Hátratekintés

Sose gondoltam arra, hogy jó lenne filmet írni. Nem a műfajtól idegenkedtem, hanem a műfaj körüli zajos udvartartástól. A kirakati fények föllobbanásától ott is, ahol belül szegényes volt a bolt.

S hogy mégse sikerült megúsznom a filmmel szövődő, máig-se-tudom-minek-nevezzem viszonyomat, nem titokban kirügyező becsvágyamon dőlt el, hanem egy kettős barátság kipattanásán.

Kósával és Sárával kötött barátságomén.

A hétfejű sárkány tágas, huzatos ketrecébe velük együtt sétáltam be – maholnap tizedik esztendeje.

Az eltelt idő azonban egy percig sem volt olyan mesei, mint ahogy távolról hinni lehetne. Noha közben nemcsak hogy belebonyolódtam, hanem bele is szerettem a műfajba.

Keserűen teszem hozzá: mind ez ideig viszonzatlanul.

Kezdetben a „filmezést” – a magam részéről – vállalkozásnak tekintettem. Mint ahogy annak tekintettem a paraszti világról írt tudósításaimat is. Másféle hírt adni a valóságról, mint amit a víz hátára írt cikkek, beszámolók adhatnak; másféle történeteket, történelmet s másféle megrendülést közvetíteni, mint amit politikusok, szakemberek közvetítenek.

Tudom, és valamelyest már akkor is tudtam, hogy ami vállalkozásból születik, ritkán emelkedhet a vállalkozások célja fölé. De azt is tudtam, hogy a vállalkozás-kényszert, ezt a művészetek elé örökösen odagördülő szikladarabot Magyarországon lehetetlen kikerülni. Mert a meg-megszakadó s éppen ezért folytonosság nélküli közéletünkben mindig és mindent elölről kell kezdenünk. A táncot a kályhától. Az evést a kenyérsütéstől. A hegymászást a hegymászó bakancs fölhúzásától. Sőt, még a múltat is a jelenidő dobbantójáról fejest ugorva kell fölhúznunk a mélyből, s mesterséges légzéssel életre kelteni.

A Tízezer napban, a Feldobott kőben s az Ítéletben is jelen van ez a kétfelé húzó kényszer. Keresni egyrészt a lehetséges és a hiteles áttételt; másrészt viszont föltárni, megmutatni az áttétel nélküli valóságot is, ami elemi erejű, nyitott, ami feszült s ami még eldöntetlen.

Talán ezért is van igazuk azoknak, akik túlzsúfoltnak, nehézkesnek ítélték eddig filmjeinket. Csakhogy ez az igazság – a föntebb elmondottak fényében – a boldogok s a széplelkek szeplőtlen igazsága. Azoké, akik általában ablakból szokták nézni a hólapátolók esetlen, lassú, gémberedett mozgását – áthárítva mindent a munkamegosztás tagadhatatlan törvényszerűségére.

De a téli párával befuttatott hasonlat félrevihet. Magunk mentése helyett megyek tovább az érvek folyása mentén.

Határozottan hiszem, hogy a filmjeinket terhelő zsúfoltság még akkor sem a mi kizárólagos „találmányunk”, ha gyors és villogó jelzők helyett, a kelleténél csakugyan jobban ragaszkodtunk a súlyosabb metafora-láncolatokhoz. Éspedig azért nemcsak a mienk, mert ennek a „barokkos” zsúfoltságnak alájátszik művészetirányításunk túlzó, barokkos aggodalma is. Sugallni nyíltan, de még inkább szemérmesen olyasmiket sugall, hogy takarjuk el az érzéki valóság ágyékát. Hogy még zuhanás közben se legyen az ember csupasz. Még esendőségében sem esendő, tragikusságában se menthetetlen. Mintha egy ember bukása rögtön egy rendszerét is jelképezné. Így aztán minél közelebb jut egy mű a lényeghez, annál több súly, nehezék kell – ellensúlyozásképpen. Annál több körülményeskedés a körülmények ábrázolásához.

