Hegedős ének

Vannak korszakok, amikor az emberek ugyanúgy elfelejtenek énekelni, mint gondolkodni. Elfelejtenek vagy meg sem tanulnak. A hetvenegynéhány esztendejére visszatekintő századunk is ezek közé sorolható. Kisebb-nagyobb fölcsillanásaitól eltekintve a felejtés rozsdáját vastagította idegszálainkon és hangszálainkon. S ráadásul nem is úgy rombolt, hogy süketségre vagy némaságra kárhoztatott bennünket, hanem úgy, hogy annyi, de annyi silány dallamot, szöveget, divatos zagyvaságot, zenei giccset zúdított ránk, a Schneider Fánitól kezdve a fán fütyülő pacsirtáig, hogy amikor kedvünk támadt énekelni, minden bárgyúság és duhaj érzelmesség megtörtént velünk, épp csak az nem, az a megtisztulás és üdvösség, amire az éneklés öröme vagy fájdalma szolgál.

Nagy László egyik verssorával jellemezhetném történelmileg és lélektanilag a legpontosabban, mi is történt a kiegyezés utáni korszakok érzelmi közéletében: A BRANYISZKÓI DOBOK LEGURULTAK AZ ORFEUMOKBA! A sziklák és halál csúcsairól a fülledt bársonyok közé. Legurultak, mert a nagyhatalmú szórakoztatóiparnak szüksége volt rájuk. A dzsentri és a vadonatúj nagypolgár élvezkedni és mulatni akart. Otthon lenni a duzzadó, a virágzó, a dunagyöngyének nevezett fővárosban. Ehhez az otthonosság-érzéshez azonban a hazai díszleteket, a hazai érzelmeket avíttnak találta. Egy híg kozmopolitizmus pacsuliillatát is szívesebben szagolták némelyek ebben az országban, mint a diólevélét, az akácvirágét, az országon átfutó záporokét. A természetellenes gazdasági változásokkal párhuzamosan a lelkek is nyegle metamorfózisba estek. És talán sehol se lehetett ezt a sekélyesedést olyan érzékletesen lemérni, mint az énekek világán belül. Az ilyen tiszta és romolhatatlan dalok helyett, mint például Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem, mért nem virágoztál minden fa tetején, elkezdtek hódítani az új, a könnyed, a győzelmes, a fölszabadult slágerek: Lesz maga jusztis az enyém, csak az enyém… Soroljam a többit is? A népdalok világát s a Bartókék világát naponta hátba támadó nótákét, léhácska dalokét? Nem sorolom. Már csak azért sem, mert nem óhajtok megkésetten is habzó szájú Jeremiása lenni ennek a falvédő szövegek szintjén maradó szórakoztató „kultúrának”. Különösen manapság nem, hiszen mintha megindult volna valamiféle természetesebb nedvkeringés. Mintha itt-ott berezdülnének tetszhalott hangszálaink. Mintha az ének, az éneklés közösségeket kapcsolna újra össze. Gondoljunk csak a Röpülj páva országot élénkítő hatására, a százával megalakult népdalkörökre és a városi fiatalság érzékeny, újat akaró csoportjaira, amelyek egy-egy zenekar körül összeverődve, zenében is keresik saját hangjukat, visszalépve a magyar népzenéig, a népek zenéjéig, s ezzel egyidejűleg a legmodernebb költők szellemiségét feszítik ki maguknak suhantató vitorla gyanánt.

Azt hiszem, nem túlzok, ha az ifjúságot mozgató zenei megélénkülés élvonalában a Sebő-együttest látom. Föllépésüktől kezdve kettős törekvés jellemezte elképzelésüket. Az egyik az volt, hogy a hangszeres népzenénket, illetve a hangszer kíséretében énekelhető eredeti népdalainkat minél jelenvalóbbá s minél természetesebbé tegyék napjainkban, elfújva fölülük a téveszmék, a torz hitek s a gyanúsítások ködét; a másik pedig az, hogy verseket zenésítsenek meg, de nem abban a klasszikus értelmű zenei fölfogásban, ahogy egy-egy zeneszerző eddig Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady verseit megzenésítette. A zenei kíséretet szerző Sebő Ferencet nem az érdekelte, hogy a kíséret zeneileg is egyenrangú legyen a szövegekkel, és a hangversenytermekben adják elő frakkban, csokornyakkendőben, hanem az, hogy a dallammal párosuló költeményeket operaházi tagság nélkül is elénekelhessék fiatal lányok és fiúk. Például baráti társaságban, diákmulatságokon, sőt, ha csöndháborítás nem történik, még az utcán is. A „János bácsi a csatában” kezdetű dal szomszédságában, mondjuk, József Attila Medvetáncát, vagy A hetedik című költeményét. Tudom, akadnak, akik a versek népszerűsítésének ezt a módját olcsónak, zenedadogásnak, sőt egyenesen zeneellenesnek tekintik. Finnyásságuk már csak azért is indokolatlan, mert a verssel egyenrangú klasszikus zenekíséret a verset szinte mindig szakrálissá avatja és lefékezi. Többnyire kolonca lesz neki, nem a szárnya.

Sebőék szándéka már kezdettől fogva más cél felé igazodott. A kiválasztott verset ők egy eléggé egyszerű dallam hintájába ültették tudatosan, aztán meglökték, hadd lengjen, suhanjon, hadd fiatalodjék meg a felnőtt érzelem is, és ne féljen játszani, ami komoly, ami szentséges, ami fennkölt. Különösen József Attila, Nagy László, Szécsi Margit modern versei, dalai gazdagodtak új dimenzióval Sebő Ferenc zenei átértelmezésétől.

Ha mindenáron elődöket keresnénk Sebőéknek, talán azokhoz a középkori deákénekesekhez, hegedősökhöz, lantosokhoz kellene visszahátrálnunk, akik századokon át a magasfokú egyházi zene és a népzene között olyan járható utat tapostak, ahonnét mindkettő irányába kilátás nyílott. A Carmina Burana világa dereng föl valahol a háttérben, kicsit még Villoné is, de a virágénekeké mindenképpen. Egy olyan fiatalságnak a szellemi, érzelmi, közösségre áhítozó megnyilatkozása, mely nem tartozott sem a hivatalos egyházi, se a világi méltóságok rendjébe, de joggal érezte, hogy helye van a nap alatt – a szerelem, a játék, a gondolkodás, az ítélkezés és a májusi tündöklések jogán.

Népzene, virágénekek, régi lantosok, citerások emléke s mai költők versei együtt, összehangolva az időben? Nem fából vaskarika ez mégis? A látszatkuszaságot nevezzük inkább gazdag és változatos ötvözetnek. Sebőék pontosan tudják, hogy népdalaink múltra utaló szövegei akkor is időszerűek maradnak, ha az a múlt már végképp a föld alá süllyedt. De ugyanúgy tudják, hogy folyton sarjadnak bennünk olyan új érzelmek, a népdalokétól eltérőek, melyeket csak kortárs költők fejezhetnek ki korszerűen.

Egy irodalomtörténészi leltár szerint Petőfi hetvenöt-nyolcvan verséből – részben vagy egészen – népdal lett. Hogy mi lesz azokból a megzenésített, modern lírai versekből, amelyeket Sebőék bocsátanak útjukra, nem tudom, de talán fölösleges is ezt előre megjósolnunk. Hallgassuk inkább őket kötetlenül, szállást készítve magunkban versnek, zenének és az éneklés jó örömének.