Egykor elindula tizenkét kőmívesNem láttam Déva várát, nem láttam földre roskadó, balladás falait. Mégis emlékszem rá, szavahihető tanúknál is élesebben, mert van emlékem a hiábavaló erőfeszítések másnapjáról, az oltott mész buborékokat vető mocsaráról, az anyasírásról, az áldozatok és az áldozatra kényszerülők elpattanó szeméről. A Kőmíves Kelemenek és Kelemennék, kilépve minden időkből, előttem ölelik át egymást, hogy a következő pillanatban szétszakadjanak, s elinduljanak végzetük felé. Ismert népballadánk, mint a világirodalom minden nagy műve, szigorú és pontos metafora, egyetemessé növesztett jelkép. Eredetében s hatásában is egyenrangú társa a biblia alaptörténeteinek: a paradicsomi kiűzetésnek, az Ígéret Földje vonzó de egyben tragédiát rejtő mondájának; a görög mítoszok jó részének: Sziszüphosznak s a tűzrabló Prométheusznak. A sort nemcsak eredetmondákkal vagy irodalmi példákkal folytathatnám. Szophoklésztől Faulknerig, de a ballada törvényei szerint alakuló életsorsok fölidézésével is. A József Attila-i életmű és a József Attila-i sors a Kőműves Kelemen-i tragédiától teljes. Nem túlzás mindezt belelátni egyetlen népballadába? vagy akár egész balladaköltészetünkbe is? Inkább az ellenkezője túlzás: nem ezt látni meg benne. Goethe a ballada műfaját őstojásnak nevezte, melyből a költészet madara kikel. Tévedése, az irodalomtörténet folyásmentén hátrálva visszafele, nyilvánvaló, de költői melléfogásából az igazság forróbb aranya csöppen, mint a tudósok rendszerező elméjéből. Nem a lényegben, csak a sorrend megállapításában téved. A ballada nem kezdet, inkább összefoglalás. Nem őstojás, inkább sötét ágak közé rakott fészek, honnét a madár, lombot és villámot súrolva kiszáll, illetve ahova visszatér. Ezzel a sorrendcserével, ezzel az utólagos kiigazítással Goethe véleményét kiindulásnak tekinthetjük. Az őstojás szemléletes képzete mellé egy cáfolhatatlan gondolat alapkövét is odarakja. Ezt írja: „A balladában van valami misztérium, anélkül hogy misztikus lenne.” Mi mást jelent ez az egymással szemben álló, de egymásban mégis föloldódó feszültség, mint hogy a műfaj végleteket szikráztat össze: mi mást érzékeltet, mint a műfaj eredendő tágasságát, nyitottságát? A balladákban az emberi világ szemlélésének s költői megragadásának valóban minden lehetséges módja és változata megtalálható: az elbeszélésé, a líráé, a drámáé. Formai gazdagsága is ezzel a műfaji tágassággal magyarázható. Kristályos szerkezetű költői sorait prózai párbeszédek váltják, a zaklatott részletezést az elhallgatás, a csönd szavak nélküli megszólaltatása.
*
A balladák fénykora persze elmúlt, akár az eposzoké, a hősénekeké s annyi más műfajé. A balladaiság ma már jelző, s inkább csak feketén villogó pecsét egy-egy műalkotáson: versen, regényen, drámán vagy filmen. Eljárt fölöttük az idő, főként a műballadák fölött. Népballadáink utóélete mintha más volna. Az idő velük is végzett mindörökre. De úgy léphetett csak rajtuk át, hogy kénytelen volt bebalzsamozni őket. Talán mert kikezdhetetlenebbek voltak? Mert nem irodalmi divat, hanem elemi szükség hívta őket életre? Vagy még inkább azért, mert a hozzájuk méltó igazságszolgáltatást máig se kapták meg, s mindaddig eltemethetetlenül maradnak, míg meg nem kapják? Ma sem értem, mi lehet az oka, hogy míg Bartók és Kodály a népdal, a népzene elszórt szentlászló-pénzeit összegyűjtötte, s nagy tüzű lángban kiolvasztotta, újraedzette – népköltészeti szövegeink s mindenekelőtt népballadáink, az irodalom magaslatairól nézve, mostohább sorsban rekedtek meg. Nem is maguk a balladák, hanem a szellem, amit ki lehetett volna belőlük sisteregtetni. A hagyomány, mint többen is vallják, elsősorban nem tudást, de érzékenységet jelent. Vért és sebeket, megrendülést vagy vigaszt; a kenyér halhatatlan ízét az éhség bármelyik pillanatában. Sajnos, a balladáinkkal kapcsolatos hagyomány inkább a tudást juttatta hatalomra, s nem az érzékenységet. Kezdettől fogva műveltség, szeretet, hozzáértés jellemzi a fölfedezők, a gyűjtők, a tudósok munkáját. Tiszteletet parancsoló névsort írhatnék ide azoknak a nevéből – a múlt század közepétől napjainkig –, akik életüket gyújtották meg s füstölögtették el a balladák tüzén. A titok ettől azonban csak mélyülne. Vajon mért a buzgalom volt mindig rendkívüli, s nem a hatás? Idők múltával is mért csak a múzeumi csönd lett sűrűbb a balladák körül, mint a megrendülésé? A kérdőjelek bozótja egy föltáratlan barlang bejáratát takarja el.
*
Sajnálkozunk és merengünk, hogy egy-két nemzeti drámánkat leszámítva, nincs jelentős drámairodalmunk. Homlokunkat ráncolva soroljuk el az idő előtti elvetélések történelmi és lélektani okait. Ha keserűek és szellemesek vagyunk, azt mondjuk: azért nincsenek drámáink, mert mi inkább éltük, mint írtuk őket. Ha pedig a nemzeti babona szólal meg bennünk, arra hivatkozunk, hogy mi költőiségre ítéltetett nép vagyunk, alkatunk szerint is líraiak, s nincs bennünk drámai érzékenység. Olyasmi ez, mintha ország-világ előtt azt bizonygatnánk, hogy mi, magyarok, általában fül nélkül születünk. Népballadáinkat vajon miféle érzékenység robbantotta ki, ha nem a drámai? Nincs Élektránk, Antigonénk, Hamletünk, ez igaz. Nincs Oidipusz királyunk, Othellónk, de van Kőmíves Kelemenünk, vannak szerelemtől megszállott asszonyaink, Júliákat és Oféliákat is messze hagyók, tűzben elégetettek. Akaraterő és végzet szerint semmivel sem kisebbek amazoknál. A szenvedélynek és halálnak, a korláttalan emberi vágynak s a korlátozónak ugyanazok a szakadékai a lábuk előtt. Ugyanazok a fekete kiáltások és vérben felrobbanó csillagok sebzik föl őket is. A halálra táncoltatott lány ugyanarra a földre zuhan, amelyik a Desdemonákat befogadja. Ne értsen félre senki, nem műveket, csupán érzékenységet hasonlítok össze. Népballadáink jó része magzatburokban bennszorult dráma. Vagyis nemcsak egy műfaj kiteljesedése, de egy hajlam megnyilatkozása