Ugyanezt a fölösleges kényszert a homorú oldaláról is kitapogathatjuk. Például azokat a filmeket, melyeket a modellteremtés remek gondolata szült és alakított, a túlcsordulás, a túlburjánzás ellentéteként a szikárság veszélye fenyegeti. A sejteket körülvevő nedvesség elapadása.

Egyszóval: aki film rendezésére vagy csak film írására adja is a fejét, föl kell vállalnia azt is, ami ellen épp a filmjével akar hadakozni. Nem egyszerűen csak egy sajátos belső ellentmondást, ami így még szépen is hangozhatna, de egy más mintára gyúrt ellenfelet is, aki pénzre, belátásra, ideiglenes politikai óhajokra vagy egyéb tilalmakra hivatkozva azt akarja, hogy a művészet inkább csak kedvezzen a valóságnak, mint hogy maga is valóság legyen.

A költészetben a legszigorúbb cenzorok maguk a költők. Úgy értem, hogy a jó költők együttese. A rossz versnek sose kegyelmeztek meg, írta azt bárki március tizenötödikéről, az istenről vagy a jóhangzású tulipánfáról.

Ezzel szemben a filmeket még a véletlenek is cenzúrázzák: a jó idő, a rossz idő, az időhiány, a pénzhiány, az anyagok, a táj szegénysége – nem beszélve egyéb természeti vagy természetellenes jelenségekről.

Persze, ismerem jól a közbevethető érveket: a vers keveseké, ezért lehet nyitottabb – a film viszont sokaké, ezért kell szorosabb korlátok közt tartani.

Bármennyire ismerem is ezeket a megfontolásokat, sose tudtam őket elfogadni. Ellenkezőleg, az izgatott, hogy a keveseknek szóló költészetet, amely egyúttal gondolkodás és létfölismerés is, hogyan lehetne és hogyan kellene épp a film révén közkinccsé tenni.

Valamikor a népballadák, amiket nem szavalva, hanem énekelve adtak elő, gyors filmszerű vágásaikkal, nyelvi és képi sűrűségükkel ezt a költői éhséget elégítették ki. Még a ponyvának beillő történetekből is olyan magas fokú megrendülést csiholva ki, ami száz-százötven év óta se veszített érzelmi, gondolati, sőt „tanítói” hatásából sem.

Nem volt véletlen, hogy Kósával és Sára Sándorral egyetértésben egy elvontabb szerkezetű filmmodell kialakítása helyett eddig tudatosan a sorsok, a történelem, az anyagok, a tárgyak, az érzékletes-érzéki valóságból előrobbantható balladaiságot kerestük.

Három filmmel a hátunk mögött, ma már nagyjából tudjuk, hol jártunk jó úton, s hol vakösvényeken. Igazi s talán erőteljes balladai hangvételt kevertünk néha bánkbános fennköltséggel s nemzeti klasszicizmussal.

Keressünk utólagos mentséget abban, hogy a fiatal Bartók is Kossuth-szimfóniát írt előbb, s csak utána talált rá a jellegzetes bartóki hangra? Kereshetnénk is, ha ez a keresés mai filmgyártásunk anyagi, politikai, ízlésbeli, üzleti viszonyai miatt lehetséges volna. Vagy, mondjuk, ha egy filmet elő lehetne adni két zongorán, tíz hegedűn, trombitákon, sípokon, hárfákon – kiválasztott műélvezők előtt.

De máris a felhők közt lépkedek.

 

Amit a filmírásban kezdetben még vállalkozásnak hittem, tíz év hideg és forró zuhanyai után gyötrő fölvilágosodássá alakult át bennem. Mert nemcsak a dráma műfajához, a helyzet-, az alak- és a légkörteremtés izgalmas titkához jutottam közelebb, hanem társadalmunk működési elveihez és gyakorlatához. Az Ítélet forgatása közben Közép-Európa idegérzékenységéhez és sebeihez.

Félek, hogy a film révén szerzett tapasztalataimat a továbbiakban mégsem a filmben használhatom, hanem tágabb körből visszavonulva a szűkebbe: az irodaloméban. Ott, ahol kevesebben ülik körül az asztalt. De talán ott is csak elmorzsálva, mert a film körül keringő ügyek szinte a családi titkok bensőségével és pőreségével képviselik kicsinyben társadalmunkat.