Szögesdrót a tudatban

1945. május 9-én, délelőtt tíz órakor, Zámolyon is megszólaltak a harangok. A szétlőtt torony kondér nagyságú lukain át messziről is látni lehetett lázas hánykolódásukat a félhomályban. Hétköznap lévén, mi másra gondolhattam volna első ijedelmemben, mint arra, hogy meghalt valaki a faluban. Meghalt? De ki halhatott meg ilyen váratlanul? Már hat hete visszatértünk a három hónapos menekülésből, s így tudnunk kellene, kicsoda készülődött csöndben a temető felé. Reggelig azonban senkiről se tudtunk… Vagy lehetséges, hogy megint fölrobbant valaki a határban? Ez a legvalószínűbb – futott át rajtam az új keletű rémület, mivelhogy Zámoly heteken át frontfalu volt. Igazi hadszíntér s földjei, a négyszázötven kilőtt tank roncsai mellett, teli vannak aknákkal, szanaszét heverő lövedékekkel… Nem, ez lehetetlen. Ha valaki aknára lépett volna, vagy fölrobbanó lövedék roncsolja szét, már mindnyájan tudnánk.

De hát akkor mért zúgnak olyan eszelősen azok a harangok?

Néhány perc múlva fölszakadó, izgatott kiáltások nyargalták be a falut többfelől is. „Ne féljen senki! Veszély sincs, halott sincs! Azért harangoznak, mert vége a háborúnak.”

Vége? Vége? Csakugyan vége?

Aki nem élte át ezt a pillanatot, nemcsak hogy nem tudja elképzelni, micsoda lidércnyomástól szabadult meg akkor az ember, de saját korát, ezt a mi huszadik századunkat se értheti meg igazán.

Mintha föltámadtunk volna halottainkból!

Ettől a naptól kezdve újra jó volt készülődni és reménykedni, kijárni még a széttaposott kertbe is, lépegetni a fák közt, végiglapogatni a törzsüket, mint nagy utat bejárt lovak nyakát. S természetesen jó volt felejteni is. Felejteni a napról napra kiújuló rettegést, a katyusák hangját, a földönfutás jeleneteit, befogva egy kis kordéba s rohanni a fagyos országúton, vérző hasú katonalovak között.

Vége, vége – aki az egy órán át tartó harangozásban el tudta képzelni, hogy a harcok befejezésével, maga a háború is befejeződött, együgyűségében igazán boldog lehetett.

Szinte a legutolsó időkig így gondolkodtam én is: elhittem, hogy 1945. május 9-vel pontot tett a történelem a szörnyűségek mögé. A hitemet akkortájt, negyvenötben, még az se zavarta meg, hogy hajmeresztő híreket hallottunk a különféle hadifogolytáborok állapotáról, a tífusz, a vérhas kivédhetetlen támadásairól ezekben a táborokban. Sőt az sem ébresztett föl teljesen, hogy a nyár derekán hazajött egyik „játszópajtásom”, Zsoldos János, tizenkilenc évesen, valahonnét az ukrajnai táborból, átlátszó medúzaarccal, s két hét múlva meghalt. Nemcsak a feje volt püffedt, hanem a hasa is. A tekintete olyan üres volt, mint egy üveggolyóé.

Azt lehetett hinni, hogy ez már nem háborús esemény. Ez már háború utáni történet: utóhang, záradék.

Pedig nem az volt.

Csak mostanában, negyven-egynéhány év után kezdjük sejteni, hogy a háború sem a diadalmas ágyúlövésekkel, sem az öröm kiharangozásával nem ért véget. Másképp, más formában és más „csatatereken” folytatódott.

Miután az első világháború befejeződött, sem a győztesek, sem a vesztesek nem titkolóztak tovább. Négy-öt év alatt felszínre kerültek a tények s a „mélypolitikai” szándékok. Azt is mondhatnánk, hogy ennek a háborúnak még nem voltak nyakatekert és fullasztó komplexusai. A megszenvedett frontkatonák – voltak légyen azok lengyelek, csehek, magyarok, oroszok, németek, franciák, szerbek – húsz éven át öntötték magukból a lövészárkok történetét. A hősiesség, a megfutamodás, sőt a frontbarátság ellenfelek közt szövődő történeteit. A beléjük táplált gyűlölködését is természetesen. Przemysl, Doberdo s más legendás európai csatahelyek a győztesnek és vesztesnek is egyaránt rangot adtak. Mintha ez a háború – minden tébolya ellenére – megőrzött volna valamit az ösztönökbe írt katarzis képességeiből. Például apám, nagybátyám s minden rokonom, aki a muszkák, a „kutya kozákok” vagy a taljánok ellen harcolt, egész életében úgy gondolt vissza erre a küzdelemre, miként a tragédiák megrendült szereplői szoktak a magukéra.