is. Tragédia ott van, ahol megoldhatatlan problémák vannak – elmélkedik a drámai gondolkodás alaptörvényéről Ionesco. Egy-két vidám vagy a mese öbleibe tévedő epikus dalunktól eltekintve, ez a kegyetlen szabály sajtolta ki népünk idegrendszeréből is a balladákat. Nem a sors fölötti töprengés, hanem a sorssal való szembefordulás. Nem a megválthatóság vigasza – ellenkezőleg: a megválthatatlanság tudata. Balladáinkban mindig a legteljesebb emberi vágy kerül uralomra, bukik el anélkül, hogy föloldást találna bármiben. A halált s az igazságot igen, de a kétségbeesést vagy a közbeeső reményt nem ismeri a balladát alakító indulat. Ha viszont föllapozzuk hét évszázad magyar verseit, azt láthatjuk, hogy nemzeti költészetünk a legkülönfélébb változatokban ezt ismeri. A remény, mint valami kálváriahegy, mindig fölkínálja megmászható meredélyeit, a kétségbeesés pedig földrebuktató lejtőjét. Vörösmarty végszónak is beillő „Nincsen remény! nincsen remény!” verssorára szinte az önkívület rímelteti rá A vén cigány fölszárnyaló sorait: „Lesz még egyszer ünnep a világon!” Madách jéghideg álmát, a Tragédiát, egyetlen gyertyaszál próbálja fölolvasztani. Ember, küzdj és bízva bízzál! S mi más Jókai megkésett romantikája is, mint puha tollal kitömött párna? A nemzet hajtja le rá álmodni a fejét. Szembefordulás helyett fordul a fal felé. Negyvennyolc tragédiája, a katarzis hullámtörő gátjait megkerülve, fenséges, komor mesékbe torkollik. Időben megszületik a föloldás, hogy a felejtésnek is eljöhessen az ideje. Az ismétlődő dramaturgiai vétségek történelmünkben sorozatosan ilyen „föloldásokat” hoznak. Rákóczi szabadságharcától kezdve a tizenkilences bukásig minden forradalmunkból a dicsőséges napok emlékét véstük agyunkba és a márványtáblákra. Az a látszat, hogy eszméink sose szenvedtek vereséget, elhitette velünk, hogy minket se győztek le soha. Fogyhatott, morzsálódhatott az ország, a valóság ellenében mi mindig megkerestük a fennkölt kibúvókat, a sorsra való áthárítást, vagy a jövő felől áradó vigaszokat. Akik nem keresték, kivétel nélkül a balladahősök sorsára jutottak. Legforradalmibb költőnk Petőfi? Egészítsük ki megrögzött képzetünket azzal, hogy a legdrámaibb. Segesvár nem eszményi elvakultságából, nem kamaszos költői hitéből következik, hanem a cselekvés logikájából. Akár a görög sorstragédiákban. Halála mégsem a katarzist, hanem a legendát segíti megszületni. Alig van árulkodóbb mozzanata történelmünknek, mint hogy a nemzet még sokáig várja „legkisebb fia” visszatérését. A tragédiának hátat fordító tudat talán nem is őrá, de csodára s mesei végkifejletre várakozik. Önismeretem alapján azt még is megkockáztatom, hogy a nemzetnek szinte kapóra jött Petőfi regényes pusztulása: önigazolást kereshetett benne, erkölcsi kárpótlást; a tömegsírokon is diadalt nyerő eszmék fölényét. Hogy a tragédia az eszményítés ilyen fokán eszközzé válik, s a szerencsétlenség újabb sorozatait készíti elő, nagyon kevesen gondolták végig. Hogyan és mikor alakulhatott ki a magyarságban ez a tévesen választó ösztön, nehéz lenne kinyomozni. Annyi bizonyos, hogy a bajok forrása ott fakad föl, ahol a nép s az úgynevezett történelmi magyarság közt a sorozatos földrengések következtében támadt repedések szakadékokká mélyültek. A tizenhatodik és tizenhetedik század művelt s országban gondolkodó magyarja – Németh László szavait idézve – még maga a nép. Eszejárása, nyelve, taglejtései, komor, nyers tárgyilagossága nem a lényegben, legföljebb csak a tanultság mértékében különbözik az alacsonyabb sorsúakétól. Balassa, Bornemisza, Sylvester János, Bethlen Miklós ízlés és megrendülés dolgában sokkal testvéribb közösségben él a dalait s balladáit alakító néppel, mint a tizennyolcadik vagy a tizenkilencedik század első évtizedeinek fölvilágosult magyarja. Egy-egy kivételtől eltekintve, gondoljunk akár a legjobbakra is: Bessenyeire, Batsányira, Kazinczyra, Kölcseyre. Az ízlés nem pusztán széptani fogalom. De ha csak ezt az egy szálat bontja is ki az ember sokféle jelentéskötegéből, meglepő igazsághoz juthat. Népdalaink és népballadáink nemcsak a nyelvi halhatatlanság fölényét őrizték meg a rokokó selypegések, a nemzeti klasszicizmus sóhajai és dörgései fölött, de a világ és az élet szemlélésének a fölényét is. Míg Széphalom csinos kertjében nimfák nyögdécselnek, néhány házzal odább, talán ugyanabban az órában, a nép így szólaltat meg egy erőszakkal eljegyzett hajdan volt lányt, kit kérője ló farkához kötözve hurcol tüskék, bokrok között:
Így szólaltat meg? Vagy így szólal meg általa? Teljesen mindegy. A hasadás így is nyilvánvaló. Nem akarom eltúlozni a vádat, de a nimfáktól a honleányokig, a bús repkényektől a nemzeti megújulás vörös és fekete függönyeiig egyenes út vezet. Ahol a nyelv akkora tengelytörést szenved, mint a széphalmi dombok közt, ott a szekér utasai is agyrázkódást kapnak, s magukhoz térve más emlékezet cserepeit szedik össze, s másféle útirányt választanak. Soha akkora buzgalom Magyarországon, mint a reformkor évtizedeiben! Soha annyi szónoklat, hév s magasfeszültség a lelkekben! De soha annyi nemzet-halál-látomás se a szemek előtt. A földuzzadt cselekvésvágy, ha jó célok felé tör is, nem a nép és a nemzet legsúlyosabb gondjainak a nehezékével tartja magát földközelben – s így természetes is, ha aztán az eszmények világában köt ki. Az eszményekében, ahol nemcsak a levegő magaslati, de a szív érzelmei, a gondolatok is magaslatiak. Ahol a valóságérzék legmagasabb fokú – tehát drámai – tárgyilagosságát valamiféle nemes, történelmi hisztéria váltja föl. Petőfi puszta léte már önmagában is elutasító bírálata ennek a nemes, történelmi hisztériának. A végeredményt, sajnos, nagyon is jól ismerjük. Az „eszményi döntéseket” hajszoló nemzet hatvanhétben, a kiegyezés pillanatában a lehetségesnél is rosszabbul választ. Épp azért, mert eszmeileg és erkölcsiekben roppant össze mindenekelőtt.
