Szántottam gyöpöt…

Mi a népköltészet?

A kérdésre már sokan válaszoltak költők és szaktudósok egyaránt. Okos és ünnepi dadogásuk úgy összemosódik bennem, mintha félálomban hallgatóznék. „A népköltészet mindaz, amit a nép költött, alakított és megőrzött…” „A népköltés a nép őshagyományszerű költészete.”

Hiába gyullad ki előttem még számos meghatározás, egyik sem elégít ki; helyettük homályos nyugtalanságot érzek. Környezetem kő- és betonvilágát váratlanul fölborzolja a Dunáról fújó szél, bugyborékokat támaszt a vizen, s egy ismerős népdal tanúsága szerint „a bugyborékon két szál rozmaringot”.

A köznapi varázslat ettől kezdve már csak folytatódik. Pávák szállnak föl sárga háztetőkre, zöld ág bujdosik és zöld levelecske, hogy töprengésemben segítségemre siessen. S be se kell már hunyni a szememet, hogy a számlálhatatlan éjszaka közül azt az egyetlenegyet láthassam, midőn két fa között süt ki a hold, e földigérő szerelemtükör. És ha behunyom is, csak azért, mert a villogó felület szór szét annyi fölös ragyogást, hogy nemcsak a népdalbeli tájak kerülnek különös megvilágításba, hanem a népdalokra vonatkozó meghatározások is.

Mi hát a népköltészet?

A kérdésre talán kielégítőbben válaszolhatok, ha az áthatolhatatlan erdőt megkerülve, inkább azon a nyomon indulok tovább, hogy: milyen is a népköltészet? Az út errefelé se sima, tele van tüskefákkal.

Magyarországon hovatovább százötven-százhatvan esztendeje izgatja már a népköltészet rejtélye a költőket. Csokonai és Virág Benedek szinte ugyanabban az órában kapja föl a fejét a mezítlábas, kertalji múzsák izgató sugdosására. Mint valami szemérmes végrendelettöredéket, írja 1803-ban a debreceni költő: „Hallgassátok figyelemmel a daloló falusi leányt és a jámbor puttonost.” Ilyen tanácsot csak az adhat, aki maga is nagyon odafigyelt. Virág Benedek ugyanebben az évben egy népdalfoszlányt elkapva, gyors levelet szalaszt Kazinczyhoz: „A minapában elalkonyodott vala már a nap – ablakomnál dohányozgatva egy tiszta torokból hallám énekelni: »Mihaszna, Galambom! ha előtted járok.« A hirtelen támadt kiabálás s zaj miatt többet nem érthettem. Nem tudná-e ezt valaki nálatok? Ha úgy: írd meg, édes Kazinczym! és más akármiféle tréfás énekeket s nevetséges dalokat.” A szép nevű költőt, a pálos rendű szerzetest, nyelvünk megrészegült szerelmesét isteni kinyilatkoztatással fölérő áhítat csapja meg. A dallam, a szöveg, a tiszta torok egyszerű árvasága kelti föl benne az érdeklődést? Vagy a közeledő divat előszele? Az izgatottság csak további hiányérzetet és izgalmat szült, nem föloldást.

Alig szült többet húsz-harminc esztendő múlva Kölcseyben és Vörösmartyban is. Mindkettőt láthatóan izgatja a „parasztdal”. Kölcsey, aki elemzőbb elme, mint a Zalán futása költője, már-már tudósi kíváncsisággal hajol föléjük. Egyszer-egyszer maga is megpróbálja utánozni a csodát: népdalféleséget ír, mert úgy érzi, hogy a nemzeti költészet forrását a „köznépi dalokban” lehet csak föllelni.

 

Hervadsz, hervadsz Szerelem rózsája! Nem kell nékem Remény violája;

 

De neki is és Vörösmartynak is csak a közeledés sikerült, nem pedig az azonosulás. Egy-két kísérleti daluk pusztán ütemében, s ahogy mondani szokták, külső idomában hasonlít csak a falusi lányok s a jámbor puttonyosok dalához. Szerkezetük zártsága, szóhasználatuk, csattanóik és fordulataik édessége ha fölidézi is az eredeti népdalok napsütését vagy viola-sötétjét, csak annyira, mint márványszobor az emberarcot. Ide jegyzem Vörösmarty A gyászkendő című versét, mely jó példa erre az erőfeszítésre.

 

Elszáradt a rózsafa, Fátyolkendő függ rajta   Hej baj, hej baj! Nem leszek én víg soha. A fát ki nem öntözte? Jászkendőt rá ki tüzte?   Hej baj, hej baj! A jászkendő fekete. Fát rózsám nem öntözte, Jászkendőjét rátüzte;   Hej baj, hej baj! A bú ide temette. Mért nem vártál még reám, Szép szeretőm, rózsafám!   Hej baj, hej baj! Mért nem vártál még reám? Vártál volna: itt vagyok, Mint lőtt szarvas, bágyadok,   Hej baj, hej baj! Most utánad elhalok. Ne virágozz, rózsafa! Fátyolkendő, függj rajta!   Hej baj, nagy baj! Nem kelek én föl soha.

