Tenger és diólevél

 

Szántottam gyöpöt…

Mi a népköltészet?

A kérdésre már sokan válaszoltak költők és szaktudósok egyaránt. Okos és ünnepi dadogásuk úgy összemosódik bennem, mintha félálomban hallgatóznék. „A népköltészet mindaz, amit a nép költött, alakított és megőrzött…” „A népköltés a nép őshagyományszerű költészete.”

Hiába gyullad ki előttem még számos meghatározás, egyik sem elégít ki; helyettük homályos nyugtalanságot érzek. Környezetem kő- és betonvilágát váratlanul fölborzolja a Dunáról fújó szél, bugyborékokat támaszt a vizen, s egy ismerős népdal tanúsága szerint „a bugyborékon két szál rozmaringot”.

A köznapi varázslat ettől kezdve már csak folytatódik. Pávák szállnak föl sárga háztetőkre, zöld ág bujdosik és zöld levelecske, hogy töprengésemben segítségemre siessen. S be se kell már hunyni a szememet, hogy a számlálhatatlan éjszaka közül azt az egyetlenegyet láthassam, midőn két fa között süt ki a hold, e földigérő szerelemtükör. És ha behunyom is, csak azért, mert a villogó felület szór szét annyi fölös ragyogást, hogy nemcsak a népdalbeli tájak kerülnek különös megvilágításba, hanem a népdalokra vonatkozó meghatározások is.

Mi hát a népköltészet?

A kérdésre talán kielégítőbben válaszolhatok, ha az áthatolhatatlan erdőt megkerülve, inkább azon a nyomon indulok tovább, hogy: milyen is a népköltészet? Az út errefelé se sima, tele van tüskefákkal.

Magyarországon hovatovább százötven-százhatvan esztendeje izgatja már a népköltészet rejtélye a költőket. Csokonai és Virág Benedek szinte ugyanabban az órában kapja föl a fejét a mezítlábas, kertalji múzsák izgató sugdosására. Mint valami szemérmes végrendelettöredéket, írja 1803-ban a debreceni költő: „Hallgassátok figyelemmel a daloló falusi leányt és a jámbor puttonost.” Ilyen tanácsot csak az adhat, aki maga is nagyon odafigyelt. Virág Benedek ugyanebben az évben egy népdalfoszlányt elkapva, gyors levelet szalaszt Kazinczyhoz: „A minapában elalkonyodott vala már a nap – ablakomnál dohányozgatva egy tiszta torokból hallám énekelni: »Mihaszna, Galambom! ha előtted járok.« A hirtelen támadt kiabálás s zaj miatt többet nem érthettem. Nem tudná-e ezt valaki nálatok? Ha úgy: írd meg, édes Kazinczym! és más akármiféle tréfás énekeket s nevetséges dalokat.” A szép nevű költőt, a pálos rendű szerzetest, nyelvünk megrészegült szerelmesét isteni kinyilatkoztatással fölérő áhítat csapja meg. A dallam, a szöveg, a tiszta torok egyszerű árvasága kelti föl benne az érdeklődést? Vagy a közeledő divat előszele? Az izgatottság csak további hiányérzetet és izgalmat szült, nem föloldást.

Alig szült többet húsz-harminc esztendő múlva Kölcseyben és Vörösmartyban is. Mindkettőt láthatóan izgatja a „parasztdal”. Kölcsey, aki elemzőbb elme, mint a Zalán futása költője, már-már tudósi kíváncsisággal hajol föléjük. Egyszer-egyszer maga is megpróbálja utánozni a csodát: népdalféleséget ír, mert úgy érzi, hogy a nemzeti költészet forrását a „köznépi dalokban” lehet csak föllelni.

 

Hervadsz, hervadsz Szerelem rózsája! Nem kell nékem Remény violája;

 

De neki is és Vörösmartynak is csak a közeledés sikerült, nem pedig az azonosulás. Egy-két kísérleti daluk pusztán ütemében, s ahogy mondani szokták, külső idomában hasonlít csak a falusi lányok s a jámbor puttonyosok dalához. Szerkezetük zártsága, szóhasználatuk, csattanóik és fordulataik édessége ha fölidézi is az eredeti népdalok napsütését vagy viola-sötétjét, csak annyira, mint márványszobor az emberarcot. Ide jegyzem Vörösmarty A gyászkendő című versét, mely jó példa erre az erőfeszítésre.

 

Elszáradt a rózsafa, Fátyolkendő függ rajta   Hej baj, hej baj! Nem leszek én víg soha. A fát ki nem öntözte? Jászkendőt rá ki tüzte?   Hej baj, hej baj! A jászkendő fekete. Fát rózsám nem öntözte, Jászkendőjét rátüzte;   Hej baj, hej baj! A bú ide temette. Mért nem vártál még reám, Szép szeretőm, rózsafám!   Hej baj, hej baj! Mért nem vártál még reám? Vártál volna: itt vagyok, Mint lőtt szarvas, bágyadok,   Hej baj, hej baj! Most utánad elhalok. Ne virágozz, rózsafa! Fátyolkendő, függj rajta!   Hej baj, nagy baj! Nem kelek én föl soha.

 

Ma már nem kell túlságosan érzékeny szem ahhoz, hogy a rózsafán csüngő fátyolkendő gyűrődéseiben előszörre ne a kifinomult múzsák tüllruhájának gyűrődéseit fedezze föl, ne a romantika iskolázottan elrendezett ráncait. Hiába kerülnek a szöveg közé pórias fölkiáltások, visszatérő hej-ek, haj-ok, nem tüntethetik el a csináltság és a félsiker nyomait.

A rejtély, úgy látszik, mélyebben volt, mint ahova Kölcsey és Vörösmarty is leereszkedett.

Illyés a harmincas években tanulmányt írt a népköltészetről. Bevezető mondataiban azt írja: Petőfi volt az egyetlen, aki sejtette a titkot; ezt onnan tudjuk, hogy élt is vele; ígérte, hogy meg fogja magyarázni, de nem magyarázhatta meg. Illyés végül kurtán és tárgyilagosan ezt jegyzi meg: „A lényeg előtt ismeretlenül állunk.”

A lényeg előtt minden bizonnyal, hiszen nem egyszerűbb dologra kellene válaszolnunk, mint hogy: mi az élet, mi a történelem, a költészet, a halál? A népköltészet végső lényegéig tán Petőfinek se adatott volna meg lehatolnia. Véleményemet ugyanarra alapozom, amire – ellenkező előjellel – Illyés a magáét. Petőfi valóban „élt a titokkal”, de a kérdés, nem volt-e lehatárolt ez a titok? Nem olyan csillagkerítéssel volt-e körülvéve, amin át mi is csak a ragyogását láthattuk? A gyanakvás többszörösen jogos, mert ha a hozzá hasonló lángelmék egyszer megnéznek maguknak valamit, tekintetünket néha évszázadokig is terrorizálják. Már rég mást kellene néznünk, más eget, más hajnalhasadást, másféle mozdulatokat, de képtelenek vagyunk rá, mert a rész, amit kiragadtak és szemügyre vettek, a töredék-sejtés, amit megfogalmaztak, még mindig a teljesség és a nagy egész arányait őrzi.

Tagadhatatlan, hogy a tizenkilencedik század szellemi megújulása, amely Európa-szerte a népi műveltségtől – népdalok, népballadák fölfedezésétől – kapta legizgatóbb ösztönzőrendszerét, nálunk szinte egyedülvalóan Petőfi nevével azonosult. Minden előbbi, de minden későbbi vállalkozásnak is ő adta meg a hitelét, utóbb pedig a mércéjét. Csokonai „pórias” sejtéseit, Fazekas vaskosságát, Kölcsey és Vörösmarty népies nosztalgiáját ugyanúgy ő ragadta föl a porból, mint ahogy az utódok tiszta népiessége is az ő karcsapásait utánozva haladhatott csak előre. Ő az egyetlen költő, aki Illyés szavával élve – arra az eddig sose tapasztalt merészségre ragadtatta magát, hogy úgy ír, mintha ő is egy lett volna a népből, egy a millió hangból, amelyen át- és átrepdesve annyi éneke végül tökéletes remekké válik.

Minél tovább haladnék ezen a nyomon, annál részletesebben és meghökkentőbben derülne ki, hogy Petőfinek valóban nem akkor volt igazán köze a néphez és a népköltészethez, amikor ellesve a népdal fogásait, hasonló mintára ír helyzetdalt, betyárdalt, hanem amikor a „nép nevében” emlegeti Dózsa Györgyöt, amikor a nép esze járását követve írja meg a János vitézt, A négyökrös szekeret, és az Akasszátok föl a királyokat. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy miközben a nép leghitelesebb és legáltalánosabb érvényű költőjévé vált, a népköltészetről, mint esztétikailag is vizsgálható tárgyról csak vázlatos és eléggé körülhatárolt dolgokat tudott meg. Közismert, amit Aranynak írt egy levélben. „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá. Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata…”

E pontos, cáfolhatatlan, még ma is vért buzogtató vallomás elsősorban ideológiai természetű, és nem széptani. Ami belőle – kimondatlanul is – ez utóbbi körébe tartozik, a népies költészetre vonatkozik, az Övére s Aranyéra, nem a népköltészetre.

Sokan abból a tényből kiindulva, hogy Petőfi a népköltészetet vallotta igazi költészetnek; továbbá, hogy számtalan verse eredeti népdalnak is beillenék, odáig jutottak, hogy a népköltészet ismérveit, jegyeit, sajátosságát szinte kizárólag az ő esztétikai eszközeivel kutatták vagy illusztrálták. Vikár Béla 1906-ban közreadott alapvető népköltészeti tanulmányának az első hangleütése is erre utal. Mi a népköltészet? – kérdi. Rögtön utána azt igyekszik tisztázni: mi a népköltészet viszonya Petőfihez?

Több mint ötven év elmúlta után is érthető ez a varázskörön belüli keringés. A Petőfiben magasra csavart láng még ennyi idő után is vakította a feléje fordulókat.

Vakít még ma is.

Ez az írás nem azért formálódik, hogy e máig érő fényesség útjába álljon, hanem, hogy segítsen megosztani ezt a fényességet. Megosztani egy tágasabb és egy nekünk valóbb hűség kedvéért. A célja az, hogy a népköltészetet ne csak azzal a tekintettel vegyük szemügyre, amivel százhúsz esztendővel ezelőtt Petőfi vehette, vagy amivel a nyomában haladók, de nézzük meg saját szemünkkel is, melyet a huszadik század legkülönfélébb sugárzású lámpái edzettek meg.

A tizenkilencedik század szellemi térképe talán csak látszatra volt egységesebb, mint a mienk; tarkította ezt is bőven többféle színfolt: márványfehér, nehézkes klasszicizmus, zaklatott romantika, többféle indíttatású is, de a reformkorok s a közeledő forradalmak, miket a világ maradéktalan megismerésének a vágya előzött meg, illetve éltetett, a század nagy irányát: a realizmust készítik elő. Mint általában minden irányzat, a realizmus is több mellékfolyóból táplálkozott. Az egyik mellékág másutt is, nálunk is a falusi réteken, szántóvetők és juhászok szeme láttára kanyargott, ömlött bele az irodalomba.

 

Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, de beszélek szűrös-gubás embereknek –

 

írja Lehel vezérről szóló elbeszélő versében Petőfi. Az efféle eltökéltség rögtön megteremti a maga sajátos esztétikáját. A szűrös-gubás embereknek csak arról lehet beszélni, ami őket is érinti s csak úgy, hogy ők is fölfoghassák. Abban, hogy a tizenkilencedik század azonosult eddig legteljesebben a kézzel is kitapogatható valósággal, hogy áttételek nélkül ez a század került legközelebb a szem érzékletes esztétikája révén a külvilághoz, legnagyobb szerepe épp ennek a népies irányzatnak volt. Petőfi a Kiskunságban és A puszta télenben és még számos leíró versében olyan közel megy a tárgyhoz, hogy a lírai én szinte teljesen beleolvad a külvilágba.

 

Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról és a küszöbre teszi. Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

 

Itt a szem föltétel nélkül fogadja be a valóságot.

A realizmusról azt vallják sokan, hogy módszer. Ez talán igaz. De ki mondja meg, hol a határ, ahol a módszer még nem siklik át szemléletbe, és nem válik a magatartás meghatározójává? Petőfi realizmusa épp azáltal erőszakos és átható, mert természetes; épp azáltal személyes, mert mindenki nyelvén tud beszélni. Nem csoda, ha ez a realizmus-eszmény nemcsak a műköltészetben vált hosszú időn át mércévé, de a népköltészeti kutatásokban és szövegelemzésekben is.

De vajon realista-e a népköltészet? Realista-e petőfis értelemben? Az első kérdőjellel nem tudok mit kezdeni: hagyom, hadd villogjon a homály előterében, a titok apokrif jeleként. A második kérdőjelen már tudok valamit egyenesítgetni. A népköltészet nemcsak petőfis értelemben realista. Sőt legcsiszoltabb remekei egyáltalán nem a petőfis vonásokat viselik. Sűrűbbek, villogóbbak, nem részletezik az élmény folyamatát, kihagyásos módszerük vetekszik a legmodernebb költők szerkesztésbeli bátorságával. Vikár, mint a nép sűrítő készségére mutató példát, említi Petőfi egyik nép ajkára kerülő dalát. Petőfi eredeti költeményében ez van:

 

Fürdik a holdvilág az ég tengerében, Méláz a haramja erdő közepében: Sűrű a füvön az éj harmatozása, De sűrűbb két szeme könnyének hullása. Baltája nyelére támaszkodva mondja: „Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra…”

 

Ebből a hatsoros versből a nép átformáló műhelyében négy sor maradt meg:

 

Fürdik a holdvilág az éj tengerében, Bánkódik a betyár erdő sűrejében Fokossa nyelére támaszkodva mondja: Mért adtam fejemet tilalmas dolgokra?

 

Ez a példa azonban még csak tetszetős kitérő, egyrészt azért, mert az idézett Petőfi-vers nem a legalkalmasabb mintadarab a népdalokkal való összevetésben; másrészt azért, mert ha sűrítésről, tömörségről beszélek, nem ilyesféle kezdetleges tömörítésre gondolok.

Íme egy népdal négy sora:

 

Árva vagyok nincs gyámolom, Még a vizet is gyászolom, Árva vagyok mint a madár, Ki a felhőn odafönt jár.

 

Ha úgy tetszik: helyzetdal ez is, mint számos Petőfi vers, csakhogy a „helyzet”, amely keretet ad az érzésnek, vallomásnak, túlnő minden – tárgyat, személyt, eseményt, helyszínt megjelölő – realizmuson. E népdal földrajzilag meghatározható helye a mindenség. A második sor olyan elszólása a léleknek, amely fölöslegessé tesz minden magyarázkodó körülírást. Aki már a vizet is gyászolja, annak semmiféle más részletező érvre nincs szüksége.

Egymás után idézhetném a hasonló erejű, „valóság fölé” emelkedő elszólásokat:

 

Annyi bánat a szívemen, Kétrét hajlott az egeken. Ha még egyet hajlott volna, Szívem ketté hasadt volna.

 

Vagy itt van rögtön egy másik, föltehetően két külön élő népdalból összeolvadt remekmű:

 

Nem arról hajnallik, amerről hajnallott, Nem arról hajnallik, amerről hajnallott, Magam sorsa felől szomorú hírt hallok, Magam sorsa felől szomorú hírt hallok. Árad napról napra bánatja szívemnek, Árad napról napra bánatja szívemnek Már végire jártam szabad életemnek, Már végire jártam szabad életemnek.

 

Egyik dalnak sincs szabályos bevezetése. A fájdalmat előidéző körülmény kimarad mindegyikből, elmarad a népdalokra jellemző természeti kép is. Vagy ha halvány utalásként mégis földereng belőle valami, észrevétlenül átfordul az elvonatkoztatások világába, és semmi, de semmi köze se lesz többé a természetes éghez, a természetes földhöz, hajnalhasadáshoz.

Nem arról hajnallik, amerről hajnallott…

Bárki fölkaphatná a fejét: hát hogyan? Hajnalodhatna például nyugat felől vagy észak felől is?

Akik a népköltészetről értekeztek eddig, általában nem azzal követtek el mulasztást, hogy amit megvizsgáltak, homályos lámpafénnyel világították át, hanem azzal, hogy a legkülönfélébb népdalfajtákból többnyire csak egy-két fajtát vettek szemügyre. Kutatásaik eredménye így árnyalta, és csak kiegészítette egymást. Amit a legelső odapillantásra mindenki észrevett, az volt, hogy a népdal rendszerint valami természetből kölcsönzött képpel kezdődik. Ez az önmagától fölkínálkozó törvény valóban általános érvényű a népdalban, de erre szűkíteni a lényeget, s a titok nyitjának kulcsát csupán a kezdősorok záraiban forgatni: nem más, mint a kényelmesség jele. A népdal – tapasztalatom szerint – bármelyik sorában hordozhatja szépségét és sejtelmeit. Sőt, leggyakrabban nem egyik vagy másik sorában, hanem a teljességében. Ismét csak találomra jegyzek ide egyet:

 

Körtéfa, körtéfa, gyöngyösi körtéfa, sok gyalog katona megpihent alatta. Aluró szél fújja, Felürő nap süti. Jó annak nevetni, ki egymást szereti.

 

Ha a kezdősorok s természeti képek eddig föltárt alaptörvényei szerint közeledem e dal szövegéhez, megtalálom benne is a közösnek mondható jegyeket. Csakhogy a „Körtéfa, körtéfa, gyöngyösi körtéfa” kezdés itt nem egyszerű természeti kép – sokkal inkább jelkép. Hiába jelöli földrajzi meghatározás, a körtefa nem valóságos tájra veti árnyékát, hanem, a jó emlékezet és a tűnődés földjére. Kis méretű alakjával is jobban hasonlít Csontváry mitologikus Cédrusához, mely alatt körbe fogózva táncolnak, mint gyümölcsöt termő körtefához.

Riedl Frigyes figyelemre méltó tanulmányt írt a népdal és Petőfi kezdőképeinek költői szerepéről. A kezdősor, illetve a sorok és a második rész között véleménye szerint négyféle kapcsolódás lehetséges: helyi kapcsolat, amely közvetlen eszmetársítás két kép, két helyzet vagy két gondolat közt; aztán időbeli kapcsolat, hasonló eszmetársítási alapon; továbbá ok és okozati összefüggés; végül az analógiás hasonlatként való kapcsolódás. Ezt az utóbbit véli a népdalra vonatkozóan leglényegesebbnek, mivel hogy Petőfi népdalszerű verseinek kilencven százaléka is ilyen hasonlóságon alapuló képet és helyzetet villant föl.

De hogy mennyire nem szabad tudósi makacssággal megtapadni még a legnyilvánvalóbb alaptörvényeknél sem, azt Riedl egyetlen orra bukása bizonyítja. Az első kapcsolódásra: a helybeli kapcsolatra ezt a példát hozza föl:

 

Amerre én járok Még a fák is sírnak. Gyenge ágaikról A levelek hullnak. Hulljatok levelek, Rejtsetek el engem, Mert az én édesem, Mást szeret, nem engem.

 

A dal értelmezését ilyesféle magyarázattal vezeti be: a dalköltő jár az erdőn, ősz van. A környezet, a „helyszín” látványa elindítja benne az érzelmeket, amelyek a második szakaszban pőrén kifejeződnek. Egyszóval, a levélhullás kapóra jön, hogy az igazi bánatot kifejezze… Mosolyogni kell ezen a természetelvű logikán. Aki főleg dallammal együtt ereszti át magán a kezdő szakasz időtlen szomorúságát, az föl se figyel az évszakra. Mit számít: nyár van-e vagy ősz! Ebben a két sorban, hogy

 

Amerre én járok Még a fák is sírnak

 

a még szócska fontosabb szerepet kap, mint a külső világ képe, mert erőteljes hangsúllyal a kinti természeti képet belső természeti képpé változtatja. A fák érezhetően már akkor elkezdenek sírni a koponyán belül, s levelet hullatni, mielőtt még a valóságban elibénk tűnnének. A lélek nem előre – utólag fedezi föl a természetet.

Csapda nemcsak ilyen áttetsző realitású népdalok közelében várakozik az előre lépegetőre, de egyértelműbbek s tárgyiasabbak közelében is. Érdemes fölidézni a legismertebb őspéldát – Erdélyi Jánosét. Erdélyi, bozóthajtogató gyanánt, először próbál behatolni a népköltészet sűrűjébe. A Népdalok és mondák második kötetéhez komoly elemző tanulmányt csatol. A dalok legáltalánosabb ismérvének ő is a természeti képet véli. Finom, tanáros mozdulattal mutat föl négy sort önigazolásul.

 

Magos a torony teteje – Bárányomnak nincs mezeje. Bárányomnak jó mező köll, Magamnak szép szerető köll.

 

A kor tisztelni való realizmusigénye észrevétlenül elkápráztatja. Eszébe se jut, hogy a négy sorban a látvány érzéki gazdagságán túl mást is észrevegyen. A festőiség, vagyis a szem tiszta realizmusa maradéktalanul kielégíti. Így képzeli el magának a dal születésének körülményeit: áll a szerelmes juhászlegény a síkon, botjára támaszkodva. Tekintete egy távoli toronyba botlik. „Magas a torony teteje” – rögződik a juhászban az indító kép. Aztán maga körül néz szét, kopár mezőt lát, szédelgő sivár juhokat, és megszületik a második rész is: „Bárányomnak jó mező köll”, s utána, gondolat- és érzelemtársítás révén a végkövetkeztetés: miként a báránynak jó mező, neki a juhásznak, szép szerető köll.

Illyés, aki a már említett tanulmányában részletesen foglalkozik e négy sor értelmezésével, Erdélyi, illetve az Erdélyit pártoló Vargha Gyulával szemben Vikár oldalára áll. Vikár ugyanis túlságosan köznapinak és földhözragadottnak tartotta Erdélyi magyarázatát. A szem realizmusa helyett Vikár inkább a lélek realizmusát követi. A magas torony, szemében, nem csupán látvány, hanem – jelkép. Ez esetben az elérhetetlen vágy tárgyi jelképe. A vers titkát ő prózára fordítva így magyarázza: a juhász hiába vágyakozik, bárányának nincs mezeje, amint hogy neki nincs szeretője, holott bárányának jó mező köll, neki pedig szép szerető.

Illyés után nem tudom szükséges-e még Vikár jelképet vallató fölfogása mellett szavazni? Szükséges-e megismételni, amit költői vallomásként jegyez le a vitával kapcsolatban, mondván: „Hogy gyakran az egész költészet sem egyéb, mint jelbeszéd?” A tetszetős pártállás helyett inkább egy négysoros dal költői érveivel szólok bele megkésve a vitába.

 

Én istenem, adjál napot, Szárítsa föl a harmatot, Szárítsa föl a harmatot, A szívemről a bánatot.

 

Nem kell sámáni szem, ravaszdi fül hozzá, hogy észrevegyük, milyen kísérteties alaki hasonlóság van hangulati és gondolati ritmusban egyaránt az Erdélyi által idézett dal és ez utóbbi között. Az Erdélyi észjárását követve valahogy így kellene megfejteni a négy sor rejtélyét. Reggel van, lucskos, harmatos minden. Áll valaki a mező közepén, és fölnéz az égre, az ég bezárt kapujára. Megszületnek benne a kezdősorok: Én istenem, adjál napot, szárítsa föl a harmatot. Mert ahogy a nap fölszárítja a harmatot, talán a bánatot is fölszárítja.

Ez eddig még rendben is volna, ha azonban megkísérelnénk lefesteni az elképzelt látványt, a festmény vagy giccses életkép lenne, vagy pedig olyan stilizált, modern alkotás, amely csakis a lélek állapotát mutatná, nem érzékeltetve semmit a harmatos tájból, fűből, egekből. Erdélyi festői látásmódja ez esetben tehát kudarcot vallana. Vajon csak azért, mert ebben a dalban nincs eligazító tárgy – torony, kútágas, nyárfa? Mert nincs benne semmi utalás a lírai személy foglalkozását illetően? Nem hiszem. Arról van inkább szó, hogy eredendően egyik népdal sem festői. Ha az első önként vászonra kívánkozik, ez inkább az életképet megteremtő kor szemléletéből következik, nem a népdaléból. Mindkét vers a hiányérzet és a sóvárgás szülötte, nem az idillé. Az általam idézett versszakasz szinte tolakodóan példázza, hogy előszörre az utolsó sor érzelmi mondanivalója volt meg. Száradjon föl a szívről a bánat – a versszak kezdő sorai csak ezután úsznak elő a sóvárgás homályából, hogy hitelesen előkészítsék a „csattanót”. Ha nem ilyen egyértelműen is, de elmondható ez az Erdélyi festőinek vélt négy soráról is. Az utolsó két sor tartalma – bárányomnak jó mező, nekem szerető kell – nyilván előbb ott mocorgott már a lélek alján, mint a torony meg a kiégett mező látványa a szemben. A folyamat tehát pont fordítva ment végbe, mint ahogy Erdélyi magyarázta.

De hadd hozzam föl mentségére, nem is magyarázhatta volna másként. A kor népies realizmusa még felszínes formájában is merész, forradalmi realizmus volt a megelőző, vértelen pásztori idillekkel szemben.

A huszadik századnak kellett eljönnie, hogy nagyobb sugarú látószöget nyitva tekinthessünk a népköltészet változatos és gazdag tájaira. Ady, József Attila, Lorca, és hadd tegyem hozzá, a legkülönfélébb izmusok, mindenekelőtt a szimbolizmus és szürrealizmus képviselői nélkül még mindig a múlt századi realizmus mértéke volna az elsődleges és meghatározó. Pedig hát, hogy alkalmazhatnánk ennek a realizmusnak a törvényét az alábbi versszak értelmezésére?

 

Valaki jár a kertembe Fekete galamb képibe, Töri virágomnak színét, Rozmaringomnak elejét.

 

Vagy még inkább ezekben a szüzesség megtörését jelképező, gyönyörű sorokban:

 

Szántottam gyöpöt, Vetettem gyöngyöt, Hajtottam ágát, Szedtem virágát.

 

Ha Riedlnek, Vikárnak vagy másoknak iskolapéldaként olyan sorok jöttek kapóra a népköltészet boncolgatása közben, hogy „reszket a bokor, mert madárka szállott rá”, nekem inkább effélék:

 

Rózsa a holdudvaron, aranyöv a derekadon. Kenderkötél, kenderkötél nyakamon.

 

vagy:

 

Kezed csillag énnekem, gyenge csillag fejemen. Vaskos göröngy a kezem, ott porlad a sziveden.

 

Az idézeteket Csanádival, Juhásszal, Nagy Lászlóval bőségesen tudnám még tetézni. Valami átértékelésről van szó? – kérdezhetnék némelyek. Arról is, de még inkább kiegészítésről. Röviden fogalmazva arról, hogy a népköltészetben minden, Európában eddig történelmileg kialakult stílusnak megtaláljuk az őspéldáját. Tehát nemcsak a realizmusét, hanem a szürrealizmusét, a szimbolizmusét, a groteszkét, sőt helyenként még a naturalizmusét is. Történeti sorrend itt persze nem alakult ki; a legkülönfélébb irányok békésen megférnek egymás mellett, legfeljebb olyasféle szétválasztást tehetünk, hogy a múlt századi értelemben vett „realista” népdalok zömükben új stílusúak; a jelképeket, látomásokat, szürrealisztikus részleteket megvillantók inkább régi stílusúak. Egymás után jegyezhetném ide az olyan népdal sorokat, melyeket a látomás vagy a szürrealizmus örvénye dobott felszínre.

 

Házunk előtt folyik el a Berettyó, Abban úszik egy fekete koporsó. Koporsóból kilátszik a szemfödél, Régi babám, de hiába szerettél. – – – – – – – – – – – – – – – – – – Lányok ülnek a toronyban Arany koszorúban. Arra mennek a legények Sári sarkantyúban.

 

A fogalmazás – a folyóban úszó fekete koporsó útját követve, vagy az aranykoszorúban ülő lányok érzékeny bőrétől fölszárnyalva – teljesen elszakad a földtől. Ha úgy tetszik, mindkét dal kihalászható „hazugságot” görget medrében. Lükő Gábor a Berettyóban úszó koporsó rejtélyét ősi, kultikus emlékkel magyarázza. Szibériai népek az Uraltól egészen az Amurig – mondja – csónakban temették el halottaikat. A kelet-indiai szigetek őslakói szintén. Nyilván, a csónak képe él tovább a koporsó látomásában. Elgondolkodtató érvelés, de bevallom, nem túlságosan érdekel, mert ha kultikus szokás rejtőzködik is a szokatlan sötétségű sor mögött, a nép fönntartás nélkül elfogadta a költői képpé zsugorodott szokást; elfogadta álomba illő képtelenségét ugyanúgy, mintha maga találta volna ki.

André Breton vallotta, hogy a tudatalatti mélyén olyan alkotóerő működik, melynek hatékonyságát az értelem kritikája nem erősíti, hanem gyöngíti. Szerinte ez a mélyréteg pontosabban és tökéletesebben fejezi ki a valóságot, mint maga a tudat.

Ha nem fogadom is el szentírásként Breton meggyőződését, kedvem volna egyszer az ő lámpáival elindulni, s bevilágítani a népköltészet homályos zugaiba is; fölkutatni mindazt a világot-vakító szomorúságot vagy tartós édességet, amely szinte a lélek elszólásaként zsúfolódott dallamba, szövegbe egyaránt.

 

Szerelem, szerelem, Átkozott gyötrelem, Mért nem virágoztál Minden fa tetejen. Minden fa tetejen, Diófa levelen, Hogy szakasztott volna Minden leány, legény.

 

Vagy, hogy egy másikat idézzek:

 

Istenem, istenem, áraszd meg a vizet, Hadd vigyen el engem apám kapujába. Apám kapujából anyám asztalára, Hadd tudják meg immár kinek adtak férjhez.

 

A tudat aljából elinduló vágy íme, csakugyan nem vesz tudomást a valóságról. Mert ha a dalt éneklő siralmas asszony az eszével fogalmazna, nem fogalmazhatna így: tudnia kéne, hogy míg az isten-megárasztotta víz apja kapujába, majd anyja asztalára sodorná, addig ötvenszer belefulladna.