*
A népballadák útfélre kerülése újabb bizonyítéka annak, hogy a magyar szellem fejlődéséből hogyan marad ki a magyar nép és a múlt alaptermészete; hogy a megkeményedett dobhártyákról hogyan pattogtak vissza a legtisztább kiáltások. A műveltség első fokon önismeretet jelent. Gondoljuk csak el: micsoda gazdag s kiérlelt önismeret halmozódott föl népi műveltségünkben! Az élet minden mozzanata a legerősebb fényben mutatkozott meg: szerelem, halál, házasságtörés, betyárindulat, betyárhűség, jobbágysors, dévajság, bosszú és bosszúállás, egyszóval minden olyan érzelmi- és szenvedélyrendszer, amely egy népet jellemezhet. De szorítkozzunk csak a népballadákra. Aki azt hinné, hogy bennük csak az éjszaka van jelen, a fojtogató, a csillagtalan, a vér álmaira rátörő – téved. Akármennyire a halál élteti is nagy részüket, a sebek, a kések virradatában a legerősebb életösztön ébred rá önmagára. A halotti ingek vakítóbbak, mint a korai hó, a gyásszal bevont udvarok fölött nem a temetők madarai röpködnek, hanem a megrendülésé. Népballadáink halottjai élőbbek az élőknél, mert jól sejtik, hogy a legfontosabb dolgok halálos értékűek. Micsoda önismeret az, amelynek épp a legértékesebb tulajdonságok kitapintásához nincs érzékszerve? Persze, könnyű volna a magyar klasszicizmus és romantika népi műveltségünk iránti érzéketlenségét a fejlődéssel együtt járó veszteségek számlájára írni. Kétszeresen is könnyű, mert a gondolati érveket, első odafigyelésre, cáfolhatatlannak látszó tények is igazolják. Elsőül az a körülmény, hogy a magyar irodalom megújhodásának pillanataiban népdalainkat és népballadáinkat még avar borítja. Ha zördül is itt-ott fölöttük egy-egy levél, inkább csak eltévedt lépések alatt zördül. Kazinczyék, akik Európa felé fordulva hallgatóztak, hogyan is hallhatták volna meg ezeket az árva s földönfutó neszeket. De fordítsuk most visszájára a kérdést: mért ne hallhatták volna meg? Ha elrejtve lappangott is a nép kultúrája, maga a nép ott volt a szemük előtt, ott élt a kertjük alatt. S ha Csokonainak sikerült fölényesen, könnyedén és mégis a szellem legmagasabb csúcsán összepárosítani a paraszti dalt a rokokó csapongásaival, a somogyi kanásznótát Voltaire fölvilágosult eszméivel, a vállalkozás másoknak is sikerülhetett volna. Vajon csak Kazinczyék nyitottak ablakot Európára? Csokonai költészetében nem a magyarság és Európa összeötvözése történt-e meg, Balassa után másodízben? Csakhogy ezt az öntvényt Kazinczyék, mint elhibázott mintát, a műhelysarokba lökték. A nyelvében megbukó nemzet előbb-utóbb eszméiben is megbukik. Ma már világosan láthatjuk, hogy a nép nyelvével s gondolkodásmódjával beoltott Csokonai kiebrudalása a költészetből, jelképnek tekinthető. A természetességet, az öröklött, ősi zamatot, a nyújtózkodások hajnali örömét száműzték vele együtt nyelvünkből. A mocorgó faágak elhallgattak, mert a szónokok mennydörögni kezdtek. A „lenge párák éjjeli csillagát” elhalványították a bús düledékeken imbolygó fáklyatüzek. Hogy ez a folyamat – előbb az irodalomban, utána pedig a társadalomban – mennyivel bonyolultabb volt, mint amennyire ez a tüskéket villogtató összehasonlítás érzékelteti, magam is jól tudom. Bonyolultabb a fejlődés és az eltévelyedés tekintetében egyaránt. Az 1820 és 1848 között eltelt időben a nemzeti haladás minden jelentős gondolata hangot kapott, még a jobbágyság eltörlésének a gondolata is. De nagyon is igaza van Németh Lászlónak, aki a Kisebbségben című tanulmányában, ezekről az időkről szólva ezt írja: „A gondolkodás végső hitele nem a gondolatban van, valahol mélyebben: a közérzetben… A legigazibb gondolatok: tévedések, s a legnagyobb szellemi tágasság: vakság, ha a közérzet alatta rosszul kever.” Nem tudom, volt-e furcsább, már-már a tudathasadás mélységébe zuhanó közérzete a magyar irodalomnak, mint épp a megújhodás évtizedeiben. A legtisztább szándékok, gondolatok alján sűrű, fekete iszap kavarog. Mintha mások volnának a nappalok, és mások az éjszakák. A nemzetmentő látomások mögül halálbojtosan úsznak elő a hiábavalóság látomásai. Az áthevült agy reményt sugároz, biztató jóslatokat – a magára maradt szív kedélytelenséget. Kölcsey a maga délelőttjén megírta a Husztot: Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl! – s a maga éjszakáján a magyar irodalom egyik legkiábrándultabb versét, a Vanitatum Vanitast. S ugyanígy Széchenyi is, aki délelőttönkint Lánchidat tervez, Al-Dunát szabályoz, megszállottan a nemzeti gazdaságtan szózatát írja prózában, éjszakánként szörnyű dolgokat gyón meg naplójának. Még a szélhámosság, az arcpirító kalandorság gyanújával is megvádolja önmagát. Alkati tulajdonságunk volna tán, hogy kétségbeeséseinkből tudunk igazán erőt meríteni a legnagyobb vállalkozások idején? Széchenyi szájából elhangzik az istenkísértő mondat: Magyarország nem volt, hanem lesz. Amilyen gyönyörű, fölemelő ez eskünek, éppoly riasztó föladatnak. A dráma hősei ilyen fogadkozások miatt szoktak elvérezni. Csoda-e, ha a reformkor idegrendszere zsúfolásig megtelítődött szorongással? S egyébként, rossz közérzetük nemcsak a legyőzötteknek lehet, de azoknak is, akik valami miatt bizonytalannak érzik győzelmüket. Ingatagnak, lebegőnek, még a legtökéletesebben megtervezett Katedrálist is. Széchenyi félálomszerű megőrülésének az a pillanata, amikor Petőfyt (!) édes fiának, Petőfi anyját, Hrúz Máriát eldobott szeretőjének hiszi, a lélek ferdítő tükreivel ha torzan is, mégis felismerhetően, egy romló bűntudat mélyvilágát tükrözteti szemünkbe. Petőfi nemcsak a költőt, nemcsak a forradalmárt, vagy másként fogalmazva: jobbik énjét jelenthette zavarodott tudatának, hanem kicsit a népet is, melyet ő úgy akart megváltani, hogy nem vállalt igazán. Petőfi közérzete mért volt kevésbé ingatag, válságoktól kevésbé szétzilált, mint a reformkor legnagyobbra vállalkozó férfiaié? Talán mert ő kisebbre tekintett, és kevesebbre vállalkozott? Vagy mert a nehezebb munkát, a nemzet ébresztését nekik kellett elvégezniük? Sőt, bolygassuk meg a legkényesebb kérdést is: talán azért, mert Petőfi, vére szerint, nem volt magyar, s így a történelmet inkább akaratában hordozhatta, s nem az emlékezetében? A reformkor történelmi tudata, valljuk be, sokkal holdvilágosabb mezőkőn hajtja föl a vadat, mint a bölcsőnkbe idegenként beleszülető Petőfié. Petőfi Árpád helyett Dózsát és Rákóczit támasztja föl. Neki nem a dicsőség hajtóerejére s nem is reményre, hanem tömegekre van szüksége. A romantikát maga mögött hagyva, így tör egy új, szenvedélyes tárgyilagosság irányába. A Széchenyi s Kossuth közti dráma csak a remek színpadi beállítás következtében hatott és hathat még ma is történelmünk legszikrázóbb alaphelyzetének. Úgy is mondhatnám, hogy egy romantikus múltszemlélet páholyából. Széchenyi és Petőfi, illetve Kossuth és Petőfi összefeszüléséből bontható ki korhűen 48 drámája. Egy ilyen elképzelt dráma egyúttal a nemzeti romantika, s ebből a romantikából mindmáig táplálkozó gondolkodásmódunk és érzékenységünk bírálata is lehetne. Egyik legfontosabb mondata így csattanna föl ennek a drámának: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata…” Petőfi esztétikai jelmondatában mindenekelőtt a politika jut szóhoz. A népképviselet gondolata, mely röpiratokon is szétszórható. Nagy bennem a kísértés, hogy amit Petőfi a politika oldaláról állít, én az esztétika oldaláról kíséreljem bizonyítani.
