Tompa László estje

Amikor egyik író barátom meghallotta, hogy másodszor is elvállaltam Tompa László estjének a bevezetését, fanyalogva húzta félre a száját: mi közöd neked egy műkedvelő színészhez? Duhaj, rámenős versmondó; ha szavalás közben odatartanál a szája elé egy őszirózsát, indulatában talán még ketté is harapná.

Mi tagadás: sértett, de tetszett is ez a kíméletlen hang, ez a vaskos, már-már sátánkodó vélemény. Barátom szabadszájúságában ott éreztem annak a szókimondó, zamatos szabadságnak az ízét, amely nélkül nem volt és nem is lesz soha átfűtött szellemi élet. Petőfi, Ady, Szabó Dezső, Nagy László harapós kedvét láttam egy pillanatra fölparázslani az időben.

A rögtönzött kirohanást hasonló rögtönzéssel tudtam csak lefékezni. Megnyugtattam a barátomat: a botrány elkerülése végett a világért se viszek magammal a színpadra virágot.

A kérdés persze – az ígéretem betartásától függetlenül is – itt lebeg a fejem fölött. Valóban, mi közöm nekem Tompa Lászlóhoz? Mi közöm a személyéhez, munkájához, haragvásaihoz, népszerűsége vagy népszerűtlensége lázgörbéjéhez? Talán a székelykedés vagy a magyarkodás köt hozzá? A kihajtott ingnyak romantikája? Talán az, hogy rövidebb-hoszszabb időre őt is el-eltiltják a közszereplésektől, akárcsak engem? Ezek gyönge, foszlékony kötelek volnának. Vagy inkább az, hogy szeretem a bogáncsos, hajthatatlan fenegyerekeket? Nem, nem: ez is csak látszat, mert nem szeretem őket. Hamar felejtenek és könnyen megbocsátanak maguknak.

Tompában én az idegbajba átfordult szenvedélyt és hűséget becsülöm. A szétzilált idegeket. Azt a nyavalyát, amelyet magyar betegségnek is nevezhetnénk: az ember beleszeret a végzetébe, a történelem hiányos öltözetében táncoló balsorsba, és monogám marad élete végéig.

Mindnyájan tapasztalhattuk már, hogy az igazi meggyőződésben mindig van valami riasztó, félelmetes: valami kíméletlen önfelszámolás; valami Jeremiási és Don Quijote-i egyidejűleg. Különösen, ha nincs lendülete a korszaknak; ha a szélmalom és az ellenség összetéveszthető egymással.

Tompában tagadhatatlanul van valami, ami egyszerre eszményi és torz is. Mint mindenkiben, aki erejét megfeszítve hadakozik.

Ezt a kettősséget én már első föllépésekor észrevettem, de akkor még nem tudtam neki nevet adni. Később, ha színpadon láttam, vagy ha utcán: sose jutott eszembe, hogy Tompa László művész – vagy hogy nem az. De mindig eszembe jutottak róla a boldogtalan, erdélyi kitagadottak, meghurcoltak, kárvalló életűek: az Apáczai Csere Jánosok, a maguk lelkét és a maguk mentségét kereső Misztótfalusi Kis Miklósok, akik jót akarva vadultak ki az emberek közül, de kivadulva is az erkölcsi erő képviselői maradtak. A morál szent betegei, akiknek a fején már akkor őszülni kezdett Bethlen Gábor Erdélye. Őszülni, kopni, hulladozni.

Nem képességeket, csupán alkatokat hasonlítok össze, hiszen kivadulásaiért Tompa László is megkövethette volna, sőt talán meg is követte a maga eklézsiáját, hogy másnap ott folytathassa buzgólkodásait, ahol abbahagyatta vele a sors.

Ismerek érzékenyebb és árnyalatokban parádézóbb művészeket nála, de célra figyelőbbet, aki a magyarság újra és újra előgomolygó gondolataiból makacsabb ösztönnel igyekezne kivágni magát, alig-alig. Minden eddigi önálló estje kísérlet volt erkölcsi, közérzeti és tudati helyzetünk föltérképezésére: kik vagyunk, mik vagyunk? Hol tartunk a történelmi leckében, illetve hol kéne tartunk: A Minálunk vannak fenyvesek című műsora például az erdélyiség kiesett gyűrűkövét helyezte vissza meglazult tudatunkba. Az Ady-, a Tamási-, a Sütő-, a Németh László – összeállítása pedig egyetlen deltába ömlő monológ volt arról, hogy a sokféle sorsú magyarságot egyetlen szellemi haza polgárainak kell tekintenünk a leverések jogán és az ocsúdások jogán is.

A ma esti bemutatója – már az elhangzott első részből is kitetszhetett – ugyanezt a gondolatsort folytatja, Illyés alakjával és újabbkori hadakozásaival a középpontban. Nemzet, nemzetiség, szétszóródás? Csupa időszerű és mégis titkosított téma. Egy nép lelki élete, viselkedése, és betegségei? Úgyszintén. Ha meggondoljuk: már-már politikai udvariatlanság is folyton ezeket a bajokat hánytorgatni s a látlelettel kiállni a nyilvánosság elé.

