyott istállóajtón fecskék röpködnek ki-be, mint régen, de a jászol előtt rozsdás vashordók, szecskavágó kerekek meredeznek. Két megpenészedett csizmaszár, gombás járomfa. Fönt a gerendán egy vakaró: igazi vastenyér. A páncélos vitézek évszázadaira gondolok. Lassan az ő holmijaik mellé csúsznak ezek a tegnap még használatos paraszti tárgyak. A szérűn, félig már a földbe süppedve, egy taliga. Ott röpdös fölötte egy lepke, nem szállna rá az istenért sem. Valamikor itt kazlak álltak: széna és szalmakazlak. Ha megrekedt köztük a nyári levegő, fuldokolni kellett, s az öröklétre gondolva mosolyognom, mert bizonyos voltam abban, hogy majd ott is pattogni fog a szalma, és ide-oda szédelegnek majd a tyúkok. De vége… minek is? Egy több évszázad óta – változásaiban is önmagát őrző – paraszti világnak.

Elmondták már, persze, hogy elmondták. Erről is, mint annyi másról, Nagy László beszélt igazi megrendüléssel A Zöld Angyalban. Sírás, káromkodás, végelszámolás s a reménykedés viharzó műve a verse. De azért el kell mondanunk még őutána is a történteket, a részleteket. A változások és változtatások lélektanát.

Húsz évvel ezelőtt a Tudósítás a toronyból nem volt más, mint egy zavarba jutott fiatal ember körbepillantása. Aki lélekben siettetné is a paraszti világ eltűnését, a gyomorban, a torokban megnőtt daganat kioperálását; siettetné, mert senki se vetette meg jobban a paraszti élet embertelen voltát, mint maguk a parasztok, de a sürgetés mellett ott szűköl benne a múlt minden veszélybe kerülő értéke: mi lesz, ha az is veszik, aminek nem szabadna. Félek hazamenni Zámolyra. De félek szembesülni más falukkal is. Nem vagyok vak: látom, hogyan rangosodik a vidék élete. Házak, autók, mozgékonyság ott, ahol harminc éve az eke vasa nemcsak a földbe hasított bele. Soha nem élt ilyen jól a parasztság – írja az újság, mondják a politikusok, vallják maguk a parasztok is. Hát akkor mitől félek? Csak nem a gyerekkorom világát siratgatom? Az öntudatlanság éveit, amikor még azt se tudtam: gyerek vagyok-e vagy madár? Nem; nem a nosztalgia kötötte nyakamba koloncát! Örülök, hogy a parasztság remekebbül vizsgázott a Nagy Történelmi Pillanatban és utána is, mint ahogy hinni lehetett volna. Igaz, az ötvenes években túlesett egy gerinc- és egy lélekroppanáson, ami nélkül a szövetkezetesítés idején minden bizonnyal szívósabban ellenáll. De négy-öt esztendei fenyegetettség, bizonytalanság hajlékonyabbá tette. Az ösztöneivel talán még tiltakozott, az eszével azonban belátta, hogy régi életétől el kell szakadnia. Végül tehát már akarta is, amit nem akart.

Bennem nem az átalakulás hatalmas erejű ténye növeszt tüskéket, hanem az átalakulás végiggondolatlan jövője. A régi falu még közösség volt. A mai – egyre inkább csak – település. Lakóhely. A parasztság: érdekparasztság a szó piaci, gazdasági értelmében. A történelem kényszere alól ezzel az áthangolódásával is kibújt. Hajdan akkor is paraszt maradt, ha ráfizetett. Mert nem volt más választása. Most van. Számol és dönt: otthon maradjon-e, vagy elmenjen máshová dolgozni.

A jogosan elnyert szabadságnak egyre riasztóbb tüneteivel is találkozom. Minden hagyományos érték előbújt kacskaringós járatú csigaházából, ósdinak ítélve meg a hátán cipelendő „formát”. Ezzel persze önvédelmét is föladta. Szépülnek, csinosodnak a faluk, de ridegülnek is.

Nemrég egy Mátra vidéki faluban jártam. Aki kalauzolt, évtizedek óta ott él a faluban, s anélkül, hogy aggódásomat előre megosztottam volna vele, ő kezdte sorolni a kétségbeejtő történeteket.