*
Amelyik népnek gazdag népköltészete van, esztétikai ösztöne, vagy ahogy tetszik: esztétikai tudata se lehet vérszegény. Mondjuk, egy ballada megszületéséhez, csiszolásához – vagy ha átvétel, akkor az áthangszereléshez – semmivel se kell kevesebb képesség, mint helyesen ítélni meg az emberi lét ilyen vagy olyan nagy kérdéseit. Helyesen ítélni meg a cselekvést, a félreállást, a bűnt, a hűséget, a halált – hisz a közben az erőfeszítés közben, hogy mű jöhessen világra és fönnmaradhasson, mindezzel szembe kell nézni. Irodalomtörténetünk eddig csak leereszkedő nagyrabecsüléssel, az ártatlanságnak, a hamvasságnak kijáró tisztelettel foglalkozott a népköltészet esztétikai értékeivel. Pedig ha Illyés Fáklyalángjában Józsa történelmi érvénnyel kérdezheti meg a népet testvérként emlegető kormányférfiaktól, hogy „az urak közt itt hány a jobbágy?” – nem kérdezhetjük-e meg ugyanígy, hogy esztétikai ítéleteink közé vegyült-e méltó arányban ízlés és tanulság a történelem alá szorultakéból? Líránkba, százhúsz év óta, sok minden fölszívódott. Korántsem annyi, mint amennyi fölszívódhatott volna. A realizmus sűrű, kötött talaja épp a legmélyebb rétegekből fölgyöngyöző nedvességet, a legértékesebb ásványi sókat nem eresztette át. Petőfi, Arany s Erdélyi József költészetében diadalra jut ugyan a népies költészet elve, de a főszólamot hitelesítő hangok szinte egyáltalán nem szólaltak meg. Magyarázkodás helyett egy világító nevet írok ide: Lorcáét. De inkább csak jelkép vagy értelmező hasonlat gyanánt, s nem minősítésül. Lorca ihlete, szürrealizmusba oltva, először talál rá Európában a népköltészet igazi forrásvidékére. Először végzi el a történelemben két ágra szakadt irány: a műköltészet és a népköltészet egymásba ömlesztését. Műveit nem népképviseleti eszmék, nem történelmi fájdalmak ragadják magasba, mint a mi költőinkét, hanem valamiféle közös érzékenységből fakadó önkívület. Aki verseit olvassa, látja a salétromvirágokból épült korlátokat, melyekről egy halált szemlélő nép tekint a világba; látja a zenének, a táncnak, a bikaszarvaknak, a vér saraboló szerszámainak kiszolgáltatott országot; cigányok, parasztok, dühöngő szentek, főpapok, vásári szajhák s hangyakoszorús szüzek karneválját az időben; a citromból aranykönnyet facsaró kezek részegségét, a büszkén kitárt sebeket. Egyszóval Lorcában az egész spanyolságot: hajlamait, szellemiségét, idegrendszere titkos rázkódását. Költészetünk Juhász Ferenc néhány korábbi, bartóki méretű versével s Nagy László egyre öntörvényűbb s ugyancsak bartóki és lorcai méretű műveivel példázza, hogy mi mindenre adhatott volna, illetve adhat ösztönzést a népköltészet. Ez azonban még mindig csak az egy szálon futtatott, magasfeszültségű hatás kisülése: a líráé. A népköltészetben jelen lévő drámaiság, amint már utaltam rá, nemcsak hogy nem színezte át esztétikai tudatunkat, de kisebb fuvallatoktól eltekintve, meg sem érintette. Hallom máris az ellenvetéseket: na és Arany, Erdélyi János, Greguss, Gyulai Pál, Kriza és a többiek? Ők talán vakok és süketek voltak? Nem ismerték föl a népballadák valódi értékeit? De fölismerték! Ami csodálni való volt bennük, megcsodálták, ami irigylésre méltó, azt őszintén irigyelték. Sőt, minél alaposabban vizsgálták, elemezték a műfajt, annál több magasztalni valót találtak a részletekben: a nyelvben, a balladai homályban, a célratörő szerkezetben. Csakhogy a műfajt nem a nép, de egy kijegecesedett nemzeti irodalom szellemisége felől közelítették meg. Ahelyett, hogy idomultak volna barbárabb, ősibb természetéhez, a maguk romantikus vagy realista ízléséhez idomították. Semmi se jellemzőbb, mint Greguss véleménye, aki meghatározza a ballada műfaját, s elméletét Arany balladáival igazolja. „A tősgyökeres magyar népi elemet – írja Greguss – önállóan, teljes erejében és bájában, csak Arany tüntette föl a balladában, habár az idegen befolyás nyoma, nevezetesen a skót-angol népköltészet hatása nála is megmutatkozik. Ő állott igazán a népköltészet, mégpedig a magyar népköltészet alapjára, ő fejtette ki műalkotásait a népeszmélet naívságából, ő állította helyre a megszakadt kapcsolatot mű- meg népköltészet között… és ha a ballada, különösen a magyar ballada elméletét meg akarjuk állapítani, ezt könnyebben megtehetőnk csakis Arany balladái alapján, mint összes többi műköltészetünk segélyével, de Arany balladái nélkül.” Hogy Greguss és mások mennyire a saját ízlésük vályogvetőjébe gyömöszölték bele a népballadákat, épp az Arannyal való példázgatásból derül ki. Az Arany-balladák lényegük s belső ajzottságuk szerint sokkal közelebb állnak a romantikus lírához, mint a népballadákhoz. Közelebb a lélek öngyötrő éjszakájához, mint a végzetet elfogadó dachoz. Az Arany-ballada: állapotlíra, hangulatlíra, önvallomás. Nem a tárgyuk, a légkörük nyomasztó. Bűn és bűntudat viharzik bennük, az elhibázott cselekvés késői fölismerése. Mi lett volna Petőfivel, ha túléli a vereséget? – hangzik el száz egynéhány év óta újra és újra a kérdés. Nyilván megőrül! Ez rá a közhelyszerű válasz. Arany balladáiban a megőrülés mozzanata a maga teljességében és szánalmas pompájában ugyanilyen nyilvánvalóan jelenik meg. De még tovább megyek: Vörösmarty és Széchenyi elborult elméje ugyanabban a sötét erdőben téved el, ahonnét az Arany-balladák vijjogva kirepülnek. Ha pedig ennyire hasonló az idegrendszer válasza a végső dolgokban, akkor közös a kiindulásban is. Közös a hitben, a reménykedésben, a jóslatokban. Aranyban tehát nem a „népköltő”, hanem a nemzeti költő szólal meg a balladák kísérteties torokhangján. Ha bizonyos fokig lehetetlen is, mindenképpen tanulságos a kétféle lélek válaszát ilyen értelemben összehasonlítani: Aranyét és a népballadákét. Arany balladáiban – a történelmi tárgyúakról most nem beszélek – a lelkiismeret úgy végzi el a maga tatárdúlását, hogy nyomában többnyire fölperzselt lélek, szétdúlt arc marad; kísértetjáró órák, éjszakai fölriadások, Kund Abigél-i eszelősség. Népballadáink viszont, egy-két rendhagyó esettől eltekintve, egyáltalán nem ismerik a megőrülésben föloldást találó befejezést. Mintha kitérőnek tekitenék. Példának említem a kegyetlen anya balladáját. Budai Ilona ablakában könyököl. Rémülten hallja, hogy ellenség fosztogatja a környéket. Eszébe jut rejtegetett kincsesládája. Mi lesz, ha elrabolják tőle? Fiával, lányával és kincsesládájával együtt sötét rengetegbe menekül. Menekülés közben mintha a lovak dobogását hallaná maga mögött. Egyre jobban hatalmába keríti a félelem. Választania kell: vagy a gyerekeiről mond le, akik akadályozzák a menekülésben, vagy összekuporgatott kincseiről. Budai Ilona a gyerekeit hagyja el.
