Diákévek harangzúgásban

Az idei nyár megint a régi nyarak tündöklésére emlékeztet. Kitartóan s keményen süt a nap, mézesedik a szőlő, s a Vértes fedetlen mészkőcsontjai fehéren vakítanak. Forró a föld, a dűlőút pora, forró a kavicsbánya, s olyan áttüzesedett a levegő is, mintha egy rőzsével befűtött kemencéből dőlne a meleg.

Az ilyen nyarakon voltam én boldog suhanc odahaza, Zámolyon. Csavargó, természeti lény, ősemberutód az erdőkben, a réteken, a réti folyókban. Halszagú és vízszagú a kezem most is, ha az utolsó negyven esztendőmet fölpárologtatom magamból.

Halásznak, vadásznak, erdőjáró felnőttnek inkább elképzeltem magamat, mint parasztnak. A kukoricakapálásban semmi izgalmat nem találtam. A marokszedésben és a kötélterítésben sem aratáskor. De ha kézzel vagy vesszőkosárral halászhattunk, azt éreztem, az Isten fia vagyok lucskosan, áthevülve. Húzódtam is mindenféle mezei munkától, amennyire a tehetségemből tellett. Pirongatott is anyám finnyásságom miatt, amiről álmában sem tudta, honnan örököltem. Mintha egy parádés kocsis elkényeztetett fia volnál – jegyezte meg egyszer igazi parasztgőggel. De korholás közben úgy láttam, hogy azért tetszett is neki a fekete, vadóc fiú, aki sehogy sem akar besorolni az ökrök elcsámpult fara mögé. Tetszett neki, hogy nem vagyok jámbor barika. Igazság szerint ő már a lányát is kitaníttatta volna szívesen, hogy ne paraszt legyen, hiszen a lány osztályelső volt mindig, de hát hogyan adhatta volna rá a fejét erre a merész ötletre, ha a módosabb parasztok közül senki se mutatott ilyesmire hajlandóságot! A lány persze amúgy is csak lány! Tudtam, hogy ott forog a fejében az én gimnazistajövőm is, de nincs ereje erről a jövőről beszélni.

Zámolyon ekkortájt egyetlen érettségizett diák volt mindössze: Csanádi Imre. Szép, komoly, sőt a talányosságig komor fiúember, akiről anyám nem akármilyen mintát vehetett.

De mert vett, bele is szomorodott. Fölmérte, hogy csak a tandíj, a lakás, a könyvek mibe kerülhettek Csanádiéknak. Hát még az ilyen-olyan Bocskai-zsinóros diákruhák! A zsebpénz! Az új dunyha, az új párnák, az új lepedők! A fehér térdzoknik és a lakkcipők! Nem, nem: mi a kiadásoknak tán még a felét sem tudnánk előteremteni. Mert ha odaadnának is gimnáziumba, minden szükségesből a legjobbat vennék nekem, ne nézzen senki sajnálkozva rám, a parasztkölökre.

A gimnazista ábrándozások engem nem pörköltek meg soha. Én nem akartam tanító lenni, pap lenni, se jegyző. A legtöbb, amire néha vágyakoztam: egy írnoki állás a gánti bauxitbánya irodáiban. De ebben a néha-néha fölparázsló képzeletben sem a tollszár nyalogatása vonzott, hanem az az alkonyati óra, amikor a munka végeztével zurrogó, finom kerékpáron suhanhat hazafelé az ember: fehéredik az inge, lobog a haja, s az egész bezöldülő táj szűrődik át a testén. Ehhez pedig négy polgári is elegendő.

A jövőt is az tudja markánsabban elképzelni, akinek van hasonlítási alapja, illetve választása. Nekem hogyan lett volna? Hiába fordultam meg néhányszor Fehérváron, én a városból is csak a falusi arculatát ismertem föl mindenekelőtt: a vásárteret, a hetipiacok világát, a cserepesek, a csizmadiák, a szíjgyártómesterek sátorait, a kalaposokét, a késesekét és így tovább. Ott voltak a romok a város szívében, de soha senki nem figyelmeztetett arra, hogy a romok mögött ott van a magyar történelem. Templomok? Múzeumok? Könyvtárak? El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha én is átléphetem a küszöbüket. Magasztosnak és távolinak tűnt minden, s kissé katolikusnak. Mintha mi egészen más magyarok volnánk, mint a székesfehérváriak. Szent István király lovas szobra ott állt a Megyeház előtt, s akárhányszor láttam, lenyűgözött, de csak a szobor. Nem akadt senki, aki érzelmileg összekötött volna engem a lovon ülő koronás alakkal.

