Diákévek harangzúgásban
Az idei nyár megint a régi nyarak tündöklésére emlékeztet. Kitartóan s keményen süt a nap,
mézesedik a szőlő, s a Vértes fedetlen mészkőcsontjai fehéren vakítanak. Forró a föld, a dűlőút pora,
forró a kavicsbánya, s olyan áttüzesedett a levegő is, mintha egy rőzsével befűtött kemencéből dőlne
a meleg.
Az ilyen nyarakon voltam én boldog suhanc odahaza, Zámolyon. Csavargó, természeti lény,
ősemberutód az erdőkben, a réteken, a réti folyókban. Halszagú és vízszagú a kezem most is, ha az
utolsó negyven esztendőmet fölpárologtatom magamból.
Halásznak, vadásznak, erdőjáró felnőttnek inkább elképzeltem magamat, mint parasztnak. A
kukoricakapálásban semmi izgalmat nem találtam. A marokszedésben és a kötélterítésben sem
aratáskor. De ha kézzel vagy vesszőkosárral halászhattunk, azt éreztem, az Isten fia vagyok lucskosan,
áthevülve. Húzódtam is mindenféle mezei munkától, amennyire a tehetségemből tellett. Pirongatott is
anyám finnyásságom miatt, amiről álmában sem tudta, honnan örököltem. Mintha egy parádés kocsis
elkényeztetett fia volnál – jegyezte meg egyszer igazi parasztgőggel. De korholás közben úgy láttam,
hogy azért tetszett is neki a fekete, vadóc fiú, aki sehogy sem akar besorolni az ökrök elcsámpult fara
mögé. Tetszett neki, hogy nem vagyok jámbor barika. Igazság szerint ő már a lányát is kitaníttatta volna
szívesen, hogy ne paraszt legyen, hiszen a lány osztályelső volt mindig, de hát hogyan adhatta volna
rá a fejét erre a merész ötletre, ha a módosabb parasztok közül senki se mutatott ilyesmire
hajlandóságot! A lány persze amúgy is csak lány! Tudtam, hogy ott forog a fejében az én
gimnazistajövőm is, de nincs ereje erről a jövőről beszélni.
Zámolyon ekkortájt egyetlen érettségizett diák volt mindössze: Csanádi Imre. Szép, komoly, sőt
a talányosságig komor fiúember, akiről anyám nem akármilyen mintát vehetett.
De mert vett, bele is szomorodott. Fölmérte, hogy csak a tandíj, a lakás, a könyvek mibe
kerülhettek Csanádiéknak. Hát még az ilyen-olyan Bocskai-zsinóros diákruhák! A zsebpénz! Az új
dunyha, az új párnák, az új lepedők! A fehér térdzoknik és a lakkcipők! Nem, nem: mi a kiadásoknak
tán még a felét sem tudnánk előteremteni. Mert ha odaadnának is gimnáziumba, minden szükségesből
a legjobbat vennék nekem, ne nézzen senki sajnálkozva rám, a parasztkölökre.
A gimnazista ábrándozások engem nem pörköltek meg soha. Én nem akartam tanító lenni, pap
lenni, se jegyző. A legtöbb, amire néha vágyakoztam: egy írnoki állás a gánti bauxitbánya irodáiban.
De ebben a néha-néha fölparázsló képzeletben sem a tollszár nyalogatása vonzott, hanem az az
alkonyati óra, amikor a munka végeztével zurrogó, finom kerékpáron suhanhat hazafelé az ember:
fehéredik az inge, lobog a haja, s az egész bezöldülő táj szűrődik át a testén. Ehhez pedig négy polgári
is elegendő.
A jövőt is az tudja markánsabban elképzelni, akinek van hasonlítási alapja, illetve választása.
Nekem hogyan lett volna? Hiába fordultam meg néhányszor Fehérváron, én a városból is csak a falusi
arculatát ismertem föl mindenekelőtt: a vásárteret, a hetipiacok világát, a cserepesek, a csizmadiák, a
szíjgyártómesterek sátorait, a kalaposokét, a késesekét és így tovább. Ott voltak a romok a város
szívében, de soha senki nem figyelmeztetett arra, hogy a romok mögött ott van a magyar történelem.
Templomok? Múzeumok? Könyvtárak? El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha én is átléphetem
a küszöbüket. Magasztosnak és távolinak tűnt minden, s kissé katolikusnak. Mintha mi egészen más
magyarok volnánk, mint a székesfehérváriak. Szent István király lovas szobra ott állt a Megyeház előtt,
s akárhányszor láttam, lenyűgözött, de csak a szobor. Nem akadt senki, aki érzelmileg összekötött volna
engem a lovon ülő koronás alakkal.
Egyszer ugyan minket is szólított a történelem. A harmincas évek végén egy nagyszabású
tömegünnepélyt rendeztek Fehérváron. Hatalmas jelenetekben elevenítették föl a török pusztítást, a
város bevételét, majd a város visszafoglalását a töröktől. Négy-öt szomszédos falu parasztjai voltak a
statiszták. Mi voltunk a „földönfutó szegény nép”, a mindenükből kiforgatott menekülők. A szekereken
batyuk, burítók, szakajtó kosarak, vékák összevisszasága. A nagyobb képzeletű parasztok még egy-egy
összekötözött lábú kisborjút is föltettek a saroglyába. A lőcshöz kötve kecske és tehén. Cifra egy
sereglet mindenképpen! Égő jobbágykunyhók közt vágtáztunk az ismeretlen éjszaka felé. Nekünk,
gyerekeknek, jajgatnunk kellett és ordibálnunk a ránk zuhogó török korbácsok ütése alatt, amikor a
díszemelvény elé értünk. Micsoda utánozhatatlan beleélés! De a sivalkodást – ahogy leléptünk a
színtérről – igazi, szívből kibuggyanó nevetés váltotta föl. Élveztük első és utolsó, sőt pótolhatatlan
„történelmi” szerepünket. Úgy éltük át a múltat, mint egy szüreti bálos, hecces, maskarás jelenetet.
Talán ha akadt volna egy könyvet forgató és történelmet ismerő ember Zámolyon, a tudása
szétszivárgott volna a faluban, s elért volna hozzám is. Kíváncsivá tesz és kedvet ébreszt bennem a
tanuláshoz. De nem akadt! Csanádi Imre tíz évvel volt nagyobb nálam, s ez a tíz év maga volt köztünk
a kínai fal.
Hogy továbbtanulásom anyám pislákoló ábrándja lehetett csupán, abból is kiderülhetett, hogy
hatodik elemi iskolába úgy iratkoztam be, mint akinek „művelődési pályafutása” az iskolai év
befejezésével örökre véget ér.
Akkor még nem sejtettük, hogy épp az utolsó évben, a kapu becsukása előtti pillanatban fordul
ki sarkaiból a világ, s életemben új fejezet kezdődik el.
*
A napokban újra kezembe került Móricz Zsigmond Gyalogolni jó című
cikkgyűjteménye. Mint minden könyvemet, ezt is megjegyzések, aláhúzások, lapszéli fölkiáltójelek
tarkítják. Az egyik írását különösen. „Kenyéren és vízen” – ez a címe ennek az írásnak. Az alcíme
pedig: Látogatás egy falusi iskolában. Móricz ezerkilencszázharmincegyben, a születésem utáni
esztendőben, kesereg és háborog a parasztgyerekek vigasztalan helyzetén. Csupa okosság, csupa
kíváncsiság a szemekben, a világ szomjúsága, de szaharai a reménytelenség körülöttük. „Végignéztem
a gyerekek rajzait – írja Móricz. – Valóságos csoda. Természet után olyan kiváló rajzok,
agyaggyurmányok s fafaragások kerülnek elő, hogy az embernek eláll szeme-szája. Nemcsak
kézügyesség, de művészi ízlés is. Egy Balázs János nevű hatodik osztályos kisfiú megérdemelné
festményei alapján, hogy felvegyék művészképző iskolába.”
Amikor újraolvastam ezt a részt, olyasmit éreztem, mint aki szántás közben aranyszoborra bukkan.
Hajlandó vagyok elhinni, hogy Móricznak ez az írása termékenyítette meg és indította el nyolc-tíz évvel
később a falusi tehetségmentő mozgalmat.
Azt, amelynek mélyre merülő hálója engem is felszínre emelt ezerkilencszáznegyvenkettő
tavaszán.
Már nyiladozó idő volt, amikor Tóth Gyula rektor úr ötünket ott fogott órák után. Elmagyarázta,
hogy egy szűrővizsgára jelöltek ki bennünket Moharos tanító úrral, méghozzá nem akármilyenre.
Kérdésekre kell válaszolnunk írásban, s aki a legügyesebben válaszol, azt elviszik még egy újabb
tehetségvizsgálatra valamelyik nagyhírű gimnáziumba, és ha ott is megállja a sarat, ingyen
leérettségizhet. Ki-ki legyen a legszabadabb, röptesse sárkányként a képzeletét.
Néhány hét múlva ötünk közül engem hívtak meg erre az újabb vizsgára a Pápai Református
Gimnáziumba.
Föl se fogtam, mi vár ott rám. Anyám azonban megrémült. Ő még sohase volt Székesfehérvárnál
messzebb. Pápa legalább százhúsz kilométer, és azt se tudta, kiféle-miféle professzorok csípnek majd
engem a körmük közé. Ingyen még vizet sem adnak, hát akkor érettségit! Bizonyára megropogtatnak,
kiveséznek, darabokra törnek egy rézmozsárban, és ha mindegyik kísérletet túlélem, talán-talán
magukhoz ölelnek. De lehet, hogy akkor már nem is az ő fia leszek.
Őt a jövő rejtélye izgatta, engem az utazás, mivelhogy igazi vonatot addig még nem is láttam.
Május vége vagy június eleje lehetett, már nem emlékszem. Csak arra, hogy én ünneplőben
vagyok, és mintha tüzes taplóval bélelték volna ki a ruhámat. Csizma, csizmanadrág, sötét
bársonykabát, igazi parasztviselet rajtam. Könnyebb nyári öltönyöm nem volt. Illetve, ami volt, azt már
kifakította a nap, elkoptatta az idő, abban nem jelenhettem volna meg úrnak mondott emberek színe
előtt.
Pápára tizenhárom jelölt fiú érkezett ugyanazzal a küldetéssel, mint én. Köztük három vagy négy
hozzám hasonló csizmás, csizmanadrágos „aprószent”. Keltettünk is akkora föltűnést a kollégiumi
diákok körében, mint pingvinfalkában topogó totyakos mosómedvék. Még azok a tőrőlmetszett
parasztdiákok is bámulva néztek ránk, akik tavaly vagy tavalyelőtt a mi „divatunk” szerint öltözködtek.
Egynapi jelenlét elegendő volt ahhoz, hogy szokatlan viseletünkön túl a rejtelmesebb legendák
is megszülessenek. Mi voltunk az álruhás csodagyerekek, a kondásnak beöltöztetett kiskirályok, akik
jogar helyett fagylaltot szorongatnak a kezükben. Mi voltunk az őstehetségek, a csillaggal megjelölt
népfiak. Hitelesíteni Kovács Gabi hitelesített mindnyájunkat, aki tizenkét éves korára kész művész volt,
ördögien tudott rajzolni, noha a saját falujában ő se hallhatott sokkal többet a festészetről, mint
akármelyikünk. Őt művésznek, engem pedig matematikai zseninek nevezett el az egyik vizsgáztatónk.
Anyám zavartan hallgatta a dícséretet, mert nem értette pontosan az idegen szavakat. Ez akkor derült
ki, amikor tőlem tudakolta, hogy hogyan is kellene a „matematikai zsenit” magyarul mondani.
Ritkán éreztem magamat életemben olyan fontosnak, mint ezen a pápai tehetségvizsgán.
Előfordult, hogy egyszerre négyen-öten is figyeltek rám, igen tekintélyes, ünnepi ruhás emberek.
Később valamennyiüket megismertem, a Református Gimnázium tanárai voltak.
Történelemből, nyelvből, képzelőtehetségből, logikai adottságból, történetet alakító hajlamból,
számtanból, rögtönzőképességből vizsgáztattak bennünket, gyakran stopperórával a kezükben, akár a
sportolókat. Ahogy visszaemlékszem a föladatokra, ha nem is tökéletesen, de a számtanpéldákat, még
a cseles szóbelieket is, egyedül én oldottam meg hibátlanul. Azóta tudom, ha az emberre odafigyelnek,
összefogottabb, szárnyalóbb, tehetségesebb.
*
A háromnapos pápai vizsga végül is izgalmas kaland volt. Utazás, szereplés, forgolódás egy
városban, ahol nyüzsög a diák, s ahol hétköznap is lehet fagylaltot kapni, nemcsak búcsúkor, mint
Zámolyon. Hazatérve, a kaland feszültséggé változott át. Árgus szemekkel figyelte a falu: mi lesz
velem? Fölvesznek-e, vagy hoppon maradok-e, mint a becsapott vőlegény? Voltak, akik tartották volna
alám a tenyerüket, hogy emelkedjem; mások talán irigységükben még imádkoztak is, hogy ne vegyenek
föl.
De miért is ne lettek volna irigyek? Általában minden közösség megpróbálja visszahúzni maga
közé azt, aki ott akarja a fészket hagyni. Még akkor is, ha szerencse segíti ebben? Még akkor is! Mért
éppen őt segítse? Vagy mindenkit, vagy senkit!
Jó lett volna önfeledtnek maradnom továbbra is, de többé már nem sikerült. Perzselt a nyár,
naphalakat fogtunk a fornapusztai csatornában, a szívem alatt azonban ott furakodott egyre mélyebbre
a bizonytalanság szálkája: csakugyan, mi lesz, ha a nagy fölhajtás után jön a szégyellni való csönd? A
pünkösdi királyság után a pironkodás?
Eljött augusztus eleje, és semmi. Eljött a közepe is, de semmi. Sem az, hogy a Tehetségmentő
Intézmény tovább taníttat, sem az, hogy felejtsük el a gólyalábakon lépkedő reményeket.
Apám, ha morgolódott is a bizonytalanság miatt, az egész ügyet nem vette annyira a lelkére.
Legföljebb otthon maradok, gondolhatta, s egy dolgos kézzel több lesz a családban. Méghozzá egy
kaszással!
Anyám azonban csupa láz és lázadás volt. Csupa zavar és zavarodottság. A bizonytalanság az
önérzetét kezdte ki: mi lesz, ha a fiáról az derül ki, hogy nem ütötte meg a mércét? A fél falu
kárörvendő szája nyálazza be a nevünket? S a rám sütött szégyenbélyeg őt égeti meg igazán. Nem, erre
nem kerülhet sor. Ha nem taníttat az állam, ő csak azért is kitaníttat. Inkább rokkanjunk bele, mint hogy
rajtunk élesítsék némelyek a nyelvüket.
Sűrű hetei voltak anyámnak: nappal is, éjjel is az én továbbtanulásom gondja emésztette. Annyira
kifáradt a várakozásban és a latolgatásokban, hogy aludni se tudott. Ha pedig elaludt, az álmai
hóhérolták tovább.
Nálunk szokásban volt, hogy reggelente ki-ki elmondta, mit álmodott éjjel. Gondolom, ez még
az álomfejtés és az álommagyarázatok babonás korszakának a maradványa lehetett. A nagy álmodó a
családban persze anyám volt. Ezekben a zilált hetekben több változatban is arról álmodott, hogy
odaadtak engem egy ismeretlen város gimnáziumába tanulni. Iskolakezdésre lovas kocsival vittek egy
összefüggő nagy erdőn át, s egyszer leszálltam vizet inni, valamilyen forrásnál; a lovak közben
megbokrosodtak, neki a vadonnak, én pedig ott maradtam magamra. Egyszóval: elvesztem.
Soha árulkodóbb álmot! Anyám a töprengéseivel és a kétségei közt forgolódva nyilván azt is
végiggondolta, hogy ha engem kitaníttatnak, elveszítenek. Más leszek, egészen más, mint amilyenek
ők. Elveszek számára, már a hosszú távollét miatt is. Az „úri” környezet miatt, a szokások, a viselkedés
magasabbra szimatoló kényszerei miatt.
A rossz előjelekre hallgatva anyám visszaléphetett volna a döntésétől, de legyőzte magát.
Augusztus 20-a tájt végérvényesen elhatározta, hogy én pápai diák leszek. Nem Székesfehérváron, ahol
rajtam tarthatta volna a szemét, akár hetente is, hanem Pápán, a Református Gimnáziumban. Bárhogy
kerülgessem is a dolgot: anyámat a kálvinista konokság ragadta el. Talán még a predesztináció sejtelme
is fölébredt benne, a teológiai értelmezés helyett „népi” átértelmezésben, s az befolyásolta, hogy nekem
tűzön-vízen át tanulnom kell, hiszen születésemkor apai nagyanyám bibliát rakott a fejem alá, ami
egyértelműen azt jelentette: írástudó embernek szánt. Óhaját persze rég elmosta volna az idő, ha
nagyanyám nem végrendeletszerűen ad neki nyomatékot. Halálán volt már a boldogtalan, amikor
világrajövetelemre vártak, de azzal a hittel tartotta életben magát, hogy nem szabad beleszületnem a
gyászba. Életét meghosszabbító hite most anyámnak is erőt adott.
Szeptemberben már a Pápai Református Gimnázium első osztályos tanulója voltam.
*
Szecska – így csúfolták az első osztályosokat. Odahaza én elég szecskát vágtam szénából,
kukoricafattyúból, még az illata is az orromban maradt, így nem nehezteltem ezért a lekicsinylő
csúfnévért egyáltalán. Büszke voltam a bársonysapkámra, a Bocskai-ruhámra, joggal azt hihettem, hogy
kiválasztott vagyok. Vadonatúj önérzetemet egyedül az borzolhatta föl, hogy tizenhárom
tehetségvizsgás társam közül hatot fölvettek ingyenesnek, s én velük kerültem egy osztályba, de ez sem
izgatott különösebben. Nem, mert A. Tóth Sándor, a rajztanár, aki matematikai zseninek nevezett,
ugyanúgy rajtam sétáltatta a szemét, mint az „igazi tehetségeseken”.
Egy bandának tartott hetőnket elejétől végéig. Neki mint kísérletező hajlamú tanárnak talán kapóra
is jött ez a 6 + 1 fős csapat, mivel a fölvétel eredményét majd az évek távlatában is ellenőrizheti. Már
az első őszön együtt jártunk a Tókert utcai kertjébe krumplit és almát szedni, de ez a „paraszti munka”
csak ürügy volt neki a szellemünk, a jellemünk megismerésére, jó alkalom egy szabadabb pedagógiára,
amely nagy szárnycsapásokkal ott köröz a kötelező tantárgyak fölött. Betonon áthatoló kék szeme volt
A. Tóth Sándornak: célzó, távlatos, mint akit boldog rögeszmék bátorítanak. Nem a műveltség magas
maligánfoka kótyagosította meg elsősorban, hanem a problémalátás merészsége. Ha később Veres
Pétertől tanultam meg rákérdezni: mi az ember, a szegénység, a nemzet, a szolgálat, s mik az
alkalmazkodás határai, mik a hétköznapiság alján parázsló evidenciák, kisdiákként Tóth Sándor kérdő,
faggató, szorongató tekintetében kezdtem el növekedni. Matematika és festészet egyaránt szóba került
az almafák alatt. Egy-egy kép szerkezete, színvilága például, amelyet ha más viszonylatrendszerbe
kényszerítenének, a képnek egészen más jelentése lenne.
Még a helyesírással is hadilábon álltam, mert a zámolyi tájszólás szerint írtam a dolgozataimat,
de Tóth Sándor kertjében egy „titkos társaság” tagjának érezhettem magamat: a szabadon gondolkodó
és ítélkező emberekének.
A tanáraim mellett maga a város is nevelt. A Corvin-ház Mátyás királyt, Petőfi és Jókai
diáklakásai a kapcsolódások közvetlen esélyét kínálták föl. Azt, hogy az utódjuk vagyok. Zámoly csak
egy-egy jó táncos, bicskás, tüzes lovakat hajtó legényt állított elém példaképül, Pápa rögtön az egyik
legnagyobb magyar költőt. Ettől a különbségtől a gondolataim indultak más irányba, és az
arányérzékem változott óriásit. És minden ennek az arányérzék-változásnak a kereteit töltötte ki. A
gimnázium földszinti folyosójának a végiben volt a könyvtár. Már ottlétem első napjaiban elterjedt,
hogy több ezer éves múmiák feküsznek a könyvtárban üveg alatt, gyolcsba takarva, csontjukra tapadt
bőrrel. Könyvek és halottak egymás mellett? Piramisképek, gályarabkéziratok és koponyák? Egyik a
másiktól vált súlyosabbá és titokzatossá. Akárhányszor szaladtam reggelizni vagy ebédelni a
konviktusra, a könyvtár sárgásbarna ajtaja előtt lelassítottam: egy ismeretlen érzésvilág mágneses terén
kellett áthatolnom. Az idő, a történelem, az elmúlás szelleméből érezhettem meg valamit, amit egy
vadon nőtt parasztfiú tizenkét évesen megérezhet.
Már lélekben kezdtem odaforrni a négyszáz éves ősi kollégium világához, amikor – október
közepén – levelet kaptam anyámtól. A levélben arról értesített, hogy fölvettek a Bicskei Állami
Gimnáziumba ingyenes diáknak. Micsoda váratlan fordulat! Hát mégiscsak alkalmasnak vagy
„tehetségesnek” ítéltek, ha kissé megkésve is! Ez visszaadta szüleim önbizalmát a falu előtt és önmaguk
előtt. De a szerencse mégse volt koromtalan: most aztán mit csináljanak velem? Szakítsák meg egy
hónapos pápai pályafutásomat, s költöztessenek át Bicskére? Előny és hátrány gubancolódott össze
ebben az új helyzetben. Kedvezőnek látszott a „bicskei ingyenesség”, és még karnyújtásnyira is lennék
tőlük. Ezzel szemben határozottan rontotta a szüleim szája ízét, hogy a bicskei gimnázium nem
protestáns, hanem állami. „Ki tudja, mit gondol egyszer az állam, és elküldi a fiúkat hadiiskolára. Joga
van hozzá, hiszen ő rakja le érte a pengőket.”
Anyám a zámolyi paphoz ment el tanácsért. Bíró Ernő, aki Pápán végezte el a református
teológiát, megnyugtató és bölcs tanácsot adott. Azt javasolta, ne tépjenek engem ki a kollégiumból, ha
már meggyökeresedtem. Várják meg a félévi vagy az év végi bizonyítványosztást. Ha kitűnőek lesznek
a jegyeim, felvesznek terítőnek a konviktusra, én szolgálok ki húsz-huszonöt diákot reggel, délben és
este, s ettől a pillanattól kezdve egyetlen fillért se kell költeniük kosztra. Jó bizonyítvány esetén
ugyanez a helyzet a tandíjjal is: a szegény, de kitűnően tanuló diákok teljes tandíjmentességet
kaphatnak. Egyszóval: ha megállom a helyemet, akkor ugyanúgy ingyenes maradhatok Pápán is, mint
ha átíratnának Bicskére. De ha macskamaszatos lesz az indexem, akkor Bicskén se maradhatok
tandíjmentes.
Az érvelés annyira meggyőzte anyámékat, hogy egyúttal már a kérvény írására is fölkérték Bíró
Ernőt.
A következő évtől csupán az apró kiadásokat kellett fedezniük. A magam példájával tanúsíthatom:
a Református Kollégium csakugyan a szegények iskolája is volt!
*
Hagyománytisztelet és hierarchiatisztelet jellemezte a kollégium légkörét. Hangosan és tisztelettel
köszöntünk a tanárainknak, sőt a felső osztályos tanulóknak is. Egy ötödikes gimnazistát már uraztunk:
Tokody úr, Mohácsi úr, Barsi úr, legyen szíves… Ha kedvük volt hozzá, kibabráltak velünk a
végletekig, akár újoncokkal az öregbakák, de igazi tekintélyt közöttünk is csak a kiválók harcoltak ki
maguknak. Ezt a mozgékony és érzékeny hierarchiát fölülről és alulról is jóvá kellett hagyni. Egy görög
városállam vagy egy eszményien elképzelt demokratikus hadsereg se működhetett vagy működhetne
jobb alapszabályok szerint. Szigorúság és nagyvonalúság itatta át egyidejűleg a légkört. Kell-e jobb
példa a nagyvonalúságra, mint az, hogy a Református Gimnáziumban a református diákokon kívül –
ha nem is nagy számban, de – evangélikusok, katolikusok és zsidó vallásúak is tanultak? S amikor a
vallásórára becsöngettek, szétvált az osztály, ki-ki ment a maga vallástanárához. A négyszáz méterrel
arrébb komorló bencés gimnázium nem ismerte ezt a megnyugtató többszólamúságot.
Én Pápán lettem igazán protestáns, a gályarabok hűségén nevelődő, de ezzel párhuzamosan
ösztönös tanulója a belátásnak, a szabadelvűségnek.
*
Mi volt jó Pápán?
Az, hogy nem unatkoztam soha. Az, hogy a tanulás mellett szinte naponta új eseményekkel
szórakoztatott a város. Egyszer írók érkeztek a Képzőtársaság meghívására a gimnáziumba. Talán épp
Németh Lászlóék. Mi, szecskák, erről a találkozásról csak félfüllel értesültünk, de engem a hír is
izgalomba hozott: írónak én csak a régieket tartottam. A halottakat; azokat, akikről tanultunk már, s
akiknek szobrot állítottak valahol. Azt, hogy újak, elevenek, hogy kortárs írók is vannak, mégpedig
makacs és hadakozó szelleműek, a beavatottabb felsősök arcáról olvastam le először. Móricz neve,
Németh László neve, Veres Péteré s Illyésé nekem nem mondott semmit, de ahogyan beszéltek róluk
a „nagyok”, izgató és képzeletmozgató volt. Még az is eszembe jutott, hogy író is lehetnék. Írnék
például egy regényt a kurucokról: a Pápát fölszabadító Vak Bottyán csapatairól. Elképzeltem a
bevonulást, a rengeteg sok lovat, a kuruc had körül rajzó gyerekeket, de semmi érdekes történet nem
akart kikerekedni tovább.
Ha elég gyorsan lemondtam is az „íróságról”, akkor is jó volt eljátszani a gondolattal. Jó, mert
odahaza hasonló dolgok meg sem kondultak a környezetemben. Művészet! Irodalom? Paraszt rokonaim
egyetlen költő nevét ismerték csak – Petőfiét. Holtában is ő volt az eleven, ő volt a múlt és a jövő
költője egy személyben. Ijesztő tájékozatlanságuk énrám is átöröklődött. Külön hajmeresztő az
egészben az, hogy 1942-ben Csanádi Imre, Zámoly szülöttje már kész költő, s én nem tudok róla
semmit. Az Öreg utcáról nem szivárgott át az Új utcára ennek a híre.
Pápa természetesen a művészet világába is bevezetett. A diákművészek év végi tárlatán kívül is
láttam néhány olyan képkiállítást, amely a teljes tájékozatlanság homályából az izgalmak csúcsára
emelt. Én, aki hiteles festménynek csak a realista festményeket tarthattam volna, rajztanárom, A. Tóth
Sándor kubisztikus képeit olyan magától értetődő rajongással fogadtam el, mintha „modernista”
előképzésben részesített volna a zámolyi elemi iskola. A torzítások azért sem zavartak a képein, mert
én is ültem neki modellt, s láthattam, hogy mennyire valósághűen is tud rajzolni. Le tudná ő festeni a
pápai piacot is úgy, ahogy a közönséges halandók látják, le tudná a disznópörzsölést, a szertornászokat,
a téli favágást szintén, de úgy már nem érdekes.
A pontosság untató is lehet, s ezáltal hamisíthat. Persze, hogy én a szokásosnál könnyebben
hidaltam át a valóság és a művészet között mindig is ott húzódó nagy árkot, nem a magam érdeme.
Sokkal inkább Rohonczy Jánosé. Ő volt a gimnázium egyik elfogadott művésze, és az első évben én
vele laktam egy szobában, s a keze alatt növekedtem. Így aztán akaratlanul is ellestem tőle néhány
„szakmai” titkot. Sőt a többi művészdiákra is ő hívta föl elsősorban a figyelmemet: Móricz Sándorra
és Nagy Lászlóra.
Jártam azóta a világ sok múzeumában. Amszterdamtól New Yorkig, Moszkvától Párizsig,
Rómától Bécsig, Bázelig, de sose felejtettem el, hogy a képzőművészet ábécéjét is Pápán kezdtem el
tanulgatni. Leonardo, Brueghel, Van Gogh, Picasso képei előtti ácsorgásomban – szinte testi
élményként is – újraéltem a rajzteremben kiállított képek előtti ácsorgásomat.
*
A német megszállás napján, 1944. március 19-én, még pápai diák voltam. Az első órában
megértettük, mi történt. A felsősök még azt is kisütötték, hogy Hitlerék azért választották a vasárnapot,
mert ünnepnap mindig kisebb az ellenállás ereje, mivel az emberek nem dolgoznak, ki-ki pihen vagy
éppen templomba megy. A páncélautós, a motorbiciklis német katonák úgy álltak meg a Fő téren s a
Fő utcán, mintha csak pihenni álltak volna meg néhány órára. Egyszerre akartak fenyegetőek lenni és
barátságosak is. Ez azonban nem sikerült. Az öregebb diákok – a tanáraik jóváhagyásával – elővették
a pár nappal előbb viselt március tizenötödikei kokárdákat, és tüntetően újra kitűzték. Mi, szecskák,
villámgyorsan követtük őket. Mulatságosak voltunk nemzeti csokrainkkal és szalagjainkkal a
géppuskákkal szemben? Minden bizonnyal, de először éreztem magamat eltökéltnek. Először éreztem
magamat, másokkal együtt, magyarnak. Gyerek voltam még, de Kozma Andor Karthágói
harangok című versének fojtott és lázas allegóriáját azon a vasárnapon értettem meg sors
szerint is.
A légiriadók és a szaporodó bombázások hamarosan véget vetettek pápai diákoskodásom első
felvonásának. Ősszel már nem kezdtem el az évet, otthon maradtam Zámolyon. A közeledő front
hatására élelmet, ruhát ástunk el a földbe, hogy a háború veszett kutya szájától megvédhessük. Föld alá
került a Bocskai-ruhám s a diáksapkám is. A sapkát külön ástuk el, mert hallottunk olyan híreket,
melyektől megborzongtunk: a bevonuló szovjetek katonaholminak hitték a bársony diáksapkát,
valamilyen különleges alakulat egyenruha-tartozékának, és keresték a gazdáját. Félelem s hazudozás
kezdődött el a sapka körül, amely tragédiába torkollt.
A közeledő front mindent átalakított és áthangolt bennünk. Nemcsak a ruháinkat ástuk el jó
mélyre, hanem a reményeinket is. Gyönyörű, aranysujtásos augusztus volt negyvennégyben, darazsak
s izgatott lepkék hónapja, de mi úgy kapáltuk be érésre a szőlőt: ki tudja, szüretelhetünk-e az idén? Ki
tudja, ki tudja, ki tudja? – ez visszhangzott egyébként is minden jövőt faggató gondolatunk mögött. Az
én diákoskodásom is ennek a bizonytalanságnak a vermébe zuhant bele. Folytassam a tanulást? Ne
folytassam? A gimnáziumtól semmiképpen sem akartam elszakadni: erősködtem, hogy legalább a
tanévnyitóra utazzunk el Pápára, vegyük meg a tankönyveket, majd tanulok magánúton, de anyámék
erre a hosszú útra se szánták el magukat. Ezen a nyáron már túl sok kóstolót kaptunk a halálos
veszedelmekből. Csákvár és Zámoly között egy ideiglenes katonai repülőteret rendeztek be a németek.
S ez a repülőtér olyan ingerlő célpont volt az amerikai bombázókat kísérő vadászgépeknek, mint
kitömött bagoly a pukkancs varjaknak: szinte hetente lecsaptak rá.
Előfordult, hogy egyetlen alkalommal huszonöt álcázott német repülőt is fölgyújtottak. Mi,
gyerekek, a kazal tetejéről néztük az égő gépeket, a benzintűz lidérces keringőjét a Vértes alatt, de
nemcsak szemtanúi, de elég gyakran szívdobogásos résztvevői is voltunk a sűrűsödő légi csatáknak.
Árkokba, szekerek alá kellett behúzódnunk, mert az egymásra tüzelő vadászgépek bolond golyói, mint
a vasbögölyök, ott röpdöstek az áttüzesedett levegőben. Sőt akkor már Budapest, Győr, Almásfüzitő
után Székesfehérvárt is megbombázták. Halálos vágtában robogtak be a zámolyi lovasgazdák a
városba, hogy segítsenek a bajba kerülőknek.
Meg kellett értenem, hogy ilyen körülmények között már három-négy napra se szakadhat szét a
család, mert ki tudja, mi adódhat elő!
November közepétől kezdve, esténkint már a torkolattüzek néma fölvillanásait néztük a
szérűfűből, s én lassan el is feledkeztem arról, hogy két évig diák voltam Pápán.
A mi vidékünkön megrekedő front, a hónapokon át ide-oda mozgó háború még inkább kiégette
belőlem a tanulás iránti eltökéltségemet. Minden óra, minden nap az ösztönöké maradt: hol és hogyan
szerzünk élelmet, hogyan őrizhetjük meg menekülés közben az életünket. Oktatni s nevelni a goromba
tanár: a háború oktatott s nevelt. Bocskai-ruha helyett nagy parasztkendőbe öltöztetett, hogy menekülés
közben meg ne fázzam, ha földre kell vetődnöm aknatűzben, vetődjem akár kövek közé is. Emlékszem,
Pákozdra menet, egy repülőtámadás után váratlanul eszembe jutottak a kollégium könyvtárában őrzött
múmiák. Két esztendővel előbb még a legenda gyolcsaival külön is be voltak tekergetve, de az
útközben látott halottak mellett lefoszlott róluk a legenda, és egyszeriben elsúlytalanodtak.
A hányódás hónapjaiban egyszer még alaposan szíven ütött Pápa. Három hónap után kiéhezve,
elcsigázva tartottunk hazafelé. Utunkba esett Tabajd, Kiss Sándor faluja. Ő is tehetségkutatós volt, és
ráadásul osztálytársam, nem mehettünk át a falun, hogy be ne köszönjünk hozzájuk. Sándorék
szerencsésebben megúszták a harcokat, amikor megláttak bennünket a kétkerekű kordéval, a kordé
tetején halálosan beteg nagyanyámmal s rongyainkkal, csak istenkedni tudtak rajtunk, és szánakozni.
Még egy fél zsák lisztet is kaptunk tőlük, mivel híre ment annak, hogy a Fehérvár környéki faluban nem
maradt épen egy ház s életben egy girhes macska sem.
Örültünk a segítségnek, a találkozásnak, de Kiss Sanyiék udvarán cikázott át rajtam az aggodalom:
előszörre is nehéz volt elkerülnöm Pápára, hát még a történtek után milyen nehéz lesz, ha egyáltalán
sor kerül rá!
*
Zámoly romfalu volt, és teljesen kiüresedett kamra. A katonaság az elásott élelmet is megtalálta,
és fölélte a harcok alatt. A hazaszivárgók szinte másnap és harmadnap már indultak is tovább kéregetni.