Ez a szürrealisztikus erezet, ha halványan is, de figyelő szemnek nyomon követhetően fut végig az egész népköltészet márványtömbjén. Főként a balladákén. Számtalan olyan szakasz, olyan sor, látomáskép akad bennük, amelyről alig hiszi el az ember, hogy nem a huszadik század szabad képzettársításai nyomán született. Hogy Bretonra térjek vissza, verssorokat idézek tőle. A szabad társulás című versében ilyen sorai vannak: Asszonyom haja rőzsetűz… asszonyom háta fölfelé menekülő madár… asszonyom torka aranyvölgy… Van egy alig ismert népballadánk a Komáromi szép lány balladája. A török császár ölelése elől vízbeugró lány ilyeneket mond:

 

Dunának feneke: koporsóm feneke. Dunának két széle: koporsóm két széle. Dunának habjai: az én szömfödelem. Dunának halai: koporsóm szögei.

 

Vajon, nem azonos mélység lökhette-e felszínre ezeket a balladasorokat, mint a tudatos költő hasonlatait, metaforáit? Érdekes, hogy Illyés, aki maga is kijárta a szürrealizmus iskoláját, nem beszél a népköltészetnek erről a vonásáról. Igaz, már-már elindul ebbe az irányba, de föltehetően a freudizmus divatjától megcsömörödve, visszalép. Nem akarja kiszolgáltatni a tárgyat, inkább Vikár jelképeket kereső ösvényén halad tovább. Megelégszik azzal, hogy kimutassa, a természeti leírások nem véletlenül kerültek a népdalba; ha ott vannak, jelentenek is valamit.

Ami harminc esztendő után azonban föltűnik, hogy jelképkeresés közben még ő is inkább azokat a népdal-remekeket veszi csak észre, melyek könnyen megfejthető realista szimbólumokat hordoznak:

 

A gyaraki bíró kapujában Leesett a kalapom a sárba Gyere babám, add fel kalapomat, Sajnálom a szép szabadságomat. – – – – – – – – – – – – – – – A gyaraki bíró kiskertjébe Lehullott a ropogós cseresznye, Olyan piros, mint a kicseppent vér, Meghalok a kedves galambomért.

 

Pedig Ady szimbolista költészete már útjelző tábla lehetett volna számára ebbe az irányba is.

 

Szomorú fűzfának Harminchárom ága, Arra rea szállott Harminchárom páva. Ki ződbe, ki kékbe, Ki fődig fehérbe, Csak az én édesem Tiszta feketébe. Szólítottam vóna, Szántam búsítani, Egy ilyen éffiat Megszomorítani.

 

Attól utolérhetetlen ez a vers, hogy bár nincs benne semmi eligazító utalás, se cselekvésvágy, se történet, mégis olyan határozott lelkiállapotot tükröz, melyet csak a modern balett – érzelmet és gondolatot egyetlen mozdulatba sűrítő ereje – tud megfogalmazni; a szerelmes észreveszi szerelmének szomorúságát, és ahelyett hogy érzelgősen föloldaná, tiszteletben tartja, mintha csak ismerné a törvényt: a katarzist végig kell élni, hogy megtisztítson.

Szürrealizmus? Szimbolizmus? Ha nem rettennék vissza a divat meredek csúsztatóitól, még a kafkaizmusig is elmerészkednék. Van egy népdalunk, melyből az Átváltozások című novellájának idegesítő, nyomott hangulata csap ki. A novellában a hős pókszerű féreggé változik. A népdalban ez van:

 

Egy nagy orrú bóha Úgy nálunk kapott vót, Ebéden, vacsorán, Mindig csak nálunk vót. De annak a szeme Olyan szörnyű nagy vót, Mikor kinyitotta, A ház világos vót. De annak a körme Olyan szörnyű nagy vót, Hogy a ház ódalát, Mind lekörmőte vót.

 

Van ennek az utolsó szakasznak egy másik változata is, ami még groteszkebb:

 

S annak az ő körme, Olyan csúf kankós vót, Kilenc rúd szalonnát Beléaggatott vót.

 

Nem szeretném, ha bárki félreértene. Azzal, hogy tiszta szürrealizmust, kiművelt szimbolizmust s egyéb furcsaságokat emlegettem a népköltészettel kapcsolatban, nem a homályt akartam növelni. Agyafúrtan még csak arra se törekedtem, bár nem ártott volna, hogy a túlontúl realistának mondható, hivatalos esztétikánkat öklözzem oldalba, a nép nagyobb vonalú esztétikájára hivatkozva. Csupán az iránytűre szerettem volna odakarcolni a hiányzó égtájakat. Észak és Nyugat közé: Északnyugatot; Dél és Kelet közé: Délkeletet. Meggyőződésem ugyanis, ha ilyen szélességben fésülnénk át a mezőt: azokból a fölülmúlhatatlanul tiszta, áttétel nélküli realista népdalokból is, melyeket én most tudatosan nem idéztem, sokkal többön akadna meg a szemünk, mint eddig. Sőt, talán az eddig észrevett jegyek mellé – természeti kezdőképek, jelbeszéd, szerkezeti tömörség és nagyvonalúság – újabbakat is odajegyezhetnénk, tanulásul és örömünkre. Mert amit eddig csak úgy szabadon csapongva rögtönöztem, nem más, mint töredékvázlata annak, amit el kellene még mondani. A fölfedezésre váró újdonság a szürrealista, a szimbolista, a groteszk képeken túl ott rejtőzik a versek felépítésében, panteizmusában, életet, halált, szerelmet, drámát fölmutató egyszerűségében. Megcsodáljuk a négysoros japán és kínai verseket? A többnyire négysoros népdalainkban ugyanolyan időtlenné válik a holdsütés, ugyanolyan végtelenné válnak a kert alatt futó utak, folyók, rétek; ugyanolyan föloldhatatlanokká a drámák:

 

Virág ökröm kiveretem a rétre, Elveretem a harmatot előle. Nem hallom a Virág ökröm kolompját, Az én babám mással éli világát.

 

A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete.

Lorca a spanyol bölcsődalok kapcsán ezt írja a népdalról:

A történelem indulati elemei, dátumokhoz és tényekhez nem kapcsolódó tartós fényei a dallamba és az édességekbe menekülnek. A spanyol szerelem és a spanyol szellők az énekekben és a mézes mandulakenyérben élnek tovább, ezek hozzák magukkal holt korok eleven életét, nem pedig a kövek, a harangok, az emberek jelleme, sőt, még a nyelv sem.

Némi kiigazítással és behelyettesítéssel nem mondhatnánk-e ugyanezt el a mi népdalainkról? A Dunáról fújó szélbe hallgatózva, a császár udvarát fölszántó ekevas jajgatására figyelve vagy a kaszasuhanásra, amely ki tudja mióta, csak rozmaringot arat?

 

Egykor elindula tizenkét kőmíves

Nem láttam Déva várát, nem láttam földre roskadó, balladás falait. Mégis emlékszem rá, szavahihető tanúknál is élesebben, mert van emlékem a hiábavaló erőfeszítések másnapjáról, az oltott mész buborékokat vető mocsaráról, az anyasírásról, az áldozatok és az áldozatra kényszerülők elpattanó szeméről. A Kőmíves Kelemenek és Kelemennék, kilépve minden időkből, előttem ölelik át egymást, hogy a következő pillanatban szétszakadjanak, s elinduljanak végzetük felé.

Ismert népballadánk, mint a világirodalom minden nagy műve, szigorú és pontos metafora, egyetemessé növesztett jelkép. Eredetében s hatásában is egyenrangú társa a biblia alaptörténeteinek: a paradicsomi kiűzetésnek, az Ígéret Földje vonzó de egyben tragédiát rejtő mondájának; a görög mítoszok jó részének: Sziszüphosznak s a tűzrabló Prométheusznak. A sort nemcsak eredetmondákkal vagy irodalmi példákkal folytathatnám. Szophoklésztől Faulknerig, de a ballada törvényei szerint alakuló életsorsok fölidézésével is. A József Attila-i életmű és a József Attila-i sors a Kőműves Kelemen-i tragédiától teljes.

Nem túlzás mindezt belelátni egyetlen népballadába? vagy akár egész balladaköltészetünkbe is? Inkább az ellenkezője túlzás: nem ezt látni meg benne. Goethe a ballada műfaját őstojásnak nevezte, melyből a költészet madara kikel. Tévedése, az irodalomtörténet folyásmentén hátrálva visszafele, nyilvánvaló, de költői melléfogásából az igazság forróbb aranya csöppen, mint a tudósok rendszerező elméjéből. Nem a lényegben, csak a sorrend megállapításában téved. A ballada nem kezdet, inkább összefoglalás. Nem őstojás, inkább sötét ágak közé rakott fészek, honnét a madár, lombot és villámot súrolva kiszáll, illetve ahova visszatér. Ezzel a sorrendcserével, ezzel az utólagos kiigazítással Goethe véleményét kiindulásnak tekinthetjük. Az őstojás szemléletes képzete mellé egy cáfolhatatlan gondolat alapkövét is odarakja. Ezt írja: „A balladában van valami misztérium, anélkül hogy misztikus lenne.” Mi mást jelent ez az egymással szemben álló, de egymásban mégis föloldódó feszültség, mint hogy a műfaj végleteket szikráztat össze: mi mást érzékeltet, mint a műfaj eredendő tágasságát, nyitottságát?

A balladákban az emberi világ szemlélésének s költői megragadásának valóban minden lehetséges módja és változata megtalálható: az elbeszélésé, a líráé, a drámáé. Formai gazdagsága is ezzel a műfaji tágassággal magyarázható. Kristályos szerkezetű költői sorait prózai párbeszédek váltják, a zaklatott részletezést az elhallgatás, a csönd szavak nélküli megszólaltatása.

 

*

 

A balladák fénykora persze elmúlt, akár az eposzoké, a hősénekeké s annyi más műfajé. A balladaiság ma már jelző, s inkább csak feketén villogó pecsét egy-egy műalkotáson: versen, regényen, drámán vagy filmen. Eljárt fölöttük az idő, főként a műballadák fölött.

Népballadáink utóélete mintha más volna. Az idő velük is végzett mindörökre. De úgy léphetett csak rajtuk át, hogy kénytelen volt bebalzsamozni őket. Talán mert kikezdhetetlenebbek voltak? Mert nem irodalmi divat, hanem elemi szükség hívta őket életre? Vagy még inkább azért, mert a hozzájuk méltó igazságszolgáltatást máig se kapták meg, s mindaddig eltemethetetlenül maradnak, míg meg nem kapják?

Ma sem értem, mi lehet az oka, hogy míg Bartók és Kodály a népdal, a népzene elszórt szentlászló-pénzeit összegyűjtötte, s nagy tüzű lángban kiolvasztotta, újraedzette – népköltészeti szövegeink s mindenekelőtt népballadáink, az irodalom magaslatairól nézve, mostohább sorsban rekedtek meg. Nem is maguk a balladák, hanem a szellem, amit ki lehetett volna belőlük sisteregtetni.

A hagyomány, mint többen is vallják, elsősorban nem tudást, de érzékenységet jelent. Vért és sebeket, megrendülést vagy vigaszt; a kenyér halhatatlan ízét az éhség bármelyik pillanatában. Sajnos, a balladáinkkal kapcsolatos hagyomány inkább a tudást juttatta hatalomra, s nem az érzékenységet. Kezdettől fogva műveltség, szeretet, hozzáértés jellemzi a fölfedezők, a gyűjtők, a tudósok munkáját. Tiszteletet parancsoló névsort írhatnék ide azoknak a nevéből – a múlt század közepétől napjainkig –, akik életüket gyújtották meg s füstölögtették el a balladák tüzén. A titok ettől azonban csak mélyülne. Vajon mért a buzgalom volt mindig rendkívüli, s nem a hatás? Idők múltával is mért csak a múzeumi csönd lett sűrűbb a balladák körül, mint a megrendülésé?

A kérdőjelek bozótja egy föltáratlan barlang bejáratát takarja el.

 

*

 

Sajnálkozunk és merengünk, hogy egy-két nemzeti drámánkat leszámítva, nincs jelentős drámairodalmunk. Homlokunkat ráncolva soroljuk el az idő előtti elvetélések történelmi és lélektani okait. Ha keserűek és szellemesek vagyunk, azt mondjuk: azért nincsenek drámáink, mert mi inkább éltük, mint írtuk őket. Ha pedig a nemzeti babona szólal meg bennünk, arra hivatkozunk, hogy mi költőiségre ítéltetett nép vagyunk, alkatunk szerint is líraiak, s nincs bennünk drámai érzékenység. Olyasmi ez, mintha ország-világ előtt azt bizonygatnánk, hogy mi, magyarok, általában fül nélkül születünk. Népballadáinkat vajon miféle érzékenység robbantotta ki, ha nem a drámai? Nincs Élektránk, Antigonénk, Hamletünk, ez igaz. Nincs Oidipusz királyunk, Othellónk, de van Kőmíves Kelemenünk, vannak szerelemtől megszállott asszonyaink, Júliákat és Oféliákat is messze hagyók, tűzben elégetettek. Akaraterő és végzet szerint semmivel sem kisebbek amazoknál. A szenvedélynek és halálnak, a korláttalan emberi vágynak s a korlátozónak ugyanazok a szakadékai a lábuk előtt. Ugyanazok a fekete kiáltások és vérben felrobbanó csillagok sebzik föl őket is. A halálra táncoltatott lány ugyanarra a földre zuhan, amelyik a Desdemonákat befogadja.

Ne értsen félre senki, nem műveket, csupán érzékenységet hasonlítok össze. Népballadáink jó része magzatburokban bennszorult dráma. Vagyis nemcsak egy műfaj kiteljesedése, de egy hajlam megnyilatkozása is. Tragédia ott van, ahol megoldhatatlan problémák vannak – elmélkedik a drámai gondolkodás alaptörvényéről Ionesco. Egy-két vidám vagy a mese öbleibe tévedő epikus dalunktól eltekintve, ez a kegyetlen szabály sajtolta ki népünk idegrendszeréből is a balladákat. Nem a sors fölötti töprengés, hanem a sorssal való szembefordulás. Nem a megválthatóság vigasza – ellenkezőleg: a megválthatatlanság tudata. Balladáinkban mindig a legteljesebb emberi vágy kerül uralomra, bukik el anélkül, hogy föloldást találna bármiben. A halált s az igazságot igen, de a kétségbeesést vagy a közbeeső reményt nem ismeri a balladát alakító indulat.

Ha viszont föllapozzuk hét évszázad magyar verseit, azt láthatjuk, hogy nemzeti költészetünk a legkülönfélébb változatokban ezt ismeri. A remény, mint valami kálváriahegy, mindig fölkínálja megmászható meredélyeit, a kétségbeesés pedig földrebuktató lejtőjét. Vörösmarty végszónak is beillő „Nincsen remény! nincsen remény!” verssorára szinte az önkívület rímelteti rá A vén cigány fölszárnyaló sorait: „Lesz még egyszer ünnep a világon!” Madách jéghideg álmát, a Tragédiát, egyetlen gyertyaszál próbálja fölolvasztani. Ember, küzdj és bízva bízzál! S mi más Jókai megkésett romantikája is, mint puha tollal kitömött párna? A nemzet hajtja le rá álmodni a fejét. Szembefordulás helyett fordul a fal felé. Negyvennyolc tragédiája, a katarzis hullámtörő gátjait megkerülve, fenséges, komor mesékbe torkollik. Időben megszületik a föloldás, hogy a felejtésnek is eljöhessen az ideje. Az ismétlődő dramaturgiai vétségek történelmünkben sorozatosan ilyen „föloldásokat” hoznak. Rákóczi szabadságharcától kezdve a tizenkilences bukásig minden forradalmunkból a dicsőséges napok emlékét véstük agyunkba és a márványtáblákra. Az a látszat, hogy eszméink sose szenvedtek vereséget, elhitette velünk, hogy minket se győztek le soha. Fogyhatott, morzsálódhatott az ország, a valóság ellenében mi mindig megkerestük a fennkölt kibúvókat, a sorsra való áthárítást, vagy a jövő felől áradó vigaszokat. Akik nem keresték, kivétel nélkül a balladahősök sorsára jutottak. Legforradalmibb költőnk Petőfi? Egészítsük ki megrögzött képzetünket azzal, hogy a legdrámaibb. Segesvár nem eszményi elvakultságából, nem kamaszos költői hitéből következik, hanem a cselekvés logikájából. Akár a görög sorstragédiákban. Halála mégsem a katarzist, hanem a legendát segíti megszületni. Alig van árulkodóbb mozzanata történelmünknek, mint hogy a nemzet még sokáig várja „legkisebb fia” visszatérését. A tragédiának hátat fordító tudat talán nem is őrá, de csodára s mesei végkifejletre várakozik. Önismeretem alapján azt még is megkockáztatom, hogy a nemzetnek szinte kapóra jött Petőfi regényes pusztulása: önigazolást kereshetett benne, erkölcsi kárpótlást; a tömegsírokon is diadalt nyerő eszmék fölényét. Hogy a tragédia az eszményítés ilyen fokán eszközzé válik, s a szerencsétlenség újabb sorozatait készíti elő, nagyon kevesen gondolták végig.

Hogyan és mikor alakulhatott ki a magyarságban ez a tévesen választó ösztön, nehéz lenne kinyomozni. Annyi bizonyos, hogy a bajok forrása ott fakad föl, ahol a nép s az úgynevezett történelmi magyarság közt a sorozatos földrengések következtében támadt repedések szakadékokká mélyültek. A tizenhatodik és tizenhetedik század művelt s országban gondolkodó magyarja – Németh László szavait idézve – még maga a nép. Eszejárása, nyelve, taglejtései, komor, nyers tárgyilagossága nem a lényegben, legföljebb csak a tanultság mértékében különbözik az alacsonyabb sorsúakétól. Balassa, Bornemisza, Sylvester János, Bethlen Miklós ízlés és megrendülés dolgában sokkal testvéribb közösségben él a dalait s balladáit alakító néppel, mint a tizennyolcadik vagy a tizenkilencedik század első évtizedeinek fölvilágosult magyarja. Egy-egy kivételtől eltekintve, gondoljunk akár a legjobbakra is: Bessenyeire, Batsányira, Kazinczyra, Kölcseyre.

Az ízlés nem pusztán széptani fogalom. De ha csak ezt az egy szálat bontja is ki az ember sokféle jelentéskötegéből, meglepő igazsághoz juthat. Népdalaink és népballadáink nemcsak a nyelvi halhatatlanság fölényét őrizték meg a rokokó selypegések, a nemzeti klasszicizmus sóhajai és dörgései fölött, de a világ és az élet szemlélésének a fölényét is. Míg Széphalom csinos kertjében nimfák nyögdécselnek, néhány házzal odább, talán ugyanabban az órában, a nép így szólaltat meg egy erőszakkal eljegyzett hajdan volt lányt, kit kérője ló farkához kötözve hurcol tüskék, bokrok között:

 

Lassún járj, lassún járj én jegybéli mátkám, már arany koszorúm félig vérben úszik.

 

Így szólaltat meg? Vagy így szólal meg általa? Teljesen mindegy. A hasadás így is nyilvánvaló. Nem akarom eltúlozni a vádat, de a nimfáktól a honleányokig, a bús repkényektől a nemzeti megújulás vörös és fekete függönyeiig egyenes út vezet. Ahol a nyelv akkora tengelytörést szenved, mint a széphalmi dombok közt, ott a szekér utasai is agyrázkódást kapnak, s magukhoz térve más emlékezet cserepeit szedik össze, s másféle útirányt választanak. Soha akkora buzgalom Magyarországon, mint a reformkor évtizedeiben! Soha annyi szónoklat, hév s magasfeszültség a lelkekben! De soha annyi nemzet-halál-látomás se a szemek előtt. A földuzzadt cselekvésvágy, ha jó célok felé tör is, nem a nép és a nemzet legsúlyosabb gondjainak a nehezékével tartja magát földközelben – s így természetes is, ha aztán az eszmények világában köt ki. Az eszményekében, ahol nemcsak a levegő magaslati, de a szív érzelmei, a gondolatok is magaslatiak. Ahol a valóságérzék legmagasabb fokú – tehát drámai – tárgyilagosságát valamiféle nemes, történelmi hisztéria váltja föl.

Petőfi puszta léte már önmagában is elutasító bírálata ennek a nemes, történelmi hisztériának. A végeredményt, sajnos, nagyon is jól ismerjük. Az „eszményi döntéseket” hajszoló nemzet hatvanhétben, a kiegyezés pillanatában a lehetségesnél is rosszabbul választ. Épp azért, mert eszmeileg és erkölcsiekben roppant össze mindenekelőtt.

 

*

 

A népballadák útfélre kerülése újabb bizonyítéka annak, hogy a magyar szellem fejlődéséből hogyan marad ki a magyar nép és a múlt alaptermészete; hogy a megkeményedett dobhártyákról hogyan pattogtak vissza a legtisztább kiáltások. A műveltség első fokon önismeretet jelent. Gondoljuk csak el: micsoda gazdag s kiérlelt önismeret halmozódott föl népi műveltségünkben! Az élet minden mozzanata a legerősebb fényben mutatkozott meg: szerelem, halál, házasságtörés, betyárindulat, betyárhűség, jobbágysors, dévajság, bosszú és bosszúállás, egyszóval minden olyan érzelmi- és szenvedélyrendszer, amely egy népet jellemezhet.

De szorítkozzunk csak a népballadákra.

Aki azt hinné, hogy bennük csak az éjszaka van jelen, a fojtogató, a csillagtalan, a vér álmaira rátörő – téved. Akármennyire a halál élteti is nagy részüket, a sebek, a kések virradatában a legerősebb életösztön ébred rá önmagára. A halotti ingek vakítóbbak, mint a korai hó, a gyásszal bevont udvarok fölött nem a temetők madarai röpködnek, hanem a megrendülésé. Népballadáink halottjai élőbbek az élőknél, mert jól sejtik, hogy a legfontosabb dolgok halálos értékűek.

Micsoda önismeret az, amelynek épp a legértékesebb tulajdonságok kitapintásához nincs érzékszerve? Persze, könnyű volna a magyar klasszicizmus és romantika népi műveltségünk iránti érzéketlenségét a fejlődéssel együtt járó veszteségek számlájára írni. Kétszeresen is könnyű, mert a gondolati érveket, első odafigyelésre, cáfolhatatlannak látszó tények is igazolják. Elsőül az a körülmény, hogy a magyar irodalom megújhodásának pillanataiban népdalainkat és népballadáinkat még avar borítja. Ha zördül is itt-ott fölöttük egy-egy levél, inkább csak eltévedt lépések alatt zördül. Kazinczyék, akik Európa felé fordulva hallgatóztak, hogyan is hallhatták volna meg ezeket az árva s földönfutó neszeket.

De fordítsuk most visszájára a kérdést: mért ne hallhatták volna meg? Ha elrejtve lappangott is a nép kultúrája, maga a nép ott volt a szemük előtt, ott élt a kertjük alatt. S ha Csokonainak sikerült fölényesen, könnyedén és mégis a szellem legmagasabb csúcsán összepárosítani a paraszti dalt a rokokó csapongásaival, a somogyi kanásznótát Voltaire fölvilágosult eszméivel, a vállalkozás másoknak is sikerülhetett volna. Vajon csak Kazinczyék nyitottak ablakot Európára? Csokonai költészetében nem a magyarság és Európa összeötvözése történt-e meg, Balassa után másodízben? Csakhogy ezt az öntvényt Kazinczyék, mint elhibázott mintát, a műhelysarokba lökték. A nyelvében megbukó nemzet előbb-utóbb eszméiben is megbukik. Ma már világosan láthatjuk, hogy a nép nyelvével s gondolkodásmódjával beoltott Csokonai kiebrudalása a költészetből, jelképnek tekinthető. A természetességet, az öröklött, ősi zamatot, a nyújtózkodások hajnali örömét száműzték vele együtt nyelvünkből. A mocorgó faágak elhallgattak, mert a szónokok mennydörögni kezdtek. A „lenge párák éjjeli csillagát” elhalványították a bús düledékeken imbolygó fáklyatüzek.

Hogy ez a folyamat – előbb az irodalomban, utána pedig a társadalomban – mennyivel bonyolultabb volt, mint amennyire ez a tüskéket villogtató összehasonlítás érzékelteti, magam is jól tudom. Bonyolultabb a fejlődés és az eltévelyedés tekintetében egyaránt. Az 1820 és 1848 között eltelt időben a nemzeti haladás minden jelentős gondolata hangot kapott, még a jobbágyság eltörlésének a gondolata is. De nagyon is igaza van Németh Lászlónak, aki a Kisebbségben című tanulmányában, ezekről az időkről szólva ezt írja: „A gondolkodás végső hitele nem a gondolatban van, valahol mélyebben: a közérzetben… A legigazibb gondolatok: tévedések, s a legnagyobb szellemi tágasság: vakság, ha a közérzet alatta rosszul kever.”

Nem tudom, volt-e furcsább, már-már a tudathasadás mélységébe zuhanó közérzete a magyar irodalomnak, mint épp a megújhodás évtizedeiben. A legtisztább szándékok, gondolatok alján sűrű, fekete iszap kavarog. Mintha mások volnának a nappalok, és mások az éjszakák. A nemzetmentő látomások mögül halálbojtosan úsznak elő a hiábavalóság látomásai. Az áthevült agy reményt sugároz, biztató jóslatokat – a magára maradt szív kedélytelenséget. Kölcsey a maga délelőttjén megírta a Husztot: Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl! – s a maga éjszakáján a magyar irodalom egyik legkiábrándultabb versét, a Vanitatum Vanitast. S ugyanígy Széchenyi is, aki délelőttönkint Lánchidat tervez, Al-Dunát szabályoz, megszállottan a nemzeti gazdaságtan szózatát írja prózában, éjszakánként szörnyű dolgokat gyón meg naplójának. Még a szélhámosság, az arcpirító kalandorság gyanújával is megvádolja önmagát. Alkati tulajdonságunk volna tán, hogy kétségbeeséseinkből tudunk igazán erőt meríteni a legnagyobb vállalkozások idején? Széchenyi szájából elhangzik az istenkísértő mondat: Magyarország nem volt, hanem lesz. Amilyen gyönyörű, fölemelő ez eskünek, éppoly riasztó föladatnak. A dráma hősei ilyen fogadkozások miatt szoktak elvérezni. Csoda-e, ha a reformkor idegrendszere zsúfolásig megtelítődött szorongással?

S egyébként, rossz közérzetük nemcsak a legyőzötteknek lehet, de azoknak is, akik valami miatt bizonytalannak érzik győzelmüket. Ingatagnak, lebegőnek, még a legtökéletesebben megtervezett Katedrálist is. Széchenyi félálomszerű megőrülésének az a pillanata, amikor Petőfyt (!) édes fiának, Petőfi anyját, Hrúz Máriát eldobott szeretőjének hiszi, a lélek ferdítő tükreivel ha torzan is, mégis felismerhetően, egy romló bűntudat mélyvilágát tükrözteti szemünkbe. Petőfi nemcsak a költőt, nemcsak a forradalmárt, vagy másként fogalmazva: jobbik énjét jelenthette zavarodott tudatának, hanem kicsit a népet is, melyet ő úgy akart megváltani, hogy nem vállalt igazán.

Petőfi közérzete mért volt kevésbé ingatag, válságoktól kevésbé szétzilált, mint a reformkor legnagyobbra vállalkozó férfiaié? Talán mert ő kisebbre tekintett, és kevesebbre vállalkozott? Vagy mert a nehezebb munkát, a nemzet ébresztését nekik kellett elvégezniük? Sőt, bolygassuk meg a legkényesebb kérdést is: talán azért, mert Petőfi, vére szerint, nem volt magyar, s így a történelmet inkább akaratában hordozhatta, s nem az emlékezetében? A reformkor történelmi tudata, valljuk be, sokkal holdvilágosabb mezőkőn hajtja föl a vadat, mint a bölcsőnkbe idegenként beleszülető Petőfié. Petőfi Árpád helyett Dózsát és Rákóczit támasztja föl. Neki nem a dicsőség hajtóerejére s nem is reményre, hanem tömegekre van szüksége. A romantikát maga mögött hagyva, így tör egy új, szenvedélyes tárgyilagosság irányába. A Széchenyi s Kossuth közti dráma csak a remek színpadi beállítás következtében hatott és hathat még ma is történelmünk legszikrázóbb alaphelyzetének. Úgy is mondhatnám, hogy egy romantikus múltszemlélet páholyából. Széchenyi és Petőfi, illetve Kossuth és Petőfi összefeszüléséből bontható ki korhűen 48 drámája.

Egy ilyen elképzelt dráma egyúttal a nemzeti romantika, s ebből a romantikából mindmáig táplálkozó gondolkodásmódunk és érzékenységünk bírálata is lehetne. Egyik legfontosabb mondata így csattanna föl ennek a drámának: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata…”

Petőfi esztétikai jelmondatában mindenekelőtt a politika jut szóhoz. A népképviselet gondolata, mely röpiratokon is szétszórható. Nagy bennem a kísértés, hogy amit Petőfi a politika oldaláról állít, én az esztétika oldaláról kíséreljem bizonyítani.

 

*

 

Amelyik népnek gazdag népköltészete van, esztétikai ösztöne, vagy ahogy tetszik: esztétikai tudata se lehet vérszegény. Mondjuk, egy ballada megszületéséhez, csiszolásához – vagy ha átvétel, akkor az áthangszereléshez – semmivel se kell kevesebb képesség, mint helyesen ítélni meg az emberi lét ilyen vagy olyan nagy kérdéseit. Helyesen ítélni meg a cselekvést, a félreállást, a bűnt, a hűséget, a halált – hisz a közben az erőfeszítés közben, hogy mű jöhessen világra és fönnmaradhasson, mindezzel szembe kell nézni.

Irodalomtörténetünk eddig csak leereszkedő nagyrabecsüléssel, az ártatlanságnak, a hamvasságnak kijáró tisztelettel foglalkozott a népköltészet esztétikai értékeivel. Pedig ha Illyés Fáklyalángjában Józsa történelmi érvénnyel kérdezheti meg a népet testvérként emlegető kormányférfiaktól, hogy „az urak közt itt hány a jobbágy?” – nem kérdezhetjük-e meg ugyanígy, hogy esztétikai ítéleteink közé vegyült-e méltó arányban ízlés és tanulság a történelem alá szorultakéból?