Ugyanezt mondhatjuk el szóról szóra az első háborús hadifogságok világáról is. A szenvedés szenvedés volt akkor is, a bukás igazi bukás, de maga a lét, a csapdába vergődő hadifogolylét nem aljasult és nem mocsokolódott úgy be, mint a második háborúban. Ebben a másodikban nem a Nagy Párbaj, hanem a mészárszék hideg logikája győzött. Az ölés, a gyilkolás kéjes perverzitása. S csodálkozhatunk-e azon, hogy ez terjedt át a fogolytáborok életére?

Lehet, hogy ez a minőségi másság, magyarul fogalmazva: ez a minősíthetetlen értékromlás rontotta meg a harcokban és a hadifogságban részt vevő katonák mesélő kedvét?

Vannak történetek, amelyek bármennyire hátborzongatóak vagy torokszorítóak, mindenáron kikívánkoznak az emberből. Izgatószerré, csodává vagy tanulsággá akarnak válni, mint a Krisztust követő Péter háromszori árulása a Getsemáne-kertben vagy Néró cézári gyönyörködése az általa fölgyújtott Róma égésekor.

De vannak olyan történetek, amelyek ha megestek is, irtóznak mindenféle nyilvánosságtól. Elmondatlanok akarnak maradni. És nem azért, mert elmondhatatlanok, hanem, mert nincs öntörvényű dramaturgiájuk, vagy mert az emberi képzelet tágas köréből is kihullanak.

Idetartoznak az auschwitzi haláltábor máig elmondhatatlan, visszanyelt történetei és a szovjet haláltáboroké. Épp a napokban került a kezembe egy könyv a sztálini lágerekről: Varlam Salamov Kolima című könyve. Ez az elbeszéléskötet – még mellékmondataiban is – tele van ilyen „elmondhatatlan” történetekkel. A sok közül csak egyet emelek ki: új parancsnok érkezik Kolimára. Az új parancsnok, magától értetődően új isten is: élet és halál ura, akit így illendő fogadni mindenkinek. A bemutatkozó szemlén azonban egy elcsigázott rab mély talicskában gunnyadozik, amikor a Magasságos Személy közeledik feléje. Talpra kellene ugrania. De mély talicskájából még egy labdaizomzatú fiatalember se tudna nagy hirtelen fölpattanni, nemhogy egy végelgyengüléses nyomorult, kibe hálni jár a lélek. Tiszteletlen viselkedéséért szó nélkül fejbe lövik.

Micsoda aránytalan fizetség ez? Ilyen égbekiáltó túlzás csakis olyan társadalmakban születhet meg, ahol maga az ember nem a létezés főszereplője többé, nem a viszonyítás és viszonyíthatóság alanya, ahol a hatalom, ez az óriási pióca, minden személyiség szellemét, vérét, erkölcsét megpróbálja kiszívni. Huszadik századi emlékeink teli vannak csontvázemberekkel: fonnyadt élőkkel és elfonnyadt halottakkal. Ott látjuk őket a német gázkamrák előterében, a tömegsír felé tartó targoncákon, amelyekről izom és hús nélküli karok, lábak lógnak le, mint fényesre levágott kukoricaízék. És egyre növekvő számban ott látjuk őket csontra vetkőztetve a szovjet büntetőtáborokban is, ahol a gyilkos gáz munkáját a forró fürdő utáni ötvenfokos hideg végzi el vagy a farkasok. Illetve az éhség, a flekktífusz, a vérhas.

