Tenger és diólevél

Vannak olyan igazságok, amelyek ellustítják a képzeletet. Annyira nyilvánvalóak, hogy eszünkbe se jut kitapogatni csontjukat, meglesni természetük működését.

És vannak ilyen fogalmaink is.

Lassan ezek közé sorolódik be a bartóki életmű kagylójában megérett igazgyöngy is: a bartóki modell fogalma. Úton-útfélen csillogtatjuk: bartókiság a költészetben, a zenében, a szobrászatban, a művelődés értelmezésében. Írók, politikusok, esztéták, újságírók hivatkoznak rá mint egyezményes jelzőre, közös kiindulási alapra.

A hatvanas évek elején Kósával, Sárával mi is erre hivatkoztunk leggyakrabban. Történeteket és megrázó emberi sorsokat gyűjtöttünk tudatosan, ahogy népdalokat Bartók és Kodály. Tájakat, fákat, pincesorokat, Alföld-töredékeket, filmben fölhasználható pentanon-hangulatú képeket. A Tízezer nap töredezett, balladás képsorai eléggé beszédesen árulkodnak igyekezetünkről. Más-más hangsúllyal erről árulkodik a Feldobott kő, az Ítélet s a Hószakadás is.

Nemrég a Rádió egyik munkatársa arra kért, mondjam el neki néhány mondatban, mit jelentett nekem ez a bartóki modell. Mit jelentett versírás és filmírás közben, és mit a népi kultúráért kezdett másfél évtizedes hadakozásaim közben? Továbbá azt is: értelmiségi belátás vezetett-e el ehhez a modellhez, vagy hoztam-e magammal bujtogató emlékeket?

Egy nap haladékot kértem, hogy kiválogathassam a legfontosabb gondolataimat. Az eredmény azonban elijesztett: nemhogy tömörödtek volna, bokrosodni kezdtek a válaszaim. A fogalmi tisztázódás helyett egy kisebbfajta életrajz körvonalai rajzolódtak elém. Emlékek arról: mikor és hogyan ébredtem rá először a népköltészet s a népi kultúra fontosságára; milyen mozgató erők irányítottak; milyen elfogultságok, dühök, szerelmek, amelyek a bartókiság meggyökeresedését bennem jó- és rosszféle záporokkal megöntözték.

Ekkor döntöttem el: ha egyszer tékozolni való időm lesz, végigmondom ezt a fejlődésregénynek is beillő történetsort. Vagy legalábbis megkísérlem végigmondani.

 

*

 

Tizenkét éves koromig egyetlen világot ismertem csak: Zámolyét. Az udvarok, a szérűk, az istállók, az ólak világát. Egy megőszült gerendavégen, amely az omladozó ólfalból kiállt, még ma is ott látom ugrándozni a moslékra torkos verebeket; ott látom elröpülni a fecskéket sárból fölkapott szalmaszállal. Hogy a világnak más udvarai, más szalmaszálai, fecskéi, gerendavégei is lehetnek, el se tudtam volna képzelni. A jó ott volt jó a zámolyi udvarokban, a zámolyi szőlőhegyen, a zámolyi szederfák alatt, s a rossz is ott volt rossz a latyakos, hideg répaföldön. Apám vászongatyája, parasztinge, parasztgatyája, az én kivarrott parasztkötényem, a zsengécske üszők szájkosara s a fehéren magasodó református templomtorony olyan természetes és feltétel nélküli tartozékai voltak ennek a világnak, mint kútnak a víz. Megesett, hogy órákig bámultam egy szemlátomást púposodó vakondtúrást a kertben, vagy egy vajúdó anyadisznót az ólban, de csupán szívdobogásokra emlékszem, nem csodálkozásra. Nem voltam – hogyan is lehettem volna! – megfigyelője magamnak.

Fölidéződik most egyik nagybátyám temetése. Nyár van, halántékot pirító nyár. Négy férfi viszi vállán a koporsót. A széles Új utcáról befordulunk a keskeny Bika közbe. Egy nagy csapat lúd cihelődik föl nehézkesen a porból. Azt várja mindenki, hogy majd arrébb kotródnak. De az istenért se! Talán a hőségtől, talán az éneklő gyászos tömegtől zavarodtak meg, és se előre, se hátra. Nyakukat nyújtogatva dodognak, sziszegnek csak ostobán. Végül összekeverednek velünk. S mintha ettől ébredtek volna föl, riogva, szárnyukkal csapkodva törnének ki a sűrűből. Egy gúnár ijedtében Simon Istók bácsi mellének röpül.

– Ne, te, ne! Szívesebben találkoznék veled sülve – morogja neki, miközben lelöki magáról a ludat. Por, toll és megvadult kiáltás kavarog a gyászmenet fölött. Itt-ott még egy-egy magáról megfeledkező nevetés is.

 

Akkor még ez a jelenet is annyira mindennapias lehetett számomra – mivel a ludak, a kacsák, a tyúkok, a kismalacok folyton ott lábatlankodtak körülöttünk –, hogy negyven esztendeig eszembe se jutott. Különösnek, furcsának, már-már mitologikus árnyalatúnak is csak most, fölidézése közben érzem.

Nyilvánvalóan ugyanígy voltam minden más eseménnyel. A farsang nekem hó volt, lakodalom, riasztópisztolyok durrogása, főttkukoricaevés marokkal és szó szerinti farsangolás csöngős, lovas szánkókkal végig a falun. S hasonlóan a várt májusi pillanat, a májusfa állítása a körülötte pántlikázó történetekkel is pontosan annyi volt csak, amennyi azon a napon megesett.

Igaz, ez sose volt kevés, mert Zámolyon nemcsak tornyokkal vetélkedő fákat állítottak a legények, hanem a fa fölállításának az éjszakáján izgalmas és csiklandós „éjszakai előadásokat” is rögtönöztek. Például, ha a legények közül valaki meg akart bosszulni egy lányt, mert megsértette, mert a felhők közt hordta az orrát, vagy még inkább, ha a lány rátarti szüleit akarta csúffá tenni, ezen az éjszakán engedte szabadon láncra kötött képzeletét. Megtörtént, hogy az egyik Öreg utcai nagygazdalány házának a tetején egy trágyával megrakott szekeret bámulhatott másnap kárörömmel az egész falu. Még a vasvella is bele volt szúrva élethűen a fölpúpozott ganyé oldalába.

Hogy kerülhetett föl egy dögnehéz parasztszekér a háztetőre? Úgy, hogy a legények előbb szétszedték darabjaira és fönt, a ház gerincén összerakták: a trágyát pedig vékákkal, pokrócokkal hordták föl halálos csöndben.

Ünneprontónak hangozhat a megjegyzésem, de ezeknek a szellemességtől buja és szikrázó jeleneteknek semmivel se volt kevesebb céljuk, mint akármelyik Beckett-, Ionesco-, Illyés-, Mrožek- vagy Örkény-szatírának: végletes eszközökkel kipellengérezni egy-egy léggömbbé fújódott alakot, ellenszenves magatartást.

Hogy mindegyik népszokás egyúttal gondolat is, egy nagyarányú gondolatrendszer része, azt csak mostanában látom világosan. Gyerekkoromban még a fogalmat se ismertem. Népszokás? Hagyomány? Népi kultúra? Annyira nem tudtam róluk semmit, mint az anyaméhben eltöltött kilenc hónapról. A szüretibálos fölvonulásokon ott ördögösködtem én is bekormozott képpel a gólyafejű, csőrcsattogtató maskarások között, mit se tudva arról, hogy az alakoskodó játék régi hiedelem morzsája, gonosz szellemeket elűző hité. Ha valaki fölvilágosít akkor, miben veszek részt, milyen hagyományt „ápolok”, talán kiállok a sorból, és a magyarázatot éppoly elképedő arccal hallgatom, mint amilyen átéléssel ijesztgettem az anyjuk szoknyájába kapaszkodó, bámész kislányokat. De hagyomány-ügyben tökéletesen tájékozatlan voltam. Olyannyira járatlan, hogy amikor tizenhét éves koromban – ötödikes gimnazistaként – az unokabátyám vőfénye lettem, a faluszerte mindenki által ismert lakodalmi verseket egyenesen sületleneknek találtam.

 

Tisztelt atyafiak, egy kis csendet kérek, míg a mondandómnak végére nem érek. Mielőtt e házat végképpen elhagyjuk, ékes menyasszonyunk nevében búcsúzzunk. Búcsúzna ő maga, de a szíve nehéz, ha édes szülei megtört arcára néz. Én tehát elmondom, mit elméje gondol…

 

Én viszont nem mondtam el. Nem voltam hajlandó elmondani. Nekiültem és két hét alatt átírtam az egész vőfénykönyvet. Át a vendéghívó verset, a kikérőt, a násznagy versét, a szülőktől búcsúzó, ríkató verseket. A kántortanítós hangot vörösmartys hangra cseréltem és az atyafiságos rímeket és ritmust kissé megbolondítottam. A merengőhöz című vers komorabb érzelgőssége irányított. S ha zokogtak valahol híres lakodalmon, az én idegszaggató menyasszony-búcsúztatómtól még a borosabb férfiak orra is szipogósra vékonyodott.

Nem közönséges fintora a sorsnak, hogy első nyilvános szereplésem sikerét azoknak a rokonaimnak a körében arattam, akiknek a maradék hagyományát én segítettem rapityára zúzni.

 

*

 

De hát ki figyelmeztetett volna arra, hogy botorul cselekszem? A tanítónk nem, a papunk nem, a szüleim nem. A pápai református gimnáziumban hallottam ugyan valamit a néphagyományok őrzéséről, sőt népdalt is tanultam, nem is keveset, de az énekórán tanult Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő vagy A csitári hegyek alatt kezdetű dal holdtávolságra fénylett az általam félresöpört lakodalmi szövegektől. Az, hogy egy cserepeire széthullott világ, egy cserepeire széthullott kultúra egymáshoz tartozó darabjai lehetnek, eszembe se jutott.

De másnak se igen a környezetemben. Érzékeny s lendületes szellemű magyartanárom volt: nagy Csokonai-, Petőfi-, Ady-rajongó, de a népköltészetről ő is csak mint segédfogalomról beszélt: Petőfi és a népköltészet. Arany és a népballadák. Megidézett szavaiból utólag is csak olyasmit hámozhatok ki, hogy nagyobbra tartotta a népköltészet hatását, mint magát a népköltészetet. Mindnyájan a majomtól származunk – hangzott a tréfás alaptétele: ehhez hasonlóan minden írásos költészet a szájhagyományos, azaz mai szóval: a népköltészetből származtatható.

Talán mondanom is fölösleges, hogy ez is azok közé a balkezes igazságok közé tartozik, amelyek egyik mozdulatukkal cáfolhatatlanul fontos dolgot tárnak föl, a másik mozdulatukkal viszont ugyanilyen fontos dolgot takarnak el. Petőfi és Arany esetében nem volt nehéz még egy avatatlan diáknak sem megérteni ezt a lírai származástant, de hogy ennek a származástannak van-e köze például az Ómagyar Mária-siralomhoz, Balassihoz, Csokonaihoz vagy József Attilához, s ha van, milyen ízen van, nemcsak homályos maradt előttem, de el is üszkösödött.

 

*

 

A népi kultúrához végül is a modern művészetek, közelebbről a modern költészet gólyalábaira állva jutottam el. Sajnos, nem hétmérföldes léptekkel, ahogy hinni lehetne, hanem aprólékos topogásokkal, fokról fokra.

Először ugyanis a modern költészetig kellett elevickélnem. S ez az út sem volt éppenséggel gödörtelen.

Verselgető diákként végigpróbáltam én már jó néhány megtermékenyítő iskolát: Adyét, Villonét, Puskinét, Petőfiét. Még Balassi-strófákat is írtam adys igékkel. Körülbelül ilyen összevisszaságban is, ahogy a nevek most a tollam alá gördülnek. De az ötvenes években, kikerülve már az irodalmi órák közvetlen hatása alól, s bemerészkedve a kortárs költészet ócskavassal teleszórt területére, egyre nagyobb erővel Petőfi mágnese rántott magához. Sietve teszem hozzá, engem nem a korszak fölröppentett jelszava vonzott: Lobogónk Petőfi, hanem valamilyen fűzfapoétás eltökéltség. Az motoszkált bennem, nyilván a politika észrevétlenül is befolyásoló hatására, hogy az új világot az új realizmus eszközeivel kell ábrázolni, mindenki által közérthetően, azzal a szókimondó, kőkoccanású, nyers tárgyilagossággal, amellyel Petőfi ábrázolta a magáét. Bármennyire tetszettek is Illyés versei, az új honalapítás reményétől és gondjától duzzadók, a szenvedély és a szellem széles rámájára kifeszülők, az ötvenes évek üllőzajos, tömegre hangolt, lódenkabátos hangulatát hiányoltam belőlük. Mintha a tökéletességükkel már-már a múlt időhöz tartoztak volna. Kónya, Kuczka, Simon István voltak az én költőim. Ők sokkal jelenidejűbben mozogtak a korszak bányászlámpái, gyárkéményei és virágzó mandulafái közt, mint Illyés. Az is igaz, hogy a korszakot jóval lágyabban visszhangozták, mint amilyen érdes hangjait én hallottam az akkori időknek.

Mindez jócskán belejátszott abba, hogy mindenkitől eltávolodva, Petőfihez húztam. A járatlanságból így lehet még ideológia is, mert a Petőfire találás pillanatától kezdve mindent az ő szemével néztem meg. Ha a fegyverneki kocsmában csinált bort – akkori nevén: zsupplét, csövidinkát, falmellékit – itattak velem, ugyanúgy megverseltem, mint ő a disznótort vagy a faluvégi kurta kocsmát. Ha bitangba hagyott parlagokra bukkantam Zámoly határában, akkor azokról írtam, ahogy ő a csárda romjairól. Ráadásul az igazmondás kényszere is, szinte betegesen, mind a tíz kezével őfelé lökögetett. Áttétel? Képes beszéd? Magasabb szintű realizmus? Ha számba rágják, akkor se figyelek oda. A csakazértisdac légcsavarjait hallottam földörögni a hátam mögött: írj, a lukas cipődről, amikor bűn bevallani, hogy vannak még lukas cipők. Írj a csöndről, a félrehúzódás lázító öröméről, amikor mindenhová mosolyogni és tapsolni hívnak. És ne tégy az élményeidhez semmit; és el se végy belőlük semmit. Maga a kendőzetlen élet, az lesz a vers!

Annyira belebújtam ebbe a páncélos gondolatba, hogy még a Petőfi-epigonizmus vádját is tüntetően viseltem. A zsúptető zsúptető maradt a verseimben, s a pírhólyagos meggyfaág se lett soha a tavasz cimbalomütője.

Ha nem én volnék régi kudarcaim koronatanúja, el se hinném, hogy az emberi tudat, még jószántában is, micsoda ürgelukakba húzódhat vissza! Ötvenegyben, ötvenkettőben, jónevű irodalmárok elismerő bólogatása közben, úgy írtam népies verseket, hogy fogalmam se volt, mi a népi, a népies, a stilizált, és mi az eredeti. De ez még hagyján! Sokkal szégyenletesebb, hogy úgy írtam, mintha Ady egy másik ország, egy másik idő, egy másik nyelv költője lett volna. És József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc pedig világnyi nagy lukon hullottak volna át a semmibe.

 

*

 

Ettől a vaskalapos petőfieskedéstől, ettől a félretett „demokratikus lírától” Juhász Ferenc versei kezdtek orcám pirulása közben eltéríteni.

Elsőül az Apám című elbeszélő költeménye vágtázott át rajtam eszméltetően. Csupa ismerős világ a lapokon: kerítések, ponyvák, kakasok, bottal megkocogtatott hordók, világháborús bakafényképek, szemfedők, harmonikák, borostás férfiarcok, dérütött őszirózsák, és mégis micsoda különbségek! Az alkonyat Juhász verseiben sose marad meg közönséges alkonyatnak. A lebukó vörös nap kazaltűz volt. Az asztalon fekvő bütykös kézfejek párban cammogó ökrök. Mintha egy óriás méretű nagyítólencsével nézte volna ugyanazt a dunántúli tájat, amelyet én is jól ismertem. A lencse arányokat növelt, s részleteket emelt ki robbanékonyan, más részleteket viszont a homályon át mutatott meg, hogy ne a szem ítéljen, hanem a sejtelem. Egyetlen aranyhátú levélen érkezett el verseiben az ősz. Október egyetlen tintaceruzával pöttyözte tele a szőlőleveleket.

Forogtam-forgolódtam ebben a nagy átváltoztató fölismerésben, s ha most megpróbálok a hatásra visszaemlékezni, nem is annyira a juhászi versek lelke és mondanivalója nyűgözött le, hanem az én száraz és nehézkes nyelvemre harmatozó juhászi nyelv. Az ő nedves akácfa-fürtös, dongózunnyogású szavai mellett az enyémek plakátra, újságba vagy röpiratra kívánkoztak.

S az Apám csak a kezdet volt. A folytatás már nem is záporként, hanem özönvízként zúdult át rajtam. Egymás után sorjáztak az olyan új verscsodák, mint A tékozló ország, a Krisztus lépesméze, A virágok hatalma, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából. Lélegzetet is nehezen kaptam. Úristen, mit tudtam én eddig a költészetről, a nyelvről! Lehet, hogy a rövidlátók esze járására támaszkodva vakmerőbben ítéltem meg az akkori politikai állapotainkat Juhásznál, mivel az országromlást én országromlásnak mondtam – igaza mégis mindenben neki volt. A napilapok hiába darálták bizonyíthatóan és lélektelenül a kötelező hazugságokat, Juhász, ahelyett hogy rájuk reccsent volna, kikerülte őket hatalmasan. Minden sora bálnamozgás volt az ágáló a kis ebihalgesztusokkal szemben. Az elsivárosodott ország, az összezsugorodott képzelet az ő verseiben újra a végtelenséggel érintkezett. Az élet: élet, a halál: igazi halál lett az ő látomásaiban. Az apák, az anyák, a behavazott harmonikák mozdulataiban a megszakított mozdulatok folytatódtak. Virágok, csontok, temetők indultak meg s törtek át minden térségen, minden volt-időn, hogy megmutassák magukat nekünk. Magukat? Minden emberi és létbeli törvényt, amit a földön láttak, a föld alatt, a kutyatej fehér csillagrendszerében, a beüvegezett nádasokban.

Talán ez volt eszmélésemnek az a pillanata, amikor a mellettem lépkedő múzsát agyon kellett volna szúrnom, és önvád nélkül átengednem indulataimat a prózaírásnak vagy a tanulmányírásnak, megmaradva akár a költészet zsoldjában is. De ha gyönge voltam is az egyértelmű szakításhoz, ettől kezdve a verseket úgy is ismerni akartam, mint mélytengeri búvár a tengerfenék titkait, szemtől szembe.

 

*

 

Szerencsére kaptam is hozzá a sorstól alkalmat. Ezerkilencszázötvenöttől ötvenhat őszéig az Új Hang versrovatánál dolgoztam. Juhász verseivel páhuzamosan mi közöltük Nagy László gyémánttal, hóval és haraggal fölcsillagozott verseit is. A Bikini-szigeteken fölrobbantott atombomba megfigyelőihez hasonlóan, egy nyelvi atomrobbanás szemtanúja voltam. Együtt röpült föl és esőzött vissza a földre krumplivirág és halszem, parasztszekerek lőcse, biciklik nikkelezett kormánya és a halált ugató tündér fekete szemöldöke.

Juhász és Nagy László verseiből külön lenyomatokat kértem a nyomdától, hogy a zsebemben hordhassam őket állandóan. Mert azt akartam, hogy karmoljanak és égessenek is ezek a versek. A Rege a tűzről és jácintról című versből hosszú részleteket tudok még ma is fejből:

 

Jácint vagy? Csülkök vernek.   Csipkefa? Lángok dőzsölnek benned. Ablak vagy, anyám? Biztos bezúznak.   Hát ne siess,   ne kerekedj útnak! Elkapom a szoknyád, visszahúzlak,   visszarántlak.   Még a trombiták aranycsordái   bársonyban méláznak.   Nem hív semmi,   nem küld senki. Csücsülj szelíden s én mint álmomban:   hiszem, van erőm varázsoláshoz.   A versem érted kiáltoz.

 

Bartók neve az én nemzedékem számára Juhász és Nagy verseivel indult el újra, kényszerű pincei lét után, a magasságok irányába. Volt egy őrült zenész ismerősöm, foglalkozására nézve orvos, aki tízesztendős mulasztást akart néhányunkkal bepótoltatni. Fölváltva rakott a lemezjátszójára előttünk Sztravinszkijt, Bartókot, Stockhausent, Schönberget, Webern-et, elektronikus zenét és tibeti zenét. Ez volt az ő ellenzékisége; nemes bosszúja az évekig bedugaszolt fülekért. Nekem viszont a világ tágulása. Jóllehet, zeneileg analfabéta voltam, de titkos vigaszomra szolgált, hogy a megérzések, a sejtések alján is kell lennie valamiféle őstapasztalatnak, amely osztályoz: elejt vagy fölemel, szerelmet fakaszt, vagy csak kiváncsiságot. Sztravinszkij Tavaszi áldozata és Bartók néhány nagy zenekari műve: a Concerto, a Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztára, a Harmadik zongoraverseny, az Allegro olyan közelről szólalt meg, mintha gyerekkoromtól zenén cseperedtem volna. Ugyanazt a nyugtalanságot éltem át, mint amikor A szarvassá változott fiú kiáltozását olvastam kéziratban, vagy Nagy László Regéjét. Lehet, hogy ezek a belső viharzású versek taposták ki számomra az utat Bartók zenéje előtt? Az ösztöneimet ezek edzették észrevétlenül? Már azért is lehetséges ez, mert a két fiatal költő verseit sokan egy-egy bartóki mű késői megtestesülésének tekintették. Sőt akadtak fű alatti és társaságbeli kritikusok, akik rosszmájúan közönséges Bartók-illusztrációnak nevezték a szóban forgó verseket, elfeledkezdve arról, hogy a bartókiság nem csak egy ember, hanem egy kultúra kidomborodó tulajdonsága is lehet. Elfeledkezve József Attila egyik legsugárzóbb gondolatáról, hogy a nemzet: közös ihlet. Azaz: olyan képesség, amely képben, versben legalább olyan meghökkentő hasonlóságot mutathat, mint a mai indiai táncművészet mutat a több ezer éves hindu templomszobrok gyönyörre vagy a teljes megsemmisülésre hangolt szellemével.

Hogy én a versek felől kezdtem megérteni Bartókot, a történetiség és az időrend szemszögéből nézve fonáknak tetszhet, de az eredmény szemszögéből nézve haszonnal jár. Juhász A szarvassá változott fiúja a Cantata profanát már távlatba helyezte: az idő, a történelem és a züllésre hajlamos civilizációnk mérhető távlatába. A nehezebben megragadható zenei tárgyilagosságot a vers tündöklő tárgyilagossága, a köztük lévő viszony következtében, fölfoghatóbbá tette. Ugyanis mindkét mű a kényszerű mássáváltozás mítoszára épül. Az elszakadás kínjára és a visszaváltozás lehetetlenségére. Az egyezés kérge alatt micsoda különbségek! Bartók szarvassá változott fiai még lázadók. Az újkori civilizáció rengetegében ott suhog fölöttük a nagy kérdés: visszatérjenek-e régi világukba, ahol már idegenek, otthontalanok voltak, vagy a meghasonlást választva vállalják-e a szabadságot? Mert csak így vállalhatják. Bartók programot ad anélkül, hogy programzenét írna: mi, huszadik századi emberek, mindnyájan elvarázsolt szarvasfiak vagyunk. Régiek nem maradhatunk, de az új világ lekenyerező szavát se hallhatjuk meg ellágyulva. A varázslat nyűge alatt is egyetlen megőrző eszménk lehet: vissza kell hátrálnunk a tiszta forrásokhoz.

 

A mi szájunk többé Nem iszik pohárból, Csak tiszta forrásból.

 

A tiszta forrás Bartók értelmezésében nem más, mint az emberi természet mélyén rejtőző evidenciák neve: a mindenséget érzékelő ösztönöké, a vizek neve, a fák neve, a szélé, a harmaté, a tiszta örömök és fájdalmak neve. A mindenkiben közös, de elfojtott emberi értékek neve.

Juhász Ferenc szarvassá változott fiúja már nem dacol, nem csökönyösködik. A tiszta forrás helyén már a temetőt látja.

 

naponta lerogyok száz golyó szügyemben, naponta fölkelek százszor teljesebben – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop, szarvam minden ága magasfeszültségű-áramvezeték, szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője… – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Te elveszett fiam, mégis gyere vissza, szitakötő-szemű anyád virraszt érted. Csak meghalni megyek meghalni oda vissza, meghalni megyek, csak meghalni megyek édesanyám…

 

Hát ekkorát fordult volna a mítosszá alakított lét-élmény Bartóktól Juhászig? Vagy ekkorát hanyatlott? Csakugyan elmocskultak volna a tiszta források véglegesen? S nincs többé olyan erőt adó hely, ahova visszahátrálhat az ember? Csak a mindenség van, ahová száműzni kényszerül magát? Csak háborúk vannak? Csak civilizációs zavar és kozmikus tehetetlenség?

Mindezt persze, nemcsak a válaszok, még a kérdések szintjén se értettem évekig. De megmozdult bennem valami. Először csak egy mag héja repedt föl: a kiváncsiságomé. Itt alapdolognak kell rejtőznie, ha zenészek, költők fölváltva, hol egyszerre, hol egymást előzve feszülnek neki ugyanannak a sziklakőnek, hogy arrébb hengerítsék.

Alig múlt el három esztendő, és a kicsírázott kiváncsiság annyira megerősödött bennem, hogy ízlésemet, gondolkodásomat életre szólóan meghatározta.

De ennek a belső, zajtalan történetnek már sorba rakható eseményes története is van.

 

*

 

Ötvenkilenc tavaszán üzenetet kaptam Muharay Elemértől, keressem föl, mert fontos ügyben szeretne velem beszélgetni. Az igazat megvallva csak hírből ismertem őt is, a Népművelési Intézetet is, ahova hívott. A harmincas és a negyvenes évekbeli szerepéről akkor még semmit se tudtam. Martin Györgyöt faggattam felőle. Mintha hadititkot árulna el, lehalkított hangon sutyorázta a szívből jövő jellemzést: pótolhatatlan ember az öreg, született népnevelő, bartóki, kodályi hajtás, akinek a morgásai nélkül már réges-rég rikongatós vidámvásárt csaptak volna a népi kultúrából, augusztusi huszadikai műsorpótlékot.

A pótolhatatlanságát említve azt is megjegyezte, hogy narodnyiknak tartják, és bevallatlanul is félreállították.

Akkori űzöttségemben mindkét jellemzés kapóra jött. Eleven rokonszenvet ébresztett bennem, mert sorstársakat kerestem magamnak is: valamit akaró, tevékeny embereket, akiknek a közelében az ötvenhat utáni idők szakadozott lombját megcsúfolás nélkül söpörhetem le magamról.

Összeismerkedésünk pillanatában egy jó kedélyű aszkétát ismertem meg Muharayban, aki aszkétának is csak azért látszik, mert akácfa-sovány, csont- és ideglény, egyébként nagy bajuszú, játékos, huncutkodó elme.

Rögtön a tárgyra tért.

– Azért kértelek, hogy keress meg, mert szükségem van a segítségedre.

Elképedve néztem rá. Mióta Pesten éltem, nem hallottam ilyen egyértelműen nekem szóló mondatot.

– Az enyémre?

– Hát nem is a kalocsai érsekére.

– Kapálni, kaszálni, udvarolni, cigarettát sodorni valahogy tudok – igyekeztem csavarni egyet megilletődöttségemen –, egyebet nem.

– Nagyszerű? Mindegyikre sor kerülhet, de előbb meg kell újítanunk a népművelő munkát. Én már vén róka vagyok, tudom, hogy nevelni fölülről csak akkor lehet, ha alulról is megvan a nevelődés igénye az emberekben. De te még fiatal vagy, és a fiatalokban mindig kell annyi erőnek lennie, amivel az öregekre rácáfolhatnak.

Fogalmam se volt, hova akar kilukadni.

– Ugye te is zámolyi vagy, mint Csanádi?

– Igen.

– Ő már megcsinálta a magáét. Nemcsak a verseire gondolok, hanem Vargyassal közösen kiadott könyvükre: a Röpülj páva, röpüljre. Ha mocorog benned egy kis becsvágy – vágott felém ravaszkásan a szemével –, te se húzódhatsz félre. Én afféle bezupált őrmestere vagyok a népi kultúrának, némelyek szerint öreg magyarkodó, téged is szeretnélek megnyerni az ügynek. A népi kultúra körül hemzsegnek ugyanis a félreértések. A magunkfajta régivágású legényekre hamar rásütik, hogy parasztimádók, hogy városellenesek, de ha egy új nemzedék szegődne el az ügy mellé szószólónak, talán nem kellene mentegetőznie. Foglalkoztál-e a gondolattal egyáltalán?