Líránkba, százhúsz év óta, sok minden fölszívódott. Korántsem annyi, mint amennyi fölszívódhatott volna. A realizmus sűrű, kötött talaja épp a legmélyebb rétegekből fölgyöngyöző nedvességet, a legértékesebb ásványi sókat nem eresztette át. Petőfi, Arany s Erdélyi József költészetében diadalra jut ugyan a népies költészet elve, de a főszólamot hitelesítő hangok szinte egyáltalán nem szólaltak meg. Magyarázkodás helyett egy világító nevet írok ide: Lorcáét. De inkább csak jelkép vagy értelmező hasonlat gyanánt, s nem minősítésül. Lorca ihlete, szürrealizmusba oltva, először talál rá Európában a népköltészet igazi forrásvidékére. Először végzi el a történelemben két ágra szakadt irány: a műköltészet és a népköltészet egymásba ömlesztését. Műveit nem népképviseleti eszmék, nem történelmi fájdalmak ragadják magasba, mint a mi költőinkét, hanem valamiféle közös érzékenységből fakadó önkívület. Aki verseit olvassa, látja a salétromvirágokból épült korlátokat, melyekről egy halált szemlélő nép tekint a világba; látja a zenének, a táncnak, a bikaszarvaknak, a vér saraboló szerszámainak kiszolgáltatott országot; cigányok, parasztok, dühöngő szentek, főpapok, vásári szajhák s hangyakoszorús szüzek karneválját az időben; a citromból aranykönnyet facsaró kezek részegségét, a büszkén kitárt sebeket. Egyszóval Lorcában az egész spanyolságot: hajlamait, szellemiségét, idegrendszere titkos rázkódását.

Költészetünk Juhász Ferenc néhány korábbi, bartóki méretű versével s Nagy László egyre öntörvényűbb s ugyancsak bartóki és lorcai méretű műveivel példázza, hogy mi mindenre adhatott volna, illetve adhat ösztönzést a népköltészet.

Ez azonban még mindig csak az egy szálon futtatott, magasfeszültségű hatás kisülése: a líráé. A népköltészetben jelen lévő drámaiság, amint már utaltam rá, nemcsak hogy nem színezte át esztétikai tudatunkat, de kisebb fuvallatoktól eltekintve, meg sem érintette.

Hallom máris az ellenvetéseket: na és Arany, Erdélyi János, Greguss, Gyulai Pál, Kriza és a többiek? Ők talán vakok és süketek voltak? Nem ismerték föl a népballadák valódi értékeit? De fölismerték! Ami csodálni való volt bennük, megcsodálták, ami irigylésre méltó, azt őszintén irigyelték. Sőt, minél alaposabban vizsgálták, elemezték a műfajt, annál több magasztalni valót találtak a részletekben: a nyelvben, a balladai homályban, a célratörő szerkezetben. Csakhogy a műfajt nem a nép, de egy kijegecesedett nemzeti irodalom szellemisége felől közelítették meg. Ahelyett, hogy idomultak volna barbárabb, ősibb természetéhez, a maguk romantikus vagy realista ízléséhez idomították. Semmi se jellemzőbb, mint Greguss véleménye, aki meghatározza a ballada műfaját, s elméletét Arany balladáival igazolja. „A tősgyökeres magyar népi elemet – írja Greguss – önállóan, teljes erejében és bájában, csak Arany tüntette föl a balladában, habár az idegen befolyás nyoma, nevezetesen a skót-angol népköltészet hatása nála is megmutatkozik. Ő állott igazán a népköltészet, mégpedig a magyar népköltészet alapjára, ő fejtette ki műalkotásait a népeszmélet naívságából, ő állította helyre a megszakadt kapcsolatot mű- meg népköltészet között… és ha a ballada, különösen a magyar ballada elméletét meg akarjuk állapítani, ezt könnyebben megtehetőnk csakis Arany balladái alapján, mint összes többi műköltészetünk segélyével, de Arany balladái nélkül.”

Hogy Greguss és mások mennyire a saját ízlésük vályogvetőjébe gyömöszölték bele a népballadákat, épp az Arannyal való példázgatásból derül ki. Az Arany-balladák lényegük s belső ajzottságuk szerint sokkal közelebb állnak a romantikus lírához, mint a népballadákhoz. Közelebb a lélek öngyötrő éjszakájához, mint a végzetet elfogadó dachoz. Az Arany-ballada: állapotlíra, hangulatlíra, önvallomás. Nem a tárgyuk, a légkörük nyomasztó. Bűn és bűntudat viharzik bennük, az elhibázott cselekvés késői fölismerése. Mi lett volna Petőfivel, ha túléli a vereséget? – hangzik el száz egynéhány év óta újra és újra a kérdés. Nyilván megőrül! Ez rá a közhelyszerű válasz. Arany balladáiban a megőrülés mozzanata a maga teljességében és szánalmas pompájában ugyanilyen nyilvánvalóan jelenik meg. De még tovább megyek: Vörösmarty és Széchenyi elborult elméje ugyanabban a sötét erdőben téved el, ahonnét az Arany-balladák vijjogva kirepülnek. Ha pedig ennyire hasonló az idegrendszer válasza a végső dolgokban, akkor közös a kiindulásban is. Közös a hitben, a reménykedésben, a jóslatokban. Aranyban tehát nem a „népköltő”, hanem a nemzeti költő szólal meg a balladák kísérteties torokhangján.

Ha bizonyos fokig lehetetlen is, mindenképpen tanulságos a kétféle lélek válaszát ilyen értelemben összehasonlítani: Aranyét és a népballadákét. Arany balladáiban – a történelmi tárgyúakról most nem beszélek – a lelkiismeret úgy végzi el a maga tatárdúlását, hogy nyomában többnyire fölperzselt lélek, szétdúlt arc marad; kísértetjáró órák, éjszakai fölriadások, Kund Abigél-i eszelősség. Népballadáink viszont, egy-két rendhagyó esettől eltekintve, egyáltalán nem ismerik a megőrülésben föloldást találó befejezést. Mintha kitérőnek tekitenék. Példának említem a kegyetlen anya balladáját. Budai Ilona ablakában könyököl. Rémülten hallja, hogy ellenség fosztogatja a környéket. Eszébe jut rejtegetett kincsesládája. Mi lesz, ha elrabolják tőle? Fiával, lányával és kincsesládájával együtt sötét rengetegbe menekül. Menekülés közben mintha a lovak dobogását hallaná maga mögött. Egyre jobban hatalmába keríti a félelem. Választania kell: vagy a gyerekeiről mond le, akik akadályozzák a menekülésben, vagy összekuporgatott kincseiről. Budai Ilona a gyerekeit hagyja el.

 

Mert leán helyibe leánt ad az isten Mert fiú helyibe fiút ad az isten, De pénzem helyiben ingyen nem ad isten.

 

Döntése világos, egyértelmű. Indokai is azok. Pőre igazságérzetünk alapján meg is adhatnánk a fölmentést, mert kegyetlensége nem az övé: a világ és a társadalmi lét közt meghúzódó kegyetlenség ez. De a sötét rengeteg közepén, egy tisztásra jutva, az asszony szembetalálkozik végzetével. Bivalytehenet lát, ki esetlen bornyát szarva között menti. Az állat magasabb rendű anyai ösztöne porig alázza Budai Ilonát. Föltámad benne a lelkiismeret, de bűnét jóvátenni már nincs módja, mert megtagadott gyerekei most őt tagadják meg. Kiürül körülötte a világ. Szakadékok nem a lába alatt, a szívében keletkeznek. Az önvád ezen a ponton zajtalanul is tébolyba fordulhatna át. Budai Ilona azonban tiszta tudattal, a fájdalom végső világosságában is állva marad.

 

Immár olyan vagyok, mint út mellett a fa: Aki ott elmenyen, ágaimot rontja, Ágaimot rontja s a sárba tapodja!

 

A szembenézésnek, a bűn fölvállalásának ugyanezt a dermesztő aranyszabályát találjuk meg a gyerekei csontvázával hazaérkező s a küszöbön holtan összerogyó Gyönyörű Bán Kata balladájában is; ugyanezt a Kádár Katában, a Molnár Annában, a Barcsai szeretőjében s még jónéhányban. Ide sorolhatnám végül a betyárballadákat is, persze azzal az elhatároló megjegyzéssel, hogy bár ugyanolyan tragikusak, mint a régiek, de a tragédia nem magukban a balladákban zajlik, hanem a balladákon kívül a valóságban.

Ez a kitérők nélküli, kíméletlen dramaturgia nem csupán a műfaj törvényeiből villámlik elő, hanem egy másfajta gondolkodás sűrűségéből is. Tudomásom szerint Kemény Zsigmond sejti meg egyedül, hogy mennyire más a népballadáinkat – főleg az ószékely népballadákat – előreröpítő végzet, mint amihez a nemzeti önismeret, a nemzeti irodalom szolgáltat előjeleket. „Ez az a hang, miért odaadnám minden regényemet” – írja a balladák kapcsán egyik levelében.

Ha esztétikai véleményét a továbbiakban nem köti is oda a balladákhoz, meghatározó szellemként minden gondolata alatt ott hullámoztatja. Ezt írja egyik tanulmányában: „1830 óta 1848-ig a magyar irodalom aránylag keveset törődve a múlt eszmekincseivel és hagyományaival, csak előre tekintett, s egybeköttetés nélkül a régivel, az átélttel kívánt élni a jelenben s hatni a jövőre”, holott, fejtegeti tovább, csakis a hátra-és előretekintés az egyedüli biztosítéka annak, hogy az irodalmak férfikorukba lépjenek, és százados műveket alkossanak.

Hogy a nagy kornak, a magyar romantikának az ilyen egyértelmű elutasításában mennyi az igazság, és mennyi a csalódás okozta fájdalom vagy elfogultság, most ne méricskéljük. Annyi bizonyos, hogy Kemény, szigorú ítélete ellenére is, először óhajt irodalmunk alá más alapkövet rakni, mint amire a romantika építkezett.

Innét hallgatózva visszafelé, a balladák méltatását még tisztábban és még pontosabban megérthetjük. Mintha Adyt vagy Bartókot hallanánk.

A hang emlegetésével Kemény tehát nem a balladás hangvétel hiányát kéri számon irodalmunktól, hanem a balladákat jellemző drámai és gondolati alaprajzot. A műfaj felületi borzongásai helyett sokkal inkább a bennük föltáruló egyetemességet. Gondolatait meghosszabbítva, már-már az a rejtély izgatja, hogy irodalmunk milyen minta alapján törhetne ki nemzeti zártságból.

Vajon nem túlzás egyetemességet emlegetni népballadáinkkal kapcsolatban? Nem egy rossz pillanatban született rögeszme kamaszos égdöngetése? Esztétikai tágasságukat eddig még senki se tagadta. De nem fölcsigázott képzelet lát-e bennük másfajta szellemi és lelki útmutatást és útravalót, mint amit a művelt irodalom fölkínál? Ismét Németh Lászlóra hivatkozom. Irodalmunk legtitkosabb betegségét fedezi föl, mikor megállapítja, hogy helyzeteinkben mindig több a tragikus, mint ami ebből megmutatkozik. Arany öncsonkító lezártságát idézi, Berzsenyi oroszlánődöngését a niklai fák alatt, Vörösmarty emberi roskatagságát „az elismert lángész trónusában”, Kemény bukott kérőre emlékeztető kikosaraztatását nemzetétől. Látleletét kiegészíthetjük azzal, hogy ami végül is megmutatkozik, többnyire már későn. Ha pedig ez törvény, akkor ezzel egy törvény lepleződik le. Társadalmi életünkben a félmegoldások örökös ismétlődése és szellemi életünkben ugyanígy a végletektől való örökös tartózkodás. Ezt bizonyítja az is, hogy nincsenek se nagy színpadi tragédiáink, se vérmes, dévaj, boszorkányos vígjátékaink. Esztétikánk valamiféle belső önfegyelem miatt a két véglet között helyezkedik el. Még pontosabban: imbolyog. Az ember tragédiája a maga nemében remekmű. De hogy mennyire csak a tudat műve, vagyis mennyire egy lefokozottság eredménye, épp a befejezésből derül ki. Eddig még mindenki úgy értelmezte a biztató végszavakat, hogy a szenvedély ellenében a győzedelmeskedő emberi belátás íratja le őket Madáchcsal. Szerintem a fordítottja igaz. Madáchban nem az ész, hanem a megriadt életösztön fogalmaz. Akár tetszik, akár nem, ezzel a befejezéssel Madách sokkal közelebb kerül az imádkozókhoz, a megriadt reménykedőkhöz, az álmokat tovább őrző Jókaihoz, mint a végső tragikus fölismerésekhez.

Ahhoz, hogy újjászülessünk, előbb el kell pusztítani önmagunkat. Madách pusztán a kísérletezésig jut el. A jelképes szikla széléről mindig visszalép, s jogot a visszalépéshez épp azáltal szerez, hogy történelmi álmot álmodik végig. A Történelem mindig győz, tehát vele együtt az Ember is mindig győztes. Ez így lefegyverző igazság, de mit kezdhetünk vele? A madáchi befejezés kicsit olyasmi, mintha az utolsó pillanatban Shakespeare kikapná Hamlet kezéből a tőrt, nehogy az utána következő királyfiak eltanulják tőle a gyilkolás művészetét. Ahogy Aranyban a megőrülés, Madáchban a szép és nemes belátás jelenti a líra győzelmét a drámai végiggondolásokkal szemben.

Ortutay és Kriza Ildikó újabban megjelent Magyar népballadák kötetében bukkantam rá a Kőműves Kelemen egyik ismeretlen változatára. Ez a változat, legnagyobb meglepetésemre, prózában folytatódik. Érdekessége mégsem ez, hanem a jóra forduló befejezés. Ebben a változatban a befalazott asszony életben marad, s így szüli meg kicsi fiát. Aztán hét évig nevelgeti a falba zárva. Ez alatt a hét esztendő alatt Kőműves Kelemen hűségesen gyászolja. De a hét év elmúltával új lakodalomra készül. Megérzi ezt a befalazott feleség – s ahogy a szöveg mondja –, szétlökkinti a falat, és kicsi fiával útnak indul hazafelé. Mikor a kapu elé érnek, az asszony leveti utolsó rongyát, s rátekeri fiára. Szájába pedig a mátkagyűrűjét teszi, s kioktatja, menjen be egyenesen a násznép közé, álljon meg Kőműves Kelemen előtt, köszöntse fel, s ha már ivott, lökje be nyelvével a pohárba a gyűrűt. A gyerek be is megy. Csak nagy nehezen jut apja elé. Fölköszönti, iszik, visszaadja a poharat. Kőműves Kelemen, ahogy szokás, kiissza a maradékot; a szája pereméhez ér valami, megnézi – hát látja, hogy ez az ő régi mátkagyűrűje. Megkérdi a gyerektől, kitől kapta a gyűrűt. A gyerek megmondja. Kőműves Kelemen kimegy. Amikor meglátja régi asszonyát mezítelenül, visszamegy a házba, leszedi az új asszonyról a selyemszoknyát, a bársony ingvállat, a gyöngyöket, az arany ékszereket, kiviszi s ráadja a régi asszonyra. S mikor behozza az egyik ajtón, a másikon kimegy az új asszony a násznéppel.

Erre a szürrealista elemeket is megvillantó módosulásra könnyű volna ráfogni, hogy a fölhígulás eredménye. Az is, de nem csupán az. Sokkal inkább a madáchi befejezést kikényszerítő ösztön uralomra jutása. Ha alig hallhatóan is, de ugyanannak a húrnak a megpendülése, amely nemzeti költészetünkben, a végső keserűségek idején teljes hangerővel szólal meg. A szörnyű mutatvány után hadd jöjjön valami megnyugtató föloldás! A visszafojtott lélegzet után hadd szívjuk teli a tüdőnket a részegítő levegővel!

Ki tagadná, hogy ez nem természetes igény, akár az egyén, akár egy nemzet életében? Ugyanakkor ki ne tagadná, hogy ebben a föloldást kereső szándékban a mese, a képzelet, a sóvárgás aranyával befuttatott igazságérzet vakít a valóság helyett. A csoda veszi át a főszerepet, hogy a jóvátehetetlen dolgokat helyrehozza. Tudom, a csoda: az ember meghosszabbított élete. De csak a meghosszabbított! A még jóvá nem hagyott jövő! Élni lehetetlen nélküle, mégis nélküle kell. A mese, e megelőző mondat első felének, a ballada pedig a mondat második felének szárnyat adó műfaja. A mesék ugyanis mindig igazságot szolgáltatnak, ami egyúttal a Jó mindenekfölötti győzelmét jelenti – a balladák viszont elsősorban azt érzékeltetik, hogy az emberi lét problémái milyen hatalmasak.

Ez az az esztétikai mélyréteg, ahol népballadáink nemcsak a drámai műfajokkal, de a világirodalom minden jelentős alkotásával közeli rokonságot tartanak. A belőlük kiszabadítható szellemiség itt mutat más irányba, mint amerre nemzeti irodalmunk jelzőtáblái mutatnak. Nem arról van szó, hogy irodalmunk vakon fut el a kazaltűzként föllángoló végső kérdések mellett. Inkább arról, hogy a száz változatban előtörő lenni vagy nem lenni kérdéseit mindig a nemzet lenni vagy nem lenni kérdéseinek a magaslatáról válaszolja meg. S ez, a romantika által kiművelt érzékenység, folyton fölállítja a maga időzített csapdáit. A túlméretezett felelősség kínzókamráiban a döntések s a választások is túlméretezettek, tehát már eleve eltorzulnak. Magyarán szólva: ha egy nemzet a végső legyőzetésében se jut Antigoné, Élektra, Hamlet vagy József Attila sorsára, mindig van miből táplálkoznia a reménynek. Ez a remény pedig új hitet s új gondolatot keres. Az új hit szabadságvágyat szül, a szabadságvágy pedig életre hívja elnyomóit. A kör azonos módon zárul következő alkalommal is, mert azonos a kiindulás. Állandóan a nemzetet gyömködni bele egy kémcsőbe, lehetetlen vállalkozás. Hisz még a legtörékenyebb nemzet is mindig túl nagy szikla ahhoz, hogy a lét sejtekre is kiható törvényeit rajta vizsgáljuk. A vizsgálandó anyag már a tömegével is ellenáll. És különben is az ember csak a saját fájdalmát ismerheti igazán – egy korszakét, egy nemzetét vagy másokét, csupán csak vállalhatja.

 

*

 

Tökéletesen félreért, aki azt hiszi, hogy népballadáinkat azért magasztalom, mert hőseikből hiányzik ez a nemzeti sorstudat. Csoda lenne, ha nem hiányozna. Azáltal, hogy a nép századokig kívül maradt a kerítésen, természetes, hogy a nemzettudat alakításában se kaphatott semmilyen szerepet. Balladáinkban nem az irodalommal összehasonlítható témák, gondolatok jelenléte vagy hiánya mérvadó, hanem a cselekvés és a helyzetfölismerés másfajta képessége. Balladáink például sosem ismerik a nem-cselekvés bűnét, amit irodalmunk s így lelkiismeretünk nagyon is sokféle változatban ismer. A ballada sose kaland, sose fölbuzdulás, sose századoknak szóló hév – mindig választás. De lépjünk még tovább! Költészetünkben – áttételesen: lelki magatartásunkban – az eszmékhez s az emberi méltósághoz való örökös ragaszkodás a lélek bizonyos fokú lezártáságára utal. Mondhatnánk, bezártságára. Klasszikus balladáink elrúgják magukat ettől az egyértelmű lezártságtól. Pontosan éreztetik, hogy a cselekvés sosem egyértelmű, hisz már kibontakozása pillanatában fölidézi a tisztátalanság helyzetét is. Cselekedni bűn, nem cselekedni szintén – ez a kiindulásuk. Ebből következik, hogy az egyén se sóhajjal, sem a jövőre való fellebbezéssel nem térhet ki a választás elől, mert ha kitér, megszűnik egyén lenni. Kőműves Kelemen ezért nem szegheti meg fogadalmát. Sallai Szép Kata ezért nem maradhat otthon, mikor fenyegetően táncba szólítják, Bodor Katalina ezért kötteti inkább magát oda Rákóczi kis úrfi lovához, mert halottként is szabadabbnak hiszi magát, mint kiszolgáltatottan lenni menyasszonynak.

Balladáink nem csupán e szerint az egyetlen cselekvésminta szerint épülnek föl. Ahogy népdalaink közt minden, Európában eleddig történelmileg kialakult stílusnak: realizmusnak, szürrealizmusnak, szimbolizmusnak is megtalálhatjuk az őspéldáját – balladáinkban ugyanúgy megtalálhatjuk a Shakespeare-i, a schilleri vagy akár a sartre-i tragikum ősképletét is. A Halálra táncoltatott lány önkívületig fokozódó iramában s a halott lányra holtan bukó Darvas Kis Kelemen pusztulásában vajon nem az a shakespeare-i tragikumfajta fedezhető-e föl, amely szerint a cselekvés nemcsak hogy kikerülhetetlen, de kibontakozása közben szinte kivétel nélkül őrjöngésbe csap át, majd önállósul, s külön végzetként fölébe kerül magának a cselekvőnek is, és őt is elpusztítja. Vagy ha nem ijed meg az ember a szokatlannak tetsző képzettársításoktól, a balladákat kilökő mélységben vajon nem bukkanhat-e rá a sartre-i szabadságfogalom, a sartre-i tragikum tűzmagjára? Gondoljuk csak el: a balladák vallásos korban születnek. A Föld fölé, mint valami hatalmas bazilikakupola, feszül a menny. Az Isten hűbérura még a legutolsó fűszálnak is. Ő a kegyelem királya és a bosszúé. Mit vesz tudomásul ebből a ballada? Szinte semmit! Legnagyobb részük azt sugallja, hogy „egyedül vagyunk, könyörtelenül”; hogy az ember magára hagyatottságában maga dönt sorsa felől. Ha nem ezt sugallná, akkor a balladák hősei cselekvés helyett fohászkodnának. Vagy ha már elkövették a bűnt, meredek létrákat támasztva az égnek, kapaszkodnának fölfelé bűnbocsánatért. De sem ima, se fohász, se liliomokhoz való dörgölődzés a balladákban! Helyettük szenvedés van és átok. Ártatlan sírás, mezőket betöltő. Vérré váló törülközők s víg halotti ágyak. Csupa emberi történet, csupa emberi esendőség vagy nagyság.

A gondolat más oldalról is megközelíthető.

Míg a keresztény egyház a jó és a gonosz szembenállására építi föl dramaturgiáját, népballadáink zömét magasabb rendű dramaturgia uralja. Csak a bűnt és a bűnhődést ismerik, a megbocsátás keresztényi erényét félrelökik. Vagy kétféle vétség, vagy kétféle tisztesség kerül bennük szembe egymással. Mégpedig azonos hevületű vagy azonos erejű igazság. A hősök általában nem jellemük különbözősége miatt, de egy helyzet miatt ütköznek össze. Nem szörnyetegek tehát, mint ahogyan a lélektani árnyalásokat hiányoló agy hiszi róluk – a helyzet szörnyű csupán, ami szembefordítja őket. Ezért az ítélet nem a gyilkosságok vagy a cselszövések titkos éjszakáin zajlik, hanem egy bizonyos komorságú drámai szertartás napvilágánál. Az áldozatoknak még idejük is van fölmérni végzetüket. Az eladott lány nem az utolsó pillanatban, de már előre megtudja, hogy az anyja milyen sorsra szánta.

 

Látom amoda jön Három üveghintó, Három veres zászló, Három veres zászló. Bátori Ferencné Édes kedves anyám, Hát eladtál engem, Hát eladtál engem. Akkor várjál haza, Mikor tűzhelyeden, Rozmaringot terem, Rozmaringot terem. A házad tetejin Kaszáló fű terem, Pedig sose terem, Pedig sose terem. Ruháim, ruháim, Szegről lehulljatok, Gyászba boraljatok Gyászba boruljatok.

 

A balladák jó része nemcsak az egyén szemszögéből fölmért világot tükrözi, nemcsak a korlátok előérzetét, de az ember szabadságvágyát is. A nyílt szembeszegülést. A maga korában a ballada egyúttal a lázadás műfaja is.

 

*

 

Amilyen magasrendű gondolkodás és emberismeret – ugyanolyan tiszta költőiség csákányozható elő mélyükből. A balladák legmagasabb rendű formája a megrendülés. Ezt segíti elő a szerkezetük, ennek eszköze a nyelv, amely mindenütt követi a szenvedély útját, követi a fájdalmakét. A halál kamillaszemei világítanak ki a szavak mögül; ég és föld sebei fakadnak föl bennük, mihelyt az ártatlanul halálra rugdalt Kálnoki Zsófika testén is kifakadnak.

 

A baloldalamon a nap is bésütött, a jobboldalamon a vérem kiömlött.

 

Érdemes megfigyelni, hogy a legfojtogatóbb Arany-balladák képi világa mennyivel realistább, mennyivel „irodalmibb”, mint a hasonló sűrűségű népballadáké. Nem értékítélet gyanánt, csupán a szellem működésének érzékeltetésére idézem föl az elátkozás közismert motívumát. A Szondi két apródját így fejezi be Arany:

 

Apadjon el a szem, mely célba vevé, Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé, Ki miatt lőn ily kora veszte!

 

Fehér László balladájában Fehér Anna pedig így átkozza meg gyalázatba döntőjét, testvérbátyja gyilkosát:

 

Víz előtted megáradjon, Sár utánad fölfakadjon, Lovad lába megbotoljon, Tégedet a fődbe nyomjon, Mosdóvized vérré váljon, Kendőruhád meggyulladjon, A kenyered kővé váljon…

 

A modern költészet ismerője is elámul néha a balladás nyelv, az ábrázolás, a szürrealizmusba hajló helyzetek villámlásait figyelve. Lorca azt írja a duendéről, hogy fölkutatásához nincs se térkép, se gyakorlat. A duende sötét és reszkető. Ez a fekete hang maga a titok. Nem mondhatunk-e mi is hasonlót népballadáinkról? Akár a hozzájuk tartozó dallam nélkül is, pusztán a szöveget hallgatva.

Idézzük föl a legjobbak közül a Barcsai szeretőjét.

Ez a ballada, úgy ahogy van, szürrealista látomás. Költői képei csupaszabbak és stilizáltabbak, mint Hieronymus Bosch látomásfestményei, de szerintem csupaszságukban is hatalmasabbak. Abszurditást és valóságfölöttiséget már nem csupán a nyelv sejtet, hanem a helyzetek is. Maga a cselekvés.

A történet egyszerű. A férj hűtlenségen kapja rajta asszonyát. Joga van ahhoz, hogy megölje. Ennyit mindnyájan megtudhatunk a középkori törvénykönyvekből is. Ami viszont szemünk előtt játszódik le a balladában, az már a törvényen kívüliség állapotában születik. A költészet lorcai sötétjében. A férj nem egyszerűen megöli, hanem elégeti asszonyát. De mivel az elégetés is csak durva hóhérmunka lenne, s nem igazságtevés, a valóságban lelepleződött dráma helyett a ballada egy drámát készít elő:

 

– Hallod feleségem, hallod asszony, hallod: Három halál közzül melyiket választod? Avagy azt választod, hogy fejedet vegyem, Vagy selyem hajaddal házat kisöpörjem, Avagy azt választod: reggelig virrasztasz, Hét asztal vendégnek vigon gyertyát tartasz? – Három halál közzül én is azt választom: Hét asztal vendégnek vigon gyertyát tartok…

 

A dráma ezen a ponton egy pillanatra elbizonytalanodik. Már-már azt hisszük, a férj megelégszik felesége „erkölcsi halálával”, a pellengérre állítást idéző megszégyenítéssel. De a továbbiakban rögtön kiderül, hogy mit szolgált a tragédia késleltetése. A költői igazságszolgáltatás kapott tőle még kíméletlenebb lendületet:

 

– Inasom, inasom, én küssebb inasom, Hozzad elé, hozzad a nagy kásza szurkot, Hozzad elé, hozzad a nagy vég vásznakat, A nagy vég vásznakat, ingyen kapott gyolcsot. Fejinél kezdjétek, talpig tekerjétek, A sok ingyen gyolcsot fejire kössétek. Fejinél kezdjétek, talpig szurkozzátok, Talpánál kezdjétek, végig meggyújtsátok.

 

Ha ezzel zárul a ballada, akkor is a valóság fölötti vég-okok körébe jut. Meglepetésünkre azonban van ereje még följebbre csavarni a lángot. Ahol saját törvényei már akadályoznák, nyomban megteremti ott a korlátok ellenpontját, hogy ezáltal váljék korláttalanná. Az utolsó szakaszban a kegyetlenség furulyakísérettel tör be az abszurditások világába.

 

Fejihez állítok egy oláh furulyást, Lábához állítok egy cigán hegedűst – Fujjad, oláh, fújjad az oláh furulyát, Húzzad, cigán, húzzad a cigán hegedűt, Fújjátok széltibe, húzzátok izibe: Mostan hadd vigadjon feleségem szive!

 

Honnét tör föl ez a mindenkori realizmust is árnyékba borító képzelet?

Meggyőződésem, hogy épp a valóságból.

Nincsenek bizonyítékaim, csupán ösztönöm súgja, hogy az égő asszony mellé odaállított oláh furulyás és cigány hegedűs, a költői képzelet alapján, rokona amaz oláh furulyásoknak, cigány hegedűsöknek, akik az elégetett Dózsa fejénél muzsikáltak. A parasztkirály kivégzése a kegyetlenség nagy, mesteri mutatványa volt. Pontos és kidolgozott „remekmű” a valóságban, és ugyanilyen hatalmas megrázkódtatás a lélekben. Azt is mondhatnám, hogy Dózsa elégetését költői különössége emelte a középkor máglyahalálai fölé. A balladát alakító szellemnek tehát kész minta kínálkozott a kegyetlenség ábrázolására.

E vakmerőnek tetsző állítást több oldalról is bizonyíthatom.

Első érvem az, hogy a kelet-európai balladaköltészetben több helyen is fölbukkanó hűtlen feleség témája az elégetés szertartásos mozzanatát nem ismeri. Vagy ha igen – mint például a szerb-horvát ballada –, csak a hajánál meggyújtott asszony könyörgő alakját idézi föl. A bosszúálló férj, minden segédlet nélkül, maga végzi el hóhérlását. Szó sincs itt arról a költői többletről, amely a fuvolaszó s a fülsértő hegedűszó árvaságából elősajdul.