Mit tudtunk mi a „keleti pokolról” sokáig? Alig valamit. A háború tolongó képei, füstös és véres apokalipszise mindent eltakart előlünk. Szolzsenyicin Gulagja ugyan fölrobbant tudatunkban, mint megmagyarázhatatlan bűnökkel s politikai rémtettekkel telített atombomba, de mi valahogy mégis azt hittük: ami a háborúhoz kapcsolódó gyűjtő-, büntető- és hadifogolytáborokban történt, messzi van tőlünk. Messzi, mint Szibéria és az Északi-tenger fagytüskés, dermedt világa. Ha elvétve egy-egy kósza híradás, beszámoló megrázott is bennünket, mint például Gábor Áron Amerikában megjelentetett három könyve szovjetúnióbeli hadifogságáról, Csalog Zsolt M. Lajos 42 éves című dokumentumnovellája vagy Rózsás János Münchenben kiadott Keserű ifjúsága a Gulagról. Mindegyikőjük emlékiratát kivételes számadásnak éreztük inkább, s nem a magyarság közös tragédiáját fölemlegető és megörökítő műnek. Mintha pokoljárásuk egyéni s különc balszerencse lett volna csupán, nem pedig százezres magyar tömegek sorsa is.

Mi okozhatta bennünk ezt a tudatkisiklást? Ezt az emlékezetvesztést? A magyar nemzeti öntudat hagyományos hiánya? Vagy valami vadonatúj félelem, amely megszállta sejtjeinket s beteges feledékenységet kényszerített ránk?

Az a gyanúm, hogy a történelem is csak dadogva tudna válaszolni ezekre a kérdésekre. Hiszen ha csak „egyszerű vesztesként” kerülünk ki a második világháborúból, feltehetően lélekben ugyanúgy talpra tudunk állni, mint Trianon után. De negyvenötben mi már nem „egyszerű vesztesei” voltunk a háborúnak, hanem országcsonkítási komplexusokkal megterhelt nép, amelynek már arra se volt ereje, hogy a győztesek igazságával szemben a vesztesek igazságát is kiharcolja magának. Azt az összezsugorodott hídfőállást, ahol megvetheti a lábát. Ehelyett elfogadta a fölszabadulás történelmi, politikai, filozófiai látszatát. Azt azonban, hogy maga a fölszabadulás egyúttal megszállás is volt, önvédelmi reflexből és történelmi kényszerből elhallgatta, megzavarva ezzel – méghozzá hosszú időre – a nemzet eligazodási ösztönét. Egyszerre hideg és meleg? Egyszerre bukás és emelkedés? Egyszerre függetlenség és kiszolgáltatottság? Egy modern, lélektani regény hősei se képesek ilyen ellentmondásos helyzetből kivágódni valamilyen tisztásra, hát még egy összekuszálódott ország tömegei! A Moszkvából hazatért kommunisták semmire sem tudták volna úgy ráépíteni a hatalmukat, mint erre a zavarodottságra. Ma már világosan látjuk, hogy számukra egy magával szembesülő nép mozdíthatatlan kőszikla maradt volna, ellenben egy bűnben, bűntudatban mesterségesen megőrzött ország alakítható gyurmává változott.

Ezt a halmazállapotot kellett minden eszközzel és minden módon fönntartani annak a kommunista pártnak, amely tájékozódásában nem a magyar múlt, nem a magyar történelem üzeneteire figyelt, hanem a Szovjetunióéra. A fölszabadult ország tehát egy erőszakos illúzió áldozatává vált.

Kevés tény tanúskodhatott volna e mellett az igazság mellett akkor és később is olyan kétségbeejtő adatokkal, mint például a magyar hadifoglyok végzetes sorsa a Szovjetunióban.

De ez a kérdés a korabeli Magyarország számára hozzáférhetetlen és fenyegető titok maradt. Beszélni se, írni se lehetett róla. Illetve Sztálin és Rákosi, hamiskártyásként összehangolódva játszott ezzel a fájdalmas titokkal. Mindketten zsaroló, taktikai eszközként használva föl a magyarországi politikai és hatalmi helyzet kialakításában. Jól példázza ezt annak a száztagú női küldöttségnek a „színrelépése”, amelyik 1947 májusában három hónappal az országos választások előtt, azzal a kéréssel kereste föl a kommunista párt főtitkárát, Rákosi Mátyást, hogy járjon közben Sztálinnál a magyar hadifoglyok hazabocsátása érdekében. Micsoda gyalázatos propaganda és szemforgatás! Nem huszonöt asszony, nem hetvenkettő, hanem száz! Pedig meggyőződésem, hogy „fölléptetésük” gondolata nem is Rákosi fejében fogant meg, hanem a Nagy Sztálini Agyban. Bizonyítékunk ugyan nincs rá, de a személyi kultusz korának egynéhány forgatókönyvét ismerve, nem nehéz kiderítenünk az emlékezetes, propagandacélú jelenetek kieszelőjét, pontosabban spiritusz rektorát.

