Szélfújás avagy homok a szájban

Hernádi Miklós hetekkel ezelőtt megjelent, s nagy port verő írása: A famozsártól a családfáig, engem legalább annyira fölborzolt, mint Kiss Ferencet, de az epe lassú fölszívódása után nekem már se kedvem, se dühöm, se erőm nem volt ágyúkat vontatni a Hernádiéval szemközti magaslatra. Most sincs. Éppen ezért a népművészet mai szerepe körül kirobbant vitát nem folytatom, hanem újrakezdem.

Mégpedig úgy, ahogy Kiss Ferenctől kívánta a szerkesztőség.

Az első mondatom azonban így is a keserűségé: milyen könnyen támadnak nálunk bölcsek a porból, szakértők a mindenhez konyítás látszatából! Elég, ha pattogó labdákat látnak kiszökni csütörtökön a körúti forgatagba, szombaton már új gumilények megjelenését jósolgatják.

Itt van például a népi kultúra ügye. Lassan már több mint tizenöt éve eljegyeztem magam vele, s talán valamicske részem is van abban, hogy a népdal, a néprajz, a balladák, a népzene iránt felébredt érdeklődés országossá nőhetett, de még ennyi idő elmúltával, s a begyűjtött élmények magtárából kilépve se mernék olyan összefoglalót s magabiztos cikket írni, amely egyetlen meghajlított ívre – a famozsár és a családfa köztire – feszítené ki mindazt, ami benne sokkal inkább a történelemé, mint a pillanaté.

Igaz kételkedéshez igazi tudás szükséges. De hogyan nevezhetnénk megalapozottnak azoknak a tudását, akik jelenségeket dicsérnek és jelenségeket marasztalnak el, miközben egy-egy folyamat lényegéről árva kukkot sem ejtenek. A népdal és a népzene megélénkülése kapcsán a divat szó, a népiség, a nacionalizmus, a „röpülj pulyka” szellemes oldalvágásai nagyobb helyet sarlóztak le némelyek agyában, mint az a kíváncsiság, hogy mi történt, mi történik, s mi történhet a továbbiakban. Gyakran még a komolynak tekinthető értelmiségiek is a régi közhelyeket mondják el új szavakkal. Mintha a népi kultúra jelenlegi reneszánsza: a régi megújulások puszta ismétlődése volna. Mintha a ma díszelgő ingvállak mögött a negyven évvel ezelőttiek torlódnának csupán, mintha a ma fölhangzó népdalok mögött a fényes szelek kora vagy méginkább a húszas évektől a negyvenes évekig tartó népies-romantikus korszak bújna ki átmeneti sírkamrájából. Mintha minden változhatna a világon, csak az nem, ami ezzel összeforrt.

Mi lenne, ha az ismétlődés fogalma helyett a kiteljesedés fogalmát használnánk? A divat foszlékony címkéje helyett a megkésett, lassú, de fokozatos beilleszkedés folyamatát egész kultúránkba.

Egy rövid és futó visszapillantás talán meggyőző lehet.

A nép különös „csacska” költészetére, szokásaira, táncaira Magyarországon is a nemzeti megújulás korában virradt először igazi érdeklődés. A nyelv országos ügye mellé – ha jóval tompább hangsúllyal is – a népi kultúra ügye is odakerült. Fölhívás fölhívást követ: gyűjtsük a Köznép Énekeit, jegyezzük föl hasznos mulatságait. A törvény az is lehetett volna – legalábbis az ábrándjaink szerinti törvény –, hogy egyszerre veszik észre a népköltészetet, a néptáncot, a népzenét, mivelhogy szétválaszthatatlanok. Sajnos, nem ez történt. Irodalomközpontú szellemi életünk érthetően a szöveges „műfajt”: a népköltészetet mutatta föl elsőre példaerővel, jelképül. Erdélyi János kétkötetes Népdalok és mondák címen megjelent gyűjteménye után pedig a balladák következtek. A balladák, melyeket a nép maga sose nevezett, s máig se nevez balladának, hanem hosszú nótának, történetes éneknek, hosszú éneknek mond. A hangsúly itt épp az ének szóra esik. Greguss, aki ugyancsak az irodalom felől közeledett a népköltészethez, szabatosan meghatározta a ballada fogalmát is: tragédia dalban elbeszélve. Csakhogy e tömör megfogalmazás kongó tudásként visszhangzott a koponyákban. Még a legavatottabb gyűjtőket se vette le hosszú ideig a lábukról: őket továbbra is a szöveg külön élete, irodalmi sugárzása érdekelte.