A sok közül egyet írok ide. A történet főszereplője egy húszéves fiú. A szülei parasztok, ügyesen összeszedték magukat a téeszesítés óta. A múlt évben új házat építettek: kétszinteset. Lent ők laknak, fönt a fiú. A ház is meg a vadonatúj Zsiguli is marasztaló ajándék: nehogy a fiú fölkerekedjen, és otthagyja őket.

Különösen az autó kapott ebben az otthon marasztalásban főszerepet. És valóban: a fiú szabadnak is érzi magát. Ha gondol egyet, beugrik Egerbe, Gyöngyösre, fölszalad Pestre, át bármelyik szomszéd faluba meginni egy feketét, meglátogatni valamelyik barátját. Így ahhoz sincs kötve, hogy lányt föltétlenül a helybeliek csapatából válasszon. A mozgékonyságon kívül haverok is jobban akadnak, lármásabb élet, a falusi tompaság fölé fölvonható zászlók, ökörködések, mifenék.

Egy este a kocsmában ülnek a fiúk. A téma az autók teljesítménye, mivel a Mátra megtekert útjain rendezett hegyi versenyeken mindig ott izgulnak a veszélyes kanyarok fölött. Mit tud a Zsiga? Sokat tud. Megbízható, de szerintem lótetű. Hülye vagy, Jó, hülye vagyok, de akkor végy magadnak olyat, amilyennel a monte-carlói versenyeken vágtatnak a pofák – pattog ide-oda a szó. Aztán a kötözködés után eljön a fogadás pillanata. Mibe fogadnak? A lélektan rejtelmei szerint olyasmibe, ami tilos. A fiú, egyik barátja szeme láttára már ivott két deci bort, de a többiekkel nem iszik, tehát alkalmasnak érzi magát, hogy a kanyargós hegyi úton odaérjen X-be, és meg is forduljon. Az egyik jó haver azt mondja: öregem, neked fokhagyma van az agyad helyén, képtelenség megfordulni. És mért ne tenné egy fiatalember kockára akár az egész világmindenséget is, ha arról van szó, hogy ő igazat állít. Hogy más igazság is lehetne, mint az övé, az természetes, de abban semmi izgalom sincs. Ebben van. A tét: öt liter bor! Bírák nézik az órát: indulás, füst, moraj, a fiú eltűnik a fordulóban. Az utcán már sötét van, a felnőttek nézik odabent a tévét, senki se kiálthat utána, mint ahogy nekünk anyánk: vigyázzatok magatokra. Söpör a fiú az életveszélyes halálkanyarokban, akinek az apja még ökrök előtt ballagott. Hiába, szalad a világ; iramodik, gyorsul, mint a csodaszarvas.

A fiú időben érkezik X-be, dudál a szeretője háza előtt, de meg se várja, hogy kiszaladjon a lány, majd holnap elmond neki mindent, s már fordul is vissza. Ugyanaz a rohanás, ugyanaz a mámor a visszaúton. Bizsergetően érzi, hogy övé a pálma.

Már bent száguld a saját falujában, az utca most is néptelen, már csak a híd utáni emelkedő fogja vissza kissé a kocsit, de az lópikula. Ekkor egy ütközés, egy csattanás, valami idegen test félreröpül az útról. Egy biciklis az árokban, élettelenül. A lába, rongybábukhoz hasonlóan, félrenyekkenve. Részeg volt biztosan – villan át a fiún. És ki se volt világítva, mert azt észrevette volna. Az összecsuklott biciklin csakugyan nincs lámpa. A fiú megnézi az áldozatot: ismeri-e? Nem ismeri. S már cselekszik is, nem az eszével, hanem az ösztönével. A lélekjelenléte a sugalmazója, Visszaül a kocsiba, fölfut a híd utáni dombra, s zúdul a „helyszín” felé. De a helyszíntől húsz méterre fékezni kezd. A fék csikorog, a kocsi hánykolódik, mély sebet marnak a kerekek az útba. Az autó orra ott áll meg, ahol a halálos ütközés történt. A fiú szalad a kocsma felé. A rá váró fiúk döbbenten hallják a hírt; van, aki kereket old a bűntudattól, de van, aki megy a helyszínre. Közben értesítik a rendőrséget. A rendőrség mér, vizsgál, földerít. Az áldozatból erősen dől az italszag. Megállapítják, hogy szabálytalanul közlekedett – nincs lámpája.