 

Ma már nem kell túlságosan érzékeny szem ahhoz, hogy a rózsafán csüngő fátyolkendő gyűrődéseiben előszörre ne a kifinomult múzsák tüllruhájának gyűrődéseit fedezze föl, ne a romantika iskolázottan elrendezett ráncait. Hiába kerülnek a szöveg közé pórias fölkiáltások, visszatérő hej-ek, haj-ok, nem tüntethetik el a csináltság és a félsiker nyomait.

A rejtély, úgy látszik, mélyebben volt, mint ahova Kölcsey és Vörösmarty is leereszkedett.

Illyés a harmincas években tanulmányt írt a népköltészetről. Bevezető mondataiban azt írja: Petőfi volt az egyetlen, aki sejtette a titkot; ezt onnan tudjuk, hogy élt is vele; ígérte, hogy meg fogja magyarázni, de nem magyarázhatta meg. Illyés végül kurtán és tárgyilagosan ezt jegyzi meg: „A lényeg előtt ismeretlenül állunk.”

A lényeg előtt minden bizonnyal, hiszen nem egyszerűbb dologra kellene válaszolnunk, mint hogy: mi az élet, mi a történelem, a költészet, a halál? A népköltészet végső lényegéig tán Petőfinek se adatott volna meg lehatolnia. Véleményemet ugyanarra alapozom, amire – ellenkező előjellel – Illyés a magáét. Petőfi valóban „élt a titokkal”, de a kérdés, nem volt-e lehatárolt ez a titok? Nem olyan csillagkerítéssel volt-e körülvéve, amin át mi is csak a ragyogását láthattuk? A gyanakvás többszörösen jogos, mert ha a hozzá hasonló lángelmék egyszer megnéznek maguknak valamit, tekintetünket néha évszázadokig is terrorizálják. Már rég mást kellene néznünk, más eget, más hajnalhasadást, másféle mozdulatokat, de képtelenek vagyunk rá, mert a rész, amit kiragadtak és szemügyre vettek, a töredék-sejtés, amit megfogalmaztak, még mindig a teljesség és a nagy egész arányait őrzi.

Tagadhatatlan, hogy a tizenkilencedik század szellemi megújulása, amely Európa-szerte a népi műveltségtől – népdalok, népballadák fölfedezésétől – kapta legizgatóbb ösztönzőrendszerét, nálunk szinte egyedülvalóan Petőfi nevével azonosult. Minden előbbi, de minden későbbi vállalkozásnak is ő adta meg a hitelét, utóbb pedig a mércéjét. Csokonai „pórias” sejtéseit, Fazekas vaskosságát, Kölcsey és Vörösmarty népies nosztalgiáját ugyanúgy ő ragadta föl a porból, mint ahogy az utódok tiszta népiessége is az ő karcsapásait utánozva haladhatott csak előre. Ő az egyetlen költő, aki Illyés szavával élve – arra az eddig sose tapasztalt merészségre ragadtatta magát, hogy úgy ír, mintha ő is egy lett volna a népből, egy a millió hangból, amelyen át- és átrepdesve annyi éneke végül tökéletes remekké válik.

Minél tovább haladnék ezen a nyomon, annál részletesebben és meghökkentőbben derülne ki, hogy Petőfinek valóban nem akkor volt igazán köze a néphez és a népköltészethez, amikor ellesve a népdal fogásait, hasonló mintára ír helyzetdalt, betyárdalt, hanem amikor a „nép nevében” emlegeti Dózsa Györgyöt, amikor a nép esze járását követve írja meg a János vitézt, A négyökrös szekeret, és az Akasszátok föl a királyokat. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy miközben a nép leghitelesebb és legáltalánosabb érvényű költőjévé vált, a népköltészetről, mint esztétikailag is vizsgálható tárgyról csak vázlatos és eléggé körülhatárolt dolgokat tudott meg. Közismert, amit Aranynak írt egy levélben. „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá. Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata…”

E pontos, cáfolhatatlan, még ma is vért buzogtató vallomás elsősorban ideológiai természetű, és nem széptani. Ami belőle – kimondatlanul is – ez utóbbi körébe tartozik, a népies költészetre vonatkozik, az Övére s Aranyéra, nem a népköltészetre.

