Filmek, színészek

 

 

 

 

Hátratekintés

Sose gondoltam arra, hogy jó lenne filmet írni. Nem a műfajtól idegenkedtem, hanem a műfaj körüli zajos udvartartástól. A kirakati fények föllobbanásától ott is, ahol belül szegényes volt a bolt.

S hogy mégse sikerült megúsznom a filmmel szövődő, máig-se-tudom-minek-nevezzem viszonyomat, nem titokban kirügyező becsvágyamon dőlt el, hanem egy kettős barátság kipattanásán.

Kósával és Sárával kötött barátságomén.

A hétfejű sárkány tágas, huzatos ketrecébe velük együtt sétáltam be – maholnap tizedik esztendeje.

Az eltelt idő azonban egy percig sem volt olyan mesei, mint ahogy távolról hinni lehetne. Noha közben nemcsak hogy belebonyolódtam, hanem bele is szerettem a műfajba.

Keserűen teszem hozzá: mind ez ideig viszonzatlanul.

Kezdetben a „filmezést” – a magam részéről – vállalkozásnak tekintettem. Mint ahogy annak tekintettem a paraszti világról írt tudósításaimat is. Másféle hírt adni a valóságról, mint amit a víz hátára írt cikkek, beszámolók adhatnak; másféle történeteket, történelmet s másféle megrendülést közvetíteni, mint amit politikusok, szakemberek közvetítenek.

Tudom, és valamelyest már akkor is tudtam, hogy ami vállalkozásból születik, ritkán emelkedhet a vállalkozások célja fölé. De azt is tudtam, hogy a vállalkozás-kényszert, ezt a művészetek elé örökösen odagördülő szikladarabot Magyarországon lehetetlen kikerülni. Mert a meg-megszakadó s éppen ezért folytonosság nélküli közéletünkben mindig és mindent elölről kell kezdenünk. A táncot a kályhától. Az evést a kenyérsütéstől. A hegymászást a hegymászó bakancs fölhúzásától. Sőt, még a múltat is a jelenidő dobbantójáról fejest ugorva kell fölhúznunk a mélyből, s mesterséges légzéssel életre kelteni.

A Tízezer napban, a Feldobott kőben s az Ítéletben is jelen van ez a kétfelé húzó kényszer. Keresni egyrészt a lehetséges és a hiteles áttételt; másrészt viszont föltárni, megmutatni az áttétel nélküli valóságot is, ami elemi erejű, nyitott, ami feszült s ami még eldöntetlen.

Talán ezért is van igazuk azoknak, akik túlzsúfoltnak, nehézkesnek ítélték eddig filmjeinket. Csakhogy ez az igazság – a föntebb elmondottak fényében – a boldogok s a széplelkek szeplőtlen igazsága. Azoké, akik általában ablakból szokták nézni a hólapátolók esetlen, lassú, gémberedett mozgását – áthárítva mindent a munkamegosztás tagadhatatlan törvényszerűségére.

De a téli párával befuttatott hasonlat félrevihet. Magunk mentése helyett megyek tovább az érvek folyása mentén.

Határozottan hiszem, hogy a filmjeinket terhelő zsúfoltság még akkor sem a mi kizárólagos „találmányunk”, ha gyors és villogó jelzők helyett, a kelleténél csakugyan jobban ragaszkodtunk a súlyosabb metafora-láncolatokhoz. Éspedig azért nemcsak a mienk, mert ennek a „barokkos” zsúfoltságnak alájátszik művészetirányításunk túlzó, barokkos aggodalma is. Sugallni nyíltan, de még inkább szemérmesen olyasmiket sugall, hogy takarjuk el az érzéki valóság ágyékát. Hogy még zuhanás közben se legyen az ember csupasz. Még esendőségében sem esendő, tragikusságában se menthetetlen. Mintha egy ember bukása rögtön egy rendszerét is jelképezné. Így aztán minél közelebb jut egy mű a lényeghez, annál több súly, nehezék kell – ellensúlyozásképpen. Annál több körülményeskedés a körülmények ábrázolásához.

Ugyanezt a fölösleges kényszert a homorú oldaláról is kitapogathatjuk. Például azokat a filmeket, melyeket a modellteremtés remek gondolata szült és alakított, a túlcsordulás, a túlburjánzás ellentéteként a szikárság veszélye fenyegeti. A sejteket körülvevő nedvesség elapadása.

Egyszóval: aki film rendezésére vagy csak film írására adja is a fejét, föl kell vállalnia azt is, ami ellen épp a filmjével akar hadakozni. Nem egyszerűen csak egy sajátos belső ellentmondást, ami így még szépen is hangozhatna, de egy más mintára gyúrt ellenfelet is, aki pénzre, belátásra, ideiglenes politikai óhajokra vagy egyéb tilalmakra hivatkozva azt akarja, hogy a művészet inkább csak kedvezzen a valóságnak, mint hogy maga is valóság legyen.

A költészetben a legszigorúbb cenzorok maguk a költők. Úgy értem, hogy a jó költők együttese. A rossz versnek sose kegyelmeztek meg, írta azt bárki március tizenötödikéről, az istenről vagy a jóhangzású tulipánfáról.

Ezzel szemben a filmeket még a véletlenek is cenzúrázzák: a jó idő, a rossz idő, az időhiány, a pénzhiány, az anyagok, a táj szegénysége – nem beszélve egyéb természeti vagy természetellenes jelenségekről.

Persze, ismerem jól a közbevethető érveket: a vers keveseké, ezért lehet nyitottabb – a film viszont sokaké, ezért kell szorosabb korlátok közt tartani.

Bármennyire ismerem is ezeket a megfontolásokat, sose tudtam őket elfogadni. Ellenkezőleg, az izgatott, hogy a keveseknek szóló költészetet, amely egyúttal gondolkodás és létfölismerés is, hogyan lehetne és hogyan kellene épp a film révén közkinccsé tenni.

Valamikor a népballadák, amiket nem szavalva, hanem énekelve adtak elő, gyors filmszerű vágásaikkal, nyelvi és képi sűrűségükkel ezt a költői éhséget elégítették ki. Még a ponyvának beillő történetekből is olyan magas fokú megrendülést csiholva ki, ami száz-százötven év óta se veszített érzelmi, gondolati, sőt „tanítói” hatásából sem.

Nem volt véletlen, hogy Kósával és Sára Sándorral egyetértésben egy elvontabb szerkezetű filmmodell kialakítása helyett eddig tudatosan a sorsok, a történelem, az anyagok, a tárgyak, az érzékletes-érzéki valóságból előrobbantható balladaiságot kerestük.

Három filmmel a hátunk mögött, ma már nagyjából tudjuk, hol jártunk jó úton, s hol vakösvényeken. Igazi s talán erőteljes balladai hangvételt kevertünk néha bánkbános fennköltséggel s nemzeti klasszicizmussal.

Keressünk utólagos mentséget abban, hogy a fiatal Bartók is Kossuth-szimfóniát írt előbb, s csak utána talált rá a jellegzetes bartóki hangra? Kereshetnénk is, ha ez a keresés mai filmgyártásunk anyagi, politikai, ízlésbeli, üzleti viszonyai miatt lehetséges volna. Vagy, mondjuk, ha egy filmet elő lehetne adni két zongorán, tíz hegedűn, trombitákon, sípokon, hárfákon – kiválasztott műélvezők előtt.

De máris a felhők közt lépkedek.

 

Amit a filmírásban kezdetben még vállalkozásnak hittem, tíz év hideg és forró zuhanyai után gyötrő fölvilágosodássá alakult át bennem. Mert nemcsak a dráma műfajához, a helyzet-, az alak- és a légkörteremtés izgalmas titkához jutottam közelebb, hanem társadalmunk működési elveihez és gyakorlatához. Az Ítélet forgatása közben Közép-Európa idegérzékenységéhez és sebeihez.

Félek, hogy a film révén szerzett tapasztalataimat a továbbiakban mégsem a filmben használhatom, hanem tágabb körből visszavonulva a szűkebbe: az irodaloméban. Ott, ahol kevesebben ülik körül az asztalt. De talán ott is csak elmorzsálva, mert a film körül keringő ügyek szinte a családi titkok bensőségével és pőreségével képviselik kicsinyben társadalmunkat.

 

1971

 

 

 

Szerep és barátság

Sokféle műfaj hidegét és melegét ismerem már. Légköri nyomásuk súlyát szintén. Így aztán túlzás nélkül állíthatom, hogy sem a versírás, sem a próza, sőt még a füllesztőnek ítélt társadalomrajzaim se hoztak fölém annyi sötétséget, mint az a három film – Tízezer nap, Feldobott kő, Ítélet – amelyhez eddig közöm volt. Három film: három, évekig elhúzódó háború.

S hogy mégsem panaszkodom, egyedüli oka az, hogy írói s baráti elkötelezettségeim közül ezt a sok sebesüléssel járó frontszolgálatot bántam meg eddig legkevésbé. Talán mert olyan érzékeny, szigorú és hasonló törekvésű filmesekkel-rendezőkkel köthettem szövetséget, mint Kósa Ferenc és Sára Sándor. S a velük végzett munkában olyan színészekkel, mint Major Tamás, Görbe János, Koltai János, Kozák András, Bürös Gyöngyi, Molnár Tibor, Vadász Zoltán, Csíky András, George Mottoi és a Dózsát alakító Bessenyei Ferenc.

Jelentős színésznevek hallatán kinek-kinek más ugrik elsőül emlékezetébe. Néha a darab, amit játszottak; néha csak a maszk, a sötét nézőtérre kidobódó arcok fáradtsága; netán a megrendülés, amit okoztak.

Sajnos, ez utóbbi a legritkább, mert a legeszményibb.

Tapasztalatom szerint előszörre a pletykák lépcsőházi lámpája gyullad ki egy-egy színészarc mögött. Kivel élt, kivel fut, kivel hált, kinek mit mondott valami rendkívülit utoljára. Iszákos-e, nagyképű-e, nincsenek-e ferde hajlamai és így tovább.

Amíg csak messziről ismertem színészeket, sértett ez a sorrend. Gyűlöltem a közönség vadszagra megremegő orrcimpáit. A csámcsogást országos méretekben, a letyepetyéző színvonalat. De mióta nemcsak hogy megismertem közülük jónéhányat, hanem barátként és szövetségesként dolgoztam is velük, finnyásságom elmúlt. Világért se szeretném őket ártatlannak látni, még a függöny fölgördülése utáni csendben sem. Ellenkezőleg. Sarat és záptojást rájuk! Kígyót, békát az ingük alá! Mert a színész, aki a személye körül megsűrűsödő előítéleteken is úgy képes áthatolni, hogy még csatakos ügyeit, botrányait, esendőségét is el tudja felejtetni velünk – az győz igazán. Győz, mert kiszorítja a nézőből a salakot; lecsapolja ingoványos kíváncsiságát, s azt láttatja vele, amit ő lát, amit ő akar látni.

A színész munkájában, mint minden művészetben, engem ez az átváltoztató erő izgatott és izgat leginkább. A játék dialektikája, miszerint a legtökéletesebb szerepjátszás mindig a legalaposabb szembesítés. A láthatóvá vált, a „kétlábon mozgó” emberábrázolás a legláthatatlanabb dolgok fölszínre hozója.

Mindezt Bessenyei Ferenc művészi és emberi világán belül figyelhettem meg legalaposabban. Heteket, hónapokat töltöttünk együtt az Ítélet forgatása előtt, forgatása közben, sőt utána is. A megismeréshez a szokatlan terepszemlék – döglesztő hegymászások Erdélyben, vacsorafőzések idehaza s a kényszerű koplalások ugyanúgy hozzájárultak, mint magáról a Dózsa alakításáról folyó viták.

Az első élményem nem a színészre, inkább az emberre vonatkozott. A negyedik, ötödik találkozásunk után tudomásul kellett vennem, hogy Bessenyei olyan valaki, aki mellett csak lélekszakadva lehet élni. Mintha együltő helyében is a maratoni futás versenyzője volna. Mindent megél, mindent átereszt magán. Vagy más példával élve, olyan, aki a mézesmadzagon himbált örökélet helyett az örök élénkséget választja. Jelenlétté változtatva azt is, ami már nem, illetve még nem az. Mondanom sem kell, hogy ami ebben filozófiának látszik – adottság. Előnyeivel és veszélyeivel egyaránt.

Azt mindenkinek észre kellett vennie eddig, hogy Bessenyei igazi léptékegysége az emberi nagyság. Ő maga is abban a termékeny hitben tökéletesítette képességét, hogy testével, hangjával, indulataival magát a történelmet tudja testté, hanggá, indulattá alakítani, Galilei, Bolyai, Kossuth, Széchenyi, Görgey szerepében ez a meghittség nélküli nagyság hozott neki nem mindennapi sikereket.

Talán azért is várták tőle legtöbbször ugyanezt.

Mikor Kósa Ferenccel azon töprengtünk, hogy filmünk Dózsájának milyen mozgásteret, magatartást próbáljunk fölvázolni, olyasmiben egyeztünk meg, hogy Bessenyei ismert erényeit visszafogottá, csikorgóvá kell tennünk. Játékában egyszerre legyen jelen a szerep szerinti nagyság, az önmagát megszervező és kinyilvánító – ugyanakkor a minden szerepen túli emberi esettség is; a burkolt, a csöndbe temetett. S e kettő közti feszültség legyen a mozgatója.

Hogy jó volt-e ez az elképzelésünk, vagy hogy miképp valósult meg a filmen, döntsék el mások. Egy bizonyos, van olyan jelenete az Ítéletnek, amelyről akár Kósa, akár Sára, akár jómagam is külső szemlélőként beszélhetünk.

Ez a jelenet Bessenyeié. Többszörösen is. Mert nemcsak a filmbeli Dózsa alakításából emelkedik ki, de életművéből is.

A nagy tárgyalás jelenetsoraira gondolok. Zápolyáék, Werbőczyék Dózsa kivégzésének módozatait tárgyalják. A tüzes trónt, a vaskoronát, a fölnégyeltetést, a fölfalatást, táncot és éneket. Mindezt Dózsa jelenlétében. Kósa és Sára megegyeztek, hogy – ha hosszan kitartott ütemekkel is – fölváltva mutatják fönt Zápolyáékat s lent Dózsát. Felvétel közben azonban fölrobbant ez a terv. Bessenyei az átélés olyan szélsőséges, pattanásig feszült állapotába jutott, hogy Sára egyszerűen rátapadt a felvevőgépével. Holott a hangjával, a testével, a kiterjedésével játszó Bessenyei ezúttal teljesen néma volt. Egyetlen s végleges arccá tisztult. Feje ha mozdult, már a halálhoz ért. Szeme teli volt riadtsággal, de sötét, fekete kövekkel is. Megtörhetetlen kövekkel. Már nem Dózsa nézett velük, már nem Bessenyei, hanem mi néztünk, akik bukások és forradalmak feszültségét éltük és éljük századok óta. A sarokba szoruló történelem nézett ránk egyetlen ember szemével, már-már nem is azért, hogy lásson, hanem hogy őt láthassák. Lássák, és ne felejtsék.

Bessenyei ebben a jelenetben éli, szenvedi végig, amit a film még csak jelzésszerűen sem ábrázolhat: Dózsa valóságos tűzhalálát. Játéka attól hiteles, hogy a játék tagadása. Attól megrendítő, hogy összefoglalás. Vásznat betöltő arca, mint a magyar történelem látlelete. Dokumentuma.

S mi még?

Olyasmi, amiről az embernek nem szavai, inkább csak elborulásai vannak. Sebei, ragyogása.

 

1973

 

 

 

Egy félfordulat hátrafelé

Az a hat játékfilm s az a néhány útszélre sodródó forgatókönyv, amelyen Kósa és Sára neve mellett ott szerénytelenkedik az én nevem is, nemcsak a szakma és a nyilvánosság előtt, de saját kérgesedő szigorúságom előtt is, följogosítana arra, hogy filmírónak érezzem magamat. A versíróval egy bőrbe kötött filmesnek, aki ha esővel, hószakadással, földbe ásott gyerekkel vagy egy ló megrázó pusztulásával akarja kifejezni mondanivalóját – a képzeletét megtestesülni láthatja a vásznon. S néha bizony olyan csillagászati összegek ráfordítása árán, hogy a hátam is borsódzik belé.

Ki ne irigyelne ezért a kivételes helyzeti előnyért! Ki ne cserélne velem fejet és sorsot a kilombosodó dicsőség reményében!

A nagyvonalúan tágas feltételek ellenére én azonban folyamatos zavart érzek. Zavart és bizonytalanságot. Mintha a vászonra fölírt nevem másvalakié volna. Másé a történet, a párbeszédek, a féligazságok szelleme.

Könnyű volna ezt a mélyre húzódott idegenséget elintézni azzal a kéznél levő közhellyel, hogy ez így természetes, mert a leforgatott film annyira elüt a könyvtől, mint a bábból előpillangózó lepke a hernyótól, hiszen az elkészült filmben már ott van egy valóságos táj, a környezet holdudvara, a színész, a rendező egymással ötvöződő képessége, egyszóval az a mozgalmas és hitelesíthető többlet, amely a képzelet csontvázát eleven élettel ruházza föl.

Tagadhatatlan, hogy az íráshoz viszonyítva mindezek mérhető távolságot és új minőséget teremtenek. Csakhogy ezek az „új minőségek” az én esetemben sose voltak annyira újak, ahogy azt az általános tapasztalat alapján hinni lehetne, mivel a rendezőim nemcsak írótársaim, de a barátaim is, akiket akármilyen helyszínekre hurcolna is a képzelet, a félálom, a szertelenség, még szélsőséges indulataikban se szökhetnek meg a figyelmem elől. Nem beszélve arról, hogy a szökésre csak írás közben vállalkozhatnának, amikor még minden megtörténhet, mert a forgatás feszültségében már bajos lenne egy egészen más dramaturgiára fölfűzni a jeleneteket.

Valami más okát kell tehát keresnem a zavarnak. Mást, mint ami kizárólag Kósára, Sárára és rám vonatkozna. Mást, mint ami a műfajra vagy a munkamódszerünkre.

