Bábolna életrajza – filmen

Sára Sándor doni összeomlásról tervezett filmje hagyományos szerkezetű és hosszúságú filmnek indult. Egyrészes, legföljebb kétrészes dokumentumműnek, amely emlékezés, vallomás és elemzés egyidejű ötvözete; szigorú keretek közt tartott történelmi vízió. S mi lett belőle a forgatás során? Legelőször egy huszonöt részes televíziós változat: a Krónika s később egy korabeli híradókkal, fotókkal földúsított s moziban is vetíthető hétórás filmfolyam: a Pergőtűz. Azt is mondhatnám, hogy egy monstrum, egy góliát-mű, egy minden szabványt elsodró és szétfeszítő alkotás.

Az ember félelemmel gondol az ilyen rendhagyó művekre, de mocorgó kíváncsisággal is, hisz ami ennyire öntörvényű és szabálytalan, s ennyire nem fél az unalom farkasvermeitől, annak föltétlenül van valami mindenen túli titka és küldetése.

A hétórás Pergőtűz után, amely már évek óta bemutatásra vár, Sára Sándor most egy még teljesebb műre vállalkozott. Bábolnáról forgatott dokumentumfilmet. A film hét részből áll, s körülbelül tíz óra alatt pörög le.

A néző – meghallva a film „személyi adatait” – rémületében ismét a fejéhez vagy a szívéhez kap: micsoda istenkísértés megint! Micsoda árvízi nagyképűség és terjengősség újra! Mintha a mammut-epikák korában élnénk, s nem a gyorsan lezajló történetekében.

Kár volna rögtön az első fölmordulásra mentegetni és védeni Sárát: csakugyan próbára teszi a nézőt. Csakugyan megkínozza. Két elcipelhető kő helyett ő két szikladarabot hengerít elénk. A Pergőtűzben például nem csak a doni katasztrófa tényeit, eseménysorozatát mondatja el a résztvevőkkel: közkatonákkal és tábornokokkal, hanem Magyarország második világháborús viselkedéstörténetének sűrű előzményeit s okát, a trianoni fejszecsapásoktól kezdve a Horthy-rendszer történelmi félrecsúszásáig mindent. Filmje egyszerre összpontosít magára a tragédiára s a tragédia lassú, de sorsszerű kifejlésére. E kettős cél alaposan megnöveli az időt és a terjedelmet.

De növeli más is. Legérezhetőbben Sára dokumentarista módszere. Ő legfontosabb bizonyítéknak mindig az emberi gondolatot, érzelmet, vallomást tartja. Amit aztán az emberi arc hitelesít, vagy éppen leront. És elfogadható ténynek kizárólag azt tekinti, amit egymástól függetlenül sokan megfogalmaznak. A tárgyilagosságot tömérdek ember személyes élettörténetéből és emlékezetéből hántja ki. Továbbadni és elhitetni így csak azt akarja, amiről közben ő maga is meggyőződött.

A három évig alakuló-készülő Pergőtűz után hasonló módszerrel vágott neki a Bábolna című filmjének is. Ismerte Burgert nevét, hallotta a személye körüli fényes és kormos mendemondákat, hallott néhány képzeletajzó mondatot Bábolna szerepéről a mai magyar mezőgazdaságban, s foglalkoztatni kezdte a téma. A szövevényes múlt után a szövevényes jelen. A történelem morális és végzetszerű monológjai után a történelmet befolyásoló gazdasági élet gyakorlatias küzdelme. Az, ami új medret és új öntőformákat készít a jövőnek.

Más rendezők tudatosan, aprólékos módszerességgel készülnek föl hasonló föladatra. Sára jóformán csak önmagát készítette elő hangulatilag és lelkileg. Bábolnát ő nem népszerűsíteni akarta, nem mérlegre tenni, vagy szétszedni, mint egy furcsán működő szerkezetet, hanem megismerni és megérteni.

 

*

 

A két világháború közötti magyar irodalom új műfajt gyöngyözött, illetve verítékezett ki magából: az irodalmi szociográfiát. A nemzeti önismeret és a népismeret százados elmaradásait pótolták az új műfaj egymás után megjelenő, lázító kötetei: a Puszták népe, aViharsarok, Az Alföld parasztsága, a Falusi krónika, az Ormánság, A tardi helyzet, a Futóhomok, a Néma forradalom, a Székely bánja, hogy csak a legjelentősebbeket említsem közülük. Mindegyik könyv egy-egy magyarországi táj, egy-egy társadalmi népcsoport és társadalmi gond sűrítménye. A könyvek együtt Magyarország látleletének tekinthetők.