Egy-egy hétre való kenyeret, zsírt összekoldultak a sértetlenül maradt falvak parasztjaitól, s egy hét
után újra indultak másfelé. Anyám olyan falukba ment szívesebben, ahol osztálytársaim éltek. Így
vetődött még Adásztevelre, Pápateszérre, Tapolcafőre is. Nyilván arra gondolt szegény feje, hogy ilyen
helyeken bármikor kivághatja magát a szégyenkezésből, rám hivatkozva: tudják, az én fiam is Pápára
járt gimnáziumba, de minket földönfutóvá tett a háború.
Ennek a kolduséletnek, szerencsére, egy hónap múlva vége lett. Az uradalom magtárában rengeteg
búzára és rozsra bukkantak a zámolyiak. A Nemzeti Tanács azonnal rátette a kezét a gabonára, és
fölszólította a molnárt, hogy minél előbb hozza rendbe a malmát, s őrlessen.
A molnár persze kapitalistának számított. Őrá nem bízhatták az elosztás kényes föladatát. Erre egy
megbízható személyt kellett keresniük. Csanádi Imre fogságban volt, s rajta kívül más „értelmiségi”
nem akadt Zámolyon, csak én. Két gimnáziummal s az iskola jó hírével a hátam mögött így lettem én
tizenötévesen a falu fontos személye. Nyilvántartást vezettem a lakosságról, és nemcsak kiszámoltam,
de én mértem is ki a lisztfejadagokat.
Mindenki azt hihette, hogy molnárinasnak állok be Vizúgyelékhez.
De augusztus vége felé kiporoltam a sapkámból és a ruhámból a lisztet, s eldöntöttem, hogy
elmegyek Pápára körülnézni. Egy elsős diák édesapjával, akit az én példámra adtak Pápára, el is
indultunk kerékpáron. Életem nagy útja volt ez az ötnapos út. Mögöttem a háború roppant freskója,
előttem egy fölfeszített fehér vászon: tudok-e valamit festeni rá?
Rab Istvánt, a gimnázium igazgatóját, Szűcs Dezső kollégiumi igazgatót kerestük meg Pápán,
hogy kitudakoljuk: lesz-e tanítás, mikor lesz, s ugyanolyan szigorúak-e a szabályok a diákegyenruha
dolgában, mint a háború előtt, mert ha igen, a továbbtanulásról a két zámolyi diáknak le kell mondania.
Lakkcipő helyett legföljebb bakancsot sikerül talán szereznünk. Diáksapka helyett átalakított
katonasapkát. Rab igazgató úr azzal eresztett el bennünket: nem számít, miben jönnek a fiúk. Ha
darócban jönnek is, csak jöjjenek!
*
Historia est magistra vitae…
A történelem az élet tanítómestere. Korán megtanította ezt a római mondást nekünk Sándor Pál
tanár úr, de ez a bölcsesség csak jól hangzó bölcsesség maradt számunkra sokáig. Legalábbis az én
számomra. A háborút én még háborúként éltem át. S főleg nem tanulságként. Mert ha tanított is
valamire a háború: félni tanított, iszonykodni, nincstelenkedni, gyűlölni. A múlt, a példaadó múlt mégis
Pápán érintett meg életre szólóan.
Valamikor negyvenöt őszén, a visszakerülésem utáni hetekben, egy ünnepi előadásban idézte föl
egyik tanárunk az ősi kollégium hányatott történetét. Az alapítás körüli gondokat, nehézségeket, az
ellenreformáció sárkány-dühét; a kollégium kiebrudalását a városból; az adászteveli számkivetettséget,
amely nemcsak csontig soványította, de végromlással fenyegette az iskolát. Fogytak a diákok, fogytak
a tanárok is. Zsugorodott a szellem, s már-már formailag is számítani lehetett rá, hogy megszakad a
kollégium kétszáz esztendős folytonossága. Akadt azonban egy tanár ezekben a kopár esztendőkben,
aki kijelentette: amíg marad egy tanárja és diákja az iskolának, addig nem veszhet el a folytonosság.
Lehet, hogy ők már ketten – tanterem nélkül, könyvek nélkül – csak egy eperfa árnyékában vagy a
szabad ég alatt beszélgethetnek, de szavaikban az ősi iskola szellemét éltetik tovább.
Ez a legendába hajló történet, a hűség tündöklő konokságával körülszegve, annyira belém ivódott,
hogy minden későbbi megpróbáltatásom közben is vigaszom maradhatott. Igen, igen, a folytonosságot
őrző tanár. A hit megszállottja és szolgája! Valahogy úgy érdemes csinálni mindent, ahogy ő gondolta
és ő csinálta!
Összemosódó képek múlt időmből
Apám családjában anyám volt a legfiatalabb meny. A védtelenebb, a kiszolgáltatottabb. Ő volt a
fölcsavarható és lecsavarható láng; a naponta megkormozódó lámpaüveg. Az első perctől kezdve
helyén kellett lennie a fejének, a szemének, a szavainak. Ügyelnie nemcsak a mafla kiskacsákra, az
eszes vércsékre, a hidas ajtaját emelgető disznókra és a csillagokra kellett, hanem a vére mozgására is.
Arra, hogy el ne veszítse a türelmét – noha száz oka lehetett volna rá a nap minden órájában. Hiszen
folyton a sarkában voltak. Ha például fejte este a tehenet, a korban és családi rangban fölötte állók
közül mindig betévedt valaki az istállóba, csak úgy véletlenül, mintha ott akadt volna dolga, és
oda-odasandított a kezére: nem fröcsögteti-e szét a tejet az alomszalmára. De sólyomszemek lesték
ugyanúgy a szőlőben is. Leste az apósa, a sógora, a sógornője, a röpködő, az énekes, az idegen faluból
hozott menyecske: nem röst-e lehajolni a félig elnyisszantott gyomért, s kitépni gyökerestül? De talán
még ennél is jobban érdekelte őket: nem torkos-e az új asszony? Nem csipeget-e bele kedve szerint a
duzzadó, érésre készülő fürtökbe, mint a seregélyek?
Lehetséges, hogy ezekkel a megkívánt, de érintetlenül maradt szőlőfürtökkel kezdődik az én
életpályám? Azokkal az augusztus végi napokkal, amikor már elmúlt a marokszedés ideje, el a tarlóké
s a köhögtető toklászoké, és eljött a méz ideje, a részesülés ideje, s anyámnak mégis karókat kellett
nyelnie valami ostoba, „meghitt”, patriarkális zsarnokság miatt?
Ha az öröklés rejtelmeire figyelve, ez csak részben van is így, születésem akkor is csupán
közjátéknak tekinthető. Egy történet csomópontjának, melyről csak annyit érdemes följegyezni, hogy
1930. február 3-án, Balázs-napkor történt meg velem Zámolyon, leánytestvérem világra jövetele után
hat esztendővel.
Később még azt is megtudtam, hogy apai nagyanyám, Bakos Mária, már fél lábbal a sírban volt,
de az az emberen túli, égi hit tartotta életben, hogy neki meg kell várnia a jövevény érkezését
mindenképpen. Először azért, mert ő látni akarja a gyermeket; másodszor pedig azért, mert gyászba
nem szabad beleszületnie senkinek.
És mint mondják: meg is várt. Sőt, a fejem alá ő csúsztatta oda a Bibliát is eltökélten. Ez volt az
ő csendes, jelképes búcsúzása és végrendelete. Utána gyorsan magára is csukta mandulavágású,
besenyő szemét.
Azt, ha falun egy újszülött kezéhez kapát érintenek, nem nehéz megfejteni: legyen a kölök jó
dolgos, ügyes, szorgalmas, égjen a keze alatt a munka. A bibliás „bájolásnak” azonban már többféle
jelentése is lehet. Például: legyen a világra jött lélek hithű protestáns, mint amilyenek az ősei voltak.
Ne felejtse el a szegény gályarabokat, akik magyarul szóltak a legegyszerűbb paraszthoz is, és akiket
hiába kínoztak meg idegen hatalmasságok és idegen istenárulók, hajlíthatatlanok maradtak
megaláztatásaikban is. De jelenthette egyszerűen azt is, hogy az új sarj írástudó ember legyen. A tudásé
és a törvényeké, s a világért se maradjon odahaza parasztnak.
Tízéves korom körül hallottam először születésemről s bibliás nagyanyámról. Titokzatos volt és
fölfoghatatlan: pólyában én? Egy haldokló kéz szeretetével s jövendő aggodalmával körülvéve? A
gólya hozta gyerek meséjét én is úgy fogtam addig föl, mint évődő, pajkos mellébeszélést, de sose
gondoltam rá, hogy a születésemről egyszer majd mást is gondolhatok. S hogy éppen egy haldokló
öregasszony miatt! Emlékszem, ültem a besötétített szobában, mikor rám tört világra jövetelem
izgalma: nyár volt, nagy nyár, a szoba földje hűtötte talpamat, és heves szívdobogás közben azt
éreztem, hogy én most születek igazán: most, most: az udvaron hó van, a hóban egy fekete ló nyerít,
és nyerítésétől vörös szakadék támad a hátam közepén. Annyira megrémültem, hogy kiszaladtam a
házból.
Voltak vidékek, de még inkább elszigetelődött faluk, ahol az újabb gyerekáldás ellen úgy is
védekeztek az asszonyok, hogy kicsinyeiket hosszú hónapokon át szoptatták, mert a szoptatás ideje
alatt nem estek teherbe. Egyik barátom hároméves koráig szopott, én csak tizennyolc hónapos koromig.
Már futottam, már beszéltem, már javában cibálgattam jó öreg kutyánk fülét, már elbírtam a kisszéket,
és vittem anyám után a szérűbe, a kertbe, hogy szoptasson meg. Ma már elképesztőnek, sőt
mulatságosnak, de ugyanakkor édeninek is tartom ezt az ártatlan állapotot, ezt a kisbikakuncsorgást,
amelyért – mint későbbi életemben mindenért – már akkor meg kellett kínlódnom. Nemrég – néhányan
még az idősebbek közül is – fölidézték, hogy odahasaltak a kapunk elé, a kutya kikoptatta gödörhöz,
és rázendítettek egyszerre:
– Tizennyolc hónapos kölök, és mindig szopik. Cupp, cupp – s már kereket is oldottak
nyihorászva.
Néha úgy gondolom, hogy kizárólag önérzetből fordítottam hátat tökmagkoromnak. Önérzetből,
a bőrömet átfúró hahoták miatt. Vannak föléledő pillanataim, amikor a gúnyolók s a futva elmenekülők
iránti dühömre máig emlékszem. Méregzsák – mondták rám később is a felnőttek –, látva konokul
leszegett fejemet, fölnyithatatlan számat. De ahogy fölidézem ezt a megsózott, megpaprikázott
jellemzést, úgy tetszik, hogy több volt benne az elismerés, mint az elmarasztalás. Sőt, némelyeknek
még örömére is szolgált, hogy csip-csup csúfolódással vagy sértéssel kihozhattak a sodromból.
Élvezték morgásaimat, mint a kiskutyáét, akinek azért dörzsölik gonoszul az orrát, hogy jó harapós
kutya legyen. Később – hat-hét éves koromban – az érettebb fiúk csordájába se csupán unokabátyám
kedvéért fogadtak be, hanem vadságom s akaratosságom miatt, amit az otthoni szóhasználat szerint
mindenki „nagy természetnek” nevezett el, holott csak sérülékenység volt a javából. De egy világért
se szakadtam volna el tőlük, mert nemcsak pisztereltek, szükségük is volt rám sokszor. Kellettem nekik
az arcátlankodásaikhoz. Tavasz van, mennek a lányok vízibúzát szedni a sóstóra a kislibáknak. Mennek
csapatosan a kertek alatt. Kísérjük őket mi is – örök ellenfelek – a vadribizligátak fedezéke mögött. A
lányok letérdelnek a gyér vizű folyópartra, s jócskán előrehajolva tépik a meder aljából a selymes füvet.
Vihorásznak, sikongatnak, s arra ügyelnek csak, hogy bele ne bukjanak fejjel az iszapos mederbe. A
farukon harmonikázva mozog, lélegzik három-négy szoknya is, mert nálunk dudos szoknyát viseltek
egészen a háborúig.
– Na, fiúk, itt a kiskésem, ki hajtja föl Szabados Zsófi szoknyáját a nyaka közé, hogy a fekete
csibécskéjét megláthassuk? – kérdezi a széles arccsontú Tanárki Miska.
Jelentkező nincs, a kiskés visszakerül a zsebbe, ami egyúttal azt jelenti, hogy akkor pedig én
következem. Én, a legkisebb, a vakmerő, a félig-meddig törvényen kívüli, akiről még korai volna
föltételezni bármiféle disznókodást, parázna gondolatot. És valóban én következem. Csúszok hason
a fűben, suttyó partizán. Hasonló izgalmat is érzek: amit elvárnak tőlem, teljesítenem kell.
Köztudomású, hogy a parasztlányok akkortájt még nem viseltek bugyit, legalábbis mifelénk nem, tehát
egy ilyen váratlan rajtaütés igazi, vérmes, megemlegetni való győzelmet ígért. Évekig forrón lehet
tartani, táplálni vele a bujaság fogságában vergődő kamaszképzeletet, vagy ha sértésre kerül a sor,
visszaélni vele gorombán:
– Mért hordod az égben az orrod, aranyom, láttam a micsodádat!
Hogy mit kaptam én egy ilyen sikeresen végrehajtott „fegyvertény” után, az tudja csak elképzelni,
akit fölbőszült vaddarazsak rohannak meg a réten, vagy öt-hat megcsalt szerető karmolt össze ötven
körömmel. Bekerítettek a lányok engem is: rám ültek, rám hasaltak, a fejem ott ficánkolt a combjuk
között, ez már nem zavarta őket, s ütöttek a fölbujtóim helyett is gyönyörűséggel, ütöttek zöld és fekete
szemekkel – volt köztük, aki még belém is harapott.
*
Egy jó szemű kritikus talált aranypénznek tekinthetné ezt az emlékemet. Föl-fölhajigálva a fénybe,
szemmagasságba, könnyűszerrel kisüthetné, hogy ezen a pénzen az én mostani arcom gyermeki mását
látja kidomborítva. A fölbujtathatót, a veszélyekbe lökhetőt, akin végül is másokért verik el a port.
Sorolhatná a példákat is felnőttkoromból, amelyek szóról szóra őt igazolnák. Ha megesne velem ez,
akkor se bújnék szégyenemben a föld alá. Egyrészt mert az ember nemcsak egyetlen tulajdonságával
azonos, ha ez a tulajdonsága mégoly jellemző is rá. Másodszor azért nem, mert inkább kövessek el két
ostobaságot is egymás után, mint hogy egyszer is a fölbujtók vagy a bokor mögötti bölcsek közt
lapuljak. Nem beszélve arról, hogy bármi kockázatos dologba keveredtem eddig, tetszeni nem
másoknak, magamnak akartam.
Most, hogy erről beszélek, most értettem meg igazán Sartre-ot. Pontosabban: A szavakban alkalmazott módszerét. Ez az önéletrajzra hasonlító emlékezés nem más, mint a
gyerekkor világába visszavetített önarckép. A felnőtt író, a világhírű filozófus, a moralista, a
különcködő és komoly értelmiségi, a maga ellen is lázadó férfi, lekicsinyítve, mint valami
trükkfilmben, eljátssza előttünk az életét. Nem az utólag bekövetkezett eseményeket sorolja el, hanem
a csírák igazságát mutatja föl; a zsenge kalandot, amely egzisztencializmusának eredetét nem a felnőtt
értelem csákányával bontja ki, hanem a gyermeki lét ösztöneivel hitelesíti. Hiszen, ha már gyerekként
maga teremtette meg önmagát, ki merné kétségbe vonni, hogy világba vetettségünk elmélete nem
kiagyalás, hanem sors és élmény. Nincs apa? Nincs felettes én? Ez esetben mi más történhet, mint hogy
az irányító helyébe és a pedagógia helyébe a képzelet kerül, amely úgy gondoltatja el velünk az
életünket, hogy minden mitőlünk függjön. Akaratunktól, közömbösségünktől, dacunktól. „Senkinek
a fia nem lévén, önmagam okává váltam, csupa gőggé és csupa nyomorúsággá; az a lendület segített
világra, amellyel a jó felé törtem” – olvashatjuk egy helyütt A szavakban.
Másutt meg ezt: „A polgársághoz tartozó gyerek a pillanat örökkévalóságában él, ami a tétlenséget
jelenti: én hát azonnal Atlasz akartam lenni, mindörökre és mindöröktől fogva. S még el se tudtam
képzelni, hogy az ember dolgozhat is, s így válik Atlasszá…”
Sartre, persze, túlontúl ismeri felnőttsége mozgatóerőit, hogy hiteles ügyességgel elfogadtassa
velünk a kezdetek rendhagyó voltát. És a szakadékok fölött szökdelő stílusa még a gyanúsabb pontokon
is átsegíti. Az olvasónak tökéletesen mindegy, hogy a csoda mikor történik, csupán az érdekli, hogy
megtörténik. Sartre a stílusával megszünteti – vagy legyőzi? – az időt, kiiktatja a biológiai korszakokat,
hogy a szellem minden járulékos eleme fölött úgy uralkodjék, ahogy az akarata vezeti.
Mikor elolvastam a könyvét, átvillant rajtam, vajon én mit tudnék felnőttségemből visszavetíteni
a gyerekkor közegébe? Mit, ami a magasban járó eszmék, netán létfilozófiák csírabomlását
megmutatná? Ha ő a könyvek világában mozogva mitológiai istenek nyomába szegődhetett, én
legföljebb a zámolyi kanászt szemelhettem ki magamnak. Ő se volt éppen akárki: rézszögekkel kivert
ostora volt, okos kutyái, ökörszarv tülke, s ami mindent fölülmúlt: nem félt a nagy tökű, duhaj kanoktól
sem.
Igaz, ha könyvek nem is, de körülzsongtak a történetek. Megérkezik Zámolyra egy seregélyesi
ember, egylovas kocsival. Beül harapni valamit a kocsmába. A kövesztett mellé savanyúságot is rendel:
ott áll a pulton egy nagy uborkásüveg, teli cseresznyepaprikával. Abból kér. Marja a torkát, de ízlik
neki. A szomszéd asztaloktól át-átszólnak hozzá, ugratják:
Nem való ez a paprika seregélyesieknek. Zsenge saláta… az igen… vagy inkább lósóska.
– Persze, persze – morog vissza a seregélyesi – a zámolyiak erős bikaszart esznek éhgyomorra is.
– Nem is képviselőfánkot.
Szó szót követ, élc élcet. Végül eljutnak a fogadásig.
– Na, mit adnak a híres zámolyiak, ha egy ültő helyemben megeszem az egész üveget?
Az egyik gazda, aki új, vasalt kocsiját viszi épp haza a kovácstól, egy monte-carlói gróf
nagyvonalúságával a seregélyesi ember tenyerébe csap:
– Magáé a kocsim.
– Áll a fogadás – mondja az egylovas ember, s nekiáll a cseresznyepaprika eltüntetésének.
Kettéharapja az elsőt, s nyeli. Ketté a másodikat, a harmadikat, s csak nyeli. A körülötte állók
elképedve nézik a teljesítményt. Fél óra múlva híre-hamva sincs a paprikának. Megnyerte a fogadást,
és mert az adott szónak akkor még volt becsülete, övé az új, vasalt kocsi is. Elüldögélnek még a
csodálkozás idegenségében másfél óráig, amikor a seregélyesi ember föláll, hogy kimenjen vizelni.
Hármat-négyet lép, és elvágódik. Odaugranak hozzá, hogy fölsegítsék. De hiába. Már halott.
Ez a történet még apám legénykorában esett meg, de megeshetett volna később is, a
húszas-harmincas években. Zámoly még ekkor is hamisítatlan, sárkoloncos falu. Elzárt és elzárkózó.
A vonatok s az autóbuszok is elkerülték. Székesfehérvár ott csillámlott ugyan egy kőhajításra, hiszen
csak tizenhárom kilométer a távolság, de mintha mégis egy másik földrészen terpeszkedett volna. A
házai, a „palotái” egytől egyig osztrákos színűek voltak: cudar sárgák. A templomai falából is kövér
és redős ruhájú szentek léptek ki üdvözülten a napfénybe, fejük búbján az isteni madarak áldásaival.
Az el-elpöttyentett ellenszenv a zámolyi őslakosságot jellemezte, amelynek a zöme protestáns volt.
Nyakas kálvinista. Ami minden egyebet jelentett, csak vallási megszállottságot nem. Mert amennyire
csökönyös kálvinisták voltak, legalább annyira megrögzött pogányok is. Fönntartás nélkül hittek a
szemmel verésben, a bűbájolásban, a vajákosok erejében. Valamiképpen Koppány és Kálvin
osztozkodott egyenlő arányban a lelkükön. Volt olyan pásztorember, aki a Zsoldos-féle ház előtt
kukoricaszemekkel szórta be egy vékony csíkban az utcát, és megesküdött rá, hogy a hazafelé rohanó
kondát a kukoricacsík előtt néhány méterre lefekteti a földre. S le is fektette. „Megnyűgözte az állatok
lelkét” – mondták róla.
Ma is hihetetlen, hogy elmúlt ezer év; hogy a tizennégyes háború halottainak emelt mészkő
szobrot rég kiverte az idő ragyája, de a fél arcát s a fél szemét az Isonzónál hagyó T. Mihályról
gyerekkoromban még hittel híresztelték, hogy éjszakánként nagy fekete kutyává változva kóborog
faluszerte. Állítólag egyszer valaki megdobált kővel egy ismeretlen kutyát, és az eset után T. Mihály
hetekig nyomta az ágyat. Véraláfutások voltak az oldalán s tenyérnyi foltok.
*
Majdnem negyven esztendőnek kellett elmorzsálódnia ahhoz, hogy kölökidőm bűbájjal megvert
eseményeire, hiedelmeire épebb s kerekebb formákban újra rábukkanjak. Nem kerestem én semmiféle
elsüllyedt világot, de keresetlenül is föltárult előttem.
A hatvanas évek végén jutottam ki először a moldvai csángók közé. Az első nap még az ámulásé
volt. Micsoda viselet, micsoda nyelv! A mondataikat nem a válogatós értelem terelgette maga előtt,
egyenesen az életükből szakadtak ki. A nagylábujjuk, a hajuk szála, a fölfelé áramló vérük beszélt. Az
eső, amelyben megáztak. Magyarul beszéltek, de sokan közülük azt se tudták, merre van Magyarország,
csak annyit tudtak: valahol a Nagy Erdőn túl. „Isten áldja mindnyájukat, hogy megtiszteltek az
életünkben. Legyenek vigassággal, békességgel, érjék el útjuk végét, ahogy igaz lélekkel elgondolták.”
Mondták ezt csángósabban, mint ahogy én most fölidézem, de az én fülemnek ismerős volt a
hangulatuk. Aztán az ötödik-hatodik napon már szívmagasságig álltam a múltban. Sorjáztak a
történetek, a szokások, s amit én odahaza elszórt cserépdarabként vettem föl a földről, Moldvában még
egészben volt: egészben, mint egy használatban levő tál, korsó, tányér. A hiedelmek még kormányozták
a lelket, beleszóltak a hétköznapokba. Azt például, hogy micsoda mély határ választja el a
szájhagyományos kultúrát az írásbeli kultúrától, könyvekből kevésbé értettem volna meg, mint ott a
helyszínen.
Egy különös, vad, végzettel fenekedő szokás adta a kezembe a kulcsot. Bukovinában s Moldvában
– ha erőtlenebbül is, mint régen – mind a mai napig fönnmaradt a kiböjtölés szokása. Vagy másik
nevén: a fekete böjt. Mint a zárt kultúrákban minden erkölcsi szokásnak, ennek is nagyon gyakorlatias
alapja volt. A bukovinai székelyek s a moldvai csángók körében roppant nagy bűnnek tekintették a
lopást. Hányatott életük következtében örökös szegénységben éltek. Igen ám, csakhogy lopásra épp a
nincstelenség sarkantyúzza az embert; a mindennapos hiány, az életösztön ferde, megzavarodott
bosszúja. A helyzet – kiélezve a példát – gyakran eljuthat a lenni vagy nem lenni állapot mintájára: a
lopni vagy nem lopni állapotáig. Utolsó szalmaszálnak csak a vakremény marad: hátha nem derül ki
a titok.
A kárvallott pedig épp a fordítottjában reménykedett: ki kell derülnie. S azért kezdett böjtölni,
hogy kiderüljön.
A böjt általában héthetes vagy kilenchetes. Az első héten hétfőn, a második héten kedden, a
harmadikon szerdán böjtöl a póruljárt, és így tovább, míg le nem telik az előre kiszabott idő. Gyakran
nemcsak a közvetlen vesztes tilt el ezeken a napokon magától ételt, italt, hanem a csöppségek
kivételével egész háza népe is koplal. Sőt, a jószágai is. Hadd sivalkodjanak, bőgjenek, hadd zörgessék
a láncot. Hadd tudja meg az egész falu, de mindenekelőtt a tolvaj, hogy a kárt szenvedett nem
nyugodott bele a veszteségbe, ellenkezőleg, ég, föld s mindenekelőtt az Isten segítségét kéri: mutassa
meg, kicsoda volt a tettes.
Magam beszéltem olyanokkal, akik életük során kétszer-háromszor is böjtöltek, és eredményesen.
Néha ez az „eredmény” a görög sorstragédiák gyászos komorságával találkozott össze. Mint például
az alábbi két szájból is hallott történetben.
Egy asszony férjhez adta két leányát. A nagyobbikat olyanhoz, aki a családjukba illett. A kisebbik
azonban maga döntött, s olyan jómódú gazdalegényhez ment feleségül, akinek az anya előtt nem volt
becsülete. Anya és lánya emiatt haraggal váltak el egymástól.
Egy alkalommal az egyedül élő anya bement a városba, s míg odajárt, valaki ellopott a ládájából
két türet vásznat. Néhány hónapos munkájának az eredményét. Ki volt? Ki lehetett? A szomszéd? A
sógor? A rémület a nagyobbik lányához vitte: nem tud-e valamit a vászonról? Nem tudott. Még egyszer
megkérdezte, most már nyomatékkal, mert ha nem kerül elő a szövés, ő kiböjtöli a tettest, akármi történik is vele. A nagyobbik lánya igazat mondott. Az anya végül
elszaladt kisebbik lányához, aki már áldott állapotban volt negyedik hónapja. „Lányom, ha elrosszult
is köztünk az érzés, eljöttem hozzád tudakolni: nem te jártál-e nálam, amikor a városban voltam, s nem
te vitted-e el két türet vásznamat?” A lány azt mondta: nem. Az anya másodszor is megkérdezte,
ugyancsak nyomatékkal: „nem te vitted-e el a vásznat, hogy kárt okozz nekem? Azért faggatlak, mert
én böjtöt akarok fogadni a tolvajra, aki csúffá tett, aki megrabolt, és nem szeretném, ha saját véremből
valót büntetne az Isten.” A lány újra azt mondta: „nem, nem, nem”.
Az anya nemsokára elkezdte a böjtöt. Eltelt egy hét, el kettő, három, de még semmi. „Uram,
büntesd meg, aki rosszamat akarta” – imádkozott minden böjti nap végén az asszony. A negyedik héten
jajveszékelve szalad be udvarára egyik keresztlánya: meghalt Ilona! Ment a kútra, síkos volt az út,
elesett, és meghasadt a koponyája.
A halál nagyobb és fenségesebb úr a haragnál. Az anya megy mosdatni s fölöltöztetni a halott
lányát. Szedi ki ládájából a halálra való ruhát. S a ruhák alatt az elveszett vászon! Az anya fölsikolt,
összeesik. Egyetlen mondat szakad ki belőle: „Megöltem a lányomat, én öltem meg.”
Hihettem volna ezt a történetet prózává oldott balladának is. A csiszoltsága, a kereksége
valamilyen stilizáltságra utal. De később, amikor számtalan más betegséggel vagy tragédiával végződő
kiböjtölésről hallottam, el kellett fogadnom hiteles történésnek. S ekkor már a látszólagos képtelenségre
is könnyű volt válaszolnom. A kiböjtölésben nincs semmiféle bűbájolás, rontás, babona, mint ahogy
sokan hiszik. A kiböjtölésben törvény van. Ugyanolyan törvény, mint Dosztojevszkij Bűn
és bűnhődésében. A főszerepet a kiböjtölésben is a szorongás, a fenyegetettség, az egyre
fokozódó hatású stressz okozza. Hiszen mihelyt megtudja a tettes, hogy elkezdték ellene a böjtöt, élete
csupa rettegés lesz. Reggel ezzel kel, este ezzel fekszik. A fél szavakból ezt szűri ki, a pillantásokból
szintén, mert ha csakugyan kitudódik, neki örökre vége. A közösség megbélyegzi, s kiveti magából,
mint a bélpoklosokat. S a lélekben pusztító féreg – a lélektan alapfokú ismerete szerint is – előbb utóbb
a testet is kikezdi. Előbb az idegrendszer züllik szét: a kéz, a szem zavarosodik meg a félelemtől, s
végül a szervek rogynak térdre, megadva magukat a végzetnek, a felsőbb erők hatalmának.
A modern orvostudomány újabban kénytelen volt föltenni azt a kérdést, hogy bekövetkezhet-e a
halál is valamilyen lélektani hatás, például komor és fenyegető megátkozás nyomán támadt félelemből?
A válasz egyértelmű: bekövetkezhet, főként a civilizált ember világától oly messzire álló
közösségek világában, ahol a képzelet, a hit még elemi hatalom, s az elfojtott rémület – az Istentől vagy
a szellemektől való félelem – oly stresszhatást vált ki, amely a test biológiai működését fölborítja, a
véredények összeszűkülnek, csökken a vérellátás, az életfontosságú szervek elbizonytalanodnak, a
szívműködés akadozni kezd, és végül bekövetkezhet a halál.
A moldvaiak kiböjtölési szokásában kétféle vallás keveredik markánsan: a keresztyénség s a
nomád őshit. Az ima és a ráolvasás. Ismerek olyan Moldvából áttelepült asszonyt, aki hat elveszett
lúdjáért fogadott böjtöt Magyarországon. Böjtje itt hatástalan maradt. Nem mérte föl a szerencsétlen,
hogy ennek csak ott van foganatja, ahol egységes a világkép; ahol az áldozat és a bűnös még
ugyanabban az Istenben hisz, ugyanattól az Istentől retteg, akitől életet és halált is kikönyöröghet.
*
Az otthoni babonák mögül egy ilyen világképnek a hamuját is elfújta már a szél. Nekem ugyan
még öntöttek ólmot, amikor megharapott a Simonék kutyája, s anyám a negyvenes években is vakon
hitte, hogy Nagy Örzse néni meg tudja rontani szemmel a tehenet, de ezek a hiedelmek egyre
fáradtabban pislákoltak már gyerekkoromban…
Hátrapillantó tükrömbe a sejtelmek s a babonás furcsaságok mellé most másféle árnyak is
beúsznak. Velük egyenrangú emlékek csonthéjas homlokú férfiakról. Hisz annyi megkeményedő,
böszme, zárkózott, baltafejű embert, mint amennyit magam körül láthattam, kevés faluban lehetett
volna találni. Sarkukon járó, fenenagy egyéniségek voltak. Halálosan görcsösek, humortalanok, mintha
az ószövetség idegbeteg prófétáit utánozták volna vidékies kiadásban. Amit egyszer kinyilatkoztattak:
úgy volt! Dőljön össze a világ, kéküljön meg az Öregisten, akkor se változtattak rajta. Ilyen
megveszekedett, csupa idegcsomókból álló ember volt egyik nagybátyám is: Csoóri Ferenc. Fiatalon
halt meg a felesége tüdőbajban, fiatalon a lánya is, szintén tüdőbajban; a háborúban félig épen maradt
háza a háború után égett le, egyedül maradt. Egyedül és magára. Vetetett egyszer valakivel magas szárú
bundacipőt magának. Meleg, bokát szorító, jó lábbeli volt. Viselte is három napig. Akkor észrevette,
hogy a ballábas cipőjének a szára fél centivel magasabb, mint a jobblábasé. Ettől kezdve nem viselte.
Mindenáron levelet akart íratni velem a miniszternek, hogy léha munkáért ő nem fizet: küldjék vissza
a pénzt, s vihetik a cipőt.
Öreg korára egyetlen embert engedett magához: Péter Jánost. Családját elhullatott ember volt ő
is. Egy lórúgás rosszul összeforrt sebhelye az arcán. Együtt hallgatták esténként a rádiót: a Kossuthot
is, a Szabad Európát is, és persze politizáltak. Egyikük azt állította, az oroszokat nem lehet legyőzni
soha. Az orosz tél mindenkit megleckéztet. A másikuk a sárga veszedelemről hallott század eleji
jóslatot emlegetett. Soha semmiben nem értettek egyet, de azért döcögött velük a barátság szekere a
sír felé. Egyik alkalommal azonban olyan butaságon kaptak hajba, aminek semmi köze se volt a „nagy
politikához”. A kérdés így szólt: hol áll a mi hátsó kéményünk? A vaskályhától jobbra-e vagy balra?
A vitában többszörösen vérig sértették egymást, és úgy haltak meg mindketten, hogy a másik nevét
soha többé nem ejtették ki a szájukon. Péter János halt meg előbb, de halál ide, halál oda, bátyám a
mindenek fölött való végtisztességet sem adta meg volt barátjának.
De talán még ennél is hajmeresztőbb az a pillanat, amikor a háború utáni napokban átjön hozzánk
– ugyanis szomszédok voltunk –, s azt kérdi apámtól: Borostyán Mári nem hagyta-e nálunk az ő fésűjét,
mert sehol se találja.
Akkoriban még egy fésű is kincs volt, hisz semmink se maradt.
– Mért hozta volna át? – kérdi apám.
– Mért ne hozhatta volna – háborodik föl Ferenc bátyám –, elvégre nektek is ugyanúgy rokonotok,
mint nekem.
– Azt gondolod, hogy adtunk neki érte egy égből leakasztott sonkát?
– Azt.
– Köll a kandisznónak a te fésűd – veti oda apám ingerülten.
Ettől az egy mondattól a rokonságnak tizennyolc évig befellegzett. A nagybátyám nem köszönt
egyikünknek sem. De ez a harag pontosan olyan abszurd volt, mint az összeveszés. Anyám, noha jól
ismerte testvérbátyja tuskónehéz természetét, mégse tudta elviselni, hogy magára maradva ne egyen
meleg ételt, vagy hogy egy szép napon eltetvesedjen. Mit szólna a falu! Mit szólnának a rokonok! Tehát
mosott és főzött rá, mintha nem ketyegne köztünk semmiféle pokolbeli óra.
Csak az étel átadása okozott kezdetben némi fejtörést. Személyesen átadni nem lehet, mással
átküldeni nem tanácsos. Ki tudja, hogy bátyám nem vágja-e ki az udvarra az egész hóbelevancot
buktástul, bablevesestül. Végül is megoldódott a gond. Anyám a két udvart elválasztó kerítés dúcára
rakta ki mindennap az ebédet és a vacsorát. A nagybátyám olvasni tudott a „néma jelekből”. Megvárta,
míg anyám eltűnik, s akár az éhes farkas, odasompolygott a lábasokért. Másnap reggelre az üres
edények mosatlanul ugyanott voltak a dúcon.
Ferenc bátyám, sajnos a meddő különcökhöz tartozott. De égtek előttem jobb fajtájúak is.