Valójában Bartók és Kodály állítja helyre először a szöveg és a zene megbontott egységét. De ők is csak a zenéét és a szövegét. Mert hol vesztegel még az összetartozó műfaji hármasságból a tánc? Újabb évtizedek telnek el, mire az ő népélettudományt forradalmasító munkájuk nyomán lassan-lassan a tánc is fölzárkózhat.

A harmincas évek nagy „néptánc divatja” óta ez a mostani hullám csapott a legmagasabbra. Érzékenység, szakértelem, kedv és ráadásul az alkalmassá vált idő megannyi mozdulata ebben a mostaniban kezdi kiforogni lenyűgöző formáit. Ami a nép kultúrájában – azaz életében – egység volt, de szétvált, ma ismét egyesülni törekszik. Az egyre-másra alakult zenekarok és táncházak tehát nem csak mennyiségi változást hoztak, hanem minőségit is. Nyugodtan írom le, hogy a néptánc történetében ma újra történelmi pillanatot élünk át. A megelőző az volt, amikor a csűrökből, a pajtákból, a falusi táncházakból kikopott néptánc felkerült a színpad deszkáira. A mostani történelmi pillanat viszont az, felkerült a színpad deszkáira. A mostani történelmi pillanat viszont az, amikor visszakerül ismét a földre. S nem a földolgozott, az átgyúrt tánc, hanem az eredeti.

Talán túlságosan is fölfújt léggömbnek látszanak ezek a szavak. A levegőjárók bele is ütköznek mindenképpen. De aki abból a gondolatból indul ki, hogy a nemzet történetét nem ismerhetjük meg a nép története nélkül, amelynek végül is leghitelesebb és legteljesebb története a kultúrája – az ugyanúgy örül ennek a mostani folyamatnak, mintha, mondjuk történészeink egy eleddig ismeretlen összefüggésrendszert fedeztek volna föl történelmünkben.

 

De időzzünk el még néhány pillanatig a divatnál. Közhelynek számít, hogy a népi kultúráról mindig akkor tudtunk meg újabb és újabb adatokat, „titkokat”, amikor a divatok sodró erejével érkezett. Ha csak Petőfi korától nézzük ezeket a divatokat a mi korunkig, tisztán követhető a tágulás és a mélyülés folyamata. Petőfi és Arany csak a saját szemhatárán belül nézhetett szét. Azt vehették észre, ami a közelükben zajlott, azt hallhatták csak, ami a szomszédságukból kiszüremlett. József Attila, Weöres, Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Nagy László már az elődöket is ismerve, nagyobb sugarúvá tágíthatta az időt. Az ősköltészettel rokon Kalevaláig és a mi regős énekeink övezetéig. Sőt, az ő körbepillantásuk már a bartóki életmű igézetében történt. És ha költészetünknek fölbecsülhetetlen hasznot hozott ez a többszöri tágulás, a népzene és a néptánc újabb és újabb tágulási és tisztulási folyamatai nem ugyanilyen haszonnal járnak-e? Nem éppen általuk erősödhetett-e meg bennünk az a fogékonyság, az a betemetett hajlam, amit a „bartóki” jelző fémjelez leginkább kultúránkban, idehaza és a világ szemében is.

Kósa Ferenc mesélte, hogy amikor Fukazava Hicsiró, a világhírű japán prózaíró földolgozás nélküli magyar néptáncot látott, olyannyira lázbajött, hogy egy táncra épülő drámát tervezett. S bármilyen különös is, de Fukazavát ugyanaz mozgósította és tüzesítette át, ami a budapesti, a pécsi, a szekszárdi, a fehérvári táncházak fiatalságát: a táncok táncszerűsége, fegyelme, fűtöttsége, átélhetősége. A keleti táncok, szinte kivétel nélkül, jelképes táncok. Mindig valamilyen történet vagy mítosz közegében zajlanak. Elragadtatottságuk vallási, illetve filozófiai töltésű. Az érintetlenül hagyott néptáncok fölött azonban nem rándul össze semmilyen isteni szemöldök. Középpontjukban mindig a világi ember áll: a jókedvű, a rosszkedvű, a szertelen, a szerelmes, a földről való. És mindig úgy táncol csak, ahogy a zene: zene.

