Egy találkozó után

Akik az idén is részt vettek Bács-Kiskun megyében – Baján és Kalocsán – a Duna menti népek hagyományossá vált népművészeti találkozóján, velem együtt tanúsíthatják, hogy országos esemény részesei voltak. Nemcsak azért, mert az ország minden vidékéről érkeztek paraszténekesek, paraszténekkarok, táncosok, faragók, fazekasok, nyelvjárás-gyűjtők, zenészek, néprajzosok, hanem azért is, mert a megye, Magyarország önkéntes házigazdájaként sok külföldi együttest is vendégül látott: cseheket, ukránokat, törököket, franciákat, németeket, bolgárokat, románokat, jugoszlávokat, lengyeleket és egy erdélyi magyar parasztegyüttest is.

A háromnapos találkozót országos rangúnak nevezhetem azért is, mert egyik-másik tudományos szintű tanácskozásán először hangzott el olyan vélemény, hogy a parázslás korszakába jutott népi kultúránkra ne úgy tekintsünk, mint az augusztus huszadikára sütött díszkenyérre. Mert semmi köze azokhoz a képzetekhez, melyek ropogósnak, hamvasnak, menyecskepirosnak hiszik. Népi kultúránk: nemzeti kultúránk része, nem pedig érdekes hajtása. Nem rozmaringfa, nem tulipánfa, hanem az idő mögül megszólaló erdő. Valamikori örömök, átkok, panaszok, szerelmek, fölbuzdulások bújtató rengetege. A történelmünkből máig hiányzó történelem. Hiszen aki Balassiból, Bethlen Miklósból, Petőfiből, Adyból vagy Bartókból ismeri a magyarságot, akarva-akaratlanul is csak az érem egyik oldalát látja. Rákóczi vallomásai mellett ismernie kell régi táncaink egy-egy mozdulatba sűrített vallomását: ezek voltunk vagy ezek vagyunk mi jókedvünkben, rosszkedvünkben, ezek a dobbanások a mi földrengéseink, ezek a csujjogatások a mi égverő májusfáink. Ismernie balladáinkat: így és így ítéltünk meg életet, halált.

Az etruszkokat már szinte tévedhetetlenül fölismeri a világ szarkofágjaikról. Halottaik sírontúli derűje évezredek után is szemünk láttára égeti ki újra agyagedényeiket: korsóikat, mécseseiket, tányérjaikat. Cseréptányérjainkról, korsóinkról, röstölőinkről, szarkofág alakú szuszékjainkról mért ne ismerhetnénk legalább mi – egykori magunkra? Mért ne kereshetnénk folyamatosságot az ízlés világán belül, ha a történelmünkben ezt próbáljuk?

Nem tudom, nem késtünk-e el túlságosan. A törések, sajnos, már ijesztően nagyok.

Példát olyat említek, amelyről keserű, dühös, kiábrándult mondatok hangzottak el Baján is.

Akikben még élnek a magyar paraszti építkezés változatos formái, tudják, hogy mennyire más volt egy göcseji ház, mint egy Vas megyei. Egy bakonyi, mint egy hegyaljai. Más volt a homlokzatuk, a tetőszerkezetük, más az ablakok elosztása, a gádorok, az ereszek, a tornácok, az udvarok hangulata. Mások voltak az ólak, a pajták. Sőt még az uralkodó fehér szín: a falak színe is másként érvényesült egy nyitott homlokú paraszt-barokk házon, mint a kucsmatetőt mélyen a szemére húzó Móricz Zsigmond csécsei szülőházán.

De ennek a változatosságnak vége.

A szemmel fölfogható Magyarországból, két évtized alatt kiveszett Magyarország. A Dunántúlon ugyanazokat a sátortetős házakat látni, mint az Alföldön. A Viharsarokban is ugyanolyanokat, mint Pest közvetlen szomszédságában vagy Tolnában. S ráadásul a gazdag és változatos formákkal együtt kipusztult hazánkból a fehér szín is: a balladás-fehér, a gyolcs-fehér – átengedve helyét a leglehetetlenebb sárgáknak, libazöldeknek, dögbarnáknak, műkékeknek, néhol még a maszatos liláknak is: fröccsentett, sávos, hengeres falsivatagoknak.

Azt írja néhány újságíró, hogy falvaink korszerűsítésében a hasznosság elve győzött.

Nem értem.

Azt mondja némely politikusunk, hogy a paraszti életforma városiasodásával az ízlés is városiasodik.

Ezt sem értem.

Mik ezek? Érvek vagy minősítés nélküli megállapítások?

Villanykörte, cipőfűző, műanyag-kád vagy az autó gyártásánál értem a tömeggyártás és a hasznosság egymásba kapcsolódó kényszerét. Sőt a lakótelepek gyors iramú fejlesztésében is, ahol előregyártott házelemek és szabványformák nélkül képtelenség lenne boldogulni. Értem, de elfogadni, még ott sem fogadom el. Nem, mert ugyanazon a sakktáblán, ugyanazokkal a sakkfigurákkal végtelen számú és változatokban gazdag játszma is lejátszható.

Soha szerencsétlenebb, önleleplezőbb pillanatot, mint amit a legutolsó, nagy árvíz után megéltünk! Az elpusztult faluk helyett építhettünk volna olyan új falukat, amelyek a tájhoz idomulva, a táj hagyományos építészeti formáit átörökítve, gátszakító erővel bizonyíthatnák ma is, hogy nem csak a pénzen, hanem az ízlésen is múlhat valami. De nem! Tíz-húsz építőművész ingyen fölajánlott terveit arrébb lökték: ne újítsunk. Épüljenek csak a szép, egyforma, szabványházak! Ha Hevesben jó, jó a Tiszaháton is. A népnek ez kell! Nem volt elég a tragédia önmagában? Most még abból is kizökkentsük őket, amit épp a veszteség szerettetett meg velük igazán?

Kemény baltacsapású érvek ezek, tagadhatatlan. Szorongva is emelek ellenük szót – de ha alkonyati füleknek beszélek, akkor is mondanom kell. A mezőgazdaság átszervezését „a történelem parancsszavára figyelve” hajtottuk végre. Azok érdekében, akik ezt nem akarták. Ha azt lehetett törvényerővel, ezt a másikat mért ne lehetett volna hasonló felelősséggel?

Azért, mert a látszatokra is vigyáznunk kell?

Tíz év se kell, és vigyázhatunk. Lesz egy ország, egy kicsinosodó, egy aránylag jómódú ország, melyet az egyformaság és az ismétlődés unalma elsivárosít. Az utas elindul Szeghalomról, s megérkezik Szabadbattyánba, és azt érzi, mintha már járt volna erre. Hátradől az autóban és bóbiskol tovább. A mostani hasznosság úgy rúg majd vissza, mint kiüresedő érdekházasságokban az érdek.

Hogy miért kanyarodtam errefelé? Mert a Baján összesereglők közt sokan akadtak, akik ebbe az irányba indultak el.

Legtöbben reménytelenül.

Reménytelenségüket jelképesen azzal magyarázták, ami csakugyan égbekiáltó. A háromnapos találkozó fölött újságaink, beleértve vezető, országos lapjainkat is, vakon, érzéketlenül suhogtak el. Még annyira sem méltatták, mint az épp akkor zajló horgászversenyt vagy kutyakiállítást.