Tompa Lászlóról harmadszor

Kilenc év alatt harmadszor vezetem be, itt, ezen a színpadon, Tompa László Másokért egyedül című előadói estjét. Nem csodálkoznék, ha finoman repedezne fölöttem a mennyezet s hátul, a színfalak mögött, az Egyetemi Színpad ügyeletes múzsája nagyokat ásítana.

S az még csak hagyján, hogy harmadszor vezetem be ugyanazt az előadást, de mindegyik alkalommal új bevezetőt is írok.

A barátaim szerint ezek az én fárasztó fényűzéseim. Hisz ahelyett, hogy új versekkel vagy új gondolati víziókkal bajoskodnék, szétaprózom magam mellékes, jószolgálati ügyekben, s ráadásul folyton visszatérek régi, százszor körberágott csontjaimhoz.

A szemrehányás minden mozzanata igaz: valóban visszatérek.

De hát ki az a közvetlenül is felelős és szabad szellemű ember itt Magyarországon, aki nem tér vissza újra és újra előkapart rögeszméihez? Ki az, aki történelmi batyuk, halottak s minden napra kiosztott keresztfák nélkül csak úgy könnyedén korcsolyázhat a jövő felé?

Én ilyet csupán futó politikusok és felületes, sznob értelmiségeik közt ismerek, akik általában még azt sem veszik észre, hogy ebben a hazában az ember nem egy jól körülhatárolható, valóságos jelenben él, hanem egy betegesen megnövekedett múlt időben, amely – tetszik nekünk vagy nem tetszik –, de örökös hátrafordulásokra kényszerít bennünket.

Ezeknek a kényszerű hátrafordulásoknak egyik legnagyobb mestere és szenvedő alanya Tompa László. Azt is mondhattam volna, hogy betege. Ha nem így volna, most nem íródna ez a harmadik előszó sem.

De így van!

Így, amióta ismerem.

Tompa színészként kezdte pályafutását Erdélyben, s amikor Mészáros Ági mágneses élete átvonzotta ide közénk, Budapestre, színészként próbált jövőt teremteni magának itt is. A mesterséghez meg is volt a megfelelő arca, a gőgje, a gesztusvilága, megvolt természetes alázata is, de egy színpadról száműzött színésznő mellől ő csak köveken és gödrökön át bukdácsolva léphetett színpadra a felvevőgép lencséje elé.

Van, akit megedzenek az ilyen türelempróbás akadályok, Tompát azonban – pestiesen szólva – kiborították. Valójában még arra sem kapott igazi esélyt a sorstól, hogy az erdélyiekétől elütő, anyaországi világban megismerhesse saját képességeit.

Ez a méltánytalanság fordította el őt a többszemélyes színpadtól, a háromfelvonásos drámákat és vígjátékokat lejátszó pályatársaitól, s kínálta föl neki az egyszemélyes, gondolati színházat.

Tompa László előbb csak – többi versmondó színésztársához hasonlóan – áttetsző, érzelmileg és gondolatilag okosan megtervezett irodalmi összeállítással állt ki a közönség elé. Ezek a műsorai még egydimenizójúak voltak, mint az egyiptomi falfestmények vagy a bizánci ikonok: vers következett bennük versre, szenvedély szenvedélyre, vagy lefojtott csönd szorította falhoz az emberi szívet indulatok áradása közben, de később ez az egysíkúságot egy jóval szövevényesebb szerkesztési elv, azaz gondolati elmélyülés váltotta föl. Míg régen egy-egy költő, író lendületes bemutatása vagy egy-egy – baltát célba röpítő – gondolat adott formát előadásainak, a nyolcvanas évek elejére fokozatosan minden megváltozott. Véglegesen kialakult egy, mindenki másétól elütő, Tompa László-i stílus, illetve: műfaj.

A színpadon – ugyanúgy, mint a korábbi években – megjelent egy kihajtott ingnyakú férfi, s elkezdte a maga személyes és időszerű drámáját előadni. Elkezdte magát szembesíteni a magyarság nyílt és takargatott kérdéseivel. Többek között olyannal, hogy ha az újabb időkben nincs is a magyarságnak Széchenyije, hova tűnt széchenyis lelkiismerete? Hová önkínzó és riadóztató tudata?