A fogadásról, persze, egy szó sem esik. Az ámokfutásról sem. A rendőrség talál bizonyos gyanús keréknyomot más irányból, de a dolgot függőben hagyja. A gázolás hírének terjedésével egyidejűleg útjára indul egy másik hír is, hogy a fiú keresztapja  valaki  a megyében. Nemcsak valaki, de összeköttetése van a HM-ben is. Többet nem mondanak, ám a hír befészkeli magát a fülekbe. Ezért-e, másért-e, a fiú ügyes csalásáért, elsimítják az ügyet. A haverok csapatában azonban van egy fiú, aki nem tudja, hogy a gázolás hogyan történt, azt se, hogy a fiú cselt alkalmazott, azt viszont ő tudja egyedül, hogy két deci bort vele együtt megivott a barátja. Ő tehát a kulcsalak, aki ha kipakol, vége az összeköttetéseknek, a szétszivárgott mítosznak. A fiú százezer forintot zsarol ki a szüleitől, hogy az egyetlen koronatanút lepénzelje. Tudniillik, ha a pénzt elfogadja, és mégis beszél, bűnrészessé válik.

Olyan az egész, akár egy tévékrimi. Amikor föleszmél a fiú, hogy mi történt, nem a maga fejével dönt, hanem a krimihősök észjárása és gyakorlata szerint…

De kár is volna tovább szálazgatni a történetet. A lesújtó az, hogy egyáltalán megtörténhetett. Persze, a civilizáció! A város és a falu egyenrangúsodása! Százával történnek hasonló esetek a modern világ ipari, gépi őserdeiben! Valamit valamiért! – hallom a tárgyilagosok érveit. Hallom, hallgatom, de belül berzenkedem ellenük.

Tudom, hogy egyetlen ilyen falusi történetet nem szabad szövettani leletnek tekintenem, s országos bajt állapítani meg belőle. Elmondani se ezért mondom el. De mégis érzek benne valami általánosításra alkalmas figyelmeztetést. Valami gyanúsat. Mintha a változó falu nem a saját belső törvényei szerint változna. Szervátültetéssel járó testi és lelki zavarokat figyelhet meg az ember lépten-nyomon.

 

*

 

Vajon akkor is így beszélnék-e, ha otthon maradok, otthon a faluban? Nem én volnék-e épp ennek a húszéves fiúnak az apja? Nem én kötném-e oda a kapudúchoz, erőszakkal, ravaszsággal, kedvezményekkel, mert tudnám, hogy a városi élet mágnesei – ha gyakran nyomorúságba rántják is az embert, de vonzóbbak?

Véznácska sóvárgásokra emlékszem suttyókoromból. Júliusi este van, jövünk haza a szőlőből szekérrel. A legelőn át döcögünk, ahonnét jól oda lehet látni az országútra. Akkor még autót csak hetente látott egyet-egyet az ember. A biciklisták gyönyörű útja minden út. Különösen az, amelyik kissé ereszkedve kanyarul a Bányatelep felé Zámolyra. Ülök a szekérdeszkán, s látom suhanni hazafelé Balog Sándort, aki irodista a bauxitbányánál. Ha nem tapossa a pedált, akkor is röpül. Irigykedem rá. A bicikli miatt? A testet lehűtő jó iram miatt? Vagy mert ő nem paraszt már?

Arról, hogy én se maradjak az, még álmot se farigcsálok magamban. Végzem a hatodik elemit, mert akkor még annyit kellett; ez volt a csúcs.

Hogy mégis továbbjutottam, föl, egyenesen a gimnáziumba, véletlen szerencsének, de mindenképpen külső erők összejátszásának köszönhetem. Az Országos Falusi Tehetségkutató Intézmény – Móricz, Németh László, Illyés, Veres Péter, Erdei s mások sürgetésére – 1942-ben húzta végig az országon első ízben mélyre merülő fenékhálóját, s mit ad Isten, mindjárt az első fogás halai közt ott vergődtem én is a hálóban. Az első szűrővizsga – képességpróbák alapján – még Zámolyon zajlott. A nagy próbavizsgák viszont már Pápán, a Pápai Református Kollégiumban. Soha még olyan távol nem voltam a falumtól! Anyám kísért el, de mivel ő maga se járt Fehérvárnál messzebb, együtt boldogtalankodtunk a városban s a roppant nagy gimnázium folyosóin. Tikkasztó júniusban csizmában, csizmanadrágban s téli bársonykabátban lépkedtem, öregemberesen, a térdnadrágos diákok között. Meg is bámultak alaposan. Suta és lemosolyogni való medvebocsnak éreztem magamat egy zajos vásárban. De két nap múlva már föloldódtam. Ha izzadtam, hát izzadtam, de kiderült, hogy a vizsgára behívott parasztkölkek között én vagyok a kis „matematikus zseni”. Anyám se értette, én se, hogy ez micsoda, csak gondoltuk, hogy jót jelenthet, mert a tanárok elismerően paskolták meg az arcomat anyám előtt. „Csuda jól számol a fiú” – bökkentette ki végül is a titkot az egyik vizsgáztató tanár.

