A történelem metaforája

Amikor a 80 huszár forgatókönyve az Alföldben megjelent, a töredékesen fölfogható visszhangokból két ellentétes vélemény alapgondolatait rakhattuk össze Sára Sándorral.

Az egyik hang az elismerésé, sőt hellyel-közzel az átfűtött örömé volt: végre egy film az 1848-as időkről! Ráadásul nem a közismert események sorozatából kiszakított történetlánc, amelynek a csörrenését iskolás álmaink óta halljuk, de olyan mellékága a nagy sodrú folyamnak, amely mégis az egész korszakot elénk tudja újra idézni.

A másik hang ennek az ellenkezőjét fogalmazta meg sajnálkozva: ismét egy ómódi film a magyar történelemről! Ismét egy Székely Bertalanos látomás a dicsőséges, de zokogtató múltról!

Ha vadidegenek ejtegetnek el ilyen mondatokat, akkor is fölfigyel rájuk az ember, hát még ha az ismerősök és a barátok fején villámlik át hasonló vélekedés! A fanyalgók, a sajnálkozók, a jóindulatú bírálóink elsősorban nem a forgatókönyvet kifogásolták, hanem már a szándék eredetét: mit is akarunk mi a szelíd és langyos hetvenes évek végén 1848-cal? Netán föl akarjuk rázni az országot a délutáni kávézások, a sorozatos ünneplések, a lelki kiegyezések bódulatából? Ifjú szemek nyitogatói akarunk lenni a Jókai módszerénél szikárabb módszerünkkel? Legalább ha egy parabolikus filmre vállalkoztunk volna, amely a Szegénylegényekhez vagy a Nincs időhöz hasonlóan áttöri a történelem kőkerítését, és mai fogcsikorgatásokkal üzen! De egy realista menetű film nemigen illik már se Sára Sándor nevéhez, sem az enyémhez. Nyugtalanítóbb, tüskésebb, egyszóval huszadik századibb a mi idegrendszerünk ennél. Betapaszthatja-e az ember a fülét ilyen salaktalan őszinteség előtt? Főleg ha belülről is hall ehhez hasonló suttogásokat?

Elzárkózás helyett mindkettőnknek a történelmi dráma és film magyarországi szerepéről kellett külön-kölön is elgondolkodnunk.

 

*

 

Filmünk egy 1848-ban hazaszökött huszárszázad története. Kitalált, megszerkesztett történet, noha minden mozzanata mögött dokumentumerejű tények is ott sorakoznak. Aki ismeri Petőfi Lenkei százada című költeményét, iránytűt tart a kezében, mert a film gondolata – ha nem is kizárólagosan – a Lenkey-féle huszárszázad hazaszökésétől kezdett el bennünk lombosodni.

A kezdet kezdetén kétféle filmi megoldás kínálkozott számunkra: vagy az eredeti történetet dolgozzuk föl, amely fordulatos és izgalmas, ha úgy tetszik, hazafias kalandfilmnek is elképzelhető, vagy teremtünk egy olyan metaforát, amelyben a „történelem lelke” nyilatkozik meg.

Mindkét megoldás mögött ugyanaz lett volna a történelmi háttér:

Az 1848. márciusi forradalom híre, mint tudjuk, eljutott azokhoz a magyar huszárezredekhez is, amelyeket a Habsburg-birodalom azért tartott az ország határán túl szolgálatban, hogy a birodalom elleni lázadásokat, népfölkeléseket ne a helybeli katonákkal kelljen leveretnie, hanem idegen országbéliekkel. A lengyelt a magyarral, a magyart az olasszal vagy az osztrákkal és így tovább.