A másik érvem talán egy árnyalattal még ennél is fontosabb. Balladáinkban nemcsak ennek a Dózsát idéző megrendülésnek a költői áttételét találjuk meg. Emlékezzünk csak a halálra táncoltatott lány ünnepélyes öltözködésére. Legszebb ruháit veszi föl, és zsebét megrakatja még arannyal s ezüsttel is. Akárcsak Zrínyi, szigetvári kitörése előtt, csontjaiban a halál bizonyosságával. Erőltetett képzettársítás – mondhatná bárki, hisz ismeretes, hogy a középkorban minden útra induló pénzt rak a zsebébe, ha netán meghal, pénzéért eltemessék. Ahogy a mohamedánok vallását tagadó Zrínyi nem gondolhatott erre, ugyanúgy nem gondolhatott rá Sallai Szép Kata se. Az arany, az ezüst önbecsülésük és büszkeségük jelképe volt. Még ezzel is fölibe akartak kerülni legyőzőiknek.

Akadna példa más is, de talán ebből a kettőből is kihámozható, hogy a nagy emlékeket őrző nép milyen kifinomult művészi ösztönnel uralja a valóságot. Nem a tényeket – a megrendüléssé sűrűsödött élményt szólaltatja meg. A lélekben átalakított hatást. Ha kell, túloz a végletekig, s félelem nélkül nagyít föl részleteket, mert ugyanúgy ismeri szerepüket, akár a legmodernebb filmművészet. Néha egy vérrel telialudt csizma, egy fokos, holtakból kisarjadó kápolnavirág elegendő ahhoz, hogy a mindennapi dolgok a létezés dolgai közé fölnőjenek.

Másfajta hajlamot, érzékenységet, művészi idomot emlegettem népballadáink kapcsán, mint amit nemzeti irodalmunk kifejlesztett bennünk? Másfajta kiindulást a gondolkodásban és a cselekvésben?

Vajon nem omlik-e össze ez az egész kártyavár, ha mindezek után bűnbánóan ki kell mondanom, hogy népballadáink „nem sajátosan magyar képződmények”. És épp eredetüket tekintve nem azok. Java részük idegen földben, idegen ég alatt, idegen időkben csírázott ki.

Bármilyen furcsa, de ennek a megvallásától félek legkevésbé. Mert ha igaz, hogy a népek legnagyobb erényeikkel nyúlnak föl a szellem nemzetközi rétegeibe, akkor a fordítottja is igaz, nevezetesen az, hogy hajlamaikat is ez a nemzetek fölötti szellem porozza be legtermékenyítőbben. Nyilván lepörgött volna rólunk minden hatás, ha nem lett volna bennünk eredendő érzékenység. Nem átalakítói, csak hallgatói lettünk volna a balladáknak. De különben is, ha Ady attól csak nagyobb lett, hogy Ézsaiástól ugyanúgy szikrát fogott, mint a francia szimbolizmustól, a kuruc költészettől ugyanúgy, mint a félbarbár görögség sorsérzékelő lángelméjűségétől, népköltészetünk mért ne gyarapodhatott volna a fölszívott idegen hatásoktól?

Az átalakító maga is átalakul. Hogy – mennyire, ezt épp azok az egybevetések bizonyítják, amelyek a vándormotívumok alapján hasonlítják össze a magyar változatot az eredetivel, vagy legalábbis az eredetinek mondhatóval. A magyar változatok, szinte kivétel nélkül, drámaibbak, mint a rokoni jegyeket mutató albán, görög, bolgár, szerb, román, orosz változatok vagy a Vargyas által eredetinek vélt francia-vallon balladák. Ezek többnyire elmesélik, népballadáink viszont a legfeszültebb fordulópontjain ábrázolják a tragédiát. Az albán, a szerb, a bolgár népballadákon, a náluk jóval elevenebben élő hősi epika, a mieinken pedig népköltészetünk lírai hatása érződik. Kőműves Kelemen népballadánk például sokkal közelebb áll, rokontalansága ellenére is, a görög sorstragédiák szelleméhez, mint a közös vonásokat őrző román Argyasi monostor, a bolgár Manoil mester vagy a szerb-horvát Szkadár építése című balladáéhoz. Ez az utóbbi nemcsak ötször olyan hosszú és ötször olyan részletező, mint a Kőmíves Kelemen, de az elkerülhetetlen tragédiát ebben nem az egyéni akarat s nem a sorsot kihívó egyéni döntés készíti elő, hanem a vakvéletlen vagy még inkább egy árulás. Három fiútestvér építteti Szkadár várát: a legidősebb Vukasin király, a középső Uhljesa vajda s a legkisebb Mrljávcsevics Gojkó. A falak három éven át ugyanúgy leomlanak, mint Déva vár falai. Végre, mikor a negyedik év eljön, Vukasin király egy tündér hangját hallja a hegyekből. A tündér fölvilágosítja, hogy hiábavaló minden erőlködésük, a várat nem építhetik föl addig, míg nem találnak két édestestvért: egy Sztoján névre hallgató fiút és Sztója névre hallgató leányt, akiket élve rakjanak a falba. Elkezdik a keresgélést, de hiába. A tündér ekkor szólítja újra Vukasint, hogy ők hárman, testvérek, esküdjenek meg, s annak a hitestársát építsék be a falba, akié holnap hoz ebédet a mesterembereknek. Megesküsznek, hogy fogadalmuk titkát nem mondják el feleségüknek. A két idősebb testvér azonban megszegi esküjét. Szavát csak Gojkó tartja meg, így az ő felesége az áldozat.

A ballada ebben a formában alig más, mint egy fonákjáról szemlélhető mese. Kőmíves Kelemenünk – prózai változatát most nem számítva – ehhez a tragikus meséhez képest elvont, filozofikus gondolkodásról tanúskodik. Nem az építőáldozat több ezer éves hiedelmére épül, hanem a megrendülésre, amely a lélekben lerakódott. A valóságos emberföláldozás már jelképpé változott át benne, a magunk fölépítésének egyetemes jelképévé. Igazuk van azoknak a kutatóknak, akik a Kőmíves Kelemen balladájából kihámozzák a hűbéri társadalmat fönntartó jobbágyság tragikus alaphelyzetét, közérzetét, sőt a tragikus helyzet végzet szerinti elfogadását is, de azt hiszem, ugyanilyen általánosítható jelkép gyanánt földereng mögötte az egyéni lét fojtogató drámája is.

Túl korai volna?

Ha lírai népdalainkban vagy az egyház által üldözött virágénekekben tisztán megszólal már a „szív árvasága”, mért ne szólalhatna meg népballadáinkban ugyanígy az egyén tragikus sorstudata is? Elvégre nemcsak a carmina buránák s a vérmes francia Fablieaux-k törtek ki a kor aszkétikus gyónófülkéiből, hanem a balladák is, jelezve, hogy a reneszánsznak népi hajtása is fakadt.

Jóllehet a nemzethez tartozás élménye még nem kapott bennük hangot, de megszólalt helyette egyrészt a hazához, a szülőföldhöz való ragaszkodás tiszta érzelme, mint például a Fogarasi István balladájában, másrészt az osztálysors mélyéről feltörő tragédiák előhangja, mint például a Kádár Katában. S hogy ezek az érzelmek és fölismerések nemcsak véletlen fellobbanásai voltak a népléleknek, kideríthető abból is, hogy százötven-kétszáz évvel később, a hajdani örökséget folytató betyárballadáink már a lázadás és a cselekvés lehetőségeit keresik. Ha Gyulai Márton és Kádár Kata még csak egy társadalmi előítélettel szállt szembe, a Fehér Lászlókat, az Angyal Bandikat, a Bogár Imréket és a Rózsa Sándorokat hősnek tekintő nép – költészetében már az egész társadalommal. A tárgyilagosság kedvéért jegyezzük meg, hogy előbb, mint nemzeti irodalmunk.

 

*

 

Ha bárki azt hinné, hogy e balladatanulmányra most irodalomtudományunk új felhőkarcolóit akarom fölépíteni – sietve kiábrándítom. Sőt, kedvéért még azokról a területekről is visszavonulok, amelyekre érvelés közben, igazoltató iratok nélkül léptem át. Nyelvújítás? Reformkor? Romantika? Kiegyezés? Valóban csak annyira mértem föl őket, amennyire egy rögeszmét hajszoló tekintet futtában fölmérheti, ami előtt elhalad. Történelmi és irodalomtörténeti árnyalás helyett elsősorban az izgatott: mi a titka, hogy Ady, József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc s néhány kortárs költőnk nagy hatású műve mellett ma is eleven erővel hatnak ránk népballadáink. Magyarán szólva: mitől időszerűek. A huszadik század fölkínálja a mélylélektant, a történelmet, az abszurd drámát, elénk terít holtak szempillájából vert csipkéket, mérnökien megtervezett háborúlátomásokat, s ez újkori megrázkódtatások didergésében népballadáinknak még mindig van mondanivalójuk. A megrendülést ugyanúgy őrzik, ahogy befogadták. A cselekvés, a lázadás, a szembenézés fölszólító parancsszavait ugyanúgy, ahogy annak idején elfogadták. Mintha a lét a maga önismeretét bízta volna rájuk. Mintha a történelem a maga legkeményebb sugallatait. Omlik a fal? Elő kell lépnie Kőmíves Kelemennek.

 

Csipkekoronák

Ritkán bukkanhat gyűjtő s kutató olyan mélységesen mély és gazdag lelőhelyre, mint amilyenre Erdélyi Zsuzsa bukkant. Alig múlt esztendeje, hogy hangfelvevő gépje egy Somogy megyei faluban különös, furcsa, aranyban s vérben térdeplő imádságszöveget rögzített: egy népi eredetű, apokrif imát, s azóta már – amint hallom-olvasom – négy-ötezerre is megszaporodott a hasonló szövegek száma.

Nem tudom, hogy a fölfedezés elsősége is őt illeti-e vagy másokat. Ezt majd eldöntik, és döntsék is el a tudósok. De ha a fölfedezésben nem is: a föltárásban mindenképpen övé az érdem. Ő élte át személyes ügyként, a közhelyszerű „utolsó pillanat” megrázó sürgetését: csodálkozni és örülni később is ráérünk, de vagy most ugrunk fejest az örvénybe, vagy soha, hiszen akiktől gyűjteni lehet, nem újraszülető közösségek tagjai, hanem elszórtan élő idős asszonyok, egyre mélyebbre merülők, egyre hallgatagabbak.

Ne fukarkodjunk hát az igazsággal: mondjuk ki bátran, hogy Erdélyi Zsuzsa helyzetfölismerése, gyors cselekvése és aszkézise nélkül a magyar művelődéstörténet jóval szegényebb maradt volna.

Munkája nyomán egy nem létezőnek, illetve elveszettnek hitt lánc szemei kerültek elő az idő több százados rétegei alól. A máig élő népi imádságokban, a korai magyar középkorral s folytatásként a rá következő századokkal kerülhetünk megejtő közelségbe.

Amit nem őriztek meg a krónikák, holt betűk, följegyzések, kolostorok aranykönyvei, megőrizték a szájról szájra vándorló, eleven imák. Megint csak a nép ideg-raktárai, szív- és csont-kamrái: a sok fájdalommal, a sok élettel és sok halállal megvert öregasszonyok; a lenézettek, a műveletlenek, a parasztok, a sár fekete madarainak látszó szegények, kikben a múlt idők tudása miatt gyakran hatalmasabban élt és lélegzett a történelem, mint nagynevű szereplőiben.

Legendák, Névtelen Jegyzők, s föntmaradt nevű krónikások alaposan áthangolt dokumentumaiból bontogattunk ki sokáig korszakokat. Latin nyelven írt szövegekből valami lélekre, alkatra, belső történésekre utaló bizonyosságot. Vajon ha százennyi latin följegyzésünk maradt volna, mint amennyit ismerünk: tudhatnánk-e magunkról százszor annyit?

Adatokban lehet, de lényegben – nem.

Mert egy-egy korszak, anyanyelven megfogalmazott költői igazságok nélkül – élettelen. Márpedig a középkor magyar nyelvű irodalmát, költészetét eddig jóformán csak a Halotti Beszéd és az Ómagyar Mária-siralom vasszögekkel kivert s virággal koronázott szövege képviselte.

A most felszínre kerülő archaikus népi imák sokat enyhítettek ezen a szánalmas ínségen. Szép számmal akad köztük olyan költői értékű alkotás, amely ugyanazon az áhítatnyelven szólal meg, s ugyanazokkal a forró, csapkodó és látomásos igékkel panaszkodik, mint Geoffroi de Breteuil latin himnusza nyomán magyarul szerzett Mária-siralom. A moldvai csángók közül Baranyába áttelepült Simon Ferenc Józsefné Fazekas Ilona imádságából idézek néhány sort, ki anyjától, nagyanyjától, ők pedig ki tudja, hányadik déd- és ószüléjüktől tanulták.

Az imában Szűz Mária szólongatja sírva Jézust:

 

…Óh, hol voltál, óh, hol voltál óh áldott Szent Fiam! – Óh, én édesanyám, két nap a zsidók kergettek, harmadik napján megfogtak. Vasláncokval kötöztek, vasdárdákval liggattak, vaskesztyűkvel csabbottak. ondok nyálakval töpdöstek, csipkével koronáztak. Keresztfára feszítettek, felemeltek, szent ódalam felnyitották, piros vérem kiontották…

 

Tartalma, történetrendje, fölépítése s csiszolt mondatai alapján ítélve, ki ne sorolná akár ezt a kiszakított részt is a hivatalos egyházi irodalom termése közé? Szinte magunk elé képzelhetjük a kolostor ablakmélyedésében meghúzódó szerzetesköltőt, ki tán épp ezeket a sorokat rója.

Képzeletünk azonban megtévesztő, mert ezeket az imákat nem írta le senki. Szerzőjük, mint a meséké, népdaloké, balladáké – ismeretlen. Elég a változatokat összevetni, az első pillanatban kiderül, hogy nem a szöveghűség tartósította őket, mint a Hiszekegyet vagy a Miatyánkot, hanem a lelki szükség. S ez alakította: csiszolta vagy koptatta is őket. Ki-ki a maga üdvösségét kereste bennük. A sorsára hagyott vagy még inkább a sorsába ragadt nép nemcsak mulatozásaihoz, lakodalmaihoz, temetéseihez „költött” magának dalt, éneket, siratót, de gyakran még az istennel folytatott párbeszédben is önellátásra kényszerült. Saját nyelvén szólt, és a saját létráját támasztotta az égnek. Még a kölcsönigéket is, miket irodalmat ismerő deákoktól hallott, a maga üteméhez és esze járásához igazította. Nem volt temploma s gyóntatópapja, mert nem volt rávaló pénze? Gyónt és imádkozott odahaza, közbenjáró nélkül is. És nem volt előtte vezérfonál? Nem volt előtte az egyháztól szentesített imaszöveg? Emlékezetében még ott rejtegette az ősi varázsszövegek parazsát, a bájoló, a ráolvasó mondókákat. Csak rájuk kellett fújni, és máris megéledt a régi tűz, a régi hit, a régi láz, és jött segítség nélkül a régi forma, a régi ütem.

Kallós Zoltán gyimesközéploki gyűjtéséből másolok ide összehasonlításul egy ráolvasó szövegrészt:

 

Elindult a Boldogságos Szűz Mária, az ő áldott Szent Fiával. Találkozott hetvenhétféle gonosz igízetvel. Hová méssz, te gonosz igízet? Én menyek ennek az Erzsinek piross vérit meginni, szálkás húsát hasogatni. Nem engedem, hogy a piross vérit megigyad, szálkás húsát hasogajjad, hanem menny el oda, ahol a fekete kutyák nem ugatnak, a fekete lovak nem nyerítnek, a szent harangok nem szóllnak, kovászos kenyérvel nem élnek. Menny el fekete fődnek szinnyire, kősziklák gyomrába…

 

Azt hiszem, nem kell hozzá se rendkívüli szem, se rendkívüli fül, hogy észrevegyük: a nép száján kisarjadó ima és ráolvasás ugyanarról a tőről ered. Íme, a keresztény hit s a pogány hit együtt! Ha a szövegek tartalmában szembeszökő is sokszor a különbség, a lélekben az új hit alá is a régi hit borzongása gyújt tüzet. A krisztusi szenvedések egyetemes jajszavait továbbra is az a tagoló, ázsiai ütem tördeli versbe, amely az ősfélelmek, babonák és éjszakai szellemek közt lökte, taszigálta és sodorta. Nem csoda hát, ha az Egyház teológiai képtelenségnek: félig keresztény és félig pogány szövegnek tartotta a nép körében elterjedt imákat.

Még kevésbé, hogy üldözte és tiltotta őket.

Szerencsénkre, ez a tiltás volt máig megőrző balzsamuk.

Föltárásukkal, gyűjtögetésükkel, értelmezésükkel Erdélyi Zsuzsa nem csupán népköltészetünk eddig meglevő műfajait gyarapította, hanem legjelentősebb gyűjtőinkhez hasonlóan olyasmihez is hozzásegített bennünket, ami túl van az imák, a néprajz, a népköltészet világán is: hiányos történelmi, költészeti, szellemi arculatunkat egészíthetjük ki néhány határozottabb alapvonással.

 

Hegedős ének

Vannak korszakok, amikor az emberek ugyanúgy elfelejtenek énekelni, mint gondolkodni. Elfelejtenek vagy meg sem tanulnak. A hetvenegynéhány esztendejére visszatekintő századunk is ezek közé sorolható. Kisebb-nagyobb fölcsillanásaitól eltekintve a felejtés rozsdáját vastagította idegszálainkon és hangszálainkon. S ráadásul nem is úgy rombolt, hogy süketségre vagy némaságra kárhoztatott bennünket, hanem úgy, hogy annyi, de annyi silány dallamot, szöveget, divatos zagyvaságot, zenei giccset zúdított ránk, a Schneider Fánitól kezdve a fán fütyülő pacsirtáig, hogy amikor kedvünk támadt énekelni, minden bárgyúság és duhaj érzelmesség megtörtént velünk, épp csak az nem, az a megtisztulás és üdvösség, amire az éneklés öröme vagy fájdalma szolgál.

Nagy László egyik verssorával jellemezhetném történelmileg és lélektanilag a legpontosabban, mi is történt a kiegyezés utáni korszakok érzelmi közéletében: A BRANYISZKÓI DOBOK LEGURULTAK AZ ORFEUMOKBA! A sziklák és halál csúcsairól a fülledt bársonyok közé. Legurultak, mert a nagyhatalmú szórakoztatóiparnak szüksége volt rájuk. A dzsentri és a vadonatúj nagypolgár élvezkedni és mulatni akart. Otthon lenni a duzzadó, a virágzó, a dunagyöngyének nevezett fővárosban. Ehhez az otthonosság-érzéshez azonban a hazai díszleteket, a hazai érzelmeket avíttnak találta. Egy híg kozmopolitizmus pacsuliillatát is szívesebben szagolták némelyek ebben az országban, mint a diólevélét, az akácvirágét, az országon átfutó záporokét. A természetellenes gazdasági változásokkal párhuzamosan a lelkek is nyegle metamorfózisba estek. És talán sehol se lehetett ezt a sekélyesedést olyan érzékletesen lemérni, mint az énekek világán belül. Az ilyen tiszta és romolhatatlan dalok helyett, mint például Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem, mért nem virágoztál minden fa tetején, elkezdtek hódítani az új, a könnyed, a győzelmes, a fölszabadult slágerek: Lesz maga jusztis az enyém, csak az enyém… Soroljam a többit is? A népdalok világát s a Bartókék világát naponta hátba támadó nótákét, léhácska dalokét? Nem sorolom. Már csak azért sem, mert nem óhajtok megkésetten is habzó szájú Jeremiása lenni ennek a falvédő szövegek szintjén maradó szórakoztató „kultúrának”. Különösen manapság nem, hiszen mintha megindult volna valamiféle természetesebb nedvkeringés. Mintha itt-ott berezdülnének tetszhalott hangszálaink. Mintha az ének, az éneklés közösségeket kapcsolna újra össze. Gondoljunk csak a Röpülj páva országot élénkítő hatására, a százával megalakult népdalkörökre és a városi fiatalság érzékeny, újat akaró csoportjaira, amelyek egy-egy zenekar körül összeverődve, zenében is keresik saját hangjukat, visszalépve a magyar népzenéig, a népek zenéjéig, s ezzel egyidejűleg a legmodernebb költők szellemiségét feszítik ki maguknak suhantató vitorla gyanánt.

Azt hiszem, nem túlzok, ha az ifjúságot mozgató zenei megélénkülés élvonalában a Sebő-együttest látom. Föllépésüktől kezdve kettős törekvés jellemezte elképzelésüket. Az egyik az volt, hogy a hangszeres népzenénket, illetve a hangszer kíséretében énekelhető eredeti népdalainkat minél jelenvalóbbá s minél természetesebbé tegyék napjainkban, elfújva fölülük a téveszmék, a torz hitek s a gyanúsítások ködét; a másik pedig az, hogy verseket zenésítsenek meg, de nem abban a klasszikus értelmű zenei fölfogásban, ahogy egy-egy zeneszerző eddig Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady verseit megzenésítette. A zenei kíséretet szerző Sebő Ferencet nem az érdekelte, hogy a kíséret zeneileg is egyenrangú legyen a szövegekkel, és a hangversenytermekben adják elő frakkban, csokornyakkendőben, hanem az, hogy a dallammal párosuló költeményeket operaházi tagság nélkül is elénekelhessék fiatal lányok és fiúk. Például baráti társaságban, diákmulatságokon, sőt, ha csöndháborítás nem történik, még az utcán is. A „János bácsi a csatában” kezdetű dal szomszédságában, mondjuk, József Attila Medvetáncát, vagy A hetedik című költeményét. Tudom, akadnak, akik a versek népszerűsítésének ezt a módját olcsónak, zenedadogásnak, sőt egyenesen zeneellenesnek tekintik. Finnyásságuk már csak azért is indokolatlan, mert a verssel egyenrangú klasszikus zenekíséret a verset szinte mindig szakrálissá avatja és lefékezi. Többnyire kolonca lesz neki, nem a szárnya.

Sebőék szándéka már kezdettől fogva más cél felé igazodott. A kiválasztott verset ők egy eléggé egyszerű dallam hintájába ültették tudatosan, aztán meglökték, hadd lengjen, suhanjon, hadd fiatalodjék meg a felnőtt érzelem is, és ne féljen játszani, ami komoly, ami szentséges, ami fennkölt. Különösen József Attila, Nagy László, Szécsi Margit modern versei, dalai gazdagodtak új dimenzióval Sebő Ferenc zenei átértelmezésétől.

Ha mindenáron elődöket keresnénk Sebőéknek, talán azokhoz a középkori deákénekesekhez, hegedősökhöz, lantosokhoz kellene visszahátrálnunk, akik századokon át a magasfokú egyházi zene és a népzene között olyan járható utat tapostak, ahonnét mindkettő irányába kilátás nyílott. A Carmina Burana világa dereng föl valahol a háttérben, kicsit még Villoné is, de a virágénekeké mindenképpen. Egy olyan fiatalságnak a szellemi, érzelmi, közösségre áhítozó megnyilatkozása, mely nem tartozott sem a hivatalos egyházi, se a világi méltóságok rendjébe, de joggal érezte, hogy helye van a nap alatt – a szerelem, a játék, a gondolkodás, az ítélkezés és a májusi tündöklések jogán.

Népzene, virágénekek, régi lantosok, citerások emléke s mai költők versei együtt, összehangolva az időben? Nem fából vaskarika ez mégis? A látszatkuszaságot nevezzük inkább gazdag és változatos ötvözetnek. Sebőék pontosan tudják, hogy népdalaink múltra utaló szövegei akkor is időszerűek maradnak, ha az a múlt már végképp a föld alá süllyedt. De ugyanúgy tudják, hogy folyton sarjadnak bennünk olyan új érzelmek, a népdalokétól eltérőek, melyeket csak kortárs költők fejezhetnek ki korszerűen.

Egy irodalomtörténészi leltár szerint Petőfi hetvenöt-nyolcvan verséből – részben vagy egészen – népdal lett. Hogy mi lesz azokból a megzenésített, modern lírai versekből, amelyeket Sebőék bocsátanak útjukra, nem tudom, de talán fölösleges is ezt előre megjósolnunk. Hallgassuk inkább őket kötetlenül, szállást készítve magunkban versnek, zenének és az éneklés jó örömének.

 

Jegyzetek az orosz népköltészetről

Katonáik és ágyúik szavát előbb megismertem, mint dalaikat. Sőt halottaik némaságát is előbb, mint az élők természetét. A Volgáról először egy érzelgős, magyar katonanótát hallottam azok helyett az elnyújtott, fájdalmas népdalok helyett, miket orosz hajóvontatók és szomorú lányok énekeltek a legendás folyó-anyácskáról. A háború ez esetben is fölháborítóan viselkedett: füsttel, lánggal és romokkal takarta el egy nép igazibb, teljesebb arcát s mindazt, ami később előítéleteimet megváltoztatta.

A katonák, kikkel a Fehérvár környéki harcok idején hónapokon át együtt éltem, marhahúson és fagyott répán, nem mindig a saját törvényeik szerint viselkedtek, s főként nem úgy, ahogy a szeplőtlenül fogant irodalom ábrázolja őket. Nagyon gyakran nyersek és erőszakosak voltak. Mindjárt az első napon úgy fordultak be tankkal a becsukott kapukon, hogy rapityára zúzódott ott kerítés, dúc és kiskapu. Később, felnőttebb fejjel értettem csak meg, hogy elvégre nem viselkedni jöttek hozzánk, nem udvariaskodni, hanem harcolni; azért, hogy kiverjék a németeket. Elszántságuk és háborús nyereségük mögött azonban ott volt a másik arc, egy nagy nép rejtettebb önportréja, melyet az évszázados idő is meghagyott lágyabb vonásúnak, gyermekibbnek. Ezt az arcukat legtisztábban akkor láthattam, mikor a szobánk földjére ledöntött szalmazsákokon énekeltek, oly fájdalmasan nyújtva a dalt, hogy azt hihette volna az ember: legyőzött katonák gyűltek össze szomorkodni, fejük fölött a gyász lobogójával, az árvaság madaraival. Szomorúságuk ugyanolyan lefegyverző volt, mint tudatos vagy elkeseredett vakmerőségük. Hogy mit énekeltek, ma sem tudom. Dalaik szövegéből csak jóval később ismertem meg néhányat. Népköltészetükből pedig, melynek szellemisége ott bujkált dalaik mélyén, nem olyan régen egy egész kötetnyi jutott el hozzám.

A kötetet Kormos István és Rab Zsuzsa fordította. Nagy László bolgár népköltészeti fordításai után az ő munkájuk is fölér a hódítással. Fölér, mert a látszólagos könnyűség ellenére az effajta vállalkozásnak is rengeteg buktatója van. A sok buktató közül egy mindenképpen életveszélyes. Dallam nélkül a népköltészet csak félszárnyú madár. S mivel dallam és szöveg többnyire együtt született meg, mihez kezdjen a fordító, ki csak mondanivalót fordíthat? Mit adhat vissza a fájdalom magas hangjaiból, a visszhangot verő jókedv élénkségéből? A lánytorkok gyöngyözéséből legfeljebb csak néhány megfogalmazható érzést, sejtelmet tolmácsolhat. A vizek éjszakájához vagy a beláthatatlan rétek távlatához igazítható dallam helyett csupán színekkel, egy-egy találó jelzővel pótolhat valamit.

Hogy Kormos István és Rab Zsuzsa – a színek, a jelzők megtalálásán túl, népdalnyelvünk mértéktartó felhasználásáig – milyen nagyszerűen megbirkózott feladatával, egyetlen ponton lehet leginkább megérezni: ott, ahol az eredeti szöveg, követve a dallam kiszámíthatatlan vándorútját, indulatszavakba, játékos fölkiáltásokba csap át. Ezen a ponton, az elképzelt zenére hagyatkozva, mindketten „továbbéneklik” a szöveget, megtalálva a magyar fülnek is megfelelő ej-haja-dinidanok, haj dali héjha-szerű dünnyögések gazdai változatát.

Ki fordításkötetüket, az Ékes fejér hattyút elolvassa, annak legelőször az tűnik föl, hogy mennyire más az orosz népköltészet, mint a miénk. A tartalomban ugyan sok a hasonlóság. Erről egyaránt gondoskodott Oroszországban és Magyarországon is a századokig tartó feudalizmus, gondoskodott a Krisztus sovány testére mutató Egyház, álszent püspökök vagy nagy szakállú pópák álarcában Sztyenka Razin doni kozákjainak haragos lázadása ugyanarra a sorsra jutott, mint azt megelőzően parasztlázadásaink vagy később a Bogár Imréké, Rózsa Sándoroké. Akasztófa árnyékolja be ott is a történelmet; vasvessző suhog, s a bosszú és a megtorlás indulatait egyformára kerekült szemmel nézik az ikonok és a templomi képek szentjei.

De mégse! Talán még ebben is van különbség. Az ő történelmi énekeikben mintha több vér folyna, s mintha csúnyábbak lennének a kardvágások. Kozákfejeket taposnak szét, mint tulipánokat. Kozákfejeket vetnek el a vaspatáktól fölszaggatott földbe, akárha búzamagot. Hatalmasabb a síkság, veszedelmesebbek a folyók; meghökkentőbbek a magas fűben rohadó halottak s a völgyekből előgomolygó ködök.

Vajon ez volna a legalapvetőbb különbségek hátterében? Talán az arányok: a szenvedés és a szenvedély méretei okozzák, hogy a mi népi líránkkal ellentétben az orosz népköltészet szinte minden ízében elbeszélő jellegű? Valószínűleg, ez csak megközelítő találgatás; az idegen töprengése, ki magyarázatokat keres.

Nekem mindenesetre furcsa volt, hogy az orosz katonáktól hallott dalok, a színpadokról és a rádióban elhangzó népdalok lírainak ható dallama mögött nem líra, hanem mindig egy-egy novellatöredék, dráma vagy vígjáték húzódik. Ők mindent elmondanak, mindent részleteznek, gazdagon árasztva eseményeket és érzelmeket. Mi jelképekbe, lényegre törő kinyilatkoztatásba és vallomásokba sűrítjük a lélek mondandóját. Végigolvastam az egész kötetet, s metaforát alig találtam benne. A mieink közt meg akad olyan népdal, mely szinte csupa megszemélyesítésből áll.