A húsz évvel ezelőtt fölélesztett és elindított Magyarország felfedezése sorozat könyvei ezt a klasszikussá érett szociográfiai műfajt folytatják, korunk körülményeihez igazodva. Sára Sándor Bábolna című filmje – a rendező szándéka ellenére is – ebbe a két korszakra fölosztható szociográfiai vonulatba tartozik bele.

Erre utal egyébként a film szélesre kiárkolt folyásmedre is. Maguk a képsorok pöröghetnének jelenidőben, mesterségesen teremtett vagy véletlenszerűen „elcsípett” szituációkban. A múlt és a félmúlt dolgai összekeveredhetnének benne a mai napéval, s a mai napé a tegnapival, s egy húsz év előtti élmény, a maga érzelmi telítettségével, mindennél jobban újraértelmezhetne például mindent, ami időközben lezajlott. Más szóval: a film, a modern regény időbontásos technikájával élve, fölgyorsíthatta és tán le is rövidíthette volna Bábolna bemutatását. Sára azonban a lassan hömpölygő epika komótosságát választotta. A centiről centire való terjeszkedést.

Föltehetően abból indult ki, hogy az országlakók zöme alig vagy egyáltalán nem ismeri Bábolnát. Van, aki annyit tud róla csak, hogy a Szent István körúti gyorsbüfében kapható grillcsirke ott cseperedett föl. Másvalaki annyit, hogy Bábolna a reformszövegekkel elkendőzött magyar újkapitalizmus támaszpontja. Egy harmadik épp ennek az ellenkezőjét, nevezetesen azt, hogy a szocializmus Bábolna nélkül a fél lábára még jobban sántítana. A tizedik, a huszadik pedig azt állítja, hogy a Csepel Művek és a Ganz-MÁVAG együtt még a töredék hasznát se éri el annak, amit a Burgert Róbert vezette gazdaság elér. Sára ezzel a féltudással, ezekkel a szóbeszédben terjedő hírekkel, illetve a lagymatag tájékozatlansággal szembeszállva próbálta Bábolna aprólékosan realista arcképét megteremteni.

A film első két részében megelevenedik a gazdaság múltja. A történelmi mértékkel is mérhető idő; az egykori Magyar Királyi Állami Ménesbirtok életrajza, Mária Terézia korától a második háborúig. Rang és szegénység. Katonák és cselédek. Ez a kettős élet határozta meg százötven éven át Bábolna múltját. A lótenyésztés révén a hadiiparhoz és az arisztokratikus Magyarországhoz tartozott; az élelmet, a takarmányt termelő kétkeziek révén viszont a cseléd-Magyarországhoz. Erről a társadalmi tudathasadásról pontos – és a szegénységében is méltóságot sugárzó – képet rajzol Sára Sándor. Néhány egykori cseléd arca, mondata, élete Illyés Gyula Puszták népére emlékezteti a nézőt. Mintha az a világ elevenedett volna meg a vásznon, ökrökkel, béresekkel, intézőkkel, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy Bábolnát sokkal kevesebb cselédnek kellett időről időre elhagynia, mint más pusztákat. A formák, a keretek zártabbak és szigorúbbak voltak, de nagyobb védelmet is nyújtottak az ott élő szegényeknek.

Miközben Bábolna történetére figyelünk a filmen, észrevétlenül Magyarország társadalmi és politikai félmúltja is megelevenedik. Az első világháború ideje, a Tanácsköztársaságé, a második világháborúé, a földosztás, a szövetkezetesítés hónapjai, a mezőgazdaságra rászabaduló ostobaság korszaka, egyszóval minden kihagyhatatlan mozzanata annak az időnek, amely idáig kísért bennünket. Rákosi például sose „aratott” Bábolnán, de egy filmhíradón megőrzött „kaszás jelenete” mégis beépül a film szerkezetébe. Sára nem egy hazug politikai idillt leplez le a képpel, hanem egy egész hazug korszakot. Ugyanis ez az az idő, amikor Bábolnán egy volt kubikost, egy jóindulatú, jámbor, de szakértelem nélküli férfit neveznek ki vezérigazgatónak.