Egyszer ugyan minket is szólított a történelem. A harmincas évek végén egy nagyszabású tömegünnepélyt rendeztek Fehérváron. Hatalmas jelenetekben elevenítették föl a török pusztítást, a város bevételét, majd a város visszafoglalását a töröktől. Négy-öt szomszédos falu parasztjai voltak a statiszták. Mi voltunk a „földönfutó szegény nép”, a mindenükből kiforgatott menekülők. A szekereken batyuk, burítók, szakajtó kosarak, vékák összevisszasága. A nagyobb képzeletű parasztok még egy-egy összekötözött lábú kisborjút is föltettek a saroglyába. A lőcshöz kötve kecske és tehén. Cifra egy sereglet mindenképpen! Égő jobbágykunyhók közt vágtáztunk az ismeretlen éjszaka felé. Nekünk, gyerekeknek, jajgatnunk kellett és ordibálnunk a ránk zuhogó török korbácsok ütése alatt, amikor a díszemelvény elé értünk. Micsoda utánozhatatlan beleélés! De a sivalkodást – ahogy leléptünk a színtérről – igazi, szívből kibuggyanó nevetés váltotta föl. Élveztük első és utolsó, sőt pótolhatatlan „történelmi” szerepünket. Úgy éltük át a múltat, mint egy szüreti bálos, hecces, maskarás jelenetet.

Talán ha akadt volna egy könyvet forgató és történelmet ismerő ember Zámolyon, a tudása szétszivárgott volna a faluban, s elért volna hozzám is. Kíváncsivá tesz és kedvet ébreszt bennem a tanuláshoz. De nem akadt! Csanádi Imre tíz évvel volt nagyobb nálam, s ez a tíz év maga volt köztünk a kínai fal.

Hogy továbbtanulásom anyám pislákoló ábrándja lehetett csupán, abból is kiderülhetett, hogy hatodik elemi iskolába úgy iratkoztam be, mint akinek „művelődési pályafutása” az iskolai év befejezésével örökre véget ér.

Akkor még nem sejtettük, hogy épp az utolsó évben, a kapu becsukása előtti pillanatban fordul ki sarkaiból a világ, s életemben új fejezet kezdődik el.

 

*

 

A napokban újra kezembe került Móricz Zsigmond Gyalogolni jó című cikkgyűjteménye. Mint minden könyvemet, ezt is megjegyzések, aláhúzások, lapszéli fölkiáltójelek tarkítják. Az egyik írását különösen. „Kenyéren és vízen” – ez a címe ennek az írásnak. Az alcíme pedig: Látogatás egy falusi iskolában. Móricz ezerkilencszázharmincegyben, a születésem utáni esztendőben, kesereg és háborog a parasztgyerekek vigasztalan helyzetén. Csupa okosság, csupa kíváncsiság a szemekben, a világ szomjúsága, de szaharai a reménytelenség körülöttük. „Végignéztem a gyerekek rajzait – írja Móricz. – Valóságos csoda. Természet után olyan kiváló rajzok, agyaggyurmányok s fafaragások kerülnek elő, hogy az embernek eláll szeme-szája. Nemcsak kézügyesség, de művészi ízlés is. Egy Balázs János nevű hatodik osztályos kisfiú megérdemelné festményei alapján, hogy felvegyék művészképző iskolába.”

Amikor újraolvastam ezt a részt, olyasmit éreztem, mint aki szántás közben aranyszoborra bukkan. Hajlandó vagyok elhinni, hogy Móricznak ez az írása termékenyítette meg és indította el nyolc-tíz évvel később a falusi tehetségmentő mozgalmat.

Azt, amelynek mélyre merülő hálója engem is felszínre emelt ezerkilencszáznegyvenkettő tavaszán.

Már nyiladozó idő volt, amikor Tóth Gyula rektor úr ötünket ott fogott órák után. Elmagyarázta, hogy egy szűrővizsgára jelöltek ki bennünket Moharos tanító úrral, méghozzá nem akármilyenre. Kérdésekre kell válaszolnunk írásban, s aki a legügyesebben válaszol, azt elviszik még egy újabb tehetségvizsgálatra valamelyik nagyhírű gimnáziumba, és ha ott is megállja a sarat, ingyen leérettségizhet. Ki-ki legyen a legszabadabb, röptesse sárkányként a képzeletét.

Néhány hét múlva ötünk közül engem hívtak meg erre az újabb vizsgára a Pápai Református Gimnáziumba.

Föl se fogtam, mi vár ott rám. Anyám azonban megrémült. Ő még sohase volt Székesfehérvárnál messzebb. Pápa legalább százhúsz kilométer, és azt se tudta, kiféle-miféle professzorok csípnek majd engem a körmük közé. Ingyen még vizet sem adnak, hát akkor érettségit! Bizonyára megropogtatnak, kiveséznek, darabokra törnek egy rézmozsárban, és ha mindegyik kísérletet túlélem, talán-talán magukhoz ölelnek. De lehet, hogy akkor már nem is az ő fia leszek.

Őt a jövő rejtélye izgatta, engem az utazás, mivelhogy igazi vonatot addig még nem is láttam.

Május vége vagy június eleje lehetett, már nem emlékszem. Csak arra, hogy én ünneplőben vagyok, és mintha tüzes taplóval bélelték volna ki a ruhámat. Csizma, csizmanadrág, sötét bársonykabát, igazi parasztviselet rajtam. Könnyebb nyári öltönyöm nem volt. Illetve, ami volt, azt már kifakította a nap, elkoptatta az idő, abban nem jelenhettem volna meg úrnak mondott emberek színe előtt.