 

Valaki jár a kertembe, fekete galamb képibe, töri virágomnak színét, rozmaringomnak elejét.

 

Ha bárki hallja ezt a népdalunkat, egyszerre tudja miről van szó, mert ebben a négy sorban olyan közel kerül egymáshoz jelkép és érzelem, hogy nincs szükség semmilyen magyarázkodásra.

Az egyik panaszos katonaénekük arról szól, hogy a cár szolgálatában raboskodó fiatal katona szomorú hírt hall a családjáról: apja haláláról, megözvegyült anyjáról, ifjú feleségéről, ki férjhez ment, s gyerekeiről. Miközben olvastam ezt az éneket, akarva-akaratlanul eszembe jutott egyik népdalunk, melyet hasonló keserűség panaszoltat.

 

Nem arról hajnallik, amerről hajnallott. Nem arról hajnallik, amerről hajnallott. Magam sorsa felől szomorú hírt hallok. Magam sorsa felől szomorú hírt hallok. Árad napról napra bánatja szívemnek, Árad napról napra bánatja szívemnek, Már végire jártam szabad életemnek, Már végire jártam szabad életemnek.

 

Egyetlen tény, hivatkozás, adat sincs benne, de azáltal, hogy éneklője minden sort külön megismétel, s méghozzá változó dallammal, panasza személytelenül is olyan hiteles, mintha minden titkába beavatna bennünket. Sőt, épp a személytelenség révén válik a dal receptnélküli orvossággá bárki számára.

Az igazi különbséget azonban a fenti példákon kívül egy közös népdal ürügyén lehet legszemléltetőbben érzékeltetni. A „Csillagom, révészem” kezdetű népdalunk tökéletes szövegbeli hasonmása megvan az orosz népköltészetben is. Rab Zsuzsa rábukkant és lefordította. Szépen s óvatosan fordította le, nehogy a két szöveg, a szavak s a párbeszéd azonossága miatt megsértse a másik önállóságát. Mi a fura a két dal viszonyában? Az, hogy a mi népdalénekesünk egyenesen a közepén kezdi: „Csillagom, révészem, vígy által a Dunán…” – míg az övék, ezt megelőzően, bevezeti az eseményt, mintha enélkül hiteltelen vagy érthetetlen volna.

 

Aj, minálunk tavaly mi történt: fenyvesben a málna megérett, szép hajadon a csapásról letévedt, el is elért a nagy Dunáig, sebes Duna köves partjáig. Kibontotta varrott piros kendőjét, kettétört egy fejér búza kalácsot, a révésznek, gyöngy legénynek, átal kiáltott: „Révészlegény, gyöngyöm, révészem, gyere átal érettem a ladikon, vigyél átal, vigyél a sebes folyamon!”…

 

Nem idézem végig a dalt; folytatása, tartalom és csattanó szerint ugyanaz, mint a mienknek.

A két népköltészet változatos összehasonlításában nincs semmiféle értékítélet. Különbözőségük egymás létjogosultságát csak erősíti. Mert amit mi a tömör természeti képekkel: a külső s a belső táj gyors egymásba villantásával elérünk, és a gyakran szürrealisztikus kifejezésekkel fölszikráztatunk – ők az árnyalás, a realista részletezés fölényével érik el. Mindent fontosnak tartanak. Az esemény helyét, évszakát, a szereplők öltözetét, s nem is akárhogy, de fölsorolva rendre mindent, kezdve a fejtől le a lábig. Így villan még ma is ide, két-három század távlatából, a doni kozákok bársonytetejű cobolysapkája, asztraháni szép selyemöve és szép, sárga szattyán csizmája. Így hallani még ma is idáig a tatár lovak horkantását, az atamánok csónakjainak kotyogását a Don vizén. Falvak, utcarészletek, körtáncok koszorúi bontakoznak ki szemünk előtt. Megalázott asszonyok nézik az ég ikonjait, a csillagokat. Vörös szemhéjú ipamuramok, napamasszonyok, gyanakodó nénék, ángyikák lesik sandítva a házba költöző új asszonyt, mint oroszlánok a ketrecbe lökött áldozatot, látni lehet mögöttük a kemencék púpjait, és érezni lehet a rosszindulat állati szagát. Fekete ruhás apácaszűz táncol a zárda kapujában. Leszaggatja magáról a csuháját, széthajigálja a gyöpön. Tánca: gyönyörű istenkáromlás. Ki írt meg valaha is ilyen jelenetet regényben? Szinte tolsztoji munkát végzett el maga a nép. Megírta saját életének Háborúját és békéjét, naiv Anna Karenináját ezekben a balladákban, románcokban, szerelmi énekekben. Nem akadt századokig, aki hatalmasan beszélt volna a nevében? Hát beszélt ő maga hatalmasan és fölhalmozva a szenvedés tapasztalatait. Végül úgy is cselekedett, mint egy óriás.

A szomorúság bősége, a völgyek, a vizek, az emberek s a megjelenítés gazdagsága igaz próbára tette a fordítókat. Nemcsak szusszal kellett bírniuk, de harmóniaérzékkel is. Óvakodni kellett a képszerűbb népdalnyelvünk hatásától, a nehezen kikerülhető fordulatoktól, ugyanakkor ennek a tömörítő lírai nyelvnek a formájába kellett beleönteni az orosz szöveg epikusabb mondatait. Kormos mintha kevesebb jelzővel, keményebb igékkel fordítana. Metszőbb színeket lát, rejtettebben borzongat, s így ő a mi népdalaink s balladáink költőiségéhez áll közelebb. Rab Zsuzsa viszont megittasulva az orosz szelek és selymek suhogásától, az orosz hetykeségtől és szomorúságtól, színesebbé varázsolja a verset. Az árnyalati különbséget azonban csak a nagyon alapos szem veheti észre. S ha észreveszi, akkor is örül mindkét megoldásnak, mert mindegyikben bent van a nép költészetének gazdasága.

 

Élni az idő közepén

Négy-öt esztendővel ezelőtt vita pattant ki arról: van-e jövője a népdalnak Magyarországon? Van-e, és egyáltalában lehet-e? Nem halottébresztgetők toporognak-e máris körülötte?

Az ellentábor nagyjából így fogalmazott: megható és szép volt a parasztdal, a parasztzene több száz esztendős kora. Ugyanígy az volt néhányszori föltámasztása is az elmúlt évtizedekben. De mára vége. Elkészült örök szállása az emlékezetben, a múzeumi lemezeken. Beborítja lassan a temetői gaz, a temetői füst; mert ugyan ki akar gyócsgatyákról énekelni, amikor szétrágta őket az idő? Járomszögről és sárba leeső kicsi csillagokról, amikor rakéták süvöltenek? Ki akar benzin, gáz és megégett emberhús szagában a rozmaringról?

A pártfogók homlokegyenest az ellenkezőjét állították: bárki jósoljon bármit, él és hat a népdal. Föltört zsigereinkből, és atomkor ide, atomkor oda, újra és újra kiragyogunk tőle.

Azt azonban, hogy rövid időn belül ennyi embert, ennyi szándékot, ennyi figyelmet kifényesítsen és mozgósítson, még azok se gondolták, akik hittek benne. Madarász László műsorfüzetbeli köszöntője tudatja velünk, hogy nem gondolták ezt még Bács-Kiskun vendéglátó házigazdái sem, akik megyéjük címerébe mindenkit megelőző joggal a népművészetek olyan páva-jelképét véshetik, amely tolldíszét sátorozva nemcsak egyetlen ország földjén lépkedhet, hanem szomszédolva – előítéleteken és országhatárokon át.

Mi, akik évről évre, számban és lélekben gyarapodva, itt a megyében: Kalocsán, Baján vagy Kecskeméten találkozunk, ne csodát s ne önigazolást keressünk e minket is lefegyverző mozgás hátterében.

Keressünk inkább néhány rögzítésre érdemes gondolatot. Mitől szökött, mitől szökhetett az utóbbi időben ilyen magasra a népművészetek, a népzene, a népdal iránti lelkesedés Magyarországon? A divat forgószele borzolta föl? A leszorított nemzeti érzés találta meg benne kisüvítő nyílását? Vagy a meggyötrő új dolgoktól való irtózás taszigálhat vissza különféle embercsoportokat egy szelídebbnek tűnő múltba, melyet szinte tapinthatóan a népművészetek képviselnek?

A megnövekedett érdeklődést sok minden színezheti; ez is, az is.

De nem határozhatja meg.

Azt hiszem, elsősorban arról lehet szó, hogy napjainkban kezd beérni az a hatás, amely Bartókból, Kodályból s a mai magyar költészet egyik fő vonulatából zúdult fölismerésként ránk. Nem véletlen, hogy a bartóki jelző már réges-rég nemcsak Bartók műveire, sőt, nem is csak zenére vonatkozhat, de versre, szoborra, magatartásra, ízlésre és cselekvésre egyformán.

Ha kitágítjuk a bartóki jelzőt erre a mozgalomra is, amely bennünket harmadjára ide sodort, nyugodtan kijelenthetjük: a népművészeteknek nem a divatja jött el, hanem az ideje. Természetesen nem a szó történelmi, hanem szellemi, erkölcsi s műveltségbeli értelmében.

S az ideje úgy is, hogy többé ne mentegetőzve beszéljünk róla. Főleg ne az alacsonyabb sorsúaknak kijáró, gyámhatósági hangon. Már bőszül az ember, amikor értelmiséginek kikiáltott elmék vagy a politika kishivatalnokai közül sokan azért tartják életképtelennek, mert érveik szerint, korunkban végleg föld alá került az a zárt paraszti életforma, amely szülte és fönntartotta.

Ilyen alapon mit kezdhet a mai kor embere például Dantéval? Az Isteni Színjáték díszleteit vajon nem bontotta le az idő? A középkori életformát nem rugdosták szét véglegesen emberek s haragos angyalok?

Vagy még mindig a hűbéri osztályozás a kultúrákon belüli is? Még mindig a szokás ereje és tévedése: hogy amit megnevezhető lángelmék alkottak – időálló; amit viszont maguk a népek mint lángelmék, az nem? Hitem szerint a népi s a primitívnek nevezett kultúrák ugyanolyan eséllyel torkollanak bele az emberiség egyetemes műveltségébe, mint az írásos, történelmi kultúrák, és nem is valami látszat-egyenlősdi, de valóságos egyenjogúság alapján.

Fejlődés? haladás? korszerűség? Sokan ezekre hivatkozva dobnák padlásra a népi kultúrát mint elavult cseréptálat. Csakhogy ez a népi kultúra sose azonos azzal a cseréptállal, amit a parasztok valóságosan is oda dobtak. Mint ahogy azokkal a mángorlófákkal, tésztaszűrő és kásakeverő kanalakkal sem, amelyek az érdekesség és a csuda-patinásság alapján kerülnek föl manapság a szobák falára.

A kultúra – lettlégyen népi vagy magaskultúra – mindenkor közösségeket teremtő és irányító erő. Ahol megnyilatkozik, épp a fejlődésről, a haladásról derül ki, hogy az igazi haladás: nem az egyirányú előretörés, hanem a minden irányú kiteljesedés. Dolgunk tehát: élni az idő közepében, élni egy nép szellemiségének a közepében, ahonnan ugyanúgy meghallani a regölők botjának duhogását ma, mint a föld alatt futó vonatokét. A balladák hangját együtt a mi időnk hangjával. A levélsípok, a nádsípok megszólalását Bartók vagy a maiak zenéjében.

Azok a férfiak s nők, a népművészet idősebb és fiatalabb mesterei, akiket itt köszönthetek s köszönthetünk, annak a szellemi folyamatosságnak a követei, amely ősit és újat összeköt, történelmit és történelem alá szorítottat, amely nélkül nem lehet magyarságtudatunk, magyarságképzetünk, amely nélkül fél lábunkra sántító nemzet lehetünk csak.

S végül még valamit a népi kultúra és a korszerűség összefüggéseiről.

A század, mint ahogy sokan panaszolják, a nagy idegenség és a nagy kapcsolatkeresés százada is egyszerre. Az ide sereglő énekesek, táncosok, dudások, citerások – szerbek, szlovákok, oroszok, románok, németek, franciák, lengyelek, hazai és határon túli magyarok – vajon nem a legkínzatóbb s ugyanakkor nem a legkorszerűbb feladatra vállalkoznak-e: keresni egymást, s megmutatni magukat egymásnak?

Csodában persze nem hittem, s nem is hiszek. De hiszek annak, aki énekkel vagy tánccal közeledik. Az időből nem hozhat magával hazugságot.

Egy-egy népdal szövegében, dallamában és hajlításaiban ezért is éreztem meg mindig az időnek nekifeszülő torok verhetetlenségét.

Az emberét, aki énekel.

 

Egy találkozó után

Akik az idén is részt vettek Bács-Kiskun megyében – Baján és Kalocsán – a Duna menti népek hagyományossá vált népművészeti találkozóján, velem együtt tanúsíthatják, hogy országos esemény részesei voltak. Nemcsak azért, mert az ország minden vidékéről érkeztek paraszténekesek, paraszténekkarok, táncosok, faragók, fazekasok, nyelvjárás-gyűjtők, zenészek, néprajzosok, hanem azért is, mert a megye, Magyarország önkéntes házigazdájaként sok külföldi együttest is vendégül látott: cseheket, ukránokat, törököket, franciákat, németeket, bolgárokat, románokat, jugoszlávokat, lengyeleket és egy erdélyi magyar parasztegyüttest is.

A háromnapos találkozót országos rangúnak nevezhetem azért is, mert egyik-másik tudományos szintű tanácskozásán először hangzott el olyan vélemény, hogy a parázslás korszakába jutott népi kultúránkra ne úgy tekintsünk, mint az augusztus huszadikára sütött díszkenyérre. Mert semmi köze azokhoz a képzetekhez, melyek ropogósnak, hamvasnak, menyecskepirosnak hiszik. Népi kultúránk: nemzeti kultúránk része, nem pedig érdekes hajtása. Nem rozmaringfa, nem tulipánfa, hanem az idő mögül megszólaló erdő. Valamikori örömök, átkok, panaszok, szerelmek, fölbuzdulások bújtató rengetege. A történelmünkből máig hiányzó történelem. Hiszen aki Balassiból, Bethlen Miklósból, Petőfiből, Adyból vagy Bartókból ismeri a magyarságot, akarva-akaratlanul is csak az érem egyik oldalát látja. Rákóczi vallomásai mellett ismernie kell régi táncaink egy-egy mozdulatba sűrített vallomását: ezek voltunk vagy ezek vagyunk mi jókedvünkben, rosszkedvünkben, ezek a dobbanások a mi földrengéseink, ezek a csujjogatások a mi égverő májusfáink. Ismernie balladáinkat: így és így ítéltünk meg életet, halált.

Az etruszkokat már szinte tévedhetetlenül fölismeri a világ szarkofágjaikról. Halottaik sírontúli derűje évezredek után is szemünk láttára égeti ki újra agyagedényeiket: korsóikat, mécseseiket, tányérjaikat. Cseréptányérjainkról, korsóinkról, röstölőinkről, szarkofág alakú szuszékjainkról mért ne ismerhetnénk legalább mi – egykori magunkra? Mért ne kereshetnénk folyamatosságot az ízlés világán belül, ha a történelmünkben ezt próbáljuk?

Nem tudom, nem késtünk-e el túlságosan. A törések, sajnos, már ijesztően nagyok.

Példát olyat említek, amelyről keserű, dühös, kiábrándult mondatok hangzottak el Baján is.

Akikben még élnek a magyar paraszti építkezés változatos formái, tudják, hogy mennyire más volt egy göcseji ház, mint egy Vas megyei. Egy bakonyi, mint egy hegyaljai. Más volt a homlokzatuk, a tetőszerkezetük, más az ablakok elosztása, a gádorok, az ereszek, a tornácok, az udvarok hangulata. Mások voltak az ólak, a pajták. Sőt még az uralkodó fehér szín: a falak színe is másként érvényesült egy nyitott homlokú paraszt-barokk házon, mint a kucsmatetőt mélyen a szemére húzó Móricz Zsigmond csécsei szülőházán.

De ennek a változatosságnak vége.

A szemmel fölfogható Magyarországból, két évtized alatt kiveszett Magyarország. A Dunántúlon ugyanazokat a sátortetős házakat látni, mint az Alföldön. A Viharsarokban is ugyanolyanokat, mint Pest közvetlen szomszédságában vagy Tolnában. S ráadásul a gazdag és változatos formákkal együtt kipusztult hazánkból a fehér szín is: a balladás-fehér, a gyolcs-fehér – átengedve helyét a leglehetetlenebb sárgáknak, libazöldeknek, dögbarnáknak, műkékeknek, néhol még a maszatos liláknak is: fröccsentett, sávos, hengeres falsivatagoknak.

Azt írja néhány újságíró, hogy falvaink korszerűsítésében a hasznosság elve győzött.

Nem értem.

Azt mondja némely politikusunk, hogy a paraszti életforma városiasodásával az ízlés is városiasodik.

Ezt sem értem.

Mik ezek? Érvek vagy minősítés nélküli megállapítások?

Villanykörte, cipőfűző, műanyag-kád vagy az autó gyártásánál értem a tömeggyártás és a hasznosság egymásba kapcsolódó kényszerét. Sőt a lakótelepek gyors iramú fejlesztésében is, ahol előregyártott házelemek és szabványformák nélkül képtelenség lenne boldogulni. Értem, de elfogadni, még ott sem fogadom el. Nem, mert ugyanazon a sakktáblán, ugyanazokkal a sakkfigurákkal végtelen számú és változatokban gazdag játszma is lejátszható.

Soha szerencsétlenebb, önleleplezőbb pillanatot, mint amit a legutolsó, nagy árvíz után megéltünk! Az elpusztult faluk helyett építhettünk volna olyan új falukat, amelyek a tájhoz idomulva, a táj hagyományos építészeti formáit átörökítve, gátszakító erővel bizonyíthatnák ma is, hogy nem csak a pénzen, hanem az ízlésen is múlhat valami. De nem! Tíz-húsz építőművész ingyen fölajánlott terveit arrébb lökték: ne újítsunk. Épüljenek csak a szép, egyforma, szabványházak! Ha Hevesben jó, jó a Tiszaháton is. A népnek ez kell! Nem volt elég a tragédia önmagában? Most még abból is kizökkentsük őket, amit épp a veszteség szerettetett meg velük igazán?

Kemény baltacsapású érvek ezek, tagadhatatlan. Szorongva is emelek ellenük szót – de ha alkonyati füleknek beszélek, akkor is mondanom kell. A mezőgazdaság átszervezését „a történelem parancsszavára figyelve” hajtottuk végre. Azok érdekében, akik ezt nem akarták. Ha azt lehetett törvényerővel, ezt a másikat mért ne lehetett volna hasonló felelősséggel?

Azért, mert a látszatokra is vigyáznunk kell?

Tíz év se kell, és vigyázhatunk. Lesz egy ország, egy kicsinosodó, egy aránylag jómódú ország, melyet az egyformaság és az ismétlődés unalma elsivárosít. Az utas elindul Szeghalomról, s megérkezik Szabadbattyánba, és azt érzi, mintha már járt volna erre. Hátradől az autóban és bóbiskol tovább. A mostani hasznosság úgy rúg majd vissza, mint kiüresedő érdekházasságokban az érdek.

Hogy miért kanyarodtam errefelé? Mert a Baján összesereglők közt sokan akadtak, akik ebbe az irányba indultak el.

Legtöbben reménytelenül.

Reménytelenségüket jelképesen azzal magyarázták, ami csakugyan égbekiáltó. A háromnapos találkozó fölött újságaink, beleértve vezető, országos lapjainkat is, vakon, érzéketlenül suhogtak el. Még annyira sem méltatták, mint az épp akkor zajló horgászversenyt vagy kutyakiállítást.

 

Szélfújás avagy homok a szájban

Hernádi Miklós hetekkel ezelőtt megjelent, s nagy port verő írása: A famozsártól a családfáig, engem legalább annyira fölborzolt, mint Kiss Ferencet, de az epe lassú fölszívódása után nekem már se kedvem, se dühöm, se erőm nem volt ágyúkat vontatni a Hernádiéval szemközti magaslatra. Most sincs. Éppen ezért a népművészet mai szerepe körül kirobbant vitát nem folytatom, hanem újrakezdem.

Mégpedig úgy, ahogy Kiss Ferenctől kívánta a szerkesztőség.

Az első mondatom azonban így is a keserűségé: milyen könnyen támadnak nálunk bölcsek a porból, szakértők a mindenhez konyítás látszatából! Elég, ha pattogó labdákat látnak kiszökni csütörtökön a körúti forgatagba, szombaton már új gumilények megjelenését jósolgatják.

Itt van például a népi kultúra ügye. Lassan már több mint tizenöt éve eljegyeztem magam vele, s talán valamicske részem is van abban, hogy a népdal, a néprajz, a balladák, a népzene iránt felébredt érdeklődés országossá nőhetett, de még ennyi idő elmúltával, s a begyűjtött élmények magtárából kilépve se mernék olyan összefoglalót s magabiztos cikket írni, amely egyetlen meghajlított ívre – a famozsár és a családfa köztire – feszítené ki mindazt, ami benne sokkal inkább a történelemé, mint a pillanaté.

Igaz kételkedéshez igazi tudás szükséges. De hogyan nevezhetnénk megalapozottnak azoknak a tudását, akik jelenségeket dicsérnek és jelenségeket marasztalnak el, miközben egy-egy folyamat lényegéről árva kukkot sem ejtenek. A népdal és a népzene megélénkülése kapcsán a divat szó, a népiség, a nacionalizmus, a „röpülj pulyka” szellemes oldalvágásai nagyobb helyet sarlóztak le némelyek agyában, mint az a kíváncsiság, hogy mi történt, mi történik, s mi történhet a továbbiakban. Gyakran még a komolynak tekinthető értelmiségiek is a régi közhelyeket mondják el új szavakkal. Mintha a népi kultúra jelenlegi reneszánsza: a régi megújulások puszta ismétlődése volna. Mintha a ma díszelgő ingvállak mögött a negyven évvel ezelőttiek torlódnának csupán, mintha a ma fölhangzó népdalok mögött a fényes szelek kora vagy méginkább a húszas évektől a negyvenes évekig tartó népies-romantikus korszak bújna ki átmeneti sírkamrájából. Mintha minden változhatna a világon, csak az nem, ami ezzel összeforrt.

Mi lenne, ha az ismétlődés fogalma helyett a kiteljesedés fogalmát használnánk? A divat foszlékony címkéje helyett a megkésett, lassú, de fokozatos beilleszkedés folyamatát egész kultúránkba.

Egy rövid és futó visszapillantás talán meggyőző lehet.

A nép különös „csacska” költészetére, szokásaira, táncaira Magyarországon is a nemzeti megújulás korában virradt először igazi érdeklődés. A nyelv országos ügye mellé – ha jóval tompább hangsúllyal is – a népi kultúra ügye is odakerült. Fölhívás fölhívást követ: gyűjtsük a Köznép Énekeit, jegyezzük föl hasznos mulatságait. A törvény az is lehetett volna – legalábbis az ábrándjaink szerinti törvény –, hogy egyszerre veszik észre a népköltészetet, a néptáncot, a népzenét, mivelhogy szétválaszthatatlanok. Sajnos, nem ez történt. Irodalomközpontú szellemi életünk érthetően a szöveges „műfajt”: a népköltészetet mutatta föl elsőre példaerővel, jelképül. Erdélyi János kétkötetes Népdalok és mondák címen megjelent gyűjteménye után pedig a balladák következtek. A balladák, melyeket a nép maga sose nevezett, s máig se nevez balladának, hanem hosszú nótának, történetes éneknek, hosszú éneknek mond. A hangsúly itt épp az ének szóra esik. Greguss, aki ugyancsak az irodalom felől közeledett a népköltészethez, szabatosan meghatározta a ballada fogalmát is: tragédia dalban elbeszélve. Csakhogy e tömör megfogalmazás kongó tudásként visszhangzott a koponyákban. Még a legavatottabb gyűjtőket se vette le hosszú ideig a lábukról: őket továbbra is a szöveg külön élete, irodalmi sugárzása érdekelte.

Valójában Bartók és Kodály állítja helyre először a szöveg és a zene megbontott egységét. De ők is csak a zenéét és a szövegét. Mert hol vesztegel még az összetartozó műfaji hármasságból a tánc? Újabb évtizedek telnek el, mire az ő népélettudományt forradalmasító munkájuk nyomán lassan-lassan a tánc is fölzárkózhat.

A harmincas évek nagy „néptánc divatja” óta ez a mostani hullám csapott a legmagasabbra. Érzékenység, szakértelem, kedv és ráadásul az alkalmassá vált idő megannyi mozdulata ebben a mostaniban kezdi kiforogni lenyűgöző formáit. Ami a nép kultúrájában – azaz életében – egység volt, de szétvált, ma ismét egyesülni törekszik. Az egyre-másra alakult zenekarok és táncházak tehát nem csak mennyiségi változást hoztak, hanem minőségit is. Nyugodtan írom le, hogy a néptánc történetében ma újra történelmi pillanatot élünk át. A megelőző az volt, amikor a csűrökből, a pajtákból, a falusi táncházakból kikopott néptánc felkerült a színpad deszkáira. A mostani történelmi pillanat viszont az, felkerült a színpad deszkáira. A mostani történelmi pillanat viszont az, amikor visszakerül ismét a földre. S nem a földolgozott, az átgyúrt tánc, hanem az eredeti.

Talán túlságosan is fölfújt léggömbnek látszanak ezek a szavak. A levegőjárók bele is ütköznek mindenképpen. De aki abból a gondolatból indul ki, hogy a nemzet történetét nem ismerhetjük meg a nép története nélkül, amelynek végül is leghitelesebb és legteljesebb története a kultúrája – az ugyanúgy örül ennek a mostani folyamatnak, mintha, mondjuk történészeink egy eleddig ismeretlen összefüggésrendszert fedeztek volna föl történelmünkben.

 

De időzzünk el még néhány pillanatig a divatnál. Közhelynek számít, hogy a népi kultúráról mindig akkor tudtunk meg újabb és újabb adatokat, „titkokat”, amikor a divatok sodró erejével érkezett. Ha csak Petőfi korától nézzük ezeket a divatokat a mi korunkig, tisztán követhető a tágulás és a mélyülés folyamata. Petőfi és Arany csak a saját szemhatárán belül nézhetett szét. Azt vehették észre, ami a közelükben zajlott, azt hallhatták csak, ami a szomszédságukból kiszüremlett. József Attila, Weöres, Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Nagy László már az elődöket is ismerve, nagyobb sugarúvá tágíthatta az időt. Az ősköltészettel rokon Kalevaláig és a mi regős énekeink övezetéig. Sőt, az ő körbepillantásuk már a bartóki életmű igézetében történt. És ha költészetünknek fölbecsülhetetlen hasznot hozott ez a többszöri tágulás, a népzene és a néptánc újabb és újabb tágulási és tisztulási folyamatai nem ugyanilyen haszonnal járnak-e? Nem éppen általuk erősödhetett-e meg bennünk az a fogékonyság, az a betemetett hajlam, amit a „bartóki” jelző fémjelez leginkább kultúránkban, idehaza és a világ szemében is.

Kósa Ferenc mesélte, hogy amikor Fukazava Hicsiró, a világhírű japán prózaíró földolgozás nélküli magyar néptáncot látott, olyannyira lázbajött, hogy egy táncra épülő drámát tervezett. S bármilyen különös is, de Fukazavát ugyanaz mozgósította és tüzesítette át, ami a budapesti, a pécsi, a szekszárdi, a fehérvári táncházak fiatalságát: a táncok táncszerűsége, fegyelme, fűtöttsége, átélhetősége. A keleti táncok, szinte kivétel nélkül, jelképes táncok. Mindig valamilyen történet vagy mítosz közegében zajlanak. Elragadtatottságuk vallási, illetve filozófiai töltésű. Az érintetlenül hagyott néptáncok fölött azonban nem rándul össze semmilyen isteni szemöldök. Középpontjukban mindig a világi ember áll: a jókedvű, a rosszkedvű, a szertelen, a szerelmes, a földről való. És mindig úgy táncol csak, ahogy a zene: zene.

Igaz, azt mondják róluk, hogy túlságosan tegnapiak. Kétségtelen. De olyan sokáig voltak azok, hogy időszerűségük épp ettől a hosszúra nyúlt tegnaptól kapja fedezetét. Ami érték volt, megmarad továbbra is értéknek, ha csak el nem fordulnak tőle hűtlenül. Picassónak kapóra jöhetett Óceánia és Afrika múltja? Nekünk nem jöhet kapóra a mienk?

Van, aki szentül hiszi, hogy igen. Egyik tanár ismerősöm már elméletet is kanyarított ebből a tévhitből. Szerinte Bartók emiatt a szellemibb vonás miatt alapozhatta életművét a népzenére – de vajon mit lehet a néptáncra alapozni? Színpadi táncot? Balettet? Tömegtáncot?

Hogy mit?

Például jókedvet.

Például köztességeket. Közösségi szellemet, ami ha fiatal korban megfogan, aligha korhad ki az emberekből később. Ez pedig nem is akármilyen esély ma, amikor az emberiség nagy része közösséghiányban szenved.

Mindezt azért mondom el, mert a táncházakban – a Fővárosi Művelődési Házban, a Kassák Klubban és Kőbányán – nemcsak táncolnak, énekelnek és szórakoznak a fiatalok, hanem vitatkoznak, belekóstolnak a gyűjtésbe, az értelmezésekbe, egyszóval kezdeményezőkké válnak. Egyszer-egyszer vezetője, máskor csak fültanúja voltam olyan vitáknak, melyeknek az Akadémia falain belül kellett volna elhangozniuk. Például: mennyire modern és mennyire ősi lény egyidejűleg a huszadik századi ember? Vagy: a zárt közösségek fölbomlása után nem az értelmiség veszi-e át a hagyományőrzés szerepét? És így tovább.