Sokan abból a tényből kiindulva, hogy Petőfi a népköltészetet vallotta igazi költészetnek; továbbá, hogy számtalan verse eredeti népdalnak is beillenék, odáig jutottak, hogy a népköltészet ismérveit, jegyeit, sajátosságát szinte kizárólag az ő esztétikai eszközeivel kutatták vagy illusztrálták. Vikár Béla 1906-ban közreadott alapvető népköltészeti tanulmányának az első hangleütése is erre utal. Mi a népköltészet? – kérdi. Rögtön utána azt igyekszik tisztázni: mi a népköltészet viszonya Petőfihez?

Több mint ötven év elmúlta után is érthető ez a varázskörön belüli keringés. A Petőfiben magasra csavart láng még ennyi idő után is vakította a feléje fordulókat.

Vakít még ma is.

Ez az írás nem azért formálódik, hogy e máig érő fényesség útjába álljon, hanem, hogy segítsen megosztani ezt a fényességet. Megosztani egy tágasabb és egy nekünk valóbb hűség kedvéért. A célja az, hogy a népköltészetet ne csak azzal a tekintettel vegyük szemügyre, amivel százhúsz esztendővel ezelőtt Petőfi vehette, vagy amivel a nyomában haladók, de nézzük meg saját szemünkkel is, melyet a huszadik század legkülönfélébb sugárzású lámpái edzettek meg.

A tizenkilencedik század szellemi térképe talán csak látszatra volt egységesebb, mint a mienk; tarkította ezt is bőven többféle színfolt: márványfehér, nehézkes klasszicizmus, zaklatott romantika, többféle indíttatású is, de a reformkorok s a közeledő forradalmak, miket a világ maradéktalan megismerésének a vágya előzött meg, illetve éltetett, a század nagy irányát: a realizmust készítik elő. Mint általában minden irányzat, a realizmus is több mellékfolyóból táplálkozott. Az egyik mellékág másutt is, nálunk is a falusi réteken, szántóvetők és juhászok szeme láttára kanyargott, ömlött bele az irodalomba.

 

Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, de beszélek szűrös-gubás embereknek –

 

írja Lehel vezérről szóló elbeszélő versében Petőfi. Az efféle eltökéltség rögtön megteremti a maga sajátos esztétikáját. A szűrös-gubás embereknek csak arról lehet beszélni, ami őket is érinti s csak úgy, hogy ők is fölfoghassák. Abban, hogy a tizenkilencedik század azonosult eddig legteljesebben a kézzel is kitapogatható valósággal, hogy áttételek nélkül ez a század került legközelebb a szem érzékletes esztétikája révén a külvilághoz, legnagyobb szerepe épp ennek a népies irányzatnak volt. Petőfi a Kiskunságban és A puszta télenben és még számos leíró versében olyan közel megy a tárgyhoz, hogy a lírai én szinte teljesen beleolvad a külvilágba.

 

Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról és a küszöbre teszi. Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

 

Itt a szem föltétel nélkül fogadja be a valóságot.

A realizmusról azt vallják sokan, hogy módszer. Ez talán igaz. De ki mondja meg, hol a határ, ahol a módszer még nem siklik át szemléletbe, és nem válik a magatartás meghatározójává? Petőfi realizmusa épp azáltal erőszakos és átható, mert természetes; épp azáltal személyes, mert mindenki nyelvén tud beszélni. Nem csoda, ha ez a realizmus-eszmény nemcsak a műköltészetben vált hosszú időn át mércévé, de a népköltészeti kutatásokban és szövegelemzésekben is.

De vajon realista-e a népköltészet? Realista-e petőfis értelemben? Az első kérdőjellel nem tudok mit kezdeni: hagyom, hadd villogjon a homály előterében, a titok apokrif jeleként. A második kérdőjelen már tudok valamit egyenesítgetni. A népköltészet nemcsak petőfis értelemben realista. Sőt legcsiszoltabb remekei egyáltalán nem a petőfis vonásokat viselik. Sűrűbbek, villogóbbak, nem részletezik az élmény folyamatát, kihagyásos módszerük vetekszik a legmodernebb költők szerkesztésbeli bátorságával. Vikár, mint a nép sűrítő készségére mutató példát, említi Petőfi egyik nép ajkára kerülő dalát. Petőfi eredeti költeményében ez van:

 

Fürdik a holdvilág az ég tengerében, Méláz a haramja erdő közepében: Sűrű a füvön az éj harmatozása, De sűrűbb két szeme könnyének hullása. Baltája nyelére támaszkodva mondja: „Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra…”

 

Ebből a hatsoros versből a nép átformáló műhelyében négy sor maradt meg:

 

Fürdik a holdvilág az éj tengerében, Bánkódik a betyár erdő sűrejében Fokossa nyelére támaszkodva mondja: Mért adtam fejemet tilalmas dolgokra?