Pápára tizenhárom jelölt fiú érkezett ugyanazzal a küldetéssel, mint én. Köztük három vagy négy hozzám hasonló csizmás, csizmanadrágos „aprószent”. Keltettünk is akkora föltűnést a kollégiumi diákok körében, mint pingvinfalkában topogó totyakos mosómedvék. Még azok a tőrőlmetszett parasztdiákok is bámulva néztek ránk, akik tavaly vagy tavalyelőtt a mi „divatunk” szerint öltözködtek.

Egynapi jelenlét elegendő volt ahhoz, hogy szokatlan viseletünkön túl a rejtelmesebb legendák is megszülessenek. Mi voltunk az álruhás csodagyerekek, a kondásnak beöltöztetett kiskirályok, akik jogar helyett fagylaltot szorongatnak a kezükben. Mi voltunk az őstehetségek, a csillaggal megjelölt népfiak. Hitelesíteni Kovács Gabi hitelesített mindnyájunkat, aki tizenkét éves korára kész művész volt, ördögien tudott rajzolni, noha a saját falujában ő se hallhatott sokkal többet a festészetről, mint akármelyikünk. Őt művésznek, engem pedig matematikai zseninek nevezett el az egyik vizsgáztatónk. Anyám zavartan hallgatta a dícséretet, mert nem értette pontosan az idegen szavakat. Ez akkor derült ki, amikor tőlem tudakolta, hogy hogyan is kellene a „matematikai zsenit” magyarul mondani.

Ritkán éreztem magamat életemben olyan fontosnak, mint ezen a pápai tehetségvizsgán. Előfordult, hogy egyszerre négyen-öten is figyeltek rám, igen tekintélyes, ünnepi ruhás emberek. Később valamennyiüket megismertem, a Református Gimnázium tanárai voltak.

Történelemből, nyelvből, képzelőtehetségből, logikai adottságból, történetet alakító hajlamból, számtanból, rögtönzőképességből vizsgáztattak bennünket, gyakran stopperórával a kezükben, akár a sportolókat. Ahogy visszaemlékszem a föladatokra, ha nem is tökéletesen, de a számtanpéldákat, még a cseles szóbelieket is, egyedül én oldottam meg hibátlanul. Azóta tudom, ha az emberre odafigyelnek, összefogottabb, szárnyalóbb, tehetségesebb.

 

*

 

A háromnapos pápai vizsga végül is izgalmas kaland volt. Utazás, szereplés, forgolódás egy városban, ahol nyüzsög a diák, s ahol hétköznap is lehet fagylaltot kapni, nemcsak búcsúkor, mint Zámolyon. Hazatérve, a kaland feszültséggé változott át. Árgus szemekkel figyelte a falu: mi lesz velem? Fölvesznek-e, vagy hoppon maradok-e, mint a becsapott vőlegény? Voltak, akik tartották volna alám a tenyerüket, hogy emelkedjem; mások talán irigységükben még imádkoztak is, hogy ne vegyenek föl.

De miért is ne lettek volna irigyek? Általában minden közösség megpróbálja visszahúzni maga közé azt, aki ott akarja a fészket hagyni. Még akkor is, ha szerencse segíti ebben? Még akkor is! Mért éppen őt segítse? Vagy mindenkit, vagy senkit!

Jó lett volna önfeledtnek maradnom továbbra is, de többé már nem sikerült. Perzselt a nyár, naphalakat fogtunk a fornapusztai csatornában, a szívem alatt azonban ott furakodott egyre mélyebbre a bizonytalanság szálkája: csakugyan, mi lesz, ha a nagy fölhajtás után jön a szégyellni való csönd? A pünkösdi királyság után a pironkodás?

Eljött augusztus eleje, és semmi. Eljött a közepe is, de semmi. Sem az, hogy a Tehetségmentő Intézmény tovább taníttat, sem az, hogy felejtsük el a gólyalábakon lépkedő reményeket.

Apám, ha morgolódott is a bizonytalanság miatt, az egész ügyet nem vette annyira a lelkére. Legföljebb otthon maradok, gondolhatta, s egy dolgos kézzel több lesz a családban. Méghozzá egy kaszással!

Anyám azonban csupa láz és lázadás volt. Csupa zavar és zavarodottság. A bizonytalanság az önérzetét kezdte ki: mi lesz, ha a fiáról az derül ki, hogy nem ütötte meg a mércét? A fél falu kárörvendő szája nyálazza be a nevünket? S a rám sütött szégyenbélyeg őt égeti meg igazán. Nem, erre nem kerülhet sor. Ha nem taníttat az állam, ő csak azért is kitaníttat. Inkább rokkanjunk bele, mint hogy rajtunk élesítsék némelyek a nyelvüket.

Sűrű hetei voltak anyámnak: nappal is, éjjel is az én továbbtanulásom gondja emésztette. Annyira kifáradt a várakozásban és a latolgatásokban, hogy aludni se tudott. Ha pedig elaludt, az álmai hóhérolták tovább.