A márciusi események nyomán megalakult ideiglenes magyar kormány – puszta létérdekből is – rákényszerült, hogy a birodalom eddigi gyakorlatát valamiképp megpróbálja visszafordítani. Azzal az elháríthatatlan kéréssel folyamodott a királyhoz, hogy a csapatokat kicserélhessék: a Magyarországon állomásozó lengyeleket, cseheket, olaszokat, osztrákokat vigyék tőlünk el, és a Galíciában, Ausztriában, Itáliában szolgáló magyarokat pedig küldjék haza. A cseresznyés rétesért remegő király illendően megígér mindent, de cserére soha se kerül sor. Az ígéret következményeként annyi mégis megtörténik, hogy a hazatérés reménye végigborzong az ezredeken. S akadnak, akiket a remény lázadóvá, őrültté, szökevénnyé érlel egyik pillanatról a másikra. Kisebb-nagyobb csapatok szökdösnek haza Prágából, Ausztriából, Itáliából. Elsőül a Württembergi király nevét viselő huszárezred szökik haza a Galíciai Mariampolból, Lenkey János vezetésével.

Ha csupán regényes történetet akartunk volna Sára Sándorral megfilmesíteni, elég lett volna belekapaszkodnunk a Lenkey-huszárszázad lovainak a sörényébe, s vitetni magunkat árkon-bokron, izgalmakon, érzelmeken át a megnyugvásig: a hazaérkezésig. Hiszen két filmre való drámai helyzete is van az eredeti történetnek. A galíciai lengyelek lázongása. A nemzetőrségünk lefegyverzése. Egy tüntetés, ahol a magyar huszárok érzelmileg a tüntetők mellé állnak. Egy fiatal lengyel gróf halála, akit lengyel golyó ölt meg, aztán a temetése, ahol az indulatok megfékezésére kivezényelt magyar huszárok viszik a koporsót. S a dráma további sorrendjében: Lenkey kérdőre vonása, lecsukatása hat napra, a szökés elhatározása, a tisztek és az altisztek kényszerítése a szökésre s mindenekfölött a jobbágyokból lett huszárok sodró és sodortató honvágya, hazaszeretete.

Az így megírt és leforgatott film is korszakébresztő lett volna. A hazaszeretet romantikus költeménye. Emlékműve egy példaértékű vállalkozásnak, melyre büszke lehet a nemzet.

Százharminc esztendő után azonban ezt kevésnek éreztük. A történelmi lecke szép és tagolt fölmondása helyett mi azt a torokszorító érzést akartuk az emlékezet aljáról fölszabadítani, amely nemcsak ebben az egyetlen történetben ráz meg és kísért bennünket, de szinte végigköveti történelmünk minden nagy kezdeményezését: fölkészülés nélkül, vérbe boruló aggyal ugrani bele a cselekvés örvénylő mélyvizébe.

Hagyományosabb filmtabló és korszerűbb filmparabola helyett mi tehát olyan törétenelem-metaforát próbáltunk megteremteni, amely ugyanúgy ráillik a Rákóczi-féle szabadságharcra, mint 1848-49-re vagy későbbi föllobbanásainkra és leveretéseinkre.

Filmünk történetét dióhéjban így foglalhatnám össze: Egy lengyel kisvárosba magyar huszárezred érkezik, rendfenntartó paranccsal. A parancs veleje az, hogy mindennemű lázadást már a csírájában eltapossanak. A huszárok azonban hallottak már a márciusi eseményekről, a jobbágyság eltörléséről, sőt, hírek szállingóznak már arról is, hogy az országban harcok folynak. A kisvárosba érkezésük utáni napokban a századból megszökik egy huszár, Korsós András, kinek letelt már a tízéves szolgálati ideje, s ha a századot nem vezénylik ki a forrongó lengyelek megfékezésére, törvényesen is hazamehetett volna. Szökése azonban kudarccal végződik. Elfogják, s a kisváros főterén – elriasztásul – a saját bajtársaival vesszőztetik félholtra. A lengyeleknek kapóra jön ez az embertelen jelenet: követelik, hogy vigyék haza az idegen katonákat. A lázongó diákok közül néhányat lecsukat a városba kihelyezett osztrák tábornok. Ez újabb és mérgesebb indulatokat vált ki. A tábornok a tüntetők közé lövet. A karneválian kavargó tömeg megzavarodik, és fejvesztetten menekülne a térről a mellékutcákba. A forradalom híreivel és igazságával átitatott magyar huszárezred nem emel kardot a tüntetőkre, holott parancsa van rá!