Röstelkedve vallottam be, hogy soha.

– Bartók és Kodály írásaiból ismersz-e valamit?

Legszívesebben azt hazudtam volna, hogy igen, holott egyetlen sorukat sem olvastam még, de válasz helyett a zenéjükről kezdtem el dadogni.

Egyre kínosabbnak éreztem a vizsgáztatást. Feszengésemet ő is észrevette.

– No, semmi baj. A verseidből azonban azt olvastam ki, hogy érdekel a politika. Mégpedig a lehetőségekhez képest vastagon. Itt van maholnap az országos méretű szövetkezetesítés. Hogy miként zajlik le, azt az isten se tudja. De azt erősen sejtem, hogy az előre megtervezett hiedelmekkel ellentétben a szövetkezet nemhogy összekovácsolná, hanem szétveti majd a falvakat. Nemcsak a termelési mód, de az idegrendszer s a régi kapcsolatok rendje is átalakul. Új vezetők lesznek, új tévelygések, új hierarchia, új kutyafüle. És ami minden változásnál a legkritikusabb: majdnem annyi régi érték megy veszendőbe, mint amennyi új szülelik. S ezt a veszteséget ugyan ki enyhítheti? Vagy mi egyensúlyozhatja? A politika? A belátás? A tudat? Én megrögzött közösségpárti vagyok. Szerintem bármilyen komoly válságot és megrázkódtatást is átvészel egy olyan közösség, amelyik ismeri saját magát, sírni, ordítani, nevetni együtt tud, mert így idomulni is másként képes, és magához idomítani a sorsot is. Szent István keresztvize is egy aránylag egységes világú nomád nép fejére csurgott. Annyira egységesére, hogy a régi vallás maradéka még ma is előkerül a lélek mélyebb rétegeiből. Éppen ezért az igazi politikai munka most az lenne, ha ilyen közösségeket sikerülne a közeljövőben kialakítanunk. Ilyen magoknak látom egyebek közt a falusi népi együtteseket. Persze csak akkor nem füstölögne el az égbe ez a remény, ha ezek az együttesek a paraszti művelődés műhelyei lehetnének. Talán hallottál róla, hogy a népi színjátszás a bolondériám. Idétlen téeszjelenetek vagy a „komámasszony, merre csörög a dió?” játékok helyett mért ne adhatnának elő a parasztok is nekik való drámai játékokat. Ugyanúgy, ahogy a városi színházakban Ibsent, Csehovot, Molière-t játszanak.

Rám nézett, követem-e gondolat-kanyarjait. Követtem.

– No de ne szaporítsuk a szót: drámát akarok veled íratni a parasztszínjátszók számára.

Drámát velem? Parasztszínjátszóknak? S azért velem, mert magam is parasztszármazék vagyok? Mondhatnám: félig paraszt, félig értelmiségi?

Amilyen figyelemmel hallgattam az imént, annyira megrémültem az ötletétől. Habogva kezdtem neki magyarázni, hogy értem én a szándékát: nemcsak anyagi biztonságérzés, hanem szellemi s lelkierő is lehet egy újjászülető osztály csontozata, de ehhez én aligha tudok drámaírással hozzájárulni. Mindenekelőtt azért, mert mostanában nyílott csak rá a szemem a modern költészetre; hogy a szent kábulatnak nevezhető Petőfi-hatás oszladozóban van, s ha nekem bármilyen népi hangvételű drámához, játékhoz, nyelvhez kellene visszahátrálnom, épp azt a gyönyörűséges, vad izgalmat hagynám elüszkösödni, amely Juhász Ferenc, Nagy László, Weöres verseitől parázslott föl bennem.

Villámgyorsan megértette aggodalmamat, s megnyugtatásul máris új alkut kínált: ha engem a modern költészet érdekel, írjam meg a darabot versben, sőt úgy írjam meg, hogy legyen benne a néptáncnak s a népzenének is szerepe, mert e kettő forgószelében sodróbb erővel hangozhatnak el zaklatott, modern csillámú szövegek, mint prózai párbeszédekre épülő darabban. Ő a világért sem akar befolyásolni, mentegetőzött, de ha A halálra táncoltatna lány balladája megtetszene nekem, már foghatnám is az isten kisujját, mert a drámai csúcspontnak tekinthető eredeti ballada hatvan-hetven sora elé kellene csak egy bonyolító történetet kitalálnom. Egy történetet, amely alvadt vérdarabként bukná ki magából a tragikus véget: a halálra táncoltatás nagy jelenetét.

Ajánlatával Muharay Elemér bogarat tett a fülembe. Vers, dráma, ballada, méghozzá modern szövetű. Igen ám, de milyen szabású? milyen legyen a nyelve? Ha a juhászi példát követném, az első oldalak után kifulladva abbahagynám az egészet, mert az ő kozmikussága szétrobbantaná a párbeszédeket. A jelenetek fölemelkednének a kutak fölé, a táncoló lábak és a koporsók fölé. Talán inkább Nagy László vadalmába harapó szájáról kéne leolvasnom szavak és mondatok lejtését. De az ő versbéli beszédének is akkora ereje van, hogy földre terítene, s csak úgy állhatnék föl, ha meghajolnék előtte.

Heteken át kongattam a fejem, hátha föltámad benne valamilyen különös, minden eddigi példától eltérő megoldás. De maradt az agyam gyalulatlan deszka.

Ekkor kezdtem el a balladás, a népdalos, a néprajzos könyveket bújni. S már az első napokban olyan hangok moccanására neszeltem föl, amelyre eddig sose volt fülem. Nem a balladák vagy a dalok voltak újak, azok közül a javát ismertem már, hanem a nyelv s a nagyvonalú stilizáló készség.

 

Felmentem a hegyre, lenéztem a völgybe, ott láttam egy asztalt búval megterítve. Két pohár volt rajta, csárdai bor benne, köszöntsd rám, galambom, hadd igyam belőle.

 

Első olvasásra ezek a sorok ugyanolyan átlátszónak, egyszerűnek, sallangtalannak tetszhettek, mint Petőfi versei. A sorok, az ütem igen, de a sorok mögül előbukkanó táj szemernyit se hasonlított Petőfi egyetlen tájához sem. A természetes szavak nem természetes vidék hegy-völgyére s terített asztalára utaltak. Az ábrázoló realizmus logikája visszahúzódott, s átengedte helyét a látomásos realizmusnak, amely a külső világ átrendezésével a belső világot nagyobb hűséggel s nagyobb arányúan is fejezi ki, mint ha az áttétel nélküli ábrázolás eszközeit használná.

 

Lengyelország szélén egy arany almafa, alatta sétálgat két lovas katona. Mind azt fujdogálja, mind azt fujdogálja, de keserű kenyér a katona kenyér. A kardjával szántja, vérrel boronálja, a kardjával szántja, vérrel boronálja.

 

Vagy egy újabb példát erre a látomásos „belső realizmusra”.

 

Sirass, anyám, sirass míg előtted állok. Mert ugyan nem tudom, hol leszen halálom. Erdőn-e, mezőn-e tenger tetején-e? Tengernek feneke az én derékaljam. Tengernek teteje az én takaródzóm. Kígyók, békák szeme az én égő gyertyám.

 

Nem volt nehéz megértenem, hogy a nyelv bátorsága nem a képzelet pillanatnyi vakmerősége csupán. Nem a véletlen elszólások talált aranya. A nyelv ezekben a tágas, rög fölé emelkedő keservesekben nem a paraszti élet nyűgeitől, hanem a létezés merészen kimondott fájdalmától csapódik magasba. A földet szántó kardok, a tengerek teteje s a búval megterített asztalok fölött a József Attila-i lét dadog. A Juhász Ferenc-i kozmikusság feszül. Ha van is valami paraszti ezekben a népdalszövegekben, az többnyire csak a környezet bevillanása a képbe, a helyi szín nyoma rajtuk. A legkristályosabb darabokban a létezésnek kiszolgáltatott ember homloka villan elénk.

 

A puszta tetején sok csikók nyerítnek, anyám, édesanyám, mért szültél engemet? Szültél volna követ, ne leánygyermeket, szültél volna követ, ne leánygyermeket.

 

Olvasás, kutakodás közben népköltészeti tanulmányokba is belelapoztam. Egyik a kezdő természeti képek szerepét fejtegette; a másik a népdalok szimbolizmusát. A színek, a virágok jelentését; az alma, a torony, a dió, a rozmaring, a zsálya telített jelképiségét.

 

Onnan alul jön egy fényes hintó. Húzza aztat hat fekete csikó. Rozmaringszál a tengelye fája, én vagyok a szeretőmnek párja.

 

Sok okos észrevétel és megfigyelés nyomvonalán haladva, különös tapasztalatom támadt. Az Ady előtt írt tanulmányok jó részében a kezdősorok, természeti képek rejtélyét bogozgatják a szerzők, a kihagyásos realizmus ok-okozati összefüggés-rendszerét; az Ady-kortársak vagy az Ady utániak azonban már jobbára a szimbolizmus titkosabb mélységeibe szállnak alá. Azzal azonban nem foglalkozott senki, hogy a tiszta szimbólumok vagy a természeti képekből induló dalok válfajaihoz viszonyítva mennyivel több dal sorolható a stilizációnak abba a fajtájába, amelyben együtt van valóságtöredék és szimbólum, természeti kép és teremtett valóság. Hadd idézzek rögtön egy közismert példát:

 

Kőrösfői templom előtt három ágú diófa nőtt, három ága, hat levele, tilos a szeretőm neve.

 

Ezt azok a kőrösfőiek énekelték először – ha szabad ilyen helyhez kötött igazságot hangsúlyoznunk a népdalok kapcsán –, akik jól tudták, hogy a templomuk előtt álló diófának nem három ága van és hat levele, de talán tízezer-ötszáz. Hova, melyik rekeszbe sorolható be ez a szintézist szülő stilizáció?

Nemcsak a fölismerések, de még a kérdőjelek is arra bátorítottak, hogy az egyébként is kísérletnek szánt balladajátékomat úgy kell megírnom, mintha modern csontozatú verset írnék, a stilizáció szabadságával.

 

A végső lökést azonban Lorca adta. Ekkortájt adta elő a Nemzeti – Illyés fordításában – a Vérnászt. Minden ízemben megrázott. Ha elébb látom, a töprengés ideje minden bizonnyal lerövidül. A lorcai stilizáció ugyanis példaszerűen elvégezte már a harmincas években a parasztinak és korszerűnek, a parasztinak és az egyetemesnek az összekapcsolását. Mert lehet, hogy a Vérnászban andalúziai minden: a narancskertek, a kés, a szerelem, a sírás, a halál, de ez az andalúziaiság kitágul, és összeér a világ minden más vidékével, ahol a szerelem sötét őrültségekre képes, ahol a halottakat vállon viszik haza kimosdatni a vérből.

Az iránytű tehát a tenyeremben feküdt: izgatottan ültem le megírni a balladajátékot. Holdat, szekeret, nyakra tekeredő pántlikákat és vérrel telialudt csizmát úgy ragyogtattam, mintha az otthoni penészes csizmaszárakra nem is emlékeznék.

 

Most kel a hold, most kel a hold, ezüst mezőkre hull a harmat. Jegenyék csontváz árnyékára a szél bikái rátaposnak, most kel a hold, most kel a hold, ázott falevél-fekhelyükről fölemelkednek a halottak; akit az élők megidéznek, a régi úton hazaindul, a homály útján hazaindul. Valaki engem is hívott, vagy csak egy szótlan szenvedés, fák gyökeréig lefutó kín, az hívhatott, az szólított? Édes fiam, Szabó Gábor, mintha látnám árnyékodat – mért jártál te itt az előbb? Mit kerestél itt a házban, Sági bíró udvarában? Sági bíró egyetlen egy lányát vitted volna táncba? Az én fiam gazdag leányt? virágokon lépő pávát? kék csillagok tükre előtt öltözködő tulipántot?

 

Természetesen húsz év elteltével ma már világosan látom a játék gyöngéit, de megírásakor csak a játék célját, a népköltészetre alapozó műfaj lehetőségeit láttam.

Amikor a másfél órás darab elkészült, már csak egy olyan parasztegyüttest kellett kiszemelnünk, amely Muharay igényeinek is megfelel: táncol, énekel, zenél, s valóságos és álomjeleneteket egyaránt képes eljátszani.

A választás az ország egyik legjobb csoportjára: a sármelléki együttesre esett. És hogy a darab ne puszta szövegfölmondás, tánc és zene legyen, Muharay Bodnár Sándort, a Nemzeti Színház fiatal segédrendezőjét kérte föl, hogy ő találja ki a szöveghez és a jelenetekhez illő játékstílust.

Leutaztam Bodnárral Sármellékre, s ahogy a színházakban is szokás, szerzőként én olvastam föl a negyven-ötven tagú együttesnek a darabot. Az együttes minden tagja – a tanító és a tanácstitkár kivételével – paraszt volt.

Amikor befejeztem a fölolvasást, falakat feszítő csönd támadt. Egy perc, két perc, három perc, semmi. Kínosan kellett tudomásul vennem, hogy ekkora csönd nem a megilletődéstől keletkezett, hanem attól, hogy a fölolvasott szövegből egy árva kukkot sem értettek. Vagy ha mégis, szavakat csak, semmi lényeget.

A hosszú és roncsoló csönd után az egyik középkorú férfi meg is fogalmazta az együttes zavarát.

– Az, hogy magyarul szól a darab, világos, de mintha a szavak nyaka ki volna tekerve.

Nézzük, milyen is volt ez a nyaktekerés. Az érzékeltetés kedvéért csak azt a véletlenszerűen kiválasztott négy sort írom ide, amely körül a későbbi lázas és tanulságos vita kirobbant.

 

Szép fehér szegfűszál, Ketté tört a halál, mintha kőből volnál, kőből és holdfényből.

 

Hát ez az! Hát itt van elásva a kutya, mondták ki nyíltan. A halott szerintük halott, s nem kőből és holdfényből van.

Ekkor bújt belém az ördög. Megsejtettem, hogy soha vissza nem térő alkalmat mulasztok el, ha udvariasan meghátrálok.

Mert minek a tisztázásához is kaptam én ott Sármelléken magasra emelt dobogót?

A képzelet és a költői ihletettség megkülönböztetéséhez. Közérthetőbben: a valóságos képzelet és a költői képzelet eltérő működésének a fölvázolásához. Ráadásul parasztok körében, akik még csak elejtett szavakat se hallottak ilyesmiről.

Rendben van, mondtam, fogadjuk el alaptételül, hogy a halott halott, s nem kőből van és holdfényből. Fogadjuk el, mert a valóság logikája ezt kívánja tőlünk. Ezt kívánja mindnyájunk tapasztalata is. Csakhogy ez a valóság páncéllemezeivel fölvértezett logika néha behorpad vagy megreped, és a repedéseken egy másfajta logika fénye hatol be. Az is megesik, hogy a behatoló fény helyettesíti magát a valóságot.

Az első nekifutásra, sajnos, fönnakadtam a képes beszéd szögesdrótjain, pedig csak azt szerettem volna kifejezni, hogy a tapasztalat és a képzelet logikája mindig egytermészetű elemekből: a valóság elemeiből építkezik. Ezzel szemben a költői logika – mely a halottat is másként látja – olyan sugallatokból, amelyek álomtöredékeknek, madarak, szörnyek, folyók és kövek megszólalásának is beillenének. A Bibliában ugye a kígyó is beszél.

Ez a kígyó figyelmeztetett engem is arra, hogy elvont fejtegetések helyett példázatokat keressek. Kínálkozóan eszembe jutott egy népdal.

 

Lányok ülnek a toronyban arany koszorúban, arra mennek a legények, sári sarkantyúban. Lányok vagytok, szépek vagytok, piros az orcátok. Kertbe mentek, rózsát szedtek, szívem szakad rátok.

 

Megkérdeztem, ismerik-e.

Ismerték.

Aztán azt kérdeztem: nem találnak-e benne valami szokatlant, furcsát, ami éneklés közben elbotlasztja a nyelvet?

Nem találtak.

És a kezdősorok? Vajon szoktak-e a lányok toronyban ülni arany koszorúban? A tornyot még elképzelhetjük valóságos helyszínnek, ha azokra az Északkelet-Magyarországon még ma is látható fazsindelyes, faerkélyes tornyokra gondol az ember, ahová templomozás előtt vagy templomozás után fölszökdöstek a lányok nézelődni, magukat mulatni. De hogy ott arany koszorúban ültek volna egyszer is, nehezen fogja föl józan elme.

Csönd lett.

Az arcok, a szemek egy pillanatra eltöprengtek. Hát azt ismerik-e?

 

Házunk előtt folyik el a Berettyó, abban úszik egy fekete koporsó. Koporsóból kilátszik a szemfödél, régi babám, de hiába szerettél.

 

Ismerni ezt is ismerik néhányan, de meghökkentőt ebben se találtak. Valójában örültem ekkora ártatlanságnak, mert az ösztönökben megtapadt költői gondolkodás nyomát fedeztem föl benne. Megállni mégse tudtam, hogy ne fordítsam évődőbb hangra velük a beszélgetést. „Bizonyára maguk is láttak folyóban úszó koporsókat. Úszkáltak csak a vízen, mint a kacsák, feketén billegve.”

Mosolyogva vallották be, hogy még álmukban sem láttak.

– Hát olyasmit mondott-e már maguk közül valaki egy gyereknek, hogy tökmag, gyere ide!

– Még különbet is!

– És odament?

– Persze.

– Egyébként hogy hívták?

– Az egyiket Sanyinak, a másikat Jóskának, mert, ugye, több gyereknek is mond ilyet az ember… Babszemjankó… tücsökhuszár.

Már a nyelvem hegyén bizsergett a bankot megütő mondat: ha a gyerek lehet babszemjankó, szederjani, tökmag, tücsökhuszár, a halott mért ne lehetne kőből és holdfényből, de még nem szóltam. Kedvem támadt újabb tótágasokhoz. Ugyancsak egy közismert népdal négy sorát idéztem föl.

 

Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken. Ha még egyet hajlott volna, szívem ketté hasadt volna.

 

Képzeljék el azt a rejtelmesen tenyésző, világnagy bánatot – sodortam tovább az érveimet –, amely előbb körülfonja, beindázza a szívet, aztán fölnő az egekig, ahol mint felhők fölötti rozmaring, kettéhajlik, s ha még egyet hajlana odafönt, a mellkasban verő szív menten kettéhasadna.

Nagy viháncolások közt derítettük ki, hogy példával itt az ősnövénytan se segíthetne, mert elképzelhetünk bármilyen óriásfenyőt, libanoni cédrust, nagy, vörös afrikai fákat, ágaik nyújtózkodása is megállna hetven-nyolcvan méter magasságban. Legokosabb tehát, ha a tapasztalati logikát félretoljuk, és elfogadjuk, hogy itt másvalami érvényesül: más törvény, más képzelet, más tapasztalat. Bátran kijelenthetjük, hogy ez a négysoros népdal vakmerő távolugrás a semmibe! Illetve: a mindenségbe, mert a természetesen beszélő száj sose mondhatja el a világméretű fájdalmakat. Azokat csak a költészet mondhatja el.

Nem állhattam meg, hogy a megrendítő azonosság miatt ne idézzem föl előttük József Attila Ódájának egy részletét.

 

Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.

 

Fölöttem csattog, ver a szívem? Nincs itt valami félreértés? elírás? Mintha az egészségtanórán másként tanulta volna az ember a szívműködés helyét. Hogyan lehetséges, hogy nem követeljük: vonják be a tankönyveket, képezzenek új orvosokat, vagy igazítsák át József Attila sorait?

A kíváncsiságba átforduló szemek megadták magukat. Nyugodtan visszakanyarodhattam volna a balladajáték szó- és képbozótosaihoz, de incselkedéssel elém pördült még egy utolsó példa. Egy ezerszer agyonnyúzott népdal:

 

A szántói híres utca cimbalommal van kirakva. Ha még egyszer végigmegyek rajta, nótát ver a csizmám sarka.

 

Cimbalmok a szántói híres utcán? Ki hallott ilyen képtelenséget? A világon sincs annyi, amennyivel ki lehetne rakni. Na és ha volna is! A szántói híres utcán, mint a legtöbb falu híres utcáján por volt és sár volt, kocsik, szekerek csikorogtak, lúdtoll és akáclevél fénylett, Julcsa néni sietett meztélláb a szomszédba. És a legény – fittyet hányva minden nyilvánvaló tényre – szemrebbenés nélkül a cimbalmokat emlegeti. Sőt mintha egyszer már végig is lépkedett volna a cimbalmokkal kikövezett utcán:

 

Ha még egyszer végigmegyek rajta, nótát ver a csizmám sarka.

 

Hogyan is állunk tehát a valósággal és a költészettel? Itt van ez a csupa hazugság dal, amely a „hazudozás” ellenére teli van jóízű örömmel. Igazi, hiteles, a valóságnál is valóságosabb örömmel.

Hogy a hitelességhez ne férjen kétség, képzeljünk el egy ellenpéldát. Egy aprólékosan elképzelhető, közönséges jelenetet. Mondjuk: él Szántón egy másik jókedvű, büszke legény is. És az ő kivagyisága is csak amolyan legénykedő hév. Koromtalan, de hét határra szóló. Szeretné magát ő is megmutatni. Igen ám, de nem ismeri a cimbalmos dalt. Mit tehet? Foghat egy féltéglát, s azzal döngetheti a mellét: ide nézz világ, jövök! Fiatal vagyok, jókedvű vagyok, határtalannak érzem az életet. Ilyen melldöngető vonulást látva, kiábrándultan fordulnának el mindnyájan. A dalt éneklő legényt azonban szívesen hallgatjuk, mert kitalált és megnevezett valamit, ami a szemmel látható világban nincs jelen, de az érzékek, a vér, az idegek világában fölfokozottan is jelen van. Kitalált valamit; költött, azaz: teremtett. A cimbalmos utcával együtt saját magát is.

Ez volt az a pillanat, amikor a filozófiában és esztétikában járatlan sármelléki parasztokkal tapintatos körültekintés nélkül vitathattam meg a művészetfilozófia egyik alaptételét. Azt, amely szerint a valóság is töredékes képet ad az emberről önmagában, és a művészi is. De a kettő, bennünk egyesülve, már teljeset.

 

*

 

Ami Sármelléken még játék volt, vagy afféle huszárvágás, a hatvanas évektől mostanáig irányt mutató emlékem maradt. Pontosan tudtam, hogy népköltészet körbejárásával nem új földrészt fedeztem föl, hiszen ezt a földrészt már évtizedekkel előbb odarajzolták a modern irodalom térképére is, de legalább ilyen világosan láttam, hogy még a térképészet fölavatott szakértői is elvontan ismerik csak a témát. Népköltészet? modern költészet? Igen, igen, föltétlen erős kapcsok kötik őket össze a huszadik században, mondják, s már sorolják is az irányzatokat, a neveket Lorcától Jeszenyinig, Senghortól Nicolas Guillénig, Juhászig, de hogy milyen is ez a kapcsolat közelebbről, mért jöhetett létre, vagy hogyan lehetne a beavatatlanokkal ezt a világ legtermészetesebb módján elfogadtatni, már alig esik szó. Pedig a sokféle tudás századában megérteni, megszeretni, újraélni csak azt tudjuk, amit az ujjunk begyével s az érzékeinkkel hódítunk meg.

Kérdés, hogy egy olyan elvont fogalmat, mint a modernség, meghódíthatunk-e tapasztalati úton?

Egyenes válasz helyett megint a „pályám emlékezetéhez” kell visszahátrálnom. A modernség élményét én ugyanúgy a saját gyötrődéseim üllőjén kalapáltam ki, ahogy a népköltészet másféleségére is szorultságomban döbbentem rá.

 

*

 

Ötvenkilencben lettem huszonkilenc éves, és valójában még sehol se tartottam. Megjelent ugyan már két könyvecském, de több árnyékot vetettek rám, mint amennyitől még egészséges arcszíne maradhat az embernek. Fáradt, nyugtalan és kallódó voltam általában. Hajnalonta megalázó halálfélelmekre riadtam. A szobám ilyenkor megrepedezett kútfenék volt, a ferdén álló fehér kályhacső pedig egy megfeneklett hajó kéménye. Minden más képzetem is a leveretés nagy képtárából választotta ki a neki megfelelő metaforákat. És bárhova mentem, bármibe kezdtem, az ötvenhatos országrobbanás szilánkjait nemcsak hogy testemben éreztem vándorolni, de bizonyos voltam abban is, hogy végérvényesen bennem maradtak. Hiába akartam, nem tudtam elszakadni a politikától, s begubózni a költészetbe. Szerettem volna tisztázni, mi történt velem, velünk, mi történt az országgal. De hallgatni csak az ösztöneimre hallgathattam, mert akik az eseményeket akár az ideológia, akár a lezajlás szemszögéből elemezték, szerintem elkövették azt a szellemi vétséget, hogy az egészről beszéltek a részletek alapján. Ráadásul megfordították a folyamatot is: a tragédia előidéző okainál fontosabbnak tartották hangsúlyozni a tragédia következményeit: azt, ami történt, annál: miért is történt? A történelem tudatosan elhamarkodott megítélését éreztem ebben. A katarzis lepárolását szabvány üvegekbe. Többet és mást szerettem volna hallani, mint amit a politika a nyilvánosan bevallható válság és a kötelező szigor malomkövei közt őrlődve bevallhatott. Bennem ugyanis egy lélektani alapigazság zakatolt egyfolytában. Hittel vallottam, hogy beteg és torz dolgokat is csak akkor követ el egy nép, ha előzőleg megbetegítették. Nyilván ez történt velünk is. S ha ez így igaz, akkor mi nem a történelem balekjei, hanem szerencsétlen zuhanású Dugovics Tituszai vagyunk. Bukás és példa is. Heves szívrohamunk az egész közép- és kelet-európai térség figyelmeztető szívrohama volt.

E kínzó kérdések megvitatásához lap kellett volna, folyóirat.

Lap helyett azonban csak baráti társaság verődött össze, hogy gátlástalanul véresre karmolva egymást, végigmondjuk újra és újra a korszak nagy monológjait, s kinyomtatás nélkül is hitelt szerezzünk tilalmas, kényes gondolatoknak.

Az úgynevezett belvárosi társaság Jancsótól Gyurkóig, Hernáditól Orbánig, Sík Csabán, Tornain, Konrádon, Vekerdin át Sükösdig ellenzékinek számított.

Mosolyognom kell, ha fölidézem a rágalmakat.

Akadtak, akik az egzisztencializmus magyarországi képviselőinek néztek bennünket: romantikus Európa-majmolóknak. Mások álmodern sznobnak, a szellem árvaházi gyerekeinek, akik boldogan rángatják magukra a nyugatiak elhányt és kifakult alsóneműit. Pedig csak annyi történt, hogy kigombolt lélekkel próbáltunk csavarogni eszmék és filozófiák magaslatain. Camus és Sartre politikai párbaja ugyanúgy szóba jött köztünk, mint Claude Lévi-Strauss embertana, Malraux Képzeletbeli Múzeumának az eszméje. Kafka és Wittgenstein, Eliot és Beckett, Russel és Toynbee a mi keddi s pénteki találkozóinkon, mint a modern kor új evangélistái, folyton idézett szerzők voltak. Korunk szellemi körképe tagadhatatlanul jobban vonzotta és lekötötte figyelmünket, mint a hazai távlatok. Lenézés, gőg élt bennünk? Ellenkezőleg: hűség. Vadul kerestük a hidegháború éveiben elszaggatott kötelek végét, melyek Európához köthetik újra Magyarországot. Vonzalmunk, persze, mint a kétlelkűséggel megverteké és megáldottaké, nem merült ki az egyértelmű bámulatban: megszülte bennünk az európaiság kritikáját is. A becketti abszurditást például egy túlontúl filozofikus rikácsolású strucc tojásának ítéltük. A sztálini korszak naponta lejátszódó abszurditásai számunkra nem szellemi, nem értelmiségi, de nagyon is tenyerestalpas valóságélményt jelentettek. Voltak pillanatok, amikor a Godot-ra várókat felnőtt sajnálkozással néztük, mint ahogy a háborút járt katonák nézhetik a békebeli, de háborútól reszkető katonákat. Ilyen pillanat volt a lengyel film pillanata. Aztán a magyar és cseh filmé. A jugoszláv tanulmányírás pillanata. Európához kötődésünk – bármilyen furcsán hangzik is – kelet-európaiságunk tudatát izmosította.

Belső átalakulásunkról azonban ellenfeleink nem tudhattak semmit. A körön kívülről ők csak azt látták, hogy a társaságból néhányunk már a külsejét is átalakítja: szakít a szabványruhákkal, hátrafésült haj helyett „hülyegyerek”-hajat hord, és hogy minden második mondatunkból a modernség harsány fogalma ugrik elő, mint kakukkos órából a kakukk.