Hazamentünk, és vártuk az értesítést: mi lesz? Anyám az első napon azt álmodta, hogy egy nagy erdőn mentünk át kocsival, én leszálltam botot vágni, ő ment tovább, s nekem nyomom veszett. Borzalmasan megijedt ettől az álmától. Jelképesnek tekintette: engem örökre elveszít, ha Pápára kerülök. De várt. És várta az értesítést az egész falu: ki izgatottan, ki megsárgulva az irigységtől, hisz tanult ember Zámolyon Csanádi Imrén kívül nem volt. De ahogy elmúlt szeptember elseje, egyszeriben fölerősödött a kárörvendők susmogása: nagyobb volt a füst, mint a láng – mondogatták. Nem is lehet olyan okos az a nagy verekedő kölök, mint ahogy hírelik. És különben is, az állam nem bolond, hogy csak úgy ukmukk, ingyen kitaníttasson egy parasztgyereket.

Szüleim fulladoztak a csalódástól. Elmentek a paphoz tanácsot kérni. Bíró Ernő azt tanácsolta: adják oda Sándort Pápára, ha hosszabb időre nem, csak fél évre, mert ha jó tanuló lesz, ugyanolyan kedvezményeket kap – terítő lesz a konviktuson, tandíjmentességben részesül –, mint ha az állam fizetne érte. És így még nem is kell hálálkodni senkinek. Ha viszont rosszul tanul, az állam is útilaput kötne hamarosan a talpára.

Apám s anyám, ekkorra már kiszakadva a nagyobb családból, a maguk gazdái voltak, s elhatározták, hogy kitaníttatnak. Csak azért is! Kerüljön, amibe kerül, még ha belerokkannak is! Akkor aztán a falu befoghatja a mocskos száját.

Így kerültem a Pápai Református Gimnáziumba diáknak. Szeptemberben már volt Bocskai-ruhám, fehér térdzoknim, fekete lakkcipőm. Kicsit minden lötyögősebb a kelleténél, de hamisítatlan. A harangok ettől kezdve nekem is szóltak; a tanárok ugyanúgy kalapemeléssel fogadták a tisztelgő köszönésemet, mint a bankigazgató fiáét. A természetrajz-szertár kitömött madárseregletét ugyanúgy a magaménak éreztem, mint az önérzetesen koppanó utcaköveket, melyeken egykor Vak Bottyán lova, később pedig a szikrázó csontú Petőfi csizmája végigtaposott.

Az emelkedésem szédítő volt. Megtudtam, mit neveznek irodalomnak, mit matematikának, s a történelem is kezdett elszakadni a zámolyi iskola falán látott hét vezér vérszerződésétől és Zrínyi kirohanásától a szigetvári várból, és kezdett átköltözni egy-egy tanárom tekintetébe, csöndjébe, mondatába. Hiszen az 1531-ben alapított Református Kollégium történelem volt a javából. Porestáns dac, hányattatás a megsemmisülés pereméig, aztán a fölfegyverkezés újra európai eszmékkel s a mindenkori minőség szeretetével.

De én alig kóstoltam ebbe bele, kétesztendős nyújtózkodásom után el kellett hagynom Pápát. Közbeszólt megint a történelem. Átlépte az ország határait a háború, s a 44-45-ös tanév kezdetére már nem utazhattam vissza Pápára.

 

*

 

A háborútól nem féltem, ahogy az utolsó ítélettől sem fél az ember. Talán mert babonásan jóhiszemű képzeletemmel nem tudtam elképzelni. A Liberator bombázók fönt ezüstlőttek a fejünk fölött, a kutyánk megugatta őket, de azok csak haragos idegenséggel húztak el Győr felé vagy Budapest felé.