Tompa szívóssága és csökönyössége ebben az udvariatlanságban fejeződik ki legérzékletesebben. A fennkölt, a magasban járó értelmiségiek egyik része morog, legyint, zsörtölődik, vagy a körmével próbálja fölszántani a nagyközönség és a politika közönyét nemzeti ügyekben, a másik része viszont délutáni álmát alussza édesdeden, s eközben Tompa, ez a se művész, se értelmiségi, se politikus, ez a minden körön kívüli versmondó, évek óta a jelenkori magyarság legterhesebb gondjait leltározza. Ha az újságok arról írnak, hogy a nemzet még sose emelkedett ilyen magasra, mint manapság, s ehhez előkelő helyen közlik nyomatékul a világ helyben hagyó véleményét, Tompa – ellenpontozásul – a herderi jóslat elrongyolódó vízióját lengeti előttünk. Jól tudja ő is, velem együtt, hogy a közép-európai helyzet ismeretében a mai Magyarország megérdemli a rokonszenvet, ha pusztán az életkörülményeket, s az anyagi értékek rendjét nézzük. Megérdemli, ha a távlatától megfosztott jelent járjuk körbe. De ha a nemzetiségi tudat szintjére süllyedt nemzet, vagy ha a szemünk láttára morzsolódó határainkon túli magyarság szempontjából is vizsgálni merjük magunkat, a bűntudat már most aláaknázhatja szívünket.

A sírt, hol nemzetiség süllyed el, népek veszik körül? Ugye, még rémképnek is visszataszító, pedig az autonómiájától, intézményeitől s az anyanemzet nyílt rokonszenvétől elszakadt kisebbségek erre a sorsra juthatnak. A jogfosztottság nemcsak Afrikában fölháborító és roncsoló veszély, de mindenütt. Ha egy ország nem emel szót a nyelvét beszélők és a kultúrájához tartozók érdekében, akarva-akaratlanul cinkosává válik azoknak, akik egyebek közt, épp a nyelve és a származása miatt büntetik a kisebbségi sorsra jutott embert.

A magyarság ne támadjon senkit, de legalább nyíltan védekezzen. Ha elmulasztja ezt, a mulasztása a tartását s a maradék jellemét is könnyen kikezdheti. Erre pedig különösképp vigyáznunk kell egy olyan országban, ahol amúgy is baj van az életösztönnel. A magyarság az utóbbi időben kiábrándítóan elkezdett fogyni. A legszelídebb jóslatok szerint is az ezredfordulóra négyszázezerrel leszünk kevesebben, mint ma. Az öngyilkosok, az alkoholisták gyors megszaporodásáról most ne is beszéljünk. Lassan világelsők leszünk mindenféle önpusztításban. Civilizációs betegségbe estünk, vagy a századok óta tartó, belső bizonytalanságunk mostanra roskasztott meg bennünket jobban a kelleténél? Talán mostanra érik be Ady pszichológiai jövendölése: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat”? Vagy talán a jobblét mutatja meg tisztábban és érdesebben a rosszat is?

Ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket ne vádaskodva s ne hangulatot keltve, de hiteles történelmi háttér előtt tehessük föl magunknak, Tompa szinte az egész magyarság múltját, szellemi életét hívja segítségül. Egy négyszázötven esztendős imát a mohácsi vész évéből, aztán Berzsenyit, Móriczot, Veres Pétert, Zrínyi Miklóst, Sütő Andrást, Bartók Bélát, Petőfit, Fábry Zoltánt, Illyést, másokat.

Az egy gondra járó szövegeit beilleszthette volna egy keményen csörrenő logika láncolatába is, de ehelyett a víziók, az érzelemtársítások módszerét választotta. Műsorában például ugyanabból a mélységből szólal meg a válás nélkül is özvegynek tekinthető parasztasszony, Kovács Jánosné, kinek a férje kitántorgott Amerikába, mint a cipőfűzőjével és magyarságával részegen viaskodó Ady Endre. Az értelem rendje mindegyikőjüknél más, de az érzelmeké ugyanaz. A sorsé is!

 

*

 

Magyarországon a felejtés emészt a legjobban – írta le épp egyik, Adyról szóló tanulmányában Németh László. Ha Tompa olvasta valaha ezt a mondatot, nagyon megjegyezhette. Minden idegszálával ez ellen a pusztító felejtés ellen hadakozik. Műsora, a közelítő tavasz ellenére, a nemzetnek szánt keserves szerenád is lehetne, de inkább tűszúrás lesz és csontböködés, hogy aki még nem tompult el a gondosan adagolt nyugtatóktól, szisszenjen föl, essen kétségbe, s az esten fölbolygatott kérdésekre személy szerint maga is keresse a válaszokat.

 

1982

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]