Nálunk szokásban volt, hogy reggelente ki-ki elmondta, mit álmodott éjjel. Gondolom, ez még az álomfejtés és az álommagyarázatok babonás korszakának a maradványa lehetett. A nagy álmodó a családban persze anyám volt. Ezekben a zilált hetekben több változatban is arról álmodott, hogy odaadtak engem egy ismeretlen város gimnáziumába tanulni. Iskolakezdésre lovas kocsival vittek egy összefüggő nagy erdőn át, s egyszer leszálltam vizet inni, valamilyen forrásnál; a lovak közben megbokrosodtak, neki a vadonnak, én pedig ott maradtam magamra. Egyszóval: elvesztem.

Soha árulkodóbb álmot! Anyám a töprengéseivel és a kétségei közt forgolódva nyilván azt is végiggondolta, hogy ha engem kitaníttatnak, elveszítenek. Más leszek, egészen más, mint amilyenek ők. Elveszek számára, már a hosszú távollét miatt is. Az „úri” környezet miatt, a szokások, a viselkedés magasabbra szimatoló kényszerei miatt.

A rossz előjelekre hallgatva anyám visszaléphetett volna a döntésétől, de legyőzte magát. Augusztus 20-a tájt végérvényesen elhatározta, hogy én pápai diák leszek. Nem Székesfehérváron, ahol rajtam tarthatta volna a szemét, akár hetente is, hanem Pápán, a Református Gimnáziumban. Bárhogy kerülgessem is a dolgot: anyámat a kálvinista konokság ragadta el. Talán még a predesztináció sejtelme is fölébredt benne, a teológiai értelmezés helyett „népi” átértelmezésben, s az befolyásolta, hogy nekem tűzön-vízen át tanulnom kell, hiszen születésemkor apai nagyanyám bibliát rakott a fejem alá, ami egyértelműen azt jelentette: írástudó embernek szánt. Óhaját persze rég elmosta volna az idő, ha nagyanyám nem végrendeletszerűen ad neki nyomatékot. Halálán volt már a boldogtalan, amikor világrajövetelemre vártak, de azzal a hittel tartotta életben magát, hogy nem szabad beleszületnem a gyászba. Életét meghosszabbító hite most anyámnak is erőt adott.

Szeptemberben már a Pápai Református Gimnázium első osztályos tanulója voltam.

 

*

 

Szecska – így csúfolták az első osztályosokat. Odahaza én elég szecskát vágtam szénából, kukoricafattyúból, még az illata is az orromban maradt, így nem nehezteltem ezért a lekicsinylő csúfnévért egyáltalán. Büszke voltam a bársonysapkámra, a Bocskai-ruhámra, joggal azt hihettem, hogy kiválasztott vagyok. Vadonatúj önérzetemet egyedül az borzolhatta föl, hogy tizenhárom tehetségvizsgás társam közül hatot fölvettek ingyenesnek, s én velük kerültem egy osztályba, de ez sem izgatott különösebben. Nem, mert A. Tóth Sándor, a rajztanár, aki matematikai zseninek nevezett, ugyanúgy rajtam sétáltatta a szemét, mint az „igazi tehetségeseken”.

Egy bandának tartott hetőnket elejétől végéig. Neki mint kísérletező hajlamú tanárnak talán kapóra is jött ez a 6 + 1 fős csapat, mivel a fölvétel eredményét majd az évek távlatában is ellenőrizheti. Már az első őszön együtt jártunk a Tókert utcai kertjébe krumplit és almát szedni, de ez a „paraszti munka” csak ürügy volt neki a szellemünk, a jellemünk megismerésére, jó alkalom egy szabadabb pedagógiára, amely nagy szárnycsapásokkal ott köröz a kötelező tantárgyak fölött. Betonon áthatoló kék szeme volt A. Tóth Sándornak: célzó, távlatos, mint akit boldog rögeszmék bátorítanak. Nem a műveltség magas maligánfoka kótyagosította meg elsősorban, hanem a problémalátás merészsége. Ha később Veres Pétertől tanultam meg rákérdezni: mi az ember, a szegénység, a nemzet, a szolgálat, s mik az alkalmazkodás határai, mik a hétköznapiság alján parázsló evidenciák, kisdiákként Tóth Sándor kérdő, faggató, szorongató tekintetében kezdtem el növekedni. Matematika és festészet egyaránt szóba került az almafák alatt. Egy-egy kép szerkezete, színvilága például, amelyet ha más viszonylatrendszerbe kényszerítenének, a képnek egészen más jelentése lenne.

Még a helyesírással is hadilábon álltam, mert a zámolyi tájszólás szerint írtam a dolgozataimat, de Tóth Sándor kertjében egy „titkos társaság” tagjának érezhettem magamat: a szabadon gondolkodó és ítélkező emberekének.