Teremtők, szorgalmasak, tisztességbolondok. Az egyiket – Bagotai János keresztapámat – nevelőmnek
is mondhatnám. Ő volt rokonságunkban a legmódosabb koma és a legdolgosabb is. Jó presbiter és jó
káromkodó férfi volt egy személyben. Nem azért, hogy az Istennek is megadja, ami az Istené, és a
császárnak is – ő a maga kedve szerint cselekedett, magához akart hűséges maradni. Nem szerette az
orrukat lógató parasztokat maga körül. Ha dolgozott, járt a keze, és járt a szája is. Három nyáron át én
voltam a kévehányója takarodáskor. Egyik alkalommal már nagyon magas volt a rozsasztag, hajazni
kellett.
– Na, kölök – szólt le föntről –, hadd lám, milyen tiszteletes úr lesz belőled? Hozzá tudod-e vágni
az égi atyához azt a néhány kévét?
Meghaltam volna a szégyentől, ha ilyen – diáknak odanyeső – mondat után nem tudom
hozzávágni. Vagyis úgy röpíteni föl a kévét egyenként, mintha a súlydobást és a céllövést egyidejűleg
kellene elvégeznem.
Nem régen olvastam egy Csin nevű kínai írástudóról, aki a Han-korban élt. Följegyezték róla, hogy
ha leült dolgozni, összekötözte zsinórral a haját, és a zsinórt odaerősítette a mestergerendához. Mert ha
a fáradtságtól a feje előrebukik, a hajtépés kellemetlen érzése újra észhez téríti, és dolgozhat tovább.
Keresztapám nem lévén kínai bölcs, se könyvbújó ember, magától talált ki hasonló módszereket. Az
egyik ilyen „találmánya” a vesszővékás alvási szabadalom volt. Sürgős dologidőben – főként aratás
idején vagy hordáskor-takarodáskor – nem szeretett ágyban aludni. Kiment a pajtába, megrakta új
szénával a vékát, és abban szundítgatott. Mert ha netántán gátlástalanul belemélyedt az alvásba,
imbolygott, bókolt, bukdácsolt, nyaklott az ő feje is, mint ama kínai bölcsé, s ilyenkor borult vele a
véka. Fölébredt, kinézett az égre, milyen idő van és mennyi, s utána döntött, alszik-e még egy sort, vagy
veri föl a családját, hogy készülődjenek. Akkor volt boldog, ha mi már hajnali harangszókor jöttünk
hazafelé a megrakott szekérrel, s a többi paraszt még csak cammogott kifelé a határba. Kajánul
megkérdezte ilyenkor mindenkitől, akivel összeakadt.
– Megmondanád-e pajtás, ki a halott, kinek harangoznak?
A lustaságot célozta meg ezzel a szívtájékon. Este, sötétedésre viszont már mindennel végzett.
Kiült a háza elé, s ha nagyon későn nyekergett valaki hazafelé szekérrel, attól pedig azt kérdezte: –
Komám, hová akasztottad a határ kulcsát? Nem akarom hajnalban sokáig keresgélni.
Három nyáron át vizet és vért izzadtam mellette, illetve vele együtt. Belekóstoltam, mit
jelenthetett szolgalegénynek lenni a nagygazdáknál, de a magukat hajtó parasztok lázas aszkézisét s
munkamegszállottságát is megismertem.
*
Értelmiségi és paraszt ugyanabban a bőrben – ez maradok már nyilvánvalóan halálomig. Néha
zavar ez a felemás lét, néha megnyugtat. Választanom kellett volna? Egyértelműbbé válnom?
Zavarodottabb korszakaimban meg is próbáltam, de csak a fejemet sikerült kiröpítenem az űrbe.
Elszánt városlakó is akartam lenni. Untam a sáros falusi utcákat, a libazsenyegést, nem tudtam jóízű
kortyokat inni a falusi kocsmákban, két-három napos faluzás után rettenetesen hiányzott a Gellért
presszó kávéja, csöndje, hangulata vagy épp a nyüzsgése. Hiányzott a szememnek valamiféle
nagyvilágias metafizika, amelyben csak megvillannak férfiak, nők, aztán eltűnnek, maguk után hagyva
a testiség vagy a szellem szabadabb légkörét. A modern művészetek is azért hoztak annyira lázba, mert
kalandos hajlamaimat nagyon föl tudta csigázni a magamon túli világ. Én könnyű, futó, gyors
szerelembe bonyolódtam olyan városokkal is, mint New York, talán azért, mert megéreztem, hogy az
emberiség fennhéjázó ösztöne: az apokalipszissel összeházasított gótika, ebben a városteremtményben
érte el csúcsait. De ha átmenetileg sikerült is összefektetnem gondolataimat szélsőséges gondolatokkal,
hajlamaim tombolása közben, vagy utána, mindig megszólaltak az otthoni tücskök, fölrepültek a porban
megfeneklett otthoni ludak, s hangjuk, mint magaslati deszkahasadás, eredetemre emlékeztetett. Életem
első tizenkét esztendejére, amely egyértelműen paraszti sorban telt. Disznók mellett, nyáladzó ökrök
előtt a porban, a latyakban, a gőzölgő tavaszi barázdában. Hallom ma is a köszörűköveket a disznóölés
előtti napon sikítozni. Arcomba fröccsen másnap a vér, s úgy törlöm le, mintha sár volna. Vagy kint
vagyok épp a határban, méghozzá közel a diófához, ahol az égzengéses, vad nyári zivatarban az öreg
Bödét agyonvágja a villám. Aztán Szijjártóék fölfújódott üszőinek a meglékelésénél segédkezem. Dől
belőlük az ocsmány bűz, a harmatosan behabzsolt és elgázosodott lucerna pokolbűze, szinte süvít, de
nincs idő fintorogni, mi jó, mi rossz, mert zordabb a tét: vagy megmarad a két üsző, vagy tönkremegy
család… A szomszédunk lova a lábát töri. Az összecsődülő férfiak úgy ítélik meg, hogy az állat
menthetetlen. Végezni kell vele mielőbb, ne kínlódjon fölöslegesen. Agyonlőhetné a jáger, de ő nem
bratyizik a parasztokkal, ő az uradalom erdésze, a gróf vadőrje. Fejbe lőhetné apám is, hisz olajos
rongyokba csavarva, az első világháború óta ott lapul vadászfegyvere a padláson, a rag alatt, csak hát
engedélye nincs hozzá. S ha megtudják, hogy fegyvere van, alaposan ráfizethet. Marad tehát a hegyes
csákány, szétreccsenteni a sérült ló koponyáját. S a hóhérmunkát ki más végezhetné el, mint a ló
gazdája, akit a csapás ért. Siránkozni majd ráér később, most cselekedni kell! Megcélozni – a keserves
úristenit – a dédelgetett állat szeme közét, utána pedig rögtön megnyúzni a dögöt, mert szegény ember
nem dobhat a dögkútba csak úgy finnyáskodásból néhány pengőt.
*
Ennek a világnak örökre vége. Egylovas kocsit vagy ökrös gazdát előbb lát az ember a néprajzi
lexikon köteteiben, mint a valóságban. Nem nyikorognak többé késői szekerek az alacsonyra
ereszkedett hold mögött sem. Hazamegyek, végigballagok az udvaron, a tárva-nyitva hagyott
istállóajtón fecskék röpködnek ki-be, mint régen, de a jászol előtt rozsdás vashordók, szecskavágó
kerekek meredeznek. Két megpenészedett csizmaszár, gombás járomfa. Fönt a gerendán egy vakaró:
igazi vastenyér. A páncélos vitézek évszázadaira gondolok. Lassan az ő holmijaik mellé csúsznak ezek
a tegnap még használatos paraszti tárgyak. A szérűn, félig már a földbe süppedve, egy taliga. Ott röpdös
fölötte egy lepke, nem szállna rá az istenért sem. Valamikor itt kazlak álltak: széna és szalmakazlak.
Ha megrekedt köztük a nyári levegő, fuldokolni kellett, s az öröklétre gondolva mosolyognom, mert
bizonyos voltam abban, hogy majd ott is pattogni fog a szalma, és ide-oda szédelegnek majd a tyúkok.
De vége… minek is? Egy több évszázad óta – változásaiban is önmagát őrző – paraszti világnak.
Elmondták már, persze, hogy elmondták. Erről is, mint annyi másról, Nagy László beszélt igazi
megrendüléssel A Zöld Angyalban. Sírás, káromkodás, végelszámolás s a
reménykedés viharzó műve a verse. De azért el kell mondanunk még őutána is a történteket, a
részleteket. A változások és változtatások lélektanát.
Húsz évvel ezelőtt a Tudósítás a toronyból nem volt más, mint egy
zavarba jutott fiatal ember körbepillantása. Aki lélekben siettetné is a paraszti világ eltűnését, a
gyomorban, a torokban megnőtt daganat kioperálását; siettetné, mert senki se vetette meg jobban a
paraszti élet embertelen voltát, mint maguk a parasztok, de a sürgetés mellett ott szűköl benne a múlt
minden veszélybe kerülő értéke: mi lesz, ha az is veszik, aminek nem szabadna. Félek hazamenni
Zámolyra. De félek szembesülni más falukkal is. Nem vagyok vak: látom, hogyan rangosodik a vidék
élete. Házak, autók, mozgékonyság ott, ahol harminc éve az eke vasa nemcsak a földbe hasított bele.
Soha nem élt ilyen jól a parasztság – írja az újság, mondják a politikusok, vallják maguk a parasztok
is. Hát akkor mitől félek? Csak nem a gyerekkorom világát siratgatom? Az öntudatlanság éveit, amikor
még azt se tudtam: gyerek vagyok-e vagy madár? Nem; nem a nosztalgia kötötte nyakamba koloncát!
Örülök, hogy a parasztság remekebbül vizsgázott a Nagy Történelmi Pillanatban és utána is, mint ahogy
hinni lehetett volna. Igaz, az ötvenes években túlesett egy gerinc- és egy lélekroppanáson, ami nélkül
a szövetkezetesítés idején minden bizonnyal szívósabban ellenáll. De négy-öt esztendei fenyegetettség,
bizonytalanság hajlékonyabbá tette. Az ösztöneivel talán még tiltakozott, az eszével azonban belátta,
hogy régi életétől el kell szakadnia. Végül tehát már akarta is, amit nem akart.
Bennem nem az átalakulás hatalmas erejű ténye növeszt tüskéket, hanem az átalakulás
végiggondolatlan jövője. A régi falu még közösség volt. A mai – egyre inkább csak – település.
Lakóhely. A parasztság: érdekparasztság a szó piaci, gazdasági értelmében. A történelem kényszere alól
ezzel az áthangolódásával is kibújt. Hajdan akkor is paraszt maradt, ha ráfizetett. Mert nem volt más
választása. Most van. Számol és dönt: otthon maradjon-e, vagy elmenjen máshová dolgozni.
A jogosan elnyert szabadságnak egyre riasztóbb tüneteivel is találkozom. Minden hagyományos
érték előbújt kacskaringós járatú csigaházából, ósdinak ítélve meg a hátán cipelendő „formát”. Ezzel
persze önvédelmét is föladta. Szépülnek, csinosodnak a faluk, de ridegülnek is.
Nemrég egy Mátra vidéki faluban jártam. Aki kalauzolt, évtizedek óta ott él a faluban, s anélkül,
hogy aggódásomat előre megosztottam volna vele, ő kezdte sorolni a kétségbeejtő történeteket.
A sok közül egyet írok ide. A történet főszereplője egy húszéves fiú. A szülei parasztok, ügyesen
összeszedték magukat a téeszesítés óta. A múlt évben új házat építettek: kétszinteset. Lent ők laknak,
fönt a fiú. A ház is meg a vadonatúj Zsiguli is marasztaló ajándék: nehogy a fiú fölkerekedjen, és
otthagyja őket.
Különösen az autó kapott ebben az otthon marasztalásban főszerepet. És valóban: a fiú szabadnak
is érzi magát. Ha gondol egyet, beugrik Egerbe, Gyöngyösre, fölszalad Pestre, át bármelyik szomszéd
faluba meginni egy feketét, meglátogatni valamelyik barátját. Így ahhoz sincs kötve, hogy lányt
föltétlenül a helybeliek csapatából válasszon. A mozgékonyságon kívül haverok is jobban akadnak,
lármásabb élet, a falusi tompaság fölé fölvonható zászlók, ökörködések, mifenék.
Egy este a kocsmában ülnek a fiúk. A téma az autók teljesítménye, mivel a Mátra megtekert útjain
rendezett hegyi versenyeken mindig ott izgulnak a veszélyes kanyarok fölött. Mit tud a Zsiga? Sokat
tud. Megbízható, de szerintem lótetű. Hülye vagy, Jó, hülye vagyok, de akkor végy magadnak olyat,
amilyennel a monte-carlói versenyeken vágtatnak a pofák – pattog ide-oda a szó. Aztán a kötözködés
után eljön a fogadás pillanata. Mibe fogadnak? A lélektan rejtelmei szerint olyasmibe, ami tilos. A fiú,
egyik barátja szeme láttára már ivott két deci bort, de a többiekkel nem iszik, tehát alkalmasnak érzi
magát, hogy a kanyargós hegyi úton odaérjen X-be, és meg is forduljon. Az egyik jó haver azt mondja:
öregem, neked fokhagyma van az agyad helyén, képtelenség megfordulni. És mért ne tenné egy
fiatalember kockára akár az egész világmindenséget is, ha arról van szó, hogy ő igazat állít. Hogy más
igazság is lehetne, mint az övé, az természetes, de abban semmi izgalom sincs. Ebben van. A tét: öt
liter bor! Bírák nézik az órát: indulás, füst, moraj, a fiú eltűnik a fordulóban. Az utcán már sötét van,
a felnőttek nézik odabent a tévét, senki se kiálthat utána, mint ahogy nekünk anyánk: vigyázzatok
magatokra. Söpör a fiú az életveszélyes halálkanyarokban, akinek az apja még ökrök előtt ballagott.
Hiába, szalad a világ; iramodik, gyorsul, mint a csodaszarvas.
A fiú időben érkezik X-be, dudál a szeretője háza előtt, de meg se várja, hogy kiszaladjon a lány,
majd holnap elmond neki mindent, s már fordul is vissza. Ugyanaz a rohanás, ugyanaz a mámor a
visszaúton. Bizsergetően érzi, hogy övé a pálma.
Már bent száguld a saját falujában, az utca most is néptelen, már csak a híd utáni emelkedő fogja
vissza kissé a kocsit, de az lópikula. Ekkor egy ütközés, egy csattanás, valami idegen test félreröpül az
útról. Egy biciklis az árokban, élettelenül. A lába, rongybábukhoz hasonlóan, félrenyekkenve. Részeg
volt biztosan – villan át a fiún. És ki se volt világítva, mert azt észrevette volna. Az összecsuklott
biciklin csakugyan nincs lámpa. A fiú megnézi az áldozatot: ismeri-e? Nem ismeri. S már cselekszik
is, nem az eszével, hanem az ösztönével. A lélekjelenléte a sugalmazója, Visszaül a kocsiba, fölfut a
híd utáni dombra, s zúdul a „helyszín” felé. De a helyszíntől húsz méterre fékezni kezd. A fék csikorog,
a kocsi hánykolódik, mély sebet marnak a kerekek az útba. Az autó orra ott áll meg, ahol a halálos
ütközés történt. A fiú szalad a kocsma felé. A rá váró fiúk döbbenten hallják a hírt; van, aki kereket old
a bűntudattól, de van, aki megy a helyszínre. Közben értesítik a rendőrséget. A rendőrség mér, vizsgál,
földerít. Az áldozatból erősen dől az italszag. Megállapítják, hogy szabálytalanul közlekedett – nincs
lámpája.
A fogadásról, persze, egy szó sem esik. Az ámokfutásról sem. A rendőrség talál bizonyos gyanús
keréknyomot más irányból, de a dolgot függőben hagyja. A gázolás hírének terjedésével egyidejűleg
útjára indul egy másik hír is, hogy a fiú keresztapja valaki a megyében.
Nemcsak valaki, de összeköttetése van a HM-ben is. Többet nem mondanak, ám a hír befészkeli magát
a fülekbe. Ezért-e, másért-e, a fiú ügyes csalásáért, elsimítják az ügyet. A haverok csapatában azonban
van egy fiú, aki nem tudja, hogy a gázolás hogyan történt, azt se, hogy a fiú cselt alkalmazott, azt
viszont ő tudja egyedül, hogy két deci bort vele együtt megivott a barátja. Ő tehát a kulcsalak, aki ha
kipakol, vége az összeköttetéseknek, a szétszivárgott mítosznak. A fiú százezer forintot zsarol ki a
szüleitől, hogy az egyetlen koronatanút lepénzelje. Tudniillik, ha a pénzt elfogadja, és mégis beszél,
bűnrészessé válik.
Olyan az egész, akár egy tévékrimi. Amikor föleszmél a fiú, hogy mi történt, nem a maga fejével
dönt, hanem a krimihősök észjárása és gyakorlata szerint…
De kár is volna tovább szálazgatni a történetet. A lesújtó az, hogy egyáltalán megtörténhetett.
Persze, a civilizáció! A város és a falu egyenrangúsodása! Százával történnek hasonló esetek a modern
világ ipari, gépi őserdeiben! Valamit valamiért! – hallom a tárgyilagosok érveit. Hallom, hallgatom,
de belül berzenkedem ellenük.
Tudom, hogy egyetlen ilyen falusi történetet nem szabad szövettani leletnek tekintenem, s
országos bajt állapítani meg belőle. Elmondani se ezért mondom el. De mégis érzek benne valami
általánosításra alkalmas figyelmeztetést. Valami gyanúsat. Mintha a változó falu nem a saját belső
törvényei szerint változna. Szervátültetéssel járó testi és lelki zavarokat figyelhet meg az ember
lépten-nyomon.
*
Vajon akkor is így beszélnék-e, ha otthon maradok, otthon a faluban? Nem én volnék-e épp ennek
a húszéves fiúnak az apja? Nem én kötném-e oda a kapudúchoz, erőszakkal, ravaszsággal,
kedvezményekkel, mert tudnám, hogy a városi élet mágnesei – ha gyakran nyomorúságba rántják is az
embert, de vonzóbbak?
Véznácska sóvárgásokra emlékszem suttyókoromból. Júliusi este van, jövünk haza a szőlőből
szekérrel. A legelőn át döcögünk, ahonnét jól oda lehet látni az országútra. Akkor még autót csak
hetente látott egyet-egyet az ember. A biciklisták gyönyörű útja minden út. Különösen az, amelyik kissé
ereszkedve kanyarul a Bányatelep felé Zámolyra. Ülök a szekérdeszkán, s látom suhanni hazafelé Balog
Sándort, aki irodista a bauxitbányánál. Ha nem tapossa a pedált, akkor is röpül. Irigykedem rá. A bicikli
miatt? A testet lehűtő jó iram miatt? Vagy mert ő nem paraszt már?
Arról, hogy én se maradjak az, még álmot se farigcsálok magamban. Végzem a hatodik elemit,
mert akkor még annyit kellett; ez volt a csúcs.
Hogy mégis továbbjutottam, föl, egyenesen a gimnáziumba, véletlen szerencsének, de
mindenképpen külső erők összejátszásának köszönhetem. Az Országos Falusi Tehetségkutató
Intézmény – Móricz, Németh László, Illyés, Veres Péter, Erdei s mások sürgetésére – 1942-ben húzta
végig az országon első ízben mélyre merülő fenékhálóját, s mit ad Isten, mindjárt az első fogás halai
közt ott vergődtem én is a hálóban. Az első szűrővizsga – képességpróbák alapján – még Zámolyon
zajlott. A nagy próbavizsgák viszont már Pápán, a Pápai Református Kollégiumban. Soha még olyan
távol nem voltam a falumtól! Anyám kísért el, de mivel ő maga se járt Fehérvárnál messzebb, együtt
boldogtalankodtunk a városban s a roppant nagy gimnázium folyosóin. Tikkasztó júniusban csizmában,
csizmanadrágban s téli bársonykabátban lépkedtem, öregemberesen, a térdnadrágos diákok között. Meg
is bámultak alaposan. Suta és lemosolyogni való medvebocsnak éreztem magamat egy zajos vásárban.
De két nap múlva már föloldódtam. Ha izzadtam, hát izzadtam, de kiderült, hogy a vizsgára behívott
parasztkölkek között én vagyok a kis „matematikus zseni”. Anyám se értette, én se, hogy ez micsoda,
csak gondoltuk, hogy jót jelenthet, mert a tanárok elismerően paskolták meg az arcomat anyám előtt.
„Csuda jól számol a fiú” – bökkentette ki végül is a titkot az egyik vizsgáztató tanár.
Hazamentünk, és vártuk az értesítést: mi lesz? Anyám az első napon azt álmodta, hogy egy nagy
erdőn mentünk át kocsival, én leszálltam botot vágni, ő ment tovább, s nekem nyomom veszett.
Borzalmasan megijedt ettől az álmától. Jelképesnek tekintette: engem örökre elveszít, ha Pápára
kerülök. De várt. És várta az értesítést az egész falu: ki izgatottan, ki megsárgulva az irigységtől, hisz
tanult ember Zámolyon Csanádi Imrén kívül nem volt. De ahogy elmúlt szeptember elseje, egyszeriben
fölerősödött a kárörvendők susmogása: nagyobb volt a füst, mint a láng – mondogatták. Nem is lehet
olyan okos az a nagy verekedő kölök, mint ahogy hírelik. És különben is, az állam nem bolond, hogy
csak úgy ukmukk, ingyen kitaníttasson egy parasztgyereket.
Szüleim fulladoztak a csalódástól. Elmentek a paphoz tanácsot kérni. Bíró Ernő azt tanácsolta:
adják oda Sándort Pápára, ha hosszabb időre nem, csak fél évre, mert ha jó tanuló lesz, ugyanolyan
kedvezményeket kap – terítő lesz a konviktuson, tandíjmentességben részesül –, mint ha az állam
fizetne érte. És így még nem is kell hálálkodni senkinek. Ha viszont rosszul tanul, az állam is útilaput
kötne hamarosan a talpára.
Apám s anyám, ekkorra már kiszakadva a nagyobb családból, a maguk gazdái voltak, s
elhatározták, hogy kitaníttatnak. Csak azért is! Kerüljön, amibe kerül, még ha belerokkannak is! Akkor
aztán a falu befoghatja a mocskos száját.
Így kerültem a Pápai Református Gimnáziumba diáknak. Szeptemberben már volt Bocskai-ruhám,
fehér térdzoknim, fekete lakkcipőm. Kicsit minden lötyögősebb a kelleténél, de hamisítatlan. A
harangok ettől kezdve nekem is szóltak; a tanárok ugyanúgy kalapemeléssel fogadták a tisztelgő
köszönésemet, mint a bankigazgató fiáét. A természetrajz-szertár kitömött madárseregletét ugyanúgy
a magaménak éreztem, mint az önérzetesen koppanó utcaköveket, melyeken egykor Vak Bottyán lova,
később pedig a szikrázó csontú Petőfi csizmája végigtaposott.
Az emelkedésem szédítő volt. Megtudtam, mit neveznek irodalomnak, mit matematikának, s a
történelem is kezdett elszakadni a zámolyi iskola falán látott hét vezér vérszerződésétől és Zrínyi
kirohanásától a szigetvári várból, és kezdett átköltözni egy-egy tanárom tekintetébe, csöndjébe,
mondatába. Hiszen az 1531-ben alapított Református Kollégium történelem volt a javából. Porestáns
dac, hányattatás a megsemmisülés pereméig, aztán a fölfegyverkezés újra európai eszmékkel s a
mindenkori minőség szeretetével.
De én alig kóstoltam ebbe bele, kétesztendős nyújtózkodásom után el kellett hagynom Pápát.
Közbeszólt megint a történelem. Átlépte az ország határait a háború, s a 44-45-ös tanév kezdetére már
nem utazhattam vissza Pápára.
*
A háborútól nem féltem, ahogy az utolsó ítélettől sem fél az ember. Talán mert babonásan
jóhiszemű képzeletemmel nem tudtam elképzelni. A Liberator bombázók fönt ezüstlőttek a fejünk
fölött, a kutyánk megugatta őket, de azok csak haragos idegenséggel húztak el Győr felé vagy Budapest
felé.
A Vértes fölötti légicsatákat pedig vad szívdobogással és gyönyörűséggel figyeltük a kazal
tetejéről, mintha az ég vetítővászon volna, mi meg csak mozinézők.
Azt hittem, hogy maga a háború is úgy suhog-zúg el fölöttünk idegenül, mint a repülőgépek. Még
akkor is ez a hiszékeny hit bolondított, amikor november végén hajnali négy óráig kint álltunk a kert
végében a lefoszlott ribizlisövény előtt, s lestük a torkolattüzek súlyos körfüggönyét a láthatáron. Meg
a Sztálin-gyertya behemót lidércét, ahogy lomhán, de elháríthatatlan megjelenik Lovasberény fölött az
égen. Ki gondolta volna, hogy néhány héttel később épp mi kapjuk nyakunkba a legvadabb zuhanyt?
A németek hátráltak; Zámoly csak úgy hemzsegett tőlük. Hozzánk is három altisztfélét
szállásoltak be, és egy teherautót sofőrrel.
Az altisztek közül kettő, mint ahogy a kézzel-lábbal folyó beszélgetésekből kiderült, cirkuszi
szemfényvesztő volt. Ördöngős fickók, annyi szent! Anyám ős-rémületét azzal fokozták, hogy úgy
lebűvészkedték a dísztányérokat a konyha faláról, mintha légnyomás röpítette volna az ölükbe. A
harmadik altiszt pedig oroszlánszelídítő volt. Állandóan a kölökkutyánkat csókolgatta. Fáradtak voltak,
de folyton bolondoztak. Legnagyobb megrökönyödésünkre mézzel ették a krumplis pogácsát és
szilvalekvárral. „Bolondok vagytok ti, összezagyváltok mindent” – szidta őket anyám, amiből persze
egyetlen kukkot sem értettek, hacsak a kézlegyintéséből nem. Azt hiszem: ők már magukban rég
befejezték a háborút, csak sodródtak, lökődtek a világméretű tolongásban. Meggyőződésem: altiszt
létükre még ők se gyaníthatták, hogy hadvezetőségük Székesfehérvár térségében próbálja meg a
lehetetlent, illetve a háborús összeomlás minél hosszabb időre való elodázását. A tájékozatlanságukra
abból is következtetek, hogy a karácsony előtti héten kimentünk Alfréddal, az oroszlánszelídítővel a
falunk alatti urasági erdőbe fenyőfáért. Szép, csöndes hóesésben gyalogoltunk. Váratlanul egy nyúl
ugrott föl előttünk, és iszkiri, neki Lajapusztának. Alfréd elővette pisztolyát és rálőtt. Másodpercnyi
idő alatt jobbról is, balról is géppisztolysorozat fröccsentette szét lábunk előtt a havat. Sípszó röppent
felénk, és máris négy német katona gyűrűjében álltunk. Ropogó, hangos kérdések; válaszok,
igazoltatás. Aztán rövid, pattogó parancs, hogy azonnal forduljunk vissza.
A háború elvonulása után értettem meg, miért jártunk tilos területen. Az egész erdő, az egész
dimbes-dombos táj bunker volt. Kályhákkal, fekhelyekkel, egyszóval mindennel berendezett védelmi
rendszer.
*
Nemrég kinyitom a Népszabadságot, s egy magas rangú szovjet vezérkari
tiszttel készült riportra bukkanok. Arra a kérdésre, hogy mi volt a második világháború legnehezebb
és legemlékezetesebb pillanata, a tiszt egyetlen helységnévvel válaszol: Zámoly. A falum ugyanis
három hónap alatt tizenhétszer vagy tizennyolcszor cserélt gazdát. A szovjetek előszörre is másfél hetes
komoly harc után értek el Fehérvártól Zámolyig. Ez a másfél hét is a poklok pokla volt. Minden éjszaka
bombázás, háromszor is. Este tízkor, éjfélkor és éjfél után kettőkor. Menetrendszerűen és kísérteties
pontossággal. Ezt nevezik lélektani hadviselésnek. Aztán az ágyúzás, az aknaeső szakadatlan. A láncra
kötött állatok bőgnek. A kazlak, az istállók egymás után gyulladnak ki. De csak a csönd szüneteiben
merészkedünk föl a pincékből levegővételre, és hogy megnézzük: a mi házunk áll-e még? A negyedik
nap hajnalán szokatlanul nagy a csönd, Lepsényi István a közeli pincéből fölbotorkál, kinéz a
légnyomástól meghasadozott ajtón, s fehér leples lovascsapatot lát. „Itt vannak az oroszok, vége a
háborúnak” – kiáltja le a krumpli- és a hideg répahalmok fölött szorongóknak. És már siet is, hogy
üdvözölje a katonákat. Odafut az első lovashoz, és a hadifogságban tanult csonkabonka nyelven hadar
valamit lelkesen. A fehér csuklyás lovas leszáll a nyeregből, és egy iszonyú nagy pofont lezavar
Lepsényi Istvánnak.
Később derült csak ki, hogy a lovasok német felderítők voltak.
*
A szovjet csapatok Zámolyt negyvennégy karácsonyának másnapján foglalták el. Rá egy hétre,
negyvenöt január másodikán viszont arra kényszerültek, hogy újra kiürítsék. Fejvesztés terhe mellett
minden zámolyinak el kellett hagynia otthonát. A lovas gazdák fölpakolt kocsival mentek, de akiknek
csak ökörfogatjuk volt, mint nekünk is, az ökröket láncra kötve, Isten nevében, otthon hagyták, s azt
vihették csak, ami a hátukon elfért.
Ekkor kezdődött hosszú, háborús hányódásunk. Először a szomszédos Pátkára mentünk, utána
Pákozdra, végül Baracskára.
Egy ilyen emlékezésféléből szinte minden dráma és lélektani történet kimarad. Kimaradnak a
félelmek, az éhezések, az apánkra s a ránk szegezett pisztolyok, az éjszakai nősikoltozások, a hétfői
nap még élő szovjet kiskatonák, akikkel együtt megyek zsákkal a vállamon krumplit kajtatni a németek
által szemmel tartott pákozdi szőlőhegyre, s akik szerda reggel már halottak, akiket lovas kocsi hoz be
az első vonalból, most már örökre. Kimaradnak a pajzs nélküli nők, kiknek ilyenkor le kell feküdniük
a bajtársaikat elveszítő fiatal katonák mellé, akikre talán holnap kerül sor.
A filmrendező Csuhraj meséli, hogy ő is harcolt Székesfehérvár térségében – azokban az időkben,
amikor ide-oda hullámzott-mozgott a front. Egyik alkalommal parancsot kaptak, hogy estére foglalják
el Sörédet – Mór és Zámoly között fekvő községet. Megindul a támadás, de a Vértes álcázott
horhosaiból háromszáz Tigris tank tör elő és lendül ellentámadásba. A szovjet felderítés nem tudott
ezekről a páncélosokról semmit. Gyalogosok és tankok gabalyodnak össze. Pillanatok alatt elszabadul
a pokol. Nincs más hátra, mint a légierőt hívni segítségül. A szerencsétlen szovjet gyalogkatonákat
egyrészt az ellenséges tankok, másrészt a saját repülőik veretik. Íme, a háború abszurditása! Háromezer
halott katona marad a sáros, füstös, véres hóban, mire sötétedésre elfoglalják a szovjetek a falut.
Csuhraj holtfáradtan nyit be egy olyan épületbe, „amire ma ezt mondjuk: tanácsház vagy kultúrház”.
Benyit egy terembe, és máris elzuhan, elalszik. Reggel, amikor halálos kimerültségéből ocsúdik, akkor
látja: hol és kikkel éjszakázott. Körülbelül hetven halott német katona fekszik körülette sorba rakva,
fölcédulázva, mint „békebeli hullakamrában”. Nyilvánvaló, hogy előző nap hordták össze, hogy közös
sírba temessék őket.
Hát ilyenféle dantei események csipkézték és lángolták körül fiatalságom kezdetét. Mikor március
végén a menekülésből visszatérhettünk Zámolyra: romokat találtunk és ide-oda imbolygó semmit. Hogy
egyáltalán belekezdhessünk valamibe, előbb temetnünk kellett. Három hétig halott katonákat, két hétig
pedig állathullákat temettünk. Lövészárkot, tankcsapdát, bunkert szinte egész esztendőben. A többi
gyerekkel én is fosztogatni jártam hetekig a határt. Négyszáztíz kiégett tankroncsot számoltam meg
Zámoly, Magyaralmás és Fehérvár határában, amit a hivatalos statisztika jobb terepismeret alapján még
negyvennel kiegészített.
Legiszonytatóbbak a gazdátlan kézfejek voltak. Ott hevertek a roncsok zűrzavarában elszenesedve,
nem messze tőlük már virágzott a sárga tyúktaréj.
Kórházi hajnal
Korán ébredek itt is. Megnézem az órát: fél öt. A szomszédos kórtermekben is mocorgálnak már
a betegek, elkezdhetem a napot. Kinyitom az ablakot: nyár végi hajnal hűvössége tódul a szobámba.
Megcsap, akár egy magaslati gondolat. A hasonlat ezúttal nem keresett, mert csakugyan hatszáz méter
fölötti magasságból nézek napok óta a világra. Előttem a fél Mátra, tölgyerdeivel s horpadt völgyeivel
Vidróczki párasubája kiterítve fehéredik egy távoli domboldalon.
Első szórakoztatóim a fecskék. Előbb csak egy-kettő jelenik meg a park fái fölött csácsurizva,
aztán egyre több. A gyanútlan természetbarát azt hihetné, hogy egy saskülönítmény érkezett a táj fölé,
s apró madarak ettől ijedtek meg, ettől villognak ide-oda. Szó sincs semmiféle félelem keltette
zűrzavarról. Ellenkezőleg, a rend és a fegyelem irigykedő szemtanúja lehet az ember. Kora hajnali
tornagyakorlat folyik, akár a föllármázott kaszárnyákban. Közeledik az ősz, a nagy utazás, s renyhe
szárnyakkal tilos elindulni. Erő és magabiztosság kell a tengerek fölött, a szelekben. Mert megtörténhet,
hogy a költöző madárcsapat viharba kerül, s egy olyan tenger fölötti utat, amelyet jó körülmények közt,
leszállás nélkül két óra alatt megtehet, a szél és az eső foglyaként nyolc óra alatt se szelhet át. S aki
tartott már madarat a kezében, tudja, hogy a madár is szorong, akár a bajba jutott ember, s a gyöngébbje
a szorongás áldozata lesz. Madárholttestek zuhannak ilyenkor a vizekbe, s a tudósok újabb vizsgálatai
szerint a madárhalál oka: infarktus.
Mintha a fecskék is olvasták volna Selye stresszelméletéről szóló könyvét, kíméletlen szívóssággal
edzenek. Elröpülnek a völgyig, aztán vissza a kórházépület fölé; villódznak, lebuknak, egy
szusszanásnyi időre odakapaszkodnak az eresz alá, de máris elrúgják magukat, mint versenyúszó a
medence falától. Akadnak persze lusta és naplopó természetűek, főként az ifjú nemzedék tagjai között,
akik lazítva, némán elszabotálnák a megerőltető spártai tornát. De csak rövid ideig lazsálhatnak, mert
a mindent látó szemű idősebb fecskék odaröppennek föléjük, s őrmesteri szigorral csapnak szét köztük.
