Csipkekoronák

Ritkán bukkanhat gyűjtő s kutató olyan mélységesen mély és gazdag lelőhelyre, mint amilyenre Erdélyi Zsuzsa bukkant. Alig múlt esztendeje, hogy hangfelvevő gépje egy Somogy megyei faluban különös, furcsa, aranyban s vérben térdeplő imádságszöveget rögzített: egy népi eredetű, apokrif imát, s azóta már – amint hallom-olvasom – négy-ötezerre is megszaporodott a hasonló szövegek száma.

Nem tudom, hogy a fölfedezés elsősége is őt illeti-e vagy másokat. Ezt majd eldöntik, és döntsék is el a tudósok. De ha a fölfedezésben nem is: a föltárásban mindenképpen övé az érdem. Ő élte át személyes ügyként, a közhelyszerű „utolsó pillanat” megrázó sürgetését: csodálkozni és örülni később is ráérünk, de vagy most ugrunk fejest az örvénybe, vagy soha, hiszen akiktől gyűjteni lehet, nem újraszülető közösségek tagjai, hanem elszórtan élő idős asszonyok, egyre mélyebbre merülők, egyre hallgatagabbak.

Ne fukarkodjunk hát az igazsággal: mondjuk ki bátran, hogy Erdélyi Zsuzsa helyzetfölismerése, gyors cselekvése és aszkézise nélkül a magyar művelődéstörténet jóval szegényebb maradt volna.

Munkája nyomán egy nem létezőnek, illetve elveszettnek hitt lánc szemei kerültek elő az idő több százados rétegei alól. A máig élő népi imádságokban, a korai magyar középkorral s folytatásként a rá következő századokkal kerülhetünk megejtő közelségbe.

Amit nem őriztek meg a krónikák, holt betűk, följegyzések, kolostorok aranykönyvei, megőrizték a szájról szájra vándorló, eleven imák. Megint csak a nép ideg-raktárai, szív- és csont-kamrái: a sok fájdalommal, a sok élettel és sok halállal megvert öregasszonyok; a lenézettek, a műveletlenek, a parasztok, a sár fekete madarainak látszó szegények, kikben a múlt idők tudása miatt gyakran hatalmasabban élt és lélegzett a történelem, mint nagynevű szereplőiben.

Legendák, Névtelen Jegyzők, s föntmaradt nevű krónikások alaposan áthangolt dokumentumaiból bontogattunk ki sokáig korszakokat. Latin nyelven írt szövegekből valami lélekre, alkatra, belső történésekre utaló bizonyosságot. Vajon ha százennyi latin följegyzésünk maradt volna, mint amennyit ismerünk: tudhatnánk-e magunkról százszor annyit?

Adatokban lehet, de lényegben – nem.

Mert egy-egy korszak, anyanyelven megfogalmazott költői igazságok nélkül – élettelen. Márpedig a középkor magyar nyelvű irodalmát, költészetét eddig jóformán csak a Halotti Beszéd és az Ómagyar Mária-siralom vasszögekkel kivert s virággal koronázott szövege képviselte.

A most felszínre kerülő archaikus népi imák sokat enyhítettek ezen a szánalmas ínségen. Szép számmal akad köztük olyan költői értékű alkotás, amely ugyanazon az áhítatnyelven szólal meg, s ugyanazokkal a forró, csapkodó és látomásos igékkel panaszkodik, mint Geoffroi de Breteuil latin himnusza nyomán magyarul szerzett Mária-siralom. A moldvai csángók közül Baranyába áttelepült Simon Ferenc Józsefné Fazekas Ilona imádságából idézek néhány sort, ki anyjától, nagyanyjától, ők pedig ki tudja, hányadik déd- és ószüléjüktől tanulták.