 

*

 

Modernnek lenni tetőtől talpig – ez volt a mi makacsul hajtogatott rimbaud-i jelszavunk. Modernnek lenni ellenkezésből és a megkésettség tudatából. Modernnek lenni humorból és a leegyszerűsítések elleni szenvedélyből. Modernnek politikából minden bezárkózó politikussal szemben.

Másfél évtized után melegség jár át, s némi irónia. Akaratosságunknak szinte semmi látható ösztönzője nem volt. Modernség? Mi is volt körülöttünk modern? Legföljebb egy-egy porszívó, hűtőszekrény, autó s neonvilágítású bár, wurlitzerrel. Akkor még csak sugárhajtású repülőn se ült közülünk senki. Párizsban, Oslóban, Londonban se járt, nem is említve New York gigászi rengetegét. A barátaim közül Tornai gyárban dolgozott, klasszikus ipari tájjal körülvéve; Hernádi Gyula közgazdászként a Tervhivatalban. Orbán a tehetségéből és beoszthatatlan idegbajából próbált megélni; Marsall László a képzelőerejéből. Én a göcseji falvakat jártam bokáig érő sárban. Nyúzott kis életünkből tehát nem valami magas vevőtornyok emelkedtek ki, amelyek a modernség ötven év óta gyűrűző hullámait fölfoghatták volna. Sőt ahhoz, hogy egyáltalán meglássuk Picasso, Chagall, Henry Moore műveit, illetve a műveikből kibontakozó világ másféleségét, ki kellett előbb dörzsölni szemünkből a valóság szegényes látványát. A megkopott, a jelentéktelen, a növekedésben visszamaradt valóságét. És mi dörzsöltük is erőltetve reggeltől estig, mert a modernség számunkra a szabadság bizonyos változatát jelentette. Néha csak nyelvi liberalizmust, máskor a képzelet könnyed, föld körüli útját. S ezzel párhuzamosan minden előítélet elsorvadását, lazább testtartást és nyitottságot is. Kerestük, sőt sóvárogva csaltuk elő életünkből a meglepetéseket. Alakult át körülöttünk az oly sokszor megénekelt szülőföld: a jegenyék kilövésre váró rakéták lettek; a csigák: fűország lassú ökrei. És alakultunk magunk is. A test: hús-albérlet, epegyár, végtelen Alföld lett, melyen átfúj a szél. Emlékszem Marsall László egyik hosszú versére. Egy Hieronymus Bosch-i fatákolmányról szólt, amely úszik lefelé a Dunán. S e hajó-szörny belsejében a mi későn behajózott nemzedékünk tobzódik, üvölt, rendezi a világbulit, miközben háborút járt nagybácsik markolásszák és vetkőztetik a közénk verődött nőket.

E versre ma is úgy emlékszem, mint bujtogató röpcédulára: ha nem vagyunk jelen a közéletben, hát legyünk ott kihívóan egy deszka-szörny belsejében! Szóljon a zene, szóljon helyettünk is. Az egymásba nyíló kabinajtókat üsse át nevetés, a sikoly, karok röpködjenek a lámpák körül, s legyen este vagy dél, a lárma ne csituljon, mert csak azért sem alkalmazkodunk a korlátokhoz. Sem a politika, sem a nekünk rendelt idő, sem a jövő előre fölállított korlátaihoz. Épp az idő, a politika és a jövő érdekében. Mert ha nincs más eszközünk, mint a magát megtermékenyítő képzelet, mint a nyelv s a világot átrendező hasonlatok hatalma, akkor hozzájuk kell hűnek lennünk! Hiszen képzelet nélkül tegnapi maradna folyton a világ. A lámpaoszlopok nem lennének soha hattyúnyakúak; a tehervonatok kakasszavára nem rándulna bennünk össze a közönséges idő bibliai idővé, Krisztus és az őt eláruló Péter idejévé.

A szokásos keddi és pénteki találkozóinkon, ha nem is akadémikusi módszerességgel, de a modernség szóba jöhető elméleteivel kártyáztunk, s tüzeltük magunkat. Mi a költői kép? Jel-e, vagy olyan önálló nyelvi valóság-e, amely már bármi másra visszavezethetetlen. Nézzük a mítoszokat. Minden mítosz végül is egy óriás méretű kép, egy világnagy metafora. Valóság fölött lebegő összefoglalás. Ilyen a tüzet ellopó Prométheusz mítosza a saskeselyűvel. A követ görgető Sziszüphoszé s Jónásé a cethallal. Képek, amelyek önállósult valóságok, soha meg nem történt történetek, mégis szavahihetőbbek minden ellenőrizhető eseménysornál. Megyek az utcán, a Körúton vagy az Apostol utcán, mohazöld sál a nyakamban, és Jónás vagyok. Éveken át házsártoskodsz, mérgezed magad a feleségeddel, és Sziszüphosz vagy. Lehet, hogy a modern költészet is a megragadhatatlan valóság, és az ebből eredő összefoglalás kényszere miatt használ oly tömérdek képet? Mert lehet, hogy minden jól kiérlelt metafora egy-egy borsószemnyi mítosz? A Sárga füvek című versében ezt írja József Attila:

 

Dúdolom halk leltáromat Hazám az eladott kabát buckákra omlott alkonyat nincs szivem folytatni tovább

 

Olyan ez a négy sor, mintha szövettani metszete volna egy teljes életnek. Fölismerhető sejt-részlete a József Attila-i műnek és sorsnak. Szinte minden előző és minden későbben bekövetkező mozzanata benne van a költő életének.

És ha a modern versek zömében ilyen fontos szerepe van a képnek, akkor a képek szemszögéből is megvizsgálhatjuk: mi a modern? „A kép a szellem tiszta alkotása – fogalmazza meg Reverdy. – Nem születhetik egy összehasonlításból, hanem két, egymástól többé-kevésbé távol lévő valóság összehozásából. S minél távolibbak és igazabbak lesznek ezek az összehozott valóságok, annál hatásosabb lesz a metafora, annál megindítóbb lesz, és annál több lesz benne a költői valóság.”

Azaz: a költött valóság!

Még egyet ugorva, máris alaptételt fogalmazhatunk meg: a képeket teremtő modern költészetben a kifejezés nyelvét az alkotás nyelve foglalja el. A klasszikus, a romantikus, a realista költészet élményt mond el, fölrajzolva az érzelmek, a szenvedélyes indulatok vagy a lehangoltság lázgörbéjét. Petőfi A négyökrös szekere egy valóságos élmény lezajlása. Esemény- és hangulatsor. A vers röppályája így akkora, amekkora az élményé. A legtöbb klasszikus költő, mielőtt leült volna verset írni, a verset előre látta. Ha nem is a részleteket – látta a célt. Hallotta szinte a „csattanóját”.

A modern költő sokkal kevésbé látja előre a verset mint végeredményt. Sokkal inkább lelkiállapotokból indít, mint lezajlott, kerek élményekből. Ír, hogy írás közben tudja meg: mi történik vele s a világgal. Úgy teremt magának írás közben fát, ha fára van szüksége; lepkét, ólomkorlátot alkonyatból, denevérárnyat, gombadinoszauruszt, ha arra. Így közelséget és távolságot; szavakat, érzelmeket, amelyek eddig még nem léteztek, s képeket, amelyek a nyelven belül önállósulva ezután majd léteznek.

 

*

 

Persze, ha valaki csupán behozatali árunak gondolná a hatvanas években lábrakapott modernséget, saját vakságáról árulkodna. Tagadhatatlan, hogy Apollinaire, Reverdy, Cocteau, Aragon, Eliot, Lorca, Ginsberg és mások nélkül nehezebben oldódott volna meg a nyelvünk, de saját tapasztalat nélkül a legtermékenyítőbb hatás is szenteltvíz marad.

De hát mik voltak a mi besegítő, hátulról lökő tapasztalataink?

Mindenekelőtt a háború! Hogy magamról beszéljek: tizennégy-tizenöt éves fejjel, az iskolapadból közvetlenül a katasztrófák sűrűjébe zuhantam. Halottat én, süvölvény koromig kettőt ha láttam. Negyvennégy decemberétől negyvenöt márciusáig rengeteget. Volt, akinek a fél arca sár volt; volt akié egy darab rongy. Láttam olyant, akinek a kifűzött bakancsszíját egy tyúk csipkedte abban a hiszemben, hogy gilisztát talált. És voltak csecsemő méretűre összezsugorodott, megégett tankisták, akiket botokkal fordítottunk át a másik oldalukra, hogy holtukban is történjen velük valami. Elveszített kéz- és lábfejek feküdtek egy vakondtúrás mellett gazdátlanul vagy a fűvel benőtt lánctalpakon.

S milyen furcsa, hogy tizenöt évig, negyvenöttől hatvanig, denevér-álmukat aludták bennem ezek a képek. S éledni, nyöszörögni, látomásokat rebbenteni csak akkor kezdtek, amikor a modernség hajamnál fogva fölragadott a földről. A kút ostorfájára kötözött, szétlőtt vekkerórák, megszabadulva naturalizmusuktól, ekkorra már természetesen illeszkedtek be a szürrealizmus képei közé. Egy aknaszilánk sújtotta ló, negyvennégy telén, a pákozdi út szélén, maga a puszta iszonyat volt: bordák, nyak, szerszám, elhagyatottság, vér. Hatvanban már egy kifosztott, szétdúlt hentesüzlet.

Nemrég olvastam a magyar származású Brassai Beszélgetések Picassóval című könyvét. Picasso meséli, hogy Salvatore Dalinak volt egy rögeszméje: milyen iszonyatos öntvény keletkezne, ha valami természeti katasztrófa hirtelen megállítaná az életet. Például, milyen lenne az Opera tér mint öntvény, a Café de la Paixvel, az osztályon fölüli utcanőkkel, az autókkal, a járókelőkkel, a rendőrökkel, az újságosbódékkal, a virágárusokkal, a lámpaoszlopokkal, az órával, amely még mutatja az időt… Képzelje el – fűzi hozzá Picasso Brassainak – mindezt gipszben vagy bronzban természetes nagyságban… Pokoli! Én ha ilyesmit csinálnék, inkább a Saint-Germain-des-Prés negyedet választanám, a Flore kávéházzal, a Lipp sörözővel, a Deux Magots-val, Jean-Paul Sartre-ral, Boubal úrral, a macskával és a szőke pénztárosnővel… Fantasztikus, lidérces öntvény lenne.

Lidérces öntvény?

A Dali fejében megszületett látomás után néhány évvel, mint tudjuk, a valóságban is elkészült a Mű. Csak nem Párizsban, hanem Hirosimában.

 

*

 

Szánalmas félreértés volna, ha a modernség harmadik nagy hullámát a háború nyakló nélküli képtelenségeivel próbálnánk meg utólag igazolni. De ugyanilyen félreértés volna, ha a történelem legszürrealistább metaforáját: a második világháborút kihagynánk az érvek világából. A háború ugyanis fölnagyítva mutatta meg azt a kudarcsorozatot, amely az európai kultúra és civilizáció mélyén már hosszú ideje zajlik: a válságok szakadatlan folyamatát; a fölmagasztalt racionalizmus eszméletvesztéseit. Azét a racionalizmusét, amelyet a modern érzékenység már a múlt században Rimbaud parittyáival ostromolni kezdett. Prózaverseiben a fiatal lángész nemcsak a nyelvet akarta megszabadítani az oksági kapcsolatok nyűgétől, hanem a nyelvvel együtt magát a teljes embert is felszabadítani az ész aszketikus zsarnoksága alól. Az érzékek összezavarásába azért bonyolódott, hogy uralkodhasson fölöttük. A látnok leveleivel párhuzamosan fölötlik bennem Lautreamont hírhedtté vált mondata a szépség átalakított fogalmáról: „Szép, mint egy varrógép meg egy esernyő összetalálkozása a boncasztalon.” Nem csodálkozik az ember, hogy a modernség második hullámán érkező ifjú megszállottak: Éluard, Aragon, Kassák, Nezval és mások, a húszas évek elején mennyire megörültek ennek a példamondatnak. Váratlan volt és meghökkentő. Ablakot zúzott be, akár egy csapongó kölyök. Megunt, vén logikát tiport el fölényesen. Fényében röpült el ama nikkel szamovár is a fejek fölött. Úgy lehetett hivatkozni rá, mint bibliai idézetre. Mint egy teremtésmítosz legelső tételére. Pedig csak a képzelet korai lázadása volt – legalábbis ahhoz képest, amit mi a második világháborúban köznapi valóságként átéltünk. A romok közt sárgálló dunyha alatt gyufaszálak hevertek, mint halottak. S apám zsebórája a disznóölő késnek adott találkát, ha nem is a boncasztalon, de egy lekvárosbödönben.

Talán ez a jelentéktelen adalék minden tanulmánynál világosabb érveléssel bizonyítja, hogy a modern költészet – múlt századi kicsírázása és századunk eleji fölvirágzása óta – milyen súlyos történelmi tapasztalatokkal itatódott át. Ami hosszú időn át csupán csak az idegek költészetének látszott, a két háború, különösen a második világháború villanófényénél megmutatta a hús, a csont, a vér, a köröm szakadékony sebeit is. Az Apokalipszis lovasaival a valóságban is találkozhattunk.

Mi ez, ha nem alapvetően új helyzet a történelemben! Sok előzménnyel együtt is előzmények nélküli, világ-állapot! Egy merész gondolatváltással talán úgy jellemezhetném leginkább ezt a modernnek elnevezett fordulatot, ha a művészetek jelzőit: a futurista, a dadaista, az expresszionista, a szürrealista jelzőt a valóságra ruháznánk át, mivelhogy ellenőrizhetően létezik dadaista, abszurd, szürrealista, s ki tudja, még milyen valóság is.

A hatvanas évek egyik fölkavaró olasz dokumentumfilmjét: a Kutyavilágot, akarva-akaratlanul ez a fölismerés hatotta át. Máig emlékszem minden részletére. Különösen azokra a képsorokra, melyeken a Bikini-szigetre ledobott kísérleti atombomba hatását mérték föl kamerával a film alkotói. Látni nagyon messziről a robbanás gombafelhőjét, s napokkal, hetekkel később a megháborodott természetet. Repülő halak remegnek a fák között, mint a kilakoltatottak. Az óceán partján pedig millió madártojás fehéredik. Fölöttük égboltot eltakaró madárhorda köröz, sír, csapong eszelősen. Ki kellett volna már kelnie a fiókáknak, mint ahogy százezer éve kikeltek, de a tojások héja halott és mozdulatlan. Egytől egyig csírátlanok.

Egy másik rész képsorain ugyanebből az óceánból óriás teknőcök másznak ki, s indulnak el tojásaikat lerakni a homokba. Miután gödröt vájtak nekik, s lerakták, a természet ősi rendje szerint vissza kellene indulniuk a vízbe. De mint akiket megfenyegettek, vagy mint akik elveszítették tájékozódóösztönüket, a kilátástalan homoksivatagnak vágnak neki. Süti, égeti, sorvasztja őket a nap, s néhány órás vánszorgás után megroggyan bennük az élet. Fáradt uszonyaikkal még csapnak egyet-kettőt a homokba, de ez az úszást utánzó mozdulat már a haláltusájuk. Az operatőr – a végítélet tanújaként – megrendítő tárgyilagossággal mutatja be pusztulásukat. Aztán a madarakat, amelyek már lakmározni gyülekeznek fölöttük. S végül a kíméletlen homoksivatag síkján háromszáz-háromszázötven teknőc csontváza púposodik. A páncélos héj alól fölmagasodó nyakukat, fejüket vadfehérre szívta ki a nap. Sem a Jelenések Könyvében, sem a modern képzőművészet világán belül nem talál az ember ennél a valóságos képnél szürrealistább képet.

 

*

 

Hogy a modernséget emlegetve szónoki fogás háborúkat, bombákat emlegetni? Lehet. Magam is tudom, hiába szaporodnak a világétvágyú bombák, a hidrogén- s a kobaltbombáktól a neutronbombákig, a Keleti Károly utcában mégis tavasz van, és a házam előtti jegenyefákon nomád verebek ütik föl sátraikat. Ami magyarul azt jelenti: korunkban az ember egyre több világban él. Nemes Nagy Ágnest idézve: „Atom alatt és atom fölött, csillagméretekben és Kiskunlacházán”.

És ez gyökeresen új valóság-képlet! Új a szélsőségek egyidejű jelenléte miatt, a nagy elvontságok és a tüskeszúrású köznapi lét keveredése miatt. Legyinthetünk rá, tagadhatjuk, akkor is létezik. Ha másként nem, közvetett hatásai révén. Mert ha jó meggyőződéssel vagy makacsul azt hangoztatjuk is, hogy életünket nem az emberen túlnövő „nagyságrendű világ” törvényei irányítják, hanem a hétfők, a keddek, a kormányok, a házasságtörések, a havi fizetések és politikák, ugyan mitől érezzük magunkat mégis lekötetlenül lebegő lényeknek, űrhajósoknak barátságban és szerelemben, eldobott újságpapír-embereknek, akiket olvasatlanul hajítottak el? Mitől érezzük azt a kétségbeejtő szorongást, hogy semmivel se tudunk lépést tartani; hogy a méretek ijesztőek, és minden pillanatba túllép rajtunk a világ?

Ha a századelő költőinek a gyorsaság mámora, az időbeli és térbeli föllazulások, az ipari civilizáció esélyei, a nagyvárosok pőrére vetkőzése és a tudat alatti erők szóhoz juttatása jelentette a modernséget, nekünk az jelenti, amit ezek a sok ágra „virágzó rejtelmeknek” a megtestesülése és tartósuló hatása eredményezett. Azok az óriási és furcsa birtokok, ahol Apollinaire még új tüzeket látott lobogni, s eleddig nem látott színeket, számunkra már nem voltak éppenséggel szűz területek. Lövedékek vették el szüzességüket; haláltáborok, fogolytáborok, kényszermunka-táborok fertőzték meg a hajlatait. Képzeletünknek ma már nem kell megerőltetnie magát, hogy a korszak furcsaságait összeszedje és kifejezze, elég csak mozdulatlanul ülnie lesben, és befogadnia, ami megtörténik velünk napról napra, óráról órára.

 

*

 

Régi rögeszmém: ha valaki a huszadik századi költészet valóságeredetét, valóság-hátterét szemléletesen szeretné megérteni, ültessen egy kísérleti alanyokból toborzott csoportot a tévé képernyője elé. Egy napig, két napig, egy hétig. S az alanyokat kérje meg, hogy először csak nézzék a legkülönfélébb közvetítéseket. Kisfilmek a nagyvilágból: a hangyászó sünök életmódja. Cousteau kapitány polipjai. Kutyakiállítás Budapesten. Szemek, orrlikak, kifinomult remegések. Hosszú selymes szőrök és kutyájukra hasonlító nők. Aztán egy film a női egyenjogúságot követelő tüntetőkről Chicagóból. Zászlók, hajak, táblák, magas házakat tükröző szemüvegek, mellek, fogsorok. És rá egy dokumentumfilm a biafrai éhségtáborokról. Szemek, orrlikak, fölpuffadt vízhalak. Aztán egy grúziai szüretről. Egy hindu templom szobrairól. A szeretkezés lángra gyullasztó testtartásairól. A kő és a vágy feszültségéről, mely a húson át lobbant villámot. Így pásztázva végig a világot az olimpiai célszalagok átszakításától a fáklyaként égő emberekig, mindent. S egy bizonyos idő eltelte után arra kérni a kísérleti alanyokat, gondolják el, hogy mindaz, amit láttak, ugyanabban a percben történt. Egymással párhuzamosan. És gyakran egymással összekötve. A gépfegyver ravaszát ugyanakkor húzták el, amikor szőlőfürtöt készült leszakítani egy kéz. A loboncos fejű kutya akkor ugatott föl, amikor valaki a szeretkező szobrokkal azonosult. Nem kell hozzá nagy idő, hogy a kísérleti alanyok idegrendszere ettől a sűrített új valóságanyagtól s érzelemszilánkoktól átszakadjon, és a megvadított agy ne kétségbeesve rögzítsen egy arcrészletet, vagy vérrel kevert szőrcsomót, zsákot, szem elé kifeszülő haj-szivárványt. S ha rögzíti, máris megszületett az a mesterségesen előállított érzékenység, amely egy tágasabb időben, sokkoltató hatás nélkül is, mindenkiben kifejlődik. Olvassunk csak bele Nagy László Menyegzőjébe. A szürrealistának, érthetetlennek tetsző részletek már az itt leírtak hatására is megvilágosodnak.

 

jussunkat emészti, nyoszolyánkon bagzik a lakodalom, a szégyentelen, a görnyedező, a görcsben rugózó, virággyertyáinkat dönti le könyöke és lúgjaival gyalázza a földet, gyilkolja a gyökeret a lakodalom, fodor a fodron, figura a figurán tülekedik, kocsi kocsi hátán üzekedik és összefarol és összeragadnak mind a világmárkák, akár a bogár, ó éj, a romlás nászéjszakája, ó lakodalom, a sátán feketemiséje, te rút, és izzik az éjben a körmök gyöngyháza, a varasult rosszseb parázsa, – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –– – – – – – a meddőség szíkjei, sivatagi láz-sömörök, rókagödör-arcok s pórusok, hol a lódarazsak a bérlők…

 

Rókagödör-arcok? Tudjuk, hogy ilyen arcok nincsenek a valóságban, és a szótárban sincsenek ilyen szavak, mi mégis megértjük, mit sugallnak. Sőt rajtuk túl azt is, ami a modern költészet egyik legfőbb tétele. Nevezetesen azt, hogy a szavak sohasem fejezik ki a tárgyukat tökéletesen, csupán összefoglaló és magyarázó képzetet keltenek róluk.

 

*

 

De ha az imént egy elképzelt és erősen irányított televíziós kísérletről beszéltem, kár lenne elhallgatnom azt az eszköztelen kísérletet, amelyre én kényszerültem jó tizenöt évvel ezelőtt.

Író-olvasó-találkozóra hívtak Debrecenbe. Természetes lett volna, ha verseket olvasok föl, vagy tetszetős kirakodóvásárt rendezek legújabb élményeimből. Az egyik ismerős magyartanártól azonban olyan villámföladatot kaptam, amelyet ott helyben kellett megoldanom. „Ha a modernség nem átmeneti állapota volna csak a művészeteknek – kezdte fejtegetni a magáét –, akkor már régesrég ugyanúgy fölismerhető jegyei volnának, mint a gótikának, a reneszánsznak, a barokknak. De ilyen kiérlelt vonásai nincsenek. Annyiféle modernség van, ahány alkotó. Ha nem így volna, akkor olyan egyszerűen lehetne a modernségről is beszélni, mint az almáról: ez a héja, ez a húsa, ez a csutkája, ez a magja.”

A mézzel megédesített demagógia az első pillanatban lehangolt – de utána megéreztem benne az igazság ízét. A modern művészetek befogadásának csakugyan komoly akadálya lehet, ha az egyértelműséget árnyékok rácsa zárja el, de ugyanilyen akadálya az is, hogy esztétikájuk sokkal kacifántosabb, gőgösebb, bonyolultabb, mint amit maguk a művek képviselnek. Hiszen ha csak Picassót nézzük is: mennyi vásáriság, jó értelmű útszéliség van a munkáiban! Mennyi közérthető garabonciás kedély! A művét körülröpködő magyarázatok viszont bonyolultabbak néha, mint a jogtudományi közlemények. És hát ugyanez a helyzet a modern költészet magyarázóival is. Mennyi, de mennyi találó elvontság, amit csak szakmabeliek értenek. „A költeményben… a kép mindenekelőtt kép: távolléte annak, amit mutat, s amit úgy éret el velünk, mint egy távollétnek, egy hiánynak a jelenlétét, fölkeltve ezzel bennünk birtoklásának leghívebb igényét.” (Maurice Blanchot) Vagy egy másik példa: a modern vers olyasmire utal, ami sosincs benne a versben.

A debreceni találkozón a modernség értelmezését az egyszeregynél próbáltam elkezdeni. Fölvillantva rögtön egy szemet szúró ellentmondást: a korszerűség és a korszerűtlenség következetlen álláspontját. Mert nézzük csak: milyen fonák dolgok játszadoznak is velünk! Élünk ebben a viharosan változó világban, a tudomány, az ipar, a technika meglepetései között. Autók, repülők, számítógépek, idegérzékeny műszerek naponta megújuló bűvöletében. Ha módunkban állna, minden eszközből, tárgyból a legújabbat választanánk. A legkorszerűbbet. S nem csak a telhetetlenség vagy a kiábrándító állhatatlanság miatt, hanem a célszerűséggel szövetkezett esztétika miatt is. Mert egy deltaszárnyú repülő biztonságosabb, vagy legalábbis bizalomkeltőbb, mint a kétfedelű, légcsavaros jó öreg „varrógépek”. És szinte érzéki örömöt is kelt ugyanakkor.

De ha ez ennyire magától értetődő, hogyan lehetséges, hogy az eszmék, az érzelmek és a korszerű gondolatok legújabb termékeit már nem fogadjuk ilyen nyitott lélekkel? Jobbik esetben húzódozunk, rosszabik esetben megrökönyödve visszahátrálunk tőlük.

Talán mert kettéhasított lények vagyunk? Egyik felünk a „mindenkori jelené”, s a másik az „örök értékeké”? Más szóval: a civilizáció és a kultúra kettősségében vergődünk, mint a keresztyén ember a test és lélekében? Vajon földarabolhatók vagyunk-e ilyen iskolásan? És egyáltalán: maga a korszerűség ilyen kétpetéjű-e, mint ahogy a mi kétféleségünk mutatja? Nem arról a nagyon is egyszerű gyakorlatias okról van-e inkább szó, hogy a modern világ eszközei, gépei szolgálnak bennünket: kényelmünket és változásigényünket szinte a reklám-igazságok szintjén kiszolgálják, s az új eszmék, az új ízlés, az új magatartás, az új művészet útvesztői viszont alaposan meggyötörnek mindnyájunkat, sőt egyenesen arra kényszerítenek, hogy mi legyünk új értékek „szolgái”, kihordói valami sosem volt újnak, ami a verítékünkkel, netán a vérünkkel együtt csurran majd ki belőlünk?

Az a tény, hogy a természettel – ezen belül az emberi természettel is – ellentétben a tudomány nem statikus, sok mindent megmagyaráz alakulásunk belső zavarairól. De meddig maradhat vigaszunk bármilyen bölcs magyarázat is? Minél hosszabb időn át tűrünk meg magunkban ilyen vagy olyan ellentmondást, annál mélyebb szakadékra ébredhetünk föl egy szép napon. Ha a legkorszerűbb tudomány és technika adományait gátlástalanul elfogadjuk, de az ajándékot elfogadó ember világát tükröző korszerű művészettől elfordulunk, csupán mert fölfoghatatlannak tetszik, saját hanyatlásunkról állítunk ki szegénységi bizonyítványt.

De hát csakugyan olyan ördöngős képződmények-e a modern művészetek, mint ahogy sokan állítják róluk? Nemcsak iránytű hiányzik a kezünkből? Nemcsak útbaigazító módszer hiányzik-e, hogy a sűrűjének is nekivágjunk? Annyi bizonyos, hogy a modernség tarka – de a mélyben mégis azonos – esztétikáit nemigen érthetjük meg, ha elöljáróban nem próbáljuk kitapogatni a modern gondolkodás szerkezetét.

Debrecenben egy iskolás szintű példával kíséreltem meg átvilágítani ezt a „szerkezetet”, abban a reményben, hogy még a homályos rajzolat is segíthet a modern művészet megértésében.

Képzeljük el – kezdtem a kihegyezett példát –, hogy háború van: félelem, létbizonytalanság. Csupa zöldek a fák, és öntudatlan madarak röpdösnek fától fáig. Csönd és feszültség remeg a levegőben, s lassú morgással megjelenik egy repülőgép az égen. És ezt a repülőgépet ketten nézik. Az egyik sápadtan magasba mutat: ni, ott megy egy repülő. A másik, aki szintén látja a gépet, nem szól, de vadul kattogni kezd az agya. A magasban úszó félelmetes gépmorgás betölti mindenét, s ha nem szól is, ilyeneket gondol: az, ami odafönt látszik, sokkal inkább egy lebombázott város, fölfordult székek, fák, lódögök, menekülők az országúton, szétszakadó szerelmesek, magányos zongoratető a kövek között, rongybaba kiomló kóca… és így tovább.

A kettő közül vajon melyiknek van igaza?

Fogadjuk el, hogy mind a kettőnek.

De érvényes lehet egyszerre két igazság ugyanarról a dologról?

Igen, ha a két igazság nem zárja ki egymást. Még pontosabban: ha a két igazság viszonyban van egymással. Rangsorbeli viszonyban. Mert ha úgy kérdezné valaki: a kettő közül melyiknek van inkább igaza, gondolkodás nélkül a másodikra szavaznánk. Arra, aki a szem logikáját kevésnek tartva, a látványtól a látomásig ugrik előre, a külső világból a belső világig; aki az érzékelés puszta tényét egy megrendítőbb tapasztalat szempontjából egyenesen akadálynak tekinti, hiszen már az égre nézés pillanatában is az a valóságosabb, ami nem látszik, ami valahol már bekövetkezett, vagy bármelyik pillanatban bekövetkezik jóvátehetetlenül.