Hacsak egy pillanatra is, de kukkantsunk be a történelmi színfalak mögé, mi is zajlott épp akkor, 47-ben, a száz asszony drámai fölléptetése mögött?

1947 februárjában a győztes szövetségesek Magyarországgal is megkötötték a békeszerződést. Ennek egyik pontja azt rögzíti, hogy a magyar hadifoglyokat tartó hatalmaknak külön megállapodást kell kötniük Magyarországgal a hadifoglyok további sorsáról és hazaengedéséről. Miután a nyugati szövetségesek ekkorra már minden hadifoglyot hazaengedtek – mintegy 280 000 embert –, a szerződést tehát már csak a Szovjetunióval kellene megkötnünk. A Szovjetunió azonban szándékosan halasztgatta ennek az egyezménynek az aláírását. A foglyokról a hétszeres bőrt is lenyúzták: egyszerre bántak velünk hadifogolyként, rabszolgaként és túszként. A Szovjetunió úgy gondolta, hogy nagyban megnöveli a kommunista párt tekintélyét Magyarországon az, ha a foglyok hazahozatalát Rákosiéknak tulajdonítja a nép. Sztálin, mint tudjuk, elérzékenyülve a nők kérésétől, megígéri Rákosinak és természetesen a magyarországi kommunistáknak, hogy rövid határidőn belül minden hadifoglyot hazaenged.

Ismerős szemfényvesztés a javából! Szerződés helyett könnyeket fakasztó nagyvonalúság és kegygyakorlás. Kellett-e ennél diadalmasabb ütőkártya a választásokra készülő kommunisták és egyúttal a szovjetek nagylelkűsége mellett?

Ezzel az ígérettel is, mint annyi mással, többszörös bűnt követ el a hatalom, mert többszörös célt kíván elérni. Ha például hadifoglyainkat a nemzetközi jog alapján engedi haza a Szovjetunió, akkor nem kell örök hálára elköteleznünk magunkat Sztálin iránt. Ez azonban még csak az egyszerűbb ravaszkodás. Az agyafúrtabb bűn az, hogy amennyiben Sztálin nagy szíve kinyílik, nekünk alázattal kell elfogadnunk felejthetetlen döntését, belátását, és soha többé nem szabad rákérdeznünk a részletekre: tízezerszámra eltűnt hadifogoly halottakra, a szenvedés embertelen változataira, amelyek legyalulták az élőről a húst, kiégették a testből a lelket.

Hozzávetőleges adatok szerint 1947-re 119 ezer magyar katona és polgári lakos pusztult el a hadifogolytáborokban, az internáló- és a büntetőtáborokban, a hadifogolykórházakban, amelyek, nemes hangzású nevükkel ellentétben megsemmisítő kórházak voltak. A száztizenkilencezer meghalt férfin, gyermeken, s asszonyon kívül 1947-ben körülbelül 100 000 élő magyar hadifoglyot tartottak vissza megfontoltan a Szovjetunióban, önkényes háborús jóvátételként. Ennek a százezres szenvedő tömegnek a jó része – ha túlélte az ólombányák alvilági poklát vagy a szibériai fakitermelésekét – még évekig kint senyvedett, a lét és a nemlét között húzódó sávban. Ismerek két olyan férfit, aki 1955. Szilveszter éjszakáján szökött meg Szibériából Vlagyivosztok irányába, s Japánon, Ausztrálián, Kubán át, görög és jugoszláv hajókra fűtőnek elszegődve, 1956 októberében érkezett Magyarországra. Sőt olyanokról is hallottam, akik a legszomorúbb kalandregények hőseként, csak a hatvanas évek elején vetődtek haza.