Mindezekkel összefüggésben a máig eldöntetlen szakmai kérdések özöne: ki őrzi ma jól a néphagyományt: aki pontosan másolja vagy aki a szellemét szívja magába, s úgy élteti? Ide kapcsolódik rögtön a legfontosabb kérdés: a stílus kérdése is. A fonográf és a kottai másolás a népdal és a népzene stílusát képtelen volt rögzíteni. Erre még Bartókék is képtelenek voltak. Az ő fejükben és az ő idegrendszerükben egészen másként élt a népdal, mint ahogy Basilides Mária elénekelte, de választani még akkor nemigen lehetett. A Pátria lemezsorozat volt az egyedüli, amelyen bartóki s kodályi ösztönzésre eredeti paraszténekesek énekeltek. A hangosfilmek s a roppant érzékenységű hangfelvevők korában tehát minden eddigi tudásunkat fölül kell vizsgálni.

Egy-egy megalakult zenekar – például a Sebő együttes, a Muzsikások, a Kolinda, a Délibáb, a Kaláka, a Vízöntő – a vitákat nem dogmatikusan dönti el, hanem a saját elképzeléseit megvalósítja a gyakorlatban és fölmutatja a másik elképzelése mellett: én így gondolkodom a hagyományőrzésről, így a továbbéltetés módjairól. S ahány csoport, annyi új árnyalat, kísérlet, egyetlen jó ügy kapcsán.

Hogy e nagy sodrási folyamat közben kufárok is akadnak? Meg rokkák is? Meg mozsarak is? Meg összetévesztett ingvállak is? Enélkül is akadnának. Igaz, a szellem emberének még a kísértetekről is beszélni kell, ha meg akarja őrizni felelősségtudatát. Beszélni a gyanúba kevert családfáról is. De csak az beszéljen, aki előbb tájékozódik, elemez és tárgyszerűen bizonyít, aki ismeri a fontossági sorrend és az értékrend szellemi-erkölcsi alapszabályait, aki nem téveszti össze a szélhordta homok csikorgását a szájban a szélfújás testet újító örömével.

 

Tenger és diólevél

Vannak olyan igazságok, amelyek ellustítják a képzeletet. Annyira nyilvánvalóak, hogy eszünkbe se jut kitapogatni csontjukat, meglesni természetük működését.

És vannak ilyen fogalmaink is.

Lassan ezek közé sorolódik be a bartóki életmű kagylójában megérett igazgyöngy is: a bartóki modell fogalma. Úton-útfélen csillogtatjuk: bartókiság a költészetben, a zenében, a szobrászatban, a művelődés értelmezésében. Írók, politikusok, esztéták, újságírók hivatkoznak rá mint egyezményes jelzőre, közös kiindulási alapra.

A hatvanas évek elején Kósával, Sárával mi is erre hivatkoztunk leggyakrabban. Történeteket és megrázó emberi sorsokat gyűjtöttünk tudatosan, ahogy népdalokat Bartók és Kodály. Tájakat, fákat, pincesorokat, Alföld-töredékeket, filmben fölhasználható pentanon-hangulatú képeket. A Tízezer nap töredezett, balladás képsorai eléggé beszédesen árulkodnak igyekezetünkről. Más-más hangsúllyal erről árulkodik a Feldobott kő, az Ítélet s a Hószakadás is.

Nemrég a Rádió egyik munkatársa arra kért, mondjam el neki néhány mondatban, mit jelentett nekem ez a bartóki modell. Mit jelentett versírás és filmírás közben, és mit a népi kultúráért kezdett másfél évtizedes hadakozásaim közben? Továbbá azt is: értelmiségi belátás vezetett-e el ehhez a modellhez, vagy hoztam-e magammal bujtogató emlékeket?

Egy nap haladékot kértem, hogy kiválogathassam a legfontosabb gondolataimat. Az eredmény azonban elijesztett: nemhogy tömörödtek volna, bokrosodni kezdtek a válaszaim. A fogalmi tisztázódás helyett egy kisebbfajta életrajz körvonalai rajzolódtak elém. Emlékek arról: mikor és hogyan ébredtem rá először a népköltészet s a népi kultúra fontosságára; milyen mozgató erők irányítottak; milyen elfogultságok, dühök, szerelmek, amelyek a bartókiság meggyökeresedését bennem jó- és rosszféle záporokkal megöntözték.

Ekkor döntöttem el: ha egyszer tékozolni való időm lesz, végigmondom ezt a fejlődésregénynek is beillő történetsort. Vagy legalábbis megkísérlem végigmondani.

 

*

 

Tizenkét éves koromig egyetlen világot ismertem csak: Zámolyét. Az udvarok, a szérűk, az istállók, az ólak világát. Egy megőszült gerendavégen, amely az omladozó ólfalból kiállt, még ma is ott látom ugrándozni a moslékra torkos verebeket; ott látom elröpülni a fecskéket sárból fölkapott szalmaszállal. Hogy a világnak más udvarai, más szalmaszálai, fecskéi, gerendavégei is lehetnek, el se tudtam volna képzelni. A jó ott volt jó a zámolyi udvarokban, a zámolyi szőlőhegyen, a zámolyi szederfák alatt, s a rossz is ott volt rossz a latyakos, hideg répaföldön. Apám vászongatyája, parasztinge, parasztgatyája, az én kivarrott parasztkötényem, a zsengécske üszők szájkosara s a fehéren magasodó református templomtorony olyan természetes és feltétel nélküli tartozékai voltak ennek a világnak, mint kútnak a víz. Megesett, hogy órákig bámultam egy szemlátomást púposodó vakondtúrást a kertben, vagy egy vajúdó anyadisznót az ólban, de csupán szívdobogásokra emlékszem, nem csodálkozásra. Nem voltam – hogyan is lehettem volna! – megfigyelője magamnak.

Fölidéződik most egyik nagybátyám temetése. Nyár van, halántékot pirító nyár. Négy férfi viszi vállán a koporsót. A széles Új utcáról befordulunk a keskeny Bika közbe. Egy nagy csapat lúd cihelődik föl nehézkesen a porból. Azt várja mindenki, hogy majd arrébb kotródnak. De az istenért se! Talán a hőségtől, talán az éneklő gyászos tömegtől zavarodtak meg, és se előre, se hátra. Nyakukat nyújtogatva dodognak, sziszegnek csak ostobán. Végül összekeverednek velünk. S mintha ettől ébredtek volna föl, riogva, szárnyukkal csapkodva törnének ki a sűrűből. Egy gúnár ijedtében Simon Istók bácsi mellének röpül.

– Ne, te, ne! Szívesebben találkoznék veled sülve – morogja neki, miközben lelöki magáról a ludat. Por, toll és megvadult kiáltás kavarog a gyászmenet fölött. Itt-ott még egy-egy magáról megfeledkező nevetés is.

 

Akkor még ez a jelenet is annyira mindennapias lehetett számomra – mivel a ludak, a kacsák, a tyúkok, a kismalacok folyton ott lábatlankodtak körülöttünk –, hogy negyven esztendeig eszembe se jutott. Különösnek, furcsának, már-már mitologikus árnyalatúnak is csak most, fölidézése közben érzem.

Nyilvánvalóan ugyanígy voltam minden más eseménnyel. A farsang nekem hó volt, lakodalom, riasztópisztolyok durrogása, főttkukoricaevés marokkal és szó szerinti farsangolás csöngős, lovas szánkókkal végig a falun. S hasonlóan a várt májusi pillanat, a májusfa állítása a körülötte pántlikázó történetekkel is pontosan annyi volt csak, amennyi azon a napon megesett.

Igaz, ez sose volt kevés, mert Zámolyon nemcsak tornyokkal vetélkedő fákat állítottak a legények, hanem a fa fölállításának az éjszakáján izgalmas és csiklandós „éjszakai előadásokat” is rögtönöztek. Például, ha a legények közül valaki meg akart bosszulni egy lányt, mert megsértette, mert a felhők közt hordta az orrát, vagy még inkább, ha a lány rátarti szüleit akarta csúffá tenni, ezen az éjszakán engedte szabadon láncra kötött képzeletét. Megtörtént, hogy az egyik Öreg utcai nagygazdalány házának a tetején egy trágyával megrakott szekeret bámulhatott másnap kárörömmel az egész falu. Még a vasvella is bele volt szúrva élethűen a fölpúpozott ganyé oldalába.

Hogy kerülhetett föl egy dögnehéz parasztszekér a háztetőre? Úgy, hogy a legények előbb szétszedték darabjaira és fönt, a ház gerincén összerakták: a trágyát pedig vékákkal, pokrócokkal hordták föl halálos csöndben.

Ünneprontónak hangozhat a megjegyzésem, de ezeknek a szellemességtől buja és szikrázó jeleneteknek semmivel se volt kevesebb céljuk, mint akármelyik Beckett-, Ionesco-, Illyés-, Mrožek- vagy Örkény-szatírának: végletes eszközökkel kipellengérezni egy-egy léggömbbé fújódott alakot, ellenszenves magatartást.

Hogy mindegyik népszokás egyúttal gondolat is, egy nagyarányú gondolatrendszer része, azt csak mostanában látom világosan. Gyerekkoromban még a fogalmat se ismertem. Népszokás? Hagyomány? Népi kultúra? Annyira nem tudtam róluk semmit, mint az anyaméhben eltöltött kilenc hónapról. A szüretibálos fölvonulásokon ott ördögösködtem én is bekormozott képpel a gólyafejű, csőrcsattogtató maskarások között, mit se tudva arról, hogy az alakoskodó játék régi hiedelem morzsája, gonosz szellemeket elűző hité. Ha valaki fölvilágosít akkor, miben veszek részt, milyen hagyományt „ápolok”, talán kiállok a sorból, és a magyarázatot éppoly elképedő arccal hallgatom, mint amilyen átéléssel ijesztgettem az anyjuk szoknyájába kapaszkodó, bámész kislányokat. De hagyomány-ügyben tökéletesen tájékozatlan voltam. Olyannyira járatlan, hogy amikor tizenhét éves koromban – ötödikes gimnazistaként – az unokabátyám vőfénye lettem, a faluszerte mindenki által ismert lakodalmi verseket egyenesen sületleneknek találtam.

 

Tisztelt atyafiak, egy kis csendet kérek, míg a mondandómnak végére nem érek. Mielőtt e házat végképpen elhagyjuk, ékes menyasszonyunk nevében búcsúzzunk. Búcsúzna ő maga, de a szíve nehéz, ha édes szülei megtört arcára néz. Én tehát elmondom, mit elméje gondol…

 

Én viszont nem mondtam el. Nem voltam hajlandó elmondani. Nekiültem és két hét alatt átírtam az egész vőfénykönyvet. Át a vendéghívó verset, a kikérőt, a násznagy versét, a szülőktől búcsúzó, ríkató verseket. A kántortanítós hangot vörösmartys hangra cseréltem és az atyafiságos rímeket és ritmust kissé megbolondítottam. A merengőhöz című vers komorabb érzelgőssége irányított. S ha zokogtak valahol híres lakodalmon, az én idegszaggató menyasszony-búcsúztatómtól még a borosabb férfiak orra is szipogósra vékonyodott.

Nem közönséges fintora a sorsnak, hogy első nyilvános szereplésem sikerét azoknak a rokonaimnak a körében arattam, akiknek a maradék hagyományát én segítettem rapityára zúzni.

 

*

 

De hát ki figyelmeztetett volna arra, hogy botorul cselekszem? A tanítónk nem, a papunk nem, a szüleim nem. A pápai református gimnáziumban hallottam ugyan valamit a néphagyományok őrzéséről, sőt népdalt is tanultam, nem is keveset, de az énekórán tanult Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő vagy A csitári hegyek alatt kezdetű dal holdtávolságra fénylett az általam félresöpört lakodalmi szövegektől. Az, hogy egy cserepeire széthullott világ, egy cserepeire széthullott kultúra egymáshoz tartozó darabjai lehetnek, eszembe se jutott.

De másnak se igen a környezetemben. Érzékeny s lendületes szellemű magyartanárom volt: nagy Csokonai-, Petőfi-, Ady-rajongó, de a népköltészetről ő is csak mint segédfogalomról beszélt: Petőfi és a népköltészet. Arany és a népballadák. Megidézett szavaiból utólag is csak olyasmit hámozhatok ki, hogy nagyobbra tartotta a népköltészet hatását, mint magát a népköltészetet. Mindnyájan a majomtól származunk – hangzott a tréfás alaptétele: ehhez hasonlóan minden írásos költészet a szájhagyományos, azaz mai szóval: a népköltészetből származtatható.

Talán mondanom is fölösleges, hogy ez is azok közé a balkezes igazságok közé tartozik, amelyek egyik mozdulatukkal cáfolhatatlanul fontos dolgot tárnak föl, a másik mozdulatukkal viszont ugyanilyen fontos dolgot takarnak el. Petőfi és Arany esetében nem volt nehéz még egy avatatlan diáknak sem megérteni ezt a lírai származástant, de hogy ennek a származástannak van-e köze például az Ómagyar Mária-siralomhoz, Balassihoz, Csokonaihoz vagy József Attilához, s ha van, milyen ízen van, nemcsak homályos maradt előttem, de el is üszkösödött.

 

*

 

A népi kultúrához végül is a modern művészetek, közelebbről a modern költészet gólyalábaira állva jutottam el. Sajnos, nem hétmérföldes léptekkel, ahogy hinni lehetne, hanem aprólékos topogásokkal, fokról fokra.

Először ugyanis a modern költészetig kellett elevickélnem. S ez az út sem volt éppenséggel gödörtelen.

Verselgető diákként végigpróbáltam én már jó néhány megtermékenyítő iskolát: Adyét, Villonét, Puskinét, Petőfiét. Még Balassi-strófákat is írtam adys igékkel. Körülbelül ilyen összevisszaságban is, ahogy a nevek most a tollam alá gördülnek. De az ötvenes években, kikerülve már az irodalmi órák közvetlen hatása alól, s bemerészkedve a kortárs költészet ócskavassal teleszórt területére, egyre nagyobb erővel Petőfi mágnese rántott magához. Sietve teszem hozzá, engem nem a korszak fölröppentett jelszava vonzott: Lobogónk Petőfi, hanem valamilyen fűzfapoétás eltökéltség. Az motoszkált bennem, nyilván a politika észrevétlenül is befolyásoló hatására, hogy az új világot az új realizmus eszközeivel kell ábrázolni, mindenki által közérthetően, azzal a szókimondó, kőkoccanású, nyers tárgyilagossággal, amellyel Petőfi ábrázolta a magáét. Bármennyire tetszettek is Illyés versei, az új honalapítás reményétől és gondjától duzzadók, a szenvedély és a szellem széles rámájára kifeszülők, az ötvenes évek üllőzajos, tömegre hangolt, lódenkabátos hangulatát hiányoltam belőlük. Mintha a tökéletességükkel már-már a múlt időhöz tartoztak volna. Kónya, Kuczka, Simon István voltak az én költőim. Ők sokkal jelenidejűbben mozogtak a korszak bányászlámpái, gyárkéményei és virágzó mandulafái közt, mint Illyés. Az is igaz, hogy a korszakot jóval lágyabban visszhangozták, mint amilyen érdes hangjait én hallottam az akkori időknek.

Mindez jócskán belejátszott abba, hogy mindenkitől eltávolodva, Petőfihez húztam. A járatlanságból így lehet még ideológia is, mert a Petőfire találás pillanatától kezdve mindent az ő szemével néztem meg. Ha a fegyverneki kocsmában csinált bort – akkori nevén: zsupplét, csövidinkát, falmellékit – itattak velem, ugyanúgy megverseltem, mint ő a disznótort vagy a faluvégi kurta kocsmát. Ha bitangba hagyott parlagokra bukkantam Zámoly határában, akkor azokról írtam, ahogy ő a csárda romjairól. Ráadásul az igazmondás kényszere is, szinte betegesen, mind a tíz kezével őfelé lökögetett. Áttétel? Képes beszéd? Magasabb szintű realizmus? Ha számba rágják, akkor se figyelek oda. A csakazértisdac légcsavarjait hallottam földörögni a hátam mögött: írj, a lukas cipődről, amikor bűn bevallani, hogy vannak még lukas cipők. Írj a csöndről, a félrehúzódás lázító öröméről, amikor mindenhová mosolyogni és tapsolni hívnak. És ne tégy az élményeidhez semmit; és el se végy belőlük semmit. Maga a kendőzetlen élet, az lesz a vers!

Annyira belebújtam ebbe a páncélos gondolatba, hogy még a Petőfi-epigonizmus vádját is tüntetően viseltem. A zsúptető zsúptető maradt a verseimben, s a pírhólyagos meggyfaág se lett soha a tavasz cimbalomütője.

Ha nem én volnék régi kudarcaim koronatanúja, el se hinném, hogy az emberi tudat, még jószántában is, micsoda ürgelukakba húzódhat vissza! Ötvenegyben, ötvenkettőben, jónevű irodalmárok elismerő bólogatása közben, úgy írtam népies verseket, hogy fogalmam se volt, mi a népi, a népies, a stilizált, és mi az eredeti. De ez még hagyján! Sokkal szégyenletesebb, hogy úgy írtam, mintha Ady egy másik ország, egy másik idő, egy másik nyelv költője lett volna. És József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc pedig világnyi nagy lukon hullottak volna át a semmibe.

 

*

 

Ettől a vaskalapos petőfieskedéstől, ettől a félretett „demokratikus lírától” Juhász Ferenc versei kezdtek orcám pirulása közben eltéríteni.

Elsőül az Apám című elbeszélő költeménye vágtázott át rajtam eszméltetően. Csupa ismerős világ a lapokon: kerítések, ponyvák, kakasok, bottal megkocogtatott hordók, világháborús bakafényképek, szemfedők, harmonikák, borostás férfiarcok, dérütött őszirózsák, és mégis micsoda különbségek! Az alkonyat Juhász verseiben sose marad meg közönséges alkonyatnak. A lebukó vörös nap kazaltűz volt. Az asztalon fekvő bütykös kézfejek párban cammogó ökrök. Mintha egy óriás méretű nagyítólencsével nézte volna ugyanazt a dunántúli tájat, amelyet én is jól ismertem. A lencse arányokat növelt, s részleteket emelt ki robbanékonyan, más részleteket viszont a homályon át mutatott meg, hogy ne a szem ítéljen, hanem a sejtelem. Egyetlen aranyhátú levélen érkezett el verseiben az ősz. Október egyetlen tintaceruzával pöttyözte tele a szőlőleveleket.

Forogtam-forgolódtam ebben a nagy átváltoztató fölismerésben, s ha most megpróbálok a hatásra visszaemlékezni, nem is annyira a juhászi versek lelke és mondanivalója nyűgözött le, hanem az én száraz és nehézkes nyelvemre harmatozó juhászi nyelv. Az ő nedves akácfa-fürtös, dongózunnyogású szavai mellett az enyémek plakátra, újságba vagy röpiratra kívánkoztak.

S az Apám csak a kezdet volt. A folytatás már nem is záporként, hanem özönvízként zúdult át rajtam. Egymás után sorjáztak az olyan új verscsodák, mint A tékozló ország, a Krisztus lépesméze, A virágok hatalma, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából. Lélegzetet is nehezen kaptam. Úristen, mit tudtam én eddig a költészetről, a nyelvről! Lehet, hogy a rövidlátók esze járására támaszkodva vakmerőbben ítéltem meg az akkori politikai állapotainkat Juhásznál, mivel az országromlást én országromlásnak mondtam – igaza mégis mindenben neki volt. A napilapok hiába darálták bizonyíthatóan és lélektelenül a kötelező hazugságokat, Juhász, ahelyett hogy rájuk reccsent volna, kikerülte őket hatalmasan. Minden sora bálnamozgás volt az ágáló a kis ebihalgesztusokkal szemben. Az elsivárosodott ország, az összezsugorodott képzelet az ő verseiben újra a végtelenséggel érintkezett. Az élet: élet, a halál: igazi halál lett az ő látomásaiban. Az apák, az anyák, a behavazott harmonikák mozdulataiban a megszakított mozdulatok folytatódtak. Virágok, csontok, temetők indultak meg s törtek át minden térségen, minden volt-időn, hogy megmutassák magukat nekünk. Magukat? Minden emberi és létbeli törvényt, amit a földön láttak, a föld alatt, a kutyatej fehér csillagrendszerében, a beüvegezett nádasokban.

Talán ez volt eszmélésemnek az a pillanata, amikor a mellettem lépkedő múzsát agyon kellett volna szúrnom, és önvád nélkül átengednem indulataimat a prózaírásnak vagy a tanulmányírásnak, megmaradva akár a költészet zsoldjában is. De ha gyönge voltam is az egyértelmű szakításhoz, ettől kezdve a verseket úgy is ismerni akartam, mint mélytengeri búvár a tengerfenék titkait, szemtől szembe.

 

*

 

Szerencsére kaptam is hozzá a sorstól alkalmat. Ezerkilencszázötvenöttől ötvenhat őszéig az Új Hang versrovatánál dolgoztam. Juhász verseivel páhuzamosan mi közöltük Nagy László gyémánttal, hóval és haraggal fölcsillagozott verseit is. A Bikini-szigeteken fölrobbantott atombomba megfigyelőihez hasonlóan, egy nyelvi atomrobbanás szemtanúja voltam. Együtt röpült föl és esőzött vissza a földre krumplivirág és halszem, parasztszekerek lőcse, biciklik nikkelezett kormánya és a halált ugató tündér fekete szemöldöke.

Juhász és Nagy László verseiből külön lenyomatokat kértem a nyomdától, hogy a zsebemben hordhassam őket állandóan. Mert azt akartam, hogy karmoljanak és égessenek is ezek a versek. A Rege a tűzről és jácintról című versből hosszú részleteket tudok még ma is fejből:

 

Jácint vagy? Csülkök vernek.   Csipkefa? Lángok dőzsölnek benned. Ablak vagy, anyám? Biztos bezúznak.   Hát ne siess,   ne kerekedj útnak! Elkapom a szoknyád, visszahúzlak,   visszarántlak.   Még a trombiták aranycsordái   bársonyban méláznak.   Nem hív semmi,   nem küld senki. Csücsülj szelíden s én mint álmomban:   hiszem, van erőm varázsoláshoz.   A versem érted kiáltoz.

 

Bartók neve az én nemzedékem számára Juhász és Nagy verseivel indult el újra, kényszerű pincei lét után, a magasságok irányába. Volt egy őrült zenész ismerősöm, foglalkozására nézve orvos, aki tízesztendős mulasztást akart néhányunkkal bepótoltatni. Fölváltva rakott a lemezjátszójára előttünk Sztravinszkijt, Bartókot, Stockhausent, Schönberget, Webern-et, elektronikus zenét és tibeti zenét. Ez volt az ő ellenzékisége; nemes bosszúja az évekig bedugaszolt fülekért. Nekem viszont a világ tágulása. Jóllehet, zeneileg analfabéta voltam, de titkos vigaszomra szolgált, hogy a megérzések, a sejtések alján is kell lennie valamiféle őstapasztalatnak, amely osztályoz: elejt vagy fölemel, szerelmet fakaszt, vagy csak kiváncsiságot. Sztravinszkij Tavaszi áldozata és Bartók néhány nagy zenekari műve: a Concerto, a Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztára, a Harmadik zongoraverseny, az Allegro olyan közelről szólalt meg, mintha gyerekkoromtól zenén cseperedtem volna. Ugyanazt a nyugtalanságot éltem át, mint amikor A szarvassá változott fiú kiáltozását olvastam kéziratban, vagy Nagy László Regéjét. Lehet, hogy ezek a belső viharzású versek taposták ki számomra az utat Bartók zenéje előtt? Az ösztöneimet ezek edzették észrevétlenül? Már azért is lehetséges ez, mert a két fiatal költő verseit sokan egy-egy bartóki mű késői megtestesülésének tekintették. Sőt akadtak fű alatti és társaságbeli kritikusok, akik rosszmájúan közönséges Bartók-illusztrációnak nevezték a szóban forgó verseket, elfeledkezdve arról, hogy a bartókiság nem csak egy ember, hanem egy kultúra kidomborodó tulajdonsága is lehet. Elfeledkezve József Attila egyik legsugárzóbb gondolatáról, hogy a nemzet: közös ihlet. Azaz: olyan képesség, amely képben, versben legalább olyan meghökkentő hasonlóságot mutathat, mint a mai indiai táncművészet mutat a több ezer éves hindu templomszobrok gyönyörre vagy a teljes megsemmisülésre hangolt szellemével.

Hogy én a versek felől kezdtem megérteni Bartókot, a történetiség és az időrend szemszögéből nézve fonáknak tetszhet, de az eredmény szemszögéből nézve haszonnal jár. Juhász A szarvassá változott fiúja a Cantata profanát már távlatba helyezte: az idő, a történelem és a züllésre hajlamos civilizációnk mérhető távlatába. A nehezebben megragadható zenei tárgyilagosságot a vers tündöklő tárgyilagossága, a köztük lévő viszony következtében, fölfoghatóbbá tette. Ugyanis mindkét mű a kényszerű mássáváltozás mítoszára épül. Az elszakadás kínjára és a visszaváltozás lehetetlenségére. Az egyezés kérge alatt micsoda különbségek! Bartók szarvassá változott fiai még lázadók. Az újkori civilizáció rengetegében ott suhog fölöttük a nagy kérdés: visszatérjenek-e régi világukba, ahol már idegenek, otthontalanok voltak, vagy a meghasonlást választva vállalják-e a szabadságot? Mert csak így vállalhatják. Bartók programot ad anélkül, hogy programzenét írna: mi, huszadik századi emberek, mindnyájan elvarázsolt szarvasfiak vagyunk. Régiek nem maradhatunk, de az új világ lekenyerező szavát se hallhatjuk meg ellágyulva. A varázslat nyűge alatt is egyetlen megőrző eszménk lehet: vissza kell hátrálnunk a tiszta forrásokhoz.

 

A mi szájunk többé Nem iszik pohárból, Csak tiszta forrásból.

 

A tiszta forrás Bartók értelmezésében nem más, mint az emberi természet mélyén rejtőző evidenciák neve: a mindenséget érzékelő ösztönöké, a vizek neve, a fák neve, a szélé, a harmaté, a tiszta örömök és fájdalmak neve. A mindenkiben közös, de elfojtott emberi értékek neve.

Juhász Ferenc szarvassá változott fiúja már nem dacol, nem csökönyösködik. A tiszta forrás helyén már a temetőt látja.

 

naponta lerogyok száz golyó szügyemben, naponta fölkelek százszor teljesebben – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop, szarvam minden ága magasfeszültségű-áramvezeték, szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője… – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Te elveszett fiam, mégis gyere vissza, szitakötő-szemű anyád virraszt érted. Csak meghalni megyek meghalni oda vissza, meghalni megyek, csak meghalni megyek édesanyám…

 

Hát ekkorát fordult volna a mítosszá alakított lét-élmény Bartóktól Juhászig? Vagy ekkorát hanyatlott? Csakugyan elmocskultak volna a tiszta források véglegesen? S nincs többé olyan erőt adó hely, ahova visszahátrálhat az ember? Csak a mindenség van, ahová száműzni kényszerül magát? Csak háborúk vannak? Csak civilizációs zavar és kozmikus tehetetlenség?

Mindezt persze, nemcsak a válaszok, még a kérdések szintjén se értettem évekig. De megmozdult bennem valami. Először csak egy mag héja repedt föl: a kiváncsiságomé. Itt alapdolognak kell rejtőznie, ha zenészek, költők fölváltva, hol egyszerre, hol egymást előzve feszülnek neki ugyanannak a sziklakőnek, hogy arrébb hengerítsék.

Alig múlt el három esztendő, és a kicsírázott kiváncsiság annyira megerősödött bennem, hogy ízlésemet, gondolkodásomat életre szólóan meghatározta.

De ennek a belső, zajtalan történetnek már sorba rakható eseményes története is van.

 

*

 

Ötvenkilenc tavaszán üzenetet kaptam Muharay Elemértől, keressem föl, mert fontos ügyben szeretne velem beszélgetni. Az igazat megvallva csak hírből ismertem őt is, a Népművelési Intézetet is, ahova hívott. A harmincas és a negyvenes évekbeli szerepéről akkor még semmit se tudtam. Martin Györgyöt faggattam felőle. Mintha hadititkot árulna el, lehalkított hangon sutyorázta a szívből jövő jellemzést: pótolhatatlan ember az öreg, született népnevelő, bartóki, kodályi hajtás, akinek a morgásai nélkül már réges-rég rikongatós vidámvásárt csaptak volna a népi kultúrából, augusztusi huszadikai műsorpótlékot.

A pótolhatatlanságát említve azt is megjegyezte, hogy narodnyiknak tartják, és bevallatlanul is félreállították.

Akkori űzöttségemben mindkét jellemzés kapóra jött. Eleven rokonszenvet ébresztett bennem, mert sorstársakat kerestem magamnak is: valamit akaró, tevékeny embereket, akiknek a közelében az ötvenhat utáni idők szakadozott lombját megcsúfolás nélkül söpörhetem le magamról.

Összeismerkedésünk pillanatában egy jó kedélyű aszkétát ismertem meg Muharayban, aki aszkétának is csak azért látszik, mert akácfa-sovány, csont- és ideglény, egyébként nagy bajuszú, játékos, huncutkodó elme.

Rögtön a tárgyra tért.

– Azért kértelek, hogy keress meg, mert szükségem van a segítségedre.

Elképedve néztem rá. Mióta Pesten éltem, nem hallottam ilyen egyértelműen nekem szóló mondatot.

– Az enyémre?

– Hát nem is a kalocsai érsekére.

– Kapálni, kaszálni, udvarolni, cigarettát sodorni valahogy tudok – igyekeztem csavarni egyet megilletődöttségemen –, egyebet nem.

– Nagyszerű? Mindegyikre sor kerülhet, de előbb meg kell újítanunk a népművelő munkát. Én már vén róka vagyok, tudom, hogy nevelni fölülről csak akkor lehet, ha alulról is megvan a nevelődés igénye az emberekben. De te még fiatal vagy, és a fiatalokban mindig kell annyi erőnek lennie, amivel az öregekre rácáfolhatnak.

Fogalmam se volt, hova akar kilukadni.

– Ugye te is zámolyi vagy, mint Csanádi?

– Igen.