Még akkor is a második személynek van inkább igaza, ha a repülőgépen nemcsak bomba, de egyetlen elsüthető pisztoly sincs. Mert a repülő – minden mellékes tárgyilagosság fölé szállva – a háború félelmetes metaforájává válik. Sűrít és képzeletet robbant egyszerre. Morog, ezüstlik, csíkot ereszt, de közben lényegtelenné teszi a morgást, a csíkeresztést, hisz másra gondoltat.

S ha ezt a gyors valóságelemzést elfogadjuk is gondolatilag, fölháborodva fordulnánk el a költőtől, aki így kezdene egy verset.

 

az égen lebombázott városokat látok, menekülőket és szétszakadó szerelmeseket látok, sötét zongoratetőket az ég árkaiban…

 

Nyilván, hogy a nyelv kifacsarása hökkentene bennünket meg. A szokatlanság, a valóság talajától messzire elemelkedő képek, illetve képtelenségek.

De nem vagyunk-e indokolatlanul elzárkózók? Vajon mért furcsább nyelvileg az efféle vers, mint ha azt énekli az ember egy népdalban:

 

Elment, elment az én párom, világgá ment egy fűszálon…

 

vagy ezt:

 

Én vagyok az, aki nem jó, felleg-ajtó nyitogató. Nyitogatom a felleget, sírok alatta eleget…

 

*

 

Meglovagolható fűszál és felleg-ajtó?

Ez volt a második alkalom, hogy nem annyira az érveim, mint a példáim győztek. A gyanúba keverhetetlen népdalok szinte erkölcsi hitelt kölcsönöztek a modern szövegeknek. Legalábbis annak a modernségnek, amely az ötvenes évek közepétől a mai napig költészetünk legerőteljesebb ágát képviselte és képviseli: a metaforák gazdag és végtelen láncolatát megzörrentő verseknek.

E másodszori segítség – Sármellék után – újabb hálára kötelezett. Bárhol szóba került a modern költészet ügye, bárhol kardot kellett érte rántanom, vívás közben sose feledkeztem el megemlíteni a népköltészetet: fölhívni a figyelmet a népköltészet „szürrealisztikus” erezetére. A párosító gondolat néha engem is meghökkentett. Egyik alkalommal a francia költők antológiájában André Breton híres szürrealista versére, A szabad társulásra lapoztam rá: szerelmes Niagara-zuhogás az egész vers:

 

Asszonyom haja rőzsetűz Gondolatai forró villámok Alakja homokóra – – – – – – – – – – – – – – – – – Asszonyom torka aranyvölgy… – – – – – – – – – – – – – –– Asszonyom háta fölfelé menekülő madár…

 

A bretoni metaforák zuhogásában állva, önkéntelenül eszembe jutottak A komáromi szép lány balladájának utolsó sorai. A magát vízbe ölő lány így beszél holtában.

 

Dunának feneke: koporsóm feneke. Dunának két széle: koporsóm két széle. Dunának habjai: az én szemfödelem, Dunának halai: koporsóm szögei.

 

A nyelvet alakító képzelet – ha kisebb vödörrel is – ugyanabból a kútból merít, mint a huszadik századi költő. A kozmikus behelyettesítések ugyanolyan merészek és mentegetőzés nélküliek. Az, hogy

 

Asszonyom haja rőzsetűz

 

tökéletes testvéri sora annak, hogy

 

Dunának halai: koporsóm szögei.

 

Tanáros elmék fanyalogva fogadták ezt a rokonítást, azt vetve a szememre, amit B. I. tételesen is megfogalmazott. „A szürrealizmus és a népdal hasonló szemléleti jegyei a lényeg tekintetében különböznek. Más alapon sarjadnak. Akármilyen szürreális jegyet fedez föl Csoóri a népdal fordulatosságában, az mindig tapasztalatot őriz, s ha logikáját keresi, azt a prehisztorikus világ lenyomataként értse, értelmezze! Ami népköltészeti, az mindig az empíriában gyökerezik, a közvetlenségből szökik föl. A szürrealizmust a közvetettség szülte költői gyakorlatnak is, elméletnek is…”

Nyilván boldogok, akik ilyen bírói fölénnyel szét tudják választani az emberben a közvetlenséget és a közvetettséget.

Én nem tudtam, de nem is akartam. Az analízis öröme helyett én egyszerűen csak örültem a két világot összekötő cölöphídnak.

 

*

 

Ez az ösztön azonban nem volt annyira szeplőtlen fogantatású, mint ahogy a szavaim után hinni lehet. Sőt ami ösztönösnek látszik benne, az sem volt egyértelműen az. Ekkor már jó néhány háromszögelési pont segített a nagyobb vonalú tájékozódásban. A költészet mellett a képzőművészet nyitotta rá szemem az emberi szellem nagy áramlásainak a medrére. Fölváltva nézegettem Picassót, Brancusit, Matisse-t, a néger szobrokat, a görögöket; Henry Moore-t és az asszírok szobrait, a sumérokét és a gótikát, a Tasszili-hegység barlangfestményeit és a polinéziai totemoszlopokat, mint aki nemcsak néző akar lenni egy roppant méretű kiállításon, de nyomra vezető bizonyítékokat is keres magának.

Előszörre a már ismert közhelyekbe botlottam bele. Nyilvánvalóvá vált, hogy a múlt alkotásait egy határozottan meghúzott vonal mentén két részre lehet osztani. Az egyik oldalon ott állnak a görög-római-reneszánsz jellegű művek a klasszikus tárgyiasság méltóságával, a természethűség, az utánzás hitével, a másik oldalon pedig olyan alkotások, amelyeknek nem az arc mása, nem a világportré, nem a természet hű visszaadása a céljuk: valamilyen ősélmény megfogalmazása. Ezekre az utóbbiakra egységesen jellemző, hogy a természeti formákat mindig eltorzítják, mert látvány-fölötti, azaz: természet-fölötti közölnivalójuk van. Az anatómiát kicsorbítják, megtekerik, földúlják, hogy uralkodhassanak fölötte.

Amilyen magától értetődő volt ez a fölosztás, olyan bonyolult volt megérteni, hogy a modern művészet mért az utóbbival érez testi-lelki rokonságot? Mért rúgja föl ugyanúgy az anatómiát, mint ahogy a 20-22 ezer év előtti Lauselli Vénusz alkotója is fölrúgta? Mért „kuszálja” össze a központi perspektívát, amely az európai művészet fölényes találmányának tűnt négy évszázadon át? Talán mert a művészet nagy korszakait nagy hanyatlás szokta jellemezni, s az ember és a világot fölfedező reneszánsz a századfordulóig húzta csak, és akkor kimúlt, mint szép, kitenyésztett állatpéldány? Vagy azért ragaszkodik a modern művészet ezekhez az Európán kívüli, illetve ős-európai szobrokhoz, barlangfestményekhez, formaváltozatokhoz, mert a felszíni hasonlóságon túl valami mélyebb természet is összeköti őket? Apollinaire, a modern életérzés egyik legkorábbi hangleütője ezt írta Dombok című költeményében:

 

Itt van a mágia kora Im visszatér készüljetek A csodák millióira…

 

Véletlen elszólás volt ez? Mágia kora a huszadik században? Minden idők legracionalistább századában? Még hallani is furcsa, ha szó szerint értjük a szavakat. De megengedhetjük-e magunknak ezt a fényűzést? A mágia Apollinaire szótárában csupán metaforikus erejű fogalom volt. Emlékeztető és figyelemfölhívó. Arra utalt, hogy a tudomány és a technika nászából megszülető új világ legalább annyira teli van rejtelmekkel: a sebesség, az egymásba hullámzó idők, erők és anyagok titkaival, mint a barlangi ember világa. Ráadásul, ha mai szemmel pillantunk erre a metaforára, olyan szerkezeti hasonlóságot láthatunk a régi és az új mágia korszaka között, hogy magunk is ámulhatunk. Elég, ha csak a legkirívóbb egyezést hozom föl példának. A mágikus kultúrákban élő ember szemében a láthatatlan lények élete elválaszthatatlan volt a látható lényekétől. A modern ember számára a látható dolgok többszörös áttétellel is társulnak a láthatatlan vagy a lehetséges dolgokkal. A szemmel látható anyag így egészül ki az anyag belsejében feszülő láthatatlan erőkkel. Az égen ezüstlő repülőgép a földi romokkal.

Ha Apollinaire és társai metaforikusan fogalmaztak is meg bizonyos hasonlóságot az ősi világkép és a legújabb között, mind az öt érzékükkel jól érezték, hogy új egyetemesség-eszmére van az emberiségnek szüksége. A világ fölfedezése után a virág múltját is fel kell fedezni. A világban minden embert és minden emberben a világot.

Hogy megízlelhessük: ez az új egyetemesség-eszme milyen személyes élményekből táplálkozott, ideírom Picasso egyik legfontosabb vallomását: „Folyton azt hajtogatják, hogy hatottak rám a négerek… No és? A fétisekért mindnyájan rajongtunk. Van Gogh ezt mondta: a japán művészet valamennyiünkben itt él. Mibennünk pedig a négerek. A formáik rám se hatottak jobban, mint Matisse-ra. Vagy Derainre. De az ő szemükben a maszkok egyszerűen szobrok voltak, akárcsak a többi szobor… Amikor először jártam Trocadérón, undor fogott el. Valóságos bolhapiac. És bűz! Egyedül voltam. El akartam menni. Aztán mégse mentem el. Maradtam, sokáig ott maradtam. Megértettem, hogy amit látok, roppant nagy jelentőségű dolog: történt valami velem – igaz?… Nem, a maszkok nem voltak olyan szobrok, mint a többi. Egyáltalán nem. Mágikus tárgyak voltak. És miért ne lennének azok az egyiptomiak, a káldeaiak is? Csak eddig nem vettük észre. Mert primitívek, nem mágikusak. A négerek közvetítő szerepet játszottak: azóta ismerem ezt a szót franciául is. Mégpedig mindenki ellen harcoltak: az ismeretlen, fenyegető szellemek ellen. Hosszan nézegettem a fétiseket. Megértettem: igen, én mindenki ellen vagyok. Én is azt gondolom, hogy az égvilágon minden és mindenki ismeretlen, ellenséges. Minden! Nemcsak a részletek; a nők, a gyerekek, az állatok, a dohány, a játék… Minden! Megértettem, hogy mire való volt a négereknek a szobrászatuk. Miért mintáztak így és nem másként… De minden fétis ugyanazt a célt szolgálta. Fegyverek voltak. Segítségükre voltak az embereknek, hogy ne legyenek a szellemek játékszerei, hogy függetlenné váljanak. Ha formát adunk a szellemeknek, függetlenek leszünk.”

Még elképzelni is nehéz, hogy mindez a Notre-Dame közelében hangzott el. A középkori, a gótikus, a barokk, a klasszikus évszázadokat őrző Európa közepén. Az Eiffel-torony aljában! Descartes, Hegel, Nietzsche, Lenin, Einstein, Edison ismeretében. A rohangáló vonatok zajában s a bombává tömörülő anyagok eszelős igyekezete közben.

Mi volt ez? Polgárpukkasztás, vagy történelmi jelentőségű emlékezetkihagyás? A Louvre, a Sorbonne megfricskázása? Sőt az egész európai civilizáció fölötti homlokráncolás? Netán behódolás a divatnak, amely a „Vadak” művészetét újra az égig emelte? A különöset, a torzat, a kitekeredőt, a félelmeteset, a gondolat számára fölfoghatatlant? Menekülés volt vissza, valamilyen édeni vagy éden előtti múltba? Ellenkezőleg: a helyét fölismerő ember teljességigénye szólalt meg Picasso szavaival! Mert amikor ő a fétisekről beszélt, nem a vonatokról, vegyi anyagokról, mikroszkópokról feledkezett el, hanem a teremtő emberre gondolt, aki mindenkor több a vonatot, repülőt, mikroszkópot készítő embernél. Több a ketyegő órát és a ketyegő pokolgépet készítőnél. A fétiskészítő ember: istenteremtő lény. Világ-akarat. Az ismeretlennek szembeszegülő. A születés, a halál evidenciájától átitatott. Az egyetlen nagy folyam őrajta ömlik át. Mert lehet, hogy a gőzkalapács kitűnőbb szerszám, mint a kőbalta, de az már kétséges, hogy a gőzkalapácsot készítők öröme, félelme, áhítata, csodálkozni tudása elemibb erejű, mint a kőbaltát készítőé. Mint ahogy a kapitalizmus is magasan fölötte áll mindenféle nomádságnak, bálványkészítő civilizációnak, de Picasso nem hitte, mert nem hihette, hogy kifejezőerő dolgában ő lekörözte a szögekkel kivert fétiseket, az altamirai barlang festményeit vagy a Húsvét-sziget fekete kőszobrait.

Ha elfogadjuk az őstörténet állítását, mely szerint a művészet az ember színrelépésével együtt jelenik meg, akkor a következtetéseket is el kell fogadnunk: a művészet az ember természete. Hozzátartozik, mint a kéz, a láb, a fül, a sikoltás. És ha kézfejlődés helyett csak kézügyességről beszélhetünk, a művészetben is csupán változatokról lehet szó. Ha pedig nincs hierarchia, nincs rangsor, akkor az egyenlőség elve érvényes.

A modernség alapgondolatából, sajnos, ezeket a legfontosabb jegyeket ki szokták felejteni. A modernség csak az első pillanatában volt romboló, hajmeresztő, sokkoltató. A második pillanatától kezdve már a szervesség gondolata foglalkoztatta. Megismerni mindent, ami az emberrel történt. Az emberrel, aki gótikus székesegyházat emelt, és a termékenység istennőinek a szobrait faragta ki ugyanannak a szívdobogásnak a zajában.

Így jelent meg a huszadik század emberének az életében a múlt! A modern művészet és a néprajz párhuzamos kutatásai következtében egy sosem-volt emberiség-helyzetbe kerültünk bele: óriásira duzzadt múltunk támadt. Méreteit tekintve – óceáni! Hiszen az újkori európai ember, akiről joggal hihetjük, hogy a legmagasabb csúcsokra kapaszkodott föl, jobbára csak Európa múltját ismerte. Amit Ázsia, Amerika, Afrika, Óceánia múltjából fölcsipegetett, rendszertelen volt, és inkább műveltségéhez tartozott hozzá. A század embere számára azonban minden múlt jelen idő lett. Az egész világ múltja: az egész világ jelen ideje. És ami kezdetben még csak esztétika volt, hamarosan történelem lett. A néger szobrok felfedezése után Afrikát is föl kellett újra fedezni. Mert a múlt nemcsak a kultúrák lenyűgöző maszkjaival az arcán jelent meg, de mint társadalmi és politikai kísértet is! Még pontosabban: nemcsak mint kísértet, hanem mint kritika is! Mint a szellemi, erkölcsi realitás egyik viszonyulási pontja: mi a történelem? Az-e, amit az európai ember annak hitt? Vagy más-e? Mi a fejlődés? Mi az időbe ágyazott emberiség értéktudata, értékrendje? Picasso és mások mellett Bartók és József Attila válaszai egy új egyetemesség-eszmét fogalmaztak meg. Ezerszer elszavaljuk A Dunánál című verset, de sose jut eszünkbe, hogy külön is fölfigyeljünk ezekre a sorokra:

 

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – A világ vagyok – minden, ami volt, van:

 

A huszadik század embere így lett a történelem folyamán első ízben egyszerre ősi és modern lény? Kortársa a hatezer, a húszezer éves napsütésnek és halottaknak? Séta közben is meghallója Afrika- és Ázsia-mélyi doboknak? Hogy az idők ilyen mitológiai természetességgel összeértek, semmi se bizonyítja jobban – paradox módon –, mint a szakadatlan haladás eszméjét hajtogató tudomány. Mert ősinek és újnak: az élet kezdeteinek, fehérjéknek, csillagködöknek, naprobbanásoknak s idegrendszerünk sorsának szerves összetartozásáról mi tanúskodhatna egyértelműbben, mint az, hogy a legősibb dolgokat a legkorszerűbb tudományok segítségével tárhatja föl az ember. Hogy a világegyetem és az anyag legrejtettebb zugaiba is általuk hatolhat be.

 

*

 

Ennek az új egyetemesség-eszmének a gondolati és érzelmi fogalmazói közül mi hanyagul ki-kihagyjuk József Attilát. Világirodalmi jelentőségét jobbára csak abban látjuk, hogy a munkásosztályt először ő képviselte történelmien a költészetben, személyiségének és szocialista tudatának tökéletes ötvözetéből csiszolva ki verseit. Pedig ha az olyan összegezők névsorát kezdjük sorolni, mint Picasso, Bartók, Brancusi, Henry Moore, Saint-John Perse – vagy másféle gondolati indokok alapján Malraux –, József Attila kihagyhatatlan a fölsorolásból. Mindenségélményeinek ugyanaz a gyökere, mint Picasso fétis-élményének: formát adni a szellemeknek, hogy fegyverek lehessenek a kezünkben. És teremteni, mint a fétiskészítő ember! Fölismerhető világmodellt, mert „a művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek”.

Világegész? Maga a szóhasználat is árulkodó. Benne van kezdet és folytatás. Az anyag múltja, az idő múltja, a történelemé, s a huszadik század minden valósága. És nem mint fölleltározható anyag van benne, hanem mint mozgó és eleven viszonylatrendszer.

 

S valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban – nem a fűben, a fákban, hanem az egészben.

 

Talán ez a magaslat az, ahonnan jobban rálátunk József Attila világára. Én legalábbis innen nézve értettem meg költészetének mozgatóerőit. Még olyan hasonlóságot is találtam közte és az őskultúrákhoz kapcsolódó, modern világú művészek között, ami – magánhasználatra roppant érzékenységű iránytűnek számított. Picasso – mint tudjuk – földúlta az anatómiát, hogy formát adhasson annak is, ami nem az anatómia formája. Ugyanennek a „mágikus folyamatnak” elágazásait József Attila költészetében is izgatottan végigkövetheti bárki. Nem a fül hallja, amit hallani kell, hanem az elme. „Csengés emléke száll. Az elme hallja.” S a Téli éjszakában hazatérő földműves sem a szemével néz maga elé, hanem egész testével: „minden tagja a földre néz”.

És ha Picasso elcsúszott szemű, fölcserélt végtagú alakjai mögött ott láthatjuk az ősi kultúrák formakincsét, József Attila versteremtő készségében is ott hallhatjuk sisteregni az ősköltészet föltörő forrászaját.

 

*

 

Bármilyen szokatlan is hallanunk: Petőfi mellett őt köti eltéphetetlen köldökzsinór a népköltészethez. És ha rejtettebb is ez a kapcsolódás mint a tengerszemeké –, lenyűgözőbb. Hiszen amíg Petőfi egy-két határrészét bolyongta, illetve bolyonghatta csak be a népköltészetnek – az új stílusú népdalok és betyárballadák haragoszöld ösvényeit –, addig József Attila már az egész határt bejárta. A ráolvasásoktól a gyerekmondókákig, a regösénekektől a Kalevaláig. Petőfi népisége elsősorban politikai és erkölcsi természetű volt. Határozottabban kijelölt egy irányt, mint amilyen messzire jutott a követésében. Az ő népiségét én egyébként sem a népdalt utánzó verseiben látom legerőteljesebbnek és legegyetemesebbnek – ezekben csak a legfölismerhetőbb. Az ő igazi népisége az, amikor A nép nevébent írja vagy az Akasszátok föl a királyokat!, és amikor úgy ír verset, ahogy egy kortársi jobbágy is megírhatta volna.

 

Ügyefogyott király volt az A második Endre. Papucs alatt szuszogott az Isten-teremtette. Felesége tartotta az Ország gyeplőszárát, Őgyelgett is ám a szekér Majd tűled, majd hozzád.

 

A két háború közt kibontakozó népi irodalomunk – a sinkai hang kivételével – kizárólag ehhez a Petőfi által kijelölt politikai és erkölcsi népiséghez állt közelebb, mint a népköltészet egészéhez. Mint az egész esztétikai megragadásához.

Az irányzat egyik vezető költője Erdélyi József lett. Babits, Németh László és Illyés is őbenne látta a tárgyilagosság új lírai hősét, a zűrzavarból kilépőt, a mesterkéltség megtagadóját. „Erdélyi József ereje – írja róla Illyés – a legbiztosabb, de a háború utáni költészet forma-zűrzavarában a legnehezebben megközelíthető forrásban rejlik, az egyszerűségben. Most igazolja őt az idő. Ami felléptekor reakciónak hatott, a kimerült idegeknek ma nyugalom. Amit akkor a népdalok zöngicsélésének vagy klapanciának éreztek, abban most áhítattal figyelik az ősi zenét, a hajdani üres keretekben, a sémákban felismerik atyáink lerakta, megdönthetetlen gerendázatát… Erdélyi nem az a költő, akire azt mondhatnánk, hogy izgalomban tart bennünket, hogy könyvei minden oldalán egy-egy új világot tár elénk, amely szólam hajdan a leghízelgőbb dicséretszámba ment. Barázdára barázda nyílik, de a föld, amelyet föltár és mível, a mi földünk, az egyetlen, amiben még megbízhatunk. Hogy a hasonlatot továbbvigyem: céltudatos gazda, nem kísérletezik lótusszal ott, ahol gyönyörű napraforgó terem.”

Németh László pedig így ír: „Ha társai a világirodalom szabadegyetemén szédelegtek, Erdélyi megmaradt népiskolai tanulónak. Míg azok a megváltó új stílust keresték, ő épkézláb verseket akart írni: akárhogy is, a feje fölött látni a szívében feszengő rakétákat. Nem kevert új ritmusokat s nem próbálkozott a szabad vers nehéz szabadságával, beérte a használhatatlannak hitt régi versformákkal, minden külső újdonságról lemondott, alávetette magát a népdal egyszerű szertartásának is, csak hogy megmentse azt a belső gazdagságot, amelyet nem volt szíve kétes vállalkozásokban elspekulálni.”

Illyés is, Németh is lebilincselő versértő és lebilincselő érvelő. Erdélyiről szóló tanulmányuk messze túlmutatott Erdélyin: a háborúból, a forradalomból, az ellenforradalomból s a trianoni külön csapásból föltápászkodó ország programját is megfogalmazták benne. A kényszerűségek és a lehetőségek szorosra zárt körét. Ezen belül saját politikai s írói fölfogásukat is a jövőre nézve. Mindketten a legmodernebb világirodalom ismeretében döntöttek az új realizmus, az új tárgyilagosság irodalma mellett, Apollinaire, Éluard, Cendrars, Aragon ismeretében Erdélyi József mellett.

Az ilyen jellegű esztétikai döntéseket nem túl szerencsés utólag mérlegelni. Néha azonban nem árt, mert ha politikai döntésekről húsz, harminc, ötven vagy száz esztendő után is elmondjuk, hogy taktikailag tán helyesek voltak, de stratégiailag nem, az irodalmi döntésekről is elmondhatjuk ezt. Az elmúlt ötven év ugyanis világosan rádöbbentett bennünket, hogy a magyar költészetnek Ady után nem az Erdélyi József törte csapáson, hanem például egy lorcai természetű költő útján kellett volna továbbindulnia. A modernséget és a népköltészetet magas szinten egymásba torkolltató úton. Hány elmérgesedett vitát, hány szakadást el lehetett volna kerülni! A megosztottságok helyett, nemes osztódással, hány új árnyalata jöhetett volna létre a modern magyar költészetnek!

Erre is, mint annyi másra, József Attila életműve lehet hivatkozási alapunk, mert mindannak, aminek létre kellett volna jönnie költészetünkben, őbenne, a Nagy Összegezőben, Nagy Kárpótlóban külön is fölfakadt. Verseiben legalább tíz életképes irányzat példaversét megtalálja az ember. Olyan példaverseket, amelyek saját költészetébe szervesen beleágyazódnak ugyan, de amelyek mögé külön-külön egyéni életművek is odaképzelhetők. Csak úgy kapásból hadd idézzek címeket. Egyik ilyen költői út lehetőségét a Nem én kiáltok jelzi. A másikat a Medáliák. A harmadikat a Levegőt! A negyediket a Téli éjszaka és az Óda. Az ötödiket a Vigasz, a Bérmunkás-ballada és így tovább. Ha, mondjuk, tíz olyan verset ír, mint a Kalevala vérrokonságát kimutató Áradat vagy A hetedik, most azt a tíz csoda-verset a Duinói elégiákkal vagy, stílusukat tekintve, még inkább Lorca cigányrománcaival együtt emlegetné a világ.

 

E világon ha ütsz tanyát, hétszer szűljön meg az anyád! Egyszer szűljön égő házban, egyszer jeges áradásban, egyszer bolondok házában, egyszer hajló, szép búzában, egyszer kongó kolostorban, egyszer disznók közt az ólban. Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy! – – – – – – – – – – – – – – – – S ha mindez volt, ahogy írva, hét emberként szállj a sírba. Egy, kit tejes kebel ringat, egy, ki kemény mell után kap, egy, ki elvet üres edényt, egy, ki győzni segít szegényt, egy, ki dolgozik bomolva, egy, aki csak néz a Holdra: Világ sírköve alatt mégy! A hetedik te magad légy.

 

Mágia és dialektika együtt? Az ellentétes sorok közül kiszikrázó feszültségnek, amely valójában nem egyéb, mint lét-tapasztalat, semmilyen más erő nem lehetne jobb gerjesztője, mint a kalevalai ráolvasás. A romantika égtől a földig kifeszülő indulatokon játszott. A lírai én remény és reménytelenség közt vergődött, kín és gyönyör sarkcsillagaihoz ütődve folyton, mégse tudott végletesebb megrendülést kiváltani, mint ez az ősi létélményből táplálkozó költőiség. Ráadásul: a mágia és a dialektika násza fölött, szakaszról szakaszra föllobban valami makacs fény. Valami mindenen túli, űzető tapasztalat:

 

A hetedik te magad légy!

 

Picasso találkozását a néger szobrokkal még eseményesen is őrzi az irodalom. Jó adalékot szolgáltatva ahhoz, hogy a fétiseken rajtafeledkező szem valamivel később hogyan és milyen élmények alapján formálta ki korszakalkotó művét: Az avignoni kisasszonyokat. Számomra ugyanilyen fontos pillanata volt a század szellemi életének az, amikor József Attila először olvasott bele Vikár Béla Kalevala-fordításába. Egy soha nem hallott nyelv frissítő vízesésével zuhog idegrendszerére a múlt: a költészet mágikus hatalma:

 

Szántál volna bárhová is, Mélységes habok alá is, Pisztrángoknak pajtásául, Víz halai közé társul, Jobb ott lenn a tenger alján, Ott a hullámok közt lakván, Pisztrángoknak pajtásául, Víz halai mellé társul, Mint vénembert védelmezni, A tántorgót támogatni, Ki elbotlik botosában…

 

Ezt a világeleji hangot csupán társadalmi igazsággal és izgalommal, társadalmi dühvel és huszadik századi epikai hittel kellett megtölteni. A mítoszi alakok helyére munkanélküli sztrájkolókat állítani:

 

De rivall a csermely csősze, békák botosa bottal mondja, vicsorogja víz vitéze, ordas inas, úr bolondja. – Eltakarodj, öt tekergő! Kotródj innen, kujtorogó! Fattyúnak itt nincsen fürdő! Csavargónak nincs csobogó! – világ valamennyi vizét, hazatereld, víz juhásza! Csíbor húzzon tücsök-zenét undok urad udvarába! Holott rakjon tanyát, aklot, nagyobb uraságra vallót – feje fölé vízből zsuppot, talpa alá vízből pallót!

 

Az Áradatot 1931-ben, A hetediket és aMedvetáncot pedig 32-ben írta József Attila. A Regös éneket, a Medáliákat, a Klárisokat pedig még előbb. Két-három esztendővel korábban, mint amikor Németh László és Illyés elrongyolódhatatlan zászlót bont a népi irodalomnak. Nem ítélkezni, csak sajnálkozni tud az ember, hogy a két világháború közti magyarság két olyan lángelméje, mint ők, a közvetlenül melegítő tűz miatt, épp a legnagyobb tűzrakást nem vették észre.

Mindezt lehetne véletlennek is tekinteni: a kortársak nem ügyelnek eléggé egymásra, és nem mindent vesznek észre. De szó sincs véletlenről. A haladás két fő ága feszült a történelmi szél mozgására akaratlanul is egymásnak: a hagyományosabb és a korszerűbb eszközökkel küzdő. Maibb szóhasználattal: a kodályi és a bartóki.

Állításomat nem irodalomtörténeti összeadással és kivonással szeretném bizonyítani, hanem csöndes esztétikai levezetéssel.

Aki csak valamelyest is ismeri József Attila verseit, jól tudja, hogy a közismertebb népköltészeti hatás őt is megérinti. Feltehetően épp Erdélyi József hatására.