Valljuk be végre legalább magunknak, hogy a hadifoglyok világát ugyanúgy szögesdrótok, átláthatatlan erdők és tundrák vették körül a tudatunkban is, akár a valóságban. Tudtuk, hogy létezett, de nem tudtuk, hogyan. Ha volt valami absztrakt ebben a században, az nem a művészetben, hanem a politikában testesült meg. A diktatúrák természetében. „Éljen Sztálin, éljen a Szovjetunió – kiabáltuk félrevezetett diákként a negyvenes évek végén egy-egy nagygyűlésen, és még csak át se villant rajtunk, hogy a Kreml szobáiban sétáló Vezér nem vörösbársony szőnyegen lépked, hanem lefagyott kezeken, lábakon, behorpadt hasüregek fölött, tetvek milliárdjain. És amit nem tud igazán az ember, azt el is felejti. Emlékszem, azon a napon is otthon voltam Zámolyon, amikor meghalt Sztálin. Még a facsemetét ültető erdei napszámosoknak is föl kellett állniuk, hogy az emberiség egyharmadával összehangolódva némán búcsúztassák a Nagy Halottat. Az első másodpercek még valahogy álszent komolysággal, fegyelmezetten teltek el. De a szokatlan helyzet hamarosan a fonákjára változott. A tettetett mélabú előbb vihogásba siklott át, majd lidérces nevetésbe. Visszhangzott tőle az erdő. A fuldokló nevetőknek sok minden eszébe jutott Sztálinról, de senkinek se jutott eszébe a sztálini parancsra a Szovjetunióban visszatartott hadifoglyok vagy a tömegsírokba beledobált halottaik emléke. Egyszerűen elmúltak, mint az érthetetlen álmok. Úgy tetszik, a megfélemlített tudat feledékeny és megalkuvó.

1956-ban az országból elmenekült 250 000 ember – ezt tudjuk. A Kádár-uralom első hónapjaiban-éveiben kivégeztek négyszázegynéhány forradalmárt, lecsuktak több tízezer embert. Ma már ez se titok. De arról a 620 000 szovjet fogságba került vagy hurcolt magyarról, akikből 1948-ig csak 251 000 embert engedtek haza, lesújtóan keveset tudunk. Szinte semmit. Nem csoda, hisz az egymást váltó diktatúrák nagyon vigyáztak arra, hogy a szovjetekhez kapcsolódó történeteinkről semmiféle közös tudat ne alakulhasson ki bennünk. Mintha nem mi háborúztunk volna velük, mintha a hadifogság is felhőtlenül suhant volna el a magyarok feje fölött. Bármilyen vérlázító, de még az áldozatok is ehhez a színjátékhoz statisztáltak! Ott ültünk mellettük a lakodalmakban, a temetési torokon, a Nyíregyházára vágtató fekete vonatokon, s néztük együtt a vigasztalan őszi esők menetelését át a Nagy Alföldön, de az ő tajgabeli büntető menetelésükről egyetlen szó sem esett. Hallgattunk, mintha múltbéli énjük halott volna. Hallgattunk, mintha ők lettek volna a bűnösök.

Ezt az elüszkösödött hallgatást törte meg végre Sára Sándor legújabb dokumentumfilmje: A Csonka-Bereg, egy több részből álló filmfolyam egyik fejezete.

Megszületésének a körülményei sok mindent elárulnak magáról az alkotásról is.

Amikor a nyolcvanas évek elején a doni katasztrófáról szóló filmjét kezdte forgatni Sára Sándor, már a forgatás első napjaiban kiderült, hogy a pokol táguló köreibe lépett bele. Mert a Don-kanyar tragédiája ugyan önmagában is szemlélhető és boncolható, de ha valaki a huszadik századi magyar történelem mélységeibe óhajt belenézni, látnia kell az összeomlás folytatását is. Mindenekelőtt a hadifogságok apokaliptikus bugyrait. A szovjetet, az amerikait, a franciát.

E két utóbbi semmiféle komolyabb gondot nem jelentett volna. Még akkor sem, ha a francia hadifogságból sem hiányzott a kegyetlenség, a durvaság, az áldozatokkal kéjenckedő „nemzeti” perverzitás. A szovjet hadifogság azonban életveszélyes tabu volt. Hiába múlt el harmincöt-negyven év, az igazság, a sors nem válhatott történelemmé, továbbra is a politika martaléka maradt. Oly nagyfokú volt a félelem körülötte, hogy maguk a megszenvedett túlélők is csak az utolsó évben szánták rá magukat a vallomássá. S azt gondolom, ők is csak azért, mert az ő számlájukat nem terhelte semmi előrángatható háborús bűn, mivelhogy nem katonák voltak, hanem közönséges állampolgárok.