 

*

 

E jegyzeteket idehaza írom, Zámolyon. Illetve csak írnám, mert a „ritka vendéget” ötpercenként kizökkentik a kerékvágásból. Hol anyám nyit be, s elmondja, hogy zörgetett be hozzájuk egy ismeretlen, részeg motoros, aki pénzt akart tőlük éjnek idején kicsikarni, hol egy rokon kisfiú, aki a tévé képernyőjéről már ismert, de eredeti „mivoltomban” csak most lát először. Míg a rokonság alapkövét rakom le vele, s megforgatom, ahogy negyven évvel ezelőtt a felnőttek engem is megforgattak ugyanitt, ugyanebben a szobában, a filmes életemmel kapcsolatban támadt gondolataim szép lassan szétszélednek. Ami az imént még földerengett, most visszazuhan saját csöndjébe. Bármilyen gondolatszikránál fontosabb lesz a gyerek csodálkozó szeme, lassú oldódása; emlékeim magamról; fontosabb a falról rámnéző tükör, amely – Isten csodájaként – egyetlen karcolás nélkül úszta meg a háborút. A házunkat szétvetette egy ágyúgolyó, s minden ripityákra törött: az almáriumok, az ágyak, a sarokpadok, a kászli, a székek, de a tükör úgy került elő a romok alól, mint földrengés után egy csecsemő, gőgicsélve. Annyira megörültem neki, hogy el is felejtettem: szétszakadt dunyhák, birsalmaroncsok, pohárcserepek, törülközők, borotvák, gyászkendők, gerendahulladékok halmán állok. Igen, egy filmkép a múltamból: fiú, tükörrel a romok fölött. A határban halottak, az udvaron fölfújódott disznóhullák, kicsírázott faldarabok, de egy meztelen kamasz úgy áll a megmenekült, fényes tükörrel a világ közepén, mintha Isten küldöttje volna.

Elhessentem a képet, aztán a rokon fiúval kilépek az udvarra. Apám a kútnál áll, nyolcvanöt évesen, kezében horog, készül vizet meríteni. De a hosszú, póznaszerű horoggal az égre mutat.

– Oda nézzetek! Gólyák. Megjöttek végre!

A három nagy madár ott köröz Szijártóék kertje fölött. Lomhán, mintha lassított filmben lebegnének.

– Sose fogyok ki a csodálkozásból – szólal meg apám –, amikor látom őket. Bejárják a fél világot! Be a tengereket, be Afrikát, és annyi idegen ország hegyei és síkságai után is visszatalálnak. Ekkora kölök lehettem, mint ez a Laci gyerek itt, amikor Csik Pista bátyáddal, odaveszett szegény a Piavéba, fogtunk egy fecskét. Ő kapta el, aztán gyorsan a kezembe nyomta: itt van, Sándor, markold, csak agyon nem szorítsd! Már futott is be a házba, s egy darab piros rongyot hozott ki meg egy ollót. Akkor értettem meg, miben töri a fejét. Vágott a rongyból egy kis szalagot, s rákötötte a fecske nyakára: na, pajtás, mehetsz! S a következő tavaszon, mit ad isten, beállít a mi fölnyakkendőzött fecskénk. Ugyanabba a fészekbe, ahol megfogtuk, de a tavalyi piros rongydarab már olyan fehér volt, mint a hajam. Kifakult a nagy napsütésekben, esőkben.

Újabb filmképek rajzása: a gyerekkézben remegő fecske közelije. Az ujjak börtönrácsa. Az egykedvűen káráló, álmos tyúk az istállóban. A szalmapattogás. Az olló hóhéri billegése a fecske szeme mellett. A nyolcvan évig elélő gyerekizgalom föltámadása a megjelenő gólyák láttán. A kút. A kútban tükröződő árnyékok. Az idő, az idő halála, az égre bökő horognyél példabeszéde.

Valami hirtelen belém kattan. Egyszeriben megérzem, hogy száraz logikával is megtalálhattam volna a filmmel kapcsolatos zavarom és idegenségem magyarázatait, de az ész-okok csak részben világították volna meg az ős-okot. A tükör, a gyerek, a kút, a fecske, az idő s apám égre sikló tekintete azonban most mindennek más értelmet adott. Arra döbbentett rá, hogy forgatókönyveinkből hiányzik a személyes életem és élményeim forrósága. Ha egyik-másik kocka megmutat is belőlük ezt-azt, csupán csak töredékeket csillant meg, soha valami egésznek a lendületét, vakságát, hitét. Soha azt; amiért kutyául megkínlódtam, aminek a titkát én törtem föl erős szívdobogások közepette. Húszéves korom óta két nagy iskolám volt, akár végváriaknak a vitézi élet. Egyik a szerelem, s a másik a politika. Szerencsés éppenséggel egyik esetben sem voltam. Csaltam, csalódtam, hiúságomat kerékbe törték. Voltam házasságtörő és kijátszott férfi. Ádáz nagymenő a kapcsolataimban, s rajongó balek a politikában. De sokkoltató is. Éltem két nővel együtt évekig, határtalan szabadságban. Jóváhagyásuk boldog menlevelem volt a szokásos, féltékeny hercehurcák ellen. De egy napon fölrobbant ez a tökéletesnek látszó éden, amelyben otthonosság, otthontalanság egymást váltották izgalmasan. S mi más következhetett utána, mint a megsokszorozott pokol. Önpusztítás és aljasságig fokozódó gyűlölség. Történetekben és szenvedélyekben egyaránt. Leforgattunk hat filmet, s hol van legalább az egyikben is egy nő, akibe a néző beleszerethetne; aki egyedül utazik a karácsonyi vonatokon, részeg és magányos férfiak között, csak hogy nyugalmas ünnepet ajándékozzon?

Vagy hol van egy másik nő, akitől félni kell, mert előcsalja belőled a szörnyeteget? Hol van a nyarakból az az ámokfutó nyár, amikor a Magas-Tátráig fölfutottam egy lánnyal, mert azt akartam, hogy igazi vízesést lásson, ha már álmodott róla? A Tízezer napban nincs. A Feldobott kőben csak árnyéka van. Az Ítéletben egy tisztességgel és gyöngédséggel megáldott nő jár-kel, aki inkább Dózsa árvábbik énje, mint szerelmese. A Nincs időben pedig csak egy-egy apácából bújik elő a nő pillanatokra, a rendező utasítására, és egy cipőjét javíttató kurvából. S hasonló a helyzet a Hószakadással és a 80 huszárral is.

S ahogy a szerelem, ugyanúgy kimaradtak a politika izgalmas, feszült élményei is. Kimaradtak a háború, a menekülés, a halál közelképei. Az ötvenes évek sorvasztó légköre, a decemberi sártengerbe vető zámolyi parasztok Hieronymus Bosch-i nagytotálja. Egy-egy jövőt akaró férfi elkeseredett hadakozása a szakadékba zuhant eszmék kimentéséért. S mi került be a filmjeinkbe például ötvenhatból is? Az igazi dráma helyett kétfelé érvelő illusztrációs képsor. A lázadók érvei és a lázadókat leverőké. Tehát nem sok. A szövetkezetesítés megcsavargató nagy korszakából már valamivel több, de dráma ebben a témakörben se juthatott emlékezetesen szóhoz, csupán a drámára utalás formájában.

Jól emlékszem még a Tízezer nap és a Feldobott kő körüli, évekig elhúzódó vitákra. A filmekben levő tragédiát úgy értelmezte a főhatóság, hogy az a rendszert feketítené be; hogy a politikai rend akkori állapotán ejtene foltot. Végül mindkét filmet egy művészetellenes alku segítette a közönség elé. A tragikus mozzanat csakis azon az áron maradhatott benne Kósa és Sára filmjében, ha szépen keretbe illesztjük. Mivelhogy a keret átértelmezi és megszelídíti a drámát. Mit szépítsem: kiheréli. Épp azáltal, mert múlt idejűvé avatja. A jelenidejűség legkövetkezetesebb műfaját átengedi a tegnapi napnak.

Szabad-e csodálkoznunk ezek után a nézőn, aki ógva-mógva, csalódottan hagyja el a mozit? Vagy el se megy moziba? A múlt idejű dramaturgia bárhol a világon a cenzúra legravaszabb formája. Hogy miért? Azért, mert ismert és megengedett érzelmekkel bonyolít le tragédiát, vígjátékot, sőt dokumentumfilmet is. Holott új információk, új érzelmi fölfedezések nélkül nincs semmiféle művészet. Se regény, se vers, se film. Új konfliktusok nélkül ugyanúgy érdektelenségben úszkálnak az események, mint ragadozó cápák tengeri akváriumban. Uszonyuk, foguk ugyanaz; talán még félelmetes képzeteket is keltenek, de ezek a képzetek már az öngerjesztés világába tartoznak, mert az akváriumi cápák, elveszítve maguk körül a nyílt vizeket, egy befejezett történet szereplői csupán.

A máról szóló magyar filmekben sok az ilyen öngerjesztéses megoldás. A küzdelmes dramaturgiát egy mintha-dramaturgia helyettesíti. Minden olyan, mintha igazi volna! Igazi a cselekvés, igazi a fölháborodás, igazi a szenvedély, a gúny, a szorongás. Pedig csak megengedett! Hiszen egy-egy film alaptörténete s részelemei is csak olyan valóságmozaikokból szerveződhetnek össze, amelyeken ott áll a jóváhagyás pecsétje: ezt és ezt a gondolatot, ezt és ezt az életbeli tényt mostantól kezdve föl lehet használni, mert már megbirkóztunk vele. Ezt és ezt a korlátot már le lehet bontani, mert sikerült kimondanunk rá az ítéletet. De ha én például valamelyik barátom más országból való áttelepülésének a hajmeresztő történetét szeretném megírni filmnovellának, mert a kelet-európai lét elhallgatott abszurditásait ezáltal tudnám elgondolkodtatóan kifejezni, már eleve szánakozó mosoly fogadná ötletemet. Hova gondolsz? Ahhoz, hogy ez a sistergő, de nagyon is időszerű téma a film számára fölszabaduljon, előbb a politikának kell tisztába tennie a dolgokat.

E késleltető módszer különös lélektani csapdákat állít az alkotók elé. Nem az esztétikai, hanem a társadalmi igazság oknyomozóivá válnak. Holott egy film sosem attól izgalmas, tanulságos és átformáló erejű, hogy mekkora a közvetlenül kimondható igazságok vízállásszintje, hanem attól, hogy a kimondható vagy kimondhatatlan igazságok közt élő emberek mit éreznek, mitől szenvednek, mitől gubóznak be, vagy mitől veszik észre a remény közeledő vonatzaját. Amit értünk és tudunk: emlék. Még ha igazságnak nevezik is közben. A művészet igazi kötelessége tehát nemcsak az, hogy megtudjunk vagy kimondjunk valamit, hanem hogy meg is változzunk tőle: féljünk, örüljünk, legyintsünk, ordítozzunk vagy gunyoros mosollyal engedjük továbbgördülni a világot. Mert a valóság csak bennünk válik valóságossá. És időszerűvé is!

A film – adottságait tekintve – a jelenidejűség műfaja. De ezt a jelenidejűséget csakis azáltal éri el, ha ismeretlen dolgokat boncol. A jelen látszata mögött a jelen eldöntetlen konfliktusait. Antonioni Nagyítás című filmje lassan a tizenötödik életévébe lép. Másfél évtizedes múlttal a háta mögött már meg is vénülhetett volna, én mégis maibbnak érzem sok hetvenes években elkészült filmnél is. Mindenekelőtt azért, mert Antonioni egyszerű története mélyén ott villódzik jó néhány korszakos fölismerés. Elsőül az, amit az egész mű metaforája közöl: minden előhívott kép alatt ott van egy újabb s egy még újabb kép: egészen a valóság hátborzongatóan titkos mélységéig hatoló képek, amelyeknek a lényegét már szinte lehetetlenség is föltárni. Ennél persze semmivel sem kisebb erejű a másik fölismerés, az, hogy korunkban még a legrejtelmesebben végrehajtott gyilkosságokat is fölfedezhetjük, de a tettesek kiléte általában ismeretlen marad. Példa rá a Kennedy-gyilkosság is! A Nagyításban minden társadalmi tény, igazság, minden köznapi szenvedély: munka, szerelem, ivás, nemiség, ezeknek az egyetemesen érvényes gondolatoknak mennyezetvilágításban tűnhet csak elénk.

Tehetség kérdése az ilyesmi, vagy a helyzeté is? Úgy értve a helyzetet, hogy a Nagyítás filozófiáját, korszerű közérzetét – mondjuk – egy Kelet-Európában megszülető történet ledobná magáról? Ez valószínű! De ugyanilyen valószínű, hogy az itt születő történetek egy vaskosabb, lomhább, érdesebb egyetemességnek ajánlhatnánk föl csontvázukat.

Nézzük, milyen természetű alaptörténetekre gondolok. Semmiképpen se kivételes, rendkívüli, különc történetekre. Ellenkezőleg, a leghétköznapibbakra, amelyekbe naponként belebotlunk. Például egy gázolásra. Évekkel ezelőtt X. Y. pártvezető az autójával elütött egy kamaszfiút. A fiú a helyszínen meghal. A pártvezető idegileg beleroppan a sorscsapásszerű balesetbe. Kivételesen becsületes, hasznos ember hírében állt eddig is: megrendülése most még inkább megnöveli körülötte a rokonszenvet. Kiesése a munkából zavart okoz. Erkölcsi és anyagi kárt. Munkatársainak az a céltudatos gondolata támad, hogy ennek a véletlen szerencsétlenségnek a főnökük semmiképpen se eshet áldozatul. A kamaszfiú halálát már úgyse lehet jóvátenni. Azzal a legkevésbé, ha felettesük, bűntudata enyhítésére, letölt másfél évet vagy többet a börtönben. A pályája végérvényesen kettétörik. A tragédiát újabb tragédiával tetőzni komor fényűzés lenne. Az egyetlen megoldás tehát: valamiképpen tisztára mosdatni egy becsületes embert. De kérdés: elfogadja-e ezt egyáltalán? Ha szálkás, érzéketlen és hatalomtól megszédült ember volna, elfogadná. Sőt, valószínű, hogy a szerecsenmosdatást ő szorgalmazná legszívósabban. Az összeroppanásból fokozatosan ocsúdó pártvezetőt a környezete választás elé állítja: vagy a lelkiismerete tisztaságát, vagy a közösség hasznára folytatandó munkáját választja.

Hosszú rábeszélések után az illető kötélnek áll. Beleegyezik abba, hogy a közlekedésrendészet segítségével találjanak számára valamilyen látszatmentséget. Meg is találják. És úgy látszik, hogy a bíróság is föllélegzik, amikor fölmentheti a pártvezetőt. Igen ám, de a fölmentés alól mégiscsak kilátszik a cinkosság lólába. S a hamis indokokkal megvédett férfit ettől kezdve kettős bűntudat gyötri. Befelhősödnek a napjai. Kapcsolatai megromlanak. A halott fiú szüleit elég sűrűn látja, tehát felejteni se képes. De a váratlan fordulat ezután jön. A tisztára mosdatói között akad egy-két ember, aki elkezd visszaélni a gyöngeségével. Előbb-utóbb észre kell vennie, hogy a kezükbe került. S azáltal, hogy magasabb célokra figyelve elfogadta a törvénytelenséget, magát fosztotta meg a törvények, az emberi szótartás s a tisztesség jogától. Az önmagával szembekerülő ember két esztendő múlva öngyilkos lesz.

E mindennapos történet legalább annyira közhelyszerű, mint a Nagyítás meséje. De legalább annyira alkalmas is, hogy egy Kelet-Európát jellemző filozófia és közérzet hordozórakétája legyen. Aki egy ilyen történetet csiklandóssága miatt képzelne vászonra, meddig juthatna? A publicisztikus igazságokig! A mai napon kimondható igazságok ütköző faláig. A rendőrség, a bíróság, továbbá a jól ismert hatalmi módszerek egyformán megkaphatnák a maguk botütéseit. Az elkészült filmet a néző kíváncsian végignézné, s bólogatva jönne ki a moziból: ez van. Mit érne az egész! A társadalmi igazságok földerítésénél és kimondásánál sokkal, de sokkal mélyebbre kellene hatolni. A lélektan, a politika, a filozófia mélyrétegéig, ahol a személyi kultusz bugyrai sötétednek. A film egyik alaptétele az lehetne, hogy ahol a bűnt az erényre hivatkozva akarják elpalástolni, az értékek rendje helyet cserél. Vagy ennek a gondolatnak egy másik vetülete: ahol a bűnt nem büntetik meg nyilvánosan, ott a bűnnel vagy így, vagy úgy, de mindig vissza lehet élni. A Nagyításhoz hasonlóan ebben az esetben is létre jöhetne az a bizonyos esztétikai határtalanság, amely az egyik előhívott kép mögül felszínre dobná a másodikat, a harmadikat, a negyediket. S mindez, ami első látásra politikai minőségként kavardulna föl a filmben, nem maradna meg politikának, mert ellenpontként, mint az igazi létdrámákban, ott dohogna a halál, a véletlen, a kiszolgáltatottság, a hatalomnak kiszolgáltatott hatalom, a féltékenység, az érdek, az álöltözet nélküli életösztön, mely a politikai ösztönről leszakadva, a film főszereplőjét oidipuszi elszántsággal sodorná végzete felé.

De nézzünk egy még szűkebb világban lejátszódó történetet, amely ha nem hatolunk a mélyére, pletyka szintű csámcsognivaló marad.

A film a Debrecen környéki tanyavilágban játszódna a hatvanas évek végén. Négy főszereplője lenne: két fiatal tanító házaspár, huszonhat-huszonnyolc évesek. A főiskola elvégzése után együtt határozzák el, hogy a tanyavilágba mennek tanítani. Lelkesedés? Hivatástudat? Szó sincs róla! A sarat, a sötétséget, az isten háta mögötti világot azért vállalják, mert minél gyorsabban szeretnének megtollasodni. A keresetük mellett annyi disznót hízlalhatnak, amennyit erővel, s a tanulók segítségével győznek; s annyi csibét, tyúkot, kacsát, pulykát nevelhetnek, amennyit a tanítólakás körüli mező és a jó ízlés elbír.

Mind a négyen célratörők, talpraesettek. Van élményük és elképzelésük az értelmiségi életről s a modern világról. Az egyik nő már belekóstolt a nyugati életformába is: bejárta Svájcot, Németországot, Hollandiát. A lefokozott életet is annak a vigaszában és reményében vállalják el, hogy minél előbb elfelejtve a békakuruttyos éveket, belevessék magukat a mozgalmasabb világ sodró áramába. Aszkéták egy szabadabb életforma érdekében.

A két házaspárt nemcsak a közös terv melegíti össze, hanem a közös sors is. Mivel idegenek a környéken, s az ott élőkkel csupán félmondatokkal érintkeznek, egyre láthatóbban rákényszerülnek egymás barátságára. Úgy élnek, akár a jó házból való hajótöröttek. Hat kilométerre laknak egymástól, s kezdetben harmadnaponként, később azonban már naponként találkoznak, hogy együtt üssék el az eseménytelen, hosszú estéket. Egyszer egyikük, másszor a másikuk a házigazda.