 

Ez a példa azonban még csak tetszetős kitérő, egyrészt azért, mert az idézett Petőfi-vers nem a legalkalmasabb mintadarab a népdalokkal való összevetésben; másrészt azért, mert ha sűrítésről, tömörségről beszélek, nem ilyesféle kezdetleges tömörítésre gondolok.

Íme egy népdal négy sora:

 

Árva vagyok nincs gyámolom, Még a vizet is gyászolom, Árva vagyok mint a madár, Ki a felhőn odafönt jár.

 

Ha úgy tetszik: helyzetdal ez is, mint számos Petőfi vers, csakhogy a „helyzet”, amely keretet ad az érzésnek, vallomásnak, túlnő minden – tárgyat, személyt, eseményt, helyszínt megjelölő – realizmuson. E népdal földrajzilag meghatározható helye a mindenség. A második sor olyan elszólása a léleknek, amely fölöslegessé tesz minden magyarázkodó körülírást. Aki már a vizet is gyászolja, annak semmiféle más részletező érvre nincs szüksége.

Egymás után idézhetném a hasonló erejű, „valóság fölé” emelkedő elszólásokat:

 

Annyi bánat a szívemen, Kétrét hajlott az egeken. Ha még egyet hajlott volna, Szívem ketté hasadt volna.

 

Vagy itt van rögtön egy másik, föltehetően két külön élő népdalból összeolvadt remekmű:

 

Nem arról hajnallik, amerről hajnallott, Nem arról hajnallik, amerről hajnallott, Magam sorsa felől szomorú hírt hallok, Magam sorsa felől szomorú hírt hallok. Árad napról napra bánatja szívemnek, Árad napról napra bánatja szívemnek Már végire jártam szabad életemnek, Már végire jártam szabad életemnek.

 

Egyik dalnak sincs szabályos bevezetése. A fájdalmat előidéző körülmény kimarad mindegyikből, elmarad a népdalokra jellemző természeti kép is. Vagy ha halvány utalásként mégis földereng belőle valami, észrevétlenül átfordul az elvonatkoztatások világába, és semmi, de semmi köze se lesz többé a természetes éghez, a természetes földhöz, hajnalhasadáshoz.

Nem arról hajnallik, amerről hajnallott…

Bárki fölkaphatná a fejét: hát hogyan? Hajnalodhatna például nyugat felől vagy észak felől is?

Akik a népköltészetről értekeztek eddig, általában nem azzal követtek el mulasztást, hogy amit megvizsgáltak, homályos lámpafénnyel világították át, hanem azzal, hogy a legkülönfélébb népdalfajtákból többnyire csak egy-két fajtát vettek szemügyre. Kutatásaik eredménye így árnyalta, és csak kiegészítette egymást. Amit a legelső odapillantásra mindenki észrevett, az volt, hogy a népdal rendszerint valami természetből kölcsönzött képpel kezdődik. Ez az önmagától fölkínálkozó törvény valóban általános érvényű a népdalban, de erre szűkíteni a lényeget, s a titok nyitjának kulcsát csupán a kezdősorok záraiban forgatni: nem más, mint a kényelmesség jele. A népdal – tapasztalatom szerint – bármelyik sorában hordozhatja szépségét és sejtelmeit. Sőt, leggyakrabban nem egyik vagy másik sorában, hanem a teljességében. Ismét csak találomra jegyzek ide egyet:

 

Körtéfa, körtéfa, gyöngyösi körtéfa, sok gyalog katona megpihent alatta. Aluró szél fújja, Felürő nap süti. Jó annak nevetni, ki egymást szereti.

 

Ha a kezdősorok s természeti képek eddig föltárt alaptörvényei szerint közeledem e dal szövegéhez, megtalálom benne is a közösnek mondható jegyeket. Csakhogy a „Körtéfa, körtéfa, gyöngyösi körtéfa” kezdés itt nem egyszerű természeti kép – sokkal inkább jelkép. Hiába jelöli földrajzi meghatározás, a körtefa nem valóságos tájra veti árnyékát, hanem, a jó emlékezet és a tűnődés földjére. Kis méretű alakjával is jobban hasonlít Csontváry mitologikus Cédrusához, mely alatt körbe fogózva táncolnak, mint gyümölcsöt termő körtefához.

Riedl Frigyes figyelemre méltó tanulmányt írt a népdal és Petőfi kezdőképeinek költői szerepéről. A kezdősor, illetve a sorok és a második rész között véleménye szerint négyféle kapcsolódás lehetséges: helyi kapcsolat, amely közvetlen eszmetársítás két kép, két helyzet vagy két gondolat közt; aztán időbeli kapcsolat, hasonló eszmetársítási alapon; továbbá ok és okozati összefüggés; végül az analógiás hasonlatként való kapcsolódás. Ezt az utóbbit véli a népdalra vonatkozóan leglényegesebbnek, mivel hogy Petőfi népdalszerű verseinek kilencven százaléka is ilyen hasonlóságon alapuló képet és helyzetet villant föl.