 

Hosszú az Úristen, rövid a szalonna, nyavalyás a szegény ember, mintha gazdag volna.

 

Ha ezt a furcsa ellentétekre épülő, népdalszerű, groteszk verset olvasom, önkéntelenül is hasonlóan groteszk népdalokra gondolok:

 

Likas a dolmányom, rongyos a nadrágom, ej, sóder lapickámat veri a kalapom. Szegény vagy, te, rózsám, én is veled együtt, ej, annyi ágyunk sincsen, kire lefeküdjünk.

 

Mint népdalt író vagy népdalt utánzó költők, József Attila is kiköthetett volna ennél az alkalmas egyszerűségnél. Az ismerős hangot és ütemet beolthatta volna olyan vadon nőtt keserűséggel, csontos metaforákkal, hogy még jó néhány szegényember-vers kihajt belőlük.

De a mindenség mércéjével mérő József Attilának kevés volt az egynótájú múlt. Neki nem az első pillantásra fölismerhető töredék kellett, nem a tizenkilencedik századi szemmel megcsodált népdalrokonság, hanem az egész családfa. Nem a tegnapi, hanem az ősi, amelyből a tegnapi is kifakadhatott. Az eredeti kellett, mert csak az eredeti érintkezhet mindenkor a végtelenséggel, az újra végtelenné avathatóval. Farkas Ilka bőszoknyája helyett a regösök láncosbotjába kapaszkodott bele.

Sokan megírták már, hogy Bartók Medvetánca, Allegro barbaroja és még jó néhány műve nélkül József Attila nem írta volna meg aKlárisokat, a Regös éneket, A kanászt és a maga Medvetáncát. Ez igaz ugyan, de kissé lefokozott igazság, mert azt is sejteti, hogy a szóban forgó versek illusztrációk vagy utánzatok. Pedig József Attila nem utánzott, csupán belekapcsolódott abba a szellembe, amelynek a magyar kultúrában először Bartók adott nevet.

Bartók sem a Medvetáncba, sem az Allegro barbaroba nem dolgozott bele fölismerhető parasztdallamot. De aki hallott már ördöngős dudanótát, gyimesi hészát, dobbal és töröksíppal előadott táncnótákat, vásári rikácsot, idegszaggató halottkísérő népzenét, kántálva énekelt román kolindát, kobzon kísért hejgetést, azaz regölést, annak a Medvetánc is, az Allegro barbaro is annyira eredeti, mintha népi volna. Pedig tökéletesen új képződmény: az átélt zenei hatás egyéni földolgozása. Csakhogy a zenében ezt a „kémiai átalakítást” könnyebb végrehajtani, mint a költészetben, mert a zene nyelve nemzetközibb, mint a verseké. József Attila eredetisége épp az, hogy a Bartók által először megtestesített szellemhez épp a nehezebben áthangolható világ: az anyanyelv és a költészet világának az áthangolódásával kapcsolódott. Verseiben az ősi és az új dolgok megrendítő feszültsége: ugyanolyan újítás, mint a bartóki disszonancia.

 

Nép rozsa ring a rózsában,   rege, róka, ejtem, kasznár szíve káposztában,   rege, róka, ejtem, Keni urát oly kenőccsel,   rege, róka, ejtem, fizeti a népet lőccsel,   rege, róka, ejtem. Váljon szénájuk szalmává,   rege, róka, ejtem, tányér tészta piócává,   rege, róka, ejtem. Láng legyen kecskéjük szarva,   rege, róka, ejtem, böködjön a paplanukba!   Rege, róka, ejtem.

 

Milyen messzire eltávolodott ez a népiség Petőfi és a Petőfit utánzók népiségétől! A reszkető bokrok és reszkető lelkek valóságosan is megremegő ágától olyan mítosz mennyboltja alá, ahol az ember nemcsak társadalmi lény, nemcsak megvetett hangyája a társadalomnak, hanem élet-alapozó, teremtő, varázslásra alkalmas teremtmény. Mindenséggyökerű, vagyis forradalmár.

Levendel Júlia és Horgas Béla József Attiláról írt könyvükben kikezdhetetlen megállapításokig jutnak el ezzel kapcsolatban.

„József Attila internacionalista népisége, Bartókéhoz hasonlóan, a nemzeti és az európai kultúra forrásaiból s más kultúrákból táplálkozott. Ezek a források korszerű áramlatokkal vegyülve áradtak tovább verseiben, és önálló világot teremtettek. Sem népisége, sem szürrealizmusa nem egyszerű stíluskategória, irányzat csupán. Egymásra torlódó, egymásba növő rétegekből fölépített költészetét lehetetlen lenne egyetlen elemre redukálni, kikiáltva népi költőnek vagy szürrealista költőnek. Legnagyobb költői tette nem a népiség és a szürrealizmus szintézisének a megteremtése volt, de ez a kísérlet áthatja egész költészetét.”

Ha pusztán célratörő tanulmányt írnék, és alakulásomról szőlő novellát nem, magam is megelégednék hasonló összegezéssel. De engem a hatvanas évektől kezdve már nemcsak a modern költészet és a népköltészet kézfogója érdekelt, hanem a két kultúra: a nemzeti és a népi kultúra – költészeten és zenén túli – összeforrasztásának az ügye is. Hogy miért épp József Attila volt ennek is, mint annyi más elemi sugallatnak, a násznagya? Talán, mert az ő népköltészeti elkötelezettsége hökkentett meg utólag is leginkább. Ezt írta a Magyar Mű és Labanc Szemle című tanulmányában 1930-ban: „A magyar népköltészet elsőbbségét különben történelmi tények is igazolják. Ha irodalmunk nem, hát költészetünk volt a nyelvemlékek előtti és alatti korban is, amelyet azonban minden lehető módon üldöztek. Így hiába mondják a kultúra fellegvárainak a kolostorokat és monostorokat, azok éppoly kíméletlenül le-lecsapó hadjáratot folytattak legegyetemesebb, mert az egész magyarság alkotta kultúránk ellen, mint a valóságos fellegvárak uraságai. Az akkori és későbbi gyatra irodalom nemhogy táplálta volna népünk szellemét, hanem annak egyenesen megfojtására törekedett, amikor a kereszténységtől még mindig idegen népünk költészetét… pusztította. Nem a kolostorokon múlott, de nemzetünk szellemének formáján…”

Meghökkentő, persze, nem ez volt, hanem ennek a metsző gondolatnak az esztétikai képviselete. Egészen világosan fogalmazva az, hogy a hegeli, a marxi eszmerendszernek értője, a tudományos szocializmus elkötelezettje néha úgy szólalt meg versben, olyan ázsiai, nomád, kereszténység előtti hangon, mintha két nyelve lett volna. Én ilyen „kettősséget”: pogány ütemre kibontakozó kultikus megrendülést és keresztényi világképet csak az Erdélyi Zsuzsa által nemrég föltárt archaikus imákban találtam.

 

*

 

Kultúránk kettősségéről addig is ismertem a kötelező közhelyet: Nyugat és Kelet tusakodását lelkeinkért. Ismertem a finomabb megfogalmazásokat is: a magyarság fordított Anteusz: nem akkor kap új erőre, ha megérinti szülőföldjét, hanem ha el tud szakadni tőle. A babitsi értelmezés szerint: mi a messzeségbe ébredünk igazán magunkra. „Az első nyugatos nem Ady és nem is Ignotus; még csak nem is Kazinczy vagy Széchenyi, hanem maga Szent István volt…” De ezek és a hasonló kinyilatkoztatások ellebegtek szemem elől a vizek fölé, mert annyira igaznak tetszettek, hogy már csak szellemtestük lélegzett.

József Attila azonban nemcsak gondolatilag és történelmileg éreztette meg velem kultúránk kettősségét, de az esztétika legmélyebb rétegébe is lehatolva. A sókat, az édességeket s az egyéb kikerülhetetlen zamatokat ízleltetve meg. Azt a „barbárságot”, amelyből sem Balassi, sem Csokonai, sem Petőfi népisége még nem szívott magába semmit.

Ezzel az ösztönnel gazdagodva bukkantam rá egy olyan metaforára, amely mindennél szemléletesebben mutatta meg, mit is jelentett századokon át ez a kettősség: szakadékot jelentett. Nyugatiságunk és keletiségünk nagy sémáin belül is komoly hasadást.

A rádöbbentő metafora éppenséggel egy temető volt. A szatmárcsekei temető. Közép-Európa, sőt talán egész Európa egyik legszebb, legősibb hatású sírkertje. Érett remekmű, akár a letisztultabb népballadáink. Fejfái: csónakos fejfák, amelyek közben ember alakúak. Első képzettársításra is a húsvét-szigeti szobrokat idézik. Nem a formájukkal, hanem a szellemükkel. Nincs közük a kereszthez, a keresztyénséghez, hacsak úgy nem, hogy protestáns fölkiáltójelként a katolicizmussal megterhelt kereszténység ellen tiltakoznak. Ezer esztendő után is pogányos feketeséggel. Mert feketék és bálványhatásúak ezek a fejfák. Azaz: bálványok maguk is. Tölgyfából faragott, régen állatvérben pácolt, időtlen fejfák – parasztoké!

Ezt azért hangsúlyozom, mert ugyanebben a temetőben nyugszik néhány Kölcsey-családtag is. Köztük a legnagyobb: Kölcsey Ferenc is. És az ő síremlékeik mások. Az egyik Kölcsey-sarjé mivelhogy öngyilkos lett – kettébe tört hengeres márványoszlop. A himnuszunkat íróé viszont egész építmény. Négy klasszikus oszlop, félkörívekkel összekötve, lent urna és lant. A múlt századi nemzeti klasszicizmus magasztos kellékei.

Képekről külön-külön ismertem én az ő síremlékét, és ismertem a pogány eredetű fejfákat is. Szépen elfértek egymás mellett a tudatomban. De az első szembesítés alkalmával, ott a helyszínen, valóságosan fölkavartak. Micsoda távolság a két világ között! Micsoda hasadék! Láttukon nemcsak a nemzet nagy embere és a névtelenek közti távolságot kellett benyargalnom, nemcsak a nemesség és a jobbágyság közt húzódó komor szakadékot, de a léleknek, az ösztönöknek, a kultúrának olyan vidékeit, ahol az egy hazában élők, az egy nyelvet beszélők nem értik meg egymást, mert ugyanazok a szavak mást jelentenek; a sóhajok és óhajok másutt raknak fészket.

A síremléket összehasonlítva nem a történelem, nem a reformkori megosztott társadalom élete rajzolódott élesen elém, hanem furcsa módon a nyelvé. Azé a nyelvé, pontosabban „nyelveké”, melyeken a temető lakói beszéltek valamikor. Eszembe jutott Kölcsey híres verse, a Huszt:

 

Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;   Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott   Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.

 

A vers – idomát, klasszikus borongását és erejét tekintve – tökéletes mása volt a síremléknek. Fennkölt idegenség a közeli bodzabokrok habzásában. Egy darab Görögország vagy még inkább egy morzsányi római birodalom a Tiszaháton.

Ezt persze nem minősítésként éreztem, s főként nem rosszallóan. Ha valami szokatlan érzés aláhegedült mégis a képzeletemnek, ezt nem bújtogathatta más, mint az a szerencsétlen abszurditás, hogy a Husztot író lángelme közvetlen szomszédjai, a szatmárcsekei jobbágyok, ilyesmi nyelvet beszéltek:

 

Lassan járj, lassan járj én jegybéli mátkám, már arany koszorúm félig vérben úszik.

 

Az árnyékok egyik udvarból áthúzódtak a másikba. A tyúkok átrepültek, a kutyák átugattak. De az ösztönöket mozgató erők nem szomszédoltak. Mert lám, ha az oszlopos síremlék azonos a Kölcsey-verssel és a népballadából kiemelt négy sor pedig a parasztfejfák „stílusával”, a napnál is világosabb, hogy a két stílus, a két kultúra messzire élt egymástól. A magát büszke magyarnak valló Kölcsey – ki lényét keletinek, műveltségét nyugatinak mondja – az eszével pontosan tudja, hogy a „való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni”, de ezt a tudását a legjobb szándék ellenére sem szolgálja az ösztön.

Egyetlen ember ízlésvilágáról van-e szó ebben az esetben?

A temetőben állva épp azt értettem meg, hogy ez a nyelvi hasadás, másféleség, elkülönülés mennyire történelmi következmény. A nemzet szellemét Kölcsey képviseli. A műveltség és az európaiság az ő nyelvén szólal meg korszerűen, de bensőségesség híján. Ez a bensőségesség viszont – ezúttal kegyetlen bensőségesség – európai kiterjedés nélkül – a ballada rostjaiból árad.

 

már arany koszorúm félig vérben úszik

 

Mennyivel maibb s mindenkoribb ez a nyelv Kölcsey klasszikus-romantikus nyelvénél! Mennyivel ősibb és modernebb! Akár Nagy László is leírhatta volna. De odaillik az Ómagyar Mária-siralom sorai közé is. Magyarán szólva: a Kölcseyk zsenialitása gyakorta olyan kultúra talaján hajtott ki, amelyből a hazai ízeket megadó sók hiányoztak.

Hogy a nemzetinek és a népinek ez a kettősége mennyire kitapintható egész kultúránkban, legérzékletesebben tán Petőfinél lehet tetten érni. Épp nála, aki mindent elkövetett, hogy ez a kettősség szintézisbe kerüljön. Két, egymás mellett született verséből idézek. 1847. július 9-én írja Szerencsen Panyó Panni című versét.

 

Panyó Panni híres nevem, Pirulva kén’ említenem, De lekopott rólam régen Piros kendőm, a szemérem. Ilyen magamfajtájának Se országa, se hazája, Vagyok a csárdák lakosa, Keblem betyárok vánkosa. – – – – – – – – – – – – – – Hejh, sok derék ifjú legény, Ki nyakamon függött szegény, Ott függ most az akasztófán, Ördög négyágú villáján.

 

Két nap múlva, 1847. július 11-én Széphalmon jár, s Kazinczy megroskadt parazsára fúj rá. Az elhanyagolt Széphalom versre sarkallja:

 

Te, a nemzet-hálátlanság Égbekiáltó némasága, A nemzet-szégyen Káin bélyege, Oh, Széphalom! Azért kellett-e csak Hozzád zarándokolnom, Hogy egy hajtásra oly hosszút igyam A keserűség poharából… – – – – – – – – – – – – – – – – – Itt nyugszik ő Vad fák és vad füvek körében, Fölötte hófehér szobor… Miért fehér? miért nem fekete? Vegyétek el s tűzzétek föl helyébe Sötét sorsának zászlaját!

 

Nemcsak a két vers témája, ritmusa, nyelve különbözik egymástól, de a forrásvidékük is. Az előbbi az új stílusú népdalokkal s betyárballadákkal rokon, a Kazinczyt idéző vers pedig a klasszikus görögös-latinos ódákkal.

Ugyanennek a repedésnek a mentén hátrálva, Csokonai költészetében is kitapogathatjuk a kétféle eredetet. Például a népköltészet hatását:

 

Estve jön a parancsolat Viola-szín pecsét alatt. Egy szép tavaszi éjszakán Zörgettek Jancsim ablakán…

 

S a másikra:

 

Ki az, ki kertté téteti a mezőt S termő mezővé a sivatag kopárt? Kit Tritonok kürtje s Tihannak Rijjadozó hajadonja hirdet?

 

Hogy ilyen, anatómiát semmibe vevő vakmerőséggel próbálok szétválasztani egymástól két összefonódott ideget, nem a tétel valódiságát, legföljebb módszerem alkalmasságát kérdőjelezheti meg.

 

*

 

De talán azt se véglegesen, mert ha kultúránk kettősségének a gondja csak a fellegjáróknak okozna fejtörést, hogyan történhetett meg, hogy az utolsó kétszáz év magyar történelmének minden korszakos mozdulása – reformista vagy forradalmi megéledése – közvetlenül is kapcsolatban van a népköltészettel, a népnyelvvel, egyáltalán magával a népi kultúrával?

A XVIII. század végén a magyar fölvilágosodással kezdődött el nyíltan ez a különös, elgondolkodtató viszony. A nemzeti nyelv, a nemzeti irodalom s tágasabban: a nemzeti önállósulás irányába mozduló erők röpítő hátszelet kapnak a „daloló falusi leányok és jámbor puttonosok” énekeitől. Elég megemlíteni a neveket: Virág Benedektől Kazinczyn át Fazekas Mihályig, Csokonaiig, Berzsenyiig, rögtön kiderül, hogy a népköltészet ügyét ugyanazok tekintik életbevágónak, akik a nyelv és a nemzeti irodalom legrangosabb képviselői is.

S ez után az első ráébredés után alig múlik el harminc-negyven esztendő, máris ott van a második történelmi pillanat: a szabadságharcot megelőző forradalmasodó időszak. Petőfi politikai radikalizmusa ugyanúgy elképzelhetetlen a népköltészet hatása nélkül, mint a francia forradalom eszméi nélkül. Mintha igazi európaiság Magyarországon nem is létezhetne e kettő ötvözete nélkül. Ezt bizonyítja harmadik s negyedik újjászületési vágyunk Bartókkal s József Attilával, később az ötödik, a fényes szellők ifjúságával.

Nem szeretném kizárólagossá és egyedüli mércévé avatni az európaiságnak és a népiségnek ezt a modelljét, se esztétikai, se politikai síkon, már csak azért se, mert a többi lehetséges modell nélkül ez se lehetne erős, de azon azért érdemes eltűnődni: az egyetemesség irányába és a magyarság önkifejezésének a legtisztább pillanatáig azok jutottak el, akik e két ágban szétnyíló, de egy törzsben folytatódó kultúránk szélsőséges pontjait kötötték össze „idegük húrjaival”.

 

*

 

Ha világosan látjuk is ezt, kérdés, hogy azt is világosan látjuk-e: mik lehetnek ennek a konok és ismétlődő visszahajolásnak az okai? Valamiféle szellemi honvágy? Az egyszerűség utáni nosztalgia? Az elemi dolgok szeretete? A kultúra egységesítésének a kényszere? Vagy az időről időre elfogyó hit és erő utánpótlásának az esélye egyedül itt dereng föl?

Kelet- és Közép-Európa szellemi és társadalmi életében mindegyik ok lehetséges, hiszen a mi durván tagolt társadalmi rendszereink sose tudták a teljesség modelljét megteremteni. A totalitás akarása mellől mindig hiányoztak a totális – egy nemzet, egy osztály, egy kultúra – teljes beérésének a föltételei. Egyedüli zártságot, ezen belül egyedüli teljességet csak a népi kultúra hozott létre. Az a népi kultúra, amely az ember történet előtti emlékezetét is őrizve – a barlangi korszaktól egészen napjainkig – a lét-változatoknak végsőkig lecsiszolt mintáit görgette tovább. A fejlődés európai természetű gondolatától távol esve, az állandóság makacs ismétlődését a legalapvetőbb emberi dolgokban: az élet és a halál, a szerelem és a munka, a vigasság és a háborúk, a bujdosás és a szegénység, a kitaszítottság és a hazaérkezés öröknek mondható dolgaiban. Aki hallott már holtat siratni, tudja, mire gondolok. Fejre kapcsolt kézzel együtt siratózni a többiekkel, vinni az ecetes vizet, mert biztosan lesznek majd, akik a fájdalomtól elájulnak. Persze azok is tudják, akik egy meghatározott szertartásrenden – rítuson – belül végigmulattak egy lakodalmat. Kultúra? Ha a fogalmat nem szakítom el magától a létezéstől, akkor az alapjait sokkal inkább ilyen közösségi megnyilvánulásokban találom, mint a műveltség csúcsteljesítményeiben.

Lépésről lépésre tárult föl előttem ennek a kultúrának a kereksége és mélysége. Még mindig megörültem, ha első sejtéseim igazolásául ilyen „szürrealisztikus” sorokra bukkantam a népdalokban:

 

Én felültem a világ vad lovára, de zabolát nem tettem a szájára…

 

vagy:

 

Majd elsirat az a madár, ki az ég alatt gyászba jár…

 

de már nem gyökereztem le a közelükben. Újabb és újabb rétegeit kezdtem csak úgy a magam kedvére átkutatni az elém kerülő anyagnak: milyen üzenetei lehetnek számunkra? S ámulva vettem észre olyan értékeket, melyek mellett eddig mindenki közönyösen elsétált. Hogy csak a legkirívóbb példával kezdjem: a műköltészetben időről időre halálos aggályok merülnek föl: mivégre is való a költészet? van-e célja, értelme, hatása? Egyáltalán: mivégre való a művészet maga? A népköltészetben sose botolhat bele az ember hasonló, görcsös tuskóba. Hogy mért születünk, mért halunk meg, s mért úgy élünk, ahogy élünk – ezek újra és újra föllobbanó kérdések. De hogy mire való a tánc, az ének, a zene, a játék, az soha! Úgy látszik, az embernek a barlangi időktől kezdve szüksége volt rájuk, mint a kezére, a lábára, a szemére, mint az ösztönére. Hozzátartoztak szinte már biológiailag is. Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy az ember a művészettel együtt született meg; hogy a homo sapiensnek nevezett lényben már ott derengtek mindazok az alapvető lélektani tulajdonságok, amelyek minőségileg vagy maibb szóval szerkezetileg semmiben sem különböznek a mi tulajdonságainktól. Claude Roy ezt írja A művészet szerelme című könyvében: „Embert egyetlen majom se rajzolt, de az ember első dolga az, hogy majmot – vagy rénszarvast vagy lovat – rajzoljon. Az ember zajtalanul lép a színre, de már teljesen emberien… A világ első művészete, az ősművészet a történelem legvédtelenebb emberének az alkotása.” S ha mindezt ismerve mégis fölvetődik a művészet értelmetlenségének a kérdése, a válság sose a művészet válsága, hanem az emberé.

Azt hiszem, nincs ennél a ténynél figyelmeztetőbb filozófia, sem elgondolkodtatóbb gongütés számunkra.

S az ilyen tűnődések inkább csak kitérők voltak. Fényűző kalandozások, hogy a népköltészettel kapcsolatos hétköznapibb megfigyeléseim is időtlenebb távlatba illeszkedhessenek bele.

Újraolvastam egyszer néhány nagy költő szerelmes verseit. Balassiét, Ronsard-ét, Csokonaiét, Puskinét, Adyét, Szabó Lőrincét, s furcsa volt látni, hogy az idő mennyire rajta hagyta nagy verseinken is egy-egy kor „érzelmi divatját”. Az udvarlás koráramlatait. A szenvedélyek áramlásának irányát. Ami érthető is, hisz egy-egy század, mint tudjuk, többféle szerelemfölfogást is ismert. A tizennyolcadik század egyszer a természetet erotizálta, a méhek és a tulipánkelyhek rokokós nászával idézve meg az emberekét; másszor a sírok és az éjszakák hangulatát szabadította rá a szerelemre. A tizenkilencedik század pedig a byroni világfájdalmat s lázadást. Majd nem is olyan sokára a baudelaire-i ellentétes érzelmek idegtornádóját. Aztán elhangzik a rimbaud-i jelszó: föl kell találnunk újra a szerelmet! És jönnek a modernek, akik a maguk módján újra föltalálják: Verlaine és Ady, Apollinaire és Majakovszkij, Éluard és József Attila. Bármilyen meghökkentő és mulatságos: a kivillanó bokáktól a kivillanó combokig két évszázadnyi idő telik el Európában. Az elpihegett sóhajtásoktól József Attila Ódájának merész biológiai, testi realizmusáig több világomlás. S amikor a nagy költők újraolvasott verseit összehasonlítottam – természetesen nem minősítő szándékkal – a népköltészet szerelmes verseivel, azt tapasztaltam, hogy a népköltészet százezerszámra kisarjadt szerelmes verseiből hiányzik mindenfajta kordivat, gesztus, fölöltöztetett életérzés. Hiányoznak a filozófiák nagy beborulásai és napsütései. A történelem és az egyéniség fölismerhető címere. A részleteket is mozgósító szenvedélyek. Viszont izgalmas kárpótlásul minden elképzelhető és minden lehetséges szerelmi érzés hangot kap bennük. Az emberi kapcsolatok elősorolhatatlan sok változata.

Ahogy a műköltészetben: a népköltészetben is két főszólam hangzik föl leggyakrabban: a szerelmet magasztaló vagy elsirató-elátkozó dalok szólama. A hagyományos boldogságra vagy boldogtalanságra fölfűzhető érzelem:

 

Páros vadgalamb rászállott a buzára. Én azelőtt rá se néztem a lányra, De mióta a vadgalamb rászállott, Rózsám ölében nyugodalmat találok.

 

vagy:

 

Fölszántatom a buzai nagy utcát, vetek belé piros pünkösdirózsát. Én beoltom magamat piros rózsának, aki szeret, szakasszon le magának.

 

Aztán a kitárulkozásra jönnek a nagy elborulások:

 

Ez az utca bánat utca, bánat-kővel van kirakva. Azt az én rózsám rakatta, hogy én járjak sírva rajta.

 

De az öröm, az elragadtatás, a hűség és a hűtlenség ismerős érzelmei mellett olyan érzelmek is kihajtanak, melyekhez hasonlóak ritkán borulnak virágba a műköltészetben.

 

Megette a tyúk a meggyet, ketten szeretünk mi egyet. Jaj, Istenem milyen furcsa, mikor ketten megyünk oda.

vagy:

 

Megüzentem a babámnak, ne örüljön rabságimnak, mert ha rabságimnak örül, kést verek a szíve körül.

 

Ilyen betyáros, nyers hang az európai költészet utolsó két évszázadában nemigen csattant föl sehol. Az alábbiakhoz hasonlót is csak a nagy szókimondónál: Villonnál találhatunk. Az ő Vastag Margot-s hangjára gondolhat bárki, aki ilyeneket hall:

 

Van szeretőm, de nem tetszik, most is az ágy alatt fekszik, Olyan mint a szitakéreg, majd kisöpröm, ha ráérek. Üssön meg babám, a ménkű, akkora, mint egy malomkű, Halálodat nem kívánom, de ha megüt, azt se bánom.

 

A sikamlós, pajzán középkori francia fabliau-kat irigykedve olvasom mindig. Hova tűnt el a mi múlt időnkből a nevetés, a nevetés lázadása? Hova tűnt az a csiklandós, fűszeres hang, amely az egyház komor tilalmaival szembeúszva, gátlástalan szerelemeskedésekről mer beszélni? A legmerészebb szavú költőink, íróink is elmaradnak attól a vérmes, játékos, huncut és dévaj tűzijátéktól, amit a népköltészet rendez. A táncszók s a lakodalmas csujjogatások olyan oldalunkról mutatnak meg bennünket, amelyet eddig minden írásos műfaj kikerült.

 

Násznagyuram, tegye meg, borzas tyukom vegye meg, tíz csók annak az ára, este jöhet utána. Jámbor a kis borzoska, násznagyur megfoghassa. * A menyasszony irul-pirul, lába közé szorult a nyúl. A nyúlnak az angyalát, hova dugta az orrát. * Kicsi nyúl, házi nyúl, még a pap is odanyúl. Oda biza ne nyuljon, hogy a körme lehulljon.

 

Mintha a társadalmi hierarchiával párhuzamosan érvényesült volna egy ízlésbeli, szellemi hierarchia is! Pedig ha a népnyelv mindenkor képes volt új vérrel fölfrissíteni a nemzeti nyelvet, az alacsonyabban élők derűje ugyanúgy képes lehetett volna földúsítani a „nemzet szellemét”. Sajnos, a hatást csak elszórt nyomokban fedezheti föl az ember: Csokonainál, Petőfinél, Aranynál.

De hadd folytassam meglepődéseimet.

Ady Elbocsátó szép üzeneténél nemcsak nagyobb arányú, de kíméletlenebb szavú szerelmes verse is alig van a világirodalomnak. Mellbeverő újdonsága az, hogy szinte szerelmesen sodró élvezetet talál a szakítás bevallásában.

 

Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak, S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr palástját.

 

Bátorság kellett ehhez? Az is. De Ady személyes bátorságán túl a modern költészet fokról fokra kiharcolt gátlástalanságára is szükség volt, hogy a vers megíródhassék.

A népköltészetben az efféle bátorság mintha nem is bátorság volna. Nem faldöntés, nem ablakbezúzás, nem az érvényben lévő szabályok félresöprése, hanem a léttel közvetlenebbül érintkezők elemibb élménye. Párosával idézhetném azokat a dalszövegeket, amelyek a szókimondás adys pőreségével, üvegszilánkos karcosságával jóval megelőzik Adyt. Általánosabb érvénnyel szólva: a modern kor szerelmi szabadelvűségét.

 

Régi babám, törjön ki a nyavalya, Este, mikor lefekszel az ágyadba! Addig törjön, amíg jutok eszedbe. Én is voltam szeretője nekije. Régi babám, a két szemed szökjön ki, hogy ne lássál más ajtóján benyitni…

 

S ha valakit nem győztek volna meg az elemi lét-élmények példái, a sok közül hadd írjak ide egy utolsót:

 

Édes rózsám, vigy el veled, édes rózsám, vigy el veled! Elvinnélek, de nem lehet, mert a szívem nem jól szeret. Mégis attól elvinnélek, mégis attól elvinnélek, de az utak meghosszadtak, s a vizek is megáradtak.