Az első időkben a pénzkeresésnek van valamiféle suhantató pátosza szemükben, de ez a pátosz elég hamar meghanyatlik, s versengéssé alakul. Kimondatlan titkos futóversennyé: ki a világravalóbb, s ki ér előbb a célba? De mint ahogy minden nagy eszmének akadnak járulékos tünetei, az ő magánelképzelésüknek is akadt: a kártya és az ivászat. Gyerünk minél előbb zsákba dugni a napi teendőket: a tanítást, a moslékkavarást, elő a kártyacsomagot – éppen négyen vannak! –, s mellé a konyakot vagy a bort.

És nem is kell olyan kimerítően sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a nagy terveket dédelgető házaspár elfeledkezzék mindarról, amit a láthatárra rajzolt maga elé. Hogy az ital és a játék naponta ható bódulatában föllazuljon, „ne féljen a farkastól” sem, ne féljen semmitől se, s ha netán úgy alakul a játszma, hogy a bankot becsületből is meg kell ütni, még ha a legutolsó családi vagyon: a feleség lesz is a tét, hát megüssék. S az elkártyázott feleség nemcsak jelképesen lesz a szerencsés nyertesé, ott marad éjszakánként mindaddig, míg a férj vissza nem nyeri. Micsoda világvárosi találékonyság és szabadosság a vakondtúrásos tanyák szomszédságában! A vak pocsolyák és a kutak közelében! Látom az elképzelt film egyik mellékjelenetét: a tanítólakáshoz közeli tanya padlásáról egy munkaképtelen beteg anya nézi második világháborús távcsővel a kukoricásban kapáló lányát. Nem azt ellenőrzi, dolgozik-e a lány, hanem azt, hogy nem ólálkodnak-e körülötte férfiak. Mert ha egyszer az a kis ribanc lány megízleli a testi szerelmet, fogja magát, és odébbáll. Ő pedig ott marad egyedül, csúzosan, rossz vesével, szuvasodó szívvel, magatehetetlenül. Középkori leányféltés itt, kétszáz méterrel arrébb viszont huszadik századi szabadszerelem! New York-i, párizsi, amszterdami könnyedséggel!

Micsoda beszédes képlet s alkalom egy filmrendezőnek ez a zárt helyzet! Már-már laboratóriumi! Minden, ami ma izgat bennünket és az ingünk alá fúj, szóba hozható lenne egy ilyen közegű filmben. Szerelem, kultúra, magány, érzékiség, modern világ és elmaradt világ, hivatástudat és érdek, legfőképpen pedig az a tévútra került gazdagodási vágy, amely a két házaspár sorsán át az országot is jellemezhetné. Távoli eszmét lehetne ilyen műben szembesíteni egy tudatosan vállalt, lecsökkentett léttel. Illúziót és hamis alkut. És végül átélhetően megmutatni a törvényszerűen bekövetkező belterjes tragédiát, amely az értékek szétzüllése után gyilkosságal ér véget.

Gyilkossággal?

Akármennyire ismerik is rendező barátaim a tanyavilágot – Sára készített is róla dokumentumfilmet –, a fönti történetet mosolyogva tolnák el maguktól. Ismerik a témaelfogadás lélektanát, s nem akarnak évekig hiábavalóan dolgozni. Nem elég, hogy a fiatal tanítók harácsolók és kapzsiak, még gyilkolnak is? Mit szólnak a szülők? Mit a világ? Ilyen filmekkel népszerűsítsük a földkerekségen a szocializmust? Nincs olyan elfogadó szerv, amely egy vázlat alapján jóváhagyná a filmeket, s kibontását, elmélyítését az alkotókra bízná! Raszkolnyikov gyilkolhat. Hamlet is. De egy téveszmétől megbicsakló, fiatal magyar tanító nem!

Mit jelent ez?

Azt, hogy egy történetnek sosem az esztétikai mezeje tárul föl a dramaturgiák előtt, hanem a politikai. A megrendülés emberi esélyét így előzi meg az esetek többségében a megfontolás. A sors kiszámíthatatlan ló- és halálugrásait a taktikus lépegetés egyről kettőre.

Tizenöt éves filmes tapasztalataim után a velejét is megfogalmazhatom ennek a művészi gyakorlatnak: vásznon csak az lehet megrázó, aminek a földelését nagy körültekintéssel biztosítják az alkotók vagy a művelődéspolitika irányítói. Jó mai filmjeink emiatt a fából-vaskarikaelv miatt nem születtek.

 

*

 

A politika megengedő módja a jelenben ható közérzet földolgozása helyett a félmúlt vagy a történelmi múlt felé szorította a magyar filmet.

Egyik tanúja, illetve „áldozata” voltam ennek a folyamatnak. Magamban mindig hadakoztam a történelmi film ellen, de a sors szamárfölmutogatása közben eddig már négy múltban játszódó filmre is odakerült a nevem. Mintha életemmel is egy különös élettörvényt fogalmaznék: az ember nem az, aki lenni szeretne, vagy akinek hiszi magát. Az Ítélet, a Nincs idő, a Hószakadás és a 80 huszár is kissé a rugdalódzásom ellenére magzott föl. Kezdetben mindegyik ellen berzenkedtem, de munka közben már odaadással dolgoztam rajtuk.

Mi az eredetük ezeknek az egymással tusakodó érzelmeknek az emberben?

Nyilvánvalóan valamiféle elintézetlenség. Valami, ami nemcsak bennem, de a körülöttem csikorduló világban is ellentmondásos. Valami folytonosan bekövetkező üzemzavar.

Szabó Miklós történész a magyar filmek történelem-szemléletéről ír cikkét így kezdi: „Párizsban a Panthéonban egymás mellett feküsznek a Francia Forradalom halottai és a restauráció publicistái. Szemléletesen mutatja ez, hogy a francia közvéleménynek a forradalom óta eltelt közelebbi múlttal sincsen már közvetlen kapcsolata. Nem kavar fel érzelmeket, nem kötődik aktualitásokhoz. Valóban múlt”

Ezzel szemben Kelet-Európában – különösen a lengyeleknél és nálunk – a történelem legalább annyira a szükségszerűség és a cselekvés terepe, mint a jelen idő. Miután semmi se zárult le véglegesen vagy megnyugtatóan a múltban – se forradalmak, se békeidők –, a századokkal előbbi döntések fájdalma újra és újra kiújul, mint a derékfájás, rossz idő jöttén. Mohácsot, mint tudjuk, a sorozatos és bűnös országvesztések, országdarabolások kínja őrzi. Kossuth és Széchenyi vitáját a lojalitás és a függetlenségvágy örökösen kirobbanó válságai. Így aztán amit nem szeretünk, azt is kénytelenek vagyunk magunkhoz ölelni, mert a megváltásunkat csak abban a közegben kísérelhetjük meg, ami a megváltásunknak akadálya is egyúttal.

A félmúlt és a történelem aránytalanul nagy térhódítását filmjeinkben tehát csak részben magyarázhatjuk a kortársi politika korlátozó hatalmával. Mert bármennyire igaz is, hogy a félmúlt vagy a még távolabbi idő a politika szemszögéből nézve kevésbé kényes, mint a mindenkori jelen, a lélektani és érzelmi érvényessége azonban az elevennél is elevenebb. 1849-ben megsebez bennünket a cári beavatkozás. Ha az ország Világosnál csak forradalmat veszít, könnyebben kiheverhette volna az akkor keletkezett lelki sérülést. De minden későbbi bukásunk, kiegyezésünk eredetét visszavezethetjük a szabadságharc leverésére.

Ez csupán egyetlen példa a sok közül. Ilyen alapon megemlíthetnénk a trianoni békediktátumot, Horthyék háborúba lépését, a sztálinizmus mostanáig kiható torzulásait. Csupa-csupa összerágott, de meg nem emésztett ügye közgondolkodásunknak s ábrázoló művészetünknek.

A két irányból ömlő víz elől természetesen olyan szárazföldre húzódik az ember, ahol nagyobb védelmet, biztonságot és széttekintési lehetőséget remél.

 

*

 

Tehát kényszer és föladat sodort bennünket Sára Sándorral utolsó filmünkhöz, a 80 huszárhoz is.

A téma első körbenyargalása mindkettőnket megnyugtatott: politikai gondok nem tornyosulnak elénk, mint előző filmjeinknél. A második megközelítésre azonban már világossá vált: politikai gondok helyett komoly esztétikai gondokkal kell megküzdenünk.

Rögtön az első akadályt a stílus tisztázása jelentette: mennyire legyen vagy mennyire lehet történelmi a film? A korszak ízig-vérig romantikus: megtehetjük-e, hogy kilúgozzuk a történetből a romantikát? A romantika általában erkölcsi tartás, szembefordulás a tehetetlenkedésekkel, az adottságokkal. Csakhogy nálunk a romantika nemes változatait is körüllengi Jókai fehér szakálla. Könnyű lenne ezt leborotválni nekünk a nyolcvan huszár történetéről, de igazi baj nem az anyaggal van, hanem a magyarok történelmi tájékozatlanságával. A történelmi analfabétizmus arra kényszeríti a történelemmel foglalkozó filmest, hogy a művészi élmény mellett egy formásan kerekülő történelemórával is megajándékozza a nézőt. Gyakran egy pótvizsga anyagával. Filmjeink ettől nehézkesebbek a kelleténél.

Fölszabadító példának ígérkezett Jancsó-Hernádi Szegénylegényekének a módszere. A szikár, a könyörtelen, az idegeket kitapogató módszer, amely alapjaira vezeti vissza a történelem folyamatait, a lelki történések végösszegét adja, s úgy egyszerűsít, mint ahogy a hentes, illetve egy sebész egyszerűsít, ha csontot bont ki a húsból. Az értelem hideg előkelősége jellemzi ezt a módszert, amely mégsem érzelemellenes, ellenkezőleg, épp az érzelmeket tartja állandó feszültségben. Amikor ennek a módszernek a zsinórjára akartuk fölhúzni a szökevény huszárok drámai történetét, rá kellett ébrednünk, hogy ez lehetetlen, mert amíg Jancsóék a terror megszületését és vele párhuzamosan az árulás mechanizmusát vizsgálták, a hatalom és erkölcs gonoszul bezáruló körét, a farkasverem pillanatát, mi épp a zárt helyzetből való kitörés lezajlását. Az önmagát nem ismerő elhatárolás lelkiállapotát, amely csupán a célt ismeri.

Ha lemondunk a történetiségről, illetve a föntebb említett történelemleckéről, egy rendkívül izgalmas parabolafilmet forgathattunk volna a huszárokról. Ma és mindenkor érvényes mondanivalóval. Tudniillik a hazaszökésük történetében ott lappang egy elgondolkodtató s vérlázító allegória: akadnak olyan helyzetek, amelyekben a cselekvő ember nem az igazi küzdelemben bukik el, hanem abban az előharcban, amelybe azért kezd bele, hogy a küzdelem jogát kiverekedje, és a közvetlen cselekvés színhelyére eljuthasson, de nem jut el, mert már útközben felőrlődik.

Egy ilyen szerkezetű és mondanivalójú film talán jelenidejűbb lett volna, mint amit végül is elkészítettünk. De mi egy filmparabola helyett olyan történelem-metaforát igyekeztünk megfogalmazni, amely bár az 1848-49-es eseményekhez kötődik, mégis ráillik minden előbbi és későbbi föllobbanásunkra. A Rákóczi-szabadságharc kezdetére, lezajlására s végére ugyanúgy, mint az 1918-19-re. Mert hogyan is kezdődtek a mi forradalmaink? Úgy, ahogy a remek színpadi művek: a sorstól kikényszerített cselekvés mindig igazolhatta magát a tűrhetetlen sorssal, s föladatot a szereplőknek az erkölcsi érzék adott, nem a történelmi. Így aztán a vég is a tragédiák törvénye szerint következhetett el mindannyiszor. A 80 huszár történetét nekünk a tizenhárom aradi vértanú s a dárdával átszűrt Petőfi holtteste mellől kellett leforgatnunk. Erkölcsi végösszege nem is lehetett más, mint a fizikai leveretés és az erkölcsi győzelem ellentmondásos drámájából kiszikráztatható gondolat: a tragédiákat nemcsak a szereplők helyzete, hanem az akarata is meghatározza. Negyvennyolc eszmei képének a finomítása helyett Sárával mi ezt a tragédiát túlélő akaratot szerettük volna filmünkkel szétsugározni.

 

1978

 

 

 

A történelem metaforája

Amikor a 80 huszár forgatókönyve az Alföldben megjelent, a töredékesen fölfogható visszhangokból két ellentétes vélemény alapgondolatait rakhattuk össze Sára Sándorral.

Az egyik hang az elismerésé, sőt hellyel-közzel az átfűtött örömé volt: végre egy film az 1848-as időkről! Ráadásul nem a közismert események sorozatából kiszakított történetlánc, amelynek a csörrenését iskolás álmaink óta halljuk, de olyan mellékága a nagy sodrú folyamnak, amely mégis az egész korszakot elénk tudja újra idézni.

A másik hang ennek az ellenkezőjét fogalmazta meg sajnálkozva: ismét egy ómódi film a magyar történelemről! Ismét egy Székely Bertalanos látomás a dicsőséges, de zokogtató múltról!

Ha vadidegenek ejtegetnek el ilyen mondatokat, akkor is fölfigyel rájuk az ember, hát még ha az ismerősök és a barátok fején villámlik át hasonló vélekedés! A fanyalgók, a sajnálkozók, a jóindulatú bírálóink elsősorban nem a forgatókönyvet kifogásolták, hanem már a szándék eredetét: mit is akarunk mi a szelíd és langyos hetvenes évek végén 1848-cal? Netán föl akarjuk rázni az országot a délutáni kávézások, a sorozatos ünneplések, a lelki kiegyezések bódulatából? Ifjú szemek nyitogatói akarunk lenni a Jókai módszerénél szikárabb módszerünkkel? Legalább ha egy parabolikus filmre vállalkoztunk volna, amely a Szegénylegényekhez vagy a Nincs időhöz hasonlóan áttöri a történelem kőkerítését, és mai fogcsikorgatásokkal üzen! De egy realista menetű film nemigen illik már se Sára Sándor nevéhez, sem az enyémhez. Nyugtalanítóbb, tüskésebb, egyszóval huszadik századibb a mi idegrendszerünk ennél. Betapaszthatja-e az ember a fülét ilyen salaktalan őszinteség előtt? Főleg ha belülről is hall ehhez hasonló suttogásokat?

Elzárkózás helyett mindkettőnknek a történelmi dráma és film magyarországi szerepéről kellett külön-kölön is elgondolkodnunk.

 

*

 

Filmünk egy 1848-ban hazaszökött huszárszázad története. Kitalált, megszerkesztett történet, noha minden mozzanata mögött dokumentumerejű tények is ott sorakoznak. Aki ismeri Petőfi Lenkei százada című költeményét, iránytűt tart a kezében, mert a film gondolata – ha nem is kizárólagosan – a Lenkey-féle huszárszázad hazaszökésétől kezdett el bennünk lombosodni.

A kezdet kezdetén kétféle filmi megoldás kínálkozott számunkra: vagy az eredeti történetet dolgozzuk föl, amely fordulatos és izgalmas, ha úgy tetszik, hazafias kalandfilmnek is elképzelhető, vagy teremtünk egy olyan metaforát, amelyben a „történelem lelke” nyilatkozik meg.

Mindkét megoldás mögött ugyanaz lett volna a történelmi háttér:

Az 1848. márciusi forradalom híre, mint tudjuk, eljutott azokhoz a magyar huszárezredekhez is, amelyeket a Habsburg-birodalom azért tartott az ország határán túl szolgálatban, hogy a birodalom elleni lázadásokat, népfölkeléseket ne a helybeli katonákkal kelljen leveretnie, hanem idegen országbéliekkel. A lengyelt a magyarral, a magyart az olasszal vagy az osztrákkal és így tovább.

A márciusi események nyomán megalakult ideiglenes magyar kormány – puszta létérdekből is – rákényszerült, hogy a birodalom eddigi gyakorlatát valamiképp megpróbálja visszafordítani. Azzal az elháríthatatlan kéréssel folyamodott a királyhoz, hogy a csapatokat kicserélhessék: a Magyarországon állomásozó lengyeleket, cseheket, olaszokat, osztrákokat vigyék tőlünk el, és a Galíciában, Ausztriában, Itáliában szolgáló magyarokat pedig küldjék haza. A cseresznyés rétesért remegő király illendően megígér mindent, de cserére soha se kerül sor. Az ígéret következményeként annyi mégis megtörténik, hogy a hazatérés reménye végigborzong az ezredeken. S akadnak, akiket a remény lázadóvá, őrültté, szökevénnyé érlel egyik pillanatról a másikra. Kisebb-nagyobb csapatok szökdösnek haza Prágából, Ausztriából, Itáliából. Elsőül a Württembergi király nevét viselő huszárezred szökik haza a Galíciai Mariampolból, Lenkey János vezetésével.

Ha csupán regényes történetet akartunk volna Sára Sándorral megfilmesíteni, elég lett volna belekapaszkodnunk a Lenkey-huszárszázad lovainak a sörényébe, s vitetni magunkat árkon-bokron, izgalmakon, érzelmeken át a megnyugvásig: a hazaérkezésig. Hiszen két filmre való drámai helyzete is van az eredeti történetnek. A galíciai lengyelek lázongása. A nemzetőrségünk lefegyverzése. Egy tüntetés, ahol a magyar huszárok érzelmileg a tüntetők mellé állnak. Egy fiatal lengyel gróf halála, akit lengyel golyó ölt meg, aztán a temetése, ahol az indulatok megfékezésére kivezényelt magyar huszárok viszik a koporsót. S a dráma további sorrendjében: Lenkey kérdőre vonása, lecsukatása hat napra, a szökés elhatározása, a tisztek és az altisztek kényszerítése a szökésre s mindenekfölött a jobbágyokból lett huszárok sodró és sodortató honvágya, hazaszeretete.

Az így megírt és leforgatott film is korszakébresztő lett volna. A hazaszeretet romantikus költeménye. Emlékműve egy példaértékű vállalkozásnak, melyre büszke lehet a nemzet.

Százharminc esztendő után azonban ezt kevésnek éreztük. A történelmi lecke szép és tagolt fölmondása helyett mi azt a torokszorító érzést akartuk az emlékezet aljáról fölszabadítani, amely nemcsak ebben az egyetlen történetben ráz meg és kísért bennünket, de szinte végigköveti történelmünk minden nagy kezdeményezését: fölkészülés nélkül, vérbe boruló aggyal ugrani bele a cselekvés örvénylő mélyvizébe.

Hagyományosabb filmtabló és korszerűbb filmparabola helyett mi tehát olyan törétenelem-metaforát próbáltunk megteremteni, amely ugyanúgy ráillik a Rákóczi-féle szabadságharcra, mint 1848-49-re vagy későbbi föllobbanásainkra és leveretéseinkre.