Emlékszem, a magyar értelmiség ellenzéki csoportjai ekkortájt kezdtek lázasan foglalkozni közép-európaiságunk természetével és szerepével. Egyáltalán földrajzi és történelmi valóság-e Közép-Európa, vagy pusztán szellemi képződmény? A viták rendkívüli serkentőek voltak, de oly magasan köröztek a lakosság feje fölött, mintha az országlakó és a határokon kívül élő magyarság gyulladásos nyavalyái nem tartoztak volna hozzá a témához. A viták közben arra kellett rádöbbennünk, hogy nemcsak az irodalomban hódíthat – ártatlanul vagy tudatosan – bizonyos fajta kozmopolitizmus, hanem a politikában is.

Tompa László a maga érzelmi és népművelői eszközeivel megpróbált változtatni ezen a magas szintű egyoldalúságon. Abból indult ki, hogy az utolsó évtizedekben egyik szomszédos országot se kormányozták olyan nemzetellenes szellemben, mint Magyarországot, s ezen nekünk változtatni kell. Mert egy-egy nemzet túlélheti az ostoba s kártevő, sőt a bűnös rendszereket is, de ha saját eredetiségétől s hagyományaitól fosztják meg, abba belerokkanhat. Ne felejtsük el, nemcsak anyagilag nyomorodhat el egy nép, hanem morálisan is!

Ezek és a hozzájuk hasonló kérdések személyes gondként sisteregtek Tompa László előadásaiban. S indázó csapongó monológjaihoz neki többé nem Ady Endre, nem Németh László, nem Tamási Áron, nem Illyés vagy Sütő elkülöníthető és öntörvényű világa kellett csak, hanem mindenki együtt! Mindenki, aki valaha élt, aki szavakat és fájdalmakat kölcsönözhetett neki magyarul, hitet, gondolatot vagy akár toprongyos reményt. Tompa szinte egyetlen művé, egyetlen bibliává avatta a magyar irodalmat s tagolatlanul egyetlen idővé történelmünket. S azóta úgy idéz ebből a magyar ószövetségből és újszövetséghól Zrínyit, Szenczi Molnár Albertet, Dsida Jenőt, József Attilát, Mikest, Radnótit, Kányádit, mintha beszélgetőtársai volnának. Illyés Adynak és Herdernek válaszol az ő közvetítésével, a paraszt Veres Péter gróf Széchenyi Istvánnak.

Csakis egy önmagával gyötrődő moralista hághatja át ilyen kihívóan a sorrendiség és az időbeliség szükségszerű korlátait. Csakis egy moralista, aki megtanulta, hogy a valóságkutatásnak legmegbízhatóbb közege az ellentmondásokkal és katarzisokkal körülbástyázott erkölcsiség.

Eddig sem hallgattam el és most se hallgathatom el, hogy Tompában engem elsősorban nem a versmondó színész teljesítménye vonzott, hanem a maga ellentmondásait másuk szavával megfogalmazó ember. Néha páncélos vitéznek láttam őt egy-egy Anna-bálon, máskor tékozló fiúnak, aki folyton hazakészül, de szereptévesztéseiben is ott éreztem valami irigyelni való, tiszta eszelősséget. Azt a Szabó Zoltán-i meggyőződést, hogy a magyarságnak most azok az emberek tudnak legtöbbet segíteni, akik lélekben egységesíteni akarják.

Mindaz az érzelmi és gondolati érv, amelyet Tompa a nemzeti és nemzetiségi ügyekben két évtizeden át fölsorakoztatott, elsősorban a hatalom mellének szegzett kés volt. Rossz álmokat okozó számonkérés.

Mai, fölújított műsorában a számonkérés már nem a hatalomnak, hanem önmagunknak szól. Mindnyájunknak, külön-külön: vajon mit kezdünk most magunkkal, szabadságunkkal, ziláltságunkkal, kishitűségünkkel, múlttalan és magyartalan bölcsességeinkkel? Mit kezdünk a bennünk lappangó tagadás ösztönével, amikor végre már nem tagadnunk, hanem építkeznünk kellene? Lehet, hogy egyszer mégiscsak eljön a nap, amikor mindnyájan belefáradunk látványos szétesésünkbe, ahogy a hosszú lefojtásainkba is belefáradtunk? És akkor mit kezdünk magunkkal? Lesz-e erőnk visszahátrálni Ady kikezdhetetlen hitéhez, Illyés vizsgáztató szemvillanásaihoz?

Tompa a magyar ószövetség és a magyar újszövetség embereitől egyértelműen azt tanulta meg: az ellentmondásainktól nem félnünk kell, hanem szinte vágyakoznunk kell rájuk. Mert az ellentmondásokat vállalni annyi, mint a teljes életet vállalni.