De hogy mennyire nem szabad tudósi makacssággal megtapadni még a legnyilvánvalóbb alaptörvényeknél sem, azt Riedl egyetlen orra bukása bizonyítja. Az első kapcsolódásra: a helybeli kapcsolatra ezt a példát hozza föl:

 

Amerre én járok Még a fák is sírnak. Gyenge ágaikról A levelek hullnak. Hulljatok levelek, Rejtsetek el engem, Mert az én édesem, Mást szeret, nem engem.

 

A dal értelmezését ilyesféle magyarázattal vezeti be: a dalköltő jár az erdőn, ősz van. A környezet, a „helyszín” látványa elindítja benne az érzelmeket, amelyek a második szakaszban pőrén kifejeződnek. Egyszóval, a levélhullás kapóra jön, hogy az igazi bánatot kifejezze… Mosolyogni kell ezen a természetelvű logikán. Aki főleg dallammal együtt ereszti át magán a kezdő szakasz időtlen szomorúságát, az föl se figyel az évszakra. Mit számít: nyár van-e vagy ősz! Ebben a két sorban, hogy

 

Amerre én járok Még a fák is sírnak

 

a még szócska fontosabb szerepet kap, mint a külső világ képe, mert erőteljes hangsúllyal a kinti természeti képet belső természeti képpé változtatja. A fák érezhetően már akkor elkezdenek sírni a koponyán belül, s levelet hullatni, mielőtt még a valóságban elibénk tűnnének. A lélek nem előre – utólag fedezi föl a természetet.

Csapda nemcsak ilyen áttetsző realitású népdalok közelében várakozik az előre lépegetőre, de egyértelműbbek s tárgyiasabbak közelében is. Érdemes fölidézni a legismertebb őspéldát – Erdélyi Jánosét. Erdélyi, bozóthajtogató gyanánt, először próbál behatolni a népköltészet sűrűjébe. A Népdalok és mondák második kötetéhez komoly elemző tanulmányt csatol. A dalok legáltalánosabb ismérvének ő is a természeti képet véli. Finom, tanáros mozdulattal mutat föl négy sort önigazolásul.

 

Magos a torony teteje – Bárányomnak nincs mezeje. Bárányomnak jó mező köll, Magamnak szép szerető köll.

 

A kor tisztelni való realizmusigénye észrevétlenül elkápráztatja. Eszébe se jut, hogy a négy sorban a látvány érzéki gazdagságán túl mást is észrevegyen. A festőiség, vagyis a szem tiszta realizmusa maradéktalanul kielégíti. Így képzeli el magának a dal születésének körülményeit: áll a szerelmes juhászlegény a síkon, botjára támaszkodva. Tekintete egy távoli toronyba botlik. „Magas a torony teteje” – rögződik a juhászban az indító kép. Aztán maga körül néz szét, kopár mezőt lát, szédelgő sivár juhokat, és megszületik a második rész is: „Bárányomnak jó mező köll”, s utána, gondolat- és érzelemtársítás révén a végkövetkeztetés: miként a báránynak jó mező, neki a juhásznak, szép szerető köll.

Illyés, aki a már említett tanulmányában részletesen foglalkozik e négy sor értelmezésével, Erdélyi, illetve az Erdélyit pártoló Vargha Gyulával szemben Vikár oldalára áll. Vikár ugyanis túlságosan köznapinak és földhözragadottnak tartotta Erdélyi magyarázatát. A szem realizmusa helyett Vikár inkább a lélek realizmusát követi. A magas torony, szemében, nem csupán látvány, hanem – jelkép. Ez esetben az elérhetetlen vágy tárgyi jelképe. A vers titkát ő prózára fordítva így magyarázza: a juhász hiába vágyakozik, bárányának nincs mezeje, amint hogy neki nincs szeretője, holott bárányának jó mező köll, neki pedig szép szerető.

Illyés után nem tudom szükséges-e még Vikár jelképet vallató fölfogása mellett szavazni? Szükséges-e megismételni, amit költői vallomásként jegyez le a vitával kapcsolatban, mondván: „Hogy gyakran az egész költészet sem egyéb, mint jelbeszéd?” A tetszetős pártállás helyett inkább egy négysoros dal költői érveivel szólok bele megkésve a vitába.

 

Én istenem, adjál napot, Szárítsa föl a harmatot, Szárítsa föl a harmatot, A szívemről a bánatot.

