Jegyzetek az orosz népköltészetrőlKatonáik és ágyúik szavát előbb megismertem, mint dalaikat. Sőt halottaik némaságát is előbb, mint az élők természetét. A Volgáról először egy érzelgős, magyar katonanótát hallottam azok helyett az elnyújtott, fájdalmas népdalok helyett, miket orosz hajóvontatók és szomorú lányok énekeltek a legendás folyó-anyácskáról. A háború ez esetben is fölháborítóan viselkedett: füsttel, lánggal és romokkal takarta el egy nép igazibb, teljesebb arcát s mindazt, ami később előítéleteimet megváltoztatta. A katonák, kikkel a Fehérvár környéki harcok idején hónapokon át együtt éltem, marhahúson és fagyott répán, nem mindig a saját törvényeik szerint viselkedtek, s főként nem úgy, ahogy a szeplőtlenül fogant irodalom ábrázolja őket. Nagyon gyakran nyersek és erőszakosak voltak. Mindjárt az első napon úgy fordultak be tankkal a becsukott kapukon, hogy rapityára zúzódott ott kerítés, dúc és kiskapu. Később, felnőttebb fejjel értettem csak meg, hogy elvégre nem viselkedni jöttek hozzánk, nem udvariaskodni, hanem harcolni; azért, hogy kiverjék a németeket. Elszántságuk és háborús nyereségük mögött azonban ott volt a másik arc, egy nagy nép rejtettebb önportréja, melyet az évszázados idő is meghagyott lágyabb vonásúnak, gyermekibbnek. Ezt az arcukat legtisztábban akkor láthattam, mikor a szobánk földjére ledöntött szalmazsákokon énekeltek, oly fájdalmasan nyújtva a dalt, hogy azt hihette volna az ember: legyőzött katonák gyűltek össze szomorkodni, fejük fölött a gyász lobogójával, az árvaság madaraival. Szomorúságuk ugyanolyan lefegyverző volt, mint tudatos vagy elkeseredett vakmerőségük. Hogy mit énekeltek, ma sem tudom. Dalaik szövegéből csak jóval később ismertem meg néhányat. Népköltészetükből pedig, melynek szellemisége ott bujkált dalaik mélyén, nem olyan régen egy egész kötetnyi jutott el hozzám. A kötetet Kormos István és Rab Zsuzsa fordította. Nagy László bolgár népköltészeti fordításai után az ő munkájuk is fölér a hódítással. Fölér, mert a látszólagos könnyűség ellenére az effajta vállalkozásnak is rengeteg buktatója van. A sok buktató közül egy mindenképpen életveszélyes. Dallam nélkül a népköltészet csak félszárnyú madár. S mivel dallam és szöveg többnyire együtt született meg, mihez kezdjen a fordító, ki csak mondanivalót fordíthat? Mit adhat vissza a fájdalom magas hangjaiból, a visszhangot verő jókedv élénkségéből? A lánytorkok gyöngyözéséből legfeljebb csak néhány megfogalmazható érzést, sejtelmet tolmácsolhat. A vizek éjszakájához vagy a beláthatatlan rétek távlatához igazítható dallam helyett csupán színekkel, egy-egy találó jelzővel pótolhat valamit. Hogy Kormos István és Rab Zsuzsa – a színek, a jelzők megtalálásán túl, népdalnyelvünk mértéktartó felhasználásáig – milyen nagyszerűen megbirkózott feladatával, egyetlen ponton lehet leginkább megérezni: ott, ahol az eredeti szöveg, követve a dallam kiszámíthatatlan vándorútját, indulatszavakba, játékos fölkiáltásokba csap át. Ezen a ponton, az elképzelt zenére hagyatkozva, mindketten „továbbéneklik” a szöveget, megtalálva a magyar fülnek is megfelelő ej-haja-dinidanok, haj dali héjha-szerű dünnyögések gazdai változatát. Ki fordításkötetüket, az Ékes fejér hattyút elolvassa, annak legelőször az tűnik föl, hogy mennyire más az orosz népköltészet, mint a miénk. A tartalomban ugyan sok a hasonlóság. Erről egyaránt gondoskodott Oroszországban és Magyarországon is a századokig tartó feudalizmus, gondoskodott a Krisztus sovány testére mutató Egyház, álszent püspökök vagy nagy szakállú pópák álarcában Sztyenka Razin doni kozákjainak haragos lázadása ugyanarra a sorsra jutott, mint azt megelőzően parasztlázadásaink vagy később a Bogár Imréké, Rózsa Sándoroké. Akasztófa árnyékolja be ott is a történelmet; vasvessző suhog, s a bosszú és a megtorlás indulatait egyformára kerekült szemmel nézik az ikonok és a templomi képek szentjei. De mégse! Talán még ebben is van különbség. Az ő történelmi énekeikben mintha több vér folyna, s mintha csúnyábbak lennének a kardvágások. Kozákfejeket taposnak szét, mint tulipánokat. Kozákfejeket vetnek el a vaspatáktól fölszaggatott földbe, akárha búzamagot. Hatalmasabb a síkság, veszedelmesebbek a folyók; meghökkentőbbek a magas fűben rohadó halottak s a völgyekből előgomolygó ködök. Vajon ez volna a legalapvetőbb különbségek hátterében? Talán az arányok: a szenvedés és a szenvedély méretei okozzák, hogy a mi népi líránkkal ellentétben az orosz népköltészet szinte minden ízében elbeszélő jellegű? Valószínűleg, ez csak megközelítő találgatás; az idegen töprengése, ki magyarázatokat keres. Nekem mindenesetre furcsa volt, hogy az orosz katonáktól hallott dalok, a színpadokról és a rádióban elhangzó népdalok lírainak ható dallama mögött nem líra, hanem mindig egy-egy novellatöredék, dráma vagy vígjáték húzódik. Ők mindent elmondanak, mindent részleteznek, gazdagon árasztva eseményeket és érzelmeket. Mi jelképekbe, lényegre törő kinyilatkoztatásba és vallomásokba sűrítjük a lélek mondandóját. Végigolvastam az egész kötetet, s metaforát alig találtam benne. A mieink közt meg akad olyan népdal, mely szinte csupa megszemélyesítésből áll.