 

Mi ez, ha nem az a kristályosan szemünkbe szikrázó pokol, melyet a modern lélektan ambivalenciának nevez? Magyarul: az ellentétes érzelmek egyidejű jelenlétének, gyötrelmes csapdájának, amit árnyaltan, kidolgozva, sorssá növelve csak a modern regény, a modern dráma és a huszadik század második felének a filmművészete tudott hitelesen megmutatni?

Nem túlhajtott szövegmagyarázat-e ez? Nem mórickás okfejtés-e, amely mindent egy képzet körül csoportosítana legszívesebben?

Inkább késő igazságszolgáltatásról és helyzettisztázásról beszélhetnénk. Arról a nagyon egyszerű tényről, hogy a népköltészetnek vannak olyan hajtásai, amelyek a műköltészetben sose hajtottak ki, vagy ha mégis, csak jóval később. Itt van például a magyar dráma és líra kérdése: hét évszázados költészetünk óriási tölgyfa, ezzel szemben drámairodalmunk éppen hogy kilevelesedő csihatag. A megcsontosodott válasz erre a kérdésre általában az volt, hogy azért nincsenek drámáink, mert mi inkább lírai alkatú nép vagyunk. Na és a népballadáink! A görög tragédiákra emlékeztető népballadáink azok tán nem magyarok? A kíméletlenségüket kimunkáló ösztön is vándormotívum? Meg a nyelv is? Egyáltalán nem tartom például véletlennek, hogy új stílusú betyárballadáink a társadalmi igazság kimondásában előtte jártak még Petőfinek is. Azért nem tartom annak, mert az Angyal Bandik, a Zöld Marcik, sorsukból fakadóan, elébb elkezdtek a „nép nevében” cselekedni, mint a jobbágyság eltörléséért küzdő negyvennyolcasok. De ezt az előbbre tartást mégse nevezné az ember forradalmibb fürgeségnek, legföljebb helyzeti előnynek. Ami nemcsak társadalmi, de esztétikai és etikai „előnyt” is jelenthet.

 

*

 

Most látom csak, hogy egy gondolat logikája milyen követelődző lehet. Minél több irodalmi és esztétikai kötődés rejtélye tisztázódott előttem a műköltészet és a népköltészet, az úgynevezett magas művészet és a népművészet között, annál makacsabbul kezdett izgatni, hogy művelődésünk napi gyakorlatában lehet-e valamilyen szerepe a népkultúrának? A földolgozott népdal mintájára földolgozhatjuk-e a közművelődés számára mindazt, amit a népi kultúra kéretlenül is fölkínál?

Tájékozatlan voltam, és tanácstalan. Csupán egyetlen gondolat homályos vigasza csapongott körülöttem: a nemzet történelmét úgy-ahogy ismergetjük. Romboljuk, újraépítjük, marakodunk rajta, egyszóval életünk részévé igyekszünk avatni. De egy olyan országban, ahol nemzet és nép között geológiai sebként üszkösödő szakadék húzódott, elég-e, ha csak a nemzet történetét faggatjuk? Elég-e, ha csak azt kutatjuk, mit gondolt a magyarságról Metternich vagy Széchenyi, de nem tudjuk, hogy milyen lélek füstölgött a parasztházakban vagy a Rózsa Sándorokat bujató tanyák és nádasok világában? Végül is Magyarországon történelmi osztály, a parasztságon kívül, csak a történelmi osztályok egy-egy kivételes áldozatokra képes családjában maradt fenn. És mivel a parasztságnak, ennek az egyetlen történelmi osztálynak nincs könyvekben megírt történelme: egyedül hiteles történelme a kultúrája lehet. A dalaiban, a meséiben, a nyelvében, a szokásaiban megőrzött élet, amely nélkül sose készülhet el a múltunk.

Igen ám, de mit kezdhet az ember egy ilyen kőtáblával? Megírtam két-három hosszabb tanulmányt abban reménykedve, hogy majd megmozgatják az értelmiségiek lelkiismeretét és a képzeletét, de csak néhány kritikus és néprajzos figyelt föl rájuk.

Ez a szerény visszhang döntette el velem, hogy nem elegendő elméletileg tisztázni: hogyan áll népi kultúránk helyzete, de a gyakorlatban is meg kell ismernem érvényességének vagy étvénytelenségének a fokozatait.

Előszörre néptánccsoportjaink műsorait néztem végig. Avatatlanul, pusztán az ösztöneimre hagyatkozva. Olyasmi élménnyel távoztam ezekről az előadásokról, mintha nyersvászonba illő varrást finom patyolat gyolcsba hímeztek volna a szemem láttára. A táncoktól átmelegedtem mindig, de utána hamarosan le is hangolódtam. A tánc gyakran nemcsak tánc volt, hanem egy népies elbeszélés is: a legény csalódott a lányban, aztán fölcsapott katonának. Búcsúzásként eljárta a maga táncát, majd pedig a többi verbuválttal a verbunkost.

Ami enyhe gúnynak érződhet a szavaimban, nagyon sok táncköltemény legkisebb közös többszöröse volt a valóságban. Az Állami Népi Együttes kifényesített, sziporkázó műsorai is inkább csak kedvet ébresztettek a néptáncok iránt, mintsem hogy kielégítették volna ezt a kedvet. Pedig ördöngős képességű táncosok forgatták a kanászbotot a színpadon, suhogtatták a fokosaikat. Martin György súgva elmondott félmondataiból, kikezdhetetlen szakértelmét körülhurkoló mosolyából kezdtem megérteni, hogy a táncokban a színpad törvénye lett a nagyobb, nem a léleké.

A rádió népdalt és népzenét sugárzó műsorai még ennél is jobban lehangoltak. Rettenesen zavart, hogy a huszadik század tarka, ömlesztett, nemest és hitványt egyformán magába nyelő kultúrájával szemben nem vállalja azt, amit neki kellene leginkább vállalnia: a hazában élő és a határokon kívüli magyarság szellemi és lelki összekapcsolását. Ha másként nem, hát a zene kapcsával.

Sajnos azonban a rádió vegyesen őrölt lisztet és korpát: eredeti népdalt, eredeti népzenét, ócska műdalt és magyarnótát ömlesztve. S nemhogy mentegetőzött volna a keverés miatt, még kérkedett is vele. „Azért vegyítünk népdalt és nótát egy műsorban, hogy aki a népdaltól mint idejétmúlt paraszti daltól idegenkedik, a nótával együtt hallgatva megkedvelhesse.” De ha tiszta népdalműsorokat állított is össze, a műsorokban többnyire földolgozott népdalokat sugárzott. S még örülhetett az ember, ha földolgozások visszafogottak és szemérmesek voltak, mert az ötvenes évek elején népzenészekre átkeresztelt cigányzenészeink olyan magyarnótás hevületet adtak hozzá a népdalokhoz is, hogy a „kedves hallgató” nemigen sejdíthette meg: mit is akar megszerettetni vele a rádió.

Kezdetben mindezt, akár a táncokat, a pálya széléről figyeltem csak zsörtölődve. Mintha nem is Bartók és Kodály országában élnénk! Mintha zenei dinoszauruszok lettek volna, akiket ősleletként lehet már csak csodálni!

Talán fönn sem akadok ezen a tőlem messze hajlongó tüskefán, ha az előző években nem foglalkozom annyit a modern művészetek és a népművészetek izgalmas, fűtött, korszerű kapcsolatával. De hát nem abszurd-e, hogy a huszadik század néhány szellemalakító lángelméjének épp az eredeti kell: a stílus szerint is eredeti népdal, a rádiónak viszont nem. Egy énekesnő ismerősöm fölhívta a figyelmemet az üzletre: több földolgozás, több pénz a közreműködőknek! És ugye a cigányzenészeink se maradhatnak munka nélkül.

Isten ments, hogy úgy maradjanak, de ezt a gondot úgy kellene megoldani a rádiónak, hogy a népdal ügye se kormozódjon, mert ha egy nagyobb értéket egy kisebb értéknek szolgáltatunk ki, diktatórikus helyzet áll elő. Elkezdődik a zsarolás, és már nem az igazi ügyet, hanem a zsarolók és a zsarolhatók ügyét kell előbb tisztába tenni.

Ilyen értelmű, rádiót vizsgáztató cikket írtam a Népszabadságban, s a cikk megjelenése utáni napokban magyarnóta-ellenes terrorlegénynek nevezett el egy magyarnóta-rajongó, de névtelen levélíró.

 

*

 

A Don Quijote-i kardot minden bizonnyal kiejtettem volna a kezemből egy idő után, ha nem történik meg velem életem legfontosabb eseménye: késői, de annál megrázóbb fölvilágosodásom.

Ezerkilencszázhatvannyolcban a Dózsa-filmünk helyszínkeresése közben Erdély legtöbb zegét-zugát, a legeldugottabbakat is bebarangoltam. Csíkot, Háromszéket, Gyimest, Gyergyót, a Mezőséget. S egyik ütés után ért a másik: hogyan múlhatott el harmincnyolc év az életemből, hogy én ezeknek a tájaknak az életéről, sorsáról, kultúrájáról csakis tegnapi szavakat hallottam; avuló és fáradékony szavakat, de mait egyáltalán nem. Jártam ugyan már egyszer Erdélyben ötvennégy nyarán Bölöni Györggyel és Móricz Virággal, de az az út végül is olyan volt, mint a futózápor: gyorsan megeredt, és hamar fölszáradt. Mindenféle ideológiával agyonnyomorított fejemben jóformán csak az Ady-emlékhelyek maradtak meg: a sártenger közepéből kifehéredő érmindszenti szülőház, a csucsai kastély, a Kalota folyó, melyen pompás magyarok mentek át templomból jövet. De tizennégy évvel később, mint aki tetszhalálból ébred, romok és hazugságok porával betakarva, egy elveszettnek hitt világ levegőjét kezdtem belélegezni egyszeriben. Nyomorúságra ébredtem és örömre. Irtózatra és konokságra. Medvebújtató erdőket jártam be, de a bejárt utakon itt is, ott is a gyávaság és az árulás kifehéredett csontvázain lépkedtem át. Megtörtént velem a csoda: amitől az első rádöbbenés után halnom kellett volna, attól újultam és erősödtem. Szavak, mondatok sebeztek meg, amiket szerelmesen hallgattam végig. Dalokat napokon, éjszakákon át, ismeretleneket, de a hiányuknak ott kellett élnie bennem, mert első hallásra belém fészkelték magukat. Mintha gyerekkoromat kaptam volna vissza felnőtt fejjel egy földi Isten akaratából; igazibb hazámat a sorstól, hiszen a küszöbök, melyeken átléptem, a köszönések, melyekkel megtiszteltek, ismerősök voltak. Ismerős volt a kenyér íze, a pálinka íze, a húslevesé. A dévajkodások fölött rokon szemvillanások jelezték: rúgjon meg bennünket az Isten lova, és bolondozzunk csak, mert ha nem bolondozunk, megbolondulunk. A sarat fakasztó mezőségi faluk azzal fogadtak, amit Zámoly réges-rég megtagadott tőlem. S mint aki a töredékesen tanult anyanyelvét a szüleinél is ízesebben beszélő rokonaitól újra tanulja, mohón tanultam én is mindent: igéket, sóhajtásokat, gyöngynek fölfűzhető káromkodást, melyben a keresztyénség előtti hit villogott inkább, mint az elvetemültség; köszöntőket, csujjogatókat, népdalokat. Nosztalgia – hallottam megszólalni magamban a sanda hangot. Romantika – hallottam az előbbi megerősítését a hátam mögül. De hiába pitypalattyolt fölöttem, mögöttem nagy magasságban bármilyen fölény, képtelen voltam hátat fordítani ennek a romantikának. Talán még akkor is képtelen lettem volna, ha csupán egy épebben maradt paraszti világ kultúrájától szédülök meg, de réginek mondható nyelvet és népdalt én úgy tanultam Gyergyóban, Kalotaszegen, Gyimesben, hogy közben nagyon is mai, nagyon is jelenkori igazságok vallatólámpája világított az arcomba. Úgy tanultam, hogy ami panaszként és megformálhatatlan keserűségként ott hánykolódott az éneklők idegeiben, azt a dalok minden tilalmon átlendülve kibeszélték. Ártatlan határsértőkké váltak, mert egy összezsugorított, ketreces létben a határtalanságot vállalták: a teljes emberi kitárulkozásokat.

 

Vágják a kerek erdő alját, viszik a székely katonát, kit fölfelé, kit lefelé, egyet se hazája felé.

 

Végigülhettem volna ötszáz történelemórát; szorosra font érvek hegymászókötelén fölkapaszkodhattam volna a legigazabb gondolat csúcsára is, a népdalok hullása és emelkedése nélkül sose értettem volna meg olyan véglegesen, hogy a magyarság miért veszítette el Erdélyt, és az elveszített Erdély hogyan maradt meg mégis eszmének, szerelemnek.

Az önálló erdélyi fejedelemség nemcsak ragyogó teljesítménye volt a magyarságnak, hanem olyan erkölcsi kényszere is, amelybe előbb-utóbb csak beleroppanni lehetett. A résznek vállalnia az egész föladatát? A tündöklésekből ideig-óráig még futja, de a fölismert, komor szerep aztán már csak egy-egy nagy lélekben lobog tovább. Véletlen lehet-e, hogy Wesselényi Miklós, Kemény Zsigmond és Ady erdélyiek? Véletlen lehet-e, hogy ők a magyarság legillúziótlanabb lángelméi, akik a rogyadozó égboltot fölnyújtott kezükkel tudták mégis fölöttünk tartani? Nagyságukban Erdély aranykorát őrzik az egész magyarság számára, megkínzottságukban viszont Erdély romlását – még testileg is. De mindaz, aminek ők a jelképei voltak, olyan messze füstölgött el attól az erdélyi magyarságtól, amelyet én fokról fokra megismertem, mintha semmi közük se lett volna egymáshoz. Gazdátlanabb, magárahagyatottabb népcsoportot – legalábbis Európában – aligha találna modern utazó, mint a történelmi Erdély hajótörött magyarjait. Úgy került kisebbségi sorsba, hogy a történelmi osztályok bűneiért is neki kellett lakolnia. Európa legnagyobb nemzetiségének nem a statisztikáját, hanem a szellemi, lelki, ideg-életi diagnózisát kellene elkészíteni ahhoz, hogy képet alkossunk sorsáról. Történelmi tudata múltba vesző, önképviseleti intézményei nincsenek. Néhány írójánál csak a neurózisa nagyobb. Létformája: az összehúzódás. Legszabadabbnak én az erdélyi magyarokat akkor éreztem, ha munkájukról beszéltek, vagy ha énekeltek.

Ha odaáti tapasztalataimról úgy írhatok tárgyilagos beszámolót, ahogy a lelkiismeretem sugallja – összehasonlításokkal, történelmi töprengésekkel –, egészen bizonyos, hogy a népdalok és az egész népi kultúra is, amelyet ott ismertem meg, járulékos elemként csapódnak csak hozzám. De mivel a közmegbeszélésre való igazságokat napi gyakorlati meggondolások miatt el kellett hallgatnom, vadul és kétségbeesve kapaszkodtam bele az egyetlen lehetőségbe, a népdalba s népzenébe, amely nem sért semmiféle status quót, mégis az egység tudatát építheti.

 

*

 

E kezdeti és ösztönös indulataimat végül is egy barátság fogta mederbe: ezerkilencszázhatvannyolcban megismerkedtem Kallós Zoltánnal. Ő is hallott már népköltészeti vonzalmaimról, sőt olvasta is ballada-tanulmányomat s a népdalok szürrealisztikus jellegéről szóló fejtegetéseimet, s a barátságunk máris közös szenvedélyre, közös érdeklődésre alapulhatott. Alkalmankint együtt vágtunk neki Gyimesnek, Moldvának, Kalotaszegnek vagy a Mezőségnek.

Ekkorra én már számos országát bekalandoztam a világnak: Grúziától Kubáig, Olaszországtól Jugoszláviáig, Csehországtól a Szovjetunióig. Volt tehát mihez hasonlítanom kirándulásainkat. Kuba – nőivel, Castrójával, Guevarájával, tengerével, néger táncosaival – szívdobogtató volt. Grúzia – világeleji hegyeivel, szőlőivel s barlangvárosait belengő honvédelmi megszállottságával – fenséges és lenyűgöző. Jugoszlávia partizánsírjai fölött mindig énekelt egy-egy madár. Rómában Giordano Bruno máglyatüze világított át bankházak, szállodák, múzeumok, eszpresszók és bazilikák testes kupolája között. Reklám reklámmal vetélkedett, s a modern világ találékonyságával s nagyarányú gesztusaival tökéletesen meghódított.

Gyimes például a maga zárt világával ellentéte volt minden előző élményemnek. Ellentéte? Vagy inkább ellenpontja? A világvárosok vad forgataga helyett itt a völgyeken végigguruló harmatot csodálhattam. A füves hegyeket, a füves, elkertelt udvarokat, ahol bárányok legeltek, és tyúkok kapirgáltak. Gauguinnek érezhettem volna magam, ha lettek volna bennem ilyen hajlamok. Nemcsak a zöld bársonnyal letakart táj, nemcsak az Európának háttal élő világ növeszthetett volna föl efféle romantikát, hanem az ott élők életformája: szabadosabb szerelmi szokásrendje, hiszen a legények még ma is guzsalyasba járnak a lányokhoz, továbbá népdalaik és boldogítóan izgató népzenéjük is. Mert a legjellegzetesebb gyimesi zenéhez: a hészához fogható zenét legföljebb csak afrika-belseji négerek közt lehetne manapság hallani. Olyannyira féktelen, vad, vérforraló, hogy az utóbbi időkben a hatóságok kénytelenek voltak a mulatságokban eltiltani, mert ahol az egyszál hegedű és gardon egymással is feszültségbe keveredve őrjöngeni kezdett, ott igen gyakran a halál is beállt a táncolók közé.

Kallós mellett lépkedve, még az ilyen egzotikus élmények is elveszítették regényességüket. Őt ugyanis érintetlenül hagyták az értelmiségi jelenség- és világmagyarázatok. Neki sose jutott eszébe, hogy Mezőség, Gyimes, vagy Moldva zughelyei a világnak, s ezért kell értük rajongani. Ellenkezőleg, ő csak azt tudta, hogy ezek a ligetesen magyarlakta vidékek olyan kultúrát őriztek meg elevenen, amely nélkül a modern világ elszomorítóan szegényebb lenne. Szegényebb maga a magyarság, függetlenül minden korszerű vagy divatos gondolattól. Hányszor ültem vele együtt – megrendülve vagy meghatódva – egy-egy énekesnél, amikor azt éreztem: nincs érvényesebb világ az emberi szenvedésnél, a jó örömöknél, vígságnál, gyásznál; nincs korszerűbb élmény, mint amiben egy másik ember észrevétlenül osztozkodhat, mert a többi csak díszlet meg kellék, égig építhető habostorta. Hogy tudomásul kell vennünk azt is, ami túl van az időn, túl van a történelmen. A barátját megölő széki legény balladáját én semmivel se éreztem távolabbinak, mint Radnóti háborús eclogáit, melyben a költőket is megölik. Így aztán mindaz, amit az előző években a modern költészet és népköltészet párhuzamos értelmezése során elvileg leszűrtem, Kallós oldalán minden érzékemmel megragadható személyes élményemmé vált.

Talán szerencsém volt, hogy Kallós nem az akadémiák irányából indult el népdalt, népzenét, imádságot, balladát, csujjogatót gyűjteni, hanem belső sugallatára hallgatva. Megbízatás és támogatás nélkül.

A legtöbb gyűjtő akarva-akaratlanul is szerepjátszásra kényszerül, vagy legalábbis illeszkedésre. Kallósnak erre nem volt szüksége soha. Ő, ha benyitott egy házba, otthon volt; otthon egy porig sújtott ember világában ugyanúgy, mint a lakodalmakon, temetéseken, disznótorok évődő, fölhangolt légkörében. Vele voltam akkor is, amikor első adatközlőjét meglátogatta. A harminc év alatt gyerek-kicsinységre összeaszott, vaksi, árva öregasszony szinte a haldoklásból könyökölt föl Kallós hangjára. Nem pislákolt benne több élet, mint egy kővel ledobott fecskében, de úgy megörült a látogatásnak, hogy mosolyogni és énekelni kezdett. Talán elég lett volna megköszönni az éneket, és elbúcsúzni. Kallós azonban az ágy szélére ült, és viszonzásul ő is énekelt. Azt a régi-régi balladát énekelte, amelyet az asszonytól tanult még diákkorában. Hála volt ez? Vagy már az asszony elsiratása? Vagy az egyedüli lehetséges nyelv, amelyen egy haldoklóval még szót lehet váltani?

Máig se tudom.

Azt viszont tudom, hogy Kallós legfontosabb eszköze sosem a balladákat rögzítő magnetofonja volt, hanem az ilyen természetű hűsége. Kapcsolata a mezőségiekkel, moldvaiakkal, gyimesiekkel, kapcsolata a néppel, történelemmel, hagyománnyal – úgy, ahogy ezeket a fogalmakat Csokonai, Petőfi, Bartók és Kodály értelmezte. Forrást fakasztani ezért is tudott olyan helyeken, ahonnét mások cserepes szájjal elvonultak.

Rendhagyó volta azonban még ezzel sem meríthető ki. Úton-útfélen láttam, hogy őt nemcsak a népdal érdekli: szöveg és zene, hanem a tánc is. Nemcsak a ballada: épebb és töredékesebb változatai, hanem a balladák halottaira ráadott ingek is. A szellemi néprajz mellett a tárgyi néprajz is: szőttesek, varrottasok, festett edények, párnák, pokrócok, fafaragások. Vagyis nemcsak a részletek, hanem az egész. A szakszerű szétszedhetőség helyett az összerakhatóság esélye. Hogy ami tökéletes egység volt valaha, és ha darabjaira hullt is, álljon össze előttünk újra, mert csak így tudjuk az életünkbe visszaforrasztani.

Ő ennek a gondolatnak a gyakorló mestere is lett. Énekelni, táncolni, sőt még varrni is úgy tud, mint az adatközlői. Szerencsére a sorsa is a kezére játszott ebben. Kezdetben Kallós nem ismerte a kottát. Lejegyezni így csak a szövegeket tudta. A dallamot külön meg kellett tanulnia. Ez a kezdeti kényszer harminc év alatt lenyűgöző képességgé alakult át benne: kötetekre menő szövegeket szívott magába, és természetesen megszámlálhatatlanul sok dallamot is.

A kivételes képességű gyűjtőből így lett nagy hatású közvetítő is. Persze, ha Kallós valamilyen intézmény munkatársa, mondjuk, bármelyik folklórintézeté, fölhalmozódó anyagának sose lehetett volna olyan árvízi természete, amilyen lett. Mert az intézmény magába nyelte volna az irdatlan mennyiségű anyagot, cédulázta, rendszerezte és hosszabb-rövidebb idő után kiadta volna. Hála a szegénylegény-sorsnak, a túlintézményesített világban a partizánkodás előnyeinek, Kallós szalagjai nem tekeredtek föl múzeumi tárcsákra. Boldog-boldogtalan meghallgathatta, átvehette, megtanulhatta őket.

A Magyarországon éledező népzenei és néptáncos reneszánsz Kallós mezőségi zenéitől, dalaitól a hetvenes évek elején olyan fölhajtóerőt kapott, amely lélektani, esztétikai áttételek révén mindmáig eleven erő maradt.

 

*

 

Ha visszagondolok most a hetvenes évek elejére, vonuló hátizsákokat látok, vonatozó lányokat, fiúkat Erdély-szerte. Kiszállnak Körösfőn, benéznek Farkaslakára, Korondra. Leugranak autóstoppal egy pusztakamarási lakodalomra, zenét gyűjtenek, fintorgás nélkül isznak a szájról szájra járó pálinkás üvegből, megrészegesznek, halálosan elrontják a gyomrukat, de azért összeölelőzve táncolnak, énekelnek a násznéppel együtt.

Volt ebben a megrendült, lázas futkosásban menekülés is. Regényes élet- és cselekvéspótlék az eseménytelen ifjúság kitapétázott mennyboltja alatt. De ami kezdetben még regényességből, divatból, Erdély-majmolásból fakadt, hamarosan komoly tanulságokba torkollt. A fiatalok jó részével kísértetiesen az történt meg, mint ami évekkel előbb velem. A táj, a népzene, a népszokások iránt érdeklődő középiskolások vagy egyetemisták a második percben már a homályból előugró történelem sziklafalának ütköztek neki. A kíváncsiság eszelősen csapott át lelkiismeret-furdalásba és politikába: lehet-e őszinte a népek közti barátság, ha a körükben élő nemzetiségi kisebbségekre összeszűkült szemmel néznek? Mit is jelent a nemzetközösség eszméje? Mit a politika és mit a szellemi határ? Kik is azok a székelyek és csángók? Milyen nyelven beszélnek, s hányan vannak? És egyáltalán milyen jövő várhat rájuk? Fölszívódnak, szétforgácsolódnak? Szívet és idegrendszert cserélnek? Vagy azt se igen kell, mert a civilizáció ragacsos légyfogójára röppenve anélkül is elveszítik századokon át megőrzött kultúrájukat?

Az újságokból kiszorult kérdések hol durva, hol törékeny gondolatokra szorítottak rengeteg beavatatlan fiatalt. S a gondolatok láncreakciója, villámgyors lebomlásban, újabb és újabb kérdésekkel bombázta az agyakat: mi történt a magyar történelemben, hogy modern Julianusként kell a „leszakadó testvéreinket” megkeresnünk? S nem nacionalizmus-e ez a fölkeresés? Nem korszerűtlen időtöltés-e a kisebbségek ügyével való bajlódás? Korszerűtlen? De hát lehet-e égetőbb ennél, amikor a világon körülbelül hatszáz millió ember él kisebbségi sorsban, miközben a huszadik század a demokrácia eszméjét és az emberi jogokét varrta zászlajára.

A feszültség, amely ezekből a tépelődésekből visszamaradt, nem oszladozott el nyomtalanul. Mohón kereste a cselekvés formáját. De eljutni csak a „virág-cselekvésig” jutott! A táncig, az énekig, a megpróbáltatásokkal járó erdélyi utakig, amelyek újabb feszültségeket halmoztak föl az idegekben és a tudatban.

 

*

 

A hazai politika, de hosszú ideig még a hazai szellemi élet egynémely csoportja is szürkehályogon át szemlélte ezeket a tüneteket. A népi kultúra és Erdély együttes megkondulása riasztó emlékeket ébresztett sokakban. Volt, akiben a Horthy-rendszer mindentvissza-politikáját, a nem-nem-soha s a Magyar Hiszekegy halálos pókcsípéseit, és volt, akiben a magyar szellem elugarosodásának a kezdetét. Íródott cikk A famozsártól a családfáig címmel, amely komoly, megfontolt cikknek látszott, igazi aggódásnak, de közben történelmietlen összemosása volt bizonyos levitézlett korszakoknak és a mienknek. Mert hol említett ez a cikk egyetlen olyan kétségbeesett gondolatot is, amelyhez százszorosan inkább hozzákötődött a népi kultúra ügye, mint a famozsárral üzletelők ügyéhez? Pattantott-e ki egyetlen olyan szikrát is, amely lelkiismeretet gyújt, mondjuk a tekintetben, hogy ha nincs gondolati elképzelésünk arról, mi legyen a határainkon kívül élő magyarok sorsával, legalább érzelmi válaszunk legyen egyelőre, hiszen a Gyimesben és a Budapesten énekelt népdal azonos lelkiségének a ténye nyilvánvaló, de a vele kapcsolatos gond még megoldatlan történelmi leckénk! De továbbmegyek: szólt-e ez a cikk s a hozzá hasonló cikkek szóltak-e arról, hogy önmagunk igazi keresése sose vezethet gyanút keltő elkülönülésekhez. Sőt! A hasonlókhoz való tiszta kötődést szolgálja. Önmagunk megtalálása után a társkeresést!

Kedvem lenne végigidézni azt a vezércikket, amely odáig ellovagolt a nyílt rágalmazásban, hogy a népi kultúra mai fölélesztői közül némelyek még a falusi budiajtókat is visszasóvárogják a népi kultúrához illő díszletek hitelessége miatt. Vissza az egész paraszti múltat: a napraforgószár-kerítéseket, a büdös kamraszagot.