Sára filmje bevezető kockáin, rögtön a háború szélhámosságát leplezi le. A háború orcátlan hazudozásait. Még pontosabban: a hazugságoktól elrákosodott sztálini birodalomét.

Egy győztes hadseregnek nincs szüksége a legyőzöttek átejtésére, becsapására. A Vörös Hadsereg mégis ehhez az álságos módszerhez folyamodik. Az első, Kárpátokon belüli csatanyerése után arra szólít föl 18-tól 50 éves korig minden férfiembert Bereg, Ung és Szatmár elfoglalt faluiban, hogy háromnapi élelemmel háborús közmunkára jelentkezzenek Beregszászon. Aki megtagadja a parancsot, főbelövik, vagy ha nem találják, a családján állnak bosszút.

Negyvenöt januárjában magam is végigéltem egy ilyen, azonnali főbelövést ígérő fölszólítást, tehát mennünk kellett. Így indultak el hazulról a beregiek, ungiak és a szatmáriak is. De már az első órában kiderült, hogy nem közmunkára terelték őket össze, hanem valami másra, hisz a jelentkezésnél mindent elkoboztak tőlük: a kést, a cigarettát, az órát, a gyűrűt, a borotvát, sőt még az ártatlanul összegyűrt árva papírdarabkákat is.

Kényelemből hazudtak nekik? Megszokásból? Célszerűségből? Mindenesetre a beregszászi gyülekezési hely már a sztálini lágerek előszobája volt. Kóstoló a későbbi megaláztatásokból és borzalmakból.

Sára a Csonka-Beregben olyan eseményekről készít dokumentumfilmet, amelyeknek nincsenek se tárgyi, se képi dokumentumai. Még egy szakadozott fénykép se került elő a történelem limlomjai közül. A megtörténtek egyedüli hitelesítője az irtózatot túlélő ember. Az arca, a szeme, az emlékezete, a csöndjei, a visszatartott vagy szabadjára engedett zokogása. A Németországba hurcolt zsidókról döbbenetes fényképeket őriz az emberiség. A szovjet haláltáborok felé vágtató vonatokról talán egyet se. Épp ezért Sára Sándor megrendítő emlékezetkihantolásra vállalkozik. Ő maga nem beszél, de beszéltet. Szinte észrevétlenül segíti hozzá az emlékezőket ahhoz, hogy azt is ki merjék mondani a filmben, amit maguknak is reszketve mertek csak bevallani.

A szereplők teli vannak történetekkel. Sára végighallgatja őket, de a filmen csak töredékeket rögzít. A legdrámaibb, illetve a legkristályosabb pillanataikat. Hogy mondja József Attila? „Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak,” Mintha ösztönösen ezt a logikát követné Sára is, összetöri az eseményeket, hogy a részletekből teremthessen valami újat. Valami egészet. Aki végignézi filmjét, világosan látja, hogy negyven vagy ötven férfi és asszony szólal meg a kamera előtt, de a végén mégis azt érzi, hogy egyetlen, hatalmas monológot hallott: a magyarság egyik legsiralmasabb monológját, amelyhez hasonlót csak a tatár és a török hordák által, rabszíjon elhurcolt magyarok mondhattak volna el századok előtt.

Ahogy időnként megesik, hogy egy nemzet legbensőbb gondolatait két-három képviselője tudja csak kifejezni hitelesen s teljes érvénnyel, előfordulhat az is, hogy az országlakók egy része olyasmit él át a nemzet helyett vagy a nemzet nevében, ami kitörölhetetlen tanulság marad a „közös tudatban”. Azt hiszem, kevésbé értenénk meg, mi magyarok, ezt a szédületes, de irgalom nélküli századot, ha hadifoglyaink – katonák és összefogdosott civilek – nem járták volna meg a szovjet lágerek pokoli kálváriáját, amely minden bibliai s ördögi képzeletet fölülmúlt. A már emlegetett Varlam Salamov elbeszéléseinek angol nyelvű kötete elé írt előszavában ezt írja Mihail Geller: „Kolima – értsük rajta az összes szovjet bűntetőtábort, nem volt pokol, legalábbis nem a szó vallási értelmében. A pokolban bűnösök bűnhődnek, vétkesek sínylődnek. A pokol az igazság győzelme. Kolima az abszolút rossz diadala volt.”