 

Nem kell sámáni szem, ravaszdi fül hozzá, hogy észrevegyük, milyen kísérteties alaki hasonlóság van hangulati és gondolati ritmusban egyaránt az Erdélyi által idézett dal és ez utóbbi között. Az Erdélyi észjárását követve valahogy így kellene megfejteni a négy sor rejtélyét. Reggel van, lucskos, harmatos minden. Áll valaki a mező közepén, és fölnéz az égre, az ég bezárt kapujára. Megszületnek benne a kezdősorok: Én istenem, adjál napot, szárítsa föl a harmatot. Mert ahogy a nap fölszárítja a harmatot, talán a bánatot is fölszárítja.

Ez eddig még rendben is volna, ha azonban megkísérelnénk lefesteni az elképzelt látványt, a festmény vagy giccses életkép lenne, vagy pedig olyan stilizált, modern alkotás, amely csakis a lélek állapotát mutatná, nem érzékeltetve semmit a harmatos tájból, fűből, egekből. Erdélyi festői látásmódja ez esetben tehát kudarcot vallana. Vajon csak azért, mert ebben a dalban nincs eligazító tárgy – torony, kútágas, nyárfa? Mert nincs benne semmi utalás a lírai személy foglalkozását illetően? Nem hiszem. Arról van inkább szó, hogy eredendően egyik népdal sem festői. Ha az első önként vászonra kívánkozik, ez inkább az életképet megteremtő kor szemléletéből következik, nem a népdaléból. Mindkét vers a hiányérzet és a sóvárgás szülötte, nem az idillé. Az általam idézett versszakasz szinte tolakodóan példázza, hogy előszörre az utolsó sor érzelmi mondanivalója volt meg. Száradjon föl a szívről a bánat – a versszak kezdő sorai csak ezután úsznak elő a sóvárgás homályából, hogy hitelesen előkészítsék a „csattanót”. Ha nem ilyen egyértelműen is, de elmondható ez az Erdélyi festőinek vélt négy soráról is. Az utolsó két sor tartalma – bárányomnak jó mező, nekem szerető kell – nyilván előbb ott mocorgott már a lélek alján, mint a torony meg a kiégett mező látványa a szemben. A folyamat tehát pont fordítva ment végbe, mint ahogy Erdélyi magyarázta.

De hadd hozzam föl mentségére, nem is magyarázhatta volna másként. A kor népies realizmusa még felszínes formájában is merész, forradalmi realizmus volt a megelőző, vértelen pásztori idillekkel szemben.

A huszadik századnak kellett eljönnie, hogy nagyobb sugarú látószöget nyitva tekinthessünk a népköltészet változatos és gazdag tájaira. Ady, József Attila, Lorca, és hadd tegyem hozzá, a legkülönfélébb izmusok, mindenekelőtt a szimbolizmus és szürrealizmus képviselői nélkül még mindig a múlt századi realizmus mértéke volna az elsődleges és meghatározó. Pedig hát, hogy alkalmazhatnánk ennek a realizmusnak a törvényét az alábbi versszak értelmezésére?

 

Valaki jár a kertembe Fekete galamb képibe, Töri virágomnak színét, Rozmaringomnak elejét.

 

Vagy még inkább ezekben a szüzesség megtörését jelképező, gyönyörű sorokban:

 

Szántottam gyöpöt, Vetettem gyöngyöt, Hajtottam ágát, Szedtem virágát.

 

Ha Riedlnek, Vikárnak vagy másoknak iskolapéldaként olyan sorok jöttek kapóra a népköltészet boncolgatása közben, hogy „reszket a bokor, mert madárka szállott rá”, nekem inkább effélék:

 

Rózsa a holdudvaron, aranyöv a derekadon. Kenderkötél, kenderkötél nyakamon.

 

vagy:

 

Kezed csillag énnekem, gyenge csillag fejemen. Vaskos göröngy a kezem, ott porlad a sziveden.

 

Az idézeteket Csanádival, Juhásszal, Nagy Lászlóval bőségesen tudnám még tetézni. Valami átértékelésről van szó? – kérdezhetnék némelyek. Arról is, de még inkább kiegészítésről. Röviden fogalmazva arról, hogy a népköltészetben minden, Európában eddig történelmileg kialakult stílusnak megtaláljuk az őspéldáját. Tehát nemcsak a realizmusét, hanem a szürrealizmusét, a szimbolizmusét, a groteszkét, sőt helyenként még a naturalizmusét is. Történeti sorrend itt persze nem alakult ki; a legkülönfélébb irányok békésen megférnek egymás mellett, legfeljebb olyasféle szétválasztást tehetünk, hogy a múlt századi értelemben vett „realista” népdalok zömükben új stílusúak; a jelképeket, látomásokat, szürrealisztikus részleteket megvillantók inkább régi stílusúak. Egymás után jegyezhetném ide az olyan népdal sorokat, melyeket a látomás vagy a szürrealizmus örvénye dobott felszínre.