Teli van tőlük a levegő élettel. Egy közösség, amelyet összehangol a föladat. Egyáltalán nem
lepődnék meg, ha a fecskéket látva, egy völgyben éjszakázó zenekar rázendítene valamilyen korszerű
naphimnuszra.
Ösztönös mozdulattal kapcsolom be a rádiót. Ha nem is épp naphimnusz, de vidám reggeli zene
patakzik belőle. Vidám és könnyed, lityifityisen léha is. Habverés holmi zenei tálban. Azt kell hinnem:
egy ködparlamentben székelő gondviselés szolgáltatja ezt a zenét reggelente minden korán kelő
magyarnak: aggastyánnak és csecsemőnek, parasztnak, esztergályosnak, kazánkovácsnak, ápolónak és
ápoltnak, juhásznak fáradt harangozónak, hogy kezdjük derűsen a napot. Kezdjük emelt fejjel, emelt
lélekkel, hiszen az ég felé harsog a beezüstözött szaxofon is, az üveghangok fölfele szállnak. Legyen
a reggel egyetlen mély lélegzetvétel, mely kisüvítve a lélekből, a megbízható derű csúcsai felé röpíti
a testet is.
Akkor is, amikor lent, a föld közelében óhajt maradni?
Akkor is!
Igen, a reggeli zene vidám és szabvány terrorja újra és újra! Régente indulók harsogtak,
lélekerősítő gyanánt: Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd! Most már ez nem olyan fontos. Melltágítóbb
lett a világ, s a harcos indulók helyett pattogó nótákkal s különféle világhírű együttesek zenebonájával
is föl lehet fűteni a légkört. Beindul hajnalonta a nagy kafkai zenegép, s a megadott föladat szerint
válogat: csakis gyöngyöző, ficánkoló, förgeteges, életigenlő, bádogzongorára s műgitárra átírt
zeneszámok jöhetnek számításba. Komoly, tűnődő szinte soha. Mintha szertelen, félnótás népet kellene
elszórakoztatni. Népdalok, amelyek még akkor is fölszabadítanak, ha búval rakottak, elvétve hangzanak
el. A jugoszláv, a bolgár, a román, a lengyel rádió, egyáltalán a közép-kelet-európai népek rádiója a
napot a saját hangjai, a saját szája íze szerint, a saját „jó reggelt”-jével kezdi. Nálunk? Egy jellegtelen
ország jelentkezik a maga jellegtelen ricsajosságával. A zenekereskedelem bóvli zenéjét kapjuk nagy
tételben, ahelyett, hogy a sajátunkéból kapnánk többet és eredetibbet. Kevés lenne egy nép
összehangolására ez a zene, de az otthonosság élményéhez természetesen hozzájárulna. Természetesen,
akár az akácfa bókolása, a jegenyefáké, a fűzfáké, az Alföld vagy a Dunántúl megszokott képei.
Isten őrizzen a kizárólagosságtól! Semmiről se maradjunk le, látatlanban, ami korszerű, ami
divatos. Az idő úgyis végzi a maga dolgát. De kizárólagosságot a silányság, a felszínesség se
élvezhessen. Miközben hallgatom ezt a vidám, zenei agitációt, amely a föntebb említett gondviselés
jóvoltából azon iparkodik, hogy egész nap boldog legyek, egyre dacosabban tipródok dühöm közepén:
azért se! Csak azért se! Mert a gyakorlat mögött kimondhatatlanul is elveket érzek lecsapódni.
Reklámozható könnyedségre szoktatni rá a népet nem azt jelenti, hogy a rosszra kapatjuk rá, hanem
azt is, hogy nem kapatjuk rá a jóra, a szükségesre. Azaz: lebecsüljük. Nem képzelem a Magyar Rádiót
a magyar nép „hajnali egyetemének”, de azt azért elvárhatná az ember, hogy a napot lelkes ébresztők
s a hasznos tudnivalók mellett a leghasznosabb tudnivalóval: saját történelme hangulatával, fő
mozgásirányaival ismertesse meg. Századok történelmét csákányolva, mindegyik hétfői, keddi, szerdai
napnak megvolna a maga emlékébresztő hozama: reménykedés, büszkeség, szégyen, fogcsikorgatás,
panasz, elhatározó dac egymást váltogatva. A történelem ugyanis a legérzékenyebb „lélektani médium”,
minden emberi képességünk visszhangra találhat benne. Tehát nemcsak célzatos nevelő, de
pszichológiai közeg is. A megrendülések színtere. Akadna esemény a drámai átélhetőséghez; akadna
példa és történelem fölé nőtt személyiség bőven – Szent Istvántól IV. Béláig, Mátyás királytól Bethlen
Gáborig, Széchenyi Istvánig; Kemény Zsigmondtól Bajcsy-Zsilinszkyig, Rajk Lászlóig –, akire a
hajnali teafőzés közben is érdemes volna odafigyelni. Mert miről tud legkevesebbet ez az ország? Nem
egyik vagy másik labdarúgócsapatáról vagy zenekaráról, hanem saját létezéséről. „A magyarság
tájékozottsága ijesztően tökéletlen – panaszkodik egy szerkesztőhöz írt levelében Németh László –;
semmit nem tud a világról, s alig valamit magáról. Ide-oda tántorgunk a történelemben, s még az árkot
sem nézzük meg, amelybe belelöktek…”
A panasz 1934-ben fogalmazódik meg, s a folytatást – a Rémületes Árokkal, a második
világháborúval, valamelyest már tudjuk. Nem jobban, mint az ámokfutó autós, aki a karambol utáni
lassú ocsúdásban rakosgatja össze a katasztrófa föltételezhető okát. Későn és szégyenkezve. Vagyis
újra csak bizonytalanul.
Régóta forog egy cséphadaró a magyarság feje fölött: a nacionalizmus vádja. A veszélyek
veszélye, a bűnök bűne. Tagadhatatlan, hogy válságos helyzetekben ez az átok, mint a legtöbb nép
esetében, vizsgálat nélkül is kimutatható. Nem árt, ha félünk tőle. Nem árt, ha az ördögöt időről-időre
falra festjük, hogy védekezhessünk ellene, de az eltúlzott ijedelem és ijesztés káros lehet. A gyakran
elhangzó rágalmak varjúricsajában álldogálva támad az embernek egy-két szerényebb gondolata.
Mindenekelőtt az, hogy az olyan „nacionalizmus”, amely nem másra, de folyton önmagára ártalmas,
az már agyalágyultság vagy komoly szervi betegség. Az első állapot gyógyíthatatlan, a másodikkal
viszont komolyabban kellene foglalkozni. Az önveszélyes idegbeteget korholni, fenyegetni csak zárt
osztályharcok íratlan törvénye szerint lehet, az orvosi logika szerint nem.
Közhelynek számít, hogy a magyarság szervi nyavalyája a kiegyezéssel rögzül, noha jóval előbb
kezdődik el a folyamat. Egy közepesen művelt magyar ismerheti ezt a közhelyet, akár a balsorsról
szólót, de nem hiszem, hogy össze tudna állítani egy olyan árnyalt kórtörténetet, amelyben az
előzmények és tragédiák megindokolt kapcsolatban vannak egymással. Például a Mohács utáni kettős
királyság a dualizmussal, a protestantizmus egy mélyebben áramló baloldalisággal és így tovább. Vagy
akadna-e csak egy is a közepesen műveltek közül, aki el tudná sorolni a magyar történelem néhány
emlékezetes békekötését: a vasváritól a karlócaiig, a szatmáritól egészen a trianoniig, s az örökké
vesztes békekötés-sorozatból végül is kibontana egy bizonyosfajta magatartást, netán kilobbantana egy
új történelmi látomást, amely iskolai tananyag is lehetne. Nem, ezt nem egy közepesen művelt
magyartól, de egy középiskolai tanártól se igen várhatná el senki. Akkor pedig mit várhatnánk el a
magyarság nagy tömegeitől, amely tíz esztendővel ezelőtt is csak báván és hitetlenül vette tudomásul,
hogy Erdélyben is élnek magyarok, Csehszlovákiában is, a Kárpátalján, Burgenlandban s a
Vajdaságban. Negyvenöt után húsz év elég volt ennek az országnak ahhoz, hogy ezer esztendő lelki,
szellemi kultúrájának a pántos ládáját vakon fölhasogassa alágyújtósnak. S a hajnalban ébredők közt
nem ők vannak-e többen? Nem ők-e a tájékozatlanság Don-kanyarjának az áldozatai, a magukra
hagyott lelkek?
Ezerkilencszáznegyvenötnek a történelmi tudatban kellett volna igazi fordulatnak lennie. Az
uralkodó osztályaitól megszabaduló nép föltámadásos, nagy korszakának. Sajnos, a fordulat nem a
tudatban, pusztán a körülményekben következett be. Továbbra is érvényben maradt, amit én – jobb
fogalom híján – történelmi analfabétizmusnak nevezek. Az írni nem tudás, az olvasni nem tudás
boldogtalan állapota. Se múlttudatunk, se jövőtudatunk nincs. Veszélytudatunk – amiről Tornai József
beszél kétségbeesve – még kevésbé van. Márpedig a tájékozatlanság egy bizonyos fokon alul
gyöngeelméjűséggel társul. A jobb létet egy kereszt odarajzolásával megszavazzuk, de egy ilyen
szavazatnak nincs tágassága; nincs kiterjedése. A lengyelség az első világháború után – szinte mélyebb
szakadékból mászva ki, mint amilyenben mi voltunk – nemzetté szerveződött. Mert belül, a lelkében
egységes volt. Föloszthatták újra, kiderült hogy már feloszthatatlan. Vagy gondoljunk Erdély ügyesebb
és erőteljesebb „csábítójára”, a románságra. Tudja, hogy megnevezhetetlen, eligazító múlt nélkül nem
élhet meg, hát keres magának múltat onnan, ahol talál. A saját mítosza is jó történelemnek, de jó a
mások történelme is, mert az összetartozás hitéhez a mesék világa éppúgy elegendő, mint a tények.
Bennünk már-már egy lélektani perverzió duhajkodik: azért nem tudatosítjuk soha balsorsunk
nagyságát, mert ha tudatosítanánk: a vereséget vereségnek, a tévedést tévedésnek kellene elfogadnunk,
nem végzetnek, amely vagy a bűntudat, vagy a beletörődés zsákutcájába sodort már jó néhányszor.
Hogy a fecskék edzéséhez és a hajnali zenéhez miképpen társíthatók ezek a háborgások, ítélje meg
az, akinek nyugodtabb a lelkiismerete, mint az enyém.
Lépésről lépésre
Eltiltottak a munkától, termékeny semmittevésre kárhoztattak. Ha ugyan kárhozatnak lehet
nevezni azt, hogy egész nap az erdőt járhatom. Húsz éve nem láttam üde vakondtúrást, most láthatok.
Látom, ahogy púposodik a föld, s kerekül a kicsike halom. Nyilván a vakond a maga belső ideje szerint
dolgozik, mert a hasonló nagyságú túrásokat húszhuszonöt perc alatt dombosítja föl.
Gyermekkoromban lélegzetvisszafojtva figyeltük ezt az alvilági igyekezetet, s amikor a föld
mozgásából azt éreztük, a vakond suta feje ott jár, ott mozog a túrás tengelyében, egy élesre hegyezett
nádszállal beledöftünk a fekete kupacba. A vakond abbahagyta a munkát.
Negyven év után most sorstársamnak érzek minden megzavart vakondot.
*
Nemcsak az ember hoz világra hatos ikreket, az erdő is. Elképedve nézek egy hattörzsű tölgyfát.
Mindegyik törzs egészséges, tömör, sudár, akár a magányosan magasodók. A csoda – ezek szerint –
a természet különös akarata. Tehát semmiképpen sem természetfölötti. Az Isten is csak annak a
megmagyarázhatatlan csodának a neve, ami a természetből még fölfoghatatlan. Én tökéletesen értem
a természetimádó népeket. Ők a vallásos hit naturalistái. A keresztyénség az ő fölfogásukhoz képest
gondolati csinálmány, gondolati konstrukció. Ésszel kellene inkább hinni benne, mint vakon, érzelmi
odaadással. Vagy másképpen fogalmazva: a keresztyénség egy jól megírt színdarab, teli
megrendüléssel, példázattal, aminek a lét-pedagógiai célja nagyobb, mint az esztétikája. Megtisztítva
a hamisított metafizikától, hasznos módszernek is tarthatnánk a nevelésben. Már csak azért is, mert a
többszólamúságra nemcsak egy nemzet szellemi életének van szüksége, de a világértelmezéseknek is.
*
Az ösvényen egy csecsemő gyík szalad át. Alig tíz-tizenkét centi hosszú a farkával együtt. Fürge
és kedves – hogy elmondjam róla a közhelyeket. A színe rozsdavörös, akár a rozsdásodó erdei fűé,
gazé, vasércet rejtő földé. Könnyedén eliszkolhatott volna előlem a lompos levelek alá, de mint
kíváncsi kölök, megállt az ösvény szélén. Figyelt. A szíve vadul vert, épp hogy a helyéről ki nem
ugrott. Amikor egészen közel hajoltam hozzá, olyannyira, hogy gombostűfej kicsiségű szemében égbolt
nagyságú arcom fölkomorlott, a szíve verését is elállította. A torka nem lüktetett. A farka meg se
moccant. A feje se. A tökéletes nemlétet színlelte az életben maradás érdekében. A kis politikus! A
zseniális diplomata. Ott volt előttem, de azt a szerepet játszotta, hogy ő már nincs, nem létezik.
Fölegyenesedtem. A közvetlen életveszély riadalma tehát elmúlt belőle, s el is kezdte működtetni újra
a szívét. Kalapált megint kiadósan. Már-már mosolyogtató volt ez a gyorsan váltó ösztön. Az
alkalmazkodásnak ez a bravúros képessége. A kisebbségben élők viselkedési reflexei hasonlíthatók
hozzá. Folyik szabadon a beszéd, a szemek, az izmok lazák, de elég egy tilalmasnak mondható szó,
utalás, egy arcon átfutó politikai árnyék, máris összerándulnak: nem hallotta-e idegen fül? Barát néha
barát előtt dermed meg érthetetlenül. A sorsukba ágyazott paranoia gyakran nem is mint betegség,
hanem mint az életösztön jelzőlámpája gyullad ki bennük. Nyakatekert és képtelen állapotok! Életben
maradni úgy, hogy időközben teljesen a bénaság látszatába meneküljön a szervezet, akár a
tapasztalatlan kis gyík.
A hasonlítgatás talán merész és egyoldalú is. De vállalom az egyoldalúságot, mert így saját
lélektani önmegfigyeléseimről is beszámolhatok. Előbb csak figyeltem a gyíkocskát: mekkora? milyen
színű? melyik gyíkcsaládba tartozhat? Pindurságáról, különös képzettársításként eszembe jutottak az
óriás gyíkok. A szörnyeteg, ősvilági lények, mázsás szívükkel. Jártak az erdőkben, s recsegtek a fák.
A farkuk isten korbácsa lehetett volna. Egy dinoszaurusz épen maradt csontvázát borzongva jártam
körül az egyik New York-i múzeumban. Mi lett belőlük? Hírmondójuk se maradt. Ettek, zabáltak,
erősítették magukat, a Föld urai lehettek, de a böhöm, izomfitogtató test már saját maga nehezékévé
vált. Amivel félelmetessé tudta tenni magát, az pusztította el. A több tonnás húshegyeknél
életképesebbek maradtak ezek a fürge rokonok, ezek a leheletnél gyengébb suhanások, megdermedő
brosstűk.
De a filozofikus tűnődés után egyre jobban kezdem élvezni a félelemre hangolt lény viselkedését.
Szemem és kíváncsiságom foglya lett, akivel bármit szabadon megtehetnék. Csiklandozhatnám
fűszállal, meghinthetném a fejét finom porral, rádobhatnám a kabátomat, hogy magammal vigyem, de
akár el is taposhatnám, ha ehhez volna kedvem…
*
Ráértemben újra megnéztem tegnap este Csuhraj híres filmjét: a Ballada a katonárólt. Két évtized után is igazi élmény. Korszakot kezdő film, a mondanivalójával s a
körülötte csapkodó vitákkal is. A fölmagasztosított hősök után a hétköznapi emberek hősiességéről
beszél. Romantikusabb felhangjait az emberi tisztaság szinte biológiailag ellenpontozza. Vagy inkább
hitelesíti? A főszereplő, fiatal frontkatona, aki félelmében válik hőssé, s kap jutalomszabadságot, és
a lány is, akivel a véletlen egy hátország felé rohanó vonaton összesodorja, olyan tiszta szemű teremtés,
amilyennel huszadik századunk alig-alig dicsekedhet. Csuhraj erre az egymásra találó és egymást
elvesztő emberi hamvasságra építi művét. Az „eredendő bűntelenségre” a legpusztítóbb bűn: a háború
közepette. Ágyúk ellen és tankok ellen nemcsak ágyúkat és tankokat vonultat föl, hanem a megőrizhető
emberség helyzeteit s a kikezdhetetlen üdeséget.
Beteg emberekkel néztem végig a filmet: hevesi, borsodi, mátravidéki bányászokkal és
parasztokkal. Sokat közülük megrendített. Az emberi kapcsolatok drámája bárhol és bármikor
zajlódjék, úgy látszik, még azokat is elcsöndesíti, akik tüntetően leszólják az érzelmeket.
A film magát Csuhrajt, az embert is elém idézte. Sétáinkat Moszkvában, Budapesten; arcát,
alakját, gesztusait, de mindennél erőteljesebben a „csuhraji történeteket”.
Ő is, mint sok orosz, remek elbeszélő. Történetekben éli meg a világot, a politikát, a barátságokat.
Számos története közül az idéződött föl bennem akaratlanul is, amelyik akár folytatása lehetne a Balladának.
Ha jól emlékszem, Csuhraj huszonhárom éves volt, amikor kikerült a frontra. Sudár, derék,
jóvágású tisztként hamarosan különleges föladattal bízták meg. Nyolc katonalányból álló csapatot
kellett neki kiképeznie „elhárítási munkára”. Tanította őket ütni, lőni, bokszolni, gáncsolni, kúszni
veszélyes terepen; tanította robbantani, szuronnyal bánni, azaz: ölni. Nyolc életre, szerelemre való
kicsattanó lány! Az erdő teli van mézillattal, a katonalányok farán feszül a szoknya, a hajuk
rakoncátlanul kibújik a sapka alól, és Csuhraj a megsemmisítés mesterségét oktatja nekik. A szemek
egymásba villannak, a halál és a fiatalság karonfogva jár a képzeletükben, a szeretkezés elfojtott
gondolataitól remeg a levegő, de nyolc nő és egy férfi vígjátékban még összegabalyodhat, háborús
fegyelem alatt élve azonban ez képtelenség. A föladat: föladat. A parancs: parancs. Folyik a kiképzés,
mert nemcsak az első vonalban kell harcolni, hanem egy sokkal áttételesebb taktika szerint is: az
ellenség soraiban. El kell rabolni például egy magas rangú német tisztet, hogy valami titkot
kikaparhassanak belőle. Esetleg hogy túszuk legyen. Vagy föl kell robbantani egy hidat, egy vonatot,
egy lőszerraktárt. A nők általában kevésbé gyanúsak, tehát bizonyos esetekben alkalmasabbak, mint
a férfiak.
Fűtöttség és aszkézis, ez jellemzi a kiképzést. A nyolc lány közül öt beleszeret Csuhrajba. De ezt
egymás előtt és a jóképű parancsnok előtt is titkolják. A háború ilyen szerelemre nem ad ki parancsot.
Az igazi feszültséget az okozza, hogy Csuhraj is beleszeret egyik beosztottjába az öt közül. Erről
azonban még a szemvillanások se beszélhetnek. Gyengédebben a gránátot, a tőrt se lehet átadni a titkos
szeretőnek, mint a többinek. A megkülönböztetés: árulás lenne.
De egyszer a kiképzésnek is vége lesz, és elkezdődik a komoly munka. Átszivárogtatják a csapatot
a fronton, a németek hátába. Embert rabolnak, csapatmozgásokat kémlelnek ki, végzik a maguk külön
kis háborúját. Egy alkalommal tűzharcba keverednek egy kisebb létszámú német egységgel. Négyen
megsebesülnek. Csuhraj és titkos szerelme súlyosan. Két másik lány könnyebben. A könnyű sebesültek
átcsúsznak a többiekkel a frontvonalon, vissza az övéikhez, Csuhrajt és a lányt egy löszfalba vájt
üregben rejtik el. Bekötözik és becsavargatják őket pokrócba, hogy ne fázzanak föl. Három vagy négy
nap múlva majd értük jönnek.
Így marad egyedül a háborúban két szerelmes ember. Először vallhatják be, mit éreznek, mi lenne
jó, miket fojtottak magukba el. Feküsznek egymás mellett, halálos örömben, csak nézik egymást, csak
a szemükkel tapogatják végig a másikat, mert a bekötözött vállban és kézben nincs annyi erő, hogy
kiszakítsa magát a fájdalomból, és odahempergesse az erőtlen testet a másik testhez. Különben is
megjelenik a sebláz. A tűzfátyol a falba vájt lukban. Minden végtelen lesz, de megválthatatlan.
Messziről ágyúzaj hallatszik, a közelben német katonabeszéd, ki tudja életben maradnak-e, ki tudja,
valaha átkarolhatják-e egymást?
*
Nem jó leállni a munkával, nem jó szabadon hagyni az időt, mert elborítják az embert az emlékei.
Mint karámból kiszabaduló lovak, végigvágtatnak az idegpályákon. S az emlékeivel együtt így
viselkednek a fegyelem alól fölszabaduló énjei is. Énjei? Hát annyi van
belőlük? Sajnos, több, mint amennyi kellene. Mindnyájunkban ott mocorog a bátor én, a
meghunyászkodó én, a taktikus, a cselező, a fölényes, a menekülő, a hősködésre ajzó, a világjavesztett
és így tovább. Vannak olyan krumplibokrok, amelyek alól nem kifejlett krumplikat fordít ki a kapa,
hanem sok apró termést. A kialakulatlan emberi személyiségnek is hasonló a termése. Ha a fönt elsorolt
lélektani tulajdonságok nem szervesülhetnek bele természetesen, külön-külön cseperednek, s
megmaradnak szétszórt vonásoknak. Törpe-éneknek. Még újabb példához folyamodva: olyan ez, mint
amikor egy nemzet képtelen az egységre, a válságos időkben is mozaik-eszmék, mozaik-akaratok,
mozaik-sóvárgások kezdik irányítani, s területén egy köztársaság helyett apró, kis köztársaságok nőnek.
Voltak más korok is, amikor a személyiségelfojtás ilyen méreteket öltött, mint a mi életünkben.
Csuhraj háború alatti „aszkézise” csak a szerelem elfojtására korlátozódott. Különleges helyzete
különleges egyéni következményekkel járt. A háború egyéb megpróbáltatásaiban sorstársa volt a
többieknek. S aki sokakkal osztozhat jóban vagy rosszban, üdvösségre jut, illetve föloldozást kap –
mondja a tapasztalat.
De hát az ember néha fölületesen kérkedik a bölcsességével is. Az utolsó háborút én olyan
emberiség-sokknak tartom, amely – lehúzódva a tudatalattinkba – akkor is hat, ha már réges-rég
elfelejtettük.
Nézzük csak meg a második világháborút az Európában történelmileg kialakult Én oldaláról.
Adorno híres tétele – mely szerint Auschwitz után lehetetlen verset írni – épp a lírai én fájdalmas
vallomása. De mivel az élet hatalmasabb a fájdalomnál is, a túlélők nem tudnak mit kezdeni Adorno
keserűségével.
Mi se ragadjunk le ennél a keserűségnél. De figyelmeztetését negyven év után se eresszük el a
fülünk mellett. Nem újdonság, hogy a háborúk az Én fölmentésével járnak. A beöltöztetett,
fölfegyverzett s a parancsra figyelő egyén szájából gátlástalanul csúsznak ki hasonló mondatok: nem
tehetek semmit, kötve a kezem, egyszerre vagyok lehetséges gyilkos és áldozat is. Felelősség?
Felelőtlenség? Szavak csak, az Istennél is idegenebb fogalmak. De ezek még mámortalan dadogások,
hiszen az Én-től való teljes eloldódás tébollyá, boldog gyűlöletté is átalakulhat. Féktelen és
beláthatatlan „szabadsággá”.
A háború után a világ nemcsak romokat, sírokat, hidegháborús feszültséget hagyott ránk, de itt
hagyta köztünk az egyéni felelősség alól való kibújás élményét is. A „nem rám tartozik, a nem tehetek
semmit, a hatalmon lévők tudják” elhárításos, ferde ösztönét. A legyintést, az égre forduló közönyős
szemgolyókat. Itt hagyott egy nagy lélektani viaszkeretet: a félelemét, amelyet a politika méhészei
magától értetődően azonnal fölhasználtak. Szellemességnek tetszhet, hogy a háború után nemcsak a
gyárakat államosították, hanem a személyiséget is – sajnos, nem az.
A negyvenes évek végén s az ötvenes évek elején még a legnagyobb individuumok is
elbizonytalanodtak. Leállt bennük a nedvkeringés. S ha később megindult is, a visszaszerzett
autonómiájukat sohase kockáztatták. Az Én elbizonytalanodásának egy furcsa tünete lepett el
bennünket sorra. Az egyén kritikussá vált, s nem cselekvővé. Helyzetünket pontosan meghatározzuk,
mert ezzel a felelősséget is elháríthatjuk magunktól.
Az individualizmus eszménye engem sose vonzott, ellenkezőleg, taszított, de mint a
megszemélyesülő erkölcs vagy erkölcstelenség öntőformája mindig is izgatott. Nemcsak a politikában,
de a létezés disszonanciájában is az egyik lehazudhatatlan ellenpont mindig az egyén.
Már többszőr is, amikor így hosszabb időre abba kellett hagynom a munkát, rám tört a kísértés:
muszáj önéletrajzot írnom. Önéletrajzot? Emlékiratot? A műfaj nem is annyira érdekelt, mint az írás
tétje: a sokgumójú Én titkainak a megfejtése. Határozottan azt érzem, az én önéletrajzfélém nem a
gyerekkorral kezdődne, hanem a háborúval. Nem az idillel, hanem a katasztrófával.
Töredék
El Pestről, minél messzebbre és minél gyorsabban, javasolták az orvosaim. El a füstből, a zajból,
az összelapító zsúfoltságból, el a kötelességek elől, ismerősök és barátok felém hajított
rokonszenvlasszója elől, hátat fordítva annak az idegesítő alaknak is, akit időről időre előcsal belőlem
a Toulouse-Lautrec-i törpesorsra kényszerített közélet; el valahová a hegyekbe, ahol gondolattalanul
fúj a szél, és nem szól más rádió, csak a madarak Kossuth adója. S mivel az enzimvizsgálat infarktus
előtti helyzetképet rajzolt elém, nem volt más választásom, mint hogy a kórházi ágyról – átszállók és
kerülőutak nélkül – egyenesen fölmeneküljek a Mátrába.
Selye, a nagy stresszbúvár, bejárva a lélek tenger alatti mélységeit, kétféle alaptípusú emberről
beszél. Az egyik fajtájút a versenylóhoz hasonlítja, akit az iram éltet, a folytonos hajszoltság: azaz a
stressz. A másik fajta ember a teknősbékatípus, akinek csöndre, árnyékra, megteremtett, nagy
nyugalomra van szüksége, hogy élni tudjon.
Eleddig engem nem érdekelt semmiféle besorolás: éltem, ahogy élhettem, de egy Selye mércéjével
dolgozó megfigyelő gondolkodás nélkül a „versenylovak” csapatához sorol.
Az örökös lótásból-futásból azonban így lett váratlanul megfutamodás. Szöktem Budapestről, mint
egy adósai elől menekülő arisztokrata, aki tizenöt-húsz évig dorbézol, nőzik, szerencsejátékok nyertes
és vesztes hőse, rangos széltoló, de kikopva színeiből és pénzéből, remeteségre kényszerül.
A legvaskosabb igazság ebben az önkarikatúrában az idő: az a tizenvalahány év, amióta egyetlen
percig se álltam le, egyetlen percig se lazítottam. Nyár jött nyár után, hosszú árnyékok szakadtak el a
szemközti jegenyéktől, a televízió parázna tengereket hömpölyögtetett a szemem elé, máskor pedig
zakopanei havazásokat, de én maradtam a helyemen, körülsáncolva mások bajával, cigarettacsikkjeivel,
a magam tévhitével, Don Quijote-i páncélinggel a farmerkabátom alatt.
Pedig hányszor és hányfelé hívtak! Volt aki a Bakonyba, aki a Duna-deltába, lassan elmorzsálódó
tatárfalukba, vagy egy írószövetségi csereútra valamelyik ázsiai országba. Tornai József például minden
nyáron Dunaharasztira csalogatott, a homokbuckái s akácerdői közé, sátorlakónak, ősembernek, az ő
félelmetesen világító júliusi Holdja alá, de hívásait mindig évődve, élcelődve hárítottam el: nekem,
parasztnak, zörgött annyit éjszakánként a kukoricalevél, pattogott annyit fejem fölött a nádtető, a zsúp,
hogy a természet száraz neszeiből egy életre elegem legyen. Vagy azért menjek csak elhagyott erdőkbe,
hogy ijesztgessem magamat lidérces bagolysírással?
Ha irigyeltem is Tornait az évről évre kiújuló szenvedélyéért, sose társultam hozzá. Mert bár ő a
természetről beszélt nekem, én a tájat értettem rajta.
A határt: a réteket, a diófás, az akácfás dűlőket, a dimbes-dombos irtásokat, melyekhez
gyermekkoromban százféle képzet is odatapadt, de a természet képzete soha. A rétre gyűjteni mentünk,
a réti folyóba halászni, az itt-ott kisarjadt akácosok pedig oázisaink voltak aratás közben vagy kapálás
közben. Hogy kékült a katáng, s ékeskedett a vasvirág? Mit mondhattam volna mást rá, mint amit a
franciák mondanak a már ismerős élményekre: déjà vu.
S az élcelődő paraszt most okkal pironkodhat: erdőben sétál napok óta, a gunyoros hangsúllyal
emlegetett természet édes anyaölén. Olyan kérges tölgyfák és cserfák sűrűjében, melyek közt
közönyösen ballagott át egyik szőlőből a másikba, kapával a vállán. Sütött a nap, mozgatta levelét a
sombokor, s a repedezett, vörhenyes úton gyík szaladt át, mi lehetett volna ebben olyan rendkívüli?
Éveket engedek magamon átzúdulni, mire „valódi” természetélmény akad fönn az emlékek
rostáján. Nyár van, apámnak viszek ebédet a szőlőhegyre. Áll a levegő a Vértes fölött. Kókadoznak a
szilvafák, a körtefák, a szőlőlevelek. Az ösvényre hajló, kaszálatlan fűből is kiszállt már az élet:
múmiasörényként zörög. Unott és pilledt vagyok magam is. De hirtelen jeges áramütés a bal talpamban.
Valami puhány test hidege villámlik föl az agyamig: kígyóra léptem. Egy összetekeredve alvó siklóra.
A természet ősundora borzongat meg. Az igazi természeté. Úgy emlékszem, mintha kiáltottam is volna,
de évmilliókkal azelőtt. Az ismerős hegyi út, hegyi táj, a megszokott vadrózsabokrok és galagonyák
velem együtt fölugorva szakadtak ki a „szülőföld meghitt közegéből”. Néhány pillanatra megszűnt az
otthonosság: maga az elfogulatlan természet kerekedett a táj fölé, s adta tudtomra létezését a kígyó
hidegével.
*
Jó lépkedni a hepehupás, egyenetlen erdei utakon. Egészen másként rugózik rajtuk a gerinc, a
csípő, a térd, mint a betonon. A beton akár az inkvizíció vagy a meddő abszolutizmus –
engesztelhetetlen. Nem más, mint az ég és a föld közé becsúsztatott szigetelő réteg, a Város nagy
találmánya és szabadalma, amely részben védi az embert a sártól, az elmerüléstől, másrészt viszont
korlátozza is: nem súg a talpának semmit. Az első gerinces, aki két lábra állt, kockáztatva szilárdabb
egyensúlyát, föltehetően elborzadt volna olyan jóslattól, amely a betonon való futkosásunkat jósolja
neki: izom- és csontellenes utcákat a világ minden táján.
Évek óta először bóklászgatok a magam kedve szerint olyan környezetben, ahol minden
lépésemmel a szabadon maradt földet érinthetem. Bátortalanul föltápászkodik tudatomban az anteuszi
példázat, s nyomában minden más – Föld szellemével kapcsolatos – hit, hiedelem, új erőt adó érintés
mítosza. Az európai ember ezeket a mítoszokat vagy a babonák, vagy a kultúra világába utalta át,
ahelyett, hogy mint őstapasztalatot, változásai közben is meghagyta volna elevenen. A paraszti
kultúrákban ezek a hitek különféle szokások és ösztönös cselekedetek formáját öltve magukra, tovább
éltek. Gyerekkoromban még az epesztő szomjúság közepette megkívánt víz első kortyát is a Föld kapta.
A Föld szelleme. A második lehetett csak a kaszásé, a marokszedőé, a cséplőgép hőpoklában dolgozó
törekhordóé. Férj és asszony egyformán így tartotta ezt illendőnek. A gazdag paraszt és a nincstelen
is. Most utólag gondolok csak rá, hogy ez a tulajdonon inneni s túli érzés valami kezdetleges
egyetemességre utal: a parasztban a saját föld és a föld fizikai létének érzete összemosódott. Ezzel,
persze, nem azt akarom mondani, hogy a birtokosi érzés nem nőtte be sűrű bozótosával a másikat,
főként ha alkalma volt erre, de még ez a benőtt, ellepett érzelem is arról árulkodik: nincs messzebbre
visszanyúló folyamatosságélmény az időben. Istenek haltak, születtek, létet cseréltek, de a földhöz
fűződő mitikus viszony a mi korunkig változatlan maradt. Megszakítatlan erő és megszakítatlan
folyamat. Évezredes tapasztalatok halmozódtak föl egyidejűleg ezzel a folyamattal, melyek a paraszti
társadalmakat és kultúrákat a természetelvűségre alapozták. Ezt a közhelyet azért merem leírni, hogy
egy másik, sokszor leírt makacs és téves közhelyet félretolhassak az útból: a maradiság emlegetését.
Nem olyan régen, a népi kultúra körüli vitákban, sokan szánakozóan, mások pedig fölényesen
azzal vádoltak néhányunkat, hogy egy elavult parasztkultúrát akarunk föltámasztani az űrholdak
korszakában. A látszat, elismerem, mutathatott ebbe az irányba is. De egy olyan nagy távlatú ügyben,
mint a parasztság eltűnése vagy teljes áthangolódása, talán mégsem a látszatok a legfontosabbak. Csak
egy kis jóindulat, körültekintés és okosság kellett volna ahhoz, hogy az úgynevezett européer barátaink
megértsék: az alternatíva már rég nem a múlthoz való visszatérés, hanem a jövő megválasztása. Azaz:
egy hideg, megszerkesztett jövőt képzelünk-e el magunknak, amely a múlt reményeire s tapasztalataira
nem kíváncsi, vagy olyat, amelyik minden körülmények közt megőrzi a szolidaritás örömét és izgalmát
a múlt időkkel; olyat, amelyikben John Berger angol társadalomtudós gondolatát idézve – a parasztokat
nem a múlt csökevényeinek, hanem inkább a múlt képviselőinek látjuk. Ami mégiscsak más minőség.