– Ő már megcsinálta a magáét. Nemcsak a verseire gondolok, hanem Vargyassal közösen kiadott könyvükre: a Röpülj páva, röpüljre. Ha mocorog benned egy kis becsvágy – vágott felém ravaszkásan a szemével –, te se húzódhatsz félre. Én afféle bezupált őrmestere vagyok a népi kultúrának, némelyek szerint öreg magyarkodó, téged is szeretnélek megnyerni az ügynek. A népi kultúra körül hemzsegnek ugyanis a félreértések. A magunkfajta régivágású legényekre hamar rásütik, hogy parasztimádók, hogy városellenesek, de ha egy új nemzedék szegődne el az ügy mellé szószólónak, talán nem kellene mentegetőznie. Foglalkoztál-e a gondolattal egyáltalán?

Röstelkedve vallottam be, hogy soha.

– Bartók és Kodály írásaiból ismersz-e valamit?

Legszívesebben azt hazudtam volna, hogy igen, holott egyetlen sorukat sem olvastam még, de válasz helyett a zenéjükről kezdtem el dadogni.

Egyre kínosabbnak éreztem a vizsgáztatást. Feszengésemet ő is észrevette.

– No, semmi baj. A verseidből azonban azt olvastam ki, hogy érdekel a politika. Mégpedig a lehetőségekhez képest vastagon. Itt van maholnap az országos méretű szövetkezetesítés. Hogy miként zajlik le, azt az isten se tudja. De azt erősen sejtem, hogy az előre megtervezett hiedelmekkel ellentétben a szövetkezet nemhogy összekovácsolná, hanem szétveti majd a falvakat. Nemcsak a termelési mód, de az idegrendszer s a régi kapcsolatok rendje is átalakul. Új vezetők lesznek, új tévelygések, új hierarchia, új kutyafüle. És ami minden változásnál a legkritikusabb: majdnem annyi régi érték megy veszendőbe, mint amennyi új szülelik. S ezt a veszteséget ugyan ki enyhítheti? Vagy mi egyensúlyozhatja? A politika? A belátás? A tudat? Én megrögzött közösségpárti vagyok. Szerintem bármilyen komoly válságot és megrázkódtatást is átvészel egy olyan közösség, amelyik ismeri saját magát, sírni, ordítani, nevetni együtt tud, mert így idomulni is másként képes, és magához idomítani a sorsot is. Szent István keresztvize is egy aránylag egységes világú nomád nép fejére csurgott. Annyira egységesére, hogy a régi vallás maradéka még ma is előkerül a lélek mélyebb rétegeiből. Éppen ezért az igazi politikai munka most az lenne, ha ilyen közösségeket sikerülne a közeljövőben kialakítanunk. Ilyen magoknak látom egyebek közt a falusi népi együtteseket. Persze csak akkor nem füstölögne el az égbe ez a remény, ha ezek az együttesek a paraszti művelődés műhelyei lehetnének. Talán hallottál róla, hogy a népi színjátszás a bolondériám. Idétlen téeszjelenetek vagy a „komámasszony, merre csörög a dió?” játékok helyett mért ne adhatnának elő a parasztok is nekik való drámai játékokat. Ugyanúgy, ahogy a városi színházakban Ibsent, Csehovot, Molière-t játszanak.

Rám nézett, követem-e gondolat-kanyarjait. Követtem.

– No de ne szaporítsuk a szót: drámát akarok veled íratni a parasztszínjátszók számára.

Drámát velem? Parasztszínjátszóknak? S azért velem, mert magam is parasztszármazék vagyok? Mondhatnám: félig paraszt, félig értelmiségi?

Amilyen figyelemmel hallgattam az imént, annyira megrémültem az ötletétől. Habogva kezdtem neki magyarázni, hogy értem én a szándékát: nemcsak anyagi biztonságérzés, hanem szellemi s lelkierő is lehet egy újjászülető osztály csontozata, de ehhez én aligha tudok drámaírással hozzájárulni. Mindenekelőtt azért, mert mostanában nyílott csak rá a szemem a modern költészetre; hogy a szent kábulatnak nevezhető Petőfi-hatás oszladozóban van, s ha nekem bármilyen népi hangvételű drámához, játékhoz, nyelvhez kellene visszahátrálnom, épp azt a gyönyörűséges, vad izgalmat hagynám elüszkösödni, amely Juhász Ferenc, Nagy László, Weöres verseitől parázslott föl bennem.

Villámgyorsan megértette aggodalmamat, s megnyugtatásul máris új alkut kínált: ha engem a modern költészet érdekel, írjam meg a darabot versben, sőt úgy írjam meg, hogy legyen benne a néptáncnak s a népzenének is szerepe, mert e kettő forgószelében sodróbb erővel hangozhatnak el zaklatott, modern csillámú szövegek, mint prózai párbeszédekre épülő darabban. Ő a világért sem akar befolyásolni, mentegetőzött, de ha A halálra táncoltatna lány balladája megtetszene nekem, már foghatnám is az isten kisujját, mert a drámai csúcspontnak tekinthető eredeti ballada hatvan-hetven sora elé kellene csak egy bonyolító történetet kitalálnom. Egy történetet, amely alvadt vérdarabként bukná ki magából a tragikus véget: a halálra táncoltatás nagy jelenetét.

Ajánlatával Muharay Elemér bogarat tett a fülembe. Vers, dráma, ballada, méghozzá modern szövetű. Igen ám, de milyen szabású? milyen legyen a nyelve? Ha a juhászi példát követném, az első oldalak után kifulladva abbahagynám az egészet, mert az ő kozmikussága szétrobbantaná a párbeszédeket. A jelenetek fölemelkednének a kutak fölé, a táncoló lábak és a koporsók fölé. Talán inkább Nagy László vadalmába harapó szájáról kéne leolvasnom szavak és mondatok lejtését. De az ő versbéli beszédének is akkora ereje van, hogy földre terítene, s csak úgy állhatnék föl, ha meghajolnék előtte.

Heteken át kongattam a fejem, hátha föltámad benne valamilyen különös, minden eddigi példától eltérő megoldás. De maradt az agyam gyalulatlan deszka.

Ekkor kezdtem el a balladás, a népdalos, a néprajzos könyveket bújni. S már az első napokban olyan hangok moccanására neszeltem föl, amelyre eddig sose volt fülem. Nem a balladák vagy a dalok voltak újak, azok közül a javát ismertem már, hanem a nyelv s a nagyvonalú stilizáló készség.

 

Felmentem a hegyre, lenéztem a völgybe, ott láttam egy asztalt búval megterítve. Két pohár volt rajta, csárdai bor benne, köszöntsd rám, galambom, hadd igyam belőle.

 

Első olvasásra ezek a sorok ugyanolyan átlátszónak, egyszerűnek, sallangtalannak tetszhettek, mint Petőfi versei. A sorok, az ütem igen, de a sorok mögül előbukkanó táj szemernyit se hasonlított Petőfi egyetlen tájához sem. A természetes szavak nem természetes vidék hegy-völgyére s terített asztalára utaltak. Az ábrázoló realizmus logikája visszahúzódott, s átengedte helyét a látomásos realizmusnak, amely a külső világ átrendezésével a belső világot nagyobb hűséggel s nagyobb arányúan is fejezi ki, mint ha az áttétel nélküli ábrázolás eszközeit használná.

 

Lengyelország szélén egy arany almafa, alatta sétálgat két lovas katona. Mind azt fujdogálja, mind azt fujdogálja, de keserű kenyér a katona kenyér. A kardjával szántja, vérrel boronálja, a kardjával szántja, vérrel boronálja.

 

Vagy egy újabb példát erre a látomásos „belső realizmusra”.

 

Sirass, anyám, sirass míg előtted állok. Mert ugyan nem tudom, hol leszen halálom. Erdőn-e, mezőn-e tenger tetején-e? Tengernek feneke az én derékaljam. Tengernek teteje az én takaródzóm. Kígyók, békák szeme az én égő gyertyám.

 

Nem volt nehéz megértenem, hogy a nyelv bátorsága nem a képzelet pillanatnyi vakmerősége csupán. Nem a véletlen elszólások talált aranya. A nyelv ezekben a tágas, rög fölé emelkedő keservesekben nem a paraszti élet nyűgeitől, hanem a létezés merészen kimondott fájdalmától csapódik magasba. A földet szántó kardok, a tengerek teteje s a búval megterített asztalok fölött a József Attila-i lét dadog. A Juhász Ferenc-i kozmikusság feszül. Ha van is valami paraszti ezekben a népdalszövegekben, az többnyire csak a környezet bevillanása a képbe, a helyi szín nyoma rajtuk. A legkristályosabb darabokban a létezésnek kiszolgáltatott ember homloka villan elénk.

 

A puszta tetején sok csikók nyerítnek, anyám, édesanyám, mért szültél engemet? Szültél volna követ, ne leánygyermeket, szültél volna követ, ne leánygyermeket.

 

Olvasás, kutakodás közben népköltészeti tanulmányokba is belelapoztam. Egyik a kezdő természeti képek szerepét fejtegette; a másik a népdalok szimbolizmusát. A színek, a virágok jelentését; az alma, a torony, a dió, a rozmaring, a zsálya telített jelképiségét.

 

Onnan alul jön egy fényes hintó. Húzza aztat hat fekete csikó. Rozmaringszál a tengelye fája, én vagyok a szeretőmnek párja.

 

Sok okos észrevétel és megfigyelés nyomvonalán haladva, különös tapasztalatom támadt. Az Ady előtt írt tanulmányok jó részében a kezdősorok, természeti képek rejtélyét bogozgatják a szerzők, a kihagyásos realizmus ok-okozati összefüggés-rendszerét; az Ady-kortársak vagy az Ady utániak azonban már jobbára a szimbolizmus titkosabb mélységeibe szállnak alá. Azzal azonban nem foglalkozott senki, hogy a tiszta szimbólumok vagy a természeti képekből induló dalok válfajaihoz viszonyítva mennyivel több dal sorolható a stilizációnak abba a fajtájába, amelyben együtt van valóságtöredék és szimbólum, természeti kép és teremtett valóság. Hadd idézzek rögtön egy közismert példát:

 

Kőrösfői templom előtt három ágú diófa nőtt, három ága, hat levele, tilos a szeretőm neve.

 

Ezt azok a kőrösfőiek énekelték először – ha szabad ilyen helyhez kötött igazságot hangsúlyoznunk a népdalok kapcsán –, akik jól tudták, hogy a templomuk előtt álló diófának nem három ága van és hat levele, de talán tízezer-ötszáz. Hova, melyik rekeszbe sorolható be ez a szintézist szülő stilizáció?

Nemcsak a fölismerések, de még a kérdőjelek is arra bátorítottak, hogy az egyébként is kísérletnek szánt balladajátékomat úgy kell megírnom, mintha modern csontozatú verset írnék, a stilizáció szabadságával.

 

A végső lökést azonban Lorca adta. Ekkortájt adta elő a Nemzeti – Illyés fordításában – a Vérnászt. Minden ízemben megrázott. Ha elébb látom, a töprengés ideje minden bizonnyal lerövidül. A lorcai stilizáció ugyanis példaszerűen elvégezte már a harmincas években a parasztinak és korszerűnek, a parasztinak és az egyetemesnek az összekapcsolását. Mert lehet, hogy a Vérnászban andalúziai minden: a narancskertek, a kés, a szerelem, a sírás, a halál, de ez az andalúziaiság kitágul, és összeér a világ minden más vidékével, ahol a szerelem sötét őrültségekre képes, ahol a halottakat vállon viszik haza kimosdatni a vérből.

Az iránytű tehát a tenyeremben feküdt: izgatottan ültem le megírni a balladajátékot. Holdat, szekeret, nyakra tekeredő pántlikákat és vérrel telialudt csizmát úgy ragyogtattam, mintha az otthoni penészes csizmaszárakra nem is emlékeznék.

 

Most kel a hold, most kel a hold, ezüst mezőkre hull a harmat. Jegenyék csontváz árnyékára a szél bikái rátaposnak, most kel a hold, most kel a hold, ázott falevél-fekhelyükről fölemelkednek a halottak; akit az élők megidéznek, a régi úton hazaindul, a homály útján hazaindul. Valaki engem is hívott, vagy csak egy szótlan szenvedés, fák gyökeréig lefutó kín, az hívhatott, az szólított? Édes fiam, Szabó Gábor, mintha látnám árnyékodat – mért jártál te itt az előbb? Mit kerestél itt a házban, Sági bíró udvarában? Sági bíró egyetlen egy lányát vitted volna táncba? Az én fiam gazdag leányt? virágokon lépő pávát? kék csillagok tükre előtt öltözködő tulipántot?

 

Természetesen húsz év elteltével ma már világosan látom a játék gyöngéit, de megírásakor csak a játék célját, a népköltészetre alapozó műfaj lehetőségeit láttam.

Amikor a másfél órás darab elkészült, már csak egy olyan parasztegyüttest kellett kiszemelnünk, amely Muharay igényeinek is megfelel: táncol, énekel, zenél, s valóságos és álomjeleneteket egyaránt képes eljátszani.

A választás az ország egyik legjobb csoportjára: a sármelléki együttesre esett. És hogy a darab ne puszta szövegfölmondás, tánc és zene legyen, Muharay Bodnár Sándort, a Nemzeti Színház fiatal segédrendezőjét kérte föl, hogy ő találja ki a szöveghez és a jelenetekhez illő játékstílust.

Leutaztam Bodnárral Sármellékre, s ahogy a színházakban is szokás, szerzőként én olvastam föl a negyven-ötven tagú együttesnek a darabot. Az együttes minden tagja – a tanító és a tanácstitkár kivételével – paraszt volt.

Amikor befejeztem a fölolvasást, falakat feszítő csönd támadt. Egy perc, két perc, három perc, semmi. Kínosan kellett tudomásul vennem, hogy ekkora csönd nem a megilletődéstől keletkezett, hanem attól, hogy a fölolvasott szövegből egy árva kukkot sem értettek. Vagy ha mégis, szavakat csak, semmi lényeget.

A hosszú és roncsoló csönd után az egyik középkorú férfi meg is fogalmazta az együttes zavarát.

– Az, hogy magyarul szól a darab, világos, de mintha a szavak nyaka ki volna tekerve.

Nézzük, milyen is volt ez a nyaktekerés. Az érzékeltetés kedvéért csak azt a véletlenszerűen kiválasztott négy sort írom ide, amely körül a későbbi lázas és tanulságos vita kirobbant.

 

Szép fehér szegfűszál, Ketté tört a halál, mintha kőből volnál, kőből és holdfényből.

 

Hát ez az! Hát itt van elásva a kutya, mondták ki nyíltan. A halott szerintük halott, s nem kőből és holdfényből van.

Ekkor bújt belém az ördög. Megsejtettem, hogy soha vissza nem térő alkalmat mulasztok el, ha udvariasan meghátrálok.

Mert minek a tisztázásához is kaptam én ott Sármelléken magasra emelt dobogót?

A képzelet és a költői ihletettség megkülönböztetéséhez. Közérthetőbben: a valóságos képzelet és a költői képzelet eltérő működésének a fölvázolásához. Ráadásul parasztok körében, akik még csak elejtett szavakat se hallottak ilyesmiről.

Rendben van, mondtam, fogadjuk el alaptételül, hogy a halott halott, s nem kőből van és holdfényből. Fogadjuk el, mert a valóság logikája ezt kívánja tőlünk. Ezt kívánja mindnyájunk tapasztalata is. Csakhogy ez a valóság páncéllemezeivel fölvértezett logika néha behorpad vagy megreped, és a repedéseken egy másfajta logika fénye hatol be. Az is megesik, hogy a behatoló fény helyettesíti magát a valóságot.

Az első nekifutásra, sajnos, fönnakadtam a képes beszéd szögesdrótjain, pedig csak azt szerettem volna kifejezni, hogy a tapasztalat és a képzelet logikája mindig egytermészetű elemekből: a valóság elemeiből építkezik. Ezzel szemben a költői logika – mely a halottat is másként látja – olyan sugallatokból, amelyek álomtöredékeknek, madarak, szörnyek, folyók és kövek megszólalásának is beillenének. A Bibliában ugye a kígyó is beszél.

Ez a kígyó figyelmeztetett engem is arra, hogy elvont fejtegetések helyett példázatokat keressek. Kínálkozóan eszembe jutott egy népdal.

 

Lányok ülnek a toronyban arany koszorúban, arra mennek a legények, sári sarkantyúban. Lányok vagytok, szépek vagytok, piros az orcátok. Kertbe mentek, rózsát szedtek, szívem szakad rátok.

 

Megkérdeztem, ismerik-e.

Ismerték.

Aztán azt kérdeztem: nem találnak-e benne valami szokatlant, furcsát, ami éneklés közben elbotlasztja a nyelvet?

Nem találtak.

És a kezdősorok? Vajon szoktak-e a lányok toronyban ülni arany koszorúban? A tornyot még elképzelhetjük valóságos helyszínnek, ha azokra az Északkelet-Magyarországon még ma is látható fazsindelyes, faerkélyes tornyokra gondol az ember, ahová templomozás előtt vagy templomozás után fölszökdöstek a lányok nézelődni, magukat mulatni. De hogy ott arany koszorúban ültek volna egyszer is, nehezen fogja föl józan elme.

Csönd lett.

Az arcok, a szemek egy pillanatra eltöprengtek. Hát azt ismerik-e?

 

Házunk előtt folyik el a Berettyó, abban úszik egy fekete koporsó. Koporsóból kilátszik a szemfödél, régi babám, de hiába szerettél.

 

Ismerni ezt is ismerik néhányan, de meghökkentőt ebben se találtak. Valójában örültem ekkora ártatlanságnak, mert az ösztönökben megtapadt költői gondolkodás nyomát fedeztem föl benne. Megállni mégse tudtam, hogy ne fordítsam évődőbb hangra velük a beszélgetést. „Bizonyára maguk is láttak folyóban úszó koporsókat. Úszkáltak csak a vízen, mint a kacsák, feketén billegve.”

Mosolyogva vallották be, hogy még álmukban sem láttak.

– Hát olyasmit mondott-e már maguk közül valaki egy gyereknek, hogy tökmag, gyere ide!

– Még különbet is!

– És odament?

– Persze.

– Egyébként hogy hívták?

– Az egyiket Sanyinak, a másikat Jóskának, mert, ugye, több gyereknek is mond ilyet az ember… Babszemjankó… tücsökhuszár.

Már a nyelvem hegyén bizsergett a bankot megütő mondat: ha a gyerek lehet babszemjankó, szederjani, tökmag, tücsökhuszár, a halott mért ne lehetne kőből és holdfényből, de még nem szóltam. Kedvem támadt újabb tótágasokhoz. Ugyancsak egy közismert népdal négy sorát idéztem föl.

 

Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken. Ha még egyet hajlott volna, szívem ketté hasadt volna.

 

Képzeljék el azt a rejtelmesen tenyésző, világnagy bánatot – sodortam tovább az érveimet –, amely előbb körülfonja, beindázza a szívet, aztán fölnő az egekig, ahol mint felhők fölötti rozmaring, kettéhajlik, s ha még egyet hajlana odafönt, a mellkasban verő szív menten kettéhasadna.

Nagy viháncolások közt derítettük ki, hogy példával itt az ősnövénytan se segíthetne, mert elképzelhetünk bármilyen óriásfenyőt, libanoni cédrust, nagy, vörös afrikai fákat, ágaik nyújtózkodása is megállna hetven-nyolcvan méter magasságban. Legokosabb tehát, ha a tapasztalati logikát félretoljuk, és elfogadjuk, hogy itt másvalami érvényesül: más törvény, más képzelet, más tapasztalat. Bátran kijelenthetjük, hogy ez a négysoros népdal vakmerő távolugrás a semmibe! Illetve: a mindenségbe, mert a természetesen beszélő száj sose mondhatja el a világméretű fájdalmakat. Azokat csak a költészet mondhatja el.

Nem állhattam meg, hogy a megrendítő azonosság miatt ne idézzem föl előttük József Attila Ódájának egy részletét.

 

Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.

 

Fölöttem csattog, ver a szívem? Nincs itt valami félreértés? elírás? Mintha az egészségtanórán másként tanulta volna az ember a szívműködés helyét. Hogyan lehetséges, hogy nem követeljük: vonják be a tankönyveket, képezzenek új orvosokat, vagy igazítsák át József Attila sorait?

A kíváncsiságba átforduló szemek megadták magukat. Nyugodtan visszakanyarodhattam volna a balladajáték szó- és képbozótosaihoz, de incselkedéssel elém pördült még egy utolsó példa. Egy ezerszer agyonnyúzott népdal:

 

A szántói híres utca cimbalommal van kirakva. Ha még egyszer végigmegyek rajta, nótát ver a csizmám sarka.

 

Cimbalmok a szántói híres utcán? Ki hallott ilyen képtelenséget? A világon sincs annyi, amennyivel ki lehetne rakni. Na és ha volna is! A szántói híres utcán, mint a legtöbb falu híres utcáján por volt és sár volt, kocsik, szekerek csikorogtak, lúdtoll és akáclevél fénylett, Julcsa néni sietett meztélláb a szomszédba. És a legény – fittyet hányva minden nyilvánvaló tényre – szemrebbenés nélkül a cimbalmokat emlegeti. Sőt mintha egyszer már végig is lépkedett volna a cimbalmokkal kikövezett utcán:

 

Ha még egyszer végigmegyek rajta, nótát ver a csizmám sarka.

 

Hogyan is állunk tehát a valósággal és a költészettel? Itt van ez a csupa hazugság dal, amely a „hazudozás” ellenére teli van jóízű örömmel. Igazi, hiteles, a valóságnál is valóságosabb örömmel.

Hogy a hitelességhez ne férjen kétség, képzeljünk el egy ellenpéldát. Egy aprólékosan elképzelhető, közönséges jelenetet. Mondjuk: él Szántón egy másik jókedvű, büszke legény is. És az ő kivagyisága is csak amolyan legénykedő hév. Koromtalan, de hét határra szóló. Szeretné magát ő is megmutatni. Igen ám, de nem ismeri a cimbalmos dalt. Mit tehet? Foghat egy féltéglát, s azzal döngetheti a mellét: ide nézz világ, jövök! Fiatal vagyok, jókedvű vagyok, határtalannak érzem az életet. Ilyen melldöngető vonulást látva, kiábrándultan fordulnának el mindnyájan. A dalt éneklő legényt azonban szívesen hallgatjuk, mert kitalált és megnevezett valamit, ami a szemmel látható világban nincs jelen, de az érzékek, a vér, az idegek világában fölfokozottan is jelen van. Kitalált valamit; költött, azaz: teremtett. A cimbalmos utcával együtt saját magát is.

Ez volt az a pillanat, amikor a filozófiában és esztétikában járatlan sármelléki parasztokkal tapintatos körültekintés nélkül vitathattam meg a művészetfilozófia egyik alaptételét. Azt, amely szerint a valóság is töredékes képet ad az emberről önmagában, és a művészi is. De a kettő, bennünk egyesülve, már teljeset.

 

*

 

Ami Sármelléken még játék volt, vagy afféle huszárvágás, a hatvanas évektől mostanáig irányt mutató emlékem maradt. Pontosan tudtam, hogy népköltészet körbejárásával nem új földrészt fedeztem föl, hiszen ezt a földrészt már évtizedekkel előbb odarajzolták a modern irodalom térképére is, de legalább ilyen világosan láttam, hogy még a térképészet fölavatott szakértői is elvontan ismerik csak a témát. Népköltészet? modern költészet? Igen, igen, föltétlen erős kapcsok kötik őket össze a huszadik században, mondják, s már sorolják is az irányzatokat, a neveket Lorcától Jeszenyinig, Senghortól Nicolas Guillénig, Juhászig, de hogy milyen is ez a kapcsolat közelebbről, mért jöhetett létre, vagy hogyan lehetne a beavatatlanokkal ezt a világ legtermészetesebb módján elfogadtatni, már alig esik szó. Pedig a sokféle tudás századában megérteni, megszeretni, újraélni csak azt tudjuk, amit az ujjunk begyével s az érzékeinkkel hódítunk meg.

Kérdés, hogy egy olyan elvont fogalmat, mint a modernség, meghódíthatunk-e tapasztalati úton?

Egyenes válasz helyett megint a „pályám emlékezetéhez” kell visszahátrálnom. A modernség élményét én ugyanúgy a saját gyötrődéseim üllőjén kalapáltam ki, ahogy a népköltészet másféleségére is szorultságomban döbbentem rá.

 

*

 

Ötvenkilencben lettem huszonkilenc éves, és valójában még sehol se tartottam. Megjelent ugyan már két könyvecském, de több árnyékot vetettek rám, mint amennyitől még egészséges arcszíne maradhat az embernek. Fáradt, nyugtalan és kallódó voltam általában. Hajnalonta megalázó halálfélelmekre riadtam. A szobám ilyenkor megrepedezett kútfenék volt, a ferdén álló fehér kályhacső pedig egy megfeneklett hajó kéménye. Minden más képzetem is a leveretés nagy képtárából választotta ki a neki megfelelő metaforákat. És bárhova mentem, bármibe kezdtem, az ötvenhatos országrobbanás szilánkjait nemcsak hogy testemben éreztem vándorolni, de bizonyos voltam abban is, hogy végérvényesen bennem maradtak. Hiába akartam, nem tudtam elszakadni a politikától, s begubózni a költészetbe. Szerettem volna tisztázni, mi történt velem, velünk, mi történt az országgal. De hallgatni csak az ösztöneimre hallgathattam, mert akik az eseményeket akár az ideológia, akár a lezajlás szemszögéből elemezték, szerintem elkövették azt a szellemi vétséget, hogy az egészről beszéltek a részletek alapján. Ráadásul megfordították a folyamatot is: a tragédia előidéző okainál fontosabbnak tartották hangsúlyozni a tragédia következményeit: azt, ami történt, annál: miért is történt? A történelem tudatosan elhamarkodott megítélését éreztem ebben. A katarzis lepárolását szabvány üvegekbe. Többet és mást szerettem volna hallani, mint amit a politika a nyilvánosan bevallható válság és a kötelező szigor malomkövei közt őrlődve bevallhatott. Bennem ugyanis egy lélektani alapigazság zakatolt egyfolytában. Hittel vallottam, hogy beteg és torz dolgokat is csak akkor követ el egy nép, ha előzőleg megbetegítették. Nyilván ez történt velünk is. S ha ez így igaz, akkor mi nem a történelem balekjei, hanem szerencsétlen zuhanású Dugovics Tituszai vagyunk. Bukás és példa is. Heves szívrohamunk az egész közép- és kelet-európai térség figyelmeztető szívrohama volt.

E kínzó kérdések megvitatásához lap kellett volna, folyóirat.

Lap helyett azonban csak baráti társaság verődött össze, hogy gátlástalanul véresre karmolva egymást, végigmondjuk újra és újra a korszak nagy monológjait, s kinyomtatás nélkül is hitelt szerezzünk tilalmas, kényes gondolatoknak.

Az úgynevezett belvárosi társaság Jancsótól Gyurkóig, Hernáditól Orbánig, Sík Csabán, Tornain, Konrádon, Vekerdin át Sükösdig ellenzékinek számított.

Mosolyognom kell, ha fölidézem a rágalmakat.

Akadtak, akik az egzisztencializmus magyarországi képviselőinek néztek bennünket: romantikus Európa-majmolóknak. Mások álmodern sznobnak, a szellem árvaházi gyerekeinek, akik boldogan rángatják magukra a nyugatiak elhányt és kifakult alsóneműit. Pedig csak annyi történt, hogy kigombolt lélekkel próbáltunk csavarogni eszmék és filozófiák magaslatain. Camus és Sartre politikai párbaja ugyanúgy szóba jött köztünk, mint Claude Lévi-Strauss embertana, Malraux Képzeletbeli Múzeumának az eszméje. Kafka és Wittgenstein, Eliot és Beckett, Russel és Toynbee a mi keddi s pénteki találkozóinkon, mint a modern kor új evangélistái, folyton idézett szerzők voltak. Korunk szellemi körképe tagadhatatlanul jobban vonzotta és lekötötte figyelmünket, mint a hazai távlatok. Lenézés, gőg élt bennünk? Ellenkezőleg: hűség. Vadul kerestük a hidegháború éveiben elszaggatott kötelek végét, melyek Európához köthetik újra Magyarországot. Vonzalmunk, persze, mint a kétlelkűséggel megverteké és megáldottaké, nem merült ki az egyértelmű bámulatban: megszülte bennünk az európaiság kritikáját is. A becketti abszurditást például egy túlontúl filozofikus rikácsolású strucc tojásának ítéltük. A sztálini korszak naponta lejátszódó abszurditásai számunkra nem szellemi, nem értelmiségi, de nagyon is tenyerestalpas valóságélményt jelentettek. Voltak pillanatok, amikor a Godot-ra várókat felnőtt sajnálkozással néztük, mint ahogy a háborút járt katonák nézhetik a békebeli, de háborútól reszkető katonákat. Ilyen pillanat volt a lengyel film pillanata. Aztán a magyar és cseh filmé. A jugoszláv tanulmányírás pillanata. Európához kötődésünk – bármilyen furcsán hangzik is – kelet-európaiságunk tudatát izmosította.

Belső átalakulásunkról azonban ellenfeleink nem tudhattak semmit. A körön kívülről ők csak azt látták, hogy a társaságból néhányunk már a külsejét is átalakítja: szakít a szabványruhákkal, hátrafésült haj helyett „hülyegyerek”-hajat hord, és hogy minden második mondatunkból a modernség harsány fogalma ugrik elő, mint kakukkos órából a kakukk.

 

*

 

Modernnek lenni tetőtől talpig – ez volt a mi makacsul hajtogatott rimbaud-i jelszavunk. Modernnek lenni ellenkezésből és a megkésettség tudatából. Modernnek lenni humorból és a leegyszerűsítések elleni szenvedélyből. Modernnek politikából minden bezárkózó politikussal szemben.

