Búcsú Dajka Margittól

Ezt is megértük, ezt a halált, a mi halálunkat – mondaná tán a halott agyondohányzott hangján, ha ez a sír előtti jelenet valahol fönn egy színpadon zajlana.

De sajnos, nem ott zajlik. A koporsó nem színpadi kellék itt, s az elmúlás nem dramaturgiai csomópont, hanem az egyetlen, az igazi, a végső, a sok-sok törpe meghalás után a megismételhetetlen befejezés.

Dajka Margit most nem egy megírt dráma, hanem saját temetésének a főszereplője.

Ezúttal azonban mi se nézők vagyunk csupán, hanem szereplők is. Szereplők, akiket eleven fájdalom s gyász hozott ki ide Farkasrétre s a búcsú nagy távlatokat nyitó irgalma. Mert ahogy élnünk kell, búcsúznunk is kell: elköszönni attól, akinek elsorolhatatlanul sokat köszönhetünk. Van, aki csak egy világot fölragyogtató mosolyt, egy büszke fejfölvetést, derűt, haragot vagy az életet szorongató hatalmak harsány kicsúfolását. Hisz nincs Magyarországon férfi vagy nő, aki ne ismerte volna Dajka Margitot. Ha másként nem, hát a hangja után, vagy egy-egy arcát a megszámlálhatatlanul sok arca közül. Évtizedeken át nemzedékek tekintete akadt meg rajta. Kezdetben üdeségét és természetességét csodálták, az árvácskák fölött elsuhanó, szőke hajfonatát, kék szemét, amely embereken és fölpúposodó hazugságokon hatolt át, később pedig az életvidámság asszonyküldöttjét látták benne, akit a nyár érlelt, akár a búzát és a zamatos húsú gyümölcsöket. Romantika? Édesbús önáltatás? Dajka Margitot, mint fiatal színésznőt, ezek a lágyabb forgószelek is körbeudvarolták. Miként az útonálló háború is. Elcsábítani azonban egyik sem tudta. Úgy látszik, őt épp ösztönös tehetsége és ízlése őrizte meg az átmeneti idők kiütéses ragályaitól. Úgy élte túl ezeket a nehéz korszakokat, hogy közben másokat segített élni. Rögtön hozzáteszem, hogy sose szánalomból, hanem együttérzésből, hiszen a szánalom általában az önelégültek érzelme, az együttérzés viszont mindenkor adakozó érzelem.

Élet és művészet – különösen színészek életében – ritkán fonódik annyira össze, mint Dajka Margit sorsában. Nem mindig lehetett tudni, hol kezdődik az egyik s hol végződik a másik. Azok, akik közelről ismerték – akár színpadról, akár a mindennapi életből – tudták, hogy ő szabadon közlekedik egyikből a másikba, s vissza.

Amikor azonban Huszárik Zoltán Szinbád című filmjében láttam, egy fojtott hang váratlanul azt súgta nekem: nézd csak, ez a Krúdy-világ Dajka Margit igazi világa. Az időtlenség sajgó és sajogtató országa, ahol élet, halál, szerelem bujdosik a szemekben, kezeket temet be a hó, mulandó csípőket a köd; ahol az emlékezés gyertyái fölvonulnak a hegytetőre, s madarak gyászolják a saját életében eltévedt embert. Igen, ez, ez az övé! Itt a jóság még jóság, a bűn mocsoktalanul bűn, a megértés és a megbocsátás nem társadalmi s nem keresztényi előírás, hanem a lélek szabadon tenyésző képessége. Láttam a halott Dajka Margitot a halott Latinovitscsal, látom mögöttük s velük a halott Huszárik Zoltánt, a „tábornokarcú kisfiút”, s még inkább értem, hogy miért épp a mulandóság meghittségében élt s mozgott Dajka Margit oly fesztelenül.

Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Majmunkát jobban alakította, mint például Shakespeare Rómeó és Júliájából a dajkát, Gorkij Vaszilisszáját azÉjjeli menedékhelyből; Dulszka asszonyt vagy Tóthnét és Orbánnét az Örkény-drámákból, hanem csak azt, hogy maga Dajka Margit is Krúdy lírai világának a bennszülöttje volt. Rajongások és álmok őrzője. Néha karcos, fölényes, szenvedő, néha pedig csak köznapi mosolyba beöltöző, független lélek. A túlcivilizálódott világ s a kopár alkuk idején egy félrefordított fej, amely nem alkuszik. Ha volt körülötte levendulaillat, az nem a megfülledt tegnapoké volt, hanem a nagybetűvel írandó Időé. Ezt erősíti bennem az is, hogy Lovag utcai lakásában, édasanyja és Bajor Gizi, Móricz Zsigmond és Juhász Gyula mellett annak a három, korán eltávozó, isteni fiúnak – Nagy Lászlónak, Latinovitsnak és Huszárik Zoltánnak – a fényképét akarta látni napról napra, akiket költészet, megszállott szenvedély s a magasban járó idő avatott huszadik századi szentgyörggyé, szentsebestyénné.

Ha Dajka Margittól búcsúzom, mindenekelőtt az ő nevükben állok itt koporsója előtt.

És még valakiében: a halott Lajtos Árpádéban, aki harminc éven át a férje volt, és elválaszthatatlan társa lett most a halálában is. Közös életükből egy író a magyar tragédia egyik zaklatott, hajszolt, fordulatokban tévelygő változatát bonthatná ki: háttérben a háborúval, a doni katasztrófával, hadifogsággal, börtönnel, belső számkivetettséggel, ruha alatt hordott megaláztatásokkal, de mindezeken túl olyan emelkedettséggel, amely a látványosságra épülő világunkban ma már csak elvétve, itt-ott látható.

Amikor Lajtos Árpád megtudta, hogy Margitka, a „büszke asszony” menthetetlen, elhatározta, hogy nem éli túl. Nem az egyedülléttől félt, s nem is a fájdalomtól, amelyet cipelnie kellett volna, hanem a hiánytól. Neki a föld, a világ, a sors Dajka Margittal volt kerek. Vele volt értelmes és elviselhető. Nélküle csak házakat jelentett volna, üres locsogásokat, füstöt az ablak előtt, érdektelenséget, politikai és szellemi nihilizmust. Egyszóval: a semmit. Amíg szavak nélkül is azt tudta mondani neki: itt vagyok betegágyadnál és szeretlek, nyugodt volt. Mert lényegében ezzel azt közölte vele: nem halsz meg! Ezt a gyönyörű, morfiumos mondatot, ezt az elháríthatatlan abszurditást. De amikor eldőlt, hogy nincs segítség: Margit halálával Lajtos Árpád csak a saját halálát tudta konokul szembefordítani. Katona volt, s ez volt az ő férfias golyóváltása az elmúlással. Nyugodtan elmondható róla: hitványuló világunkban, kivételes jellemként, a saját életét élte és a saját halálával halt meg.

A koporsó előtt egy mezei virágokból készült koszorú áll. Az ő végakaratából áll itt. Már-már halálon túli hódolatul is udvarlásként. Bármilyen szemérmetlenül vagy bármilyen regényesen hangozhat is ilyesmi a temetőben, kár volna elhallgatnunk, hogy Lajtos Árpád az együtthalást igenis az együtt eltöltött élet hódolatául szánta minden idők egyik legnagyobb magyar színésznőjének: Dajka Margitnak.

A magam nevében, a közeli s távolabbi barátaink nevében és minden őket szerető élő nevében együtt búcsúzom itt a sír előtt mindkettőjüktől. Legyen nekik otthonuk ez a föld, a hamvakat széthordó szél, s legyen a mi balzsamozó emlékezetünk.