Mi volt ez? Elfogultság? gyűlölet? avatatlan gőg? Vagy közönséges tudatlanság? Szigorúbb óráimban arra gondolok, hogy valamiféle „értelmiségi provincializmus”, gyökértelen igyekezet, amely európaiságra, fittyfenére hivatkozva egy penészes európaiság falait kapargatja. Tételezzük föl, hogy nekem a néger szobrok rendkívül tetszenek (mint ahogy tetszenek is). Ebből a rajongásomból még nem következik, hogy én magam is néger akarok lenni; hogy dobot akarok, fekete színt, oroszlánüvöltéses lelket, és úgy akarok bejárni a szerkesztőségbe, a Rádióba. És ha ez semmiképpen se következik a rajongásomból: a parasztkultúránk iránti vonzódásomból miféle logika alapján következhet, hogy én mindenáron paraszt akarok lenni? Tegnapba visszazuhanó és szotyolaszárat zörgető paraszt?

Mi ez, ha nem fölháborító vagy még inkább szánni való elvakultság? De hogy ne csak elvontan elmélkedjek erről a megkülönböztetésről, elmondok egy látszólag fakó történetkét.

Kallós révén nagyon sok erdélyi adatközlővel ismerkedtem össze. Zenészekkel, de főként énekesekkel. Néhánnyal közülük testi-lelki barátságba is keveredtem. A tegnapi „adatközlők” Etusok, Annák, Mártonok, Pisták lettek. Ők jöttek hozzám, én mentem hozzájuk, amíg hivatalos rendeletek ördögien ravasz okokra hivatkozva nem gördítettek annyi sziklát a találkozásaink elé.

Hetvennégyben így vendégeskedett nálam egyik szamosújvári férfi barátom, aki, széki születésű lévén, sokat énekelt Kallósnak is. Hosszú, fájdalmasan elnyúló énekeivel a mezőségi stílus utolsó mohikánjai közül való, aki egy levegővétellel úgy énekel el két sort, őrizve a stílus tízparancsolatát, hogy még a legboldogabb érzés is a fuldoklás élményével ér partot.

Sebő Ferenc megkért, hogy a Kassák Klub tagjainak mutassam be Csorba Jánost. Mondjak el róla, illetve az énekei révén mindent, amit akarok s tudok, utána pedig énekeltessem meg.

Örömmel vállalkoztam a szokatlan bevezetőre. És készültem is rá napokig Kodályból, Lajthából, Vargyasból, Kallósból, sőt még Martin György tánctanulmányaiból is, noha az én csűröm is tele volt tapasztalattal.

Kiültem Csorbával a dobogóra, és amit tudtam, s fontosnak éreztem, elmondtam. A hallgatók, akik délelőtt a Bauhausról, a jeltudományról, a genetikáról, esetleg a Blum-tézisekről tanultak, nyitott lélekkel hallgatták a bevezetőt és Csorba ismeretlen nótáit.

Volt az egésznek valamiféle szertartás-jellege is. De hát mért ne lehetett volna! Új ismeretet, új élményt kapott ott minden jelenlévő; olyat, amilyet középiskolai, főiskolai ének- és esztétikaórán vagy akár a rádió népzenei előadásaiban is csak elvétve kaphat. De néhány hét múlva a Népművelési Intézet egyik tanácskozásán egy közíró föláll, és elmondja, hogy milyen taszítóak azok a múltra emlékeztető paraszt-fölvezetések a dobogóra, amilyenre én is vállalkoztam a Kassák Klubban. Szabályszerű lelki kizsákmányolást emlegetett, valami olyasmit, hogy a jámbor erdélyi parasztból ott majmot csináltam.

Aki a tárgyilagos hangot hallotta, netán elképzelte a jelenetet is, elhitte, hogy ez az igazság. Csakhogy a „humanista” közírónak a legelemibb dolog nem jutott eszébe. A demokratának a demokrácia. Mert ha én Illyés, Bessenyei Ferenc, Majakovszkij vagy Veres Péter estje előtt mondok emelkedett bevezetőt, minden rendben van. Taps, kézrázás, vállveregetés. De ha egy névtelen paraszt előtt, aki ösztönös tudásával egy népet, egy kultúrát képvisel, az már erőltetett és bántó. Mintha kizárólag csak az európai szertartások léteznének! Az operák, a színházi esték, a hangversenytermek. És mintha ezeken lehetne csak gombnyomásra énekelni! Különféle mezekben, pénzért, világhírért, önmegvalósításért, közben persze szenvedélyből is. Mi lenne, ha az emberi méltóságot féltő közíró elhinné, hogy Csorba János ugyanattól a szenvedélytől hajtva énekelt, mint Dietrich Fischer-Dieskau a New York-i Metropolitanben?

 

*

 

Ideje lenne tehát Magyarországon is fölülvizsgálni: nem avult-e el a legutolsó időkig érvényben lévő egyetemesség-fogalmunk, amely – érthető okokból – számunkra is az európaiság fogalmával azonos.

Einstein relativitáselmélete nemcsak a fizikán belüli gondolkodást forradalmasította: átcsapott az élet más területeire is. A fennkölt és a közönséges dolgokhoz egyaránt odamondjuk vagy odagondoljuk a „minden relatív” sarktételt. A házastársi vitában ugyanolyan fontos szerepet kapott ez a tétel, mint a racionalista gondolkodás rendszeralkotó igyekezetében. Hogy még a kifinomodott kapitalizmus sem egyértelműen haladó, azt már nemcsak a tárgyilagos elmék hangoztatják, régóta elismerik a kapitalizmus konok hívei is. A „társadalmi relativitás” modellje természetesen érvényes a szocializmusra és más társadalmi képződményekre. A tudományos haladásba ojtott hit például a szemünk láttára kezdett el bágyadozni, viszonylagossá válni. Néznünk már nemcsak azt szabad, milyen csodákra késztette az embert a szabadon szárnyaló ipar, hanem azt is, milyen károkat okozott ugyanakkor. „A közlekedési eszközök technikai fejlődésének minden mozzanata – írja Toynbee – újabb győzelmet jelentett az olyan utazó számára, akit a ponttól pontig való lehető leggyorsabb eljutás értelmetlen célja vezet; és újabb vereséget a jóhiszemű utazó számára, aki úgy szeretné kitanulni a népek világát, mint az Odüsszeia szerzője szerint Odüsszeusz.”

A civilizációra kiterjesztett relativizmus korunkban vált egyetemes érvényűvé. Van, ahol már valóságként csattog és lélegzik, van ahol még csak lehetőségként, kísértetként.

Ezzel a gyakorlatias egyetemességgel párhuzamban – sőt orrhosszal meg is előzve – kialakult korunkban egy szellemibb természetű egyetemesség. Ez az, aminek a tudata nélkül ma már nem tudunk megítélni semmilyen értéket.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az európán kívüli emberiség – nemcsak térben, de időben is – szóhoz jutott, a történetiség századok óta elismert egyeduralma megszűnt. Pontosabban kitágult. Minden az egyetemes ember történelmének a részévé vált, ami egyáltalán a földön élő emberrel bárhol, bármikor megtörtént. A maja indiánok története ugyanúgy ott kavarog ebben az egyetemes történelemben, mint a hódító spanyoloké vagy a második világháború népeinek történelme.

Ezen az alapon vált minden művészi – illetve utólag annak nyilvánított – alkotás az egyetemes művészet részévé.

Ennek a folyamatnak a legbeszédesebb kifejezője Malraux Képzeletbeli Múzeuma, amely Európa kizárólagos képviselete helyett az egész világ képzeletét vállalja. Ezt írja Malraux: „A reneszánsz sok tekintetben a látható föltámadása volt. A Képzeletbeli Múzeum sok tekintetben a láthatatlan föltámadása.” Más helyütt pedig így folytatja: „A Képzeletbeli Múzeum az első pillanatban meglehetősen spengleri jellegű létesítménynek látszik. De csak az első pillanatban. Mert míg Spengler szerint minden kultúra halálra ítéltetett, a múzeum szerint minden nagy stílus metamorfózisra van ítélve. A Képzeletbeli Múzeum olyan korszakban gyűjti össze az egymásra következő vagy egymástól különböző civilizáció alkotásait, amikor a stílusokat már nem a »természet« interpretálásának tekintjük, hanem a világ jelenségeinek.”

Mindez nemcsak megállapítás, de figyelmeztetés is egyben. Nemrég Afrika még az oroszlánvadászok zavartalan paradicsoma volt. Most a politikai esélyek bozótzörgésű vadászterülete. Kihagyhatatlan földrész, amelynek ilyen vagy olyan alakulása az egész földet befolyásolhatja. De ugyanez érvényes Kínára, Indiára, Indonézia szigetvilágára, Dél-Amerikára. És ha ezek a földrészek, országok kikerülhetetlenné tudták magukat tenni a politikában, mért ne tennék azzá a kultúrában? Ami egyébként is kisebb ellenállásba ütközik, mivelhogy minden ember magában hordozza a „másik embert”, ezáltal az egész emberiséget. A magyar, a francia, a spanyol, a török, az orosz, a szerb ugyanúgy átélheti a japán zenét, a bantu négerekét, az indiait, mint fordítva. Az Én legmélyebbre szorult rétegeiben, ama sokat emlegetett ős-alapban, ott parázslik a vágy, hogy a sokrétegűség minden árnyalatát átélhessük. Mert ha a szellem mindig tapad is bizonyos megkülönböztető formákhoz, a más formákat öltő szellemet, mint az ember az embert, messziről fölismeri.

E mellé a gondolat mellé idekívánkozik egy adat is: a Földön élő emberiség nagyobb része még ma is a szájhagyományos kultúra: azaz a népi kultúra világán belül él. A statisztika nyelvén kifejezve: az emberiség kétharmada. Ha a statisztikai tényt nem menesztjük is a mennybe, goromba ízléstelenség volna lebecsülni. Már csak azért is mert számunkra közvetlenül is lelkesítő lehet: minél tüzetesebben megismerjük saját népi kultúránkat, annál nyitottabbak maradhatunk másokéhoz, mivel a népművészet – József Attila megfogalmazását kölcsönkérve –: „éppen annyira internacionális, mint amennyire történelmi tartozék.”

 

*

 

Feszültségteremtésre nemcsak egy jó drámának, de egy ország szellemi életének is szüksége van. A szembesítésekre és a szélsőségek megudvarlására. Mert ha Petőfi, mondjuk, csütörtökön a disznótorról ír verset, pénteken pedig Shakespeare teremtő isteni erejéről, nemcsak egy ifjú lélek tágasságát mérhetjük föl általa, hanem a két szélsőség közé bezúduló erőteret is. És ugyanezt kell gondolnunk Bartókról is, aki egyik héten bottal és hátizsákkal Gyergyóban kutyagol, a másik héten azonban már frakkban zongorázza Párizsban az Allegro barbarot.

Értelmiségi szóhasználattal az ilyesmit szoktuk elkeresztelni szintézisnek.

Nem állítom, hogy minden nemzet szellemi élete alakult a közelmúltban ilyen erőteljes végletek között. Az Ér és az Óceán, a külváros és a világegyetem, Ozora és Párizs, a parasztdal és az európai zene egysége és feszültsége – még Közép-Európában is – mintha miránk volna ennyire jellemző. A huszadik századi lengyelek, csehek, szerbek, horvátok, románok irodalma vagy képzőművészete – az egyetlen Brancusit kivéve – sokkal inkább nyugat-európai fogantatású. Életérzésben, formaalakításban, eszközhasználatban egyaránt. Az első világháború előtt és után kialakuló izmusok alaposabban átitatták és átalakították az ő szellemi életüket, mint a mienket.

Összefügg ez nyilván azzal is, hogy az említett népek gyarapították, illetve megteremtették országukat; hogy biztonságérzetük és önérzetük megnőtt. A nemzeti föllélegzés így európaibb illatok beszippantására csábíthatta őket.

Ami azonban az európai áramlatokhoz képest maradiságnak, peremjellegnek látszott, a kiteljesedő Bartókban, József Attilában, sőt a gondolat más övezeteit járó Németh Lászlóban is, a szintézisteremtés alapja lett. Bartók a disszonancia keserű tudatával megáldva és megátkozva egyszerre vállalta és egyszerre tagadta Európát. Meghasonlása termékeny meghasonlás volt, mert nem merült ki sem a civilizáció csetepatés tagadásában, sem a jövő hideg elvetésében, de a modern idők alá olyan múltat igyekezett összehordani, amely egy új civilizáció melegágya lehet. Németh Lászlóval szólva: a mindenkiben élő „közös emberi” múltat. Sajnálhatjuk, hogy József Attila nem írta meg Bartókról tervezett nagy tanulmányát. A fönnmaradt vázlatából azonban nem nehéz kibontani, hogy a bartóki művet fölépítő szellemi ösztönben-tudatban ő egy lehetséges világkép mítoszi méretű megalkotását látta. Nagy kozmikus és társadalmi törvények megnevezését: egy lehetséges modellt, mely arról ad példát, hogy a korunkra jellemző ellentmondásokat milyen erők mozgósításával lehet egyensúlyban tartani.

Az a tény, hogy mi a történelmi kényszereink következtében földközelben maradtunk, nemcsak veszteségekkel járt, de megóvott bennünket attól a harminc-negyven éve tartó ámokfutástól, amibe a második világháború utáni Európa belekezdett. A sztálinizmus őrült közjátékát szerencsésen néhány év alatt kihevertük, és az egymást kergető nyugat-európai izmusok versenyébe se neveztünk be. Ha némi bénultsággal is, de itt állunk, hogy az ember veszélyeztetett szelleme érdekében, komoly dolgok tudójaként, szót emeljünk. Juhász Ferenc A szarvassá változott fiújának a kiáltozása Európa néhány országában szokatlan megdöbbenést váltott ki. Auden a század egyik legnagyobb versének nevezte. És nemcsak mint verset, hanem mint léthelyzetet megfogalmazó mítoszt is. Az anya hívása: az emberi törvények szerint élő ember hívása az emberi törvények vonzásköréből kiszakadt fiához.

A hívást magam is átéreztem.

Négy évvel ezelőtt New Yorkban mi is beálltunk Kósa Ferenccel és Marosi Júliával a nagy turistahadseregbe. Ha szabad időnk volt, reggeltől estig kint kóvályogtunk, horzsolódtunk az utcán. A Manhattan épületszörnyeinek és épületcsodáinak az alján minden lépés kínált valamilyen látványosságot: pálcával mutogató robotembert, amint épp egy vágtázó oroszlánra mutat: lelőheted! Tankot a kirakatban, borotvákat és szőrméket; a függőleges ablakóceánon a szemközti felhőkarcolók égre szökő árnyékát. Vasarely mértantüneményeit – eredetiben. Aztán a mozik, a bankok, a biztosítók, az áruházak fényreklámait. Vas és cement emelkedett nászát, de ezzel egyidejűleg az utcára nyíló bárok belsejében szerencsétlen kis nászok előjátékát is: pucér nők vonaglottak délelőtt tíz órakor a whiskyre vagy hűsítőre beülő vendégek orra előtt. Oly elképesztő közelségben, hogy a szeméremtest fekete gyapja csiklandozva súrolta a poharak peremét.

Kósa mefisztói zsibvásárt emlegetett. Plasztik-emberiséget, amely lökődik, hányódik ide-oda, egyik perctől a másikig, érzéketlenül behorpad, s élénksége ellenére is halott, mert lemondott minden elemi értékről. Vásárolni is azért vásárol folyton, mert nincs igazi értéktudata. Kell, illetve kellene neki minden: a föld, az ég, a hatalom, az Isten, a fegyverek, az üzlet millió esélye, hogy saját esélytelenségéről elfeledkezzen. Kell a citrom, a vitamin, a kábítószer, a rágógumi, a szorongás, a sóvárgás elleni gyógyszer, az újság, a közelség, a távolság, a pornómozik és a szentimentális mozik bilincsei. Ugyanígy a gépek, a villamos erő vagy az atomerő nyers eleganciája.

Bólogattam szaggatottan előadott mondataira, melyekben ítélet feszült, és távolságtartás, de közben én látni és tapintani akartam ezt a zaklatott idegrendszert; látni és tapintani a világ legvárosiasabb városában. Talán azért is, mert beavatatlanul is tudom, hogy leszólásainkban mindig ott hősködik a kisebbrendűségben szenvedők kedélytelensége.

De bármilyen nyitott szemű és nyitott idegű igyekeztem is maradni, estefelé már elkezdtem émelyegni. Kószáltam Bartók utcájában, de semmi bensőségeset nem sikerült a megfakult lábnyomokból kicsikarnom. Az elmúlt napnak zúzalékos története volt csak számomra és látnivalója – nem múltja. Mert nem tudtam gátlástalanul visszahátrálni semmihez sem. Az Empire State Building százkettedik emeletéről láttam ugyan a tengert, a Szabadság-szobor tövében szürkülő hajókat s a két folyót beömleni végtelen vízbe, és ez tagadhatatlanul lenyűgözött, de a csoda mégse lehet tartós támasza az embernek. Mert a csoda nem ismeri a meghittséget, nem ismeri a folyamatosságot, nem kínál föl kölcsönös viszonyt.

Így esett meg velem, hogy a nappali New York szememnek jó két héten át a Nézelődés Paradicsoma volt: egy ígéretsor újra és újra lejátszódó láncreakciója, amely mégis függőben hagyta a végső ígéretet – az éjszakai New York viszont egy szakadék. Millió ablakot láttam elalvás előtt; fölfoghatatlan arcokat; merész visszfényeket a gótikus szárnyalással versengő üvegfalakon; vadmacskafejjel összemontírozott női testet, rendőrt, koldust, kopaszra borotvált diákfejeket, a zen-buddhizmus széjjelszóródó emberspóráit; ismerőseim hamuszürke száját, ahogy a zajtalanul emelkedő felvonókban alattomosan sikló néger késekről beszélnek. És mint aki nem csak a testét szeretné lezuhanyozni, hanem a szemét, erőnek erejével olyan emlékek zuhanyát próbáltam kinyitni, amelyek legalább éjszakára kimosnak belőlem mindent. Grúzia hegyi folyóira gondoltam, s a Kuba fölött lengő sasokra. Erdély hegyi legelőire, ahol a medvét riasztó kutyák nyugtalan s harapós hűségében mindig magamra ismerek mosolyogva. És zöldet akartam látni mindenáron; diófát, bodzabokrot, búzatáblát, mint aki megszokta már, hogy az önkéntes szemfényvesztés az életrevalóság jele. De csak pillanatokra sikerült elkapnom egy-egy képet; ülök a szőlőhegyi cseresznyefánkon, akár egy lombkastély közepében, és várom a seregélyeket. Jönnek is csapatban, mint a levegő Mahno-bandái, de amikor észrevesznek, villámgyors fordulattal irányt változtatnak. Kiröpülnek a képből, s én újra ott forgok magamban New York egyik szenvtelen ágyán. Először hasít belém, hogy megöregszem; először döbbenek rá, hogy már nem tudok föltétel nélkül odahaza lenni a világ egyetlen táján se, mint régebben hittem. Leemelem Püski Sándor könyvespolcáról a mai amerikai költők antológiáját. Ginsberg nyomasztóan nagy versére: az Üvöltésre lapozok rá.

 

Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület   romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett   éhezőket, a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy   pofa hasis után kutatva, angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében   a csillagos dinamóhoz fűződő hajdani égi   kapcsolatért… – – – – – – – – – – – – – – Moloch! Moloch! Hipermodern lakások!   Láthatatlan külvárosok! csontváz-kincstárak!   megvakult fővárosok! démoni ipartelepek   kísérteties népek! legyőzhetetlen tébolydák!   gránit-farkak! monstruózus bombák! Inukszakadtáig emelik a Molochot az égig! Járdák,   fák, rádiók, tonnák! a várost emelik égig,   mely létezik és mindenütt fölénk terül!

 

Micsoda fejbe kólintó élmény volt, amikor először adta a verset kezembe Orbán Ottó saját fordításában. Egy ember torkával egy egész civilizáció üvöltött föl a költeményben. Személyes benyomások és terepismeret nélkül is megcsavargatta az idegeimet a korszakot betöltő hang. Hát még a színhelyek bekalandozása után! Modern akartam lenni tetőtől talpig? Íme, most belekóstolhatok mindenbe, amit gyorsan égő gáztűzhelyén kifőzött ez a század. Egy karnyújtásnyira van a tévé, azt is bekapcsolhatom. S ha netán nem tetszik az első csatornán közvetített műsor, ott a második, a negyedik, a tizedik, a tizenharmadik. Az autóverseny helyett a szőnyegbombázás Vietnamban. A bombázás helyett a montreali korcsolyaverseny. A korcsolyaverseny helyett beszélgetés McGover szenátorral a négerkérdésről. Beavatott vagyok és kitagadott egyszerre. Mert vajon igazán választhat-e az ember, ha ennyi vagy tízszer ennyi dolog közül kell választania? Panaszoljuk, hogy földarabolódott a tudomány, és a szakosodás egyoldalú előnyei mellett a résztudományok tökéletessége egyre láthatóbban a tökéletlenség állapotát készíti elő. Az elveszített egység nyomora azonban nemcsak a tudományra nehezül rá: szellemünk s erkölcsi egységünk is darabokban. Tények, adatok, pillanatnyi elképzelések milliószámra. Kerekre csiszolt események halmaza percről percre. De nincs kristályosodási pont semmiben; nincs mód a világot együtt s egyben látni. Az események úgy tornyosulnak fölénk, mint a felhőkarcolók. És mindegyik ilyen felhőkarcoló-eseménynek hatvanötezer ablaka van, mint az Empire State Buildingnek, s ki tudja, hány lépcsőfoka a földszinttől a tetejéig. Érthető hát, ha háziasszony-riadalom fogja el a legférfiasabb gondolkodót is: úristen, hogyan lehet ennyi ablakot, ennyi lépcsőt, ennyi kilincset megtisztítani? A világ persze eddig is problémaként – nem pedig önmagában jelentette a valóság teljességét. De most még meghatványozódva azt jelenti, mert ez a teljesség – a részellentmondásokon is túl – egy elfekélyesedő önellentmondás körül szerveződik: minél magasabbra törnek az igényeink, biztonságérzetünk annál bizonytalanabb. Sokféle széttöredező tudásunkért tudatlansággal fizetünk. Kényelmünkért satnyuló izmokkal s kialvó akaraterővel. Van-e, lehet-e kiút ebből a szorítóból? A szellem: rendező nyugtalanság – villant át rajtam Németh László megfogalmazása. – A szellem nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi. Nem elég a világ, világkép kell. Önkéntelenül Bartók füldugójára gondolok. A törékeny lángész negyven évvel ezelőtt ugyanazokon a New York-i utcákon járt, ahol napközben mi is csatangoltunk. Vajon a civilizáció rengetegében forgó-mozgó Bartók a legendás füldugóval csak a hallását féltette volna? Vagy azt a belső világot is, amely a szellem egységének még otthont adott otthontalanul is? A fákat féltette önmagában? A vizeket, az esőt, a madarakat? Madárban az embert, s az emberben azt, ami csillag és vas? gyergyói hóropogás, fűrész és fejsze idegrendszere? A véleményt vigyázta, amelyet már se gondolat, se filozófiai rendszer, se politikai hatalom nem őrzött számára, csak a zene? A „hangzavar” és a tiszta forrás disszonanciájára épülő zene? Kierkegaard még azt írhatta Mozart kapcsán: „…Minden klasszikus szerencsés jellemzője, ami klasszikussá és halhatatlanná teszi, két erő, a forma és a tartalom abszolút harmóniája.” Mi, huszadik századiak, többek közt épp Bartók fölismeréséből, már a disszonanciára szavazunk. A feszültségre, az ellentmondások kényszereire mint a valóság megismerésének az eszközeire. A klasszikusság feltétele ma már a disszonancia valamilyen változata! Csak a klasszikusságé? Magáé a létezésé is! Nincs igazi nyugvás a nyugtalankodásaink nélkül. Nincs igazi otthon az otthontalanság élménye nélkül. De az otthontalanság mélyén is legigazibb sóvárgásunk az, hogy valahol otthon legyünk. A nappali New Yorkot látni és tapintani akartam, mint civilizációnk fölmagasztalt krisztusi sebeit, az éjszakai New Yorkból pedig hazaszökni. Haza a barátaim közé. Haza Dunántúlra. Haza Erdélybe. Haza egy táncházba, ahol ott muzsikál körülöttem a fiam, ott táncol négy-ötszáz fiú és lány, rég elfelejtett táncok örvényébe csavarodva, alámerülve s fölbukva az időből, miközben kint az utcán autók szaladgálnak, s a televízió pedig a vietnami háborúról készült dokumentumfilmet sugározza. Napalmbombák és néptánc? Radarernyők, gépágyuk, dzsungelek? Valaki őrülten rohan a zsírpapírként égő magas fűben, s előttem pedig egy teremnyi fiatal táncol, lángolva, olthatatlanul? Miféle idegjáték ez? Miféle hazahívó szó, amely megdobogtat?

 

*

 

Az amerikai utam azonban nemcsak hasonló töprengésekkel és nosztalgiákkal lepett meg, hanem támogató érvekkel is. Jelképes, komoly megbizonyosodásokkal. Egyik nap a világ leggazdagabb földrajzi őslénytani és néprajzi múzeumát néztem meg a Central Parkban. Ott álltam a kiásott dinoszauruszok csontváza előtt borzongással. A barlangi rajzokból ismerős bivalyok, őstulkok bordái közelében. És a világ minden volt-civilizációjának a szomszédságában. Az egyik teremben pattintott kövek. A másikban már íjak. A tizedikben múmiák. A huszadikban álarcok, totemoszlopok. A halál és az élet nagy utazásának feledhetetlen állomásai. Nemcsak tárgyakat, kellékeket, rituális eszközöket láttam, hanem az életemet és a halálomat is. Az indián békepipák elszállt füstjében minden elmúlásomat. Fáradtan s kissé keserűen húzódtam be a múzeum egyik ablakmélyedésébe. S véletlenül úgy adódott, hogy látószögembe egyszerre kerültek be Manhattan felhőkarcolói és a teremben lévő óceániai faragott totemoszlopok. Egymás fölé kifaragott emberi testek. A nemzedékek nagy láncolata? Az ősökből kiszakadó utódok? Nem tudtam, de nem is akartam erre válaszolni. Azt azonban kinyilatkoztatásszerűen megéreztem, hogy az ablakon túl látható manhattani felhőkarcolók közé nem illett volna oda semmilyen lovasszobor, görög minták alapján készült köztéri szobor, donatellói remeklés, de azok az égre törő totemoszlopok igenis beillettek. A legősibb és a legújabb az ember ízlésvilágának a megsértése nélkül, szemem láttára szerelmes szövetségre lépett.

S ha felhőkarcoló és totemoszlop nem idegen egymástól, mért lenne idegen az utcán száguldó autókhoz, az űrrepülés steril szertartásaihoz a népdal? Mért lenne idegen egy egészen másfajta hagyomány, mint amit elzsibbadt képzeletünkkel megszoktunk eddig?

 

*

 

Az igazi hagyomány sosem a múlt élethű visszaállítására törekszik, hanem arra, hogy elibe álljon annak a pusztulásnak, amit az idő, a feledékenység, a dolgok természetes halála elhoz közénk.

Ezért lehet benne valamiféle örökös kihívás.

Körülötte pedig ezerféle értetlenség.

Persze a hagyomány maga is több értelmű. Pontosabban: paradoxonok nélkül elképzelhetetlen. Elég, ha csak a legszembetűnőbb vonására utalok: minden erőteljes hagyománynak egyedüli célja az, hogy legyőzze a múltat. Méghozzá azt a múltat, amelyik nélkül elképzelhetetetlen volna a megéledése. Egy nálamnál bölcselkedőbb hajlamú egyén talán nyugodtan le is írná: a hagyomány annyit jelent, mint újra és újra forradalmasítani a múltat, hogy a múlt folyamatosan jelt adhasson a létezéséről. Esetleg még azt is hozzátenné, hogy a hagyomány legkevésbé természeti jelenség, hanem a legemberibb csoda, mivelhogy az értelem és az akarat napja is süt fölötte.

Ha nem vallomást írok, talán elkap engem is efféle gondolati szenvedély, s a népdal, a népzene, a néptánc, egyszóval: a néphagyományaink mai megéledését európaibb füleknek szóló érvekkel is megtámogatom, de a hazai, az erdélyi s az amerikai tapasztalataim annyira elsődlegesen érzelmiek voltak, hogy napról napra megleptek engem is. És különös paradoxonként: minél inkább érzelmi töltést, nacionalista cselt kerestek némelyek a népművészeti reneszánsz hátterében, számomra annál világosabban derült ki, hogy a megélénkülés mennyire nemcsak érzelmi eredet, hanem a tárgykör folytonos gazdagodásából is ered. Mit tudhatott a múlt század az egész népi kultúráról mint zárt és szerves egységről? Édeskeveset. És ez az édeskevés is csonka volt. Hasonló történt meg, mint ha valaki az európai kultúrával ismerkedve külön ismerné meg Dantét és külön a középkori teológiát, a középkori világképet, művészetet, szokásokat, ünnepeket, szertartásokat. Vagy külön Villont, Shakespeare-t, Rabelais-t és külön a reneszánsz életfelfogást. Külön a logikát és a perspektívatant. A népi kultúrával ugyanis ez játszódott le. A múlt században a dallamától elszakított népdalt és népballadát csodálták meg Petőfiék, Aranyék, aztán a századforduló után elindult Kodály és Bartók népdalt és népzenét gyűjteni. De a dallammal gyűjtött dalok mellől hol maradt még a hármas egység harmadik tagja: a néptánc? Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a darabjaira hullott népi kultúrát valamelyest is együtt láthassuk újra. Együtt a Csokonai, az Erdélyi János, a Bartók, a Kodály, a Lajtha, a Domokos Pál Péter, a Kallós gyűjtötte népdalt és népzenét Molnár István, Martin György, Novák Ferenc, Timár Sándor, Pesovár Ernő, Pesovár Ferenc és mások által gyűjtött néptáncokkal.