Az imában Szűz Mária szólongatja sírva Jézust:

 

…Óh, hol voltál, óh, hol voltál óh áldott Szent Fiam! – Óh, én édesanyám, két nap a zsidók kergettek, harmadik napján megfogtak. Vasláncokval kötöztek, vasdárdákval liggattak, vaskesztyűkvel csabbottak. ondok nyálakval töpdöstek, csipkével koronáztak. Keresztfára feszítettek, felemeltek, szent ódalam felnyitották, piros vérem kiontották…

 

Tartalma, történetrendje, fölépítése s csiszolt mondatai alapján ítélve, ki ne sorolná akár ezt a kiszakított részt is a hivatalos egyházi irodalom termése közé? Szinte magunk elé képzelhetjük a kolostor ablakmélyedésében meghúzódó szerzetesköltőt, ki tán épp ezeket a sorokat rója.

Képzeletünk azonban megtévesztő, mert ezeket az imákat nem írta le senki. Szerzőjük, mint a meséké, népdaloké, balladáké – ismeretlen. Elég a változatokat összevetni, az első pillanatban kiderül, hogy nem a szöveghűség tartósította őket, mint a Hiszekegyet vagy a Miatyánkot, hanem a lelki szükség. S ez alakította: csiszolta vagy koptatta is őket. Ki-ki a maga üdvösségét kereste bennük. A sorsára hagyott vagy még inkább a sorsába ragadt nép nemcsak mulatozásaihoz, lakodalmaihoz, temetéseihez „költött” magának dalt, éneket, siratót, de gyakran még az istennel folytatott párbeszédben is önellátásra kényszerült. Saját nyelvén szólt, és a saját létráját támasztotta az égnek. Még a kölcsönigéket is, miket irodalmat ismerő deákoktól hallott, a maga üteméhez és esze járásához igazította. Nem volt temploma s gyóntatópapja, mert nem volt rávaló pénze? Gyónt és imádkozott odahaza, közbenjáró nélkül is. És nem volt előtte vezérfonál? Nem volt előtte az egyháztól szentesített imaszöveg? Emlékezetében még ott rejtegette az ősi varázsszövegek parazsát, a bájoló, a ráolvasó mondókákat. Csak rájuk kellett fújni, és máris megéledt a régi tűz, a régi hit, a régi láz, és jött segítség nélkül a régi forma, a régi ütem.

Kallós Zoltán gyimesközéploki gyűjtéséből másolok ide összehasonlításul egy ráolvasó szövegrészt:

 

Elindult a Boldogságos Szűz Mária, az ő áldott Szent Fiával. Találkozott hetvenhétféle gonosz igízetvel. Hová méssz, te gonosz igízet? Én menyek ennek az Erzsinek piross vérit meginni, szálkás húsát hasogatni. Nem engedem, hogy a piross vérit megigyad, szálkás húsát hasogajjad, hanem menny el oda, ahol a fekete kutyák nem ugatnak, a fekete lovak nem nyerítnek, a szent harangok nem szóllnak, kovászos kenyérvel nem élnek. Menny el fekete fődnek szinnyire, kősziklák gyomrába…

 

Azt hiszem, nem kell hozzá se rendkívüli szem, se rendkívüli fül, hogy észrevegyük: a nép száján kisarjadó ima és ráolvasás ugyanarról a tőről ered. Íme, a keresztény hit s a pogány hit együtt! Ha a szövegek tartalmában szembeszökő is sokszor a különbség, a lélekben az új hit alá is a régi hit borzongása gyújt tüzet. A krisztusi szenvedések egyetemes jajszavait továbbra is az a tagoló, ázsiai ütem tördeli versbe, amely az ősfélelmek, babonák és éjszakai szellemek közt lökte, taszigálta és sodorta. Nem csoda hát, ha az Egyház teológiai képtelenségnek: félig keresztény és félig pogány szövegnek tartotta a nép körében elterjedt imákat.

Még kevésbé, hogy üldözte és tiltotta őket.

Szerencsénkre, ez a tiltás volt máig megőrző balzsamuk.

Föltárásukkal, gyűjtögetésükkel, értelmezésükkel Erdélyi Zsuzsa nem csupán népköltészetünk eddig meglevő műfajait gyarapította, hanem legjelentősebb gyűjtőinkhez hasonlóan olyasmihez is hozzásegített bennünket, ami túl van az imák, a néprajz, a népköltészet világán is: hiányos történelmi, költészeti, szellemi arculatunkat egészíthetjük ki néhány határozottabb alapvonással.