Röstellkednék, ha valaki utólagos önigazolást olvasna ki soraimból. Vagy pörújítás szándékát.
Egyiktől is, másiktól is messzire járok. Hogyan is vádaskodhatnék jó lelkiismerettel, amikor én is
vádolhatónak érzem magamat egynéhány dologban. Itt van például ez az egész erdei mászkálásom!
Ötletként eszembe jut Anteusz, és már ügyes szálvetéssel bele is szövöm ebbe az elmélkedésbe.
Tetszetős, tagadhatatlanul. Sőt van is benne igazságmag, de ez az igazság egyelőre csak a testé. A
lábamé, amely órák óta örül a süppedő humusznak s lágy mohamezőknek. Elsöprő akkor lehetne, ha
testemben s lelkemben is megrázna. Ha papolnék tőle, mint Rousseau. Ha csüngenék rajta, mint
Csokonai. Ha szektaalapítóként meghirdetném, hogy hátráljunk vissza a kezdetekhez. Vissza a
természethez, akár a XVIII. század romantikusai, akik az idill utáni sóvárgásukból merész társadalmi
víziókat lobbantottak ki. A mai ember sajnos csak természetvédő s nem természetrajongó lehet. Gátolt
és gátlásos. A természethez kötődő vonzalmairól talán még nehezebben tudna beszélni, mint
zavarokkal küzdő nemi életéről. Ha jól meggondolom: a turisták hétvégi áradozása az egyedüli
természetet dicsérő himnusz. És újabban a pápa lép elénk elragadó természetességgel, egy régi rítus
megújítójául. Megy Lengyelországba, Mexikóba, Írországba, megy Amerikába, s ahová megérkezik,
leborul, és megcsókolja a földet. Én, az örök protestáns, hódolok neki ezért a gesztusért, de mint a
versenyben lemaradó költő, irigykedem is rá: a világ minden kortárs költőjének meg kellett volna
előznie a szentatyát! Mert ha a pápaság mint műfaj, alkalmasabb is a
költészetnél, hogy tömegeket mozgasson, és megtanítson nagy, közös érzelmekre, alkalmassága
kizárólagosan egyoldalú maradhat: megszentelődő. Sose lehet például dioniszoszi, mint a költészet,
kanászosan boldog, mint egy táncoló öreg dudás; nem lehet elragadtatott, játékos, részegítő. Hát még
pogány, s ne adj isten: parázna. A költészet viszont mindenféle lehet.
*
Arcomba kecskerágó ága hajol, bentebb az erdőben egy-egy vénebb fa dereka roppan. Állva
halnak meg a fák, jut eszembe egy színdarab címe. A föntebbi eszmefuttatásom folytatásaként
váratlanul bűntudatom támad. Engem ide a Mátrába a betegségem kergetett ki, méghozzá – ha hinni
lehet egyik orvosom ijesztgetésének – halálközeli nyavalya. A fák jajdulnak, nyögnek, bevallják
rosszullétüket, én meg csak érzéketlenül cipelem a bennem töredező végzetet. Netán elveszíthettem
a magammal való kapcsolatot is? A természet után ezt a legtermészetesebbet? Vagy az ösztönöm és
a tudatom közt már akkora hasadék tátong, hogy eszméletem se fektethet le egy rögtönzött hídpadlót
közöttünk? És én vagyok csak így, vagy mások is? Egymás után halnak meg időnap előtt a kortársaim,
a barátaim: Simon Pista, Váci, Kamondy László, Szabó István, Kormos, Nagy László de írásaikban alig
kap teret és hangot a halál. Mások halála igen, de a maguké, mint személyes megsemmisülés,
elviselhetetlen várakozás, mint testükre és tudatukra lecsapó botrányos jövő, szinte csak futólag. Ady
költészetéhez képest említeni sem érdemes egy-két halált súroló versüket, hiszen ő kezdettől fogva
küszködik vele. Becsmérli, könyörög hozzá, kérkedik rokonságukkal, nagyságosnak látja, akár egy
fejedelmet: „Most a halál előtt, most: vagyok” – írja A halál: pirkadat című
versében.
Az egyik legsarkítottabb, éppen azért a legjellemzőbb Ady-vallomás. A haláltól megnövesztett
élet hiteles szava. A most itt a hősiesség időhatározója. A végzet
pokolgép-kattogásának az a pillanata, amelyet csak a mindenre elszántak tudnak megrendítően
elviselni.
Nemrég olvastam Melchior Wankovicz Monte Cassinó-i csata című,
fölzaklató és megrázó riportkönyvét a lengyel katonák önként vállalt vértanúságáról s keserves
győzelméről. Nincs pokol, amely ördögibb lehetett volna ennél a két hétig tomboló hegyi csatánál.
Nincs dicsőség, amely megérdemeltebb. A könyv minden lapja a halálé s az életakarásé! Egy fiatal
zászlós – írja Wankovicz – géppisztolyát tüzelésre tartva ugrik ki a sziklabunkerból. Kiugrik, mert ki
kell hívnia a sorsot. Német sorozat hasít belé. És ő – mármint a fiatal zászlós – a világ legdrámaibb
színpadán, túlfűtött szenvedéllyel kiáltja el az olaszországi hadjárat legképtelenebb és legfenségesebb
mondatát: Gasinski meghalt… És ezzel az utolsó hadijelentéssel zuhan le a
kövek közé… Hogyan? Hát az is megtörténhet, hogy a halott jelenti be saját halálát?
Ady mostja ennek a katonának az önmagáról adott jelentésével
visszhangzik bennem. Mindkettejük vakmerő tudata azt égeti belénk, hogy nincs teljes élet, amelyet
ne a halál tartana rangos feszültségben. Mi, maiak, visszahőkölünk az ilyen gondolatoktól. Sandán
pislogunk a végzetünk felé, sőt, ha kell, mosolyogva nézünk a koporsónkra is. Mi a Halál színe előtt
is konformisták vagyunk. Csöndben, sutyiban szorongunk csak tőle, de nem vallanánk be az istenért
se. Megszoktuk, hogy nem olyan lényeges a halálunk, mivel az életünk sem az? Megszoktuk, hogy a
nagyság nem a mi mértékegységünk, mert azzal a teremtés és a pusztulás képzete jár együtt, mi viszont
csak az alkalmazkodásban vagyunk nagyok? Kitetszik ez abból is, hogy a halálról mi csak akkor
beszélünk, amikor halottunk van. De akkor mesterien, szép koszorús szavakkal, a nagy illusztrátorok
alázatával.
Vagy Baudelaire, Rilke és Ady után lejárt lemeznek érezzük a témát? Félrelökhetőnek, mert
sokáig sercegett már a fülünkbe? Csakhogy én nem témáról beszélek, hanem
viszonyról. Mi nemcsak a halálról beszélünk alkalomszerűen, hanem az
életünkről is. A nyilvánvaló igazságokat nagy ívben kikerüljük, mint a nagy emelkedőket vagy a
valamikori nagy eszméket. Használhatatlannak tekintjük valamennyit, akár az Isten emlékét vallástalan
korokban.
Sokan azt vallják erről: hígak és felületesek lettünk. Léhák, gyorsan égők és gyorsan felejtők.
Autóemberek, akik száguldanak, fölverik maguk után a port, s eltűnnek egy kanyarban.
Én nem tagadom ennek a kiábrándult összefoglalásnak az igazát. De azt igen, hogy ennek így is
kell maradnia. Mert vagy alkalmas az ember ma is, holnap is a legmerészebb váltásokra s
megrendülésekre, vagy sose volt alkalmas rájuk, csak sodródott, hömpörgött lefelé, mint a hólabda.
Még bent a kórházban, mozdulatlanságra ítéltetésem közben kezdtem olvasni Szabó Ede Rilke világa című könyvét. Fejem fölött a szívműködésemet ellenőrző gép
ugráló, zöld hullámvonalai, ott kint a nyár végi gesztenyefák csöndes közönye. Néha egy rigó, néha
pedig egy orvos nézett be rám az elkülönítő kémlelőablakán át. Apollinaire olvashatott így a
tűzvonalban, a halálfélelem szomszédságában, gondoltam némi pátosza s némi büszkeséggel. Akkor
még senki se tudta, infarktusom van-e, vagy csak a vészjelző szólalt-e meg riasztásul.
A könyvet figyelemelterelésül kezdtem olvasni, lassú iramban, messze kerülve az irodalmi
kíváncsiság minden ingerétől. Tudtam, hogy amit olvasok, mihamar nem kerül bele a baráti viták
áramlásába – könnyű volt tehát kizárnom a külvilágot. Annál nehezebb volt viszont féken tartani a
magamét. Oldalról oldalra rejtelmes fényű tükrök előtt haladtam el. Szabó Ede Rilkéről beszélt, én
azonban a saját bűntudatom visszhangját hallottam ki a mondataiból. Ha azt írta róla, hogy Rodinhez
hasonlóan Rilke is türelemmel nyerte el az életét: hogy a magánya nem szenvedély volt, hanem
munkaföltétel: árnyékokat éreztem tolongani a koponyám körül. Az Elhibázott Élet völgyéből
kicsapódó kőomlás zaját: napjaim, éveim semmibe zuhogó görgetegét. Mert én minden voltam, csak
türelmes nem és takarékos. Csupa átszellemült kapkodás voltam, esetlen gólyalábakon lépkedő kamasz,
akinek még a negyvenen túl sem a legvégső dolgok a fontosak, hanem a legközelibbek. Noha a közeli
dolgoknak igazán nincs megrendítő távlatuk, csupán a hatásuk rendíthet meg. Mi más ez, mint a lét
felszínes gyarmatosítása? Felszínes térfoglalás, miközben az eredendő kérdések körül minden
homályos, kusza, minden csupa félreértés.
Még soha nem történt meg velem, hogy olvasás közben kétségbeesetten irigykedjek! De Szabó
Ede könyve úgy támasztott föl egy költőt, hogy a föltámadásnak minden változása, vállalkozása, hite,
szorongása nyugtalan irigységet keltett bennem.
Ismertem én Rilkét valamennyire addig is. De azt, hogy nagy költő, valójában csak Nemes Nagy
Ágnes fordításainak s becsületszavának hittem el. Annak a markáns eleganciának, ahogy ezt a
polgárinak ítélt költőt, elkülönítve a polgári művészet szokványos jelzőitől, a kozmikus érzékenységű
alkotók kivételes csapatába sorolta. Szabó Ede ezt a besorolást egy lírai dokumentumregény izgalmával
hitelesítette és elevenítette meg. Főként a levelek, a vallomásrészletek tékozló és ihletett adagolásával.
Könyvéből engem mégsem a Rilke-művek magyarázata s a költő életregényének a mesteri
egybeszövése hozott lázba, hanem a részmozzanatokból kiszikráztatott költői élet víziója. Rilkének ez
az élet- és érzelemkoncentrációja, amely nélkül nemcsak hogy művészet nem születhet meg soha, de
még a valóság is csak a saját látszatát mutatja meg. „Az út a bensőségből a nagyságig az áldozaton át
vezet” jegyzi föl Rilke emlékezetből Rudolf Kassner filozófus egyik gondolatát. Először csak úgy
egyetértésül, később azonban mottóul is odaírja Fordulat című verséhez.
Rilke áldozateszméjének persze semmi köze sincs a keresztyéni önfeláldozáshoz, sem a közélet
vagy a politika kedvéért hozott áldozatokhoz, mondjuk egy jobb társadalom reményében. Az ő
értelmezésében az áldozat fogalma – legalábbis az én tudatomban – ledobja magáról az összezsugorító
tulajdonságokat: az egyén önkorlátozó hitét, a másokért vállalt aszkézis terheit. Az ő aszkézise nem
önfeladás, ellenkezőleg, a minél teljesebb önmegvalósítás föltétele. Ha elhúzódik is például a világtól,
azért húzódik el, hogy a világ megértésének magaslatibb feltételei közé emelkedjék: „…nekem nem
szabad más megvalósulásokat kívánnom és keresnem, csakis a műveimét; ott az én házam, ott vannak
a hozzám valóban közel álló alakok, ott vannak a nők, akikre szükségem van” – írja önmagáról egyik
levelében. Ugyanebben a levélben még ezt is olvashatjuk: „amikor alkotok, igaz vagyok”.
Az ő erkölcse nem más, mint az esztétikához való tökéletes és föltétlen ragaszkodás.
Van-e, lehet-e ennél földibb, de metafizikai síkon is vonzóbb kísértés egy író számára, különösen
egy olyan elakadt fejlődésű ország irodalmában, ahol az ég felé röpülve is a
társadalom koloncaival a nyakában repülhet csak az író? Ahol a rózsáról, a ganyédombról, az
árokparton talált pléhkanálról, a gyanús köröket leíró darázsról nem a lét öröme, undora, sem a keltébe
tört élet vagy a földi otthontalanság képzete születik meg benne, hanem a társadalmi idegenségé.
Mintha az ilyen irodalmak nem ismernék az őstémák leronthatatlan rangját, mintha az abszolút
értékeket gőgösen félretolnák, holott ebben az ügyben Thomas Mann-nak kell igazat adnunk, aki ezt
írja a Doktor Faustus-ban: „az abszolút értékekbe vetett hit, bármily illuzórikus
is, szerintem életfeltétel”. Más szóval, az esztétikai képesség – hasonlóan a humanizmushoz – nem valami ellenében megszülető képességünk, de önmagában is érték.
Önállósulásra alkalmas minőség.
Sajnos, ahol ez az önállósulás nem jöhet létre, ott a célzatosság, a politikai, eszmei tételesség jut
mindenekelőtt szóhoz. Kosztolányi homo aestheticusa megérzi ezt a kínos és kínzó kényszert, ágál is
ellene, de lármás igyekezetében én örökké ott éreztem valamiféle lélektani kivagyiságot, bevallatlan
kisebbrendűségi érzést, önigazoló dacot, amely programosan tüntet. Vagyis másfajta szerepekkel
szemben egy új szerep vállalását. Ady „mindennek jöttem”-ével viaskodva a csak
művésznek jöttem gőgös hivatástudatát.
Talán fölösleges vallomást tennem Ady mellett, József Attila és Nagy László mellett, s
részleteznem, hogy az én irányjelzőm újra és újra az ő égtájaik felé lendül ki nyugalmából, de ugyanígy
fölösleges volna elhallgatnom, hogy egy náluk sokkal esztétikaibb minőséget kiérlelt író is örömest
lettem volna. Író, aki nem a l’art pour l’art-os kalandot kívánja meg, hanem azokat a metafizikai
suhanásokat, megrendüléseket, amelyekben például nem más a halál, „mint tőlünk elfordult, általunk
meg nem világított oldala az életnek”. Vagy amelyekben személy szerint hiteles szavakkal
elmondhatjuk, amit Rilke mondott: „én az életet a legsérthetetlenebb, leggyönyörűbb kincsnek tartom,
és a sok sorscsapás, szörnyűség összebogozódása és számtalan emberi sors prédául esése, mindaz, ami
utóbbi éveinket leküzdhetetlen s még egyre növekvő rettenetté fokozta: nem téveszthet meg a lét
bőségét, jóságát és hozzánk való hajlandóságát illetően…” „Hiszen biztos, hogy a legistenibb vigasz
magában az emberiben rejlik; egy isten vigaszával nem sokra mennénk…”
A rilkei esztétikus lényre való hangolódásommal én csak egy izgató hiánynak adok hangot, mert
manapság a sok mesterkélt fény, korlát, mesterkélt cselekedet mögött sokkal konokabbul kellene
keresni magunkban a legbensőbb embert: a be nem foghatót, a csodálkozásra, haragra, szeretetre s
kapcsolatokra éhes embert; a természeti lényt, aki a történelem kihívására épp ez utóbbi képességével
is erős hangsúllyal válaszolhat. És még tovább menve meg kellene tudnunk, mi a miénk ebből a
világból, hogy ne csak fogyasztói legyünk, de a teremtői is! Az esztétikai igény tehát természeti igény.
Az élő ember legbensőbb igénye. A mindig megújuló és megújító meglepetés. A rilkei alkatú költők
sorsára rímelve Gottfried Benn már-már az istenkísértésen is túllépő gondolatot fogalmaz meg A líra problémái című tanulmányában: „Az egész emberiség abból él, hogy
itt-ott valaki összetalálkozott önmagával, de ki találkozik önmagával? Csak kevesen találkoznak, és
akkor egymagukban…”
*
Bárhova nézek: fa, bokor, madár s hajlékony gyom néz vissza. Gyógyulok, vagy csak a
reményemet fokozza föl az erdő? Szorongás, halál, természet, egyén és esztétika nehezen
körvonalazható sejtelmei kerülnek bennem egymás mellé, mint régen elszakadt édestestvérek egy
búcsúi forgatagban. Hagyom, hadd tapogassák végig egymást, hadd faggatózzanak szabadon, most már
az én tanúskodásom nélkül, hátam mögött egy elkülönített kórházi ággyal, előttem az ismeretlen erdővel. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kórház után
Hosszú, kórházi hetek után az első napom idehaza. Napom? Az első perceim! A szekrény tetején
beporosodott ébresztőóra fél kilencet mutat egy régmúlt időből. Önkéntelenül is a karórámra pillantok:
tizenkét óra hat perc.
Odalépek a szekrényhez, fölnyúlok a megdermedt kis szerkezetért, hogy beindítsam és beállítsam,
de félúton megtorpan a kezem: mért ne lüktethetne körülöttem egyszerre két idő is? Mért ne, amikor
a testemben egyszerre kettőt érzek. Azt a bolondító nyarat, olvadó aszfalttal, amikor kiújult
gerincsérvemmel bevitt a mentő az Amerikai úti Idegsebészetre, s most ezt az őszt, ezt az elcsöppentett
mézidőt, nagy égdarabokkal és nagy távlatokkal. Az ablakommal szemközti jegenyefát is megkettőzve
látom: a júliusi tömött lombokat, a diadalmas zöld gótikát s a mostanit. E mostaniban hiába szeretne
elbújni a veréb, a rigó, a balkáni gerle, nincs hová! Százasával pilinckézik a levél a földre, s könnyedén
átlátni az ágak között. A tompa őszi kékségben olyanok lesznek ezek a jegenyék, mint az én ágbogas
gerincoszlopomról készült röntgenfelvételek.
Alig vártam már, hogy hazajöhessek, begyújthassam a gázt, főzhessek magamnak teát vagy kávét,
és a három emelet magasságában lebegő szobámat, mint valami léghajót, útjára indíthassam újra. S
most mégis idegenül járatom a szememet ide-oda. Minden a helyén van, de minden zsibbadásban és
félálomban. A naptár lapjai elképesztően üresek. Fekete kupakos írótollaim, mint szögletes, tokba bújt
emberek, élettelenül várakoznak.
Nyolc év óta, mióta itt lakom, nem volt ilyen lelketlen, béna, gondolattalan ez a lakás. Reggeltől
estig élt, zsibongott, mint a tőzsde. Barátok ültek a görcsös diófa székemben és a heverőmön.
Politizáltunk, mérgelődtünk, hajtottuk el a felhőket az arcunk elől, mint akik nem tudnak kilátás nélkül
élni. Messziről összeesküvőknek is gondolhatott volna bennünket bárki, mert félszavakból is pontosan
értettük egymást, most azonban eleven arcok helyett képek és szobrok néznek rám bálványos
tekintettel. Meg egy doboz gyufa, amelyet valaki erőszakosan összefirkált. Az egymásból sarjadó
krikszkrakszok alá ezt írta szálkás betűkkel: Vidám Park. Még csak távoli ismerősöm sincs, akinek
bármiféle köze is lehetne a Vidám Parkhoz, így csak szeszélyes képzettársításul juthatott valakinek az
eszébe. Mondjuk emlékeztetőül egy vitában, amely a politika területéről átcsaphatott a filozófiáéra, azt
firtatva, hogy az egységesülő világ közérzetének lehet-e fokmérője az egyén közérzete, mert ha igen,
akkor neki, a doboz tulajdonosának az a véleménye, hogy a világ egyik pillanatban Tragikus Park, a
másikban Vidám Park. Hiszen az egyén úgy éli át a század történelmét, főképpen ahol szemtanú és nem
résztvevő, mintha változatos vásári bódék sorai közt lődörögne. Végeredményben ilyen vásári bódé a
tévé képernyője is, amely napról napra lenyűgöző bámulnivalókban részeltet. Egy láthatatlan akarat arra
törekszik, hogy mi csak nézzük a világot, mert amit nézünk, visszanéz reánk és megbabonáz.
A telefirkált, vidámparkos gyufásdobozt összeroppantom. Érzem, hogy valamilyen igazság csontja
is roppan egyet vele, de a pontosabb látlelet megállapításához mélyebbre kellene ereszkednem.
Ehhez azonban még gyönge vagyok. Jó lenne keresnem valamilyen kapaszkodót, hogy a
gyöngeség s a háromhónapos csönd fölött átlendülhessek.
Olvasatlan könyvek tornyozódnak az egyik széken. Pablo Neruda, Márquez, László Gyula, Huszár
Tibor, a magyar-brit titkos tárgyalások dokumentumai, de hozzájuk most semmi kedvem. Nyugtalanabb
és bizonytalanabb vagyok, mint hogy bármilyen könyvtől is föloldódjak. Olvasni nekem egészségesen
is ugyanolyan erőfeszítésembe került, mint írni. Hát akkor most!
Talán ha a fölgyülemlett levelekre kezdenék válaszolni… Isten őrizz, hiszen akkor mindenkinek
részleteznem kellene, hol voltam, mi volt velem, s hogy micsoda szörnyű év elföldelhetetlen teste
bomladozik a hátam mögött. Olyan testemen túli kínok is, amelyekről sebtiben írt levelekben még szót
sem szabad ejteni.
Kiszellőztetek, hogy történjék mégis valami körülöttem.
A szemben lévő ház tetejére épp ereszkedik le egy rigó. Ugrál, körbekémlel, aztán mint akit
illegális munkával bíztak meg, lejjebb röpül, a zörgő jegenyelevéllel megtelt esőcsatornába. Két
másodperc se múlik el, dühödten „vellázni” kezdi lefelé a föntrekedt avart. Zavarja tán a kozmikus
rendetlenség? Vagy megsértődött a két óriás fára, amiért az ő megszokott sétaterét telepotyogtatta?
Furcsább, eszelősebb ennél. Olyan, akár egy idegbeteg hólapátoló, aki nem a járdát vagy a kerti utat
szabadítja ki a hajnalban leesett hó alól, de kiáll a behavazott, kerek mező közepére, s egyik helytől a
másikra dobálja-hányja az ég ajándékát. Szabályos részvétet érzek iránta: szerencsétlen megháborodott
valamitől, mert ennyire céltalanul s mégis ily nagyra nőtt szenvedéllyel csakis eszüket vesztett lények
viselkednek.
S mért is ne hibbanhatna meg éppenséggel egy rigó! Hány és hány megrázkódtatáson átesett
állatról tudunk. Háborús lovakról, erdőben-hegyekben árván elhagyott kutyákról, akikre rálőtt a vadőr,
és akik sose heverték ki a borzalmakat.
Jó tizenöt évvel ezelőtt apám kora hajnalban ballagott ki répalevélért a malacoknak. Harmatos volt
még a kert, s világeleji a csönd is. Levélszaggatás közben alig hallható, vézna nyüszítésre figyelt föl.
Mi sírhat? Bagolyfióka? Lelőtt vércse? Elfektetett kasza élének nekiszaladó kiskutya? Apám elindult
a hang irányába, és a második kertszomszédunk szőlőjében egy vacogó, síró kiskutyára bukkant. A
tőkéről csüngő szőlőfürtöt szopta félájultan. Még apám lekuporodásától se rebbent meg. Annyi
életösztön se rándult benne össze, amennyi egy lepkében, egy tücsökben vagy egy hangyában is
összerándulna. Kisebesedett szájjal kizárólag az éretlen, kemény szőlőszemeket szívta, mintha az anyja
csöcsét szopná, de hiába, mert egyikből se tudott előcsalni egy kis nedvességet.
Apám hazavitte a kutyát, és dudlizva fölnevelte. Jó házőrző lett belőle, ugatós, mérges, disznót,
libát rendre szoktatgató és rendben tartó, de első reflexe a mai napig a menekülés maradt. A feléje
nyúló, barátságos kézben is ama elvetemült, mitologikus kezet látja, amely néhány napos korában
többször is földhöz vagdosta. Ilyenkor nyüszítve hátraugrik, mintha el akarna iszkolni, de a második
pillanatban már helyreáll a támadó ösztöne.
Ki tudja, nem érhette-e hasonló megrázkódtatás ezt a vadul kalamaláló rigót is? Át akart,
mondjuk, röpülni alacsonyan az utca fölött, s rövidzárlatot kapva úgy nekicsattant egy rohanó autó
szélvédő üvegének, hogy agyrázkódást kapott. Sokkot, ami időről-időre epileptikus rohamokban tör
ki rajta. Madár-epilepszia? Nem költői képzelődés ez csupán? Lehet. De a fókák és a bálnák
öngyilkossága akkor micsoda? Bárhogy magyarázzuk is, mindenképpen valami új jelenség, amiről a
civilizáció előtti időkben szó sem eshetett. Az ember alkalmazkodási görcseit tudomásul vesszük, az
állatokéval nem sokat foglalkozunk, pedig manapság az állat- és a madárvilágban is egyre több
megmagyarázhatatlan jelenségbe botlunk. Mindenki megfigyelhette, hogy a civilizált, elvárosiasodott
madarak: a kézből etetett galambok, rigók, föltűnő emberi tulajdonságokat utánoznak. Például azok
az elkényelmesedett szárnyasok, amelyeknek nincs szükségük az élelelemszerzés egész napot igénylő
sürgésére-mozgására, nemcsak hogy lomposak, de kispolgári módra kapzsiak. Zabálnak, emésztenek,
irigykedve lesik társaikat. Odaülnek az erkélyekre, és csak bámulnak be szemtelenül a szobákba. Lusta,
detektív hajlamú lények, talán még besúgásra is alkalmasak lennének. Nem csodálkoznék, ha szemük
helyén csöppnyi fényképezőgépek üvegesednének és kattognának.
Míg ezeken tűnődöm, elképzelek egy rövid filmjelenetet, amelyben egy fiatal tornatanár épp ilyen
mereven figyelő, elhájasodott rigótól veszíti el az önuralmát, s őrül meg, mert elkövetett bűnére
emlékezteti. Gyakran látta ez a „házhoz tartozó rigó”, amikor a feleségével zsörtölődött, sőt a legutolsó
dulakodásukat is látta, amikor három héttel ezelőtt féltékeny fölindulásában agyonütötte az asszonyt,
majd kicincálta az autóhoz, s valahol a budai hegyekben eltüntette. A rendőrség nyomoz, egy
ismeretlen férfira gyanakszik. A férj ügyesen kisiklott ugyan a rendőrség keze közül, de a rigó elől
képtelen elszökni. Hiába hessentgeti el, a madár újra és újra visszamerészkedik megszokott helyére.
Várja a száját csücsörítő feleséget, aki mindig szerelmesen dudujgatálta, motyorászott hozzá, és közben
kalácsmorzsát és husikadarabkákat szórt ki neki az erkély virágtartó vályújába. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lehangoló – hát ez volna már az én hazatérésem kísérőzenéje is? Ez a felszínes
képzeletcsapongás? Ez a divatos, buta krimikkel való szövetkezés? Mintha az esti tévésorozatok
fordulatai s keresztrejtvény-dramaturgiája engem is leütött volna a lábamról, s az érzelmi életem
szinten tartásához már nekem is szükségem volna a mindennapi hullára s a mindennapi nyomozásra.
Még jó, hogy észreveszem a tucatizgalmak roncsolását az idegeimen.
Más írók regény- vagy drámaterveket dolgoznak ki a fejükben ennyi idő alatt, s a képzeletben
kimunkált műveik megírása már csak szórakozás a számukra. Hétvégi kirándulás az érzelmek, a nyelv,
a szenvedélyek Magas-Tátrájában.
Háromhónapos ágyfogságom alatt ha megérintett is egy-egy messzebbre igyekvő gondolat,
elképzelés, néhány napi gyaloglás után lesántult. Füzetembe is csak néhány betegszobai
párbeszéd-töredéket jegyeztem föl. Azt is csupán elnagyoltan, emlékeztetőül.
Hasonló aszályos érzést nem először élek át: jóformán minden alkalommal, amikor útszélre
kerülök. Valamirevaló író, gondolkodó időnkint még örül is, ha félrehúzódhat a világi nyüzsgés elől;
ha odújába, csöndjébe, rögeszméi lombsátrába visszavonulhat, mert az ilyen időszakos remeteség
istenekkel versenyző erőt adhat neki. Távlatot egy-egy régóta érlelődő elképzelésének, próbaidőt
megedzett fájdalmainak, hogy vajon termékeny fájdalmak voltak-e vagy csak siránkozások. Sőt, Illyés
versben és prózai vallomásban is beszél a betegség áldásos hasznáról. Hiteles kedéllyel bizonygatja,
hogy műveltsége javát ő a betegágyban gyűjtötte össze, a betegágy körül megszerveződő egyetemen.
Ráadásul: heverve s elnyújtózva a szabadsághoz is közelebb került.
Én erre képtelen voltam eddig. Ha nem lehettem jelen, akkor halott voltam. Ha nem volt szükség
a kezemre, az agyamra, én nem tudtam átmenetileg spirituszba tenni, hogy majd előveszem, amikor
ideje jön. Az európai ember mozgékony, gyors absztraháló-képessége teljességgel hiányzik belőlem.
Hogy a sóhajtásaimmal és az ábrándjaimmal előbbre röpködjek, mint ahol a testemmel s létezésem
ezernyi kötöttségével állok, talán még óhajnak is furcsa volna! Néha ezért érzem ijesztően: csupa
rögtönzés az életem. Ismerek néhány alapműveletet: a szeretet, a becsület, a közösségbe tartozás
élményét; a munka s az önfeláldozó föladatok mámorát; a minden dolgok iránti kíváncsiság bujaságát,
a reménytelenségből is kirángató dacot. S mint megkésett vagy megcsökött nomád, ezekkel az
alapműveletekkel próbálok boldogulni. Nekem tér kell tehát és alkalom; helyzet, akár a színpadi
hősnek, hogy a képességeimet mozgósíthassam. Nem ismerek például jövőt a testemen kívül. Múltat
se, amely ne tudna úgy megcsavargatni, mint az idegfájdalom. A képzeletem s az éntudatom sokkal
fejletlenebb, mint a világ-tudatom. Mihelyt egy harang megszólal, egy ajtó sarokvasa megcsikordul,
egy tétova gondolat gazdát keres, tudom, mit kell csinálnom.
Lehet, hogy írni is ezért tudok csak lassú rögtönzés közben. Sorról sorra haladva, méghozzá úgy,
hogy fogalmam sincs soha, mi lesz a következő mondat, a következő jelző, s hogy ág ropog-e
szavaimban, vagy hajó süllyed el bennük. Egyszóval: sötétre sikerül-e a mondat vagy narancsszínűre.
Megesik néha, hogy egy szerencsésen fölidézett kép, élmény, megtalált hasonlat villáma bevilágítja az
utat, persze nem végig, csupán egy iramodással befutható szakaszon. Mert a végét még egyetlen
versemnek, tanulmányomnak, sőt még egyetlen filmemnek se láttam előre. Úgy kezdtem neki
mindegyiknek, mint ismeretlen kimenetelű utazásnak. Én nem kitalálni, de megtalálni akartam életem
esélyeit. Dokumentumokat akartam lázadozásaimról, bizonyítékokat összevert vagy kifosztott
kezemről, mert nincs olyan képzelőerő a világon, amelyet ne sápasztana el egy-egy élettény, életregény,
életrobbanás.
Nem tudom, igaz-e, amit Csontváry festési módszeréről mondanak, de hitelesnek hangzik. A
Nap-út festője állítólag a legnagyobb képeit is úgy alkotta, hogy elkezdte a jobb felső sarokban festeni
a vásznat, és centiméterenként haladva terjeszkedve népesítette be az egészet. A módszer – európai
festő szemével nézve – műkedvelői, hiszen a festményt előbb föl kell vázolni, meghatározni az alakok,
a tárgyak, illetve a témát legjobban kifejező színek egymáshoz való viszonyát, megkeresni a kép
középpontját, a mozgékony vagy a merev tér természetét, s csak azután kidolgozni. Csontváry egyéni
módszere: önvallomás is. Ő már elöljáróban annyira azonosult azzal, amit kifejezett, hogy vázlat és
előterv nélkül nekikezdhetett bármelyik festményének: a Mária kútjának, a Panaszafalnak, a két Cédrusnak, a Tarpataki vízesésnek. Nem stílusa volt, mint másoknak – országhoz, korhoz, izmusokhoz
tapadó stílusa –, hanem parancsa arról, amit már a barlangi festők is meghallottak: a bennünk élő
világról olyan képeket kell teremtenünk, amelyek kifejeznek és védenek bennünket. Keresnünk olyan
látomásokat, amelyek úgy uralják érzékeinket és képzeletünket, akár az Isten. Csontváry bizonyossága
önmagában nem önbizalom volt, nem egyéni gőg, de bibliai bizonyosság, amelyet sem lélektani, sem
társadalmi, sem politikai földmozgás nem rendíthetett meg. Ha irigyeltem valamit, az ő centiől centire
araszolgató rögeszméjét irigyeltem. A sejtekből fölszabaduló erőt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csontváry… Két esztendővel ezelőtt, ősszel Párizsban jártam, és találkoztam vele. Nem a képeivel
a Louvre-ban vagy a Grand Palais-ban, hanem vele. A szemével, a gesztusaival, a hitével, a
nevetésével, a jóslatok beteljesülését váró nyugalmával. És természetesen földúlt őrületével is; a
hanyattröpülő logikájával, amely a mindenség artistájának mutatta őt.
Ültünk egy álmos szállodában Sára Sándorral, és hívtuk sorra az ismerőseinket, hogy
összefuthassunk velük. Franciákat s magyarokat vegyesen.
– Szeretném, ha M. Gyurkát megismernéd – mondta a szakálla bozótosából Sára.
– Ki ő?
– Majd meglátod.
– Mégis… Politikus? Tanár? Színész? Gombkötő? Atomfizikus?
– Egy kibicsaklott lángész… Ötvenhatban jött ki. Remek szobrász volt, zenész, s ugyanakkor
filmrendező is. Rögtön az első nagy játékfilmjével befutott a franciáknál. A film egy fiatal nagyratörő
katolikus papról szól, aki teherbe ejtett egy lányt. Talán szerette is. De ha apasága kitudódik, vége az
életének, vége ígéretes pályájának. A szülés előtti órákban megöli a nőt, császármetszéssel elveszi tőle
a gyermeket, megkereszteli, és őt is megfojtja. Döbbenetes hatású film volt. Az élet és az ideológiák
összecsapásának a filmje. A meghamisított lét szörnyű csapdáié. Valami olyan fölismerés érzése is
kiolvadt a történetből, hogy a természetet megtagadó ember bemocskolódik, s minden transzcendens
cél áldozata lehet. A siker Gyurkának nevet, pénzt, jóhírű színésznő feleséget hozott. Nagyvilági
életkényszert, estélyeket, utazást, ámokfutó izgékonyságot. Menni, rohanni, száguldani. Párizsból
Amerikába, a csütörtöki nyárból a pénteki télbe; gyereket csinálni, közben szeretők ágyából kinézni
az ablakon: ni csak, esik megint az eső, a korom leszorul megint a földre, halasszuk el újra a
megjavulást. De négy évvel ezelőtt történt vele valami hasonló, mint Saulossal a damaszkuszi úton.