Igaz, azt mondják róluk, hogy túlságosan tegnapiak. Kétségtelen. De olyan sokáig voltak azok, hogy időszerűségük épp ettől a hosszúra nyúlt tegnaptól kapja fedezetét. Ami érték volt, megmarad továbbra is értéknek, ha csak el nem fordulnak tőle hűtlenül. Picassónak kapóra jöhetett Óceánia és Afrika múltja? Nekünk nem jöhet kapóra a mienk?

Van, aki szentül hiszi, hogy igen. Egyik tanár ismerősöm már elméletet is kanyarított ebből a tévhitből. Szerinte Bartók emiatt a szellemibb vonás miatt alapozhatta életművét a népzenére – de vajon mit lehet a néptáncra alapozni? Színpadi táncot? Balettet? Tömegtáncot?

Hogy mit?

Például jókedvet.

Például köztességeket. Közösségi szellemet, ami ha fiatal korban megfogan, aligha korhad ki az emberekből később. Ez pedig nem is akármilyen esély ma, amikor az emberiség nagy része közösséghiányban szenved.

Mindezt azért mondom el, mert a táncházakban – a Fővárosi Művelődési Házban, a Kassák Klubban és Kőbányán – nemcsak táncolnak, énekelnek és szórakoznak a fiatalok, hanem vitatkoznak, belekóstolnak a gyűjtésbe, az értelmezésekbe, egyszóval kezdeményezőkké válnak. Egyszer-egyszer vezetője, máskor csak fültanúja voltam olyan vitáknak, melyeknek az Akadémia falain belül kellett volna elhangozniuk. Például: mennyire modern és mennyire ősi lény egyidejűleg a huszadik századi ember? Vagy: a zárt közösségek fölbomlása után nem az értelmiség veszi-e át a hagyományőrzés szerepét? És így tovább.

Mindezekkel összefüggésben a máig eldöntetlen szakmai kérdések özöne: ki őrzi ma jól a néphagyományt: aki pontosan másolja vagy aki a szellemét szívja magába, s úgy élteti? Ide kapcsolódik rögtön a legfontosabb kérdés: a stílus kérdése is. A fonográf és a kottai másolás a népdal és a népzene stílusát képtelen volt rögzíteni. Erre még Bartókék is képtelenek voltak. Az ő fejükben és az ő idegrendszerükben egészen másként élt a népdal, mint ahogy Basilides Mária elénekelte, de választani még akkor nemigen lehetett. A Pátria lemezsorozat volt az egyedüli, amelyen bartóki s kodályi ösztönzésre eredeti paraszténekesek énekeltek. A hangosfilmek s a roppant érzékenységű hangfelvevők korában tehát minden eddigi tudásunkat fölül kell vizsgálni.

Egy-egy megalakult zenekar – például a Sebő együttes, a Muzsikások, a Kolinda, a Délibáb, a Kaláka, a Vízöntő – a vitákat nem dogmatikusan dönti el, hanem a saját elképzeléseit megvalósítja a gyakorlatban és fölmutatja a másik elképzelése mellett: én így gondolkodom a hagyományőrzésről, így a továbbéltetés módjairól. S ahány csoport, annyi új árnyalat, kísérlet, egyetlen jó ügy kapcsán.

Hogy e nagy sodrási folyamat közben kufárok is akadnak? Meg rokkák is? Meg mozsarak is? Meg összetévesztett ingvállak is? Enélkül is akadnának. Igaz, a szellem emberének még a kísértetekről is beszélni kell, ha meg akarja őrizni felelősségtudatát. Beszélni a gyanúba kevert családfáról is. De csak az beszéljen, aki előbb tájékozódik, elemez és tárgyszerűen bizonyít, aki ismeri a fontossági sorrend és az értékrend szellemi-erkölcsi alapszabályait, aki nem téveszti össze a szélhordta homok csikorgását a szájban a szélfújás testet újító örömével.