Döntése világos, egyértelmű. Indokai is azok. Pőre igazságérzetünk alapján meg is adhatnánk a fölmentést, mert kegyetlensége nem az övé: a világ és a társadalmi lét közt meghúzódó kegyetlenség ez. De a sötét rengeteg közepén, egy tisztásra jutva, az asszony szembetalálkozik végzetével. Bivalytehenet lát, ki esetlen bornyát szarva között menti. Az állat magasabb rendű anyai ösztöne porig alázza Budai Ilonát. Föltámad benne a lelkiismeret, de bűnét jóvátenni már nincs módja, mert megtagadott gyerekei most őt tagadják meg. Kiürül körülötte a világ. Szakadékok nem a lába alatt, a szívében keletkeznek. Az önvád ezen a ponton zajtalanul is tébolyba fordulhatna át. Budai Ilona azonban tiszta tudattal, a fájdalom végső világosságában is állva marad.
A szembenézésnek, a bűn fölvállalásának ugyanezt a dermesztő aranyszabályát találjuk meg a gyerekei csontvázával hazaérkező s a küszöbön holtan összerogyó Gyönyörű Bán Kata balladájában is; ugyanezt a Kádár Katában, a Molnár Annában, a Barcsai szeretőjében s még jónéhányban. Ide sorolhatnám végül a betyárballadákat is, persze azzal az elhatároló megjegyzéssel, hogy bár ugyanolyan tragikusak, mint a régiek, de a tragédia nem magukban a balladákban zajlik, hanem a balladákon kívül a valóságban. Ez a kitérők nélküli, kíméletlen dramaturgia nem csupán a műfaj törvényeiből villámlik elő, hanem egy másfajta gondolkodás sűrűségéből is. Tudomásom szerint Kemény Zsigmond sejti meg egyedül, hogy mennyire más a népballadáinkat – főleg az ószékely népballadákat – előreröpítő végzet, mint amihez a nemzeti önismeret, a nemzeti irodalom szolgáltat előjeleket. „Ez az a hang, miért odaadnám minden regényemet” – írja a balladák kapcsán egyik levelében. Ha esztétikai véleményét a továbbiakban nem köti is oda a balladákhoz, meghatározó szellemként minden gondolata alatt ott hullámoztatja. Ezt írja egyik tanulmányában: „1830 óta 1848-ig a magyar irodalom aránylag keveset törődve a múlt eszmekincseivel és hagyományaival, csak előre tekintett, s egybeköttetés nélkül a régivel, az átélttel kívánt élni a jelenben s hatni a jövőre”, holott, fejtegeti tovább, csakis a hátra-és előretekintés az egyedüli biztosítéka annak, hogy az irodalmak férfikorukba lépjenek, és százados műveket alkossanak. Hogy a nagy kornak, a magyar romantikának az ilyen egyértelmű elutasításában mennyi az igazság, és mennyi a csalódás okozta fájdalom vagy elfogultság, most ne méricskéljük. Annyi bizonyos, hogy Kemény, szigorú ítélete ellenére is, először óhajt irodalmunk alá más alapkövet rakni, mint amire a romantika építkezett. Innét hallgatózva visszafelé, a balladák méltatását még tisztábban és még pontosabban megérthetjük. Mintha Adyt vagy Bartókot hallanánk. A hang emlegetésével Kemény tehát nem a balladás hangvétel hiányát kéri számon irodalmunktól, hanem a balladákat jellemző drámai és gondolati alaprajzot. A műfaj felületi borzongásai helyett sokkal inkább a bennük föltáruló egyetemességet. Gondolatait meghosszabbítva, már-már az a rejtély izgatja, hogy irodalmunk milyen minta alapján törhetne ki nemzeti zártságból. Vajon nem túlzás egyetemességet emlegetni népballadáinkkal kapcsolatban? Nem egy rossz pillanatban született rögeszme kamaszos égdöngetése? Esztétikai tágasságukat eddig még senki se tagadta. De nem fölcsigázott képzelet lát-e bennük másfajta szellemi és lelki útmutatást és útravalót, mint amit a művelt irodalom fölkínál? Ismét Németh Lászlóra hivatkozom. Irodalmunk legtitkosabb betegségét fedezi föl, mikor megállapítja, hogy helyzeteinkben mindig több a tragikus, mint ami ebből megmutatkozik. Arany öncsonkító lezártságát idézi, Berzsenyi oroszlánődöngését a niklai fák alatt, Vörösmarty emberi roskatagságát „az elismert lángész trónusában”, Kemény bukott kérőre emlékeztető kikosaraztatását nemzetétől. Látleletét kiegészíthetjük azzal, hogy ami végül is megmutatkozik, többnyire már későn. Ha pedig ez törvény, akkor ezzel egy törvény lepleződik le. Társadalmi életünkben a félmegoldások örökös ismétlődése és szellemi életünkben ugyanígy a végletektől való örökös tartózkodás. Ezt bizonyítja az is, hogy nincsenek se nagy színpadi tragédiáink, se vérmes, dévaj, boszorkányos vígjátékaink. Esztétikánk valamiféle belső önfegyelem miatt a két véglet között helyezkedik el. Még pontosabban: imbolyog. Az ember tragédiája a maga nemében remekmű. De hogy mennyire csak a tudat műve, vagyis mennyire egy lefokozottság eredménye, épp a befejezésből derül ki. Eddig még mindenki úgy értelmezte a biztató végszavakat, hogy a szenvedély ellenében a győzedelmeskedő emberi belátás íratja le őket Madáchcsal. Szerintem a fordítottja igaz. Madáchban nem az ész, hanem a megriadt életösztön fogalmaz. Akár tetszik, akár nem, ezzel a befejezéssel Madách sokkal közelebb kerül az imádkozókhoz, a megriadt reménykedőkhöz, az álmokat tovább őrző Jókaihoz, mint a végső tragikus fölismerésekhez. Ahhoz, hogy újjászülessünk, előbb el kell pusztítani önmagunkat. Madách pusztán a kísérletezésig jut el. A jelképes szikla széléről mindig visszalép, s jogot a visszalépéshez épp azáltal szerez, hogy történelmi álmot álmodik végig. A Történelem mindig győz, tehát vele együtt az Ember is mindig győztes. Ez így lefegyverző igazság, de mit kezdhetünk vele? A madáchi befejezés kicsit olyasmi, mintha az utolsó pillanatban Shakespeare kikapná Hamlet kezéből a tőrt, nehogy az utána következő királyfiak eltanulják tőle a gyilkolás művészetét. Ahogy Aranyban a megőrülés, Madáchban a szép és nemes belátás jelenti a líra győzelmét a drámai végiggondolásokkal szemben. Ortutay és Kriza Ildikó újabban megjelent Magyar népballadák kötetében bukkantam rá a Kőműves Kelemen egyik ismeretlen változatára. Ez a változat, legnagyobb meglepetésemre, prózában folytatódik. Érdekessége mégsem ez, hanem a jóra forduló befejezés. Ebben a változatban a befalazott asszony életben marad, s így szüli meg kicsi fiát. Aztán hét évig nevelgeti a falba zárva. Ez alatt a hét esztendő alatt Kőműves Kelemen hűségesen gyászolja. De a hét év elmúltával új lakodalomra készül. Megérzi ezt a befalazott feleség – s ahogy a szöveg mondja –, szétlökkinti a falat, és kicsi fiával útnak indul hazafelé. Mikor a kapu elé érnek, az asszony leveti utolsó rongyát, s rátekeri fiára. Szájába pedig a mátkagyűrűjét teszi, s kioktatja, menjen be egyenesen a násznép közé, álljon meg Kőműves Kelemen előtt, köszöntse fel, s ha már ivott, lökje be nyelvével a pohárba a gyűrűt. A gyerek be is megy. Csak nagy nehezen jut apja elé. Fölköszönti, iszik, visszaadja a poharat. Kőműves Kelemen, ahogy szokás, kiissza a maradékot; a szája pereméhez ér valami, megnézi – hát látja, hogy ez az ő régi mátkagyűrűje. Megkérdi a gyerektől, kitől kapta a gyűrűt. A gyerek megmondja. Kőműves Kelemen kimegy. Amikor meglátja régi asszonyát mezítelenül, visszamegy a házba, leszedi az új asszonyról a selyemszoknyát, a bársony ingvállat, a gyöngyöket, az arany ékszereket, kiviszi s ráadja a régi asszonyra. S mikor behozza az egyik ajtón, a másikon kimegy az új asszony a násznéppel. Erre a