Torkig lakott az egész élettel: a rohangálásokkal, a nagyvárosi esték őrült fényűzésével, a léghűtéses
kocsik rabszolgai eleganciájával, a szolgálatkész civilizáció elleplezett bűneivel. Ahogy mesélik,
hangot hallott. Szózatot! A hang azt mondta neki, menj el a tengerhez, és tölts el vele annyi időt,
amennyi alatt megtudod, mit kell tenned a hátralévő életedben. Gyurka beült a hat nyelven beszélő
autójába, és el se búcsúzva hazulról, nekivágott az útnak.
Egyre kíváncsibb lettem erre a furcsa, rokon vonásról árulkodó férfire.
Sárával fél napon át tárcsáztattam a számát. Hosszú, vég nélküli csöngetések visszhangzottak a
drót végén. De semmi életjel. Csalódottan néztem a készülékre, s ki az ablakon Párizs zegzugos tetőire.
Még nem láttam a Notre-Dame-ot, a Szent Mihály útját, a Mars mezőt, az Ember múzeumát, de a Fény
Városánál is inkább látni akartam ezt az embert. Végül estefelé mégiscsak fölvették a kagylót. Gyurka
felesége vette föl, Sára elmondta, hogy hiába üldözzük őket egész nap, senki nem jelentkezett.
Bernadette kissé lehalkítva a hangját, elárulta, hogy Gyurka mindig otthon van, de nem hajlandó kézbe
venni a telefont. Civilizációs ártalomnak tartja. Még a lányaival se áll szóba telefonon. Ha beszélni
akarunk vele, üljünk autóba azonnal, és menjünk, talán még odahaza érjük őt is, mert ma este játszik,
és fél hétkor el kell mennie.
Bernadette már elment, mikorra odaértünk. Gyurka nyitott ajtót. Nagy bozontos haj, zúzmarás,
aszkéta fej és egy földig érő durva vászoning – ez volt az első pillanatfelvételem róla. Megölelték
egymást Sárával. Nekem csak kezet nyújtott, és végigtapogatott a szemével: nem bakelit-ember vagyok,
akibe netán még egy telefont is beleszerelt ez a fontoskodó s elfajzott világ? Rosszindulatú ötletemért
gondolatban bocsánatot kértem tőle.
Egy hatalmas szobába vezetett bennünket. Szobába? Inkább egy bútorozatlan lovagterembe. Sehol
egy szék, sehol egy asztal, sehol egy szekrény. Csupán a sarokban villant meg egy dob-család három
cintányérja. Nagydob, kisdob, zöldek, pirosak; csíkos és kockás ruhákból varrt gyerek nagyságú
rongybabák. A látványban volt valami szánalmas apokalipszis. Kitekert nyakak, megcsavarodott lábak,
csupa vértelenség, utolsó ítéleti szétszórtság. Csodálkozni se mertem, hiszen még egyetlen eligazító
mondatot se hallottam. Dobolni nyilván Gyurka dobol, suhant át rajtam. Csak úgy magának? Vagy a
lányainak, akik az őrjöngő dobszólókra ezekkel az óriás testű babákkal táncolnak? Vagy ezek az
elfekvő rongylények az ő borzoló múzsái a rögtönzésekben? Látnia kell valamilyen panoptikumot,
hogy fölszabaduljon a képzelete?
A zene hatalmáról beszélt, amikor váratlan fordulattal fölemelte ágyékáig vászoningét Sára előtt.
– Nézd, ez lett belőlem. Ez az öszvér comb! A legkisebbik lányom is átéri kézzel. A vértanú láb!
– nevetett föl idegesen és ingerlően. – De nehogy szánni kezdj, öreg, mert akkor csalódom benned. Itt
a szobákban még elsántikálok vele, az utcai tolongásra meg köpök. Tülekedjenek csak az isten törtetői,
átengedem a terepet nekik!… Persze, ti még hagyományos vendégek vagytok, innátok valamit. Szeszt
nem adhatok, fölbontottam a szerződést minden alkoholgyárral… Tehát citrommal, ha megfelel.
Kihúzódtunk a konyhába.
A gőzölgő tea fölött most először beszélt hozzám.
– Barátom, te zöld vagy. Cigaretta? Nők? Ital? Nem! A szemedből azt látom, hogy neked az életed
beteg. Rosszul mondom?
Hümmögtem, és el akartam ütni a további faggatást egy mosollyal. Erre még közelebb hajolt.
– Gyáva vagy, pajtás, akárcsak én voltam. Nem azt mondom, hogy könnyen berezelsz ettől-attól.
Az más dolog. Az a gyanúm, hogy a szenvedéstől félsz, pedig jegyezd meg, mindig a jobbik énünk
szenved, mert az nem viseli el a világot… Mondok egy nevet: Van Gogh… bizonyára ismered. Az
önarcképei… Sárgák és zöldek. A hús helyett szálkák. Mintha örvénylenének azok az arcok, amelyek
egyszerre az ő arcai és a fájdalomé is. Az, hogy nagy festő, a hitem szerint csak következmény.
Elsősorban nagy szenvedő. Merész és bátor, akitől az Isten is meghunyászkodna. Ne felejtsd: Van Gogh
levágott füle az emberiség egyik nagy cselekedete… Te el mernéd küldeni, mondjuk, egyik lábadat
postán a barátodnak? Ugye hogy nem. Pedig minden itt kezdődik. Ha le tudsz mondani magadról,
megtalálod magadat. Sajnos, én se tudtam sokáig. Pedig én már úton is voltam… Négy éve, egyik
reggelen arra ébredtem, hogy Párizs nekem nem hazám, nem Bakonyom; hogy ahova nézek, mindenütt
néz rám a beton, a vas, a szemétládák tátognak, s az ember átlépte természetes határait. Nem elég neki
kétféle szagos szappan, de ötszázféle kell. A víz mocskolhat, de a kölnivíz illatozzék. Reklám és
reklám, meg a politika csattogó protézisei: hám, hám, bekapjuk, akire fáj a fogunk. És a művészet női
nemiszerve, amit lökögetni kell, ha tetszik, ha nem! Ebből nekem elegem lett! Szerettem volna egy
eredeti kutyadögöt látni az árokban, amit nem autó gázolt el. Mellette követ, lapulevelet, kikericset és
szagolni az édeskés bűzt, amelyre Baudelaire is érzékeny orral fölfigyelt, mert ő még a halállal is
emberi kapcsolatot tartott… Be kellett ülnöm az autómba, gyerünk, gyerünk. Száznegyven, százötven
óránként.
És akkor ott, az autómban hallottam meg a hangot: el kell menned a tengerhez. De nem autóval,
hanem a két lábadon. Meg kell tanulnod újra: mi a gyaloglás, mi a fáradtság, mi az éhezés, a fű, a por,
a föld langyossága? Azt se tudtam, hol vagyok, de rámjött a boldog sírás. Boldog voltam, mint amikor
a feleségem hasában megmozdult a lányom. Szederfák voltak ott vagy mik, én kiszálltam az autóból,
és mint aki agyonunt szeretőjét hagyja el könnyű szívvel, kulcsostól, mindenestől otthagytam a
Cadillacemet az árokparton, vigye, akinek kell… Az igazolványaimat, az életemet… Máskor? Minden
órában haraptam valamit: hús, hús, hús, jogom van hozzá, zabálni akarok. S akkor? Csak a fölszabadító
örömöt éreztem! A könnyűséget: végre, éhes vagyok! Istenem, szomjas! Hátulról is, szemből is sütött
a nap, égette ki belőlem a salakot… Voltál már úgy, hogy közted és a tested között volt valami olyan
feszültség, mint ami két szerelmes közt lehet? Szeretnéd megölelni a másikat, de vársz, visszatartod
magad, mert ez a várakozás is gyönyör. Képzeld el, énekeltem: zöld a palota, zöld az ablaka… És akkor
értem el egy szőlővidékre. Amerre néztem, szőlő mindenfelé. Ez már a tenger előszobája lehet, azt
gondoltam. Levelek, levelek, beleolvadtam a végtelenségbe. Egyszer csak rohan felém egy ember, s
azt kiabálja: álljak meg, forduljak vissza. Vissza? Én? Rá se hederítettem. Ez a kísértés lehet,
gondoltam, egy csősz vagy egy szőlősgazda képében. De újra csak ordít. Megálltam. Ki maga, kérdezte,
mint egy rendőrfönők. Hova megy? lépett közelebb. A tengerhez! Rögtőn gyanús lettem. Igazolványt
kért. Mondtam neki, hogy az autóban hagytam, innen legalább száz kilométerre, menjen és nézze meg.
Erre pofon ütött. Mosolyogni kezdtem. Csupa borosta volt már az arcom, por, izzadság, de a paraszt
nem utálkozott. Végre egy ember, akihez közöm van. Aki a szemembe néz akkor is, amikor üt. Fecskék
szálltak a fejünk fölött, és düh helyett forróság öntött el. Talán még meg is fényesedhetett az arcom,
mert a haragos ember egyszerre megjuhászodott, sőt zavarba is eshetett, mert váratlanul kezet
nyújtottam neki, és elfogadta a kéznyújtásomat.
Azt éreztem utána, hogy föl tudnék emelkedni a levegőbe, vagy mint a könnyűbúvárok az óceán
mélyén, úszni tudnék. Mikor be szoktam rúgni régen, akkor éreztem hasonló belső huzatot: valami
suhantató erő visz, taszít előre, marad el melletted a hirdetőoszlop, az utcasarok, hallod, hogy valahol
fönt a fejed fölött ajtók nyílnak, de te csak mész, mész, mintha félméteres absoloni haj úszna utánad.
Éreztél már ilyet? Ha igen, akkor jobban megérted, mi történt velem. Még mindig a szőlőtengerben
gázoltam, olyan volt ez, mint az üdvözülés, és egyszer csak azt éltem át, hogy most nyílik meg az ég.
Zúgás, dobhártyát repesztő hang, és már teli is a szemem százezer gombostűvel. Megvakultam. Isten
bizony, megvakultam. Mintha folyt volna ki a szemem, csupa lucsok volt az arcom. Csarnokvíz, jutott
eszembe hirtelen, pedig utoljára csak az egészségtanórán hallottam ezt a szót magyarul, franciául nem
is tudtam, mit jelent. De nem az volt, nem a csarnokvíz. A szemem egészben maradt, csak égetett,
mintha cigarettát nyomtak volna el rajta. Repülőről permetezték a szőlőt, és telibe kapott a lé. De hogy
ez történhetett velem, akkor értettem meg ilyen világosan, amikor már jött visszafelé a gép. Sokáig
arcra borulva feküdtem a földön, talán fél óráig is, mire föl tudtam tápászkodni. Most aztán merre?
Előre? Vissza? Orvoshoz? Haza? Kiabáljak segítségért? És mint akit az ösztöne indít, botorkálva
megindultam visszafelé. A szemem miatt. Víz kellett volna, hogy kiöblítsem, de sehol semmi. Sértett
a fény is, mintha nyolcszögű kristályt kalapáltak volna a szemembe. És újra hangot hallottam
valahonnan. Fojtott, kiábrándult hangot: „Legyőzettél! Vedd tudomásul: legyőzettél.” Fölnéztem,
amennyire nézni tudtam a tenyerem védelme alatt, de csak fecskék suhogtak, csirikoltak.
Fölkaptam egy botot, és közéjük hajítottam. Akkor meg mintha az anyám sikított volna föl: mért
bántom? Jajveszékelt és vádaskodott. Engem erre olyan indulat kapott el, hogy a visszahulló botot még
egyszer odavágtam, oda az anyámhoz. Hallucinálok biztosan, jutott eszembe. Gomolyog bennem az
életem, a lányaim, a szökésem, a feleségem, a hányásaim, az anyám sírása, a tenger, valamilyen
kutyaugatás, hallom, hogy pattog a dobhártyám is, de csak a bal fülemben, amelyik gyerekkoromban
többször is begyulladt és kifakadt. Hagyd abba, az anyád krisztusát, üvöltöttem, kikelve magamból, és
lehajoltam egy kőért, s ütöttem vele a bal fülemet, hogy ne zsibongjon. Ekkor meg a tücskök folytatták.
Anyám helyett az otthoni tücskök. És újra a figyelmeztetés, hogy szar senki vagyok, gyáva Jób, aki csak
szökni tud, de megérkezni nem. Szökni abból a világból, amelyből elegem volt, s most vissza
ugyanabba… Majd máskor, nyugtatgattam a lelkiismeretemet. Esteledett már, amikor egy faluba
beértem. Vasárnap lehetett, búcsúféle nap, mert sátrakat láttam egy téren, meg zene szólt, és motoros
fiúk bőgették a motorjukat. Szemet se vetett rám senki, ha pedig mégis, hát ártatlan csavargónak
gondolhatott. Ártatlan én, mindazok után, ami történt? Éhes és szomjas voltam, de nem volt nálam egy
vacak frank sem. Kéregetni pedig nem fogok. Amikor kiértem a faluból, kicsit megnyugodtam. Hátam
mögött a zene, előttem az éjszaka, s nekem az éjszakát kell választanom. Csak azért is! Legalább a
bukást vállalja az ember, ha már a megmenekülése nem sikerült. Alig mehettem négy-ötszáz métert,
nyögést hallottam az árok fenekéről. Részeg a búcsúból – ez villant át rajtam önkéntelenül is. Tovább
akartam vánszorogni, de ellágyultam. Ha ivott, biztosan van oka a kesergésre. Térdig érő fű nőtte be
az árkot, egészen elveszett benne az a nyöszörgő húscsomó. Fekete ruhában volt, vagyis ünnepien
előkelőben, az arca Sztravinszkij-szerű arc volt, de vértelen. Talán a nyála is folyt. Fölé hajoltam,
kinyitotta a szemét. Óriás fekete szemei voltak. „Történt valami”? – kérdeztem. Nem válaszolt, csak
arra kért rimánkodva, vigyem haza Calais-ba, meghálálja, mert nagyon gazdag ember. Tizenötezer
dollárt ígért. „Az ördög ez”! – hallottam azt a közönyös hangot, amely az elmúlt napokban többször
is megszólalt fölöttem.
Az ördög! Ő incselkedik velem. Be akar ismét csapni… Otthagytam. De két perc múlva lefékezett
mellette egy autó. Hátranéztem, s láttam, kiszállt belőle egy fiatalos mozgású férfi, fölnyalábolta és
begyömöszölte a hátsó ülésre, és elviharzott vele. Megborzongtam, és mint akit újra kifosztottak, ott
maradtam a besötétedett úton. Nem, ez már nem lehet igaz! A pokol szabadult el és játszadozik velem.
Párizsban öt év alatt nem pörgetett meg úgy az élet, mint az utolsó négy-öt nap alatt. Hogyan is, amikor
védve voltam. Védve, akár a vattába csomagolt koraszülöttek. És ekkor ütött el ama bizonyos
motorkerékpáros alak. Belezuhantam az árokba. Ő is elvágódott, de nem nagyon sérülhetett meg, mert
mire visszanyertem az eszméletemet, elillant. Azt éreztem először, hogy leszakadt a lábam. A jobb
nadrágszáram csupa vérlatyak lett. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy letépjem magamról az inget, és
elkössem a combom. Elszorítottam, mint a frontkatonák. Összeszedtem az erőmet, hogy kievickéljek
valahogy az árokpartra, hátha egy autós észrevesz. Azt hiszed, észrevettek? Basztak rám, pedig a
fényszórók egymás után megvilágították a kezemet, nem igaz, hogy minden autós vak volt. Nem igaz,
de ezek lettünk, barátom. Állatok. Amikor a rendőrségre került az ügyem, az egyik nyomozó
megnyugtatott, hogy én még ne szóljak semmit. A lyoni úton fél éve valaki elgázolt egy férfit, és
cserbenhagyta. A vérző áldozaton – utólag megállapították – körülbelül hatvan kocsi átzökkent, mire
a hatvanegyedik megállt… Mit kezdesz, barátom, ezzel az emberiséggel? Vihogni? Száguldozni?
Gázolni esztelenül? S készülni újabb háborúra? Belecsavarodni a semmibe? Mert mit találsz odahaza
is, az otthonokban? Nem otthont, legföljebb fazekat, sótartót, habverőt! A bútorokba beépített
hazugságot! Mert mire való egy süppedő szék? Arra, hogy pihenj benne? Szó sincs róla, barátom. Arra,
hogy a világot körbefolyó förtelemhez a te kipihent erődet is hozzáadhasd. Hogy nyeríts, habzsolj, ölni
tudj, a mindenkori csirkecombért… A lábam, ez a rossz lábam az én Krisztusom! Ő váltott meg engem
minden hiúságtól, vágytól, önzéstől!
Mióta nem száguldok összevissza, eljön hozzám a világ. A fecskék itt laknak a falaimban, meg
azok a magasban megszólaló tücskök is. Ha magamra maradok, látom az oroszlánokat mosolyogni a
szavannán, látom Jeremiást a megrepedezett kutak körül, beáll az asszonyok közé a sorba, és jövendöl
nekik. Mindent, ami a szellem világában megtörtént, úgy látom, akár ezt a két teáscsészét. És mikor
a sok látnivalótól már mindenki megvakul, mert a képek, mint valami őrjöngő disznócsorda halálra
tapossák egymást, eljönnek hozzám az emberek. Te is eljössz majd, és arra kértek, beszéljek nektek
a szederfákról, a megalvadt vérről, a sebet kerülgető hangyáról, a Baudelaire sírjára ejtett kikericsről…
Csontváry! A lélekvándorlásban megtestesült Csontváry, aki a világ megújhodásáért alázatosan
lemondott ifjúságáról is, aki egyedül volt a láthatatlannal; aki ilyen mondatokat mondott: „Emberek,
az élettel ne siessünk, az életnek más a célja, mint aminek képzeljük.” A fölismerés izgalmától
vadabbul kezdett dobogni a szívem: egyetlen emberi világmindenség a mosatlan edények fölött, amely
életünk szellemi létezése mellett kardoskodik; egyetlen eltökéltség, amely – – – – – – – – –
De mért is jut mindez eszembe? Talán mert hajótörött életem kikötőt keres? Világítótornyot,
amelyhez igazodni lehet? Csontváry rögeszmékkel telekalapált világa nekem is megfelelne? Mindig
volt bennem valamiféle vonzalom, sőt talán készség is a megszállottsághoz, noha jól tudtam, hogy az
őrületet nem ajándékba kapja az ember, mint a karácsonyi szarvasbőr kesztyűt, de ki kell harcolni.
Eszembe jut egy Tornai vers:
Szükségem van a boldogtalanságra, |
homokba rakott acélcsapdára: |
a szabadulásért leharapom a lábam… |
|
Tíz-egynéhány éve írta. A vers címe szerint Bartókról szól, de én csak erre a három kezdősorára
emlékszem hibátlanul. Nyilván visszhangot ébresztett bennem. Ezek az idők voltak azok a sokat
emlegetett hatvanas évek! A teljesebb kinyílás és kinyújtózás évei! Az írói küzdés jogáért elindított
keresztes hadjáraté. Ha méterenkénti előrehatolással is, de vissza kell szereznünk az irodalom elvesztett
szentföldjét a lét költői szemlélete számára. Az erkölcsi bátorság és az erkölcsi álmatlanság szent
betegségének a jogát. Emlékszem, Vietnamba készültünk Gyurkával, mert ott akartunk lenni mindenütt,
ahol az ember egyszerre kerülhet életveszélybe és valamilyen igazság közelébe! Ekkortájt én már
megjártam Kubát, és jó nagy kortyokat ittam Castro és Che Guevara romantikájából. Mehetnékünknek,
igazságunknak egyetlen megfogalmazhatatlan célja volt: kiharcolni védtelenségünket! Mert a
védtelenség az a kivételes közeg, amelyben felnőtté válhat az egyén. Szabaddá a körülöttünk burjánzó
megfontolásoktól. Kihívóak voltunk a magánéletünkben, az öltözködés furfangjaiban. A szélhámosság
leghalványabb tudata és lelkifurdalása nélkül hágtuk át a férfi-nő kapcsolat írott és íratlan szabályait.
Mintha a házasság arra lett volna csak jó, hogy újabb házasságtól védjen meg bennünket. Egyszóval
a családapák nem rólunk álmodoztak. Sőt a politikai rendőrség se rajongott értünk túlságosan. Vagy
ki tudja? Munkát adtunk neki bőven. Asztaltársaságot alapítottunk, ahol a szomszédságunkban ülő
megfigyelő előtt olyan mondatokat engedtünk meg magunknak, amelyektől bármelyik akkori újság
vagy folyóirat öngyulladást kapott volna, ha közli.
Sajnos, ennél a ha szócskánál kezdődik a mi félbemaradt győzelmünk története, amely oldalsóbb
szemszögéből nézve nem más, mint a mi nehezen bevallható bukásunk története. Tudniillik mi csak
beszéltünk s fecsegtünk gátlástalanul, de írás közben nem azok alatt a gondolatok alatt gyújtottunk
tüzet, amelyek száradó nagy kupacokban ott halmozódtak körülöttünk, hanem amelyeket mi bármikor
és bárkitől ügyes magyarázkodással meg tudtunk volna védeni. Így aztán minden írásunk egy lehetetlen
műfajnak: az elhalasztás műfajának a törvénye szerint íródott: a vaskosabb
igazságot majd holnap írjuk meg. Előbb élőbeszédben kimondjuk, utána a föllazított légkörben
megírjuk.
Ez azonban csak önámítás volt, és az is maradt. Mert védtelenségét az író sose beszédben, de
kizárólag írásban küzdheti ki. Már azért is, mert az írás: fegyelmezett és tűzben kiégett forma. És aki
ír, már magának a formának is felelősséggel tartozik. Sőt, maguknak a szavaknak is, mert a szavak
kordában tartásához legalább olyan erő, hit, robbanékony akarat és igazság kell, mint egy százezres
tömegéhez. Bánni velük csak az tud, aki szolgálni képes őket, és úgy vezeti ki őket a homályból, mint
a zsidókat Mózes Egyiptomból. Nem beszélve arról, hogy aki ír, minden előtte élő nagy és igaz írónak
az elkötelezettje. Ady, József Attila, Németh László, Szabó Lőrinc, Nagy László enyhületes arccal is
kíméletlenebb ítélkező minden szerkesztőnél és politikusnál.
Talán már késő is ezt bolygatnom, de az én nemzedékem inkább csak verítékezett a védtelensége
kiharcolásáért, minthogy kiharcolta volna. Időről időre valamilyen félálomszerű képzet játszadozott
velünk, hogy helyet verekedtünk ki magunknak az irodalom és a közélet nagy folyamatában, de mire
egyenkint fölébredtünk, a legtöbb szerkesztőség kilincse zúzmarás lett. Márpedig ha forma s tartalom
egymás függvénye: a mi kirekesztett irodalmi életformánk szellemi kirekesztettséggel is együtt járt.
Hisz az a nő, aki csak bizonyos napokon s bizonyos feltételek mellett enged egy férfit maga mellé az
ágyba, nemcsak a szerelmet, a szenvedélyt fokozhatja le, de megzavarhatja még a férfiúi képességeket
is.
Ilyen megzavart életű férfi lettem én is a múzsák között?
Eljátszadozom az ötlettel: vajon hogyan alakult volna az életem, ha például huszonöt-huszonhat
éves korom óta egy Nyugat, egy Szép Szó vagy egy Magyar Csillaghoz hasonló lap munkatársi csapatához tartozom, s ahol a
munkatársak becsülete, szavahihetősége, emberi s művészi fölszabadultsága az enyémtől is függ, és
az enyém az övéktől; ahol nem a véletlen vagy a kidekázott népfrontos megfontolás állítja össze a
lapot, hanem a meggyőződés, a szellem önalakító ereje. Botlások, sikerek és feszültségek örökös
váltólázában bizonyára másként edződöm meg, ha szinte naponta kell elszámolnom a képzeletemmel,
mint egy-egy üzletnek a napi bevételeiével. Talán még a betegségek farkasvermébe zuhanva is másként
őrzöm meg kapcsolatomat a világgal. Az ösztöneimben is író maradok. Író, aki tudja, hogy várják a
tudósításait a betegágyról is, akár Ady Endréét Párizsból. És nemcsak általában várják, de
megnevezhetően. Sőt, nemcsak megnevezhetően, de föltétel nélkül!
Kínlódásaim közben eszembe villant egyszer Dosztojevszkij: azon töprengtem, hogy milyen is
volt a viszonya a valósághoz? Élete legdöbbenetesebb valóságát: szibériai száműzetését egyetlen
műben, a Feljegyzések a holtak házából című könyvében a helyére teszi.
Később alig részletezte, alig bolygatta föl. Nem abból a valóságból építkezett, hanem arra. Halálig tartó
élményei nem tényszerűségükkel adták még életműve alapszólamát, a démoniságot és az emberi lélek
szétszakadásra való hajlamát, hanem a lényegükkel. A személyesen megélt élmények átköltőiesedve
egy személytelen, épp ezért egyetemes érzékenység fölfedezését jelentették. Magyarán mondva:
Dosztojevszkij száműzetésben kialakult – elhatalmasodott? – betegsége legalább olyan fölszabadító
erővel hatott az európai életre, mint a nyugati eredetű fölvilágosodás. Mert katartikusan élményszerű
bepillantásra adott alkalmat az emberi lét szélsőségeibe, változataiba, végtelenségébe. A tombolások,
a gyönyörök, a bűnhődések lázas eufóriája mindig vakmerőbb lendülettel hajtotta magasba az emberi
lélek hajóhintáját, mint a kiegyensúlyozott egészség. S mivel a hiány az ember legérzékenyebb mérlege,
a szent és őrült nyavalyák sápadtságában mindig megrendültebben fedezzük föl életünk értelmét. A
magyar irodalom nagy szenvedője: Ady is ezt példázza. Ezt József Attila is! Mindkettőjük életművéből
azt is megérthetjük, hogy a lét nem finnyáskodik, nem osztályozgat. Egészséget és betegséget
fölényesen léptet föl egymás álarcában. Szerepeiket a maga elképzelése szerint csereberéli.
Megérthetjük, hogy a betegségek vagy a betegségnek ítélt megszállottságok olyan dimenziókkal
gazdagítják a valóságot, amitől a valóság átlelkesül és szellemivé válik. Még egyszerűbben: megroskadt
biológiai állapotunkban épp a föntiek alapján derül ki újra és újra, hogy mennyire nemcsak biológiai
lények vagyunk.
Igen, valahogy erről szerettem volna írni a kórházi ágyon hanyattfekve. Csak azt nem tudtam, hova
és kinek? A megnyugtató tudat, hogy ha megírnám, úgyse közölnék, nem nyugtatott meg. Úsztatott,
lebegtetett, mint aki álmában jó hírt visz egy városba, de nem tudja, kihez kopogtasson be vele. Aztán
fölébred, rövidesen eltűnődik, majd befordul a fal felé. – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fél órája sincs, hogy idehaza vagyok. Még a bőröndömből se rakodtam ki, s lám hova kalandozik
az agyam! Az automatikus írás hívei engedték el ilyen önkényesen a gyeplőszárat: hadd nyargaljanak
a sejtések, az emlékek, a csökönyös akarat lovai, amerre az ösztön röpíti őket. Azzal a különbséggel
persze, hogy ők a tudatalattijukat akarták fölszabadítani, én pedig a tudatomban megrekedt
gondolatokat. Megjöttem, s fogalmam sincs, hogy író voltommal mihez is kezdjek. Csontváry?
Dosztojevszkij? M. Gyurka remegő próféciája? A kortárs magyar irodalom szent betegségek nélkül
zajlódó élete? – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Odalépek újra az ablakhoz. A hóbortos, idegbeteg rigó már abbahagyta a jegenyelevél vellázását
a csatornában. Eltűnt, mintha az őszi ég nyelte volna el. Pedig hálás lennék neki, ha újra láthatnám.
A félig bevallott élet
Valami újra történik velem; valami megnevezhetetlen, belső esemény, aminek a végkifejletéről
semmit se tudok: szokatlanul idegen vagyok magamnak, idegen ennek a saját rosszkedvébe gabalyodott
városnak. Lépkedek a gyöngén megvilágított Bolyai utcán, s a félsötétben egy-egy platánlevél pottyan
elém, mintha üveglábakra épített kórház műtőjéből levágott kézfejeket hajigálnának ki egymás után.
Az Apostol utca sarkán üresen áll a telefonfülke. Tárva-nyitva az ajtaja, mint egy elhagyott
őrbódéé. Még a közelében sincs senki, mégis mintha ököllel verné valaki a készüléket. Emlékszem
vagy képzelődöm? Néha, minden ürügy nélkül, dörömböléseket hallok a legnagyobb csöndben is: az
előszobám kilincsét rázzák eszelősen. Fogalmam sincs róla, kik durgatnak, de gyorsan az villan
eszembe, hogy meg kell mentenem a helyzetet: olyasmit kell kérdeznem a szívóskodóktól, amitől leesik
az álluk. Például ezt:
– A farkaskutyát keresik nálam? Ne törjék magukat, uraim, kölcsönkérte a rendőrség.
Megesik, hogy szórakoztat, de általában inkább a kedvemet szegi, hogy az orvos által javasolt esti
séta közben nem gondolatokat, hanem ilyen képtelenségeket őröl az agyam. Nem csodálkoznék
magamon, ha olyan karneválian lendületes képzelőerővel áldott volna meg a sors, mint Marsall László
költő barátomat, aki egy borosüveg cuppanó dugójához olyan szónoklatot rögtönöz józanon is, mint
aki a Szentivánéji álom Zubolyát mondhatja felmenő ősének, egyenes ágon.
Lehet, hogy újra megbetegszem, s ezért ez az egész zaklatottság? Ez az ismeretlen émelygés a
testben és a képzeletben is? Sőt, az álmaim is ezért olyan borzongatóak és nyakatekertek mostanában?
Például az éjjel is odahaza jártam Zámolyon. Ballagtam a régi Bika közben, ki az Öreg utcára,
újsággal a kezemben. Egyszer csak gyereksírást hallok. Megállok, hallgatózom: honnan szüremlik?
Mindkét oldalon tömör líciumsövény takarja el a házakat. Rövid fülelés után arra kell rádöbbennem,
hogy a sírás nem a házakból, hanem a bozótból hallik. Torkomban lüktető szívvel hajtogatom szét az
ágakat, de nem látok semmit. Mégis, mintha beljebb, a sűrűben, megrebbent volna valami. Egyre
izgatottabban hatolok be a növényi útvesztő homályába, s lent az alján, gyomokba gabalyodva, apró
lényt látok reszketni a félelemtől. A feje akkora csak, mint az alma, a szeme türkizkék, gyerektisztaságú
és hihetetlenül értelmes. Felnőtt riadalommal jajdul föl, holott az egész teremtés alig nagyobb egy
kesztyűnél. Nyúlok érte, hogy a gubancból kiszabadítsam, de meghűl bennem a vér: a lábai kopasztott
csirkelábak. Még a tolltüsző kék sebeit is jól látom. Hátrálnék vissza, de egy régtől ismerős hang rám
parancsol: micsoda finnyás férfi vagy! neked nem szabad semmitől se undorodnod! Nyelek egyet, s
gyorsan elhatározom, hogy csak azért is a hideglelős lábánál fogva kapom el. Szólok hozzá,
nyugtatgatom, hogy ne pityeregjen, semmi baja nem lesz, én hazaviszem, de lidércesen tüzelő, kék
tekintetétől kisebbrendűségi érzésem támad. Elönt a szégyen, aztán meg a düh, és a kezemben
szorongatott újsággal csapok le rá, s abba göngyölgetem bele. A papíron át érzem, hogy kétségbeesetten
vonaglik, s menekülne.
Arra riadok föl, hogy az ismerős rigó topog hajnali ablakpárkányomon. De nem könnyebbedek
meg tőle sem. Nézem félrehajtott fejét, a mögötte magasló két jegenyefát, s érteni szeretném: mit
jelenthet bennem az isteninek s a torznak vagy hétköznapibb szavakkal szólva: az emberinek s az
állatinak ez a viszolyogtató keveréke? Valami kisiklást? hasadást? Valami eldöntetlenséget? A
találgatások Freudba, Jungba botlanak bele, az őslélektan földből kiálló gyökereibe, de igazi és időszerű
válasz helyett csupán egy élményszerű fölfedezésig jutok: mostantól kezdve nagyon természetesen
képzelem el, hogy hasonló álmok alapján születhetett meg a kentaurok mitológiája, a változatos hibrid
lényeké, melyek az idők kezdete óta föl-föltünedeznek a legkülönfélébb kultúrákban, hogy a maguk
valószerűtlenségével mégis valami valószerűt fejezzenek ki a nehezen megragadható emberi létezésből:
valami meghökkentő lélektani tényt, amely csak általuk fejeződhet ki jelképesen. Lám, a huszadik
század embere, az altatóktól és sokkhatásoktól agyonterhelt lény, milyen közvetlenül kapcsolódik még
ma is ontologikus lelki eseményekhez!
Persze, ha elfogadja is az ember, hogy sok álom ontológiai magyarázatokat görget, mit kezdjen
azokkal, amelyeknek semmi közük az ősmetaforákhoz? A tegnapelőtti álmomban ugyancsak Zámolyon
jártam. Az álom ideje ezúttal az ötvenes évek elejét idézte. Szalmakazlat velláztunk-teregettünk szét
apámmal a szérűben, mert ismeretlen szalmatolvajok megbontották a hajzatot, és az éjszakai eső
szétszivárgott az egész kazalban. Vellázás közben – elképedésünkre – egy megfeketedett
parasztszekrény került elő. A szekrényből pedig egy álló halott, kalapban. Öltözete polgári öltözet volt,
s fiatalemberes inkább, mint öreges, de elképzelni se tudtuk: ki lehet, s hogyan kerülhetett oda. Apám
kigombolja rajta a megfülledt kabátot, alatta mellény van, de ezzel se leszünk okosabbak. A kalapján
két-három szalmaszál, az arccsontján viszont már se bőr, se hús.
Arra gondolok, hogy ennek az álomnak a hátterében egyik háborús élményem moccanhatott.
Negyvenöt februárjában hazulról elűzött menekülők vagyunk Pákozdon. Körös-körül a front
harapófogója. Valamelyik reggel végigfut a hír, hogy éjszaka német katonák szivárogtak át a
frontvonalon, s ki tudja, mire készülnek. Állítólag szalmakazlakban és padlásokon rejtőztek el.
Mint amikor vértigris jelenik meg egy-egy néger falu környékén, s megbolydul tőle a település
apraja-nagyja, úgy bolydult meg a hírtől Pákozd is. Szovjet katonák jártak csoportosan házról házra,
s döfdösték végig szuronyos puskákkal a maradék, sovány kazlakat, szárkupacokat, s a padlástérben
fölállítgatott zsúpkévéket: bújik-e mögöttük valaki? És bújt! Kévemoccanás, lövés. Német katonák
helyett azonban egy pattanásos arcú szovjet kiskatonát lőtt agyon a házunkban elszállásolt őrmester.