A tanáraim mellett maga a város is nevelt. A Corvin-ház Mátyás királyt, Petőfi és Jókai diáklakásai a kapcsolódások közvetlen esélyét kínálták föl. Azt, hogy az utódjuk vagyok. Zámoly csak egy-egy jó táncos, bicskás, tüzes lovakat hajtó legényt állított elém példaképül, Pápa rögtön az egyik legnagyobb magyar költőt. Ettől a különbségtől a gondolataim indultak más irányba, és az arányérzékem változott óriásit. És minden ennek az arányérzék-változásnak a kereteit töltötte ki. A gimnázium földszinti folyosójának a végiben volt a könyvtár. Már ottlétem első napjaiban elterjedt, hogy több ezer éves múmiák feküsznek a könyvtárban üveg alatt, gyolcsba takarva, csontjukra tapadt bőrrel. Könyvek és halottak egymás mellett? Piramisképek, gályarabkéziratok és koponyák? Egyik a másiktól vált súlyosabbá és titokzatossá. Akárhányszor szaladtam reggelizni vagy ebédelni a konviktusra, a könyvtár sárgásbarna ajtaja előtt lelassítottam: egy ismeretlen érzésvilág mágneses terén kellett áthatolnom. Az idő, a történelem, az elmúlás szelleméből érezhettem meg valamit, amit egy vadon nőtt parasztfiú tizenkét évesen megérezhet.

Már lélekben kezdtem odaforrni a négyszáz éves ősi kollégium világához, amikor – október közepén – levelet kaptam anyámtól. A levélben arról értesített, hogy fölvettek a Bicskei Állami Gimnáziumba ingyenes diáknak. Micsoda váratlan fordulat! Hát mégiscsak alkalmasnak vagy „tehetségesnek” ítéltek, ha kissé megkésve is! Ez visszaadta szüleim önbizalmát a falu előtt és önmaguk előtt. De a szerencse mégse volt koromtalan: most aztán mit csináljanak velem? Szakítsák meg egy hónapos pápai pályafutásomat, s költöztessenek át Bicskére? Előny és hátrány gubancolódott össze ebben az új helyzetben. Kedvezőnek látszott a „bicskei ingyenesség”, és még karnyújtásnyira is lennék tőlük. Ezzel szemben határozottan rontotta a szüleim szája ízét, hogy a bicskei gimnázium nem protestáns, hanem állami. „Ki tudja, mit gondol egyszer az állam, és elküldi a fiúkat hadiiskolára. Joga van hozzá, hiszen ő rakja le érte a pengőket.”

Anyám a zámolyi paphoz ment el tanácsért. Bíró Ernő, aki Pápán végezte el a református teológiát, megnyugtató és bölcs tanácsot adott. Azt javasolta, ne tépjenek engem ki a kollégiumból, ha már meggyökeresedtem. Várják meg a félévi vagy az év végi bizonyítványosztást. Ha kitűnőek lesznek a jegyeim, felvesznek terítőnek a konviktusra, én szolgálok ki húsz-huszonöt diákot reggel, délben és este, s ettől a pillanattól kezdve egyetlen fillért se kell költeniük kosztra. Jó bizonyítvány esetén ugyanez a helyzet a tandíjjal is: a szegény, de kitűnően tanuló diákok teljes tandíjmentességet kaphatnak. Egyszóval: ha megállom a helyemet, akkor ugyanúgy ingyenes maradhatok Pápán is, mint ha átíratnának Bicskére. De ha macskamaszatos lesz az indexem, akkor Bicskén se maradhatok tandíjmentes.

Az érvelés annyira meggyőzte anyámékat, hogy egyúttal már a kérvény írására is fölkérték Bíró Ernőt.

A következő évtől csupán az apró kiadásokat kellett fedezniük. A magam példájával tanúsíthatom: a Református Kollégium csakugyan a szegények iskolája is volt!

 

*

 

Hagyománytisztelet és hierarchiatisztelet jellemezte a kollégium légkörét. Hangosan és tisztelettel köszöntünk a tanárainknak, sőt a felső osztályos tanulóknak is. Egy ötödikes gimnazistát már uraztunk: Tokody úr, Mohácsi úr, Barsi úr, legyen szíves… Ha kedvük volt hozzá, kibabráltak velünk a végletekig, akár újoncokkal az öregbakák, de igazi tekintélyt közöttünk is csak a kiválók harcoltak ki maguknak. Ezt a mozgékony és érzékeny hierarchiát fölülről és alulról is jóvá kellett hagyni. Egy görög városállam vagy egy eszményien elképzelt demokratikus hadsereg se működhetett vagy működhetne jobb alapszabályok szerint. Szigorúság és nagyvonalúság itatta át egyidejűleg a légkört. Kell-e jobb példa a nagyvonalúságra, mint az, hogy a Református Gimnáziumban a református diákokon kívül – ha nem is nagy számban, de – evangélikusok, katolikusok és zsidó vallásúak is tanultak? S amikor a vallásórára becsöngettek, szétvált az osztály, ki-ki ment a maga vallástanárához. A négyszáz méterrel arrébb komorló bencés gimnázium nem ismerte ezt a megnyugtató többszólamúságot.

Én Pápán lettem igazán protestáns, a gályarabok hűségén nevelődő, de ezzel párhuzamosan ösztönös tanulója a belátásnak, a szabadelvűségnek.