A Vértes fölötti légicsatákat pedig vad szívdobogással és gyönyörűséggel figyeltük a kazal tetejéről, mintha az ég vetítővászon volna, mi meg csak mozinézők.

Azt hittem, hogy maga a háború is úgy suhog-zúg el fölöttünk idegenül, mint a repülőgépek. Még akkor is ez a hiszékeny hit bolondított, amikor november végén hajnali négy óráig kint álltunk a kert végében a lefoszlott ribizlisövény előtt, s lestük a torkolattüzek súlyos körfüggönyét a láthatáron. Meg a Sztálin-gyertya behemót lidércét, ahogy lomhán, de elháríthatatlan megjelenik Lovasberény fölött az égen. Ki gondolta volna, hogy néhány héttel később épp mi kapjuk nyakunkba a legvadabb zuhanyt?

A németek hátráltak; Zámoly csak úgy hemzsegett tőlük. Hozzánk is három altisztfélét szállásoltak be, és egy teherautót sofőrrel.

Az altisztek közül kettő, mint ahogy a kézzel-lábbal folyó beszélgetésekből kiderült, cirkuszi szemfényvesztő volt. Ördöngős fickók, annyi szent! Anyám ős-rémületét azzal fokozták, hogy úgy lebűvészkedték a dísztányérokat a konyha faláról, mintha légnyomás röpítette volna az ölükbe. A harmadik altiszt pedig oroszlánszelídítő volt. Állandóan a kölökkutyánkat csókolgatta. Fáradtak voltak, de folyton bolondoztak. Legnagyobb megrökönyödésünkre mézzel ették a krumplis pogácsát és szilvalekvárral. „Bolondok vagytok ti, összezagyváltok mindent” – szidta őket anyám, amiből persze egyetlen kukkot sem értettek, hacsak a kézlegyintéséből nem. Azt hiszem: ők már magukban rég befejezték a háborút, csak sodródtak, lökődtek a világméretű tolongásban. Meggyőződésem: altiszt létükre még ők se gyaníthatták, hogy hadvezetőségük Székesfehérvár térségében próbálja meg a lehetetlent, illetve a háborús összeomlás minél hosszabb időre való elodázását. A tájékozatlanságukra abból is következtetek, hogy a karácsony előtti héten kimentünk Alfréddal, az oroszlánszelídítővel a falunk alatti urasági erdőbe fenyőfáért. Szép, csöndes hóesésben gyalogoltunk. Váratlanul egy nyúl ugrott föl előttünk, és iszkiri, neki Lajapusztának. Alfréd elővette pisztolyát és rálőtt. Másodpercnyi idő alatt jobbról is, balról is géppisztolysorozat fröccsentette szét lábunk előtt a havat. Sípszó röppent felénk, és máris négy német katona gyűrűjében álltunk. Ropogó, hangos kérdések; válaszok, igazoltatás. Aztán rövid, pattogó parancs, hogy azonnal forduljunk vissza.

A háború elvonulása után értettem meg, miért jártunk tilos területen. Az egész erdő, az egész dimbes-dombos táj bunker volt. Kályhákkal, fekhelyekkel, egyszóval mindennel berendezett védelmi rendszer.

 

*

 

Nemrég kinyitom a Népszabadságot, s egy magas rangú szovjet vezérkari tiszttel készült riportra bukkanok. Arra a kérdésre, hogy mi volt a második világháború legnehezebb és legemlékezetesebb pillanata, a tiszt egyetlen helységnévvel válaszol: Zámoly. A falum ugyanis három hónap alatt tizenhétszer vagy tizennyolcszor cserélt gazdát. A szovjetek előszörre is másfél hetes komoly harc után értek el Fehérvártól Zámolyig. Ez a másfél hét is a poklok pokla volt. Minden éjszaka bombázás, háromszor is. Este tízkor, éjfélkor és éjfél után kettőkor. Menetrendszerűen és kísérteties pontossággal. Ezt nevezik lélektani hadviselésnek. Aztán az ágyúzás, az aknaeső szakadatlan. A láncra kötött állatok bőgnek. A kazlak, az istállók egymás után gyulladnak ki. De csak a csönd szüneteiben merészkedünk föl a pincékből levegővételre, és hogy megnézzük: a mi házunk áll-e még? A negyedik nap hajnalán szokatlanul nagy a csönd, Lepsényi István a közeli pincéből fölbotorkál, kinéz a légnyomástól meghasadozott ajtón, s fehér leples lovascsapatot lát. „Itt vannak az oroszok, vége a háborúnak” – kiáltja le a krumpli- és a hideg répahalmok fölött szorongóknak. És már siet is, hogy üdvözölje a katonákat. Odafut az első lovashoz, és a hadifogságban tanult csonkabonka nyelven hadar valamit lelkesen. A fehér csuklyás lovas leszáll a nyeregből, és egy iszonyú nagy pofont lezavar Lepsényi Istvánnak.