Filmünk történetét dióhéjban így foglalhatnám össze: Egy lengyel kisvárosba magyar huszárezred érkezik, rendfenntartó paranccsal. A parancs veleje az, hogy mindennemű lázadást már a csírájában eltapossanak. A huszárok azonban hallottak már a márciusi eseményekről, a jobbágyság eltörléséről, sőt, hírek szállingóznak már arról is, hogy az országban harcok folynak. A kisvárosba érkezésük utáni napokban a századból megszökik egy huszár, Korsós András, kinek letelt már a tízéves szolgálati ideje, s ha a századot nem vezénylik ki a forrongó lengyelek megfékezésére, törvényesen is hazamehetett volna. Szökése azonban kudarccal végződik. Elfogják, s a kisváros főterén – elriasztásul – a saját bajtársaival vesszőztetik félholtra. A lengyeleknek kapóra jön ez az embertelen jelenet: követelik, hogy vigyék haza az idegen katonákat. A lázongó diákok közül néhányat lecsukat a városba kihelyezett osztrák tábornok. Ez újabb és mérgesebb indulatokat vált ki. A tábornok a tüntetők közé lövet. A karneválian kavargó tömeg megzavarodik, és fejvesztetten menekülne a térről a mellékutcákba. A forradalom híreivel és igazságával átitatott magyar huszárezred nem emel kardot a tüntetőkre, holott parancsa van rá!

A századot – emberies viselkedése miatt – büntetésből Prágába vezénylik. Magyarország helyett Prága? Ha ég-föld összeszakad, akkor se! Ez a fölforrósult dac robbantja ki a szökés gondolatát.

A huszárok megesküsznek egymásnak, hogy hazamennek. Csakhogy ilyen erejű döntés sose történhet meg tragikus áldozat nélkül. A döntés után néhány pillanat múlva máris van halottja a vállalkozásuknak. Íme, a sorstól kikényszerített cselekvés példája, amely történelmünkben kísértetiesen újra és újra visszatér. Az önmagát nem ismerő elhatározás, amely csupán a célt ismeri.

Megtörtént a halállal megpecsételt cselekedet, s ez beindítja a végzetet. Elkezdődik a huszárok kálváriája. Átúsztatás a Dnyeperen. Üldözés, eltévedés. Egy-két huszár leszakadása. A tisztek erkölcsi párviadala egymással. Kinek van igaza? A katonának vagy a saját ellentmondásaiba bonyolódó embernek? Aztán a kelepcék, a helyek, a reményvesztés, az önpusztítás jelenetei, harc a maradék erejükért, a maguknak fogadott eskü megtartásáért, mivelhogy az embert a saját igazságai és fogadkozásai fenyegetik leginkább. És a kemény próbák után a gyalázatos végjáték: a huszárok bekerítése, fölmorzsolása, megtizedelése.

A nyolcvan huszárból végül csak néhány érkezik haza. Kifulladva, kifosztva, a veszteség iszonyú terheivel. Harangszó fogadja őket, de kideríthetetlen, hogy köszöntő-e ez, vagy halottsirató. Vajon megérte-e a nagy áldozat? Vagy kár volt annyi eltékozolt élet? Csupa olyan kérdés tolulna nyelvünkre, melyet az aradi tizenhárom holtteste mellől egy egész nemzet kérdezett meg, és kérdezhet még ma is.

Az egyenlőtlen harc megrendítő drámája révén kapcsol be mindnyájunkat a film saját történelmünkbe. Az erkölcsi igazság győzelmének és a fizikai leveretés állapotának ellentmondásos alaphelyzetébe. Abba a mítoszérvényű alaphelyzetbe, amely szerint az embert meg lehet ölni, de szándéka és az igazsága megölhetetlen.

Van a filmnek egy olyan határozott és tisztán kihallható szólama, amely ezt az egyenlőtlen harcot tételszerűen is megfogalmazza. A hegyek közé szorított, éhes és elcsigázott huszárok kapitánya, Paál Farkas a vele szembeszegülő Bódogh Szilveszternek ezt mondja: „Ha van igazságtalan háború, főhadnagy, ez az. Megütnek, visszaütsz, úgy igen. De hogy előbb kidöglesztenek, éheztetnek, játszanak veled, szétrohasztják az idegeidet, és csak akkor üthetsz vissza… nem! Térden csúszni a tett színhelyére… tessék, most te következel, ha marad még erőd…” S a szökést ellenző főhadnagy a kivégzése előtt ugyanebbe az egyenlőtlen harcba kényszerül bele. Erkölcsi győztesként, de széttört karddal búcsúzik a maradék, illetve a megtizedelt bajtársaitól.

A drámai és a testi kínlódások a film végére észrevétlenül összeadódnak. S maga a film úgy zuhan elénk, mintha egy szikladarab hasadna ki a hegyből, amelynek neve: magyar történelem.

 

1979

 

 

 

Bábolna életrajza – filmen

Sára Sándor doni összeomlásról tervezett filmje hagyományos szerkezetű és hosszúságú filmnek indult. Egyrészes, legföljebb kétrészes dokumentumműnek, amely emlékezés, vallomás és elemzés egyidejű ötvözete; szigorú keretek közt tartott történelmi vízió. S mi lett belőle a forgatás során? Legelőször egy huszonöt részes televíziós változat: a Krónika s később egy korabeli híradókkal, fotókkal földúsított s moziban is vetíthető hétórás filmfolyam: a Pergőtűz. Azt is mondhatnám, hogy egy monstrum, egy góliát-mű, egy minden szabványt elsodró és szétfeszítő alkotás.

Az ember félelemmel gondol az ilyen rendhagyó művekre, de mocorgó kíváncsisággal is, hisz ami ennyire öntörvényű és szabálytalan, s ennyire nem fél az unalom farkasvermeitől, annak föltétlenül van valami mindenen túli titka és küldetése.

A hétórás Pergőtűz után, amely már évek óta bemutatásra vár, Sára Sándor most egy még teljesebb műre vállalkozott. Bábolnáról forgatott dokumentumfilmet. A film hét részből áll, s körülbelül tíz óra alatt pörög le.

A néző – meghallva a film „személyi adatait” – rémületében ismét a fejéhez vagy a szívéhez kap: micsoda istenkísértés megint! Micsoda árvízi nagyképűség és terjengősség újra! Mintha a mammut-epikák korában élnénk, s nem a gyorsan lezajló történetekében.

Kár volna rögtön az első fölmordulásra mentegetni és védeni Sárát: csakugyan próbára teszi a nézőt. Csakugyan megkínozza. Két elcipelhető kő helyett ő két szikladarabot hengerít elénk. A Pergőtűzben például nem csak a doni katasztrófa tényeit, eseménysorozatát mondatja el a résztvevőkkel: közkatonákkal és tábornokokkal, hanem Magyarország második világháborús viselkedéstörténetének sűrű előzményeit s okát, a trianoni fejszecsapásoktól kezdve a Horthy-rendszer történelmi félrecsúszásáig mindent. Filmje egyszerre összpontosít magára a tragédiára s a tragédia lassú, de sorsszerű kifejlésére. E kettős cél alaposan megnöveli az időt és a terjedelmet.

De növeli más is. Legérezhetőbben Sára dokumentarista módszere. Ő legfontosabb bizonyítéknak mindig az emberi gondolatot, érzelmet, vallomást tartja. Amit aztán az emberi arc hitelesít, vagy éppen leront. És elfogadható ténynek kizárólag azt tekinti, amit egymástól függetlenül sokan megfogalmaznak. A tárgyilagosságot tömérdek ember személyes élettörténetéből és emlékezetéből hántja ki. Továbbadni és elhitetni így csak azt akarja, amiről közben ő maga is meggyőződött.

A három évig alakuló-készülő Pergőtűz után hasonló módszerrel vágott neki a Bábolna című filmjének is. Ismerte Burgert nevét, hallotta a személye körüli fényes és kormos mendemondákat, hallott néhány képzeletajzó mondatot Bábolna szerepéről a mai magyar mezőgazdaságban, s foglalkoztatni kezdte a téma. A szövevényes múlt után a szövevényes jelen. A történelem morális és végzetszerű monológjai után a történelmet befolyásoló gazdasági élet gyakorlatias küzdelme. Az, ami új medret és új öntőformákat készít a jövőnek.

Más rendezők tudatosan, aprólékos módszerességgel készülnek föl hasonló föladatra. Sára jóformán csak önmagát készítette elő hangulatilag és lelkileg. Bábolnát ő nem népszerűsíteni akarta, nem mérlegre tenni, vagy szétszedni, mint egy furcsán működő szerkezetet, hanem megismerni és megérteni.

 

*

 

A két világháború közötti magyar irodalom új műfajt gyöngyözött, illetve verítékezett ki magából: az irodalmi szociográfiát. A nemzeti önismeret és a népismeret százados elmaradásait pótolták az új műfaj egymás után megjelenő, lázító kötetei: a Puszták népe, aViharsarok, Az Alföld parasztsága, a Falusi krónika, az Ormánság, A tardi helyzet, a Futóhomok, a Néma forradalom, a Székely bánja, hogy csak a legjelentősebbeket említsem közülük. Mindegyik könyv egy-egy magyarországi táj, egy-egy társadalmi népcsoport és társadalmi gond sűrítménye. A könyvek együtt Magyarország látleletének tekinthetők.

A húsz évvel ezelőtt fölélesztett és elindított Magyarország felfedezése sorozat könyvei ezt a klasszikussá érett szociográfiai műfajt folytatják, korunk körülményeihez igazodva. Sára Sándor Bábolna című filmje – a rendező szándéka ellenére is – ebbe a két korszakra fölosztható szociográfiai vonulatba tartozik bele.

Erre utal egyébként a film szélesre kiárkolt folyásmedre is. Maguk a képsorok pöröghetnének jelenidőben, mesterségesen teremtett vagy véletlenszerűen „elcsípett” szituációkban. A múlt és a félmúlt dolgai összekeveredhetnének benne a mai napéval, s a mai napé a tegnapival, s egy húsz év előtti élmény, a maga érzelmi telítettségével, mindennél jobban újraértelmezhetne például mindent, ami időközben lezajlott. Más szóval: a film, a modern regény időbontásos technikájával élve, fölgyorsíthatta és tán le is rövidíthette volna Bábolna bemutatását. Sára azonban a lassan hömpölygő epika komótosságát választotta. A centiről centire való terjeszkedést.

Föltehetően abból indult ki, hogy az országlakók zöme alig vagy egyáltalán nem ismeri Bábolnát. Van, aki annyit tud róla csak, hogy a Szent István körúti gyorsbüfében kapható grillcsirke ott cseperedett föl. Másvalaki annyit, hogy Bábolna a reformszövegekkel elkendőzött magyar újkapitalizmus támaszpontja. Egy harmadik épp ennek az ellenkezőjét, nevezetesen azt, hogy a szocializmus Bábolna nélkül a fél lábára még jobban sántítana. A tizedik, a huszadik pedig azt állítja, hogy a Csepel Művek és a Ganz-MÁVAG együtt még a töredék hasznát se éri el annak, amit a Burgert Róbert vezette gazdaság elér. Sára ezzel a féltudással, ezekkel a szóbeszédben terjedő hírekkel, illetve a lagymatag tájékozatlansággal szembeszállva próbálta Bábolna aprólékosan realista arcképét megteremteni.

A film első két részében megelevenedik a gazdaság múltja. A történelmi mértékkel is mérhető idő; az egykori Magyar Királyi Állami Ménesbirtok életrajza, Mária Terézia korától a második háborúig. Rang és szegénység. Katonák és cselédek. Ez a kettős élet határozta meg százötven éven át Bábolna múltját. A lótenyésztés révén a hadiiparhoz és az arisztokratikus Magyarországhoz tartozott; az élelmet, a takarmányt termelő kétkeziek révén viszont a cseléd-Magyarországhoz. Erről a társadalmi tudathasadásról pontos – és a szegénységében is méltóságot sugárzó – képet rajzol Sára Sándor. Néhány egykori cseléd arca, mondata, élete Illyés Gyula Puszták népére emlékezteti a nézőt. Mintha az a világ elevenedett volna meg a vásznon, ökrökkel, béresekkel, intézőkkel, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy Bábolnát sokkal kevesebb cselédnek kellett időről időre elhagynia, mint más pusztákat. A formák, a keretek zártabbak és szigorúbbak voltak, de nagyobb védelmet is nyújtottak az ott élő szegényeknek.

Miközben Bábolna történetére figyelünk a filmen, észrevétlenül Magyarország társadalmi és politikai félmúltja is megelevenedik. Az első világháború ideje, a Tanácsköztársaságé, a második világháborúé, a földosztás, a szövetkezetesítés hónapjai, a mezőgazdaságra rászabaduló ostobaság korszaka, egyszóval minden kihagyhatatlan mozzanata annak az időnek, amely idáig kísért bennünket. Rákosi például sose „aratott” Bábolnán, de egy filmhíradón megőrzött „kaszás jelenete” mégis beépül a film szerkezetébe. Sára nem egy hazug politikai idillt leplez le a képpel, hanem egy egész hazug korszakot. Ugyanis ez az az idő, amikor Bábolnán egy volt kubikost, egy jóindulatú, jámbor, de szakértelem nélküli férfit neveznek ki vezérigazgatónak.

Valójában a filmen egyetlen szó sem hangzik el arról a kontraszelekciós folyamatról, amely nem egyszerűen bűne, hanem szervi hibája a szocializmusnak, de ha nem hangzik is el, a vallomások és a „beidézett” híradóképek egyértelműen ezt erősítik föl. Kiderül, hogy amit a politika nyelvén építésnek neveztek, az a leépülés volt inkább. A fejlődés pedig a visszafejlődés.

Sára megvethetné, kigúnyolhatná ezt a múltat, sőt a sírásó lapátjával még utánadobhatna egy adagnyi dühöt is, de ő tartja magát a krónikus szerepéhez. S minél érzelemnélkülibb és ítéletmentesebb összegezést készít, annál élesebb lesz a határ a között a Bábolna között, amelynek volt tradíciója, s amely 1960-tól Burgert Róbert vezetésével, komoly vajúdások közben, újjászületik.

 

*

 

A ló gyönyörű állat. A szép ló mozgása esztétikai élmény. Burgert beszél erről csak úgy mellékesen a kamera előtt. S hozzáteszi, hogy a lovat is a szépsége alapján kell szelektálni, mint az asszonyt. E megbocsátható, férfias közhely Burgert esetében egy alapgondolatot takar: a szelekció gondolatát. Azaz: aki megtanul szelektálni, nemesít. Állatot, növényt, gondolatot egyaránt. Fölkínálkozó esélyeket ugyanígy. És természetesen embert is. Munkást, szakértőt, politikust, tudóst.

A film nem mondja ki, csupán sugallja, hogy az egész társadalom életét megfertőző kontraszelekcióval Bábolna tudatosan fordult szembe, s mint valami „helyi társadalom”, a kiválasztódás, a nemesítés merész gyakorlatát követve, maga is kivált. Ezerkilencszázhatvan óta emberek jöttek-mentek, cserélődtek. Gyorsabban, mint másutt. Aki maradt, azt már valami gyötrelemben fogant eredmény, sőt siker is marasztalta. Némi eretnekséggel azt is mondhatnánk, hogy Bábolnát a konfliktusok szülték, nem a tervek.

Széchenyi, a nagy nemzetgazdász, pontosan tudta, hogy aki Magyarországon jobban akar gazdálkodni, annak mindenekelőtt politikai reformokat kell kierőszakolnia a társadalomban. Ezt a törvényt a legjobb mai gazdasági vezetők is tudják, de mit tehetnek, ha épp a politikai reformok nem akarnak sehogy se megszületni? Aligha kereshetnek más megoldást, mint Burgert Róbert, aki – politikai reformok híján – egy-egy magas tisztségű politikust szerzett meg jó ügyei támogatójául. A filmben Erdei Ferenc és Fehér Lajos neve többször is elhangzik. Burgert gyakran az ő pajzsukat kapva maga elé kezdett olyan vállalkozásokba, amelyek hajmeresztőeknek látszottak. Ilyen volt a baromfiprogram – a „lovak helyett csirkét” jelszó –; ilyen a Lohmann-féle baromfirendszer megvásárlása és meggyökereztetése; a legfejlettebb tőkés országok technikájának behozatala az országba, amikor ennek még a puszta gondolatától is sokakat kivert a hideg; ilyen a monokultúrás kukoricaprogram megvalósítása; a külkereskedelmi jog kiügyeskedése és okos alkalmazása.

Bábolna negyed század alatt a magyar mezőgazdaság olimpikonja lett. Világhíresség. Igazi versenytárs a világpiacon. Akik attól féltek, hogy a tőkés termelési móddal és gépekkel együtt az ideológiát is behozza és elterjeszti, félelmükben megfeledkeztek arról, hogy egy ilyen átrendeződéshez a tulajdonviszonyoknak is alaposan meg kellene változniuk Magyarországon. S Bábolna filmbeli „életrajzával” ismerkedve épp azon hökken meg a néző leginkább, hogy politikai s társadalmi rendszerünk nem vagy alig változott valamit az elmúlt két évtizedben, de politikai és társadalmi gyakorlatunk érezhetően megváltozott. Időközben különféle érdekcsoportok alakultak ki az országban. Például a mezőgazdászok csoportja, a reformistáké, a reformellenzőké, a nehézipariaké és így tovább. A központi hatalom ma már sokkal kevésbé parancsol ezeknek a csoportoknak, mint régen, jószerével inkább csak szabályozni próbálja őket.

Abban, hogy ilyen önálló csoportok – ilyen autonóm képződmények – kialakulhattak társadalmunkban, megkülönböztetett szerepe volt Bábolna működésének, létének. Gazdasági jelentőségét így egészítette ki – szinte járulékos elemként – az erkölcsi haszon is.

 

*

 

Kovács András falakat feszegető filmje: a Nehéz emberek, több mint húsz esztendő után is úgy maradt meg az emlékezetemben, mintha egy izgatott harang verte volna fejbe az embert. Düh és valami nagyszerű remény kondul meg bennem ma is, ha fölidézem. Düh a tömérdek ostobaság láttán, amivel ama „nehéz embereknek” küzdeniük kellett, s remény azért, hogy az ember nem keretezhető be mégse, nem verhető le teljesen, mert ha kékülve, ha megalázottan is, de megkísérli szétrúgni a korlátozó kereteket.

Sára Sándor hétrészes filmje egy vérbeli nehéz ember, Burgert Róbert alakja és munkája köré szerveződött. Elvárhatná a néző, hogy szíven üsse vagy fejbe kólintsa egy nagyharang. Azonban a film egyetlen jelenete sem zaklatja föl. Nincs benne küzdelem, feszültség, dráma; nincs vértolulás. Az ölre menő hadakozások emlékét is megszelíditi utólag egy-egy kesernyés mosoly: földbe vertük egymást, mint a mesében, de kievickéltünk belőle, s most itt vagyunk. Te abban nem hittél, hogy Bábolna kereskedni is megtanul az egész világban, én pedig azt elleneztem erősen, hogy Budapest patkánytalanítását, ezt az őrült ötletet, épp nekünk kell elvállalnunk. Az idő elmúlt, s egyik dologban nekem, a másikban neked lett igazad.

