Élni az idő közepén

Négy-öt esztendővel ezelőtt vita pattant ki arról: van-e jövője a népdalnak Magyarországon? Van-e, és egyáltalában lehet-e? Nem halottébresztgetők toporognak-e máris körülötte?

Az ellentábor nagyjából így fogalmazott: megható és szép volt a parasztdal, a parasztzene több száz esztendős kora. Ugyanígy az volt néhányszori föltámasztása is az elmúlt évtizedekben. De mára vége. Elkészült örök szállása az emlékezetben, a múzeumi lemezeken. Beborítja lassan a temetői gaz, a temetői füst; mert ugyan ki akar gyócsgatyákról énekelni, amikor szétrágta őket az idő? Járomszögről és sárba leeső kicsi csillagokról, amikor rakéták süvöltenek? Ki akar benzin, gáz és megégett emberhús szagában a rozmaringról?

A pártfogók homlokegyenest az ellenkezőjét állították: bárki jósoljon bármit, él és hat a népdal. Föltört zsigereinkből, és atomkor ide, atomkor oda, újra és újra kiragyogunk tőle.

Azt azonban, hogy rövid időn belül ennyi embert, ennyi szándékot, ennyi figyelmet kifényesítsen és mozgósítson, még azok se gondolták, akik hittek benne. Madarász László műsorfüzetbeli köszöntője tudatja velünk, hogy nem gondolták ezt még Bács-Kiskun vendéglátó házigazdái sem, akik megyéjük címerébe mindenkit megelőző joggal a népművészetek olyan páva-jelképét véshetik, amely tolldíszét sátorozva nemcsak egyetlen ország földjén lépkedhet, hanem szomszédolva – előítéleteken és országhatárokon át.

Mi, akik évről évre, számban és lélekben gyarapodva, itt a megyében: Kalocsán, Baján vagy Kecskeméten találkozunk, ne csodát s ne önigazolást keressünk e minket is lefegyverző mozgás hátterében.

Keressünk inkább néhány rögzítésre érdemes gondolatot. Mitől szökött, mitől szökhetett az utóbbi időben ilyen magasra a népművészetek, a népzene, a népdal iránti lelkesedés Magyarországon? A divat forgószele borzolta föl? A leszorított nemzeti érzés találta meg benne kisüvítő nyílását? Vagy a meggyötrő új dolgoktól való irtózás taszigálhat vissza különféle embercsoportokat egy szelídebbnek tűnő múltba, melyet szinte tapinthatóan a népművészetek képviselnek?

A megnövekedett érdeklődést sok minden színezheti; ez is, az is.

De nem határozhatja meg.

Azt hiszem, elsősorban arról lehet szó, hogy napjainkban kezd beérni az a hatás, amely Bartókból, Kodályból s a mai magyar költészet egyik fő vonulatából zúdult fölismerésként ránk. Nem véletlen, hogy a bartóki jelző már réges-rég nemcsak Bartók műveire, sőt, nem is csak zenére vonatkozhat, de versre, szoborra, magatartásra, ízlésre és cselekvésre egyformán.

Ha kitágítjuk a bartóki jelzőt erre a mozgalomra is, amely bennünket harmadjára ide sodort, nyugodtan kijelenthetjük: a népművészeteknek nem a divatja jött el, hanem az ideje. Természetesen nem a szó történelmi, hanem szellemi, erkölcsi s műveltségbeli értelmében.

S az ideje úgy is, hogy többé ne mentegetőzve beszéljünk róla. Főleg ne az alacsonyabb sorsúaknak kijáró, gyámhatósági hangon. Már bőszül az ember, amikor értelmiséginek kikiáltott elmék vagy a politika kishivatalnokai közül sokan azért tartják életképtelennek, mert érveik szerint, korunkban végleg föld alá került az a zárt paraszti életforma, amely szülte és fönntartotta.

Ilyen alapon mit kezdhet a mai kor embere például Dantéval? Az Isteni Színjáték díszleteit vajon nem bontotta le az idő? A középkori életformát nem rugdosták szét véglegesen emberek s haragos angyalok?

Vagy még mindig a hűbéri osztályozás a kultúrákon belüli is? Még mindig a szokás ereje és tévedése: hogy amit megnevezhető lángelmék alkottak – időálló; amit viszont maguk a népek mint lángelmék, az nem? Hitem szerint a népi s a primitívnek nevezett kultúrák ugyanolyan eséllyel torkollanak bele az emberiség egyetemes műveltségébe, mint az írásos, történelmi kultúrák, és nem is valami látszat-egyenlősdi, de valóságos egyenjogúság alapján.

Fejlődés? haladás? korszerűség? Sokan ezekre hivatkozva dobnák padlásra a népi kultúrát mint elavult cseréptálat. Csakhogy ez a népi kultúra sose azonos azzal a cseréptállal, amit a parasztok valóságosan is oda dobtak. Mint ahogy azokkal a mángorlófákkal, tésztaszűrő és kásakeverő kanalakkal sem, amelyek az érdekesség és a csuda-patinásság alapján kerülnek föl manapság a szobák falára.

A kultúra – lettlégyen népi vagy magaskultúra – mindenkor közösségeket teremtő és irányító erő. Ahol megnyilatkozik, épp a fejlődésről, a haladásról derül ki, hogy az igazi haladás: nem az egyirányú előretörés, hanem a minden irányú kiteljesedés. Dolgunk tehát: élni az idő közepében, élni egy nép szellemiségének a közepében, ahonnan ugyanúgy meghallani a regölők botjának duhogását ma, mint a föld alatt futó vonatokét. A balladák hangját együtt a mi időnk hangjával. A levélsípok, a nádsípok megszólalását Bartók vagy a maiak zenéjében.

Azok a férfiak s nők, a népművészet idősebb és fiatalabb mesterei, akiket itt köszönthetek s köszönthetünk, annak a szellemi folyamatosságnak a követei, amely ősit és újat összeköt, történelmit és történelem alá szorítottat, amely nélkül nem lehet magyarságtudatunk, magyarságképzetünk, amely nélkül fél lábunkra sántító nemzet lehetünk csak.

S végül még valamit a népi kultúra és a korszerűség összefüggéseiről.

A század, mint ahogy sokan panaszolják, a nagy idegenség és a nagy kapcsolatkeresés százada is egyszerre. Az ide sereglő énekesek, táncosok, dudások, citerások – szerbek, szlovákok, oroszok, románok, németek, franciák, lengyelek, hazai és határon túli magyarok – vajon nem a legkínzatóbb s ugyanakkor nem a legkorszerűbb feladatra vállalkoznak-e: keresni egymást, s megmutatni magukat egymásnak?

Csodában persze nem hittem, s nem is hiszek. De hiszek annak, aki énekkel vagy tánccal közeledik. Az időből nem hozhat magával hazugságot.

Egy-egy népdal szövegében, dallamában és hajlításaiban ezért is éreztem meg mindig az időnek nekifeszülő torok verhetetlenségét.

Az emberét, aki énekel.

 

1971

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]