Később derült csak ki, hogy a lovasok német felderítők voltak.

 

*

 

A szovjet csapatok Zámolyt negyvennégy karácsonyának másnapján foglalták el. Rá egy hétre, negyvenöt január másodikán viszont arra kényszerültek, hogy újra kiürítsék. Fejvesztés terhe mellett minden zámolyinak el kellett hagynia otthonát. A lovas gazdák fölpakolt kocsival mentek, de akiknek csak ökörfogatjuk volt, mint nekünk is, az ökröket láncra kötve, Isten nevében, otthon hagyták, s azt vihették csak, ami a hátukon elfért.

Ekkor kezdődött hosszú, háborús hányódásunk. Először a szomszédos Pátkára mentünk, utána Pákozdra, végül Baracskára.

Egy ilyen emlékezésféléből szinte minden dráma és lélektani történet kimarad. Kimaradnak a félelmek, az éhezések, az apánkra s a ránk szegezett pisztolyok, az éjszakai nősikoltozások, a hétfői nap még élő szovjet kiskatonák, akikkel együtt megyek zsákkal a vállamon krumplit kajtatni a németek által szemmel tartott pákozdi szőlőhegyre, s akik szerda reggel már halottak, akiket lovas kocsi hoz be az első vonalból, most már örökre. Kimaradnak a pajzs nélküli nők, kiknek ilyenkor le kell feküdniük a bajtársaikat elveszítő fiatal katonák mellé, akikre talán holnap kerül sor.

A filmrendező Csuhraj meséli, hogy ő is harcolt Székesfehérvár térségében – azokban az időkben, amikor ide-oda hullámzott-mozgott a front. Egyik alkalommal parancsot kaptak, hogy estére foglalják el Sörédet – Mór és Zámoly között fekvő községet. Megindul a támadás, de a Vértes álcázott horhosaiból háromszáz Tigris tank tör elő és lendül ellentámadásba. A szovjet felderítés nem tudott ezekről a páncélosokról semmit. Gyalogosok és tankok gabalyodnak össze. Pillanatok alatt elszabadul a pokol. Nincs más hátra, mint a légierőt hívni segítségül. A szerencsétlen szovjet gyalogkatonákat egyrészt az ellenséges tankok, másrészt a saját repülőik veretik. Íme, a háború abszurditása! Háromezer halott katona marad a sáros, füstös, véres hóban, mire sötétedésre elfoglalják a szovjetek a falut. Csuhraj holtfáradtan nyit be egy olyan épületbe, „amire ma ezt mondjuk: tanácsház vagy kultúrház”. Benyit egy terembe, és máris elzuhan, elalszik. Reggel, amikor halálos kimerültségéből ocsúdik, akkor látja: hol és kikkel éjszakázott. Körülbelül hetven halott német katona fekszik körülette sorba rakva, fölcédulázva, mint „békebeli hullakamrában”. Nyilvánvaló, hogy előző nap hordták össze, hogy közös sírba temessék őket.

Hát ilyenféle dantei események csipkézték és lángolták körül fiatalságom kezdetét. Mikor március végén a menekülésből visszatérhettünk Zámolyra: romokat találtunk és ide-oda imbolygó semmit. Hogy egyáltalán belekezdhessünk valamibe, előbb temetnünk kellett. Három hétig halott katonákat, két hétig pedig állathullákat temettünk. Lövészárkot, tankcsapdát, bunkert szinte egész esztendőben. A többi gyerekkel én is fosztogatni jártam hetekig a határt. Négyszáztíz kiégett tankroncsot számoltam meg Zámoly, Magyaralmás és Fehérvár határában, amit a hivatalos statisztika jobb terepismeret alapján még negyvennel kiegészített.

Legiszonytatóbbak a gazdátlan kézfejek voltak. Ott hevertek a roncsok zűrzavarában elszenesedve, nem messze tőlük már virágzott a sárga tyúktaréj.

 

1980

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]