A filmben persze nem hangzik el hasonló párbeszéd. Egyáltalán párbeszéd alig. Az emlékezés közege mégis arra késztet bennünket, hogy mindezt kihalljuk a sorok közül.

Játék és merő jóindulat volna ez a képzelődés bennem, ha nem erősítene meg hitemben egy nyilvánvaló paradoxon: Bábolna sokkal többet tud, sokkal többet elért már, mint amennyit meg tud fogalmazni önmagáról. Sokkal messzebbre jutott a szocializmus lényegének a fölfejtésében és átszabásában, mint amennyit ebből bevallhat.

Aki végighallgatja Burgert Róbert többórás monológját a filmen, amely egy izgalmasan csapongó regény vázlatának is beillene, megsejtheti, hogy a „főnök”, a „vezér” úgy tárul föl, mintha közben az értékek elrejtésén is munkálkodnia kellene. Igen, az értékek elrejtésén. Mi ez? Szerénység, vagy megfontolt taktika? Egyik sem. Kedvem lenne azt mondani, hogy termelési erő és módszer. Tudniillik, ha egy olyan bölcsességgel, leleménnyel, képzelőerővel, sőt színészi képességekkel rendelkező ember, mint Burgert Róbert, mindezt a maga értékének és dimenziójának megfelelő nyíltsággal mondaná el, saját magát akadályozná a cselekvésben. Még pontosabban: az értékek teljes megmutatásával az új értékek megszületését. Hiszen az a negativitás, amely egy-egy új gondolatot szokott fogadni nálunk, leginkább a magzat elhajtásában tökéletesítette magát. Hogyan is fogalmaz Burgert erről? Azt mondja, hogy: „Megfúrni ebben az országban mindenkinek van hatalma. Százszorosan több, mint valamit támogatni. Egyébként is valamit támogatni: személyes rizikó. Valamit megfúrni – ahhoz nem kell személyes rizikó…”

 

*

 

De ha már az értékek finom elrejtésénél tartunk, a takargatás módszerét hadd vonatkoztassam a film egész fölépítésére, szerkezetére. Ugyanis a túlontúl egysíkúnak látszó építkezés – a filmet összegező értelem és élmény szemszögéből nézve – a láthatónál sokkal szövevényesebb. Gondoljunk csak arra az izgalmas ellenpontozásra, amely a Puszták népe világát fölidéző első rész és a Fúga története között végig kitart. A múlt és a jelen szájba rágó szembesítése helyett Sára Sándor egy szemérmes és lírai párhuzamot teremt. A Ferenczi család és a Mátray család párhuzamát. A tegnapi történelemét és a maiét. Arcok, helyzetek villannak össze anélkül, hogy a szándék lólába kilógna.

A Fúga egyébként is az egész Bábolna-film átlényegítő „zárójelenetének” is beillene.

Egy házaspár magánélete bomlik ki előttünk – a szerelem, a hivatás, a munka megmásíthatatlan igézetében. A teljes emberi élet meghódításának a vágya egy szörnyű betegség árnyékában.

A férfi a gazdaság egyik állatorvosa; egy modern kísérleti program tudományos megszervezője, célt látó és a világ színvonalára fölemelkedett kutató és gyakorló orvos, aki Bábolna elitjéhez tartozik, elsősorban korszerű gondolkodása és elkötelezettsége révén.

A felesége – betegsége előtt mezőgazdasági szakember, betegsége után – tanárnő. Egy kettétört életpálya nemcsak azt keserítheti el, akivel a tragédia történt, hanem a másik embert is. Ebben az esetben a férjet.

A Fúga házaspárja azonban nem adta meg magát a bajoknak. Mint valami új romantika úttörői, remekművet faragtak az életükből. Amikor már befutottak, révbe értek, s megnyugodhattak volna, egyetlen lányuk mellé egy korlátozott mozgású árva lányt fogadtak örökbe. Szinte csak azért is olyan lányt, aki beteg, aki segítségre szorul. Dacuk persze nem dac volt a sors ellen vagy az Isten ellen, hanem igazi, cselekvő, mély humanizmus. Manapság egészen ritka képesség.

Annyi értelmet, gondolatot, emberséget, amennyit ez a dokumentumfilm közvetít, általában csak a játékfilm tud közvetíteni. Újkori racionalizmus és régi-régi erkölcsi légkör fonódik össze a Fúgában, s emeli különleges rangra az egészet. A film egyértelműen azt árasztja szét jelenetei sorával, hogy a hideg és számító célratörés a gazdasági életben nem föltétlenül rombolja szét az ember lelkivilágát, kultúrateremtő vagy befogadó igényét.

Sára a filmet kicsit az elkövetkező évek metaforájának is szánja. Figyelmeztetésnek és példának.

A Fúga teljesen önálló filmnek is tekinthető. De csak formailag. Mert tartalmilag minden idegszálával a Bábolna-film többi részéhez kötődik. Hiszen a háttér: a gazdaság; a kifutópálya: a gazdaság, s az életalakítás közege is Bábolna adottsága és szelleme. Könnyen megeshetett volna, hogy e nélkül az adottság nélkül és szellem nélkül a házaspár minden bajában és jó törekvésében kizárólag saját erkölcsi tartalékaira kényszerül, s jó esetben csupán az önfenntartás pátoszáig jut el, s ott meg is reked.

 

*

 

Egy vers, egy regény, vagy akár egy dokumentumfilm, nemcsak önmagával azonos és teljes, hanem azokkal a gondolatokkal is, amelyeket a nézőből kivált. A Bábolna ugyan nem meditatív, de aki végignézi a „leltárt”, egymás után teheti föl magának a fontosabbnál fontosabb kérdéseket. Hány Bábolnát bírna el például Magyarország? Egyet? Kettőt? Netán többet is? Vagy: Nádudvar és Bábolna különbsége csupán gazdasági-e? Nádudvar ugyanis egy hagyományos közösség világán belül alakult s növekedett, Bábolnát inkább egy mesterségesen kialakított közösség, az alkalmazottak közössége hozta létre. Vajon megmarad-e a különbség végig, vagy közelíteni fognak egymáshoz? S ha igen, melyik hat majd jobban a másikra? Továbbá: mennyire egyszemélyes vállalkozás Bábolna? Annyira, mint a Kádár-rendszer? Vagy kiérlelt termelési és kereskedelmi szervezet immár, amely elsősorban Burgert Róbert műve, de az örökösök kezén is virágozhat? És miért más Bábolnán a munkaerkölcs, mint másutt az országban? A katasztrofális züllés miért kerüli el a gazdaságot?

Ahogy a dombormű összképéhez a mélyedések, az árnyékot rejtő vájatok is hozzátartoznak, a hiányzó, de fellelhető kérdések ugyanúgy hozzátartoznak a Bábolna című filmhez is. Sára mindezeket a kérdéseket forgatás közben is feltehette volna. De valószínűleg azért nem tette föl, mert ő első lépésre nem elemezni és szétboncolni készült Bábolnát, hanem a film számára és a néző számára is fölfedezni.

 

1985

 

 

 

Szögesdrót a tudatban

1945. május 9-én, délelőtt tíz órakor, Zámolyon is megszólaltak a harangok. A szétlőtt torony kondér nagyságú lukain át messziről is látni lehetett lázas hánykolódásukat a félhomályban. Hétköznap lévén, mi másra gondolhattam volna első ijedelmemben, mint arra, hogy meghalt valaki a faluban. Meghalt? De ki halhatott meg ilyen váratlanul? Már hat hete visszatértünk a három hónapos menekülésből, s így tudnunk kellene, kicsoda készülődött csöndben a temető felé. Reggelig azonban senkiről se tudtunk… Vagy lehetséges, hogy megint fölrobbant valaki a határban? Ez a legvalószínűbb – futott át rajtam az új keletű rémület, mivelhogy Zámoly heteken át frontfalu volt. Igazi hadszíntér s földjei, a négyszázötven kilőtt tank roncsai mellett, teli vannak aknákkal, szanaszét heverő lövedékekkel… Nem, ez lehetetlen. Ha valaki aknára lépett volna, vagy fölrobbanó lövedék roncsolja szét, már mindnyájan tudnánk.

De hát akkor mért zúgnak olyan eszelősen azok a harangok?

Néhány perc múlva fölszakadó, izgatott kiáltások nyargalták be a falut többfelől is. „Ne féljen senki! Veszély sincs, halott sincs! Azért harangoznak, mert vége a háborúnak.”

Vége? Vége? Csakugyan vége?

Aki nem élte át ezt a pillanatot, nemcsak hogy nem tudja elképzelni, micsoda lidércnyomástól szabadult meg akkor az ember, de saját korát, ezt a mi huszadik századunkat se értheti meg igazán.

Mintha föltámadtunk volna halottainkból!

Ettől a naptól kezdve újra jó volt készülődni és reménykedni, kijárni még a széttaposott kertbe is, lépegetni a fák közt, végiglapogatni a törzsüket, mint nagy utat bejárt lovak nyakát. S természetesen jó volt felejteni is. Felejteni a napról napra kiújuló rettegést, a katyusák hangját, a földönfutás jeleneteit, befogva egy kis kordéba s rohanni a fagyos országúton, vérző hasú katonalovak között.

Vége, vége – aki az egy órán át tartó harangozásban el tudta képzelni, hogy a harcok befejezésével, maga a háború is befejeződött, együgyűségében igazán boldog lehetett.

Szinte a legutolsó időkig így gondolkodtam én is: elhittem, hogy 1945. május 9-vel pontot tett a történelem a szörnyűségek mögé. A hitemet akkortájt, negyvenötben, még az se zavarta meg, hogy hajmeresztő híreket hallottunk a különféle hadifogolytáborok állapotáról, a tífusz, a vérhas kivédhetetlen támadásairól ezekben a táborokban. Sőt az sem ébresztett föl teljesen, hogy a nyár derekán hazajött egyik „játszópajtásom”, Zsoldos János, tizenkilenc évesen, valahonnét az ukrajnai táborból, átlátszó medúzaarccal, s két hét múlva meghalt. Nemcsak a feje volt püffedt, hanem a hasa is. A tekintete olyan üres volt, mint egy üveggolyóé.

Azt lehetett hinni, hogy ez már nem háborús esemény. Ez már háború utáni történet: utóhang, záradék.

Pedig nem az volt.

Csak mostanában, negyven-egynéhány év után kezdjük sejteni, hogy a háború sem a diadalmas ágyúlövésekkel, sem az öröm kiharangozásával nem ért véget. Másképp, más formában és más „csatatereken” folytatódott.

Miután az első világháború befejeződött, sem a győztesek, sem a vesztesek nem titkolóztak tovább. Négy-öt év alatt felszínre kerültek a tények s a „mélypolitikai” szándékok. Azt is mondhatnánk, hogy ennek a háborúnak még nem voltak nyakatekert és fullasztó komplexusai. A megszenvedett frontkatonák – voltak légyen azok lengyelek, csehek, magyarok, oroszok, németek, franciák, szerbek – húsz éven át öntötték magukból a lövészárkok történetét. A hősiesség, a megfutamodás, sőt a frontbarátság ellenfelek közt szövődő történeteit. A beléjük táplált gyűlölködését is természetesen. Przemysl, Doberdo s más legendás európai csatahelyek a győztesnek és vesztesnek is egyaránt rangot adtak. Mintha ez a háború – minden tébolya ellenére – megőrzött volna valamit az ösztönökbe írt katarzis képességeiből. Például apám, nagybátyám s minden rokonom, aki a muszkák, a „kutya kozákok” vagy a taljánok ellen harcolt, egész életében úgy gondolt vissza erre a küzdelemre, miként a tragédiák megrendült szereplői szoktak a magukéra.

Ugyanezt mondhatjuk el szóról szóra az első háborús hadifogságok világáról is. A szenvedés szenvedés volt akkor is, a bukás igazi bukás, de maga a lét, a csapdába vergődő hadifogolylét nem aljasult és nem mocsokolódott úgy be, mint a második háborúban. Ebben a másodikban nem a Nagy Párbaj, hanem a mészárszék hideg logikája győzött. Az ölés, a gyilkolás kéjes perverzitása. S csodálkozhatunk-e azon, hogy ez terjedt át a fogolytáborok életére?

Lehet, hogy ez a minőségi másság, magyarul fogalmazva: ez a minősíthetetlen értékromlás rontotta meg a harcokban és a hadifogságban részt vevő katonák mesélő kedvét?

Vannak történetek, amelyek bármennyire hátborzongatóak vagy torokszorítóak, mindenáron kikívánkoznak az emberből. Izgatószerré, csodává vagy tanulsággá akarnak válni, mint a Krisztust követő Péter háromszori árulása a Getsemáne-kertben vagy Néró cézári gyönyörködése az általa fölgyújtott Róma égésekor.

De vannak olyan történetek, amelyek ha megestek is, irtóznak mindenféle nyilvánosságtól. Elmondatlanok akarnak maradni. És nem azért, mert elmondhatatlanok, hanem, mert nincs öntörvényű dramaturgiájuk, vagy mert az emberi képzelet tágas köréből is kihullanak.

Idetartoznak az auschwitzi haláltábor máig elmondhatatlan, visszanyelt történetei és a szovjet haláltáboroké. Épp a napokban került a kezembe egy könyv a sztálini lágerekről: Varlam Salamov Kolima című könyve. Ez az elbeszéléskötet – még mellékmondataiban is – tele van ilyen „elmondhatatlan” történetekkel. A sok közül csak egyet emelek ki: új parancsnok érkezik Kolimára. Az új parancsnok, magától értetődően új isten is: élet és halál ura, akit így illendő fogadni mindenkinek. A bemutatkozó szemlén azonban egy elcsigázott rab mély talicskában gunnyadozik, amikor a Magasságos Személy közeledik feléje. Talpra kellene ugrania. De mély talicskájából még egy labdaizomzatú fiatalember se tudna nagy hirtelen fölpattanni, nemhogy egy végelgyengüléses nyomorult, kibe hálni jár a lélek. Tiszteletlen viselkedéséért szó nélkül fejbe lövik.

Micsoda aránytalan fizetség ez? Ilyen égbekiáltó túlzás csakis olyan társadalmakban születhet meg, ahol maga az ember nem a létezés főszereplője többé, nem a viszonyítás és viszonyíthatóság alanya, ahol a hatalom, ez az óriási pióca, minden személyiség szellemét, vérét, erkölcsét megpróbálja kiszívni. Huszadik századi emlékeink teli vannak csontvázemberekkel: fonnyadt élőkkel és elfonnyadt halottakkal. Ott látjuk őket a német gázkamrák előterében, a tömegsír felé tartó targoncákon, amelyekről izom és hús nélküli karok, lábak lógnak le, mint fényesre levágott kukoricaízék. És egyre növekvő számban ott látjuk őket csontra vetkőztetve a szovjet büntetőtáborokban is, ahol a gyilkos gáz munkáját a forró fürdő utáni ötvenfokos hideg végzi el vagy a farkasok. Illetve az éhség, a flekktífusz, a vérhas.

Mit tudtunk mi a „keleti pokolról” sokáig? Alig valamit. A háború tolongó képei, füstös és véres apokalipszise mindent eltakart előlünk. Szolzsenyicin Gulagja ugyan fölrobbant tudatunkban, mint megmagyarázhatatlan bűnökkel s politikai rémtettekkel telített atombomba, de mi valahogy mégis azt hittük: ami a háborúhoz kapcsolódó gyűjtő-, büntető- és hadifogolytáborokban történt, messzi van tőlünk. Messzi, mint Szibéria és az Északi-tenger fagytüskés, dermedt világa. Ha elvétve egy-egy kósza híradás, beszámoló megrázott is bennünket, mint például Gábor Áron Amerikában megjelentetett három könyve szovjetúnióbeli hadifogságáról, Csalog Zsolt M. Lajos 42 éves című dokumentumnovellája vagy Rózsás János Münchenben kiadott Keserű ifjúsága a Gulagról. Mindegyikőjük emlékiratát kivételes számadásnak éreztük inkább, s nem a magyarság közös tragédiáját fölemlegető és megörökítő műnek. Mintha pokoljárásuk egyéni s különc balszerencse lett volna csupán, nem pedig százezres magyar tömegek sorsa is.

Mi okozhatta bennünk ezt a tudatkisiklást? Ezt az emlékezetvesztést? A magyar nemzeti öntudat hagyományos hiánya? Vagy valami vadonatúj félelem, amely megszállta sejtjeinket s beteges feledékenységet kényszerített ránk?

Az a gyanúm, hogy a történelem is csak dadogva tudna válaszolni ezekre a kérdésekre. Hiszen ha csak „egyszerű vesztesként” kerülünk ki a második világháborúból, feltehetően lélekben ugyanúgy talpra tudunk állni, mint Trianon után. De negyvenötben mi már nem „egyszerű vesztesei” voltunk a háborúnak, hanem országcsonkítási komplexusokkal megterhelt nép, amelynek már arra se volt ereje, hogy a győztesek igazságával szemben a vesztesek igazságát is kiharcolja magának. Azt az összezsugorodott hídfőállást, ahol megvetheti a lábát. Ehelyett elfogadta a fölszabadulás történelmi, politikai, filozófiai látszatát. Azt azonban, hogy maga a fölszabadulás egyúttal megszállás is volt, önvédelmi reflexből és történelmi kényszerből elhallgatta, megzavarva ezzel – méghozzá hosszú időre – a nemzet eligazodási ösztönét. Egyszerre hideg és meleg? Egyszerre bukás és emelkedés? Egyszerre függetlenség és kiszolgáltatottság? Egy modern, lélektani regény hősei se képesek ilyen ellentmondásos helyzetből kivágódni valamilyen tisztásra, hát még egy összekuszálódott ország tömegei! A Moszkvából hazatért kommunisták semmire sem tudták volna úgy ráépíteni a hatalmukat, mint erre a zavarodottságra. Ma már világosan látjuk, hogy számukra egy magával szembesülő nép mozdíthatatlan kőszikla maradt volna, ellenben egy bűnben, bűntudatban mesterségesen megőrzött ország alakítható gyurmává változott.

Ezt a halmazállapotot kellett minden eszközzel és minden módon fönntartani annak a kommunista pártnak, amely tájékozódásában nem a magyar múlt, nem a magyar történelem üzeneteire figyelt, hanem a Szovjetunióéra. A fölszabadult ország tehát egy erőszakos illúzió áldozatává vált.