 

Házunk előtt folyik el a Berettyó, Abban úszik egy fekete koporsó. Koporsóból kilátszik a szemfödél, Régi babám, de hiába szerettél. – – – – – – – – – – – – – – – – – – Lányok ülnek a toronyban Arany koszorúban. Arra mennek a legények Sári sarkantyúban.

 

A fogalmazás – a folyóban úszó fekete koporsó útját követve, vagy az aranykoszorúban ülő lányok érzékeny bőrétől fölszárnyalva – teljesen elszakad a földtől. Ha úgy tetszik, mindkét dal kihalászható „hazugságot” görget medrében. Lükő Gábor a Berettyóban úszó koporsó rejtélyét ősi, kultikus emlékkel magyarázza. Szibériai népek az Uraltól egészen az Amurig – mondja – csónakban temették el halottaikat. A kelet-indiai szigetek őslakói szintén. Nyilván, a csónak képe él tovább a koporsó látomásában. Elgondolkodtató érvelés, de bevallom, nem túlságosan érdekel, mert ha kultikus szokás rejtőzködik is a szokatlan sötétségű sor mögött, a nép fönntartás nélkül elfogadta a költői képpé zsugorodott szokást; elfogadta álomba illő képtelenségét ugyanúgy, mintha maga találta volna ki.

André Breton vallotta, hogy a tudatalatti mélyén olyan alkotóerő működik, melynek hatékonyságát az értelem kritikája nem erősíti, hanem gyöngíti. Szerinte ez a mélyréteg pontosabban és tökéletesebben fejezi ki a valóságot, mint maga a tudat.

Ha nem fogadom is el szentírásként Breton meggyőződését, kedvem volna egyszer az ő lámpáival elindulni, s bevilágítani a népköltészet homályos zugaiba is; fölkutatni mindazt a világot-vakító szomorúságot vagy tartós édességet, amely szinte a lélek elszólásaként zsúfolódott dallamba, szövegbe egyaránt.

 

Szerelem, szerelem, Átkozott gyötrelem, Mért nem virágoztál Minden fa tetejen. Minden fa tetejen, Diófa levelen, Hogy szakasztott volna Minden leány, legény.

 

Vagy, hogy egy másikat idézzek:

 

Istenem, istenem, áraszd meg a vizet, Hadd vigyen el engem apám kapujába. Apám kapujából anyám asztalára, Hadd tudják meg immár kinek adtak férjhez.

 

A tudat aljából elinduló vágy íme, csakugyan nem vesz tudomást a valóságról. Mert ha a dalt éneklő siralmas asszony az eszével fogalmazna, nem fogalmazhatna így: tudnia kéne, hogy míg az isten-megárasztotta víz apja kapujába, majd anyja asztalára sodorná, addig ötvenszer belefulladna.

Ez a szürrealisztikus erezet, ha halványan is, de figyelő szemnek nyomon követhetően fut végig az egész népköltészet márványtömbjén. Főként a balladákén. Számtalan olyan szakasz, olyan sor, látomáskép akad bennük, amelyről alig hiszi el az ember, hogy nem a huszadik század szabad képzettársításai nyomán született. Hogy Bretonra térjek vissza, verssorokat idézek tőle. A szabad társulás című versében ilyen sorai vannak: Asszonyom haja rőzsetűz… asszonyom háta fölfelé menekülő madár… asszonyom torka aranyvölgy… Van egy alig ismert népballadánk a Komáromi szép lány balladája. A török császár ölelése elől vízbeugró lány ilyeneket mond:

 

Dunának feneke: koporsóm feneke. Dunának két széle: koporsóm két széle. Dunának habjai: az én szömfödelem. Dunának halai: koporsóm szögei.

 

Vajon, nem azonos mélység lökhette-e felszínre ezeket a balladasorokat, mint a tudatos költő hasonlatait, metaforáit? Érdekes, hogy Illyés, aki maga is kijárta a szürrealizmus iskoláját, nem beszél a népköltészetnek erről a vonásáról. Igaz, már-már elindul ebbe az irányba, de föltehetően a freudizmus divatjától megcsömörödve, visszalép. Nem akarja kiszolgáltatni a tárgyat, inkább Vikár jelképeket kereső ösvényén halad tovább. Megelégszik azzal, hogy kimutassa, a természeti leírások nem véletlenül kerültek a népdalba; ha ott vannak, jelentenek is valamit.

Ami harminc esztendő után azonban föltűnik, hogy jelképkeresés közben még ő is inkább azokat a népdal-remekeket veszi csak észre, melyek könnyen megfejthető realista szimbólumokat hordoznak:

 

A gyaraki bíró kapujában Leesett a kalapom a sárba Gyere babám, add fel kalapomat, Sajnálom a szép szabadságomat. – – – – – – – – – – – – – – – A gyaraki bíró kiskertjébe Lehullott a ropogós cseresznye, Olyan piros, mint a kicseppent vér, Meghalok a kedves galambomért.