Hogy mit keresett ez a kiskatona a zsúpkévék mögött? Talán csak aludni szeretett volna, vagy néhány
napig kimaradni a háborúból. Dezertőr – ordított a csalódottságtól és dühtől fölborzolódott őrmester,
amikor a vézna katonatestet a ferde létrán lecsúsztatták a földre.
A szalma, a zsúp, a fiatal halott így lappang az emberben harminc évig, s egyszer csak álomi
formát öltve föltápászkodik? Ráadásul oly elképesztő áttételben, amelyben az eredeti háborús élmény
szerényen háttérben marad, s a főszerepet a húsz évvel később megismert modern művészet kapja:
Bunuel, Fellini és Pasolini filmjei vagy Salvatore Dali szürrealista festményei?
A lélektan tudósai, feltehetően, meg tudnák magyarázni a mélyebb összefüggéseket is: a lelki és
az idegi okokat, a „művészi transzponáláshoz hasonlító mechanizmusok működését”, én azonban csak
ámulni tudok. Ámulni magamon, zavarodottságom s ingatag közérzetem közepette is, hogy alanya s
tárgya lehetek ezeknek az alakjukat váltó belső történéseknek, amelyek arról tudósítanak, hogy az, amit
nem ellenőrizhet a tudatom, mennyivel nagyvonalúbban s merészebben csapong bennem, mint amit
ellenőriz.
Valójában tehát nem is az álmok, hanem a köztük és a valóságos életem közti fáziskülönbség lehet
mostani állapotom mozgatója? Az az ellentétes irányba húzó nyugtalanság, amely időről időre válságba
taszít; mivelhogy újra és újra szeretném meghaladni magamat, ugyanakkor az önmagammal való
azonosságomat is megteremteni? Képletesen szólva: olyan váza vagyok, amelyen egy hajszálvékony
repedés fut végig, az aljától a felső pereméig?
Hogy mikor pattanhattam meg, pontosan nem tudhatom, de ha a körülbelüli időt kutatom,
hátrálnom kell vagy harminc évet…
Diák vagyok Pápán, a harangok, az esők, a nagyra tekintő múlt városában. Mögöttem a több
hónapig ránk nehezedő front kemény brutalitása, előttem a hársfalombok fölött röpködő jövő s a
tócsákat kerülgető diáklányok. Kíméletlen emlékek és szelíden gyakorlatozó idill egymás közelében.
Erőteljes végletek, akárhonnan is nézem őket. Komoly szélsőségek, amelyek közé tágasan odaférne a
világ. A kő keménységétől a hó lágyságáig minden. Belső végleteimet külső szélsőségeim is
ellenpontozzák. Ünneplő lélekkel járok a korzón, az állomáshoz vivő hársfasorban, az öltözetem
azonban a hétköznapinál is koldusibb: katonaköpenyből összevackolt silány gönc. Egyik pillanatban
szégyenkezem miatta, a másikban dacosan viselem a sorsomat. Vagy ami még ezeknél is fölfoghatóbb
képe a szélsőségeimnek: a négy hónapig tartó háborús életveszélyben hasonlíthatatlanul férfiasabban
viselkedtem, mint a bogárzó szemű lányok előtt. Zavarnak ezek a végletek, de izgalomban is tartanak.
Szenvedek tőlük, de ez a szenvedés fölszabadít. Albert Camus A Thibault család kapcsán azt írja: „Jacques és Antoine alakja annak a megértéséhez segít hozzá, hogy
kétfajta ember van: az egyik kamaszként fog meghalni, a másik felnőttnek születik.”
Én mindenképpen az előbbiek csoportjába soroltam volna magamat.
Az irodalom, a művészet ekkoriban épp nem érdekelt. Így azt is elmondhatom utólag: anélkül
adtam át magamat szívet zaklató végleteimnek, hogy a szakmám törvényeire vagy a jövőmre
sandítottam volna. De megismerkedve József Attila verseivel, újra költő szeretnék lenni mindenáron.
Fújatom magamat utcák hosszán át a széllel, vagy kiszököm a Tapolca-partra, nézem a zöld vizet, s
csordulásig vagyok feszültséggel és jó örömökkel. Vitaminhiány miatt kisebesedik a kezem, miközben
halálosan szerelmes vagyok egy úri-féle lányba. S minél nagyobb végletek közt hányódom, annál
bizonyosabb vagyok abban, hogy egyszer majd én is igazi verseket írok. Hasonlókat, mint a Medvetánc, A hetedik, a Medáliák vagy
az Óda. Képzeletben máris össze tudok párosítani pünkösdi rózsát és véres
gégefőt, hiszen egymás közelében éltek bennem a nagy aknatépte sebek s a pincék faránál vöröslő
virágok.
Mérlegre téve harminc-harmincöt évemet, egyértelműen állíthatom, hogy nekem ezzel az
érzékenységgel, ezzel a szélsőségekre hangolt idegrendszerrel kellett volna továbbnőnöm az új
világban. Csakis így maradhattam volna a világ s a magam szószólója.
De a háború utáni iskolakezdésétől ötvenig, az érettségiig, másokkal együtt olyan hipnotikus
kábulatba estem, hogy a négy-öt esztendő alatt lejátszódó változást észrevétlen lélekcserének is
nevezhetném. A végletek kihúnytak, a feszültségek eltompultak, a jáspiskoronát viselő, medáliás versek
elmaradoztak mellőlem. József Attila világizzású hőmérséklete helyett az újságokban s a
folyóiratokban olvasható versek dobkályha melege mellé húzódtam. Kónya Lajos, Aczél Tamás,
Kuczka – ők lettek számomra az új korszak, az új rend, a jelenidő költői.
A villamosban kövér úr harákol, |
zsebébe nyul, zsebkendőjébe köp. |
Egy szemüveges vénlány elbújik, |
keresztje és az Új Ember mögött. |
|
Nem tudom, így írta-e Kuczka, mert emlékezetből idézem a szakaszt, de a versben még a
Szakszervezetek valahányadik kongresszusa is hangot kapott. Lendületes és új volt ez a hangütés,
tájékozatlanságomban azt hittem, érvényes is. A hasonló versek hatására még egy olyan időszerű verset
is írtam, amelyikbe Rákosi neve is belekerült.
Megszenvedett, háborús élményeim fészkében tehát kakukkos szólamok költötték ki tojásaikat,
anélkül, hogy észrevettem volna.
Elbukásomat ma se szégyellem, inkább csak sajnálkozom miatta. Egy folyamat szakadt meg
bennem: érzékeim természetes nedvkeringése, amely eladdig télhez, tavaszhoz igazodott. Ettől kezdve
nem a tapasztalataimból fakasztottam hitet, hanem a hitből. Mások tapasztalás nélküli hitéből. Mi
jöhetett így létre? A legteljesebb absztrakció! Feszültségeket nem tűrő dogmatizmus! Márpedig ahol
az ellentéteket kioltják a gondolkodásból, ott magát az eleven, mozgó valóságot korlátozzák. A
Rákosi-korszak politikájának nem igazi élményekre, hanem látszatokra volt szüksége. Az egyéntől nem
a világ naponkénti – tágas és szabad – újraértelmezését várta el, hanem a teljes önfeladást. Évek alatt
nemzedékek váltak balekké, mert az önfeladást nemes áldozathozatal eszméibe takargatva nyelették
le mindnyájunkkal. És a lenyeléshez igazi történelmi fedezetre hivatkozhatott a politika: a földosztásra,
az államosításra, a munkás- és parasztfiatalok iskolába özönlésére.
Ötvenkettő telére már minden történés fonákjára rádöbbentem. Bevetetlen földek, szélnek
eresztett, éhező állatok, fenyegető, büntető cédulák világosítottak föl, de a föntebb említett,
félbeszakadt folyamatot csak az eszemmel sikerült medrébe visszaterelnem, az érzékeimmel nem.
Ekkor kezdtem valójában politizálni. Új szemléletű verseket írtam, de a tegnapi hamis
versekkel szemben, belső parancsra én csupán az igaz versek
érvényességét kerestem.
A költészetet jó sokáig ennek a felületi, ál-ellentétnek a szemszögéből ítéltem meg. Eszembe se
jutott már, hogy a teljes élet feszültségeitől s árnyalt dimenzióitól megfosztott Lírai Én kötetszámra írhatja az igaz verseket, soraiból kizárólag a jó szándék vagy a morál szikrája
csaphat ki, nem a költészeté. Magyarán mondva: ha egy versnek nincs egzisztenciális szikrázása,
mulandóbb a tiszavirág életű újságcikkeknél.
Negyedszázada hadakozom magamban ennek a megsérült lírai énnek a
talpraállításán, jogai visszaperlésén, de mindmáig sikertelenül. Írásaim jó része féleredmény és
félkudarc.
Nem vitás, hogy alkatnak és tehetségnek meghatározó szerepe van bármilyen önmegvalósításban,
de a magam bajáról most úgy kell beszélnem, mint egy olyan közös bajról, amely nálam tehetségesebb
embereket is korlátozott. Ismerek színészt, írót, mérnököt, közgazdászt, politikust, szobrászt, egyetemi
tanárt, sőt még orvost is, aki a saját cselekvőképességének a szintje alatt kénytelen tengődni.
Pontosabban: csak ilyeneket ismerek.
Ez viszont már társadalmi nyavalya. Egy hosszan tartó értelmi-érzelmi kontraszelekció
végösszege. A baj eredete visszanyúlik azokra az időkre, amikor Bibó István hideg, de kétségbeesett
fejjel a demokrácia válságát kezdi emlegetni. Vissza az ötvenes évekre, amikor valami babonás
belátásból megszoktuk, hogy mindig kevesebbet mondjunk annál, amit érzünk,
tudunk, gondolunk; kevesebbet a mindenkori valóságnál, mert ha csak egy fél szóval is többet
mondunk a megengedettnél, veszélybe sodorjuk a lehetségest. A lehetséges jót, a közepesen elégségest,
amely talán még gyarapítható is lehet.
Évek múltak el évek után, de arról, hogy mindig a kevesebbet mondjuk
a fejünkben és lelkünkben elraktározott tapasztalatokból, nem tudtunk leszokni.
És ebből a szokásból mára történelem lett. A félig elmondott igazságokból kielégületlenség, rossz
közérzet, erkölcsi elbizonytalanodás. Mert aki csak félig ismer meg és félig tár föl valamit, bizonyos
idő után semmiben se különbözik attól a hamis tanútól, aki önérdekből hallgat el súlyos és perdöntő
részleteket.
*
Évekkel ezelőtt – Kortárs-beli tanulmányában – Bata Imre megkésettségemet s időzavaromat
emlegette. Kapkodásomat ehhez-ahhoz; lázas, de ideiglenes hűségemet prózához, vershez,
gondolatokhoz. El kell ismernem: betegségmegállapító diagnózisa igaz volt, már amennyire a
magabiztos kívülállóké az lehet. Mert kapkodásom csak kívülről látszódhatott felületes kapkodásnak:
belülről gyötrő kétségbeesés volt. Mint akit napközben is lehetetlen, rossz álmok látogatnak. Tudtam
a régi törvényt: az író számára egyetlen igazság érvényes csupán: a művekben kimondott igazságé, s
ha író óhajtok maradni, erőmet csakis az írásra szabad tartalékolnom és összpontosítanom. De
bármilyen jól tudtam is ezt, az se volt előttem kétséges, hogy alkalmas közeg nélkül a művek nem
egyebek, mint fojtott sugdolózások egy lakatlan házban. És hogy az ország mélyre zuhant lelki és
erkölcsi állapota nem lehet többé tápláló erőforrása új műveknek. Egyszóval: a közeg nemesítését,
formálását ugyanolyan életbevágó föladatnak éreztem, mint a művekét. Ezért ártottam bele magamat
irodalmon kívüli ügyekbe, amitől természetesen, csak a szétszórtságom mérete nőtt meg s a
lelkiismeretfurdalásom. Tékozlásom kényszerű bűneit senki se ismerhette nálam jobban.
Még Bata sem.
Tanulmányát végigolvasva, könnyű lett volna egy válaszcikkben fölhívni a figyelmét arra, hogy
időzavarral, kétségbeeséssel, megítélhető kapkodással nemcsak én küszködöm, de az előttem s a
mögöttem járó nemzedékek is. Tekintse magát szerencsésnek, ha ő nem érzi magát megkésettnek,
lemaradónak. Sőt, kedvem lett volna ebben a cikkben arra is rákérdezni: vajon a szocializmus nem
küzd-e időzavarral, lelki bajokkal, s nem maradt-e ugyanúgy el saját esélyeitől, mint ahogy mi is
elmaradtunk?
Máig örülök, hogy nem siettem el Batával a pörösködést. Jól éreztem: tusakodnom nekem
elsősorban csak magammal szabad. Szorongásaim s idegenségem alatt úgyse dohoghat más erő, mint
félig bevallott életem újra és újra jelentkező nyugtalansága.
A pályakép zavarai
Adós vagyok. Adósa Juhász Ferencnek. Meg kellene írnom a Pályám emlékezetét az Új Írásnak, ahogy Nagy László, Takács Imre, Cseres, Csutka, Somlyó s maga Juhász
is megírta már. És ahogy mások is írják. De csak jönnek-mennek a napok: hírekkel jönnek, esőkkel,
koszorúkkal, epilepsziás nyári hónapokkal, és a törlesztés halasztódik. Pedig amikor baráti kérése
megérkezett, annyira testhezállónak éreztem a föladatot, hogy kinéztem csak a lakásom előtt
sudarasodó két jegenyefára, s már íródott is az emlékezés az otthoni jegenyékről. Tizenkét november
sárga levele röpült felém a szélfújásban. Minden volt-időm mozaikcserepe, amelyből összerakhattam
gyerekkoromat. Szüretek, vadlibák zsibongása; a hegyes karókkal átszúrt hóemberek hó-vére. A
horpadt fejű Tanárki Mihály, fekete szemkötővel, akiről szentül hittem, hogy éjszakánkint kutyatestbe
öltözve kódorog a kertek alatt. Valójában oda se figyeltem az írásra, s máris ott hevert előttem tizenöt
gépelt oldalnyi szöveg. Önéletrajz-kezdet? Vagy csak egy próbafúrás pazar eredménye? Annyi
bizonyos, hogy magam is meglepődtem a nagy erővel fölfakadó forráson, mert sose gondoltam volna,
hogy betöretlen süvölvénykorom olyan tüzes, csiklandós és olyan elháríthatatlanul beszédes lehet, mint
amilyennek az írásba fogalmazás mutatta. Kiderült, hogy tizennégy éves koromig – ideszámítva
természetesen a háborús élményeket is – szinte mindent átéltem vagy végignéztem, amit a nyers, a
tapintatlan és nagy képzeletű élet az élőknek egyáltalán fölkínálhat. Láttam akasztott embert; oltottam
kazlat, égő nádtetőt; egyik unokanéném kedvéért testileg is elkárhoztam volna; voltam rühes, mint Jób;
voltam öregasszonykendőbe bagyulált háborús menekülő; ástam kutat, lövészárkot; fogtak rám
pisztolyt; vertek ostorral; csíptek puffadtra darazsak; laktam ki mézzel, vadkörtével, de éheztem is. És
hát a család! A rokonok, az ismerősök! A húsz évig hallgató nagybátyám! A fegyőr sógor, akit egy
hajszál mentett meg attól, hogy nem a börtönben, hanem csak az otthoni szegényházban kötött ki. Az
átellenben lakó boltos, aki a Biztosító pénzén úgy szeretett volna máról holnapra meggazdagodni, hogy
gondosan megrendezett egy nagyszabású betörést, melyben ő maga rabolta ki saját üzletét, de hogy
éjszakai rablókra terelődjék a gyanú, két helyen is átlőtte saját kalapját. És így tovább!
Mi lesz, ha az eddig lappangó történeteimet, mint ketrecbe zárt állatseregletet, szabadjára
engedem? Sokkal hosszabb és gátlástalanabb iromány, mint amit Juhász és a szűkre szabott pályakép
műfaja elvárna tőlem.
Ha nem kétéltű író volnék, nyilvánvaló, hogy nem okozna gondot sem a terjedelem, sem a
részletezés ilyen vagy olyan korlátozása, mert költőként azt írnám meg, aminek lírai kiterjedése van
máig; prózaíróként pedig azt, ami fordulatos, fűszeres, fölkavaró; ami az eddigi faluábrázolásokból
kimaradt, s nekem, az elbeszélőnek is izgalmas.
De így? Választottam volna el a húst a csonttól? Vagy keresgéltem volna valamiféle középutat?
Az írás nem politika, nem házasélet, nem fontolgatás. A magam jövendőmondójaként kísérteties
pontossággal tudtam, ha én csak úgy csipegetve, szemelgetve írom meg pályám emlékezetét, soha
többé nem írom meg a teljesség igényével és gyötrelmével. Mert ha bámulom is azokat az írókat, akik
egy regénynek megírt témát később filmnek, drámának, esetleg hangjátéknak is átdolgoznak, nyomukba
lépni nem tudok. Azt gondolom ezekről az ügyes átalakítgatásokról, amit egy iskolázatlan néger is
gondolhat: a zsiráfból nem szabad puputevét esztergálni, noha mindegyik növényevő és négylábú.
S ez a műfaji magán-aggályoskodásom váratlanul egy komolyabb aggodalommal is találkozott:
vajon összegyűlt-e már nekem az irodalomban olyan tekintélyes összegű erkölcsi tőkém, amelyből
folyószámlát nyithatnék a sokféle zavarral küszködő olvasók számára?
Arra a meggyőződésre jutottam, hogy még nem gyűlt össze. Hogyan is gyűlt volna, amikor én sose
készültem írónak! Erős hajlamot diákkoromban is csak a matematikához, a verekedéshez és az
ítélkezéshez éreztem. Olvasni is már csak akkor kezdtem rendszeresebben, midőn a szégyenérzet
sarkantyúzott, löködve önérzetemet.
De ha nem készültem is írónak, az lettem. És mindenképpen szabálytalanabbul a nagy átlagnál.
Első versemet – akár a többi verselgető diákét – a szerelem hasogató tükrös ekéje fordította ki a
földből. De ezek a versek, kivétel nélkül, közelebb álltak az emlékkönyv-sóhajokhoz, mint a
költészethez. A szerelemmel együtt el is mosta őket a zápor.
És amíg mások a szerelmet s a verseket is újabb versekben szokták eltemetni, én üresen hagytam
a papírlapokat. Írás helyett éjszakákon át csak csikorogtam. Harapdáltam a párnát: szoktattam magamat
a vereséghez.
Maradt bennem, tagadhatatlanul maradt valamilyen fogalmazási kényszer, de ezt még utólag se
merném írói fészkelődésnek nevezni. Hát még ihletnek vagy mi a csodának. Emlékszem egy különös
napra. Kavarogva esik a hó. Ott ácsorgok a pápai Fő téren, s forog velem a tér. A máskor oly
mozdulatlannak látszó templom is forog. Szeretném mondatokba sűríteni az élményt. Sajnos azonban
nem sokra futja. Körhinta-ég – ez jut eszembe mindössze. Mondatok helyett egyetlen kép. És erről a
képről máris a zámolyi búcsúra gondolok. Látom az üvegszemű falovakat, röpülő kengyellel; hallom
a szederlila körhintás trombitáját a havazásban. Valaki a céllövölde puskájával kilövi gomblukából a
vörös rózsát, de mintha nem történt volna semmi, ő csak fújja réztrombitáját eszelősen.
S minél rakoncátlanabb eseményeket képzeltem el, máskor is, annál keservesebben kellett
tapasztalnom, hogy visszaadásukhoz csupán gyalogjáró szavaim vannak. Dühös voltam
tehetségtelenségemre, de közben tetszett is ez a düh. Beleszivárogtatott valamilyen kábítószert a
vérembe: a feszültségteremtés mámorát.
Ha tehát most, negyedszázad után, íróságom kezdetére gondolok: az effajta idegtornákra és
feszültségekre emlékszem, s nem a múzsák sugdosásaira. Nem verseket faragtam, hanem magamat.
Minden távolba mutató cél nélkül, pusztán a testi-lelki közérzet végett. És lassankint arra figyeltem föl,
hogy érzékenységem, szimatom, ítélkező ösztönöm elég tűrhetően működik, sőt hogy a képzeletemnek
befogható lovai is vannak, de se hám nincs hozzájuk, se kocsi, se ostor. Magyarán mondva: életünk
folyását pontosabban meg tudtam ítélni, mint fogalmazni. Ez talán abból is látszik, hogy amikor az
ötvenes évek elején újra elkezdtem verset írni, az első hamisan leütött hang után rögtön, a magam
kiigazítására is, a lukas cipőmről, a tüdőbajomról, a szerelmeimről írtam. A bevetetlen földekről, az
éhező, csupa csont lovakról. Borús, lehangoló verseket írni egy olyan korszakban, amelyben a költők
a ködből kitakaródzó gyárkéményeknek udvarolnak? Mentség nélküli bűn volt. Politikai aknamunka.
A rendszer elárulása. Ha az évekig tartó idegedzésem nem segít át az ijesztgetéseken, a jóindulatú és
a gyűlölködő figyelmeztetéseken, csigatapogatóimat talán én is visszahúzom, és véglegesen más útra
térek. De a kötelező tisztánlátás nevében röpiratot írtam. Verses röpiratot ezerkilencszázötvenkettőben!
A vers igaz volt, ugyanakkor sápadt és fakó.
Ez a felemásság lett az én eredetiségem. Az igazság és a nyelv, az indulatok és a formák között
vergődő élet. Világosan láttam, hogy ott van körülöttem a világ – de a világot kifejező szavak a túlsó
parton vannak. Akaratom ellenére szorultam tehát bele egy olyan helyzetbe, amely nemcsak engem,
de egy országot s egy korszakot is jellemzett. Se elmaradni, se előrefutni nem tudtam. Az lett az
időszerűségem, ami leginkább kínzott. Legfontosabb mondanivalóm is az, amit elhallgattam. És ez a
suta ellentmondás juttatott el mégis ahhoz a fölismeréshez, amelyet valahogy így lehetne
megfogalmazni: az ember mindig több s gazdagabb mindenkori cselekedeteinél, mégis a cselekedetei
jellemzik a legjobban.
Gongütés volt ez a pályámon, hegyek mögüli hang. Fölkaptam rá a fejemet, mint aki üzenetet hall,
pedig csak a tapasztalataim összegeződtek Sose mondtam ki hangosan, de ettől kezdve hittem, hogy
az én küldetésem egyetlen föladatra összpontosul: megszüntetni a távolságot a fölismert igazságok és
a kimondható igazságok között. A nyelvünk hegyén kuporgó szót útjára indítani a legnehezebb terepen
is. A félig kimondott mondatokat vallatóra fogni: mi az, amit még mindig eltitkolnak?
Sután és nyakatekerten hangzik ez, akár egy abszurd önéletrajz rövid kivonata. Végeredményben
az is, nincs mit szépíteni rajta. De hát az nem az, hogy élünk egy olyan világban, amelyről egészében
és részleteiben is, sokkal, de sokkal többet tudunk, mint amennyit ebből a tudásból be szabad
vallanunk? Márpedig ha az embernek úgy kell dugdosnia a tapasztalatait, mint kamasznak a cigarettát
az apja elől, a legigazibb tudásunk is összeszövődik a hazudozással. És jobbik esetben önvédelmi
eszköz lesz belőle, megterhelve lankasztó bűntudattal, rosszabbik esetben pedig roncsoló cinizmus.
Ilyen közérzet pokróca alatt az irodalom is inkább csak a maga csodáit álmodja végig, mint
helyhez és időhöz kötött szerepét. Ez történt meg, szerintem, az elmúlt húsz esztendőben. Pályatársak
húztak el mellettem, irigyelni való sebességgel, megteremteni a csodát. Bámulattal és tisztelettel
néztem utánuk, tudtam, hogy a tehetségük parancsát követik, s hogy minden erejüket a mű
létrehozására kuporgatják. Ha kellett, kushadtak, ha kellett, ügyeskedtek, ha kellett, új
szimbólum-láncolatokat kalapáltak csodásan össze, csak hogy a kis csetepatékat kikerülve, az igazi
ütközetet a művükkel nyerhessék meg.
Igazság szerint velük tartottam volna legszívesebben, de se felemásságom, se titkolt
küldetéstudatom nem engedett. Meg aztán én már nem bíztam olyan makulátlanul, olyan megható
szilárdsággal a Műben, mint ők. Illetve: nem bíztam benne kizárólagosan. Egyrészt azért nem, mert a
század poklokat járó képzelete olyan borzongásokhoz szoktatott, amelyek a műben megteremtett
világot, még a legtökéletesebbet is, messze túlszárnyalják. Másrészt azért nem, mert rá kellett
döbbennem arra a riasztó gondolatra, hogy a művekről számot adó tudásunk semmivel se merészkedhet
messzebb a valóságról elmondható tudásunknál. Juhász Ferenc A tékozló országát például úgy jártuk körül annak idején, mint ahogy a csodákat járja körül az ember. Úgy
magyaráztuk, ahogy a középkori misztikusok látomásait. A műnek kijáró udvariasság és a művet védő
figyelmesség megakadályozta, hogy feszülő, lázas mondanivalóját megfejthessük. Letagadtuk belőle
a jelen időt. Sajnos, ugyanez ismétlődött meg olyan művek esetében, mint Illyés Kegyence, Nagy László Menyegzője vagy Jancsó Szegénylegényekje. Valamennyi mű katarzisát csempészáruként kezeltük. S néha a
csempészéssel együtt járó izgalmat összetévesztettük a megrendüléssel.
Nyilvánvaló, hogy az élet folytonos átértékelődés. Újra és újra átértékelődnek művek, korszakok,
emberek, eszmék. Csakhogy amit idő után se nevezünk meg, vagy amit csak félelmünk, tapintatunk
súrol, az mint szüntelen változásban levő hamisítás átértékelhetetlen, és ideiglenessé hígít bennünket.
Hogyan is írhatnék pályaképet, amikor még nem készült el a múltam? Ha még bebábozódva
várakoznak olyan események, melyekről tíz éve, húsz éve, harminc éve hallgatok? A föntebb említett
művek mellé odasorolhatnék néhány politikai eseményt is. Mondjuk: a Rajk-pört. Semmivel se rejt
kevesebbet, mint akármelyik megteremtett mű. Látom magamat soványan, tizenkilenc évesen.
Református teológusok társaságában hallgatom a tárgyalást. Csupa izgalom vagyok, csupa idegesség,
csupa homály. Elhiszem, amit hallok, de a hit nem lelkesít, inkább ijeszt. A léleknek ezt az alig
észlelhető ellentmondását később megértettem. A feszültséget, az idegek ösztönös gyanakvását az
okozta, hogy igazságérzetemet igazságtalansággal „elégítették” ki. Rajkot azóta „fölmentette” a
történelem, de a bennem megcsomósodott görcs azóta se oldódott föl. A tisztába tevés halasztódik.
Számtalan ilyen üggyel együtt az én életem is halasztódó élet. Nagy elhallgatás-szikektől foltos, mint
a valamikori Hortobágy.
Okosabb elmék erre a vallomásra talán azt mondanák: a politikum és az esztétikum harcol
egyforma erővel a lelkemért, és én nem tudom eldönteni, melyikhez húzzak. Csakhogy én nem is
akarom eldönteni. Elég korán tudomásul vettem, hogy a világ veszedelmes gyorsasággal politizálódik.
Lírai mélységű cilinderemből hiába bűvészkedek elő harmonikázó tengert vagy zokogó meggyfát, ha
a szemközti ablakban könyöklő emberrel nem sikerül elhitetnem, hogy a hangokat ő is hallja. Vagyis
ha magát a hitet nem tudom terjeszteni. Ez azonban már nem pusztán a költészetre, hanem a terjedés
és a terjeszthetőség közegére: a politikára tartozik, amely minden lehetőség és lehetetlenség mögött ott
áll teljes fegyverzetben. Sőt ha e sokszálú gyanúval átszőtt korszakban egyik igazság elhitetéséhez egy
másik elhitetésére is – mint dokumentumra – általában szükségünk van: a meggyőződés vagy a
kiábrándítás eszköztárából mért épp a legsokkoltatóbb eszközt, a politikát hagynánk ki könnyelműen?
Ady még ugyanazzal a mámorral írhatta le a politika szót, mint a szerelemét.
Bántott, döfölt folyton a Pénz is |
S szép humanitások játsztak velem, |
De lelkemből más sohasem érdekelte |
Csupán Politika és Szerelem. |
|
Tudom az ellenérveket kívülről: így az Ady kora, úgy az Ady kora. Ezzel szemben a mi korunk…
Igazak is az érvek, de én az ilyen lefegyverző igazságokat nem kedvelem, mert ezek hajlamosítanak
bennünket arra, hogy az esztétikai kínokat előbb éljük át, mint az ismerőseinkét. Hiába akarunk mi
ennyi nyűggel, ennyi csalódással, ekkora történelmi nyomorúsággal a hátunkon politikamentesek lenni,
nem sikerül. Magyarországon a politika az író számára megmarad továbbra is sziszifuszi kőnek. Nem
az egyetlennek, de a legsúlyosabbnak.
Volt idő, amikor azt hittem, hogy egyszer majd leszámolhatunk vele. Előrekémlelve a jövőbe, már
nem hiszem. Minden leírt mondatom közben – tehát most is – egyre határozottabban érzem, hogy az
irodalom, de főként a költészet léte az individualitáson: a személyesség teljes mozgósításán áll vagy
bukik. S megkockáztatom, hogy a politikával átitatott személyességen áll vagy bukik a világé is. Mert
a világ minden szeretni való zugát lépésről lépésre kell máris visszahódítanunk a gépesített
felfedezőktől, turistáktól, a gépesített szónokoktól, a puskáktól, a felelőtlenség szaharájától. Magától
az emlékezés kudarcától is.
A fél-emlékezésektől és a kiárusíthatóktól szintúgy.
Pályám emlékezete? Nekem ez az emlékezés inkább jövő idejű, mint múlt idejű. Úgy kell
megteremtenem fokról fokra, mintha egy teljesen ismeretlen mű megírásába kezdenék, amelynek még
egyetlen részletét se látom tisztán magam előtt, csak súgásait hallom. Hiszen már a tegnapi s a
tegnapelőtti napomra is úgy gondolok, mint aki a jövőjére gondol: már rájuk emlékezve is tele vagyok
várakozással, türelmetlenséggel, ki nem mondott szavakkal.
Az asztal
Az elmúlt tizenöt évben háromszor-négyszer fordultam csak meg a Gellért-szálló presszójában.
Akkor is rövid időre. Ruhatárosnő ismerősöm, aki a hatvanas években még a pult mögött
sürgött-forgott, s onnan szorult ki alacsonyabb beosztásba, minden megjelenésemre szinte
reflexszerűen fölparázslott, s pirulós szemérmességével a hűtlenségemet emlegette: „Csúnya dolog,
hogy az író úr ennyire elhanyagol bennünket. Évek múlnak el, s felénk se néz. Olyan lesz lassan, mint
az a külföldi turista, aki beül ide, megiszik egy feketét, kinéz a Dunára, aztán siet tovább. Pedig
valamikor el se kezdődött a napunk, ha nem jött. El se kezdődött, csak elmúlt. Néztem az órát: fél
nyolc, s ha nem láttam fölbukkanni a villamosmegállóban, már mentem hátra, a presszó legutolsó
részébe, és lefoglaltam az ablak melletti asztalt. Meg is haltam volna, ha más ül oda. Az olyan lett
volna, mint amilyen egy ideiglenes kilakoltatás…”
Valóban: öt év abban a presszósarokban! Ezerkilencszázhatvanöttől hetvenig. Öt év minden
évszaka, tele, nyara, tavasza, ősze. Télen a csontváz-olajfa szelíd kísértete a vastag üvegablakon túl,
alig egy karnyújtásnyira tőlem. Arrébb a rakpart hideg cementjei, szovjet emlékmű, sirályok, s kóbor
füst valahonnan. Nyáron a fölforrósodott benzingőz remegése az utca fölött ide-oda sétáló árnyék, a
Szabadság híd könnyed zergeugrása át a pesti partra, s nők, nők, kint az utcán, az átkelőhelyeken s
belül az emlékeimben.
Közeledők, távolodók. És mindig valami zaj. Kintről, az utcáról a forgalomé; belül választékos
tányércsörgés, presszógépsivítás, tompa beszédmoraj. És mindig valami mozgás. Jönnek-mennek a
vendégek s a fölszolgáló lányok tálcával.
De olyan volt ez nekem – a látvány és a háttérzaj is –, mint alkoholistának az első kupica pálinka.
Kellemesen kikapcsolt, elzsongított. Elfeküdtek benne a gondolatok, mint lusta kirándulók sivatagi
oázis hűsén. A génjeimben nem lapult meg semmiféle kávéházi múlt, de tökéletesen megértettem, hogy
az udvari irodalmi élet letűnte után hogyan és miért jöhetett el a szalonok és a kávéházi írók ideje!
Valójában a kávéház Európában mindenütt a nyilvánosház és a parlament közötti térben helyezkedett
el, egyforma távolságra mindkettőtől. Érhető hát, hogy a negyvenes évek vége felé, a koalíciós idők
megfojtásával párhuzamosan, szinte egy időben számolták föl az egyiket is és a másikat is. A magyar
irodalom ekkor egyezett bele báván, észrevétlenül, a forradalom hamis illúziójától megrészegedve,
saját fölszámolásába.
Emlékszem, hogyan megvesszőzték akkoriban a „kávéházi írókat”, illetve már csak az emléküket.
Polgárok voltak, áporodott világ képviselői, csokornyakkendős szellemek! Közéjük tartozott Babits,
Kosztolányi, Márai, Cs. Szabó, hogy csak az élcsapat néhány írójának nevét ideírjam. Járatlan fiatal
íróként hittem is, meg nem is befeketítésüknek. Végeredményben Ady is kávéházban töltötte élete
nagyobbik részét. Sőt kocsmákban! Sokkal inkább, mint például Babits. A kávéház-ellenesség tehát
mindkét lábára sántított, azonban sokáig megőrizte mégis harcias mítoszát. Ha jól utánagondolok az
eseményeknek, az én nemzedékem talpon maradt alakjai, kijárva az „íróóvodákat”, úgy harmincéves
korukra kezdték szerényen megszervezni kávéházi találkozóikat. Az ötvenhat utáni évek nyomottságát
azzal ráztuk le magunkról, hogy otthagytuk a magánlakások megbízható csöndjét, s beültünk
közszemlére egy kávéházba. Ez volt a híres „Belvárosi-korszak” és a „Metropol-korszak”.
Tízen-tizenöten-húszan is odaültünk az összetolt asztalok köré, s jártattuk a szánkat és a képzeletünket.
Ha megnyúlt fülek hallgatták is a szomszéd asztaloknál csattogó párbeszédeinket s a politika
szempontjait perverz szenvedéllyel elsodró monológjainkat, hétről hétre szabadabbak lettünk. Mintha
a kávéházi falak hagyományt leheltek volna magukból. A függetlenedés hagyományát. A gátlástalan
eszmecserékét. S hogy ez a belső fölszabadulás nem csupán egyéni fényűzés maradt, sorra tanúsítják
a művek. Akárhogy szépítgetnénk is, ebből a megújuló kávéházi légkörből szakadt ki végül a Szegénylegények, az Így jöttem, a Tízezer
nap; ebből Hernádi A péntek lépcsőinje, Folyosókja; Orbán Ottó és Tornai József versei, Konrád, Sükösd esszéi, szépprózája, s ki tudná
elsorolni, hogy még mi minden.