Kevés tény tanúskodhatott volna e mellett az igazság mellett akkor és később is olyan kétségbeejtő adatokkal, mint például a magyar hadifoglyok végzetes sorsa a Szovjetunióban.

De ez a kérdés a korabeli Magyarország számára hozzáférhetetlen és fenyegető titok maradt. Beszélni se, írni se lehetett róla. Illetve Sztálin és Rákosi, hamiskártyásként összehangolódva játszott ezzel a fájdalmas titokkal. Mindketten zsaroló, taktikai eszközként használva föl a magyarországi politikai és hatalmi helyzet kialakításában. Jól példázza ezt annak a száztagú női küldöttségnek a „színrelépése”, amelyik 1947 májusában három hónappal az országos választások előtt, azzal a kéréssel kereste föl a kommunista párt főtitkárát, Rákosi Mátyást, hogy járjon közben Sztálinnál a magyar hadifoglyok hazabocsátása érdekében. Micsoda gyalázatos propaganda és szemforgatás! Nem huszonöt asszony, nem hetvenkettő, hanem száz! Pedig meggyőződésem, hogy „fölléptetésük” gondolata nem is Rákosi fejében fogant meg, hanem a Nagy Sztálini Agyban. Bizonyítékunk ugyan nincs rá, de a személyi kultusz korának egynéhány forgatókönyvét ismerve, nem nehéz kiderítenünk az emlékezetes, propagandacélú jelenetek kieszelőjét, pontosabban spiritusz rektorát.

Hacsak egy pillanatra is, de kukkantsunk be a történelmi színfalak mögé, mi is zajlott épp akkor, 47-ben, a száz asszony drámai fölléptetése mögött?

1947 februárjában a győztes szövetségesek Magyarországgal is megkötötték a békeszerződést. Ennek egyik pontja azt rögzíti, hogy a magyar hadifoglyokat tartó hatalmaknak külön megállapodást kell kötniük Magyarországgal a hadifoglyok további sorsáról és hazaengedéséről. Miután a nyugati szövetségesek ekkorra már minden hadifoglyot hazaengedtek – mintegy 280 000 embert –, a szerződést tehát már csak a Szovjetunióval kellene megkötnünk. A Szovjetunió azonban szándékosan halasztgatta ennek az egyezménynek az aláírását. A foglyokról a hétszeres bőrt is lenyúzták: egyszerre bántak velünk hadifogolyként, rabszolgaként és túszként. A Szovjetunió úgy gondolta, hogy nagyban megnöveli a kommunista párt tekintélyét Magyarországon az, ha a foglyok hazahozatalát Rákosiéknak tulajdonítja a nép. Sztálin, mint tudjuk, elérzékenyülve a nők kérésétől, megígéri Rákosinak és természetesen a magyarországi kommunistáknak, hogy rövid határidőn belül minden hadifoglyot hazaenged.

Ismerős szemfényvesztés a javából! Szerződés helyett könnyeket fakasztó nagyvonalúság és kegygyakorlás. Kellett-e ennél diadalmasabb ütőkártya a választásokra készülő kommunisták és egyúttal a szovjetek nagylelkűsége mellett?

Ezzel az ígérettel is, mint annyi mással, többszörös bűnt követ el a hatalom, mert többszörös célt kíván elérni. Ha például hadifoglyainkat a nemzetközi jog alapján engedi haza a Szovjetunió, akkor nem kell örök hálára elköteleznünk magunkat Sztálin iránt. Ez azonban még csak az egyszerűbb ravaszkodás. Az agyafúrtabb bűn az, hogy amennyiben Sztálin nagy szíve kinyílik, nekünk alázattal kell elfogadnunk felejthetetlen döntését, belátását, és soha többé nem szabad rákérdeznünk a részletekre: tízezerszámra eltűnt hadifogoly halottakra, a szenvedés embertelen változataira, amelyek legyalulták az élőről a húst, kiégették a testből a lelket.

Hozzávetőleges adatok szerint 1947-re 119 ezer magyar katona és polgári lakos pusztult el a hadifogolytáborokban, az internáló- és a büntetőtáborokban, a hadifogolykórházakban, amelyek, nemes hangzású nevükkel ellentétben megsemmisítő kórházak voltak. A száztizenkilencezer meghalt férfin, gyermeken, s asszonyon kívül 1947-ben körülbelül 100 000 élő magyar hadifoglyot tartottak vissza megfontoltan a Szovjetunióban, önkényes háborús jóvátételként. Ennek a százezres szenvedő tömegnek a jó része – ha túlélte az ólombányák alvilági poklát vagy a szibériai fakitermelésekét – még évekig kint senyvedett, a lét és a nemlét között húzódó sávban. Ismerek két olyan férfit, aki 1955. Szilveszter éjszakáján szökött meg Szibériából Vlagyivosztok irányába, s Japánon, Ausztrálián, Kubán át, görög és jugoszláv hajókra fűtőnek elszegődve, 1956 októberében érkezett Magyarországra. Sőt olyanokról is hallottam, akik a legszomorúbb kalandregények hőseként, csak a hatvanas évek elején vetődtek haza.

Valljuk be végre legalább magunknak, hogy a hadifoglyok világát ugyanúgy szögesdrótok, átláthatatlan erdők és tundrák vették körül a tudatunkban is, akár a valóságban. Tudtuk, hogy létezett, de nem tudtuk, hogyan. Ha volt valami absztrakt ebben a században, az nem a művészetben, hanem a politikában testesült meg. A diktatúrák természetében. „Éljen Sztálin, éljen a Szovjetunió – kiabáltuk félrevezetett diákként a negyvenes évek végén egy-egy nagygyűlésen, és még csak át se villant rajtunk, hogy a Kreml szobáiban sétáló Vezér nem vörösbársony szőnyegen lépked, hanem lefagyott kezeken, lábakon, behorpadt hasüregek fölött, tetvek milliárdjain. És amit nem tud igazán az ember, azt el is felejti. Emlékszem, azon a napon is otthon voltam Zámolyon, amikor meghalt Sztálin. Még a facsemetét ültető erdei napszámosoknak is föl kellett állniuk, hogy az emberiség egyharmadával összehangolódva némán búcsúztassák a Nagy Halottat. Az első másodpercek még valahogy álszent komolysággal, fegyelmezetten teltek el. De a szokatlan helyzet hamarosan a fonákjára változott. A tettetett mélabú előbb vihogásba siklott át, majd lidérces nevetésbe. Visszhangzott tőle az erdő. A fuldokló nevetőknek sok minden eszébe jutott Sztálinról, de senkinek se jutott eszébe a sztálini parancsra a Szovjetunióban visszatartott hadifoglyok vagy a tömegsírokba beledobált halottaik emléke. Egyszerűen elmúltak, mint az érthetetlen álmok. Úgy tetszik, a megfélemlített tudat feledékeny és megalkuvó.

1956-ban az országból elmenekült 250 000 ember – ezt tudjuk. A Kádár-uralom első hónapjaiban-éveiben kivégeztek négyszázegynéhány forradalmárt, lecsuktak több tízezer embert. Ma már ez se titok. De arról a 620 000 szovjet fogságba került vagy hurcolt magyarról, akikből 1948-ig csak 251 000 embert engedtek haza, lesújtóan keveset tudunk. Szinte semmit. Nem csoda, hisz az egymást váltó diktatúrák nagyon vigyáztak arra, hogy a szovjetekhez kapcsolódó történeteinkről semmiféle közös tudat ne alakulhasson ki bennünk. Mintha nem mi háborúztunk volna velük, mintha a hadifogság is felhőtlenül suhant volna el a magyarok feje fölött. Bármilyen vérlázító, de még az áldozatok is ehhez a színjátékhoz statisztáltak! Ott ültünk mellettük a lakodalmakban, a temetési torokon, a Nyíregyházára vágtató fekete vonatokon, s néztük együtt a vigasztalan őszi esők menetelését át a Nagy Alföldön, de az ő tajgabeli büntető menetelésükről egyetlen szó sem esett. Hallgattunk, mintha múltbéli énjük halott volna. Hallgattunk, mintha ők lettek volna a bűnösök.

Ezt az elüszkösödött hallgatást törte meg végre Sára Sándor legújabb dokumentumfilmje: A Csonka-Bereg, egy több részből álló filmfolyam egyik fejezete.

Megszületésének a körülményei sok mindent elárulnak magáról az alkotásról is.

Amikor a nyolcvanas évek elején a doni katasztrófáról szóló filmjét kezdte forgatni Sára Sándor, már a forgatás első napjaiban kiderült, hogy a pokol táguló köreibe lépett bele. Mert a Don-kanyar tragédiája ugyan önmagában is szemlélhető és boncolható, de ha valaki a huszadik századi magyar történelem mélységeibe óhajt belenézni, látnia kell az összeomlás folytatását is. Mindenekelőtt a hadifogságok apokaliptikus bugyrait. A szovjetet, az amerikait, a franciát.

E két utóbbi semmiféle komolyabb gondot nem jelentett volna. Még akkor sem, ha a francia hadifogságból sem hiányzott a kegyetlenség, a durvaság, az áldozatokkal kéjenckedő „nemzeti” perverzitás. A szovjet hadifogság azonban életveszélyes tabu volt. Hiába múlt el harmincöt-negyven év, az igazság, a sors nem válhatott történelemmé, továbbra is a politika martaléka maradt. Oly nagyfokú volt a félelem körülötte, hogy maguk a megszenvedett túlélők is csak az utolsó évben szánták rá magukat a vallomássá. S azt gondolom, ők is csak azért, mert az ő számlájukat nem terhelte semmi előrángatható háborús bűn, mivelhogy nem katonák voltak, hanem közönséges állampolgárok.

Sára filmje bevezető kockáin, rögtön a háború szélhámosságát leplezi le. A háború orcátlan hazudozásait. Még pontosabban: a hazugságoktól elrákosodott sztálini birodalomét.

Egy győztes hadseregnek nincs szüksége a legyőzöttek átejtésére, becsapására. A Vörös Hadsereg mégis ehhez az álságos módszerhez folyamodik. Az első, Kárpátokon belüli csatanyerése után arra szólít föl 18-tól 50 éves korig minden férfiembert Bereg, Ung és Szatmár elfoglalt faluiban, hogy háromnapi élelemmel háborús közmunkára jelentkezzenek Beregszászon. Aki megtagadja a parancsot, főbelövik, vagy ha nem találják, a családján állnak bosszút.

Negyvenöt januárjában magam is végigéltem egy ilyen, azonnali főbelövést ígérő fölszólítást, tehát mennünk kellett. Így indultak el hazulról a beregiek, ungiak és a szatmáriak is. De már az első órában kiderült, hogy nem közmunkára terelték őket össze, hanem valami másra, hisz a jelentkezésnél mindent elkoboztak tőlük: a kést, a cigarettát, az órát, a gyűrűt, a borotvát, sőt még az ártatlanul összegyűrt árva papírdarabkákat is.

Kényelemből hazudtak nekik? Megszokásból? Célszerűségből? Mindenesetre a beregszászi gyülekezési hely már a sztálini lágerek előszobája volt. Kóstoló a későbbi megaláztatásokból és borzalmakból.

Sára a Csonka-Beregben olyan eseményekről készít dokumentumfilmet, amelyeknek nincsenek se tárgyi, se képi dokumentumai. Még egy szakadozott fénykép se került elő a történelem limlomjai közül. A megtörténtek egyedüli hitelesítője az irtózatot túlélő ember. Az arca, a szeme, az emlékezete, a csöndjei, a visszatartott vagy szabadjára engedett zokogása. A Németországba hurcolt zsidókról döbbenetes fényképeket őriz az emberiség. A szovjet haláltáborok felé vágtató vonatokról talán egyet se. Épp ezért Sára Sándor megrendítő emlékezetkihantolásra vállalkozik. Ő maga nem beszél, de beszéltet. Szinte észrevétlenül segíti hozzá az emlékezőket ahhoz, hogy azt is ki merjék mondani a filmben, amit maguknak is reszketve mertek csak bevallani.

A szereplők teli vannak történetekkel. Sára végighallgatja őket, de a filmen csak töredékeket rögzít. A legdrámaibb, illetve a legkristályosabb pillanataikat. Hogy mondja József Attila? „Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak,” Mintha ösztönösen ezt a logikát követné Sára is, összetöri az eseményeket, hogy a részletekből teremthessen valami újat. Valami egészet. Aki végignézi filmjét, világosan látja, hogy negyven vagy ötven férfi és asszony szólal meg a kamera előtt, de a végén mégis azt érzi, hogy egyetlen, hatalmas monológot hallott: a magyarság egyik legsiralmasabb monológját, amelyhez hasonlót csak a tatár és a török hordák által, rabszíjon elhurcolt magyarok mondhattak volna el századok előtt.

Ahogy időnként megesik, hogy egy nemzet legbensőbb gondolatait két-három képviselője tudja csak kifejezni hitelesen s teljes érvénnyel, előfordulhat az is, hogy az országlakók egy része olyasmit él át a nemzet helyett vagy a nemzet nevében, ami kitörölhetetlen tanulság marad a „közös tudatban”. Azt hiszem, kevésbé értenénk meg, mi magyarok, ezt a szédületes, de irgalom nélküli századot, ha hadifoglyaink – katonák és összefogdosott civilek – nem járták volna meg a szovjet lágerek pokoli kálváriáját, amely minden bibliai s ördögi képzeletet fölülmúlt. A már emlegetett Varlam Salamov elbeszéléseinek angol nyelvű kötete elé írt előszavában ezt írja Mihail Geller: „Kolima – értsük rajta az összes szovjet bűntetőtábort, nem volt pokol, legalábbis nem a szó vallási értelmében. A pokolban bűnösök bűnhődnek, vétkesek sínylődnek. A pokol az igazság győzelme. Kolima az abszolút rossz diadala volt.”

Ezt a filozófiailag és gyakorlatilag egyaránt abszolút rossznak nyilvánított létet, világot ismerte meg az a több százezer magyar is, akit a háború a barakkok és a tetvek, a szögesdrótok az emberkínzás telepeire sodort. Auschwitz csak annyival volt irtóztatóbb ezeknél a táboroknál, hogy ott zsenge életeket: kisfiúkat és kislányokat is megöltek. Más tekintetben ezekben a táborokban több emberéletet morzsolt le a halál, mint Hitler lágereiben. A borzalmakat vajon össze lehet-e így hasonlítani egymással? Nem lehet, de ami megtörtént, azt eszelősen újra és újra el kell mondanunk.

Sára filmjében külön kihangsúlyozott részei vannak az utaztatásnak, amikor a Szovjetunió ismeretlen térségein a vonat nem vonat már, hanem csattogó koporsó, ahol harminc nap alatt éhen és szomjan lehet halni: ahol a saját vizeletüket isszák a vagonba zsúfolt emberroncsok. Micsoda őrület: tankot, sztálingyertyát, milliókra „ráépített” hadműveleti tervet csinálhat a harcoló ember, de egyetlen csajka vizet nem adhat az ájulásba zuhanó rabnak. Mintha nem volna se víz, se csajka. Mintha kiapadtak volna a folyók is. Vagy inkább az emberiesség forrásai apadtak ki és a sivatagi bosszú korszaka tört rá az emberekre? Az élet a táborokban annyit sem ér, mint egy véletlen, hosszú ásítás. A kártyázók, szabadjára engedve szadista ösztöneiket, emberéletben kártyáznak. Aki veszít, annak a nyertes kívánságára ölnie kell. Ha netán megpróbál ellenállni ennek, őt ölik meg. Szórakoztatássá válik a halál, futó gyönyörré a gyilkolás.

Hogy a barakkok világában miből született ez a mélységesen szomorú eszeveszettség, nem nehéz kitalálni. A tábor maga a bolsevik diktatúra képződménye. A szovjet hatalom a húszas évektől kezdve úgy tudott csak megerősödni, ha rettegést keltett, ha bűnösöket gyártott nagy tömegben: ha az ideológiai eszközök mellett a halált is bevetette. A szovjet társadalomban megszületik a Nagy Sematizmus: a Jó és a Rossz küzdelme. A borzalmas leegyszerűsítés politikája. Elég egy arcon átfutó kétely, már kész is a bűnös. A szovjet élet ellenfele, a szovjet értékek hátba támadója. Táborba vele, kényszermunkára, megfosztani minden emberi tulajdonságtól.

A filmben megszólaló férfiak még csak elfelejtett szavakkal se érintik a táborok eredetét, célját, történetét. Ők csak azt mondják el, mit éltek át magukban az emberhúsevéstől a halottakkal történő sunyi cselezésekig. Sőt az egyik tákosi paraszt csak ennyit mond el: „Én éhezni, hazudni meg lopni, ezt a hármat tanultam meg a fogság ideje alatt.” Vagyis mindannak az ellenkezőjét, amit az emberi együttélés tízparancsolatai előírnak.

Őrület – csúszik az ember nyelvére a szó. Igen, csakugyan őrület, hogy kényszermunkára viszik el a kárpátaljai férfiakat is, miközben végelgyengülésben, tífuszban, lélekhasadásban hagyják meghalni őket haszontalanul. Ha még több háborús jóvátétel kellett volna a győzteseknek, követelhettek volna többet: az itthon hagyott férfiak – asszonyaikkal együtt – ötvenszer annyi hasznot hajthattak volna a követelőknek, mint tetves táborlakóként örökké a sír szélén dülöngélve.

Az élve hazatért csonka-beregiek 1956-ban nyilván remegő lélekkel figyelték a forradalom eseményeit. A harc – kimondva-kimondatlanul őértük is folyt. Az ő erkölcsi jóvátételük megszerzéséért. Sajnos erre a jóvátételre még harminchárom évet kellett várniuk.

Nem tudom, vannak-e az országban hitelesebb tanúk, mint ők, akik poklokat járva, minden szavukkal az igazolják, hogy nekünk, magyaroknak, mindenestől el kell szakítani magunkat attól a világtól, attól az ázsiai paranoiától, amely a táborokat megálmodta és működtette.

 

1989

 

 

 

Bevezető egy előadóesthez

Ha ma este itt, Tompa László előadóestjén csupán arra kellene rádöbbennünk, hogy mennyivel jobb és mennyivel szorgalmasabb tanulói lehetnénk múltunknak, történelmünknek, mint amilyenek eddig voltunk, tanulságnak már ez is elegendő lehetne.

Tartok tőle, nem ússzuk meg ilyen szerencsésen. Már csak azért sem, mert az előttünk álló másfél órában nem az derül majd ki, hogy mit nem tanultunk meg ezidáig, hanem az, hogy mit felejtettünk el.

Mert ha tüzetesen nem is, valamennyire azért mégis tudtunk arról, hogy századok óta élt, lélegzett, virult, némely korokban tüntetően is, egy olyan magyar nyelvű szellemiség, amely Pest-, Buda-, Debrecen-, Széphalom-, illetve Budapest-központú szellemi életünkkel nemcsak hogy egyenrangú volt, hanem hellyel-közzel rangosabb is, erőteljesebb, mélyebb titkokat láttató. Ez pedig nem más, mint az erdélyiség gazdag árnyalatú fogalma, irodalomban, magatartásban, nyelvben, gondolkodásban testet öltve.