 

Pedig Ady szimbolista költészete már útjelző tábla lehetett volna számára ebbe az irányba is.

 

Szomorú fűzfának Harminchárom ága, Arra rea szállott Harminchárom páva. Ki ződbe, ki kékbe, Ki fődig fehérbe, Csak az én édesem Tiszta feketébe. Szólítottam vóna, Szántam búsítani, Egy ilyen éffiat Megszomorítani.

 

Attól utolérhetetlen ez a vers, hogy bár nincs benne semmi eligazító utalás, se cselekvésvágy, se történet, mégis olyan határozott lelkiállapotot tükröz, melyet csak a modern balett – érzelmet és gondolatot egyetlen mozdulatba sűrítő ereje – tud megfogalmazni; a szerelmes észreveszi szerelmének szomorúságát, és ahelyett hogy érzelgősen föloldaná, tiszteletben tartja, mintha csak ismerné a törvényt: a katarzist végig kell élni, hogy megtisztítson.

Szürrealizmus? Szimbolizmus? Ha nem rettennék vissza a divat meredek csúsztatóitól, még a kafkaizmusig is elmerészkednék. Van egy népdalunk, melyből az Átváltozások című novellájának idegesítő, nyomott hangulata csap ki. A novellában a hős pókszerű féreggé változik. A népdalban ez van:

 

Egy nagy orrú bóha Úgy nálunk kapott vót, Ebéden, vacsorán, Mindig csak nálunk vót. De annak a szeme Olyan szörnyű nagy vót, Mikor kinyitotta, A ház világos vót. De annak a körme Olyan szörnyű nagy vót, Hogy a ház ódalát, Mind lekörmőte vót.

 

Van ennek az utolsó szakasznak egy másik változata is, ami még groteszkebb:

 

S annak az ő körme, Olyan csúf kankós vót, Kilenc rúd szalonnát Beléaggatott vót.

 

Nem szeretném, ha bárki félreértene. Azzal, hogy tiszta szürrealizmust, kiművelt szimbolizmust s egyéb furcsaságokat emlegettem a népköltészettel kapcsolatban, nem a homályt akartam növelni. Agyafúrtan még csak arra se törekedtem, bár nem ártott volna, hogy a túlontúl realistának mondható, hivatalos esztétikánkat öklözzem oldalba, a nép nagyobb vonalú esztétikájára hivatkozva. Csupán az iránytűre szerettem volna odakarcolni a hiányzó égtájakat. Észak és Nyugat közé: Északnyugatot; Dél és Kelet közé: Délkeletet. Meggyőződésem ugyanis, ha ilyen szélességben fésülnénk át a mezőt: azokból a fölülmúlhatatlanul tiszta, áttétel nélküli realista népdalokból is, melyeket én most tudatosan nem idéztem, sokkal többön akadna meg a szemünk, mint eddig. Sőt, talán az eddig észrevett jegyek mellé – természeti kezdőképek, jelbeszéd, szerkezeti tömörség és nagyvonalúság – újabbakat is odajegyezhetnénk, tanulásul és örömünkre. Mert amit eddig csak úgy szabadon csapongva rögtönöztem, nem más, mint töredékvázlata annak, amit el kellene még mondani. A fölfedezésre váró újdonság a szürrealista, a szimbolista, a groteszk képeken túl ott rejtőzik a versek felépítésében, panteizmusában, életet, halált, szerelmet, drámát fölmutató egyszerűségében. Megcsodáljuk a négysoros japán és kínai verseket? A többnyire négysoros népdalainkban ugyanolyan időtlenné válik a holdsütés, ugyanolyan végtelenné válnak a kert alatt futó utak, folyók, rétek; ugyanolyan föloldhatatlanokká a drámák:

 

Virág ökröm kiveretem a rétre, Elveretem a harmatot előle. Nem hallom a Virág ökröm kolompját, Az én babám mással éli világát.

 

A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete.

Lorca a spanyol bölcsődalok kapcsán ezt írja a népdalról:

A történelem indulati elemei, dátumokhoz és tényekhez nem kapcsolódó tartós fényei a dallamba és az édességekbe menekülnek. A spanyol szerelem és a spanyol szellők az énekekben és a mézes mandulakenyérben élnek tovább, ezek hozzák magukkal holt korok eleven életét, nem pedig a kövek, a harangok, az emberek jelleme, sőt, még a nyelv sem.

Némi kiigazítással és behelyettesítéssel nem mondhatnánk-e ugyanezt el a mi népdalainkról? A Dunáról fújó szélbe hallgatózva, a császár udvarát fölszántó ekevas jajgatására figyelve vagy a kaszasuhanásra, amely ki tudja mióta, csak rozmaringot arat?