A századot – emberies viselkedése miatt – büntetésből Prágába vezénylik. Magyarország helyett Prága? Ha ég-föld összeszakad, akkor se! Ez a fölforrósult dac robbantja ki a szökés gondolatát.

A huszárok megesküsznek egymásnak, hogy hazamennek. Csakhogy ilyen erejű döntés sose történhet meg tragikus áldozat nélkül. A döntés után néhány pillanat múlva máris van halottja a vállalkozásuknak. Íme, a sorstól kikényszerített cselekvés példája, amely történelmünkben kísértetiesen újra és újra visszatér. Az önmagát nem ismerő elhatározás, amely csupán a célt ismeri.

Megtörtént a halállal megpecsételt cselekedet, s ez beindítja a végzetet. Elkezdődik a huszárok kálváriája. Átúsztatás a Dnyeperen. Üldözés, eltévedés. Egy-két huszár leszakadása. A tisztek erkölcsi párviadala egymással. Kinek van igaza? A katonának vagy a saját ellentmondásaiba bonyolódó embernek? Aztán a kelepcék, a helyek, a reményvesztés, az önpusztítás jelenetei, harc a maradék erejükért, a maguknak fogadott eskü megtartásáért, mivelhogy az embert a saját igazságai és fogadkozásai fenyegetik leginkább. És a kemény próbák után a gyalázatos végjáték: a huszárok bekerítése, fölmorzsolása, megtizedelése.

A nyolcvan huszárból végül csak néhány érkezik haza. Kifulladva, kifosztva, a veszteség iszonyú terheivel. Harangszó fogadja őket, de kideríthetetlen, hogy köszöntő-e ez, vagy halottsirató. Vajon megérte-e a nagy áldozat? Vagy kár volt annyi eltékozolt élet? Csupa olyan kérdés tolulna nyelvünkre, melyet az aradi tizenhárom holtteste mellől egy egész nemzet kérdezett meg, és kérdezhet még ma is.

Az egyenlőtlen harc megrendítő drámája révén kapcsol be mindnyájunkat a film saját történelmünkbe. Az erkölcsi igazság győzelmének és a fizikai leveretés állapotának ellentmondásos alaphelyzetébe. Abba a mítoszérvényű alaphelyzetbe, amely szerint az embert meg lehet ölni, de szándéka és az igazsága megölhetetlen.

Van a filmnek egy olyan határozott és tisztán kihallható szólama, amely ezt az egyenlőtlen harcot tételszerűen is megfogalmazza. A hegyek közé szorított, éhes és elcsigázott huszárok kapitánya, Paál Farkas a vele szembeszegülő Bódogh Szilveszternek ezt mondja: „Ha van igazságtalan háború, főhadnagy, ez az. Megütnek, visszaütsz, úgy igen. De hogy előbb kidöglesztenek, éheztetnek, játszanak veled, szétrohasztják az idegeidet, és csak akkor üthetsz vissza… nem! Térden csúszni a tett színhelyére… tessék, most te következel, ha marad még erőd…” S a szökést ellenző főhadnagy a kivégzése előtt ugyanebbe az egyenlőtlen harcba kényszerül bele. Erkölcsi győztesként, de széttört karddal búcsúzik a maradék, illetve a megtizedelt bajtársaitól.

A drámai és a testi kínlódások a film végére észrevétlenül összeadódnak. S maga a film úgy zuhan elénk, mintha egy szikladarab hasadna ki a hegyből, amelynek neve: magyar történelem.