 

*

 

Mi volt jó Pápán?

Az, hogy nem unatkoztam soha. Az, hogy a tanulás mellett szinte naponta új eseményekkel szórakoztatott a város. Egyszer írók érkeztek a Képzőtársaság meghívására a gimnáziumba. Talán épp Németh Lászlóék. Mi, szecskák, erről a találkozásról csak félfüllel értesültünk, de engem a hír is izgalomba hozott: írónak én csak a régieket tartottam. A halottakat; azokat, akikről tanultunk már, s akiknek szobrot állítottak valahol. Azt, hogy újak, elevenek, hogy kortárs írók is vannak, mégpedig makacs és hadakozó szelleműek, a beavatottabb felsősök arcáról olvastam le először. Móricz neve, Németh László neve, Veres Péteré s Illyésé nekem nem mondott semmit, de ahogyan beszéltek róluk a „nagyok”, izgató és képzeletmozgató volt. Még az is eszembe jutott, hogy író is lehetnék. Írnék például egy regényt a kurucokról: a Pápát fölszabadító Vak Bottyán csapatairól. Elképzeltem a bevonulást, a rengeteg sok lovat, a kuruc had körül rajzó gyerekeket, de semmi érdekes történet nem akart kikerekedni tovább.

Ha elég gyorsan lemondtam is az „íróságról”, akkor is jó volt eljátszani a gondolattal. Jó, mert odahaza hasonló dolgok meg sem kondultak a környezetemben. Művészet! Irodalom? Paraszt rokonaim egyetlen költő nevét ismerték csak – Petőfiét. Holtában is ő volt az eleven, ő volt a múlt és a jövő költője egy személyben. Ijesztő tájékozatlanságuk énrám is átöröklődött. Külön hajmeresztő az egészben az, hogy 1942-ben Csanádi Imre, Zámoly szülöttje már kész költő, s én nem tudok róla semmit. Az Öreg utcáról nem szivárgott át az Új utcára ennek a híre.

Pápa természetesen a művészet világába is bevezetett. A diákművészek év végi tárlatán kívül is láttam néhány olyan képkiállítást, amely a teljes tájékozatlanság homályából az izgalmak csúcsára emelt. Én, aki hiteles festménynek csak a realista festményeket tarthattam volna, rajztanárom, A. Tóth Sándor kubisztikus képeit olyan magától értetődő rajongással fogadtam el, mintha „modernista” előképzésben részesített volna a zámolyi elemi iskola. A torzítások azért sem zavartak a képein, mert én is ültem neki modellt, s láthattam, hogy mennyire valósághűen is tud rajzolni. Le tudná ő festeni a pápai piacot is úgy, ahogy a közönséges halandók látják, le tudná a disznópörzsölést, a szertornászokat, a téli favágást szintén, de úgy már nem érdekes.

A pontosság untató is lehet, s ezáltal hamisíthat. Persze, hogy én a szokásosnál könnyebben hidaltam át a valóság és a művészet között mindig is ott húzódó nagy árkot, nem a magam érdeme. Sokkal inkább Rohonczy Jánosé. Ő volt a gimnázium egyik elfogadott művésze, és az első évben én vele laktam egy szobában, s a keze alatt növekedtem. Így aztán akaratlanul is ellestem tőle néhány „szakmai” titkot. Sőt a többi művészdiákra is ő hívta föl elsősorban a figyelmemet: Móricz Sándorra és Nagy Lászlóra.

Jártam azóta a világ sok múzeumában. Amszterdamtól New Yorkig, Moszkvától Párizsig, Rómától Bécsig, Bázelig, de sose felejtettem el, hogy a képzőművészet ábécéjét is Pápán kezdtem el tanulgatni. Leonardo, Brueghel, Van Gogh, Picasso képei előtti ácsorgásomban – szinte testi élményként is – újraéltem a rajzteremben kiállított képek előtti ácsorgásomat.

 

*

 

A német megszállás napján, 1944. március 19-én, még pápai diák voltam. Az első órában megértettük, mi történt. A felsősök még azt is kisütötték, hogy Hitlerék azért választották a vasárnapot, mert ünnepnap mindig kisebb az ellenállás ereje, mivel az emberek nem dolgoznak, ki-ki pihen vagy éppen templomba megy. A páncélautós, a motorbiciklis német katonák úgy álltak meg a Fő téren s a Fő utcán, mintha csak pihenni álltak volna meg néhány órára. Egyszerre akartak fenyegetőek lenni és barátságosak is. Ez azonban nem sikerült. Az öregebb diákok – a tanáraik jóváhagyásával – elővették a pár nappal előbb viselt március tizenötödikei kokárdákat, és tüntetően újra kitűzték. Mi, szecskák, villámgyorsan követtük őket. Mulatságosak voltunk nemzeti csokrainkkal és szalagjainkkal a géppuskákkal szemben? Minden bizonnyal, de először éreztem magamat eltökéltnek. Először éreztem magamat, másokkal együtt, magyarnak. Gyerek voltam még, de Kozma Andor Karthágói harangok című versének fojtott és lázas allegóriáját azon a vasárnapon értettem meg sors szerint is.