Valójában a filmen egyetlen szó sem hangzik el arról a kontraszelekciós folyamatról, amely nem egyszerűen bűne, hanem szervi hibája a szocializmusnak, de ha nem hangzik is el, a vallomások és a „beidézett” híradóképek egyértelműen ezt erősítik föl. Kiderül, hogy amit a politika nyelvén építésnek neveztek, az a leépülés volt inkább. A fejlődés pedig a visszafejlődés.

Sára megvethetné, kigúnyolhatná ezt a múltat, sőt a sírásó lapátjával még utánadobhatna egy adagnyi dühöt is, de ő tartja magát a krónikus szerepéhez. S minél érzelemnélkülibb és ítéletmentesebb összegezést készít, annál élesebb lesz a határ a között a Bábolna között, amelynek volt tradíciója, s amely 1960-tól Burgert Róbert vezetésével, komoly vajúdások közben, újjászületik.

 

*

 

A ló gyönyörű állat. A szép ló mozgása esztétikai élmény. Burgert beszél erről csak úgy mellékesen a kamera előtt. S hozzáteszi, hogy a lovat is a szépsége alapján kell szelektálni, mint az asszonyt. E megbocsátható, férfias közhely Burgert esetében egy alapgondolatot takar: a szelekció gondolatát. Azaz: aki megtanul szelektálni, nemesít. Állatot, növényt, gondolatot egyaránt. Fölkínálkozó esélyeket ugyanígy. És természetesen embert is. Munkást, szakértőt, politikust, tudóst.

A film nem mondja ki, csupán sugallja, hogy az egész társadalom életét megfertőző kontraszelekcióval Bábolna tudatosan fordult szembe, s mint valami „helyi társadalom”, a kiválasztódás, a nemesítés merész gyakorlatát követve, maga is kivált. Ezerkilencszázhatvan óta emberek jöttek-mentek, cserélődtek. Gyorsabban, mint másutt. Aki maradt, azt már valami gyötrelemben fogant eredmény, sőt siker is marasztalta. Némi eretnekséggel azt is mondhatnánk, hogy Bábolnát a konfliktusok szülték, nem a tervek.

Széchenyi, a nagy nemzetgazdász, pontosan tudta, hogy aki Magyarországon jobban akar gazdálkodni, annak mindenekelőtt politikai reformokat kell kierőszakolnia a társadalomban. Ezt a törvényt a legjobb mai gazdasági vezetők is tudják, de mit tehetnek, ha épp a politikai reformok nem akarnak sehogy se megszületni? Aligha kereshetnek más megoldást, mint Burgert Róbert, aki – politikai reformok híján – egy-egy magas tisztségű politikust szerzett meg jó ügyei támogatójául. A filmben Erdei Ferenc és Fehér Lajos neve többször is elhangzik. Burgert gyakran az ő pajzsukat kapva maga elé kezdett olyan vállalkozásokba, amelyek hajmeresztőeknek látszottak. Ilyen volt a baromfiprogram – a „lovak helyett csirkét” jelszó –; ilyen a Lohmann-féle baromfirendszer megvásárlása és meggyökereztetése; a legfejlettebb tőkés országok technikájának behozatala az országba, amikor ennek még a puszta gondolatától is sokakat kivert a hideg; ilyen a monokultúrás kukoricaprogram megvalósítása; a külkereskedelmi jog kiügyeskedése és okos alkalmazása.

Bábolna negyed század alatt a magyar mezőgazdaság olimpikonja lett. Világhíresség. Igazi versenytárs a világpiacon. Akik attól féltek, hogy a tőkés termelési móddal és gépekkel együtt az ideológiát is behozza és elterjeszti, félelmükben megfeledkeztek arról, hogy egy ilyen átrendeződéshez a tulajdonviszonyoknak is alaposan meg kellene változniuk Magyarországon. S Bábolna filmbeli „életrajzával” ismerkedve épp azon hökken meg a néző leginkább, hogy politikai s társadalmi rendszerünk nem vagy alig változott valamit az elmúlt két évtizedben, de politikai és társadalmi gyakorlatunk érezhetően megváltozott. Időközben különféle érdekcsoportok alakultak ki az országban. Például a mezőgazdászok csoportja, a reformistáké, a reformellenzőké, a nehézipariaké és így tovább. A központi hatalom ma már sokkal kevésbé parancsol ezeknek a csoportoknak, mint régen, jószerével inkább csak szabályozni próbálja őket.