Igazság szerint a New York Kávéházban kellett volna Csipkerózsikát fölcsiklandoznunk mély
álmából. Ott, a márványtáblák s a falra aggatott íróarcképek alatt. De a személyi vonzalmak s jól
tagolható érdeklődési körök alapján megszerveződő „Belvárosi-társaságot” egyáltalán nem ez a
közvetlen hagyomány vonzotta. A New York túlságosan szájbarágóan volt irodalmi kávéház, miközben
túlontúl odatapadt kiadókhoz, szerkesztőségekhez. Minket minden taszított, amely az intézményesítés
verítékszagát lehelte, vagy csak beitta is magába. Mosolyogva vállaltuk a vádat: kávéháziak, modernek
vagyunk, a szocialista realizmus tagadói.
Akadt még olyan pályatárs is, aki mélyen a szemembe nézett, s azt kérdezte: mi keresnivalód van
neked a másodosztályú csapatban? Azaz: mi keresnivalóm az irodalmi divatffyk, a szürrealisták, a
világpolgárok között? Egytől egyig nihilisták, egzisztencialisták, az orruk Párizs-szagokra érzékeny
csupán, a fülük pedig a hideg-rideg dodekafon zenére. Annyira elképedtem a türelmetlen és sértő
számonkérésen, hogy zavaromban csak azt dadogtam neki válaszul: semmi keresnivalóm, egyszerűen
jól érzem magamat köztük.
Múltam és vonzalmaim szerint tehát népi s nemzeti voltam, életformám szerint javíthatatlan
urbánus. Sokan furcsállták ezt a kétlakiságot, én azonban semmi ellentmondást nem láttam benne. Már
csak azért sem, mert ez volt a történetem lényege: tizenkét éves koromig falun éltem, húszéves koromig
vidéki kisvárosban, s húsz után Pesten. Ugyan melyik korszakomat kellett volna érzelmesen s bután
kiszakítanom a folyamatból, s fölmagasztalnom? A falusit? Épp az ötvenes évek végén? Hol volt már
ekkor az a régi falu, amelyet egyetlen harangszó is magasba tudott emelni, s nemcsak húsvétkor, vagy
óesztendő napján, amikor az évet búcsúztatta, hanem minden közönséges napon, déli tizenkettőkor!
A régi falu nem volt már sehol. Megsérült lélekben, összekuszálódott, elveszítette önmagát.
Leveretések és megtöretések után szánta el magát a szövetkezésre is, amely gazdaságilag sokat ígért,
de cserébe annyi áldozatot követelt, hogy még ma is átfut az emberen a kétség: ez volt-e vajon a
korszerűsödés egyetlen útja? Ugyanis az új forma: a szövetkezet, rögtön ajtót nyitott falun is a finom,
távirányítású diktatúrának, a bensőségességet száműző hivatalnoki módszereknek. A közösségen belüli
természetes kiválasztódást máról holnapra vaskos zárójelbe tette a felülről irányított kontraszelekció.
Olyanok kezdtek rendelkezni a parasztokkal, akik maguk csak amolyan félkész parasztok voltak.
A nagy változás után szüleimben, rokonaimban és ismerőseimben is megszakadt valami. A földről
való lemondásukkal együtt a múltjukról is lemondtak. Másként indult a nap, és másként fejeződött be.
A hajdani szomszédolásokat kiszorították a gyűlések, az értekezletek. Ezeken természetesen a nyelv
is megváltozott. Hazatéréseimkor elborzadva tapasztaltam, hogy a velemkorú férfiak s nők a híg
újságnyelv kifejezéseit észrevétlenül belekeverik már a kerítések fölötti trécselésekbe is. A megérlelt,
a múlhatatlan régi történetek helyét elfoglalták az ügyes-bajos újak. Mint a kiégetett cseréptányérokét
egykor a bádogtányérok, az öntöttvas lábasokét az alumíniumlábasok.
Rövidre fogva: elíztelendett és elszíntelenedett a falu világa. Hozzá képest a városé – legalábbis
számomra – izgalmas volt, és csábító! Mindig befutott egy-egy új film, hivatalosan vagy
zugvetítéseken. Mindig megjelent egy-egy új könyv, amely a világ borzongásait közvetítette. Ezenkívül
a város – Ady szavával szólva – Bakonyunk lehetett. El tudtunk benne bújni, s az itt-ott elszenvedett
vereségekért könnyebben kárpótolhatta az ember magát. Beült például egy világos, modern presszóba,
amely európaibb volt, mint saját kis kuckója, s ráadásul még ki is szolgálták, akár egy urat. Bámulhatta
az utcát, mint nyilvános, dokumentarista színielőadást. És akár órákig is nézhette önfeledten a nőket,
benne volt ez a lehetőség a kávé árában vagy a féldeci konyakéban.
Nincs tehát semmi önsanyargató csoda abban, hogy az otthoni egy szobámat, feleséggel és
gyerekkel, majd a cselédszoba nagyságú albérletemet gondolkodás nélkül cseréltem föl előbb az Európa
eszpresszóval, később pedig az előkelőbb Gellért presszójával.
*
Az ötösével elszállt évek után most újra betévedtem régi presszómba, s itt ülök megszokott
helyemen, a sarokban. A függöny ugyanaz, mint az én időmben. Az asztal azonban új. Könnyű, barnára
pácolt holmi, fél kézzel arrébb tolhatom. A valamikorit két kézzel is bajos volt mindig: jókora
márványlap borította. Alattam a szék is kecsesebb, karcsúbb, mint amelyen öt évig ültem. Ennyit
könnyültünk az elmúlt időben? Vagy gunyorosabban fogalmazva: ennyit veszítettünk akkori, komor
súlyunkból? Valaminek mindenképpen történnie kellett, lám, a falakat is átfestették: a nyugati oldalfal
haragoslila, mintha túlérett hamvas szeder levével mázolták volna ki. A másik, a déli fal, vajsárga.
Szinte szemérmesen húzódik meg a lila mellett. Változatok az unalom ellen? Mozgalmasság a négy
falnak kiosztott szerepben is? Az elképzelés jó volna, sőt illenék is a hely szelleméhez, mivelhogy a
vendéget nemcsak iható és ehető dolgokkal kell kiszolgálni, hanem olyasmikkel is, amik tudatalattiját
élénkítik – a baj csupán az ízléssel van. Színek, színek: vadlilák, epesárgák, homokszürkék,
libatoj-zöldek, fakópirosak mindenfelé! Az ország házain ott virítanak, külön-külön vagy egymással
házasítva. Aki Hegyeshalomtól Záhonyig, Hidasnémetitől Szegedig végigporoszkálna hazánkon,
színbeteg lenne! Az osztrák-sárga már-már üdének hat a kékre festett orom és szürke szín
összeházasítása mellett. Egy húsz év előtti írásomban azon keseregtem egyszer, hogy a fehér szín
kipusztításával Magyarországból kiveszett Magyarország. Mint akiből egy ideget ölnek ki, vagy az
emlékezőtehetségét csonkítják meg helyrehozhatatlanul. Talán ha kevesebb csiricsáré színbe ütközne
az ember, jellegtelenebb, zagyvább szín-vallomásokba, akkor még ezt a
méreglilát is elfogadnám.
Nem tudom, mit szólt volna hozzá szegény Váci Miska, aki ha élne, most ott ülne ezzel a
nyomasztó lila fallal szemben! Neki szép, tágas lakása volt valahol Lágymányoson, de dolgozni ő is
inkább a Gellértben tudott. Hányszor ittunk és pörösködtünk itt együtt barátian! Hányszor elvettük
egymás délelőttjét! Úgy ült be sokszor a másik sarokba dolgozni, mint aki birokra hív, hadd lássuk,
melyikünk a különb legény. Hadd lássuk, melyikünket kedvelik jobban a múzsák! Ennyi idő után
bevallhatom: néha azt éreztem, nyugtalanító komplexusa vagyok. Ő képviselő volt, rangos közéleti
ember, én viszont megleckéztetett író. Akkor épp az Iszapeső című
elbeszélésemért ítéltek egyesztendei hallgatásra. S ugyanazok, akik őt, politikai meggondolásból, nyolc
kézzel támogatták. Hihetetlenül szenvedett e látványos igazságtalanság miatt. Olyannyira szenvedett,
hogy egyszer átjött az asztalától hozzám, erősen a szemembe nézett, és személyesen bocsánatot kért
tőlem a párt nevében az indokolatlan hajszákért. Tréfával igyekeztem elütni szenvedélyes túlzását:
majd ha a nép nevében kérsz bocsánatot, megenyhülök. De Miskát nem lehetett
olcsón lerázni. Nem tágított. Erkölcsi érzékét minden sérelem egyaránt elgennyezte. Csupa tűz volt,
csupa láz mindig, százhúszat verő szív, törekedni mégis valamiféle józan mérsékletre törekedett.
Szenvedélyes kiegyező volt, született misszionárius alkat. Térítő hajlammal a közéletben és az irodalmi
életben, közben pedig titkosan tomboló vágyakkal belül a lélekben. Mondjam azt, hogy szegényes
függetlenségemért legalább úgy irigyelt engem, mintha naponta öt-hat gyönyörű nő járt volna hódolni
asztalomhoz? A sikeres költő ő volt, de látatlanul elcserélte volna ezt a kakastaréj-dicsőséget az én
megrugdalt híremre. És még ha azt is tudta volna közben, amit én!
Ötvenhat után a művelődéspolitikai kormányzat, a konszolidáció érdekében, nemzedékemből is
kiszemelt egy urbánusokat s egy népieket képviselő írót. Az utóbbi szerepre – ahogy M. A.-tól
hallottam – a színfalak mögött elsőül engem jelöltek. S csak amikor nem álltam kötélnek, akkor adták
át a vázlatosan megírt szerepkönyvet neki.
Boldog vagyok, hogy ennek a rosszul eltervezett közjátéknak az előzménye soha nem került szóba
köztünk. Földig sújtotta volna. Bár élete utolsó éveiben sok célzatos ravaszságra ráébredt. Arra
mindenképpen, hogy „eszköz-emberként” kezelték gyakran. Az persze nem szegte volna kedvét, ha
kizárólag jó ügyek eszközeként forgatják, de azt, hogy egynémely ügyben „aranyos baleknak”
tekintették, nem viselte el. Vérző vesével itta ilyenkor a Napóleon konyakot, s baráti zsarolással
kierőszakolta, hogy vele igyam.
Látom, ahogy teletömött aktatáskájával utoljára elmegy, félrecsapott vállán a kabát, s a fölszolgáló
lányok mosolyogva búcsúztak tőle. Egyikünk se tudta, hogy már csak a koporsóját láthatjuk viszont.
*
Még korán van, fél nyolc. Margó vagy Katalin ilyentájt kéretlenül kihozta már a szokásos reggeli
feketémet. Megálltak pár pillanatig az asztalomnál s gyorsan kicseréltük a híreinket. A híreinket és a
pletykákat. Kazimierz Brandys ír arról, hogy Lengyelországban nem volt versailles-i típusú udvar, ahol
nagy cselszövések, botrányok zajlódtak volna le regényesen, és Scotland Yard-típusú bűnügyi
rendőrségük se volt, amiből azt szűri le, hogy a lengyel széppróza valódi forrásvidéke a csoda meg a
pletyka. A csoda, amely a hagyományos lengyel vallásosság révén folyamatosan jelen van, sőt az
egyházi liturgiában naponta fölszikrázik, és a pletyka, amely olyan országokban hatalmasodik el, s válik
a képzelet iskolájává, ahol hiányoznak a közintézmények, ahol nincs sajtó, egyszóval: ahol
megbízhatatlan a tájékoztatás.
Sajnos a két vallást befogadó Magyarországon még a csodák is szegényesebbek, mint a
lengyeleknél: marad tehát képzeletserkentőnek a pletyka.
Sehogyan se tudnám most elsorolni, hogy öt év alatt mennyi botor és csámpás pletykát bíztak rám
reggelente a jó illatú, kedves teremtések! És mennyi tragikus és mennyi nevetséges esetet, mely mint
tengeri kikötőbe a rengeteg hajó, minden égtáj felől befutott a Gellért-presszó csöndes öbleibe! Néha
egy oldalvágás a szemmel, ennyi is elég volt az asztalom felé: ni csak, itt van újra a „méltóságos
takarítónő” az arany karpereceivel! A presszó egyik rendkívüli figurája. A Grófnő, aki takarításból él
már évtizedek óta. És nem is akárhogy. A lányok értesülése szerint havi tizenkettőt játszva megkeres.
Orvosokhoz és magas rangú pártemberekhez jár takarítani, messzire illatozva, s oly elegáns
„munkapongyololában”, mintha estélyi ruha volna rajta. Minden „piszkos” munkát kesztyűben végez.
Van, amit gumikesztyűben, s van, amit átlátszó nájlon kesztyűben. Ugyanis takarítást csak olyan
családoknál vállal, ahol már mindent gépesítettek. Ő az, aki a munka mellett még mesél is, hiszen
személyesen ismerte Horthyt, Kállayt, Keresztes-Fischert, szinte az egész akkori kormányt. Negyvennégyben elmehetett volna Nyugatra, de nem ment. Azt mondta, neki
itt a hazája, és egy nő ne ficánkoljon minden politikai kataklizma után!
Az volt szép, amikor egy alkalommal, a véletlen szeszélyéből vele szemben ült le a presszó másik
„híressége” is: az „Arisztokrata Kurva”. Ő nem származása szerint volt arisztokrata, hanem a helyzete
szerint. Gyönyörűnek született, arcra, termetre egyaránt. Zöld szem, gesztenyebarna haj, vastag, érzéki
száj s rejtve bújócskázó hamvasság az arcán. Kezdetben nem tudtam róla semmit. Azt hittem: egy a
sok szép fővárosi nő közül, akit beterelt a sors ide a presszóba. Talán az atyáskodó olajfa is azt hitte,
ahogy árnyékát ott sétáltatta a nő kávét kavaró keze fején. „Ilyenek lehetnének a városi múzsák, akiket
csak nézne az ember” – gondoltam dilettáns együgyűséggel a sarokban, amikor először láttam. De
félóra múlva már megtört a varázs, ahogy egy kristályváza finoman megrepedhet. Margó elmondta,
hogy a kivételes szépség legendás kurtizánka. Elsősorban külföldi hírességekre képeztette ki magát.
Külön fodrásza van, masszírozója, arcápolója. Semmi más dolga, mint hogy a testével törődjék. Nem,
ez így hazugság. A nő a szellemét is ugyanúgy ápolja, mint a testét. Nyelvórákra jár, s külön egy férfi
filozófushoz beszélgetni. Hisz tágas látókör nélkül szegényesebb az üzlet! S különben is nagyszerű
tudni: mit írt Camus az öngyilkosságról, Simon de Beauvoire a második nemről, Heidegger pedig a
halálról. A nő minden kiállításon ott van, s minden külföldi filmbemutatón. Zökkenő nélkül
eltársaloghatna akár egy kormányfővel, egy diplomatával, akár egy nagy befolyású üzletemberrel. A
nő tehát államilag is hasznos. Valutát szerez, és bizalmat. Jó hírt és bizsergető emlékeket Magyarország
számára. Bizonyos szervek lesütött szemmel figyelik szoknyasuhogását.
Ez eddig még szokványtörténet is lehetne. De mellékesen azt is megtudom róla, hogy rendkívül
jószívű teremtés, adakozó és ajándékozó kedvű. Fiatal fodrásznőjének például, csak úgy mellékesen,
aranygyűrűt, arany fülbevalót s drágakővel ékesített nyakláncot adott. A fodrásznő boldog volt,
mivelhogy félig-meddig saját teremtményének tekintette a Nagy Nőt, a férj azonban gyanakodni
kezdett: lehet egy nő, egy kurva ilyen nagyvonalú egy másik nővel? Soha!
Heteken át nemcsak a Kurva különös története bonyolódott előttem a napi pletykákban, hanem
a fodrásznő fölboruló házasságának a részletei is.
Panoptikumfigurák vonultak föl karneváli kosztümökben a szemem előtt? Szó sincs róla! Míg
verseket írtam, vagy a Nincs idő és a Hószakadás című
filmünk jelenetein tűnődtem, időnként a hatvanas évek magyar valósága loccsant körém töményen.
Néha lóugrásos közvetettséggel, mint például az olasz lókereskedők esetében. Voltak öten-hatan,
javakorabeliek, évekig egy levegőt szívtam velük. Fönt laktak a szállodában, de a napot kezdő
feketéjüket itt itták meg lent, a presszóban. Úgy jöttek be minden reggel, mintha egy opera-előadás
előjátékának lettek volna a szereplői. Vidáman, hangosan, mennyezetet repegető bókokkal hódoltak
a kávéfőző „szinyorinának”, a fölíró szépasszonynak s a fölszolgálólányoknak is. Két perc alatt
telinevették az egész helyiséget. Tízig hangoskodtak, megbeszélték az aznapi teendőket, aztán gyerünk,
neki az országnak! Mert az üzlet az üzlet. Estefelé már vártak rájuk az ügyeletes, árva kis csajok,
harsány öltözékekben, itták a konyakot, a likőrt, hosszú szipkáikból szívták a pácolt nyugati
cigarettákat, és testük minden mozdulatával azt igyekeztek bizonygatni a külvilágnak, hogy ők a „digók
asszonyai”.
Időnként azonban meg-megjelentek az igaziak is, hazulról, Olaszországból. Jöttek gyerekkel, hogy
az apuka az üzlet miatt ne szakadjon el teljesen tőlük. Ilyenkor melodramatikus felhők ereszkedtek a
pultok és a presszóasztalok fölé, mert a lókereskedő apuka gátlástalanul viháncolt a csemetéivel az
asztalok közt föl-alá, ugatott, trappolt, nyerített nekik, tömte beléjük a krémest, az eredeti anyuka
szűzmáriás mosollyal ragyogott, hogy lám az ő férje él-hal a gyerekekért; csak az ügyeletes, árva kis
csajok gubbasztottak kávéjuk fölött az asztaloknál. Sírásra görbülő szemmel figyelték a férfit, aki
tegnap is, tegnapelőtt is az ő fülükbe suttogott édes és pajzán dolgokat, s most feléjük se néz, kínjukon
egy pillantással se enyhít, röpdös csak, mint messzire hajított inge, amikor mezítelenül csapódik
melléjük az ágyba.
Hány porig alázott lányt láttam elkullogni öt év alatt a közelükből, s hány új
„paradicsommadárkát” megjelenni itallal, édességekkel csábító asztaluknál! Az olasz lókereskedők
ekkortájt az élet könnyelmű császárai voltak! Nem került túl sokba nekik, mivel hihetetlen hasznot
húztak a magyar mezőgazdaság átszervezéséből. A hatvanban befejezett téeszesítés fölborogatott
minden hagyományos termelési módot. Az ekék, a vasboronák nagy része lomtárba került. Az
ócskavashalom tetejére. Fölöslegessé váltak részben a lovak is. Rendelet szabályozta, hogy a
gépesítéssel párhuzamosan a lóállomány hány százalékát kell maguknak a téeszeknek „kiselejtezniük”,
kíméletlenül. Egy-egy közepes falu hatvan-nyolcvan fogatából hatot-hetet ha meghagyhattak.
Fogyasztották volna csak a takarmányt. És az olasz lókereskedők mindenütt ott voltak, ahol a
szövetkezetek vezetői igyekeztek megszabadulni a fölöslegestől. Egy alkalommal épp a szülőfalumban
Zámolyon találkoztam egy innen, a Gellért-presszóból ismerős kupeckirállyal. Nézett csak, nézett, nem
tudta, hova tegyen. Megzavarták a helyszínek. Lehet, még az is átfutott rajta: a nyomukban járok, én
tartom szemmel őket.
De a busás haszon nem a falukban volt a legnagyobb, hanem az olyan állami gazdaságokban, ahol
például a nagy múltú méneseket számolták föl, mert a jövedelem érdekében megváltoztatták termelési
rendszerüket, s a lótenyésztésről áttértek, mondjuk, az ipari csirketermelésre. Ilyen helyeken százasával
adtak túl a remegő bőrű, kényes állatokon. Az olaszok minden hasonló gazdaság területén igazi
aranybányára leltek. Vágóhídi áron vették meg még a versenylónak nevelt paripákat is tucatszámra.
Ahogy mondani szokták: pipabagóért. S persze, címeres bolondok lettek volna, ha mészárszékekben
csontoztatják és mérik ki a húsukat. Az összevásárolt lovak javát odahaza, Olaszországban
kiválogatták, kicsit helyrepofozták, majd olasz versenyló gyanánt adták el komoly dollárezresekért,
valamennyit az amerikaiaknak. Azt, hogy micsoda égbekiáltó tékozlás folyt e téren is Magyarországon,
felsőbb okosság híján, vagy egynémely „beavatott magyar” közreműködésével, talán csak a lovakat
elsirató lovászok, ménesgazdák tudták, s a presszóslányok pletykái révén én, aki kénytelen voltam
végignézni napról napra, hogy a lókereskedők hogyan szórják a pénzt, a pénzünket, hogyan itatják
megkótyagosított lányainkat. Ha nyár volt, tehetetlenül az eget néztem, csak hogy félrenézzek, s ha tél,
a Duna fölött bukdácsoló sirályokat.
*
Ekkor már megjelent a Tudósítás a toronyból című könyvem, és megjelent
a nagy botrányt kavaró Iszapeső is. Így vagy úgy, de versírói rangom mellett
egyre többen emlegették prózaírói képességemet. Ebből én nem éreztem semmit. Olyannyira nem, hogy
szinte sértett, amikor komoly irodalmárok arra igyekeztek rászorítani: toljam félre a lírát, s regényt
írjak, vagy elbeszéléseket. Prózát akkoriban én jobb híján írtam. Azaz: versek híján. Csupa kuszaság
és fölháborodás voltam. Két lábon járó lidérc, aki érveket gyűjt egy okosabb élethez. Reformok?
Hivatalosan senki se beszélt efféléről, de a magunk ösztönösen fölcsavart lángját, amit a józanság és
erkölcsi érzék táplált, a közgazdász Liska Tibor még följebb csavarta. A nehézkes szocializmus helyett
ő egy fürgébbet s találékonyabbat ajánlott. Olyan vállalkozói szocializmust, amelyet nem roncsolhat
szét semmilyen hatalmi érdeket szolgáló kontraszelekció. Maga az ország is mint ingatlantulajdon nem
az államé, hanem az országlakóké. Jogot és részesedést ebből a közvagyonból mindenki a születésével
szerez meg. S ha rosszul sáfárkodik vele, elveszíti.
A javítani szándékozó utópiák közül Liskáé csak az egyik volt, tagadhatatlanul a legelragadóbb.
Már azzal is, hogy rendszerré ált össze, s az egyénnek csecsemőkorától kezdve sokkal színesebb
szerepe lenne benne, mint bármelyik előző elképzelésben.
Persze engem filozófiák és közgazdasági kritikák nélkül is folyamatos izzásban tartott a magyar
társadalom. Nem mint közérzetet befolyásoló valóság, hanem mint önmagát emésztő, problematikus
valóság. Versek helyett ezekben az időkben rengeteg levelet írtam. Barátoknak, eszmetársaknak,
idegeneknek, mert a vers nem tűri az érvelést, sem a magyarázatokat, a levél azonban fölszárnyal tőlük.
S egy napon azt vettem észre, épp itt a presszósarokban, hogy a valóságosan megírt levelek mellett
egyre több „elképzelt levelet” írok a legkülönfélébb embereknek: nőknek, államférfiaknak, orvosoknak,
tanítóknak, villamosjelenetek nyegle szereplőinek, csak úgy bele a vakvilágba. Mindig olyanoknak,
akiknek a magatartását értettem, de nem helyeseltem, vagy akikkel örömest kötöttem volna szövetséget
akár a nemzeti zsibbadás föloldásának az érdekében, akár a cigánykérdés megfogalmazásában, de egy
nagy szikla mindig odagurult a szám elé, a lélegzetem elé, és megbénultam. Valamiféle erkölcsi
neurózis rohanhatott meg: a félig létezés nyomorúsága s a cselekedni nem tudás zavara. Gyurkó László
és Kósa Ferenc még jól emlékszik e kényszeres „kedvtelésemre”. Ők tanúsíthatják, hogy még
híre-hamva se volt Saul Bellow remekművének: a Herczognak, amelyben a
főszereplő nemcsak elképzeli, de gondosan megírja, sőt el is küldi a címzetteknek világjobbító,
leleplező, ráspolyos, kétségbeesett vagy csak öndokumentáló leveleit.
A regényt hatvanhétben, itt a presszó zugában olvastam s emlékszem, annyira fölkavart, hogy
félóránként ki kellett mennem szusszanni egyet. Szerelem volt benne, és filozófia. Lélektan, történelem,
politika és valamiféle civilizált eszelősség. Csupa olyan szellemi izgalom, amely engem is reggeltől
estig átjárt. A regény egyik levelében ilyesmit olvasok: ahhoz, hogy az ember magasabb műveltséget
szerezzen, túl kell élnie nagy fájdalmakat is. A másik levélben pedig ezt: egy ember magánéletének
jobbnak kell lennie, mint a legkitűnőbb monarchiáknak. Vagyis szervezettebbnek, összefogottabbnak,
mert ha nem az, az egyént ugyanúgy legyőzi saját végzete, mint Szophoklész hőseit.
Valahogy ez volt az én legbelsőbb hangom, amit visszhangozni tudtam. Elfogódottságom alapja
pedig az a mágikus személyesség, amelyet a levélforma a lírai versekhez hasonló közvetlenséggel
sugárzott felém. És mind hevesebben mérgelődtem írói maflaságomon: hogy az ördögbe engedhettem
kicsúszni a kezemből egy madárszívvel dobogó, eleven esélyt! Egy olyan irodalmi formát, amely az
emberből lefojtott emlékeket csal elő, és végletes képzelőerőt. Mondjuk, ha csak egy sóhajnyival
vagyok is fürgébb, az ötvenes-hatvanas évek történetei, közérzülete, a Politika csukott ablakok mögötti
fajtalankodása a Sorssal, már régesrég ott gomolyoghatnának egy neurózissal átitatott levélregényben,
amelyben a neurózis nem az érvénytelenség eszköze, nem is a megtámadott valóság infantilis
tolmácsolása, hanem a társadalom hadifogságában kínlódó ember mindennapi küzdelme a közönyös
külvilággal.
Kesergésem mellett azonban volt valami idegnyugtató is a kudarcnak számító lemaradásban: az,
hogy az orrom jól működik. Más szóval: a szimatom zseniális, ha én magam elbámészkodom is kissé.
*
Megcsap valahonnét egy kósza mondat: „Az emberi élet elválaszthatatlan tartozéka az embertelen
élet…” Ki mondta ezt? Ki mondhatta? Nietzsche? Heidegger? Camus? Vagy még Saul Bellow
könyvéből akadt meg bennem ilyen pontosan ez a mondat, és a tudat alatti szorgalom most,
tízegynéhány év után, váratlanul a fölszínre dobja?
A szemközti asztalnál két harminc év körüli nő ül. Asztalukon a júniusi Nagyvilág kék borítólapja
virít, és Roland Mortier Az európai felvilágosodás fényei és árnyai című kötete.
Láthatóan mindketten értelmiségiek. Ennek ellenére tőlük mégse kérdezhetek rá a mondat eredetére.
Még azt se kérdezhetem meg: kire gyanakszanak. Ha kéznél volnának a könyveim, végigpörgetnék
közülük néhányat, a nyomozásra nem sajnálnék még egy órát sem, mert a bejegyzéseim, az
aláhúzásaim akkor is kárpótolnának valamivel, ha egyik szerzőnél se bukkannék rá a fönti mondatra.
De hát nincsenek itt. Mindössze Orbán Ottó most megjelent összegyűjtött versei vannak nálam,
és Jaroslav Seifertéi.
Valami váratlanul megkondul bennem. Valami, ami egyszerre fölismerés és bűntudat. Én szívesen
jártam ide a Gellértbe tollat koptatni, és agyat, szabadnak éreztem magamat, már ami a viselkedésemet
illeti, de sose gondoltam rá, hogy világfias könnyedségem látszatkönnyedség és látszatszabadság
csupán. Volt körülöttem minden: emberek jöttek-mentek, filmesek, írók, közgazdászok, ruhájukon
London-szag, Grúzia-illat, szemükben földközi-tengeri derű, a nőkében Párizs mozgalmassága vagy
a legújabb Antonioni-film képsora. Vidéki állatorvosok ültek le mellém, szorongató történeteket
meséltek a tanyasi öregekről, akiknek már annyi erejük sincs, hogy a borjút kihúzzák a tehénből. Város
és vidék, a pesti alvilág néhány alakja s kalandra áhítozó egyetemista lányok mind megfordultak
körülöttem, újabb és újabb ingerekkel tápláltak. Csak könyvek nem voltak! Könyvek, könyvek előttem,
mögöttem, mint egy eszményi dolgozószobában!
Most sápadok csak bele igazán: egyetlen valamirevaló tanulmányt nem írtam itt a négyszögletű
asztalon. Pedig néhanap még a versek se tudtak úgy fölborzolni, mint az esszék. Az értelemnek
udvaroltak vele az írók, és én halálosan irigyeltem őket. Amiatt, hogy nem végeztem egyetemet, nem
volt bennem semmiféle alacsonyabbrendűségi érzés, fiatal voltam, bíztam autodidakta képességeimben.
Azt hittem, minden műveltséget össze tudok én gereblyézni, amire munkám közben majd szükségem
lehet. Sajnos tévedtem. Műveltnek lenni: nem szerencse dolga, és nem is talpraesettségé. Nem elég
hozzá a kíváncsiság, az élmény hevülete, nem elég a rajongás se. Roppant fegyelem és
összpontosítóképesség nélkül legföljebb „impresszionisztikus” műveltségre tehet szert az ember, amely
tán rikíthat is, de mély összefüggéseket nem mutat soha.
Egyszerűen szólva: a fölmagasztalt presszósarok modern kelepcém volt. Jól éreztem magam a
nyüzsgés peremén, elhitettem a lelkiismeretemmel, hogy ez a kisajátított presszózug egy dinamikus
dolgozószoba, ahová folyton bevillog, beköszön a világ, s tűsarkú cipőjében az élet is betipeg. Pedig
ha utólagos számadást kellene készítenem, kíméletlenül ráébrednék, hogy az itt eltöltött szabados öt
esztendőm épp abban hátráltatott engem, amiben a legmesszebbre juthattam volna az irodalmi műfajok
között: gondolati prózánk lombosításában.
Ahhoz azonban hagyományos dolgozószoba kell. Könyvek, és elmélyüléshez való csönd.
Könyvek? Pontosabb, ha azt mondom: könyvtár! Ady – föltehetően – egyetlen nagy indulattól és
látomástól űzve még anélkül meg tudta írni a Magyar Pimodánt vagy a Petőfi nem alkuszikot, hogy könyvekkel rakta volna magát körül. De Adyról
már maga Babits se tudott egy lendülettel, könyvek tucatja nélkül értekezni. Nem beszélve az olyan
esszéistákról, mint amilyen Kosztolányi, Németh László volt, Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó,
Illés Endre, Hamvas Béla. Könyvekből emelték föl tekintetüket az égre, s könyvekbe ejtették vissza.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy könyvrabok voltak, hanem azt, hogy minden mondatuk mögött
szellemi élmények villództak, és szellemi tények. „Az esszét a nyilvános tanulás műfajának
tekintem…” – írta a Tanú bevezetőjében ezerkilencszázharminckettőben
Németh László. S néhány sorral alább így folytatja: „… s az én feladatom nem a szaktudományban van,
hanem önmagamban. E folyóirat nem dióhéjműveltség tudatlanok számára; a szellemi élet klorofillja
inkább, melyen az ismeret problémává s a probléma magatartássá válik.”
Akkor már jól ismertem én ezt az idő romjai alól kimentett programos vallomást, de épp hogy
csak meglegyintett. Minőség? Műveltség? Elit? Barátaimmal együtt – bent élve a második modernség
korszakában – nem elsősorban a tudásunkat akartuk gyarapítani, hanem látó és látomásos érzékeink
hatalmát. Az elbambult realizmust kívántuk rangjától megfosztani. De arra, hogy az efféle
trónfosztáshoz nem elég az indulat, a képzelet és a csillagok közt lépkedő nyelv sem, csak később
döbbentem rá. Király István vendégei voltunk jó páran. Közülünk valaki – talán Kiss Ferenc –
szemérmes komolysággal dicsérni kezdte a házigazda nemrég megjelent kétkötetes Ady-monográfiáját.
Király, belepirulva a dicséretbe, nagyvonalúan fölmutatott a falat beborító könyvek ezreire: nem az én
érdemem, hanem az övék!
Mintha villám csapott volna mellém, néhány másodpercig elzsibbadtam: ha szerénykedik is
Király, végül mégiscsak az igazat mondja. Könyvek sugárzása nélkül ma már az emberi tapasztalat
kevés. Hasonlatszerűen fogalmazva, ahogy háborúzni se lehet hátország nélkül, művet alkotni sem.
De hát hol volt énmögöttem akár töredéknyi könyvtár is! Otthon Zámolyon négy-öt könyvből állt
a „könyvtárunk”. Egy Károlyi-féle Bibliából, két zsoltároskönyvből és egy Bogár Imréről írt
ponyvaregényből. Pápán volt ugyan könyvtár, ha tetszik, világraszóló, de mi diákok csak a kötelező
és a dugikönyveket bújtuk. Aztán Pest! Albérletek és a négyszer öt méteres tanácsi szoba! Egyszerűen
szólva: úgy telt el az életem, hogy a könyvek szinte „ágyrajáró”-társak gyanánt éltek velem.
Összehúzódva, örök ideiglenességben.
Okolni csak magamat okolhatom emiatt?
A körülményeimet is!
Az évek folyamán összeállt bennem a kép: lakástalanságom nem pusztán szálláshely kérdése.
Valójában egyfajta cenzúráé is! A korszak áttételesen működő korlátozó hajlamaié! Ki-ki a saját sorsa
révén személyesen megtapasztalhatja: világunkban nem a megszületőt szokás ellenőrizni, sokkal
célravezetőbb, ha már a létrejöttét akadályozzák meg. Vagyis egy író esetében a lét finom cenzúrázása
bizonyos fokig fölöslegessé teszi az írás cenzúrázását, mivel a műveket meg sem írják.
Hazudnék, ha most azt állítanám, hogy akkoriban, itt, az előkelő sutban ezt a korlátozást éreztem.
Még csak a szele sem csapott meg. Sajnálni csak mostanában sajnálom, hogy a legtöbb gondolat
harminc-negyvenéves koromban tört föl melegforrásként bennem, és haszontalanul folyt szét
környezetemben, és folyt szét az időben.
Vagy ennyi idő elmúltával már ne sajnáljam? Fogadjam el sajátos sorsként, hogy azoknak az
éveimnek veszteségeseknek kellett lenniük? Veszteségeseknek, mint általában a költőknek, akikről ezt
írja Sartre: „…az igazi költő a vesztést választja, egészen a halálig menően, hogy nyerhessen”?
Elfogadom.
|