Bevezető egy előadóesthez

Ha ma este itt, Tompa László előadóestjén csupán arra kellene rádöbbennünk, hogy mennyivel jobb és mennyivel szorgalmasabb tanulói lehetnénk múltunknak, történelmünknek, mint amilyenek eddig voltunk, tanulságnak már ez is elegendő lehetne.

Tartok tőle, nem ússzuk meg ilyen szerencsésen. Már csak azért sem, mert az előttünk álló másfél órában nem az derül majd ki, hogy mit nem tanultunk meg ezidáig, hanem az, hogy mit felejtettünk el.

Mert ha tüzetesen nem is, valamennyire azért mégis tudtunk arról, hogy századok óta élt, lélegzett, virult, némely korokban tüntetően is, egy olyan magyar nyelvű szellemiség, amely Pest-, Buda-, Debrecen-, Széphalom-, illetve Budapest-központú szellemi életünkkel nemcsak hogy egyenrangú volt, hanem hellyel-közzel rangosabb is, erőteljesebb, mélyebb titkokat láttató. Ez pedig nem más, mint az erdélyiség gazdag árnyalatú fogalma, irodalomban, magatartásban, nyelvben, gondolkodásban testet öltve.

Tompa László hasonlóan az eretnek fajtájú művészekhez – vagy ahogy ő nevezi magát: népművelőkhöz – ezt az elfelejtett és befalazott, de valójában felejthetetlen és befalazhatatlan forrást fakasztja föl.

Ha csak azért vállalkozott volna erre, hogy igazságot szolgáltasson ennek a hanyagul kiszorított erdélyi szellemiségnek, már az igazságszolgáltatás tényétől is emelkedhetnénk – elsősorban mint tanúk, mint erőfeszítésének szemlélői. De Tompa László erőszakosabb, izgágább, csikorgóbb szándékú ember annál, mintsem hogy szorítón kívül hagyja hallgatóit. Úgy világosít föl bennünket, mint sokat próbált ökölvívóedző a kezdő öklözőket. Egy ütés a fejre, a szívtájékra, hogy a közben elhangzó tanács fájdalmas, azaz nyomatékos legyen.

Minálunk vannak fenyvesek című összeállításával mit éget belénk?

A történetiség makacs keresését. Nem csupán a tényekben, írók és költők személyében, hanem a százados összefüggésekben föltáruló történetiséget.

Erdély, mint tudjuk, a mohácsi vész utáni első elszakadásával, külön csillagpályára kényszerül. Hogy kényszerül-e, vagy önszántából tér-e, most ne bolygassuk. A tragédia így is, úgy is végzetes. Annyi viszont bizonyos, hogy a háromfelé szakadt ország két másik részével ellentétben egyedül volt képes megőrizni önállóságát a gyarmatosító török birodalom durva sakkhúzásai közben. Megőrizni? Az önfenntartás mindennapi tornájában úgy megerősödni, hogy buzdító példánk lehetne ma is. Bezárkózott látszólag önmagába, hogy közben a legfontosabb emberi értékeknek fölnyílhasson. Fejet hajtott a töröknek, hogy ne kelljen térdre rogynia előtte. Mintha a kor legmozgékonyabb eszméjét: a protestantizmust is ezért fogadta volna be a két másik országrésznél hamarább, hogy lélekben és gondolkodásban újjászületve, szó szerint is megújító hittel küzdhessen a szorongattatás ellen, ahelyett, hogy halálra sebezhető testével küzdjön. Európára is azért volt szüksége, mert tudta, hogy a magasabbra törő szellem ugyanúgy megmászhatatlan, mint kerítésként fölmagasodó hegyei.

Hajlok rá, hogy a magyarság történelme során kétszer hajtott végre természetétől elütő, s talán épp ezért sikeresen végződő forradalmat. Az elsőt a szentistváni keresztelő víz jelképezi, a másodikat Erdély aranykora. Ezeket a forradalmakat nem csataordítás lármája kísérte, hanem szívós, jellembeli átlényegülés. A magunkon végzett átalakító munka csöndje. Gondoljuk csak el – Adyt idézve –, hogy a nagy vallási háborúságok idején Ázsia peremén akadt egy töredék ország, amely ki merte jelenteni, hogy az embereknek a hite az ő külön dolguk. Akadt egy ország, ahol az unitáriusok megtagadhatták Krisztust, és tagadásukban a szabadság földi kísértetjárása kezdődhetett el. Descartes, mint ismeretes, Erdély közvetítésével jut el Nyugat-Európából keletre.

Az első magyar enciklopédia Apáczai Csere János tolla alól hömpölyög elő Gyulafehérváron. A Bolyaiakkal a magyarság szinte először emelkedett föl az akkori Európa homlokmagasába, oda, ahová Bartók révén a huszadik században. Első magyar nő-írónkat, Bethlen Katát is Erdély szüli. Bethlen Miklóst, Mikes Kelement szintén, s bennük nemcsak a magyar prózaírás két meghatározó mesterét, de egy mindmáig érvényes gondolkodásmódot, jellemet, illetve egy ma is érvényes Mikes Kelemen-i honvágyat. De túl az irodalmon, túl a szellemi méhészkedés korszakos munkáján, Erdély, a hétköznapi Erdély, társadalmi szerkezetében is példamutató országa Kelet-Európának. A hűbériség magyarországi, werbőczys változatai ott nemcsak utálatosak, de ismeretlenek is. Az együttélő nemzetiségiek pedig, ahelyett, hogy ölnék egymást, egymástól gazdagodnak. Bethlen Gábor, magyar fejedelem, például lelkiismereti kötelességének érzi, hogy megteremtse az oláh pakulárok irodalmi nyelvét. Nagyvonalúsága három évszázaddal később Ady történelmi és politikai érzékenységében támad föl újra. Adyéban, aki nagyságának, európaiságának legvonzóbb értékeit – Erdélyből örökölte.

És hogy az eddig elmondottakon kívül még mi mindent jelent az erdélyiség szelleme azoknak, akiket, ha más nem, de az anyanyelv kötelékei összefűznek, bontsa, magyarázza tovább helyettem Tompa László.

 

1968

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]