Ezt a filozófiailag és gyakorlatilag egyaránt abszolút rossznak nyilvánított létet, világot ismerte meg az a több százezer magyar is, akit a háború a barakkok és a tetvek, a szögesdrótok az emberkínzás telepeire sodort. Auschwitz csak annyival volt irtóztatóbb ezeknél a táboroknál, hogy ott zsenge életeket: kisfiúkat és kislányokat is megöltek. Más tekintetben ezekben a táborokban több emberéletet morzsolt le a halál, mint Hitler lágereiben. A borzalmakat vajon össze lehet-e így hasonlítani egymással? Nem lehet, de ami megtörtént, azt eszelősen újra és újra el kell mondanunk.

Sára filmjében külön kihangsúlyozott részei vannak az utaztatásnak, amikor a Szovjetunió ismeretlen térségein a vonat nem vonat már, hanem csattogó koporsó, ahol harminc nap alatt éhen és szomjan lehet halni: ahol a saját vizeletüket isszák a vagonba zsúfolt emberroncsok. Micsoda őrület: tankot, sztálingyertyát, milliókra „ráépített” hadműveleti tervet csinálhat a harcoló ember, de egyetlen csajka vizet nem adhat az ájulásba zuhanó rabnak. Mintha nem volna se víz, se csajka. Mintha kiapadtak volna a folyók is. Vagy inkább az emberiesség forrásai apadtak ki és a sivatagi bosszú korszaka tört rá az emberekre? Az élet a táborokban annyit sem ér, mint egy véletlen, hosszú ásítás. A kártyázók, szabadjára engedve szadista ösztöneiket, emberéletben kártyáznak. Aki veszít, annak a nyertes kívánságára ölnie kell. Ha netán megpróbál ellenállni ennek, őt ölik meg. Szórakoztatássá válik a halál, futó gyönyörré a gyilkolás.

Hogy a barakkok világában miből született ez a mélységesen szomorú eszeveszettség, nem nehéz kitalálni. A tábor maga a bolsevik diktatúra képződménye. A szovjet hatalom a húszas évektől kezdve úgy tudott csak megerősödni, ha rettegést keltett, ha bűnösöket gyártott nagy tömegben: ha az ideológiai eszközök mellett a halált is bevetette. A szovjet társadalomban megszületik a Nagy Sematizmus: a Jó és a Rossz küzdelme. A borzalmas leegyszerűsítés politikája. Elég egy arcon átfutó kétely, már kész is a bűnös. A szovjet élet ellenfele, a szovjet értékek hátba támadója. Táborba vele, kényszermunkára, megfosztani minden emberi tulajdonságtól.

A filmben megszólaló férfiak még csak elfelejtett szavakkal se érintik a táborok eredetét, célját, történetét. Ők csak azt mondják el, mit éltek át magukban az emberhúsevéstől a halottakkal történő sunyi cselezésekig. Sőt az egyik tákosi paraszt csak ennyit mond el: „Én éhezni, hazudni meg lopni, ezt a hármat tanultam meg a fogság ideje alatt.” Vagyis mindannak az ellenkezőjét, amit az emberi együttélés tízparancsolatai előírnak.

Őrület – csúszik az ember nyelvére a szó. Igen, csakugyan őrület, hogy kényszermunkára viszik el a kárpátaljai férfiakat is, miközben végelgyengülésben, tífuszban, lélekhasadásban hagyják meghalni őket haszontalanul. Ha még több háborús jóvátétel kellett volna a győzteseknek, követelhettek volna többet: az itthon hagyott férfiak – asszonyaikkal együtt – ötvenszer annyi hasznot hajthattak volna a követelőknek, mint tetves táborlakóként örökké a sír szélén dülöngélve.

Az élve hazatért csonka-beregiek 1956-ban nyilván remegő lélekkel figyelték a forradalom eseményeit. A harc – kimondva-kimondatlanul őértük is folyt. Az ő erkölcsi jóvátételük megszerzéséért. Sajnos erre a jóvátételre még harminchárom évet kellett várniuk.

Nem tudom, vannak-e az országban hitelesebb tanúk, mint ők, akik poklokat járva, minden szavukkal az igazolják, hogy nekünk, magyaroknak, mindenestől el kell szakítani magunkat attól a világtól, attól az ázsiai paranoiától, amely a táborokat megálmodta és működtette.

 

1989

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]