szürrealista elemeket is megvillantó módosulásra könnyű volna ráfogni, hogy a fölhígulás eredménye. Az is, de nem csupán az. Sokkal inkább a madáchi befejezést kikényszerítő ösztön uralomra jutása. Ha alig hallhatóan is, de ugyanannak a húrnak a megpendülése, amely nemzeti költészetünkben, a végső keserűségek idején teljes hangerővel szólal meg. A szörnyű mutatvány után hadd jöjjön valami megnyugtató föloldás! A visszafojtott lélegzet után hadd szívjuk teli a tüdőnket a részegítő levegővel! Ki tagadná, hogy ez nem természetes igény, akár az egyén, akár egy nemzet életében? Ugyanakkor ki ne tagadná, hogy ebben a föloldást kereső szándékban a mese, a képzelet, a sóvárgás aranyával befuttatott igazságérzet vakít a valóság helyett. A csoda veszi át a főszerepet, hogy a jóvátehetetlen dolgokat helyrehozza. Tudom, a csoda: az ember meghosszabbított élete. De csak a meghosszabbított! A még jóvá nem hagyott jövő! Élni lehetetlen nélküle, mégis nélküle kell. A mese, e megelőző mondat első felének, a ballada pedig a mondat második felének szárnyat adó műfaja. A mesék ugyanis mindig igazságot szolgáltatnak, ami egyúttal a Jó mindenekfölötti győzelmét jelenti – a balladák viszont elsősorban azt érzékeltetik, hogy az emberi lét problémái milyen hatalmasak. Ez az az esztétikai mélyréteg, ahol népballadáink nemcsak a drámai műfajokkal, de a világirodalom minden jelentős alkotásával közeli rokonságot tartanak. A belőlük kiszabadítható szellemiség itt mutat más irányba, mint amerre nemzeti irodalmunk jelzőtáblái mutatnak. Nem arról van szó, hogy irodalmunk vakon fut el a kazaltűzként föllángoló végső kérdések mellett. Inkább arról, hogy a száz változatban előtörő lenni vagy nem lenni kérdéseit mindig a nemzet lenni vagy nem lenni kérdéseinek a magaslatáról válaszolja meg. S ez, a romantika által kiművelt érzékenység, folyton fölállítja a maga időzített csapdáit. A túlméretezett felelősség kínzókamráiban a döntések s a választások is túlméretezettek, tehát már eleve eltorzulnak. Magyarán szólva: ha egy nemzet a végső legyőzetésében se jut Antigoné, Élektra, Hamlet vagy József Attila sorsára, mindig van miből táplálkoznia a reménynek. Ez a remény pedig új hitet s új gondolatot keres. Az új hit szabadságvágyat szül, a szabadságvágy pedig életre hívja elnyomóit. A kör azonos módon zárul következő alkalommal is, mert azonos a kiindulás. Állandóan a nemzetet gyömködni bele egy kémcsőbe, lehetetlen vállalkozás. Hisz még a legtörékenyebb nemzet is mindig túl nagy szikla ahhoz, hogy a lét sejtekre is kiható törvényeit rajta vizsgáljuk. A vizsgálandó anyag már a tömegével is ellenáll. És különben is az ember csak a saját fájdalmát ismerheti igazán – egy korszakét, egy nemzetét vagy másokét, csupán csak vállalhatja.
*
Tökéletesen félreért, aki azt hiszi, hogy népballadáinkat azért magasztalom, mert hőseikből hiányzik ez a nemzeti sorstudat. Csoda lenne, ha nem hiányozna. Azáltal, hogy a nép századokig kívül maradt a kerítésen, természetes, hogy a nemzettudat alakításában se kaphatott semmilyen szerepet. Balladáinkban nem az irodalommal összehasonlítható témák, gondolatok jelenléte vagy hiánya mérvadó, hanem a cselekvés és a helyzetfölismerés másfajta képessége. Balladáink például sosem ismerik a nem-cselekvés bűnét, amit irodalmunk s így lelkiismeretünk nagyon is sokféle változatban ismer. A ballada sose kaland, sose fölbuzdulás, sose századoknak szóló hév – mindig választás. De lépjünk még tovább! Költészetünkben – áttételesen: lelki magatartásunkban – az eszmékhez s az emberi méltósághoz való örökös ragaszkodás a lélek bizonyos fokú lezártáságára utal. Mondhatnánk, bezártságára. Klasszikus balladáink elrúgják magukat ettől az egyértelmű lezártságtól. Pontosan éreztetik, hogy a cselekvés sosem egyértelmű, hisz már kibontakozása pillanatában fölidézi a tisztátalanság helyzetét is. Cselekedni bűn, nem cselekedni szintén – ez a kiindulásuk. Ebből következik, hogy az egyén se sóhajjal, sem a jövőre való fellebbezéssel nem térhet ki a választás elől, mert ha kitér, megszűnik egyén lenni. Kőműves Kelemen ezért nem szegheti meg fogadalmát. Sallai Szép Kata ezért nem maradhat otthon, mikor fenyegetően táncba szólítják, Bodor Katalina ezért kötteti inkább magát oda Rákóczi kis úrfi lovához, mert halottként is szabadabbnak hiszi magát, mint kiszolgáltatottan lenni menyasszonynak. Balladáink nem csupán e szerint az egyetlen cselekvésminta szerint épülnek föl. Ahogy népdalaink közt minden, Európában eleddig történelmileg kialakult stílusnak: realizmusnak, szürrealizmusnak, szimbolizmusnak is megtalálhatjuk az őspéldáját – balladáinkban ugyanúgy megtalálhatjuk a Shakespeare-i, a schilleri vagy akár a sartre-i tragikum ősképletét is. A Halálra táncoltatott lány önkívületig fokozódó iramában s a halott lányra holtan bukó Darvas Kis Kelemen pusztulásában vajon nem az a shakespeare-i tragikumfajta fedezhető-e föl, amely szerint a cselekvés nemcsak hogy kikerülhetetlen, de kibontakozása közben szinte kivétel nélkül őrjöngésbe csap át, majd önállósul, s külön végzetként fölébe kerül magának a cselekvőnek is, és őt is elpusztítja. Vagy ha nem ijed meg az ember a szokatlannak tetsző képzettársításoktól, a balladákat kilökő mélységben vajon nem bukkanhat-e rá a sartre-i szabadságfogalom, a sartre-i tragikum tűzmagjára? Gondoljuk csak el: a balladák vallásos korban születnek. A Föld fölé, mint valami hatalmas bazilikakupola, feszül a menny. Az Isten hűbérura még a legutolsó fűszálnak is. Ő a kegyelem királya és a bosszúé. Mit vesz tudomásul ebből a ballada? Szinte semmit! Legnagyobb részük azt sugallja, hogy „egyedül vagyunk, könyörtelenül”; hogy az ember magára hagyatottságában maga dönt sorsa felől. Ha nem ezt sugallná, akkor a balladák hősei cselekvés helyett fohászkodnának. Vagy ha már elkövették a bűnt, meredek létrákat támasztva az égnek, kapaszkodnának fölfelé bűnbocsánatért. De sem ima, se fohász, se liliomokhoz való dörgölődzés a balladákban! Helyettük szenvedés van és átok. Ártatlan sírás, mezőket betöltő. Vérré váló törülközők s víg halotti ágyak. Csupa emberi történet, csupa emberi esendőség vagy nagyság. A gondolat más oldalról is megközelíthető. Míg a keresztény egyház a jó és a gonosz szembenállására építi föl dramaturgiáját, népballadáink zömét magasabb rendű dramaturgia uralja. Csak a bűnt és a bűnhődést ismerik, a megbocsátás keresztényi erényét félrelökik. Vagy kétféle vétség, vagy kétféle tisztesség kerül bennük szembe egymással. Mégpedig azonos hevületű vagy azonos erejű igazság. A hősök általában nem jellemük különbözősége miatt, de egy helyzet miatt ütköznek össze. Nem szörnyetegek tehát, mint ahogyan a lélektani árnyalásokat hiányoló agy hiszi róluk – a helyzet szörnyű csupán, ami szembefordítja őket. Ezért az ítélet nem a gyilkosságok vagy a cselszövések titkos éjszakáin zajlik, hanem egy bizonyos komorságú drámai szertartás napvilágánál. Az áldozatoknak még idejük is van fölmérni végzetüket. Az eladott lány nem az utolsó pillanatban, de már előre megtudja, hogy az anyja milyen sorsra szánta.