Ha bárki hallja ezt a népdalunkat, egyszerre tudja miről van szó, mert ebben a négy sorban olyan közel kerül egymáshoz jelkép és érzelem, hogy nincs szükség semmilyen magyarázkodásra. Az egyik panaszos katonaénekük arról szól, hogy a cár szolgálatában raboskodó fiatal katona szomorú hírt hall a családjáról: apja haláláról, megözvegyült anyjáról, ifjú feleségéről, ki férjhez ment, s gyerekeiről. Miközben olvastam ezt az éneket, akarva-akaratlanul eszembe jutott egyik népdalunk, melyet hasonló keserűség panaszoltat.
Egyetlen tény, hivatkozás, adat sincs benne, de azáltal, hogy éneklője minden sort külön megismétel, s méghozzá változó dallammal, panasza személytelenül is olyan hiteles, mintha minden titkába beavatna bennünket. Sőt, épp a személytelenség révén válik a dal receptnélküli orvossággá bárki számára. Az igazi különbséget azonban a fenti példákon kívül egy közös népdal ürügyén lehet legszemléltetőbben érzékeltetni. A „Csillagom, révészem” kezdetű népdalunk tökéletes szövegbeli hasonmása megvan az orosz népköltészetben is. Rab Zsuzsa rábukkant és lefordította. Szépen s óvatosan fordította le, nehogy a két szöveg, a szavak s a párbeszéd azonossága miatt megsértse a másik önállóságát. Mi a fura a két dal viszonyában? Az, hogy a mi népdalénekesünk egyenesen a közepén kezdi: „Csillagom, révészem, vígy által a Dunán…” – míg az övék, ezt megelőzően, bevezeti az eseményt, mintha enélkül hiteltelen vagy érthetetlen volna.
Nem idézem végig a dalt; folytatása, tartalom és csattanó szerint ugyanaz, mint a mienknek. A két népköltészet változatos összehasonlításában nincs semmiféle értékítélet. Különbözőségük egymás létjogosultságát csak erősíti. Mert amit mi a tömör természeti képekkel: a külső s a belső táj gyors egymásba villantásával elérünk, és a gyakran szürrealisztikus kifejezésekkel fölszikráztatunk – ők az árnyalás, a realista részletezés fölényével érik el. Mindent fontosnak tartanak. Az esemény helyét, évszakát, a szereplők öltözetét, s nem is akárhogy, de fölsorolva rendre mindent, kezdve a fejtől le a lábig. Így villan még ma is ide, két-három század távlatából, a doni kozákok bársonytetejű cobolysapkája, asztraháni szép selyemöve és szép, sárga szattyán csizmája. Így hallani még ma is idáig a tatár lovak horkantását, az atamánok csónakjainak kotyogását a Don vizén. Falvak, utcarészletek, körtáncok koszorúi bontakoznak ki szemünk előtt. Megalázott asszonyok nézik az ég ikonjait, a csillagokat. Vörös szemhéjú ipamuramok, napamasszonyok, gyanakodó nénék, ángyikák lesik sandítva a házba költöző új asszonyt, mint oroszlánok a ketrecbe lökött áldozatot, látni lehet mögöttük a kemencék púpjait, és érezni lehet a rosszindulat állati szagát. Fekete ruhás apácaszűz táncol a zárda kapujában. Leszaggatja magáról a csuháját, széthajigálja a gyöpön. Tánca: gyönyörű istenkáromlás. Ki írt meg valaha is ilyen jelenetet regényben? Szinte tolsztoji munkát végzett el maga a nép. Megírta saját életének Háborúját és békéjét, naiv Anna Karenináját ezekben a balladákban, románcokban, szerelmi énekekben. Nem akadt századokig, aki hatalmasan beszélt volna a nevében? Hát beszélt ő maga hatalmasan és fölhalmozva a szenvedés tapasztalatait. Végül úgy is cselekedett, mint egy óriás. A szomorúság bősége, a völgyek, a vizek, az emberek s a megjelenítés gazdagsága igaz próbára tette a fordítókat. Nemcsak szusszal kellett bírniuk, de harmóniaérzékkel is. Óvakodni kellett a képszerűbb népdalnyelvünk hatásától, a nehezen kikerülhető fordulatoktól, ugyanakkor ennek a tömörítő lírai nyelvnek a formájába kellett beleönteni az orosz szöveg epikusabb mondatait. Kormos mintha kevesebb jelzővel, keményebb igékkel fordítana. Metszőbb színeket lát, rejtettebben borzongat, s így ő a mi népdalaink s balladáink költőiségéhez áll közelebb. Rab Zsuzsa viszont megittasulva az orosz szelek és selymek suhogásától, az orosz hetykeségtől és szomorúságtól, színesebbé varázsolja a verset. Az árnyalati különbséget azonban csak a nagyon alapos szem veheti észre. S ha észreveszi, akkor is örül mindkét megoldásnak, mert mindegyikben bent van a nép költészetének gazdasága.
1962 |