Abban, hogy ilyen önálló csoportok – ilyen autonóm képződmények – kialakulhattak társadalmunkban, megkülönböztetett szerepe volt Bábolna működésének, létének. Gazdasági jelentőségét így egészítette ki – szinte járulékos elemként – az erkölcsi haszon is.

 

*

 

Kovács András falakat feszegető filmje: a Nehéz emberek, több mint húsz esztendő után is úgy maradt meg az emlékezetemben, mintha egy izgatott harang verte volna fejbe az embert. Düh és valami nagyszerű remény kondul meg bennem ma is, ha fölidézem. Düh a tömérdek ostobaság láttán, amivel ama „nehéz embereknek” küzdeniük kellett, s remény azért, hogy az ember nem keretezhető be mégse, nem verhető le teljesen, mert ha kékülve, ha megalázottan is, de megkísérli szétrúgni a korlátozó kereteket.

Sára Sándor hétrészes filmje egy vérbeli nehéz ember, Burgert Róbert alakja és munkája köré szerveződött. Elvárhatná a néző, hogy szíven üsse vagy fejbe kólintsa egy nagyharang. Azonban a film egyetlen jelenete sem zaklatja föl. Nincs benne küzdelem, feszültség, dráma; nincs vértolulás. Az ölre menő hadakozások emlékét is megszelíditi utólag egy-egy kesernyés mosoly: földbe vertük egymást, mint a mesében, de kievickéltünk belőle, s most itt vagyunk. Te abban nem hittél, hogy Bábolna kereskedni is megtanul az egész világban, én pedig azt elleneztem erősen, hogy Budapest patkánytalanítását, ezt az őrült ötletet, épp nekünk kell elvállalnunk. Az idő elmúlt, s egyik dologban nekem, a másikban neked lett igazad.

A filmben persze nem hangzik el hasonló párbeszéd. Egyáltalán párbeszéd alig. Az emlékezés közege mégis arra késztet bennünket, hogy mindezt kihalljuk a sorok közül.

Játék és merő jóindulat volna ez a képzelődés bennem, ha nem erősítene meg hitemben egy nyilvánvaló paradoxon: Bábolna sokkal többet tud, sokkal többet elért már, mint amennyit meg tud fogalmazni önmagáról. Sokkal messzebbre jutott a szocializmus lényegének a fölfejtésében és átszabásában, mint amennyit ebből bevallhat.

Aki végighallgatja Burgert Róbert többórás monológját a filmen, amely egy izgalmasan csapongó regény vázlatának is beillene, megsejtheti, hogy a „főnök”, a „vezér” úgy tárul föl, mintha közben az értékek elrejtésén is munkálkodnia kellene. Igen, az értékek elrejtésén. Mi ez? Szerénység, vagy megfontolt taktika? Egyik sem. Kedvem lenne azt mondani, hogy termelési erő és módszer. Tudniillik, ha egy olyan bölcsességgel, leleménnyel, képzelőerővel, sőt színészi képességekkel rendelkező ember, mint Burgert Róbert, mindezt a maga értékének és dimenziójának megfelelő nyíltsággal mondaná el, saját magát akadályozná a cselekvésben. Még pontosabban: az értékek teljes megmutatásával az új értékek megszületését. Hiszen az a negativitás, amely egy-egy új gondolatot szokott fogadni nálunk, leginkább a magzat elhajtásában tökéletesítette magát. Hogyan is fogalmaz Burgert erről? Azt mondja, hogy: „Megfúrni ebben az országban mindenkinek van hatalma. Százszorosan több, mint valamit támogatni. Egyébként is valamit támogatni: személyes rizikó. Valamit megfúrni – ahhoz nem kell személyes rizikó…”

 

*

 

De ha már az értékek finom elrejtésénél tartunk, a takargatás módszerét hadd vonatkoztassam a film egész fölépítésére, szerkezetére. Ugyanis a túlontúl egysíkúnak látszó építkezés – a filmet összegező értelem és élmény szemszögéből nézve – a láthatónál sokkal szövevényesebb. Gondoljunk csak arra az izgalmas ellenpontozásra, amely a Puszták népe világát fölidéző első rész és a Fúga története között végig kitart. A múlt és a jelen szájba rágó szembesítése helyett Sára Sándor egy szemérmes és lírai párhuzamot teremt. A Ferenczi család és a Mátray család párhuzamát. A tegnapi történelemét és a maiét. Arcok, helyzetek villannak össze anélkül, hogy a szándék lólába kilógna.