A légiriadók és a szaporodó bombázások hamarosan véget vetettek pápai diákoskodásom első felvonásának. Ősszel már nem kezdtem el az évet, otthon maradtam Zámolyon. A közeledő front hatására élelmet, ruhát ástunk el a földbe, hogy a háború veszett kutya szájától megvédhessük. Föld alá került a Bocskai-ruhám s a diáksapkám is. A sapkát külön ástuk el, mert hallottunk olyan híreket, melyektől megborzongtunk: a bevonuló szovjetek katonaholminak hitték a bársony diáksapkát, valamilyen különleges alakulat egyenruha-tartozékának, és keresték a gazdáját. Félelem s hazudozás kezdődött el a sapka körül, amely tragédiába torkollt.

A közeledő front mindent átalakított és áthangolt bennünk. Nemcsak a ruháinkat ástuk el jó mélyre, hanem a reményeinket is. Gyönyörű, aranysujtásos augusztus volt negyvennégyben, darazsak s izgatott lepkék hónapja, de mi úgy kapáltuk be érésre a szőlőt: ki tudja, szüretelhetünk-e az idén? Ki tudja, ki tudja, ki tudja? – ez visszhangzott egyébként is minden jövőt faggató gondolatunk mögött. Az én diákoskodásom is ennek a bizonytalanságnak a vermébe zuhant bele. Folytassam a tanulást? Ne folytassam? A gimnáziumtól semmiképpen sem akartam elszakadni: erősködtem, hogy legalább a tanévnyitóra utazzunk el Pápára, vegyük meg a tankönyveket, majd tanulok magánúton, de anyámék erre a hosszú útra se szánták el magukat. Ezen a nyáron már túl sok kóstolót kaptunk a halálos veszedelmekből. Csákvár és Zámoly között egy ideiglenes katonai repülőteret rendeztek be a németek. S ez a repülőtér olyan ingerlő célpont volt az amerikai bombázókat kísérő vadászgépeknek, mint kitömött bagoly a pukkancs varjaknak: szinte hetente lecsaptak rá.

Előfordult, hogy egyetlen alkalommal huszonöt álcázott német repülőt is fölgyújtottak. Mi, gyerekek, a kazal tetejéről néztük az égő gépeket, a benzintűz lidérces keringőjét a Vértes alatt, de nemcsak szemtanúi, de elég gyakran szívdobogásos résztvevői is voltunk a sűrűsödő légi csatáknak. Árkokba, szekerek alá kellett behúzódnunk, mert az egymásra tüzelő vadászgépek bolond golyói, mint a vasbögölyök, ott röpdöstek az áttüzesedett levegőben. Sőt akkor már Budapest, Győr, Almásfüzitő után Székesfehérvárt is megbombázták. Halálos vágtában robogtak be a zámolyi lovasgazdák a városba, hogy segítsenek a bajba kerülőknek.

Meg kellett értenem, hogy ilyen körülmények között már három-négy napra se szakadhat szét a család, mert ki tudja, mi adódhat elő!

November közepétől kezdve, esténkint már a torkolattüzek néma fölvillanásait néztük a szérűfűből, s én lassan el is feledkeztem arról, hogy két évig diák voltam Pápán.

A mi vidékünkön megrekedő front, a hónapokon át ide-oda mozgó háború még inkább kiégette belőlem a tanulás iránti eltökéltségemet. Minden óra, minden nap az ösztönöké maradt: hol és hogyan szerzünk élelmet, hogyan őrizhetjük meg menekülés közben az életünket. Oktatni s nevelni a goromba tanár: a háború oktatott s nevelt. Bocskai-ruha helyett nagy parasztkendőbe öltöztetett, hogy menekülés közben meg ne fázzam, ha földre kell vetődnöm aknatűzben, vetődjem akár kövek közé is. Emlékszem, Pákozdra menet, egy repülőtámadás után váratlanul eszembe jutottak a kollégium könyvtárában őrzött múmiák. Két esztendővel előbb még a legenda gyolcsaival külön is be voltak tekergetve, de az útközben látott halottak mellett lefoszlott róluk a legenda, és egyszeriben elsúlytalanodtak.

A hányódás hónapjaiban egyszer még alaposan szíven ütött Pápa. Három hónap után kiéhezve, elcsigázva tartottunk hazafelé. Utunkba esett Tabajd, Kiss Sándor faluja. Ő is tehetségkutatós volt, és ráadásul osztálytársam, nem mehettünk át a falun, hogy be ne köszönjünk hozzájuk. Sándorék szerencsésebben megúszták a harcokat, amikor megláttak bennünket a kétkerekű kordéval, a kordé tetején halálosan beteg nagyanyámmal s rongyainkkal, csak istenkedni tudtak rajtunk, és szánakozni. Még egy fél zsák lisztet is kaptunk tőlük, mivel híre ment annak, hogy a Fehérvár környéki faluban nem maradt épen egy ház s életben egy girhes macska sem.