A balladák jó része nemcsak az egyén szemszögéből fölmért világot tükrözi, nemcsak a korlátok előérzetét, de az ember szabadságvágyát is. A nyílt szembeszegülést. A maga korában a ballada egyúttal a lázadás műfaja is.
*
Amilyen magasrendű gondolkodás és emberismeret – ugyanolyan tiszta költőiség csákányozható elő mélyükből. A balladák legmagasabb rendű formája a megrendülés. Ezt segíti elő a szerkezetük, ennek eszköze a nyelv, amely mindenütt követi a szenvedély útját, követi a fájdalmakét. A halál kamillaszemei világítanak ki a szavak mögül; ég és föld sebei fakadnak föl bennük, mihelyt az ártatlanul halálra rugdalt Kálnoki Zsófika testén is kifakadnak.
Érdemes megfigyelni, hogy a legfojtogatóbb Arany-balladák képi világa mennyivel realistább, mennyivel „irodalmibb”, mint a hasonló sűrűségű népballadáké. Nem értékítélet gyanánt, csupán a szellem működésének érzékeltetésére idézem föl az elátkozás közismert motívumát. A Szondi két apródját így fejezi be Arany:
Fehér László balladájában Fehér Anna pedig így átkozza meg gyalázatba döntőjét, testvérbátyja gyilkosát:
A modern költészet ismerője is elámul néha a balladás nyelv, az ábrázolás, a szürrealizmusba hajló helyzetek villámlásait figyelve. Lorca azt írja a duendéről, hogy fölkutatásához nincs se térkép, se gyakorlat. A duende sötét és reszkető. Ez a fekete hang maga a titok. Nem mondhatunk-e mi is hasonlót népballadáinkról? Akár a hozzájuk tartozó dallam nélkül is, pusztán a szöveget hallgatva. Idézzük föl a legjobbak közül a Barcsai szeretőjét. Ez a ballada, úgy ahogy van, szürrealista látomás. Költői képei csupaszabbak és stilizáltabbak, mint Hieronymus Bosch látomásfestményei, de szerintem csupaszságukban is hatalmasabbak. Abszurditást és valóságfölöttiséget már nem csupán a nyelv sejtet, hanem a helyzetek is. Maga a cselekvés. A történet egyszerű. A férj hűtlenségen kapja rajta asszonyát. Joga van ahhoz, hogy megölje. Ennyit mindnyájan megtudhatunk a középkori törvénykönyvekből is. Ami viszont szemünk előtt játszódik le a balladában, az már a törvényen kívüliség állapotában születik. A költészet lorcai sötétjében. A férj nem egyszerűen megöli, hanem elégeti asszonyát. De mivel az elégetés is csak durva hóhérmunka lenne, s nem igazságtevés, a valóságban lelepleződött dráma helyett a ballada egy drámát készít elő:
A dráma ezen a ponton egy pillanatra elbizonytalanodik. Már-már azt hisszük, a férj megelégszik felesége „erkölcsi halálával”, a pellengérre állítást idéző megszégyenítéssel. De a továbbiakban rögtön kiderül, hogy mit szolgált a tragédia késleltetése. A költői igazságszolgáltatás kapott tőle még kíméletlenebb lendületet:
Ha ezzel zárul a ballada, akkor is a valóság fölötti vég-okok körébe jut. Meglepetésünkre azonban van ereje még följebbre csavarni a lángot. Ahol saját törvényei már akadályoznák, nyomban megteremti ott a korlátok ellenpontját, hogy ezáltal váljék korláttalanná. Az utolsó szakaszban a kegyetlenség furulyakísérettel tör be az abszurditások világába.
Honnét tör föl ez a mindenkori realizmust is árnyékba borító képzelet? Meggyőződésem, hogy épp a valóságból. Nincsenek bizonyítékaim, csupán ösztönöm súgja, hogy az égő asszony mellé odaállított oláh furulyás és cigány hegedűs, a költői képzelet alapján, rokona amaz oláh furulyásoknak, cigány hegedűsöknek, akik az elégetett Dózsa fejénél muzsikáltak. A parasztkirály kivégzése a kegyetlenség nagy, mesteri mutatványa volt. Pontos és kidolgozott „remekmű” a valóságban, és ugyanilyen hatalmas megrázkódtatás a lélekben. Azt is mondhatnám, hogy Dózsa elégetését költői különössége emelte a középkor máglyahalálai fölé. A balladát alakító szellemnek tehát kész minta kínálkozott a kegyetlenség ábrázolására. E vakmerőnek tetsző állítást több oldalról is bizonyíthatom. Első érvem az, hogy a kelet-európai balladaköltészetben több helyen is fölbukkanó hűtlen feleség témája az elégetés szertartásos mozzanatát nem ismeri. Vagy ha igen – mint például a szerb-horvát ballada –, csak a hajánál meggyújtott asszony könyörgő alakját idézi föl. A bosszúálló férj, minden segédlet nélkül, maga végzi el hóhérlását. Szó sincs itt arról a költői többletről, amely a fuvolaszó s a fülsértő hegedűszó árvaságából elősajdul. A másik érvem talán egy árnyalattal még ennél is fontosabb. Balladáinkban nemcsak ennek a Dózsát idéző megrendülésnek a költői áttételét találjuk meg. Emlékezzünk csak a halálra táncoltatott lány ünnepélyes öltözködésére. Legszebb ruháit veszi föl, és zsebét megrakatja még arannyal s ezüsttel is. Akárcsak Zrínyi, szigetvári kitörése előtt, csontjaiban a halál bizonyosságával. Erőltetett képzettársítás – mondhatná bárki, hisz ismeretes, hogy a középkorban minden útra induló pénzt rak a zsebébe, ha netán meghal, pénzéért eltemessék. Ahogy a mohamedánok vallását tagadó Zrínyi nem gondolhatott erre, ugyanúgy nem gondolhatott rá Sallai Szép Kata se. Az arany, az ezüst önbecsülésük és büszkeségük jelképe volt. Még ezzel is fölibe akartak kerülni legyőzőiknek. Akadna példa más is, de talán ebből a kettőből is kihámozható, hogy a nagy emlékeket őrző nép milyen kifinomult művészi ösztönnel uralja a valóságot. Nem a tényeket – a megrendüléssé sűrűsödött élményt szólaltatja meg. A lélekben átalakított hatást. Ha kell, túloz a végletekig, s félelem nélkül nagyít föl részleteket, mert ugyanúgy ismeri szerepüket, akár a legmodernebb filmművészet. Néha egy vérrel telialudt csizma, egy fokos, holtakból kisarjadó kápolnavirág elegendő ahhoz, hogy a mindennapi dolgok a létezés dolgai közé fölnőjenek. Másfajta hajlamot, érzékenységet, művészi idomot emlegettem népballadáink kapcsán, mint amit nemzeti irodalmunk kifejlesztett bennünk? Másfajta kiindulást a gondolkodásban és a cselekvésben? Vajon nem omlik-e össze ez az egész kártyavár, ha mindezek után bűnbánóan ki kell mondanom, hogy népballadáink „nem sajátosan magyar képződmények”. És épp eredetüket tekintve nem azok. Java részük idegen földben, idegen ég alatt, idegen időkben csírázott ki. Bármilyen furcsa, de ennek a megvallásától