Tompa László hasonlóan az eretnek fajtájú művészekhez – vagy ahogy ő nevezi magát: népművelőkhöz – ezt az elfelejtett és befalazott, de valójában felejthetetlen és befalazhatatlan forrást fakasztja föl.

Ha csak azért vállalkozott volna erre, hogy igazságot szolgáltasson ennek a hanyagul kiszorított erdélyi szellemiségnek, már az igazságszolgáltatás tényétől is emelkedhetnénk – elsősorban mint tanúk, mint erőfeszítésének szemlélői. De Tompa László erőszakosabb, izgágább, csikorgóbb szándékú ember annál, mintsem hogy szorítón kívül hagyja hallgatóit. Úgy világosít föl bennünket, mint sokat próbált ökölvívóedző a kezdő öklözőket. Egy ütés a fejre, a szívtájékra, hogy a közben elhangzó tanács fájdalmas, azaz nyomatékos legyen.

Minálunk vannak fenyvesek című összeállításával mit éget belénk?

A történetiség makacs keresését. Nem csupán a tényekben, írók és költők személyében, hanem a százados összefüggésekben föltáruló történetiséget.

Erdély, mint tudjuk, a mohácsi vész utáni első elszakadásával, külön csillagpályára kényszerül. Hogy kényszerül-e, vagy önszántából tér-e, most ne bolygassuk. A tragédia így is, úgy is végzetes. Annyi viszont bizonyos, hogy a háromfelé szakadt ország két másik részével ellentétben egyedül volt képes megőrizni önállóságát a gyarmatosító török birodalom durva sakkhúzásai közben. Megőrizni? Az önfenntartás mindennapi tornájában úgy megerősödni, hogy buzdító példánk lehetne ma is. Bezárkózott látszólag önmagába, hogy közben a legfontosabb emberi értékeknek fölnyílhasson. Fejet hajtott a töröknek, hogy ne kelljen térdre rogynia előtte. Mintha a kor legmozgékonyabb eszméjét: a protestantizmust is ezért fogadta volna be a két másik országrésznél hamarább, hogy lélekben és gondolkodásban újjászületve, szó szerint is megújító hittel küzdhessen a szorongattatás ellen, ahelyett, hogy halálra sebezhető testével küzdjön. Európára is azért volt szüksége, mert tudta, hogy a magasabbra törő szellem ugyanúgy megmászhatatlan, mint kerítésként fölmagasodó hegyei.

Hajlok rá, hogy a magyarság történelme során kétszer hajtott végre természetétől elütő, s talán épp ezért sikeresen végződő forradalmat. Az elsőt a szentistváni keresztelő víz jelképezi, a másodikat Erdély aranykora. Ezeket a forradalmakat nem csataordítás lármája kísérte, hanem szívós, jellembeli átlényegülés. A magunkon végzett átalakító munka csöndje. Gondoljuk csak el – Adyt idézve –, hogy a nagy vallási háborúságok idején Ázsia peremén akadt egy töredék ország, amely ki merte jelenteni, hogy az embereknek a hite az ő külön dolguk. Akadt egy ország, ahol az unitáriusok megtagadhatták Krisztust, és tagadásukban a szabadság földi kísértetjárása kezdődhetett el. Descartes, mint ismeretes, Erdély közvetítésével jut el Nyugat-Európából keletre.

Az első magyar enciklopédia Apáczai Csere János tolla alól hömpölyög elő Gyulafehérváron. A Bolyaiakkal a magyarság szinte először emelkedett föl az akkori Európa homlokmagasába, oda, ahová Bartók révén a huszadik században. Első magyar nő-írónkat, Bethlen Katát is Erdély szüli. Bethlen Miklóst, Mikes Kelement szintén, s bennük nemcsak a magyar prózaírás két meghatározó mesterét, de egy mindmáig érvényes gondolkodásmódot, jellemet, illetve egy ma is érvényes Mikes Kelemen-i honvágyat. De túl az irodalmon, túl a szellemi méhészkedés korszakos munkáján, Erdély, a hétköznapi Erdély, társadalmi szerkezetében is példamutató országa Kelet-Európának. A hűbériség magyarországi, werbőczys változatai ott nemcsak utálatosak, de ismeretlenek is. Az együttélő nemzetiségiek pedig, ahelyett, hogy ölnék egymást, egymástól gazdagodnak. Bethlen Gábor, magyar fejedelem, például lelkiismereti kötelességének érzi, hogy megteremtse az oláh pakulárok irodalmi nyelvét. Nagyvonalúsága három évszázaddal később Ady történelmi és politikai érzékenységében támad föl újra. Adyéban, aki nagyságának, európaiságának legvonzóbb értékeit – Erdélyből örökölte.

És hogy az eddig elmondottakon kívül még mi mindent jelent az erdélyiség szelleme azoknak, akiket, ha más nem, de az anyanyelv kötelékei összefűznek, bontsa, magyarázza tovább helyettem Tompa László.

 

1968

 

 

 

Tompa László estje

Amikor egyik író barátom meghallotta, hogy másodszor is elvállaltam Tompa László estjének a bevezetését, fanyalogva húzta félre a száját: mi közöd neked egy műkedvelő színészhez? Duhaj, rámenős versmondó; ha szavalás közben odatartanál a szája elé egy őszirózsát, indulatában talán még ketté is harapná.

Mi tagadás: sértett, de tetszett is ez a kíméletlen hang, ez a vaskos, már-már sátánkodó vélemény. Barátom szabadszájúságában ott éreztem annak a szókimondó, zamatos szabadságnak az ízét, amely nélkül nem volt és nem is lesz soha átfűtött szellemi élet. Petőfi, Ady, Szabó Dezső, Nagy László harapós kedvét láttam egy pillanatra fölparázslani az időben.

A rögtönzött kirohanást hasonló rögtönzéssel tudtam csak lefékezni. Megnyugtattam a barátomat: a botrány elkerülése végett a világért se viszek magammal a színpadra virágot.

A kérdés persze – az ígéretem betartásától függetlenül is – itt lebeg a fejem fölött. Valóban, mi közöm nekem Tompa Lászlóhoz? Mi közöm a személyéhez, munkájához, haragvásaihoz, népszerűsége vagy népszerűtlensége lázgörbéjéhez? Talán a székelykedés vagy a magyarkodás köt hozzá? A kihajtott ingnyak romantikája? Talán az, hogy rövidebb-hoszszabb időre őt is el-eltiltják a közszereplésektől, akárcsak engem? Ezek gyönge, foszlékony kötelek volnának. Vagy inkább az, hogy szeretem a bogáncsos, hajthatatlan fenegyerekeket? Nem, nem: ez is csak látszat, mert nem szeretem őket. Hamar felejtenek és könnyen megbocsátanak maguknak.

Tompában én az idegbajba átfordult szenvedélyt és hűséget becsülöm. A szétzilált idegeket. Azt a nyavalyát, amelyet magyar betegségnek is nevezhetnénk: az ember beleszeret a végzetébe, a történelem hiányos öltözetében táncoló balsorsba, és monogám marad élete végéig.

Mindnyájan tapasztalhattuk már, hogy az igazi meggyőződésben mindig van valami riasztó, félelmetes: valami kíméletlen önfelszámolás; valami Jeremiási és Don Quijote-i egyidejűleg. Különösen, ha nincs lendülete a korszaknak; ha a szélmalom és az ellenség összetéveszthető egymással.

Tompában tagadhatatlanul van valami, ami egyszerre eszményi és torz is. Mint mindenkiben, aki erejét megfeszítve hadakozik.

Ezt a kettősséget én már első föllépésekor észrevettem, de akkor még nem tudtam neki nevet adni. Később, ha színpadon láttam, vagy ha utcán: sose jutott eszembe, hogy Tompa László művész – vagy hogy nem az. De mindig eszembe jutottak róla a boldogtalan, erdélyi kitagadottak, meghurcoltak, kárvalló életűek: az Apáczai Csere Jánosok, a maguk lelkét és a maguk mentségét kereső Misztótfalusi Kis Miklósok, akik jót akarva vadultak ki az emberek közül, de kivadulva is az erkölcsi erő képviselői maradtak. A morál szent betegei, akiknek a fején már akkor őszülni kezdett Bethlen Gábor Erdélye. Őszülni, kopni, hulladozni.

Nem képességeket, csupán alkatokat hasonlítok össze, hiszen kivadulásaiért Tompa László is megkövethette volna, sőt talán meg is követte a maga eklézsiáját, hogy másnap ott folytathassa buzgólkodásait, ahol abbahagyatta vele a sors.

Ismerek érzékenyebb és árnyalatokban parádézóbb művészeket nála, de célra figyelőbbet, aki a magyarság újra és újra előgomolygó gondolataiból makacsabb ösztönnel igyekezne kivágni magát, alig-alig. Minden eddigi önálló estje kísérlet volt erkölcsi, közérzeti és tudati helyzetünk föltérképezésére: kik vagyunk, mik vagyunk? Hol tartunk a történelmi leckében, illetve hol kéne tartunk: A Minálunk vannak fenyvesek című műsora például az erdélyiség kiesett gyűrűkövét helyezte vissza meglazult tudatunkba. Az Ady-, a Tamási-, a Sütő-, a Németh László – összeállítása pedig egyetlen deltába ömlő monológ volt arról, hogy a sokféle sorsú magyarságot egyetlen szellemi haza polgárainak kell tekintenünk a leverések jogán és az ocsúdások jogán is.

A ma esti bemutatója – már az elhangzott első részből is kitetszhetett – ugyanezt a gondolatsort folytatja, Illyés alakjával és újabbkori hadakozásaival a középpontban. Nemzet, nemzetiség, szétszóródás? Csupa időszerű és mégis titkosított téma. Egy nép lelki élete, viselkedése, és betegségei? Úgyszintén. Ha meggondoljuk: már-már politikai udvariatlanság is folyton ezeket a bajokat hánytorgatni s a látlelettel kiállni a nyilvánosság elé.

Tompa szívóssága és csökönyössége ebben az udvariatlanságban fejeződik ki legérzékletesebben. A fennkölt, a magasban járó értelmiségiek egyik része morog, legyint, zsörtölődik, vagy a körmével próbálja fölszántani a nagyközönség és a politika közönyét nemzeti ügyekben, a másik része viszont délutáni álmát alussza édesdeden, s eközben Tompa, ez a se művész, se értelmiségi, se politikus, ez a minden körön kívüli versmondó, évek óta a jelenkori magyarság legterhesebb gondjait leltározza. Ha az újságok arról írnak, hogy a nemzet még sose emelkedett ilyen magasra, mint manapság, s ehhez előkelő helyen közlik nyomatékul a világ helyben hagyó véleményét, Tompa – ellenpontozásul – a herderi jóslat elrongyolódó vízióját lengeti előttünk. Jól tudja ő is, velem együtt, hogy a közép-európai helyzet ismeretében a mai Magyarország megérdemli a rokonszenvet, ha pusztán az életkörülményeket, s az anyagi értékek rendjét nézzük. Megérdemli, ha a távlatától megfosztott jelent járjuk körbe. De ha a nemzetiségi tudat szintjére süllyedt nemzet, vagy ha a szemünk láttára morzsolódó határainkon túli magyarság szempontjából is vizsgálni merjük magunkat, a bűntudat már most aláaknázhatja szívünket.

A sírt, hol nemzetiség süllyed el, népek veszik körül? Ugye, még rémképnek is visszataszító, pedig az autonómiájától, intézményeitől s az anyanemzet nyílt rokonszenvétől elszakadt kisebbségek erre a sorsra juthatnak. A jogfosztottság nemcsak Afrikában fölháborító és roncsoló veszély, de mindenütt. Ha egy ország nem emel szót a nyelvét beszélők és a kultúrájához tartozók érdekében, akarva-akaratlanul cinkosává válik azoknak, akik egyebek közt, épp a nyelve és a származása miatt büntetik a kisebbségi sorsra jutott embert.

A magyarság ne támadjon senkit, de legalább nyíltan védekezzen. Ha elmulasztja ezt, a mulasztása a tartását s a maradék jellemét is könnyen kikezdheti. Erre pedig különösképp vigyáznunk kell egy olyan országban, ahol amúgy is baj van az életösztönnel. A magyarság az utóbbi időben kiábrándítóan elkezdett fogyni. A legszelídebb jóslatok szerint is az ezredfordulóra négyszázezerrel leszünk kevesebben, mint ma. Az öngyilkosok, az alkoholisták gyors megszaporodásáról most ne is beszéljünk. Lassan világelsők leszünk mindenféle önpusztításban. Civilizációs betegségbe estünk, vagy a századok óta tartó, belső bizonytalanságunk mostanra roskasztott meg bennünket jobban a kelleténél? Talán mostanra érik be Ady pszichológiai jövendölése: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat”? Vagy talán a jobblét mutatja meg tisztábban és érdesebben a rosszat is?

Ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket ne vádaskodva s ne hangulatot keltve, de hiteles történelmi háttér előtt tehessük föl magunknak, Tompa szinte az egész magyarság múltját, szellemi életét hívja segítségül. Egy négyszázötven esztendős imát a mohácsi vész évéből, aztán Berzsenyit, Móriczot, Veres Pétert, Zrínyi Miklóst, Sütő Andrást, Bartók Bélát, Petőfit, Fábry Zoltánt, Illyést, másokat.

Az egy gondra járó szövegeit beilleszthette volna egy keményen csörrenő logika láncolatába is, de ehelyett a víziók, az érzelemtársítások módszerét választotta. Műsorában például ugyanabból a mélységből szólal meg a válás nélkül is özvegynek tekinthető parasztasszony, Kovács Jánosné, kinek a férje kitántorgott Amerikába, mint a cipőfűzőjével és magyarságával részegen viaskodó Ady Endre. Az értelem rendje mindegyikőjüknél más, de az érzelmeké ugyanaz. A sorsé is!

 

*

 

Magyarországon a felejtés emészt a legjobban – írta le épp egyik, Adyról szóló tanulmányában Németh László. Ha Tompa olvasta valaha ezt a mondatot, nagyon megjegyezhette. Minden idegszálával ez ellen a pusztító felejtés ellen hadakozik. Műsora, a közelítő tavasz ellenére, a nemzetnek szánt keserves szerenád is lehetne, de inkább tűszúrás lesz és csontböködés, hogy aki még nem tompult el a gondosan adagolt nyugtatóktól, szisszenjen föl, essen kétségbe, s az esten fölbolygatott kérdésekre személy szerint maga is keresse a válaszokat.

 

1982

 

 

 

Tompa Lászlóról harmadszor

Kilenc év alatt harmadszor vezetem be, itt, ezen a színpadon, Tompa László Másokért egyedül című előadói estjét. Nem csodálkoznék, ha finoman repedezne fölöttem a mennyezet s hátul, a színfalak mögött, az Egyetemi Színpad ügyeletes múzsája nagyokat ásítana.

S az még csak hagyján, hogy harmadszor vezetem be ugyanazt az előadást, de mindegyik alkalommal új bevezetőt is írok.

A barátaim szerint ezek az én fárasztó fényűzéseim. Hisz ahelyett, hogy új versekkel vagy új gondolati víziókkal bajoskodnék, szétaprózom magam mellékes, jószolgálati ügyekben, s ráadásul folyton visszatérek régi, százszor körberágott csontjaimhoz.

A szemrehányás minden mozzanata igaz: valóban visszatérek.

De hát ki az a közvetlenül is felelős és szabad szellemű ember itt Magyarországon, aki nem tér vissza újra és újra előkapart rögeszméihez? Ki az, aki történelmi batyuk, halottak s minden napra kiosztott keresztfák nélkül csak úgy könnyedén korcsolyázhat a jövő felé?

Én ilyet csupán futó politikusok és felületes, sznob értelmiségeik közt ismerek, akik általában még azt sem veszik észre, hogy ebben a hazában az ember nem egy jól körülhatárolható, valóságos jelenben él, hanem egy betegesen megnövekedett múlt időben, amely – tetszik nekünk vagy nem tetszik –, de örökös hátrafordulásokra kényszerít bennünket.

Ezeknek a kényszerű hátrafordulásoknak egyik legnagyobb mestere és szenvedő alanya Tompa László. Azt is mondhattam volna, hogy betege. Ha nem így volna, most nem íródna ez a harmadik előszó sem.

De így van!

Így, amióta ismerem.

Tompa színészként kezdte pályafutását Erdélyben, s amikor Mészáros Ági mágneses élete átvonzotta ide közénk, Budapestre, színészként próbált jövőt teremteni magának itt is. A mesterséghez meg is volt a megfelelő arca, a gőgje, a gesztusvilága, megvolt természetes alázata is, de egy színpadról száműzött színésznő mellől ő csak köveken és gödrökön át bukdácsolva léphetett színpadra a felvevőgép lencséje elé.

Van, akit megedzenek az ilyen türelempróbás akadályok, Tompát azonban – pestiesen szólva – kiborították. Valójában még arra sem kapott igazi esélyt a sorstól, hogy az erdélyiekétől elütő, anyaországi világban megismerhesse saját képességeit.

Ez a méltánytalanság fordította el őt a többszemélyes színpadtól, a háromfelvonásos drámákat és vígjátékokat lejátszó pályatársaitól, s kínálta föl neki az egyszemélyes, gondolati színházat.

Tompa László előbb csak – többi versmondó színésztársához hasonlóan – áttetsző, érzelmileg és gondolatilag okosan megtervezett irodalmi összeállítással állt ki a közönség elé. Ezek a műsorai még egydimenizójúak voltak, mint az egyiptomi falfestmények vagy a bizánci ikonok: vers következett bennük versre, szenvedély szenvedélyre, vagy lefojtott csönd szorította falhoz az emberi szívet indulatok áradása közben, de később ez az egysíkúságot egy jóval szövevényesebb szerkesztési elv, azaz gondolati elmélyülés váltotta föl. Míg régen egy-egy költő, író lendületes bemutatása vagy egy-egy – baltát célba röpítő – gondolat adott formát előadásainak, a nyolcvanas évek elejére fokozatosan minden megváltozott. Véglegesen kialakult egy, mindenki másétól elütő, Tompa László-i stílus, illetve: műfaj.

A színpadon – ugyanúgy, mint a korábbi években – megjelent egy kihajtott ingnyakú férfi, s elkezdte a maga személyes és időszerű drámáját előadni. Elkezdte magát szembesíteni a magyarság nyílt és takargatott kérdéseivel. Többek között olyannal, hogy ha az újabb időkben nincs is a magyarságnak Széchenyije, hova tűnt széchenyis lelkiismerete? Hová önkínzó és riadóztató tudata?