Örültünk a segítségnek, a találkozásnak, de Kiss Sanyiék udvarán cikázott át rajtam az aggodalom: előszörre is nehéz volt elkerülnöm Pápára, hát még a történtek után milyen nehéz lesz, ha egyáltalán sor kerül rá!

 

*

 

Zámoly romfalu volt, és teljesen kiüresedett kamra. A katonaság az elásott élelmet is megtalálta, és fölélte a harcok alatt. A hazaszivárgók szinte másnap és harmadnap már indultak is tovább kéregetni. Egy-egy hétre való kenyeret, zsírt összekoldultak a sértetlenül maradt falvak parasztjaitól, s egy hét után újra indultak másfelé. Anyám olyan falukba ment szívesebben, ahol osztálytársaim éltek. Így vetődött még Adásztevelre, Pápateszérre, Tapolcafőre is. Nyilván arra gondolt szegény feje, hogy ilyen helyeken bármikor kivághatja magát a szégyenkezésből, rám hivatkozva: tudják, az én fiam is Pápára járt gimnáziumba, de minket földönfutóvá tett a háború.

Ennek a kolduséletnek, szerencsére, egy hónap múlva vége lett. Az uradalom magtárában rengeteg búzára és rozsra bukkantak a zámolyiak. A Nemzeti Tanács azonnal rátette a kezét a gabonára, és fölszólította a molnárt, hogy minél előbb hozza rendbe a malmát, s őrlessen.

A molnár persze kapitalistának számított. Őrá nem bízhatták az elosztás kényes föladatát. Erre egy megbízható személyt kellett keresniük. Csanádi Imre fogságban volt, s rajta kívül más „értelmiségi” nem akadt Zámolyon, csak én. Két gimnáziummal s az iskola jó hírével a hátam mögött így lettem én tizenötévesen a falu fontos személye. Nyilvántartást vezettem a lakosságról, és nemcsak kiszámoltam, de én mértem is ki a lisztfejadagokat.

Mindenki azt hihette, hogy molnárinasnak állok be Vizúgyelékhez.

De augusztus vége felé kiporoltam a sapkámból és a ruhámból a lisztet, s eldöntöttem, hogy elmegyek Pápára körülnézni. Egy elsős diák édesapjával, akit az én példámra adtak Pápára, el is indultunk kerékpáron. Életem nagy útja volt ez az ötnapos út. Mögöttem a háború roppant freskója, előttem egy fölfeszített fehér vászon: tudok-e valamit festeni rá?

Rab Istvánt, a gimnázium igazgatóját, Szűcs Dezső kollégiumi igazgatót kerestük meg Pápán, hogy kitudakoljuk: lesz-e tanítás, mikor lesz, s ugyanolyan szigorúak-e a szabályok a diákegyenruha dolgában, mint a háború előtt, mert ha igen, a továbbtanulásról a két zámolyi diáknak le kell mondania. Lakkcipő helyett legföljebb bakancsot sikerül talán szereznünk. Diáksapka helyett átalakított katonasapkát. Rab igazgató úr azzal eresztett el bennünket: nem számít, miben jönnek a fiúk. Ha darócban jönnek is, csak jöjjenek!

 

*

 

Historia est magistra vitae…

A történelem az élet tanítómestere. Korán megtanította ezt a római mondást nekünk Sándor Pál tanár úr, de ez a bölcsesség csak jól hangzó bölcsesség maradt számunkra sokáig. Legalábbis az én számomra. A háborút én még háborúként éltem át. S főleg nem tanulságként. Mert ha tanított is valamire a háború: félni tanított, iszonykodni, nincstelenkedni, gyűlölni. A múlt, a példaadó múlt mégis Pápán érintett meg életre szólóan.

Valamikor negyvenöt őszén, a visszakerülésem utáni hetekben, egy ünnepi előadásban idézte föl egyik tanárunk az ősi kollégium hányatott történetét. Az alapítás körüli gondokat, nehézségeket, az ellenreformáció sárkány-dühét; a kollégium kiebrudalását a városból; az adászteveli számkivetettséget, amely nemcsak csontig soványította, de végromlással fenyegette az iskolát. Fogytak a diákok, fogytak a tanárok is. Zsugorodott a szellem, s már-már formailag is számítani lehetett rá, hogy megszakad a kollégium kétszáz esztendős folytonossága. Akadt azonban egy tanár ezekben a kopár esztendőkben, aki kijelentette: amíg marad egy tanárja és diákja az iskolának, addig nem veszhet el a folytonosság. Lehet, hogy ők már ketten – tanterem nélkül, könyvek nélkül – csak egy eperfa árnyékában vagy a szabad ég alatt beszélgethetnek, de szavaikban az ősi iskola szellemét éltetik tovább.

Ez a legendába hajló történet, a hűség tündöklő konokságával körülszegve, annyira belém ivódott, hogy minden későbbi megpróbáltatásom közben is vigaszom maradhatott. Igen, igen, a folytonosságot őrző tanár. A hit megszállottja és szolgája! Valahogy úgy érdemes csinálni mindent, ahogy ő gondolta és ő csinálta!