félek legkevésbé. Mert ha igaz, hogy a népek legnagyobb erényeikkel nyúlnak föl a szellem nemzetközi rétegeibe, akkor a fordítottja is igaz, nevezetesen az, hogy hajlamaikat is ez a nemzetek fölötti szellem porozza be legtermékenyítőbben. Nyilván lepörgött volna rólunk minden hatás, ha nem lett volna bennünk eredendő érzékenység. Nem átalakítói, csak hallgatói lettünk volna a balladáknak. De különben is, ha Ady attól csak nagyobb lett, hogy Ézsaiástól ugyanúgy szikrát fogott, mint a francia szimbolizmustól, a kuruc költészettől ugyanúgy, mint a félbarbár görögség sorsérzékelő lángelméjűségétől, népköltészetünk mért ne gyarapodhatott volna a fölszívott idegen hatásoktól? Az átalakító maga is átalakul. Hogy – mennyire, ezt épp azok az egybevetések bizonyítják, amelyek a vándormotívumok alapján hasonlítják össze a magyar változatot az eredetivel, vagy legalábbis az eredetinek mondhatóval. A magyar változatok, szinte kivétel nélkül, drámaibbak, mint a rokoni jegyeket mutató albán, görög, bolgár, szerb, román, orosz változatok vagy a Vargyas által eredetinek vélt francia-vallon balladák. Ezek többnyire elmesélik, népballadáink viszont a legfeszültebb fordulópontjain ábrázolják a tragédiát. Az albán, a szerb, a bolgár népballadákon, a náluk jóval elevenebben élő hősi epika, a mieinken pedig népköltészetünk lírai hatása érződik. Kőműves Kelemen népballadánk például sokkal közelebb áll, rokontalansága ellenére is, a görög sorstragédiák szelleméhez, mint a közös vonásokat őrző román Argyasi monostor, a bolgár Manoil mester vagy a szerb-horvát Szkadár építése című balladáéhoz. Ez az utóbbi nemcsak ötször olyan hosszú és ötször olyan részletező, mint a Kőmíves Kelemen, de az elkerülhetetlen tragédiát ebben nem az egyéni akarat s nem a sorsot kihívó egyéni döntés készíti elő, hanem a vakvéletlen vagy még inkább egy árulás. Három fiútestvér építteti Szkadár várát: a legidősebb Vukasin király, a középső Uhljesa vajda s a legkisebb Mrljávcsevics Gojkó. A falak három éven át ugyanúgy leomlanak, mint Déva vár falai. Végre, mikor a negyedik év eljön, Vukasin király egy tündér hangját hallja a hegyekből. A tündér fölvilágosítja, hogy hiábavaló minden erőlködésük, a várat nem építhetik föl addig, míg nem találnak két édestestvért: egy Sztoján névre hallgató fiút és Sztója névre hallgató leányt, akiket élve rakjanak a falba. Elkezdik a keresgélést, de hiába. A tündér ekkor szólítja újra Vukasint, hogy ők hárman, testvérek, esküdjenek meg, s annak a hitestársát építsék be a falba, akié holnap hoz ebédet a mesterembereknek. Megesküsznek, hogy fogadalmuk titkát nem mondják el feleségüknek. A két idősebb testvér azonban megszegi esküjét. Szavát csak Gojkó tartja meg, így az ő felesége az áldozat. A ballada ebben a formában alig más, mint egy fonákjáról szemlélhető mese. Kőmíves Kelemenünk – prózai változatát most nem számítva – ehhez a tragikus meséhez képest elvont, filozofikus gondolkodásról tanúskodik. Nem az építőáldozat több ezer éves hiedelmére épül, hanem a megrendülésre, amely a lélekben lerakódott. A valóságos emberföláldozás már jelképpé változott át benne, a magunk fölépítésének egyetemes jelképévé. Igazuk van azoknak a kutatóknak, akik a Kőmíves Kelemen balladájából kihámozzák a hűbéri társadalmat fönntartó jobbágyság tragikus alaphelyzetét, közérzetét, sőt a tragikus helyzet végzet szerinti elfogadását is, de azt hiszem, ugyanilyen általánosítható jelkép gyanánt földereng mögötte az egyéni lét fojtogató drámája is. Túl korai volna? Ha lírai népdalainkban vagy az egyház által üldözött virágénekekben tisztán megszólal már a „szív árvasága”, mért ne szólalhatna meg népballadáinkban ugyanígy az egyén tragikus sorstudata is? Elvégre nemcsak a carmina buránák s a vérmes francia Fablieaux-k törtek ki a kor aszkétikus gyónófülkéiből, hanem a balladák is, jelezve, hogy a reneszánsznak népi hajtása is fakadt. Jóllehet a nemzethez tartozás élménye még nem kapott bennük hangot, de megszólalt helyette egyrészt a hazához, a szülőföldhöz való ragaszkodás tiszta érzelme, mint például a Fogarasi István balladájában, másrészt az osztálysors mélyéről feltörő tragédiák előhangja, mint például a Kádár Katában. S hogy ezek az érzelmek és fölismerések nemcsak véletlen fellobbanásai voltak a népléleknek, kideríthető abból is, hogy százötven-kétszáz évvel később, a hajdani örökséget folytató betyárballadáink már a lázadás és a cselekvés lehetőségeit keresik. Ha Gyulai Márton és Kádár Kata még csak egy társadalmi előítélettel szállt szembe, a Fehér Lászlókat, az Angyal Bandikat, a Bogár Imréket és a Rózsa Sándorokat hősnek tekintő nép – költészetében már az egész társadalommal. A tárgyilagosság kedvéért jegyezzük meg, hogy előbb, mint nemzeti irodalmunk.
*
Ha bárki azt hinné, hogy e balladatanulmányra most irodalomtudományunk új felhőkarcolóit akarom fölépíteni – sietve kiábrándítom. Sőt, kedvéért még azokról a területekről is visszavonulok, amelyekre érvelés közben, igazoltató iratok nélkül léptem át. Nyelvújítás? Reformkor? Romantika? Kiegyezés? Valóban csak annyira mértem föl őket, amennyire egy rögeszmét hajszoló tekintet futtában fölmérheti, ami előtt elhalad. Történelmi és irodalomtörténeti árnyalás helyett elsősorban az izgatott: mi a titka, hogy Ady, József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc s néhány kortárs költőnk nagy hatású műve mellett ma is eleven erővel hatnak ránk népballadáink. Magyarán szólva: mitől időszerűek. A huszadik század fölkínálja a mélylélektant, a történelmet, az abszurd drámát, elénk terít holtak szempillájából vert csipkéket, mérnökien megtervezett háborúlátomásokat, s ez újkori megrázkódtatások didergésében népballadáinknak még mindig van mondanivalójuk. A megrendülést ugyanúgy őrzik, ahogy befogadták. A cselekvés, a lázadás, a szembenézés fölszólító parancsszavait ugyanúgy, ahogy annak idején elfogadták. Mintha a lét a maga önismeretét bízta volna rájuk. Mintha a történelem a maga legkeményebb sugallatait. Omlik a fal? Elő kell lépnie Kőmíves Kelemennek.
1969 |