A Fúga egyébként is az egész Bábolna-film átlényegítő „zárójelenetének” is beillene.

Egy házaspár magánélete bomlik ki előttünk – a szerelem, a hivatás, a munka megmásíthatatlan igézetében. A teljes emberi élet meghódításának a vágya egy szörnyű betegség árnyékában.

A férfi a gazdaság egyik állatorvosa; egy modern kísérleti program tudományos megszervezője, célt látó és a világ színvonalára fölemelkedett kutató és gyakorló orvos, aki Bábolna elitjéhez tartozik, elsősorban korszerű gondolkodása és elkötelezettsége révén.

A felesége – betegsége előtt mezőgazdasági szakember, betegsége után – tanárnő. Egy kettétört életpálya nemcsak azt keserítheti el, akivel a tragédia történt, hanem a másik embert is. Ebben az esetben a férjet.

A Fúga házaspárja azonban nem adta meg magát a bajoknak. Mint valami új romantika úttörői, remekművet faragtak az életükből. Amikor már befutottak, révbe értek, s megnyugodhattak volna, egyetlen lányuk mellé egy korlátozott mozgású árva lányt fogadtak örökbe. Szinte csak azért is olyan lányt, aki beteg, aki segítségre szorul. Dacuk persze nem dac volt a sors ellen vagy az Isten ellen, hanem igazi, cselekvő, mély humanizmus. Manapság egészen ritka képesség.

Annyi értelmet, gondolatot, emberséget, amennyit ez a dokumentumfilm közvetít, általában csak a játékfilm tud közvetíteni. Újkori racionalizmus és régi-régi erkölcsi légkör fonódik össze a Fúgában, s emeli különleges rangra az egészet. A film egyértelműen azt árasztja szét jelenetei sorával, hogy a hideg és számító célratörés a gazdasági életben nem föltétlenül rombolja szét az ember lelkivilágát, kultúrateremtő vagy befogadó igényét.

Sára a filmet kicsit az elkövetkező évek metaforájának is szánja. Figyelmeztetésnek és példának.

A Fúga teljesen önálló filmnek is tekinthető. De csak formailag. Mert tartalmilag minden idegszálával a Bábolna-film többi részéhez kötődik. Hiszen a háttér: a gazdaság; a kifutópálya: a gazdaság, s az életalakítás közege is Bábolna adottsága és szelleme. Könnyen megeshetett volna, hogy e nélkül az adottság nélkül és szellem nélkül a házaspár minden bajában és jó törekvésében kizárólag saját erkölcsi tartalékaira kényszerül, s jó esetben csupán az önfenntartás pátoszáig jut el, s ott meg is reked.

 

*

 

Egy vers, egy regény, vagy akár egy dokumentumfilm, nemcsak önmagával azonos és teljes, hanem azokkal a gondolatokkal is, amelyeket a nézőből kivált. A Bábolna ugyan nem meditatív, de aki végignézi a „leltárt”, egymás után teheti föl magának a fontosabbnál fontosabb kérdéseket. Hány Bábolnát bírna el például Magyarország? Egyet? Kettőt? Netán többet is? Vagy: Nádudvar és Bábolna különbsége csupán gazdasági-e? Nádudvar ugyanis egy hagyományos közösség világán belül alakult s növekedett, Bábolnát inkább egy mesterségesen kialakított közösség, az alkalmazottak közössége hozta létre. Vajon megmarad-e a különbség végig, vagy közelíteni fognak egymáshoz? S ha igen, melyik hat majd jobban a másikra? Továbbá: mennyire egyszemélyes vállalkozás Bábolna? Annyira, mint a Kádár-rendszer? Vagy kiérlelt termelési és kereskedelmi szervezet immár, amely elsősorban Burgert Róbert műve, de az örökösök kezén is virágozhat? És miért más Bábolnán a munkaerkölcs, mint másutt az országban? A katasztrofális züllés miért kerüli el a gazdaságot?

Ahogy a dombormű összképéhez a mélyedések, az árnyékot rejtő vájatok is hozzátartoznak, a hiányzó, de fellelhető kérdések ugyanúgy hozzátartoznak a Bábolna című filmhez is. Sára mindezeket a kérdéseket forgatás közben is feltehette volna. De valószínűleg azért nem tette föl, mert ő első lépésre nem elemezni és szétboncolni készült Bábolnát, hanem a film számára és a néző számára is fölfedezni.