Az ismert bővülés e téren is minőségi változást hozott. Ha nem a szemünk előtt rázódik össze ez a hármas egység, az ifjúság sose veti bele magát olyan kedvvel a mostani reneszánszba, mint ahogy belevetette. Külön-külön még szerethette is a földolgozott népdalt, a színpadra „megkoreografált” néptáncot, de a színpadról a földre lekerülő tánc az eredetiség élményével ajándékozta meg. Ha megelégszik a földolgozásokkal, továbbra is másol. De annak a tudata, hogy a népi kultúra újabbkori életében még nem volt ilyen vállalkozás, az ösztöneiben is jobban segítette. Fölfedezővé, alakítóvá és résztvevővé avatta. Amit Kodály az éneklő országról elképzelt, és az iskolában szépen meggyökereztetett, valójában az iskolán kívül, ebben az új mozgalomban lombosodott ki. Divat – mondták kezdetben még a jóhiszeműek is. A beat után most a „népi” jön. Csakhogy még ők, a jóhiszeműek is elfelejtették: Magyarországon divatba jöhet az angol nyelv, a francia, az orosz, a német – a magyar nyelv soha. Mert ha elhanyagoljuk, ha kerékbe törjük, utána pedig, ha a csillagokig emeljük is, az indítékok és az eredmények egészen mások lesznek, mint a divaté. Márpedig a magyar népdalról, népzenéről, néptáncról nem gondolkodhatunk másképp, mint a nyelvünkről. És egyébként is a divat mindig kívülről érkezik. Ami viszont legbelsőbb hajlamaink felől jön, beöltözhet bármilyen álarcba, akár a divatéba is, nem marad meg puszta divatnak. Hiszen ha elkészítenénk az utolsó tíz év népi kultúránkkal kapcsolatos leltárát, jó érzéssel állapíthatnánk meg, hogy százszor annyi népdalt tudunk, mint tíz év előtt, százszor annyi élménnyel gazdagított bennünket zene és tánc, szőttesek, faragások, varrottasok áradata. Mintha a szókincsünk bővült volna. S lehet, hogy eddig is láttunk filmhíradókat, amelyeken Tito elnök, a legendás partizánvezér is beáll kólózni az övéi közé. S ha eddig megcsodáltuk vagy megmosolyogtuk, újabban akadnak már köztünk szép számmal olyanok, akik jófajta irigységgel néznék, és talán sajnálkoznának is, hogy nekünk, magyaroknak, nincs olyan közös táncunk, amely a Himnusz komorsága mellett életrevalóságunk vígabb vonásait is megmutatja: tánc, amelybe államférfi, munkás és paraszt, író és jogtudós egyaránt beállhatna. Mert a babonának, hogy az ilyesmi balkáni vagy provinciális járulék, szerencsére vége. Egy nép, amely népi kultúráját ugyanúgy vállalja, akár a múltját, semmivel sincs távolabb Európától, sem az egyetemes értékek világától, mint amelyik nem vállalja. Ellenkezőleg, egyre közelebb lesz.

 

*

 

Mindaz, amit föntebb megpendítettem, csak egy érzelmi leltár egyik tétele. Inkább következmény, mint kiváltó ok. Nem ártana tehát a kiváltó okok sűrűjéből is egyet-kettőt fölrebbenteni.

Hadd kezdjem a leggyakrabban elhangzott kétkedéssel: vajon Bartók és Kodály után mi újat – méghozzá eredendően újat – kínálhat még a népdal, a népzene világa?

Nem meghökkentésül szánom, de újat kínálni a hatvanas-hetvenes években, valójában csak őutánuk tudott. Mert bármilyen tágas és nagy is egy teremtő lángész világa – a világ nagyobb nála.

Kodály és Bartók joggal érezhette a század első éveiben, hogy elérkezett a népi kultúra megmentésének huszonnegyedik órája: vagy most gyűjtik össze egy nép múlhatatlan értékű kincseit, vagy soha. A riadalmukból szolgálat és szenvedély lett; a szenvedélyükből piramis: a megmentett magyar népzene piramisa.

A munka legfontosabb és mulaszthatatlanabb részét elvégezték. Azt, ami ebből a történelemre tartozik, történelmi léptékkel mérve végezték el. De számos részkérdéssel képtelenek voltak megbírkózni. Például a megőrzés és a továbbadás föladatát – eszközök és alkalmas közeg híján – már csak bizonyos megalkuvásokkal folytathatták. Ezerkilencszázhatban így ír Kodály a népdalok terjesztéséről: „Válogatni kell a javából, és valamilyen zenei földolgozással közelebb vinni a közönség ízléséhez. Kell rá a ruha, ha már a mezőről behoztuk a városba. De a városi öltözetben félszeg, szorongó. Úgy kell rászabni a köntöst, hogy el ne akassza a lélegzetét. Akár énekkarra, akár zongorára dolgozzuk, a kíséret mindig csak az elveszett mezőt és a falut igyekezze pótolni.”

Ezerkilencszázötvenegyben már így módosít a régi elképzelésen: „A zongorakíséretes népdaléneklés annak idején szükséges rossz volt; a koncertterembe akartuk bevezetni a magyar népdalt, amely azelőtt elég ritka volt, és be kellett illeszkednie a koncertterem levegőjébe.”

Legyünk következetesek, és anélkül hogy kegyeletet sértenénk, mondjuk ki az eddig kimondottnál bonyolultabb igazságot: akik megmentették népzenénket, épp ők kényszerültek arra is, hogy akarva-akaratlanul meghamisítsák. Mert hiába tudta Bartók és Kodály, hogy milyen a népdal és népzene lelkülete, a szavakkal, kottával is visszaadhatatlan belső madár-lelket fölkínálták az operai stílus nagy szárnyakat csattogtató sasának. Basilides Mária gyönyörű alt hangja nem azt az elsődleges élményt adta vissza, amit a parasztokkal a helyszínen átélhetett bárki, hanem amit Leoncavallo, Verdi, Puccini vagy Wagner kizengetett magából. Az opera- és dalénekesekre bízott népdalokkal olyasmi törés történt, mintha templomi orgonára írt zsoltárokat dudával és nyenyerével adna elő valaki istentiszteleten.

A kényszer, ismétlem, történelmi volt. A kényszer hosszú idejű megmerevedését a Bartók és Kodály iránt érzett kegyelet nyújtotta ki a kelleténél tovább. A népdal és népzene továbbadásának és éltetésének legfőbb módját a földolgozásokban látta mindenki, akit foglalkoztatott az ügy. Földolgozni egy parasztdallamot minden változtatás nélkül, esetleg elő- vagy utójátékkal ellátni. Földolgozni úgy, hogy a parasztdallam helyett a zeneszerző maga eszel ki valamilyen népdalutánzatot. És végül nem építi sem a parasztdallamra, sem hasonló utánzatra, hanem a parasztzene anyanyelvét tökéletesen elsajátítva, olyan művet írjon a zeneszerző, amelyikből ugyanaz a szellem árad, mint a népdalokból.

Hogy a földolgozás, azaz a fölszívódás elméletét, mint egyedüli lehetséges megoldást, mennyire elfogadta a két világháború közti értelmiségi tábor, Németh László negyven éve leírt szavaival érzékeltetem: „Nálunk a paraszti kultúra jutott most el a teremtő haldoklás szakába. Mielőtt az új, akár nagyvárosi, akár szocialista világnak végleg megadja magát, nem természetes-e, hogy törvényeit még egyszer átpillantja, hogy ami elmúlik, mint élet, mint alkotás hasson múlhatatlan.” Magyarán szólva: a csűrökből, a pajtákból, a majálisokból elmaradó tánc kerüljön föl a színpadra, s maradjon ott meg táncnak. A dunántúli dudanóta irattassék át zongorára, s így játsszák el a rádióban vagy a Zeneakadémián, ha éppenséggel nem is frakkban, akkor is ünneplőben. Hogy ami elmúlik mint élet, életként támadjon föl újra – ez senkinek se jutott eszébe. Talán még Bartóknak és Kodálynak se, noha ők mindenkinél jobban tudták, hogy az élő népzenének pótolhatatlan és helyettesíthetetlen fölénye van nemcsak az elraktározott zenekonzervekkel szemben, hanem a színpadon s a rádióban előadott népdalokkal szemben is. Mert ami él, az pillanatról pillanatra változik.

Az egyoldalú szemlélet hátterében mi más munkált, mint az, hogy a parasztkultúrának – a parasztság évszázados alkotásának – a paraszti életforma eltűnésével párhuzamosan el kell tűnnie? Ebben a szikár logikában igazság szerint hinni kellett. Csakhogy a szikár logika jobban hasonlított a matematikára, mint az életre, mert ha a magyar népdal, a magyar népzene és néptánc a parasztságunk alkotása is – tulajdonjogát tekintve nemcsak a parasztságé, hanem az egész magyarságé. Elmúlni tehát csak a magyarsággal múlhat el.

Az elmúlásra alapozott észjárás nem számolt, mert nem is számolhatott a megmaradás előre láthatatlan politikai, technikai feltételeivel. Azt, hogy Edison fonográfja a világon mindenütt forradalmasította a gyűjtést, tudjuk. A fényképezőgéppel párosítva olyan csoda-eszköznek tekintette Bartók, hogy szinte ódai hangon beszélt róla. Érthető is, mert a viaszhengerek azt is rögzítették, amire a fül s a hangjegyeket író kéz már képtelen volt: a dalok dallamon túli életét, a hangszínt, a stílust, az elcsuklásokat, az ember eleven örömét, eleven szomorúságát.

A fonográfnál százszor érzékenyebb hangrögzítők ezt a kezdetleges forradalmat Bartókék óta csodával határos módon tökéletesítették. Nem beszélve a hangosfilmről, amely az eddigi résztökéletességeket egyetlen hűséges képpé rakta össze. Olyanná, amilyen volt. Együtt mutatva éneket, táncot, zenét, viseletet, az udvarok fölvert porát, a táncosok kéz- és fejtartását, a homlokon legördülő patakocskákat.

A civilizációnk kettősségét ez esetben is tapasztalhattuk. Ugyanaz az ipar, amelyik szétrobbantotta a hagyományos közösségeket, s megakadályozta, hogy az évszázados népi kultúra tovább éljen, jobbik énjét mozgósítva megteremtette azokat a technikai eszközöket, amelyek az értékek megmentését elősegítették. Ha régebben csak egy-egy kivételes képességű ember vagy szaktudós hátrálhatott vissza a tiszta forráshoz, ma már az emberek százezrei hátrálhatnak vissza.

A technikai eszközök finomodása teremtette meg a népi kultúra megőrzésének legfontosabb eszmei előfeltételét: a stílus megragadását. Aminek bizonytalan a stílusa, veszendő. Ami viszont mint stílus fölismerhető, dacol az idővel.

A hetvenes esztendők magyar fiatalságát az eredetiség nyűgözte le. A fényes szellők ifjúságának népzenei és néptáncos mozgalma fölött még erősen ott villogott Bartók és Kodály pedagógusi és módszerbeli szellemei is. Az igézetével és a kötöttségeivel együtt. A fiatalok mostani mozgalma fölött már csak a bartókiság személyeken és korokon túli szelleme süt. Egy-két esztendő elég volt ahhoz, hogy a népdalok fölül a szél elfújja az iskolai zenei órák hangulatát. Hogy a zongora klasszikus hangszere helyett előkerüljenek a dudák, a nyenyerék, a dorombok, a töröksípok. Hogy éneket s zenét ne közvetetten, kottából tanuljanak, hanem közvetlenül azoktól, akik több száz vagy több ezer éves örökséget hoztak a torkukban idáig. Még a kétkedők számára is kiderült, hogy a legkonzerválóbb erő nem a pontos lejegyzés, nem a művészi földolgozás, nem a kotta, nem a film, nem a lemez, hanem a stílus idegekbe, sejtekbe való fölszívása. Mert a stílus nemcsak az irodalomban, de énekben s táncban is azonos az emberrel. Ebben az esetben magával a néppel.

Sokan az eredetiségért indított harcot nézték rosszallóan és gyanakodva leginkább. Ezt ítélve ódonnak, nacionalistának, regényesnek, ködösnek. Holott semmiféle új értelmezésre, se újfajta földolgozásra nem kerülhetne sor, ha az eredeti anyag csak múzeumi anyagként könyvekben, filmtekercseken, kottaörökségként élne tovább, de mint önálló, eleven élet, eleven megrendülés az idegeinkből s az időből is kipusztulna.

 

*

 

Hogy a népművészet mint eleven élet, eleven ág is fönnmaradhat? Ezt a kérdést, annyi, de annyi komor temetés után, még szónoki kérdés gyanánt se szabadna megfogalmaznom. Mert hogy a több száz évvel ezelőtt elkezdődő királylefejezések után még a hetvenes években is akad a világon mutatóban két-három király, nem érv a kíméletlen idővel szemben. A királyság intézménye elmúlt, elmúlt az ideje a több évszázadon át virágzó népművészetnek, népi kultúrának is. A tétel egyszerű, állítják nagyon sokan: a népművészet sorsa oda volt kötve a parasztsághoz, a pásztorokhoz, a történelem alá szorított rétegekhez. És attól a pillanattól kezdve, hogy a hagyományőrző parasztság életformája bomladozni kezdett, a zárt közösségek abroncsát a civilizáció hidegvágója átvágta, a népdalok, a népszokások, a táncok fölött is elröppent hármat körözve a kuvikmadár. Az, hogy a legelvadultabb zugokban ideig-óráig virul a népművészet, nem jelez egyebet, mint hogy az órák ott rosszul járnak.

Vak volnék, ha ezt a sokak által megfogalmazott helyzetképet elutasítanám. Annál is inkább, mert megkeseredő tanúként hányszor végig kellett néznem, hogy ez a száz éve tartó fölbomlás hogyan s miképp zajlódhatott le parasztságunk világában. Néhány eldugottabb gyimesi és mezőségi faluban még hatvanhatban és hatvanhétben is eleven szokások és hagyományok éltek. Ha megkopva, ha lepattogott zománccal is, de elevenek. Ének és tánc, viselkedés és nyelv, hanghordozás és szövésminta még egységes kultúráról beszélt. De az ipar gyarmartosítása, az ízlésbeli „polgárosulás” eltéríthetetlen hulláma az utolsó tíz esztendőben oda is elérkezett. A házilag szőtt pokrócok, csergék, szőnyegek helyett most jelentek meg ott is a „nagy hatalmú ipar” giccses ágyterítői, falvédői, műperzsái. A műdalok, a táncok már jóval előbb. Talán sokan meg is haltak volna, ha kimaradnak ebből a „korszerűsödésből”. Ha öreganyám keze munkáját nem cserélhetem föl Budapestről vagy Bukarestből való „szarvasos” falvédővel.

A megállíthatatlan folyamat sodrában állva, miért is gondolom azt, hogy a népművészetből valami eleven mégis fönnmaradhat? Azért, mert azt szeretném, hogy fönnmaradjon? Azért, mert makacs ábrándhajszoló vagyok ebben is, mint annyi másban? Vagy mert valóban látok rá valamiféle történelmi esélyt?

A kérdésre nincs egyértelmű válaszom, mert nem is lehet. Legszívesebben azt mondanám: hiszek a fönnmaradásában, mert hinni akarok benne. Ábrándkergető is vagyok, mert csak a világ ábrándkergető szerelmeseiben hiszek odaadóan. S a tetejében még történelmi esélyt is látok benne.

Ennek az utóbbinak az indokolását azonban kissé messzebbről kell indítanom.

A tizennyolcadik századi Európa még ugyanarról az izzó taplóról gyújtja meg a tudomány és a szellem nagy üstjei alatt a tüzet. Az irodalom, a filozófia, az orvostudomány, a matematika ismeretei, mint a folyók, még egy irányba tartanak: a fölvilágosult ember előtt megnyílt fejlődés égtájai felé. Lehet, hogy megjelennek már az árnyalatok a fejlődésértelmezés jövőjéről, Voltaire és Rousseau ellentétpárjára gondolok, de még bennünk se válik szét, ami a tizenkilencedik században már bekövetkezett, s a huszadik században szakadékká mélyül: a szellem egészségi állapotától függetlenedő fejlődés eszméje. A gazdasági növekedésre korlátozott eszme. A politika és a közgazdaságtan mutatóinak kiszolgáltatott eszme. Az egyoldalúság észrevétlenül kialakult állapota. Németh László már egy ezerkilencszázharmincegyben írt, Új enciklopédia felé című tanulmányában így számol be erről a helyzetről: „A tudomány azt sínyli, hogy kiűzte magából a szellemet, a szellem embere viszont elvesztette biztonságát, nem tájékozódhat többé kora kultúrájában.” Hogy négy évtized alatt hova távolodott el a világ még ettől a Németh László-i kesernyés megállapítástól is, képtelenség lenne érzékeltetni. Annyit azonban az élményeim alapján is megkockáztathatok, hogy az élet szellemi nézőpontjai hihetetlenül mélyre süllyedtek. A hatalom, a jólét, a szórakozás, a kényelem, az élvezetek elérhető öblei váltak a fejlődés ismérveivé. A szükségletek ugyanolyan egyoldalúan racionálissá váltak, mint ahogy az európai tudomány is racionalista. A megismerés konok szándékából ugyan mi maradt ránk? A mindent tudni helyett a mindent látni bűvölete. A dolgokba való boldog behatolás öröme helyett a turizmus. Nézzünk meg minden kibontott sírt, betemetetlen kutat anélkül, hogy a múlt idő, hogy a halál, hogy a fölfelé röpítő sóvárgás mítoszait megértenénk. Pedig mindig tudtuk, hogy a földi birodalmak mellett az értékek birodalma is létezik! Hiszen az ember gondolkodói és cselekvő mivolta közt mindig volt valamiféle távolság és feszültség, amely a kultúrateremtés övezetét jelentette időtlen idők óta. Ez a szikrákat vető övezet mindig megakadályozta, hogy az ember fölé – akár a vallás, akár a politika – a valóság gyakorlatias uralmát teljes egészében kiterjessze.

Ez az övezet, sajnos, épp a mi korunkban elszikesedett. Szinte szégyen bevallani, hogy nemzedékem számára az utolsó harminc évben az önmagával is küzdő marxizmus mellett egyedül az egzisztencializmus jelentett olyan izgató s új gondolatot az európai gondolatkörből, amely kihívás volt egyben, és megítélésre méltó. A strukturalizmus már az erkölcsi kérdéseket kifelejtette rendszeréből.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a szellem világában teljesen megszűnt volna a mozgástér, sőt a mozgási kedv. A turizmus itt is fölütötte a fejét. Mindenről tudni akarunk, s a sokféle tudás nem egyéb, mint közönséges kábítószer. Hallottad? Olvastad? Láttad? Aztán gyorsan elfelejtjük, amit hallottunk, olvastunk, láttunk. Pedig akik ennyire eklektikus élmények rabszolgái, azoknak még az emlékezete se rostálja ki a lényeget. Egyszerre bízunk és egyszerre kételkedünk a képernyőben is. Noha gyönyörű s megbízható városokat vetít elénk. Repülőtereket, üveg- és acélpalotákat, politikusok ellenőrizhető szemrándulásait. Magát a nagyvonalú valóságot. Igen, igen: a valóságot, de ebből a valóságból hiányzik az a bensőség, amit úgy csodálhatnánk meg, mint ahogy az Isten remekműveit vagy egy mesterfogásokat ismerő kézműves munkáját. A technikai szerkezetek az ember visszaigazolása nélkül frigidek lesznek, akár az elrontott nők.

És ha ez csak az egyik vagy a másik földrészen, az amerikanizált országokban volna így, a betegség ellen talán könnyebben lehetne védekezni. De a veszély földi méretekben elénk dereng. S a növekvő életmódbeli egyformaság, lélektani egyöntetűség nemcsak azt segíti elő, hogy majd hasonlítani fogunk egymásra, hanem azt is, hogy az emberekben lévő szellemi készenléti állapot megrokkanjon. S a szellemi szükségletek a fényűzés világába billenjenek át. S úgy gondoljon rájuk az ember, mint a legdrágább és leghíresebb kölnire, szőrmére, szagos szappanra.

Ami semmivel se vigasztalóbb, mintha mindenestől megbuknánk: fizikai, matematikai, taktikai tudásunkkal s a Holdra utazó büszkeségünkkel együtt.

Talán ezek a dobpergéses, riasztó szavak mégse azonosak teljesen önmagukkal. A veszélyt jelezve épp a fordítottjában hisznek annak, amiről számot adnak. Vagy legalábbis a fordíthatóságában. Hiszik, hogy a korunkban szétterjedő világcivilizáció a lassú megkeseredés és önutálat görcsei után rákényszerül a legkíméletlenebb önvizsgálatra, magához tér, s a szellemi jégkorszakkal fenyegető jövőnek elibe áll.

Ha egyelőre csak apró jeleit látja is az ember ennek az igyekezetnek, érdemes ezeket az apróbb jeleket egy nagyobb távlatba odaállítani. Néha magunkra maradunk. Elcsöndesül körölöttünk minden gépezet. A házunk előtti jegenyefán vadgalambok bújócskáznak, s egy fakó fényképen Adyt látjuk a halottas ágyon. Egy másikon is őt az Édesanyja kezét fogva. S nincs időrend, nincsenek irodalompolitikai megfontolások: a lét szólít meg bennünket hallótávolon belül. Az élet szellemibb nézőpontjai ragadják magukhoz tekintetünket: kik is vagyunk, mik is vagyunk? Mi a helyzetünk ma, s mi lesz holnap? Nem szaladtunk-e túlságosan előre? Egy repülőgépnek nemcsak hajtóművei vannak, de fékezőberendezései is. Nem kellene-e nekünk is lassítanunk? Ha a repülni vágyó ember eddig a madarakat leste meg, a mai embernek a madarak helyett – jelképesen szólva – nem a repülőgép lett-e az eszményképe? S ha igen, nem kellene-e gyakrabban eszébe idézni az égen megcsodált gólyákat, sólymokat, sasokat, flamingókat? S visszahátrálni hozzájuk mint a kezdet kezdetéhez?

Évekkel ezelőtt, amikor George Steiner Egyre távolabb a szótól című remek könyvét olvastam, ennek a hátrafordulásnak az ösztöne fakadt föl bennem. Azt éreztem, ha bármilyen igaz is a helyzetelemzés, nem szabad elfogadni. Ekkor írtam, szinte a Steiner-könyvre válaszul, a Közeledés a szavakhoz című rövid vallomásomat. Ha keserű és tüskés is ez az írásom, azokhoz akar kapcsolódni, akik még hisznek az ember jó ösztöneiben. Hisznek erkölcsi, esztétikai, természeti erejében, a létét körbelángoló evidenciákban.

Ennek a lassú ösztönébredésnek a komolyságát érzem én tíz-tizenkét év óta – egyebek közt – a hazai, de számos más ország népi kultúrájának a váratlan s igézetes megélénkülésében. A forrás- és gyökérkeresés szívdobogtató izgalmaiban – romantikusan vagy romantika nélkül.

Hónapokkal ezelőtt egy norvég költő, Rolf Jacobson tanulmányából idézett valaki nekem egy gondolatot. Jacobson arról elmélkedik: nélkülözhetetlenek-e a költők? A felelete erre az, hogy nem! De a képzeletre, a játékra, a haszontalanság mámorára, a hasznosság reményére, a megnevezés gyermeki izgalmára igenis szükségünk van. Mert enélkül eddig se lehettünk, s ezután se lehetünk emberek.

Soha biztatóbb, nekem valóbb üzenetet nem kaptam a világ egyik távoli pontjáról. Átmelegedtem tőle, mint egy baráti pillantástól. Mert mi mást jelenthetne a népművészetek életben tartása is, mint ugyanezt? Valamiféle emberi tüntetést, kihívást az eltömegesedés járványa ellen. Mi mást, mint a József Attila-i vaslábasban kivirító fűszálat? A szerkezetek, az építmények, a társadalmak alatt meghúzódó erők szívhangjait. A milliószor millió érdekkel behálózott Föld árnyékában azt a fedetlenül maradt idegszálat, amely – mint óceánok alatti kábel – a kezdetekkel köt bennünket össze. Mi mást jelenthetne, mint a visszatérés örök esélyét a Bartók elnevezte tiszta forrásokhoz. S ha a parasztság mint hagyományőrző közösség föladta is a visszatérés esélyét, mert az ipari civilizáció föladatta vele, a népművészetben, népi kultúrában fölgyülemlett érzékenységet és tudást ki más vállalhatná egyelőre, mint az az értelmiség, amelyik ennek a gyökérkeresésnek a történelmi fontosságát megértette. S ha már vállalja, nemcsak mint írásos hagyományt, hanem mint szájról átvett hagyományt is vállalnia kell.

 

*

 

Nyár van, ülök a zámolyi szőlőhegyen. Diófák és rigók vendége vagyok, de holnap ilyenkor már a tengeré és egy ismeretlen nagyvárosé leszek: nemzetközi költőtalálkozóra utazom Rotterdamba. Ha valamit szeretek az életemből, ezeket a gyors átváltozásokat szeretem leginkább. Ezeket a huszadik századi szellemi és életformabeli feszültségeket, melyek a világot fölfoghatóbbá teszik. Tenger és diólevél? Népdalok rozmaringja és modern amerikai, német, francia, svéd, holland, brazil, magyar, jugoszláv költők kitelelt káprázatai egy agyban, egy időben?

Máskor talán meg is elégedtem volna ennyivel. De most hiába képzelem el, hogy ezzel a bartóki disszonanciát az idegeimben is életben tartó feszültséggel ott repülök majd Bécs fölött, Berlin fölött, megtorlódó esőcseppek és világkonferenciák fölött: kielégülés helyett nyugtalanságot érzek.

Nyugtalanságot az írás terjeszkedni vágyó hajlama miatt. Mert ha azt határoztam is el, hogy csak vallomást írok, s valamiféle „alakulás-regényt”, a befejezéshez közeledve egyre újabb megmászni való csúcsok emelkedtek elém. Olyan magaslatok, ahonnét az egész terepet belátni. Az ipari forradalmak képzettársító hatására elém rajzolódott az a néprajzi forradalom, amely legalább hetven éve robbantja ki a maga kis helyi háborúit a kultúrában és a művészetekben világszerte. Csöndesebben vagy zajosabban, mindenesetre elháríthatatlanul. Gondoljuk csak el, hogy a néger szobrászat fölfedezésétől a mexikói festészeten át a mai táncházmozgalomig, a húsvét-szigeti szobrok megbámulásától az egész földkerekségre kiterjedő népzenei reneszánszig mi mindent ide sorolhatnánk! Különösen megerősödött ez a néprajzi forradalom a második világháború után, amikor a harmadik világ népei múltjukkal s kultúrájukkal együtt színre léptek.

Hogy mit hoz majd ez a rendkívüli, mert minden eddigitől elütő változás, egyelőre még megjósolhatatalan. Annyi bizonyos, hogy átmenetileg mindenképpen szellemi többszólamúságot készít elő, nemzetközi műszóval: kulturális pluralizmust. Az iparilag fejlett országok európai szerkezetű kultúrája mellett olyan kultúráknak is egyenjogúságot ad, amelyek – alkatukat nézve – mítosziak, vagyis a mi racionalizmusunkkal szemben inkább esztétikai jellegűek, s közvetlenebbül kapcsolódnak még a hagyományokhoz: az ősművészetekhez, népművészetekhez.

Ha jósolni kár is, annyit azért megkockáztatok, hogy egy új ötvözet keverésében és kiöntésében a főszerep továbbra is Európáé lesz. Pontosabban a román kori művészetet, a gótikát, a reneszánszot, a felvilágosodást, a tizenkilencedik századi nagy regényt s a modern tudományokat létrehozó Európáé. De ez a főszerep már egyáltalán nem kizárólagos. A több száz éves lángésszel épp az a létra ingott meg, amelyen az égnek is nekitámaszkodva – legmagasabbra jutott: a tudomány létrája. A tudományé, amelynek – eredetét és lényegét tekintve – ugyanúgy kulturális ügynek kellett volna maradnia, ahogy egy székesegyháznak vagy a mozarti zenének.

Hogy a szörnyű méretek és szörnyű csodák árnyékából van-e visszatérési esély itt is a forrásokhoz, mint a kultúra némely más területén, ne is kérdezzük. Mert kérdezni és választ keresni is már csak egy másik írás föladata lehet.