Emlékszem, a magyar értelmiség ellenzéki csoportjai ekkortájt kezdtek lázasan foglalkozni közép-európaiságunk természetével és szerepével. Egyáltalán földrajzi és történelmi valóság-e Közép-Európa, vagy pusztán szellemi képződmény? A viták rendkívüli serkentőek voltak, de oly magasan köröztek a lakosság feje fölött, mintha az országlakó és a határokon kívül élő magyarság gyulladásos nyavalyái nem tartoztak volna hozzá a témához. A viták közben arra kellett rádöbbennünk, hogy nemcsak az irodalomban hódíthat – ártatlanul vagy tudatosan – bizonyos fajta kozmopolitizmus, hanem a politikában is.

Tompa László a maga érzelmi és népművelői eszközeivel megpróbált változtatni ezen a magas szintű egyoldalúságon. Abból indult ki, hogy az utolsó évtizedekben egyik szomszédos országot se kormányozták olyan nemzetellenes szellemben, mint Magyarországot, s ezen nekünk változtatni kell. Mert egy-egy nemzet túlélheti az ostoba s kártevő, sőt a bűnös rendszereket is, de ha saját eredetiségétől s hagyományaitól fosztják meg, abba belerokkanhat. Ne felejtsük el, nemcsak anyagilag nyomorodhat el egy nép, hanem morálisan is!

Ezek és a hozzájuk hasonló kérdések személyes gondként sisteregtek Tompa László előadásaiban. S indázó csapongó monológjaihoz neki többé nem Ady Endre, nem Németh László, nem Tamási Áron, nem Illyés vagy Sütő elkülöníthető és öntörvényű világa kellett csak, hanem mindenki együtt! Mindenki, aki valaha élt, aki szavakat és fájdalmakat kölcsönözhetett neki magyarul, hitet, gondolatot vagy akár toprongyos reményt. Tompa szinte egyetlen művé, egyetlen bibliává avatta a magyar irodalmat s tagolatlanul egyetlen idővé történelmünket. S azóta úgy idéz ebből a magyar ószövetségből és újszövetséghól Zrínyit, Szenczi Molnár Albertet, Dsida Jenőt, József Attilát, Mikest, Radnótit, Kányádit, mintha beszélgetőtársai volnának. Illyés Adynak és Herdernek válaszol az ő közvetítésével, a paraszt Veres Péter gróf Széchenyi Istvánnak.

Csakis egy önmagával gyötrődő moralista hághatja át ilyen kihívóan a sorrendiség és az időbeliség szükségszerű korlátait. Csakis egy moralista, aki megtanulta, hogy a valóságkutatásnak legmegbízhatóbb közege az ellentmondásokkal és katarzisokkal körülbástyázott erkölcsiség.

Eddig sem hallgattam el és most se hallgathatom el, hogy Tompában engem elsősorban nem a versmondó színész teljesítménye vonzott, hanem a maga ellentmondásait másuk szavával megfogalmazó ember. Néha páncélos vitéznek láttam őt egy-egy Anna-bálon, máskor tékozló fiúnak, aki folyton hazakészül, de szereptévesztéseiben is ott éreztem valami irigyelni való, tiszta eszelősséget. Azt a Szabó Zoltán-i meggyőződést, hogy a magyarságnak most azok az emberek tudnak legtöbbet segíteni, akik lélekben egységesíteni akarják.

Mindaz az érzelmi és gondolati érv, amelyet Tompa a nemzeti és nemzetiségi ügyekben két évtizeden át fölsorakoztatott, elsősorban a hatalom mellének szegzett kés volt. Rossz álmokat okozó számonkérés.

Mai, fölújított műsorában a számonkérés már nem a hatalomnak, hanem önmagunknak szól. Mindnyájunknak, külön-külön: vajon mit kezdünk most magunkkal, szabadságunkkal, ziláltságunkkal, kishitűségünkkel, múlttalan és magyartalan bölcsességeinkkel? Mit kezdünk a bennünk lappangó tagadás ösztönével, amikor végre már nem tagadnunk, hanem építkeznünk kellene? Lehet, hogy egyszer mégiscsak eljön a nap, amikor mindnyájan belefáradunk látványos szétesésünkbe, ahogy a hosszú lefojtásainkba is belefáradtunk? És akkor mit kezdünk magunkkal? Lesz-e erőnk visszahátrálni Ady kikezdhetetlen hitéhez, Illyés vizsgáztató szemvillanásaihoz?

Tompa a magyar ószövetség és a magyar újszövetség embereitől egyértelműen azt tanulta meg: az ellentmondásainktól nem félnünk kell, hanem szinte vágyakoznunk kell rájuk. Mert az ellentmondásokat vállalni annyi, mint a teljes életet vállalni.

 

1990

 

 

 

Búcsú Dajka Margittól

Ezt is megértük, ezt a halált, a mi halálunkat – mondaná tán a halott agyondohányzott hangján, ha ez a sír előtti jelenet valahol fönn egy színpadon zajlana.

De sajnos, nem ott zajlik. A koporsó nem színpadi kellék itt, s az elmúlás nem dramaturgiai csomópont, hanem az egyetlen, az igazi, a végső, a sok-sok törpe meghalás után a megismételhetetlen befejezés.

Dajka Margit most nem egy megírt dráma, hanem saját temetésének a főszereplője.

Ezúttal azonban mi se nézők vagyunk csupán, hanem szereplők is. Szereplők, akiket eleven fájdalom s gyász hozott ki ide Farkasrétre s a búcsú nagy távlatokat nyitó irgalma. Mert ahogy élnünk kell, búcsúznunk is kell: elköszönni attól, akinek elsorolhatatlanul sokat köszönhetünk. Van, aki csak egy világot fölragyogtató mosolyt, egy büszke fejfölvetést, derűt, haragot vagy az életet szorongató hatalmak harsány kicsúfolását. Hisz nincs Magyarországon férfi vagy nő, aki ne ismerte volna Dajka Margitot. Ha másként nem, hát a hangja után, vagy egy-egy arcát a megszámlálhatatlanul sok arca közül. Évtizedeken át nemzedékek tekintete akadt meg rajta. Kezdetben üdeségét és természetességét csodálták, az árvácskák fölött elsuhanó, szőke hajfonatát, kék szemét, amely embereken és fölpúposodó hazugságokon hatolt át, később pedig az életvidámság asszonyküldöttjét látták benne, akit a nyár érlelt, akár a búzát és a zamatos húsú gyümölcsöket. Romantika? Édesbús önáltatás? Dajka Margitot, mint fiatal színésznőt, ezek a lágyabb forgószelek is körbeudvarolták. Miként az útonálló háború is. Elcsábítani azonban egyik sem tudta. Úgy látszik, őt épp ösztönös tehetsége és ízlése őrizte meg az átmeneti idők kiütéses ragályaitól. Úgy élte túl ezeket a nehéz korszakokat, hogy közben másokat segített élni. Rögtön hozzáteszem, hogy sose szánalomból, hanem együttérzésből, hiszen a szánalom általában az önelégültek érzelme, az együttérzés viszont mindenkor adakozó érzelem.

Élet és művészet – különösen színészek életében – ritkán fonódik annyira össze, mint Dajka Margit sorsában. Nem mindig lehetett tudni, hol kezdődik az egyik s hol végződik a másik. Azok, akik közelről ismerték – akár színpadról, akár a mindennapi életből – tudták, hogy ő szabadon közlekedik egyikből a másikba, s vissza.

Amikor azonban Huszárik Zoltán Szinbád című filmjében láttam, egy fojtott hang váratlanul azt súgta nekem: nézd csak, ez a Krúdy-világ Dajka Margit igazi világa. Az időtlenség sajgó és sajogtató országa, ahol élet, halál, szerelem bujdosik a szemekben, kezeket temet be a hó, mulandó csípőket a köd; ahol az emlékezés gyertyái fölvonulnak a hegytetőre, s madarak gyászolják a saját életében eltévedt embert. Igen, ez, ez az övé! Itt a jóság még jóság, a bűn mocsoktalanul bűn, a megértés és a megbocsátás nem társadalmi s nem keresztényi előírás, hanem a lélek szabadon tenyésző képessége. Láttam a halott Dajka Margitot a halott Latinovitscsal, látom mögöttük s velük a halott Huszárik Zoltánt, a „tábornokarcú kisfiút”, s még inkább értem, hogy miért épp a mulandóság meghittségében élt s mozgott Dajka Margit oly fesztelenül.

Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Majmunkát jobban alakította, mint például Shakespeare Rómeó és Júliájából a dajkát, Gorkij Vaszilisszáját azÉjjeli menedékhelyből; Dulszka asszonyt vagy Tóthnét és Orbánnét az Örkény-drámákból, hanem csak azt, hogy maga Dajka Margit is Krúdy lírai világának a bennszülöttje volt. Rajongások és álmok őrzője. Néha karcos, fölényes, szenvedő, néha pedig csak köznapi mosolyba beöltöző, független lélek. A túlcivilizálódott világ s a kopár alkuk idején egy félrefordított fej, amely nem alkuszik. Ha volt körülötte levendulaillat, az nem a megfülledt tegnapoké volt, hanem a nagybetűvel írandó Időé. Ezt erősíti bennem az is, hogy Lovag utcai lakásában, édasanyja és Bajor Gizi, Móricz Zsigmond és Juhász Gyula mellett annak a három, korán eltávozó, isteni fiúnak – Nagy Lászlónak, Latinovitsnak és Huszárik Zoltánnak – a fényképét akarta látni napról napra, akiket költészet, megszállott szenvedély s a magasban járó idő avatott huszadik századi szentgyörggyé, szentsebestyénné.

Ha Dajka Margittól búcsúzom, mindenekelőtt az ő nevükben állok itt koporsója előtt.

És még valakiében: a halott Lajtos Árpádéban, aki harminc éven át a férje volt, és elválaszthatatlan társa lett most a halálában is. Közös életükből egy író a magyar tragédia egyik zaklatott, hajszolt, fordulatokban tévelygő változatát bonthatná ki: háttérben a háborúval, a doni katasztrófával, hadifogsággal, börtönnel, belső számkivetettséggel, ruha alatt hordott megaláztatásokkal, de mindezeken túl olyan emelkedettséggel, amely a látványosságra épülő világunkban ma már csak elvétve, itt-ott látható.

Amikor Lajtos Árpád megtudta, hogy Margitka, a „büszke asszony” menthetetlen, elhatározta, hogy nem éli túl. Nem az egyedülléttől félt, s nem is a fájdalomtól, amelyet cipelnie kellett volna, hanem a hiánytól. Neki a föld, a világ, a sors Dajka Margittal volt kerek. Vele volt értelmes és elviselhető. Nélküle csak házakat jelentett volna, üres locsogásokat, füstöt az ablak előtt, érdektelenséget, politikai és szellemi nihilizmust. Egyszóval: a semmit. Amíg szavak nélkül is azt tudta mondani neki: itt vagyok betegágyadnál és szeretlek, nyugodt volt. Mert lényegében ezzel azt közölte vele: nem halsz meg! Ezt a gyönyörű, morfiumos mondatot, ezt az elháríthatatlan abszurditást. De amikor eldőlt, hogy nincs segítség: Margit halálával Lajtos Árpád csak a saját halálát tudta konokul szembefordítani. Katona volt, s ez volt az ő férfias golyóváltása az elmúlással. Nyugodtan elmondható róla: hitványuló világunkban, kivételes jellemként, a saját életét élte és a saját halálával halt meg.

A koporsó előtt egy mezei virágokból készült koszorú áll. Az ő végakaratából áll itt. Már-már halálon túli hódolatul is udvarlásként. Bármilyen szemérmetlenül vagy bármilyen regényesen hangozhat is ilyesmi a temetőben, kár volna elhallgatnunk, hogy Lajtos Árpád az együtthalást igenis az együtt eltöltött élet hódolatául szánta minden idők egyik legnagyobb magyar színésznőjének: Dajka Margitnak.

A magam nevében, a közeli s távolabbi barátaink nevében és minden őket szerető élő nevében együtt búcsúzom itt a sír előtt mindkettőjüktől. Legyen nekik otthonuk ez a föld, a hamvakat széthordó szél, s legyen a mi balzsamozó emlékezetünk.

 

1986

 

 

 

Dajka Margit és Lajtos Árpád halálára

A temető mindig ezen a pontján a legirgalmatlanabb, ahol most állunk: néhány méternyire a nyitott sírgödörtől. Itt már minden végérvényes és kíméletlenül tárgyszerű: az ásók, a koporsót leeresztő kötelek, a hantok s a végső céljukhoz elérkezett koszorúk is. Itt már örök lángok sincsenek, se tömjénillat, és a ravatolozó stilizált díszletei helyett is közönséges fák vannak, közönséges ég, s bennünk, legbelül pedig valami sajgó szégyenérzet, amellyel nemsokára magára hagyjuk halottunkat. Magára hagyjuk Margitkát: a felejthetetlen asszony-tüneményt: Dajka Margitot. A magyar színjátszás egyik legnagyobb nőalakját: a mosolygás és a harag hősnőjét; az elragadtatás nagyasszonyát; a bohócruhába öltözött angyalt; az Ady Lédájára emlékeztető titkos szeretőt, aki ha nagy karimájú, árnyékos kalapja alól messze nézett, a végtelenség rebbent meg tőle lúdbőrösen. Hány és hány estét össze tudnánk számlálni az elmúlt hat évtizedben, amikor valamelyik színházunkban – a kolozsváriban, a miskolciban vagy a Nemzetiben – egyetlen szívdobbanás töltötte be a színpadot és a nézőteret: az övé! Azt mondják: őstehetség volt, asszony-zseni. Lehet. De a közhelylegendát ne fogadjuk el az ő esetében se. A természettől kapott ajándékokat hamar visszavette volna tőle az idő, ha nem ápolja, ha nem gyarapítja szigorú szorgalommal s minden világias látszat ellenére is kivételes aszkézissel. „Alázat nélkül nincs alkotás – vallja századunk egyik angol költője, T. S. Eliot –, hisz a nagy alkotók nem a nagy személyiségek, hanem a nagy médiumok!”

Dajka Margit kiemelkedően nagy médium volt. A színpadon és a mindennapi életében is. Háborúk és szégyenletes diktatúrák öltötték magukra, szeme láttára, luciferi köpenyüket. Megérinthette volna őt is a félelem és a gyalázat köpönyeg-szele, de ő független közvetítő és független szellem maradt mindvégig ember és ember között, élet és halál között. Egy emlékezetes estén, vacsora közben, szinte elszólásként, arról beszélt nekem, hogy a bemutatók előtt, egyáltalán a játék előtt, gyakran halálfélelmet érez. Nem lámpalázat – halálfélelmet. Ekkor értettem meg élete s művészete mélyből sugárzó titkát.

Végül is minden szerep: egy másik ember, egy másik világ, egy másik sors. Igen, egy másik ember, aki mégis mi vagyunk. Legyen az Shakespeare Dajkája, Kós Károly Budai Nagy Antalának Annája, Gorkij cudar Vaszilisszája az Éjjeli menedékhelyből, Krúdy Majmunkája és Örkény Orbánnéja filmen, vagy utolsó nagy szerepe: a Nagymama. Legyen akár bűnös, esendő, megmásíthatatlan tiszta az a megformálandó másik ember, legyen isten szegénye vagy a társadalomé, legyen parancsoló, tébolyult, királynői: azonosulni vele nem más, mint a magunk megszentségtelenítése és ismeretlen életünk száz és száz változatban elmondott vallomása. Öröm és gyötrelem. Öröm és gátlástalanság. Agresszív beleavatkozás a sorsba. Van színész, aki rutinnal még a haláltusát is el tudja jásztani nekünk. Dajka Margittól ez a könnyed mesterségbeli ügyeskedés hideglelősen idegen volt. Már Kosztolányi és Móricz is egybehangzóan azt írta róla: minden lélegzetvétele élet. De ugyanezt mondták és mondhatják el egykori s mostani pályatársai is. Korunkban, amikor egyre kevesebben merik megteremteni s vállalni önálló életüket, Dajka Margit e téren is a kivételesek közé tartozott. Hozzáférhetetlen és megmásíthatatlan maradt lelkében, s megőrizte magában az emberi nagyság emlékeit. Ösztönösen is tudta, hogy a valóság nemcsak szeretet híján, de erkölcsi értékek híján is a semmibe hullik, mintha a sírba hullna. Talán nem véletlen, hogy Latinovits Zoltánt, a színházi világ szilaj és boldogtalan Rózsa Sándorát is ő bújtatta a szívében féltőn s legtovább. Együttérzésével természetesen ítéletet mondott a fiatal pályatárs üldözői fölött, s ítéletet a világ fölött is, amelyben élünk.

Ez az a pillanat, ahol meg kell torpannom a méltatásban, a búcsúzásban. Meg kell torpannom, mert vajon búcsúztathat-e élő egy nagy halottat ott, ahol egy másik halott a halálával méltatja Dajka Margitot.

Lajtos Árpádról beszélek, a férjről, a társról, a rendkívüli jellemű férfiról, kinek láthatatlan koporsója itt áll a látható mellett. Egyenrangúan s felejthetetlenül. Ő, aki harminc évet élt Margittal, nem akart élni nélküle egy napot se. Nem akart élni a rajongása nélkül, játékossága és mogorva jósága nélkül, hite nélkül, a silányuló világ szaporodó pocsolyáinak a partján. Még egyszerűbben fogalmazva: nem akarta halottnak látni őt, de ehhez kevés lett volna lehunynia a szemét – az életét kellett lehunynia.

Lajtos Árpád katona volt, a doni összeomlás koronatanúja. Számára a halál nem félelem, nem a megfutamodás birodalma volt, hanem a szabad emberi választásé. Ő úgy gondolta; ha megérdemelte Margit mellett az életet, meg kell érdemelnie a halált is. Szándékát kettőnkkel-hármónkkal úgy közölte, mint baráti végrendeletet. Emelkedetten, szókratészi nyugodtsággal. Amikor utoljára láttam, szemében akkor sem a megtervezett halál idegensége volt, hanem a Margit kínlódása fölötti tehetetlenségé: „A fájdalmat, ha erkölcsi, még el lehet viselni valahogy – mondta –, de a testiek bemocskolják az embert. A testi kínoknak nincs katarzisuk.”

A kettős koporsó – a láthatatlan és a látható együtt – ugyan kínálhat-e, nyújthat-e nekünk valamiféle erkölcsi megtisztulást a gyászban? Vigaszt semmiképpen, hiszen két rendkívüli ember hiányzik máris e földről, a magyarul beszélők sokaságából. Egy derűs színészasszony, s társa: a férfi, ki méltó hőse tehetne egy világosságra és sötétségre hangolt magyar tragédiának is.

 

1986

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]