Másfél évtized után melegség jár át, s némi irónia. Akaratosságunknak szinte semmi látható ösztönzője nem volt. Modernség? Mi is volt körülöttünk modern? Legföljebb egy-egy porszívó, hűtőszekrény, autó s neonvilágítású bár, wurlitzerrel. Akkor még csak sugárhajtású repülőn se ült közülünk senki. Párizsban, Oslóban, Londonban se járt, nem is említve New York gigászi rengetegét. A barátaim közül Tornai gyárban dolgozott, klasszikus ipari tájjal körülvéve; Hernádi Gyula közgazdászként a Tervhivatalban. Orbán a tehetségéből és beoszthatatlan idegbajából próbált megélni; Marsall László a képzelőerejéből. Én a göcseji falvakat jártam bokáig érő sárban. Nyúzott kis életünkből tehát nem valami magas vevőtornyok emelkedtek ki, amelyek a modernség ötven év óta gyűrűző hullámait fölfoghatták volna. Sőt ahhoz, hogy egyáltalán meglássuk Picasso, Chagall, Henry Moore műveit, illetve a műveikből kibontakozó világ másféleségét, ki kellett előbb dörzsölni szemünkből a valóság szegényes látványát. A megkopott, a jelentéktelen, a növekedésben visszamaradt valóságét. És mi dörzsöltük is erőltetve reggeltől estig, mert a modernség számunkra a szabadság bizonyos változatát jelentette. Néha csak nyelvi liberalizmust, máskor a képzelet könnyed, föld körüli útját. S ezzel párhuzamosan minden előítélet elsorvadását, lazább testtartást és nyitottságot is. Kerestük, sőt sóvárogva csaltuk elő életünkből a meglepetéseket. Alakult át körülöttünk az oly sokszor megénekelt szülőföld: a jegenyék kilövésre váró rakéták lettek; a csigák: fűország lassú ökrei. És alakultunk magunk is. A test: hús-albérlet, epegyár, végtelen Alföld lett, melyen átfúj a szél. Emlékszem Marsall László egyik hosszú versére. Egy Hieronymus Bosch-i fatákolmányról szólt, amely úszik lefelé a Dunán. S e hajó-szörny belsejében a mi későn behajózott nemzedékünk tobzódik, üvölt, rendezi a világbulit, miközben háborút járt nagybácsik markolásszák és vetkőztetik a közénk verődött nőket.

E versre ma is úgy emlékszem, mint bujtogató röpcédulára: ha nem vagyunk jelen a közéletben, hát legyünk ott kihívóan egy deszka-szörny belsejében! Szóljon a zene, szóljon helyettünk is. Az egymásba nyíló kabinajtókat üsse át nevetés, a sikoly, karok röpködjenek a lámpák körül, s legyen este vagy dél, a lárma ne csituljon, mert csak azért sem alkalmazkodunk a korlátokhoz. Sem a politika, sem a nekünk rendelt idő, sem a jövő előre fölállított korlátaihoz. Épp az idő, a politika és a jövő érdekében. Mert ha nincs más eszközünk, mint a magát megtermékenyítő képzelet, mint a nyelv s a világot átrendező hasonlatok hatalma, akkor hozzájuk kell hűnek lennünk! Hiszen képzelet nélkül tegnapi maradna folyton a világ. A lámpaoszlopok nem lennének soha hattyúnyakúak; a tehervonatok kakasszavára nem rándulna bennünk össze a közönséges idő bibliai idővé, Krisztus és az őt eláruló Péter idejévé.

A szokásos keddi és pénteki találkozóinkon, ha nem is akadémikusi módszerességgel, de a modernség szóba jöhető elméleteivel kártyáztunk, s tüzeltük magunkat. Mi a költői kép? Jel-e, vagy olyan önálló nyelvi valóság-e, amely már bármi másra visszavezethetetlen. Nézzük a mítoszokat. Minden mítosz végül is egy óriás méretű kép, egy világnagy metafora. Valóság fölött lebegő összefoglalás. Ilyen a tüzet ellopó Prométheusz mítosza a saskeselyűvel. A követ görgető Sziszüphoszé s Jónásé a cethallal. Képek, amelyek önállósult valóságok, soha meg nem történt történetek, mégis szavahihetőbbek minden ellenőrizhető eseménysornál. Megyek az utcán, a Körúton vagy az Apostol utcán, mohazöld sál a nyakamban, és Jónás vagyok. Éveken át házsártoskodsz, mérgezed magad a feleségeddel, és Sziszüphosz vagy. Lehet, hogy a modern költészet is a megragadhatatlan valóság, és az ebből eredő összefoglalás kényszere miatt használ oly tömérdek képet? Mert lehet, hogy minden jól kiérlelt metafora egy-egy borsószemnyi mítosz? A Sárga füvek című versében ezt írja József Attila:

 

Dúdolom halk leltáromat Hazám az eladott kabát buckákra omlott alkonyat nincs szivem folytatni tovább

 

Olyan ez a négy sor, mintha szövettani metszete volna egy teljes életnek. Fölismerhető sejt-részlete a József Attila-i műnek és sorsnak. Szinte minden előző és minden későbben bekövetkező mozzanata benne van a költő életének.

És ha a modern versek zömében ilyen fontos szerepe van a képnek, akkor a képek szemszögéből is megvizsgálhatjuk: mi a modern? „A kép a szellem tiszta alkotása – fogalmazza meg Reverdy. – Nem születhetik egy összehasonlításból, hanem két, egymástól többé-kevésbé távol lévő valóság összehozásából. S minél távolibbak és igazabbak lesznek ezek az összehozott valóságok, annál hatásosabb lesz a metafora, annál megindítóbb lesz, és annál több lesz benne a költői valóság.”

Azaz: a költött valóság!

Még egyet ugorva, máris alaptételt fogalmazhatunk meg: a képeket teremtő modern költészetben a kifejezés nyelvét az alkotás nyelve foglalja el. A klasszikus, a romantikus, a realista költészet élményt mond el, fölrajzolva az érzelmek, a szenvedélyes indulatok vagy a lehangoltság lázgörbéjét. Petőfi A négyökrös szekere egy valóságos élmény lezajlása. Esemény- és hangulatsor. A vers röppályája így akkora, amekkora az élményé. A legtöbb klasszikus költő, mielőtt leült volna verset írni, a verset előre látta. Ha nem is a részleteket – látta a célt. Hallotta szinte a „csattanóját”.

A modern költő sokkal kevésbé látja előre a verset mint végeredményt. Sokkal inkább lelkiállapotokból indít, mint lezajlott, kerek élményekből. Ír, hogy írás közben tudja meg: mi történik vele s a világgal. Úgy teremt magának írás közben fát, ha fára van szüksége; lepkét, ólomkorlátot alkonyatból, denevérárnyat, gombadinoszauruszt, ha arra. Így közelséget és távolságot; szavakat, érzelmeket, amelyek eddig még nem léteztek, s képeket, amelyek a nyelven belül önállósulva ezután majd léteznek.

 

*

 

Persze, ha valaki csupán behozatali árunak gondolná a hatvanas években lábrakapott modernséget, saját vakságáról árulkodna. Tagadhatatlan, hogy Apollinaire, Reverdy, Cocteau, Aragon, Eliot, Lorca, Ginsberg és mások nélkül nehezebben oldódott volna meg a nyelvünk, de saját tapasztalat nélkül a legtermékenyítőbb hatás is szenteltvíz marad.

De hát mik voltak a mi besegítő, hátulról lökő tapasztalataink?

Mindenekelőtt a háború! Hogy magamról beszéljek: tizennégy-tizenöt éves fejjel, az iskolapadból közvetlenül a katasztrófák sűrűjébe zuhantam. Halottat én, süvölvény koromig kettőt ha láttam. Negyvennégy decemberétől negyvenöt márciusáig rengeteget. Volt, akinek a fél arca sár volt; volt akié egy darab rongy. Láttam olyant, akinek a kifűzött bakancsszíját egy tyúk csipkedte abban a hiszemben, hogy gilisztát talált. És voltak csecsemő méretűre összezsugorodott, megégett tankisták, akiket botokkal fordítottunk át a másik oldalukra, hogy holtukban is történjen velük valami. Elveszített kéz- és lábfejek feküdtek egy vakondtúrás mellett gazdátlanul vagy a fűvel benőtt lánctalpakon.

S milyen furcsa, hogy tizenöt évig, negyvenöttől hatvanig, denevér-álmukat aludták bennem ezek a képek. S éledni, nyöszörögni, látomásokat rebbenteni csak akkor kezdtek, amikor a modernség hajamnál fogva fölragadott a földről. A kút ostorfájára kötözött, szétlőtt vekkerórák, megszabadulva naturalizmusuktól, ekkorra már természetesen illeszkedtek be a szürrealizmus képei közé. Egy aknaszilánk sújtotta ló, negyvennégy telén, a pákozdi út szélén, maga a puszta iszonyat volt: bordák, nyak, szerszám, elhagyatottság, vér. Hatvanban már egy kifosztott, szétdúlt hentesüzlet.

Nemrég olvastam a magyar származású Brassai Beszélgetések Picassóval című könyvét. Picasso meséli, hogy Salvatore Dalinak volt egy rögeszméje: milyen iszonyatos öntvény keletkezne, ha valami természeti katasztrófa hirtelen megállítaná az életet. Például, milyen lenne az Opera tér mint öntvény, a Café de la Paixvel, az osztályon fölüli utcanőkkel, az autókkal, a járókelőkkel, a rendőrökkel, az újságosbódékkal, a virágárusokkal, a lámpaoszlopokkal, az órával, amely még mutatja az időt… Képzelje el – fűzi hozzá Picasso Brassainak – mindezt gipszben vagy bronzban természetes nagyságban… Pokoli! Én ha ilyesmit csinálnék, inkább a Saint-Germain-des-Prés negyedet választanám, a Flore kávéházzal, a Lipp sörözővel, a Deux Magots-val, Jean-Paul Sartre-ral, Boubal úrral, a macskával és a szőke pénztárosnővel… Fantasztikus, lidérces öntvény lenne.

Lidérces öntvény?

A Dali fejében megszületett látomás után néhány évvel, mint tudjuk, a valóságban is elkészült a Mű. Csak nem Párizsban, hanem Hirosimában.

 

*

 

Szánalmas félreértés volna, ha a modernség harmadik nagy hullámát a háború nyakló nélküli képtelenségeivel próbálnánk meg utólag igazolni. De ugyanilyen félreértés volna, ha a történelem legszürrealistább metaforáját: a második világháborút kihagynánk az érvek világából. A háború ugyanis fölnagyítva mutatta meg azt a kudarcsorozatot, amely az európai kultúra és civilizáció mélyén már hosszú ideje zajlik: a válságok szakadatlan folyamatát; a fölmagasztalt racionalizmus eszméletvesztéseit. Azét a racionalizmusét, amelyet a modern érzékenység már a múlt században Rimbaud parittyáival ostromolni kezdett. Prózaverseiben a fiatal lángész nemcsak a nyelvet akarta megszabadítani az oksági kapcsolatok nyűgétől, hanem a nyelvvel együtt magát a teljes embert is felszabadítani az ész aszketikus zsarnoksága alól. Az érzékek összezavarásába azért bonyolódott, hogy uralkodhasson fölöttük. A látnok leveleivel párhuzamosan fölötlik bennem Lautreamont hírhedtté vált mondata a szépség átalakított fogalmáról: „Szép, mint egy varrógép meg egy esernyő összetalálkozása a boncasztalon.” Nem csodálkozik az ember, hogy a modernség második hullámán érkező ifjú megszállottak: Éluard, Aragon, Kassák, Nezval és mások, a húszas évek elején mennyire megörültek ennek a példamondatnak. Váratlan volt és meghökkentő. Ablakot zúzott be, akár egy csapongó kölyök. Megunt, vén logikát tiport el fölényesen. Fényében röpült el ama nikkel szamovár is a fejek fölött. Úgy lehetett hivatkozni rá, mint bibliai idézetre. Mint egy teremtésmítosz legelső tételére. Pedig csak a képzelet korai lázadása volt – legalábbis ahhoz képest, amit mi a második világháborúban köznapi valóságként átéltünk. A romok közt sárgálló dunyha alatt gyufaszálak hevertek, mint halottak. S apám zsebórája a disznóölő késnek adott találkát, ha nem is a boncasztalon, de egy lekvárosbödönben.

Talán ez a jelentéktelen adalék minden tanulmánynál világosabb érveléssel bizonyítja, hogy a modern költészet – múlt századi kicsírázása és századunk eleji fölvirágzása óta – milyen súlyos történelmi tapasztalatokkal itatódott át. Ami hosszú időn át csupán csak az idegek költészetének látszott, a két háború, különösen a második világháború villanófényénél megmutatta a hús, a csont, a vér, a köröm szakadékony sebeit is. Az Apokalipszis lovasaival a valóságban is találkozhattunk.

Mi ez, ha nem alapvetően új helyzet a történelemben! Sok előzménnyel együtt is előzmények nélküli, világ-állapot! Egy merész gondolatváltással talán úgy jellemezhetném leginkább ezt a modernnek elnevezett fordulatot, ha a művészetek jelzőit: a futurista, a dadaista, az expresszionista, a szürrealista jelzőt a valóságra ruháznánk át, mivelhogy ellenőrizhetően létezik dadaista, abszurd, szürrealista, s ki tudja, még milyen valóság is.

A hatvanas évek egyik fölkavaró olasz dokumentumfilmjét: a Kutyavilágot, akarva-akaratlanul ez a fölismerés hatotta át. Máig emlékszem minden részletére. Különösen azokra a képsorokra, melyeken a Bikini-szigetre ledobott kísérleti atombomba hatását mérték föl kamerával a film alkotói. Látni nagyon messziről a robbanás gombafelhőjét, s napokkal, hetekkel később a megháborodott természetet. Repülő halak remegnek a fák között, mint a kilakoltatottak. Az óceán partján pedig millió madártojás fehéredik. Fölöttük égboltot eltakaró madárhorda köröz, sír, csapong eszelősen. Ki kellett volna már kelnie a fiókáknak, mint ahogy százezer éve kikeltek, de a tojások héja halott és mozdulatlan. Egytől egyig csírátlanok.

Egy másik rész képsorain ugyanebből az óceánból óriás teknőcök másznak ki, s indulnak el tojásaikat lerakni a homokba. Miután gödröt vájtak nekik, s lerakták, a természet ősi rendje szerint vissza kellene indulniuk a vízbe. De mint akiket megfenyegettek, vagy mint akik elveszítették tájékozódóösztönüket, a kilátástalan homoksivatagnak vágnak neki. Süti, égeti, sorvasztja őket a nap, s néhány órás vánszorgás után megroggyan bennük az élet. Fáradt uszonyaikkal még csapnak egyet-kettőt a homokba, de ez az úszást utánzó mozdulat már a haláltusájuk. Az operatőr – a végítélet tanújaként – megrendítő tárgyilagossággal mutatja be pusztulásukat. Aztán a madarakat, amelyek már lakmározni gyülekeznek fölöttük. S végül a kíméletlen homoksivatag síkján háromszáz-háromszázötven teknőc csontváza púposodik. A páncélos héj alól fölmagasodó nyakukat, fejüket vadfehérre szívta ki a nap. Sem a Jelenések Könyvében, sem a modern képzőművészet világán belül nem talál az ember ennél a valóságos képnél szürrealistább képet.

 

*

 

Hogy a modernséget emlegetve szónoki fogás háborúkat, bombákat emlegetni? Lehet. Magam is tudom, hiába szaporodnak a világétvágyú bombák, a hidrogén- s a kobaltbombáktól a neutronbombákig, a Keleti Károly utcában mégis tavasz van, és a házam előtti jegenyefákon nomád verebek ütik föl sátraikat. Ami magyarul azt jelenti: korunkban az ember egyre több világban él. Nemes Nagy Ágnest idézve: „Atom alatt és atom fölött, csillagméretekben és Kiskunlacházán”.

És ez gyökeresen új valóság-képlet! Új a szélsőségek egyidejű jelenléte miatt, a nagy elvontságok és a tüskeszúrású köznapi lét keveredése miatt. Legyinthetünk rá, tagadhatjuk, akkor is létezik. Ha másként nem, közvetett hatásai révén. Mert ha jó meggyőződéssel vagy makacsul azt hangoztatjuk is, hogy életünket nem az emberen túlnövő „nagyságrendű világ” törvényei irányítják, hanem a hétfők, a keddek, a kormányok, a házasságtörések, a havi fizetések és politikák, ugyan mitől érezzük magunkat mégis lekötetlenül lebegő lényeknek, űrhajósoknak barátságban és szerelemben, eldobott újságpapír-embereknek, akiket olvasatlanul hajítottak el? Mitől érezzük azt a kétségbeejtő szorongást, hogy semmivel se tudunk lépést tartani; hogy a méretek ijesztőek, és minden pillanatba túllép rajtunk a világ?

Ha a századelő költőinek a gyorsaság mámora, az időbeli és térbeli föllazulások, az ipari civilizáció esélyei, a nagyvárosok pőrére vetkőzése és a tudat alatti erők szóhoz juttatása jelentette a modernséget, nekünk az jelenti, amit ezek a sok ágra „virágzó rejtelmeknek” a megtestesülése és tartósuló hatása eredményezett. Azok az óriási és furcsa birtokok, ahol Apollinaire még új tüzeket látott lobogni, s eleddig nem látott színeket, számunkra már nem voltak éppenséggel szűz területek. Lövedékek vették el szüzességüket; haláltáborok, fogolytáborok, kényszermunka-táborok fertőzték meg a hajlatait. Képzeletünknek ma már nem kell megerőltetnie magát, hogy a korszak furcsaságait összeszedje és kifejezze, elég csak mozdulatlanul ülnie lesben, és befogadnia, ami megtörténik velünk napról napra, óráról órára.

 

*

 

Régi rögeszmém: ha valaki a huszadik századi költészet valóságeredetét, valóság-hátterét szemléletesen szeretné megérteni, ültessen egy kísérleti alanyokból toborzott csoportot a tévé képernyője elé. Egy napig, két napig, egy hétig. S az alanyokat kérje meg, hogy először csak nézzék a legkülönfélébb közvetítéseket. Kisfilmek a nagyvilágból: a hangyászó sünök életmódja. Cousteau kapitány polipjai. Kutyakiállítás Budapesten. Szemek, orrlikak, kifinomult remegések. Hosszú selymes szőrök és kutyájukra hasonlító nők. Aztán egy film a női egyenjogúságot követelő tüntetőkről Chicagóból. Zászlók, hajak, táblák, magas házakat tükröző szemüvegek, mellek, fogsorok. És rá egy dokumentumfilm a biafrai éhségtáborokról. Szemek, orrlikak, fölpuffadt vízhalak. Aztán egy grúziai szüretről. Egy hindu templom szobrairól. A szeretkezés lángra gyullasztó testtartásairól. A kő és a vágy feszültségéről, mely a húson át lobbant villámot. Így pásztázva végig a világot az olimpiai célszalagok átszakításától a fáklyaként égő emberekig, mindent. S egy bizonyos idő eltelte után arra kérni a kísérleti alanyokat, gondolják el, hogy mindaz, amit láttak, ugyanabban a percben történt. Egymással párhuzamosan. És gyakran egymással összekötve. A gépfegyver ravaszát ugyanakkor húzták el, amikor szőlőfürtöt készült leszakítani egy kéz. A loboncos fejű kutya akkor ugatott föl, amikor valaki a szeretkező szobrokkal azonosult. Nem kell hozzá nagy idő, hogy a kísérleti alanyok idegrendszere ettől a sűrített új valóságanyagtól s érzelemszilánkoktól átszakadjon, és a megvadított agy ne kétségbeesve rögzítsen egy arcrészletet, vagy vérrel kevert szőrcsomót, zsákot, szem elé kifeszülő haj-szivárványt. S ha rögzíti, máris megszületett az a mesterségesen előállított érzékenység, amely egy tágasabb időben, sokkoltató hatás nélkül is, mindenkiben kifejlődik. Olvassunk csak bele Nagy László Menyegzőjébe. A szürrealistának, érthetetlennek tetsző részletek már az itt leírtak hatására is megvilágosodnak.

 

jussunkat emészti, nyoszolyánkon bagzik a lakodalom, a szégyentelen, a görnyedező, a görcsben rugózó, virággyertyáinkat dönti le könyöke és lúgjaival gyalázza a földet, gyilkolja a gyökeret a lakodalom, fodor a fodron, figura a figurán tülekedik, kocsi kocsi hátán üzekedik és összefarol és összeragadnak mind a világmárkák, akár a bogár, ó éj, a romlás nászéjszakája, ó lakodalom, a sátán feketemiséje, te rút, és izzik az éjben a körmök gyöngyháza, a varasult rosszseb parázsa, – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –– – – – – – a meddőség szíkjei, sivatagi láz-sömörök, rókagödör-arcok s pórusok, hol a lódarazsak a bérlők…

 

Rókagödör-arcok? Tudjuk, hogy ilyen arcok nincsenek a valóságban, és a szótárban sincsenek ilyen szavak, mi mégis megértjük, mit sugallnak. Sőt rajtuk túl azt is, ami a modern költészet egyik legfőbb tétele. Nevezetesen azt, hogy a szavak sohasem fejezik ki a tárgyukat tökéletesen, csupán összefoglaló és magyarázó képzetet keltenek róluk.

 

*

 

De ha az imént egy elképzelt és erősen irányított televíziós kísérletről beszéltem, kár lenne elhallgatnom azt az eszköztelen kísérletet, amelyre én kényszerültem jó tizenöt évvel ezelőtt.

Író-olvasó-találkozóra hívtak Debrecenbe. Természetes lett volna, ha verseket olvasok föl, vagy tetszetős kirakodóvásárt rendezek legújabb élményeimből. Az egyik ismerős magyartanártól azonban olyan villámföladatot kaptam, amelyet ott helyben kellett megoldanom. „Ha a modernség nem átmeneti állapota volna csak a művészeteknek – kezdte fejtegetni a magáét –, akkor már régesrég ugyanúgy fölismerhető jegyei volnának, mint a gótikának, a reneszánsznak, a barokknak. De ilyen kiérlelt vonásai nincsenek. Annyiféle modernség van, ahány alkotó. Ha nem így volna, akkor olyan egyszerűen lehetne a modernségről is beszélni, mint az almáról: ez a héja, ez a húsa, ez a csutkája, ez a magja.”

A mézzel megédesített demagógia az első pillanatban lehangolt – de utána megéreztem benne az igazság ízét. A modern művészetek befogadásának csakugyan komoly akadálya lehet, ha az egyértelműséget árnyékok rácsa zárja el, de ugyanilyen akadálya az is, hogy esztétikájuk sokkal kacifántosabb, gőgösebb, bonyolultabb, mint amit maguk a művek képviselnek. Hiszen ha csak Picassót nézzük is: mennyi vásáriság, jó értelmű útszéliség van a munkáiban! Mennyi közérthető garabonciás kedély! A művét körülröpködő magyarázatok viszont bonyolultabbak néha, mint a jogtudományi közlemények. És hát ugyanez a helyzet a modern költészet magyarázóival is. Mennyi, de mennyi találó elvontság, amit csak szakmabeliek értenek. „A költeményben… a kép mindenekelőtt kép: távolléte annak, amit mutat, s amit úgy éret el velünk, mint egy távollétnek, egy hiánynak a jelenlétét, fölkeltve ezzel bennünk birtoklásának leghívebb igényét.” (Maurice Blanchot) Vagy egy másik példa: a modern vers olyasmire utal, ami sosincs benne a versben.

A debreceni találkozón a modernség értelmezését az egyszeregynél próbáltam elkezdeni. Fölvillantva rögtön egy szemet szúró ellentmondást: a korszerűség és a korszerűtlenség következetlen álláspontját. Mert nézzük csak: milyen fonák dolgok játszadoznak is velünk! Élünk ebben a viharosan változó világban, a tudomány, az ipar, a technika meglepetései között. Autók, repülők, számítógépek, idegérzékeny műszerek naponta megújuló bűvöletében. Ha módunkban állna, minden eszközből, tárgyból a legújabbat választanánk. A legkorszerűbbet. S nem csak a telhetetlenség vagy a kiábrándító állhatatlanság miatt, hanem a célszerűséggel szövetkezett esztétika miatt is. Mert egy deltaszárnyú repülő biztonságosabb, vagy legalábbis bizalomkeltőbb, mint a kétfedelű, légcsavaros jó öreg „varrógépek”. És szinte érzéki örömöt is kelt ugyanakkor.

De ha ez ennyire magától értetődő, hogyan lehetséges, hogy az eszmék, az érzelmek és a korszerű gondolatok legújabb termékeit már nem fogadjuk ilyen nyitott lélekkel? Jobbik esetben húzódozunk, rosszabik esetben megrökönyödve visszahátrálunk tőlük.

Talán mert kettéhasított lények vagyunk? Egyik felünk a „mindenkori jelené”, s a másik az „örök értékeké”? Más szóval: a civilizáció és a kultúra kettősségében vergődünk, mint a keresztyén ember a test és lélekében? Vajon földarabolhatók vagyunk-e ilyen iskolásan? És egyáltalán: maga a korszerűség ilyen kétpetéjű-e, mint ahogy a mi kétféleségünk mutatja? Nem arról a nagyon is egyszerű gyakorlatias okról van-e inkább szó, hogy a modern világ eszközei, gépei szolgálnak bennünket: kényelmünket és változásigényünket szinte a reklám-igazságok szintjén kiszolgálják, s az új eszmék, az új ízlés, az új magatartás, az új művészet útvesztői viszont alaposan meggyötörnek mindnyájunkat, sőt egyenesen arra kényszerítenek, hogy mi legyünk új értékek „szolgái”, kihordói valami sosem volt újnak, ami a verítékünkkel, netán a vérünkkel együtt csurran majd ki belőlünk?

Az a tény, hogy a természettel – ezen belül az emberi természettel is – ellentétben a tudomány nem statikus, sok mindent megmagyaráz alakulásunk belső zavarairól. De meddig maradhat vigaszunk bármilyen bölcs magyarázat is? Minél hosszabb időn át tűrünk meg magunkban ilyen vagy olyan ellentmondást, annál mélyebb szakadékra ébredhetünk föl egy szép napon. Ha a legkorszerűbb tudomány és technika adományait gátlástalanul elfogadjuk, de az ajándékot elfogadó ember világát tükröző korszerű művészettől elfordulunk, csupán mert fölfoghatatlannak tetszik, saját hanyatlásunkról állítunk ki szegénységi bizonyítványt.

De hát csakugyan olyan ördöngős képződmények-e a modern művészetek, mint ahogy sokan állítják róluk? Nemcsak iránytű hiányzik a kezünkből? Nemcsak útbaigazító módszer hiányzik-e, hogy a sűrűjének is nekivágjunk? Annyi bizonyos, hogy a modernség tarka – de a mélyben mégis azonos – esztétikáit nemigen érthetjük meg, ha elöljáróban nem próbáljuk kitapogatni a modern gondolkodás szerkezetét.

Debrecenben egy iskolás szintű példával kíséreltem meg átvilágítani ezt a „szerkezetet”, abban a reményben, hogy még a homályos rajzolat is segíthet a modern művészet megértésében.

Képzeljük el – kezdtem a kihegyezett példát –, hogy háború van: félelem, létbizonytalanság. Csupa zöldek a fák, és öntudatlan madarak röpdösnek fától fáig. Csönd és feszültség remeg a levegőben, s lassú morgással megjelenik egy repülőgép az égen. És ezt a repülőgépet ketten nézik. Az egyik sápadtan magasba mutat: ni, ott megy egy repülő. A másik, aki szintén látja a gépet, nem szól, de vadul kattogni kezd az agya. A magasban úszó félelmetes gépmorgás betölti mindenét, s ha nem szól is, ilyeneket gondol: az, ami odafönt látszik, sokkal inkább egy lebombázott város, fölfordult székek, fák, lódögök, menekülők az országúton, szétszakadó szerelmesek, magányos zongoratető a kövek között, rongybaba kiomló kóca… és így tovább.

A kettő közül vajon melyiknek van igaza?

Fogadjuk el, hogy mind a kettőnek.

De érvényes lehet egyszerre két igazság ugyanarról a dologról?

Igen, ha a két igazság nem zárja ki egymást. Még pontosabban: ha a két igazság viszonyban van egymással. Rangsorbeli viszonyban. Mert ha úgy kérdezné valaki: a kettő közül melyiknek van inkább igaza, gondolkodás nélkül a másodikra szavaznánk. Arra, aki a szem logikáját kevésnek tartva, a látványtól a látomásig ugrik előre, a külső világból a belső világig; aki az érzékelés puszta tényét egy megrendítőbb tapasztalat szempontjából egyenesen akadálynak tekinti, hiszen már az égre nézés pillanatában is az a valóságosabb, ami nem látszik, ami valahol már bekövetkezett, vagy bármelyik pillanatban bekövetkezik jóvátehetetlenül.

Még akkor is a második személynek van inkább igaza, ha a repülőgépen nemcsak bomba, de egyetlen elsüthető pisztoly sincs. Mert a repülő – minden mellékes tárgyilagosság fölé szállva – a háború félelmetes metaforájává válik. Sűrít és képzeletet robbant egyszerre. Morog, ezüstlik, csíkot ereszt, de közben lényegtelenné teszi a morgást, a csíkeresztést, hisz másra gondoltat.

S ha ezt a gyors valóságelemzést elfogadjuk is gondolatilag, fölháborodva fordulnánk el a költőtől, aki így kezdene egy verset.

 

az égen lebombázott városokat látok, menekülőket és szétszakadó szerelmeseket látok, sötét zongoratetőket az ég árkaiban…

 

Nyilván, hogy a nyelv kifacsarása hökkentene bennünket meg. A szokatlanság, a valóság talajától messzire elemelkedő képek, illetve képtelenségek.

De nem vagyunk-e indokolatlanul elzárkózók? Vajon mért furcsább nyelvileg az efféle vers, mint ha azt énekli az ember egy népdalban:

 

Elment, elment az én párom, világgá ment egy fűszálon…

 

vagy ezt:

 

Én vagyok az, aki nem jó, felleg-ajtó nyitogató. Nyitogatom a felleget, sírok alatta eleget…

 

*

 

Meglovagolható fűszál és felleg-ajtó?

Ez volt a második alkalom, hogy nem annyira az érveim, mint a példáim győztek. A gyanúba keverhetetlen népdalok szinte erkölcsi hitelt kölcsönöztek a modern szövegeknek. Legalábbis annak a modernségnek, amely az ötvenes évek közepétől a mai napig költészetünk legerőteljesebb ágát képviselte és képviseli: a metaforák gazdag és végtelen láncolatát megzörrentő verseknek.

E másodszori segítség – Sármellék után – újabb hálára kötelezett. Bárhol szóba került a modern költészet ügye, bárhol kardot kellett érte rántanom, vívás közben sose feledkeztem el megemlíteni a népköltészetet: fölhívni a figyelmet a népköltészet „szürrealisztikus” erezetére. A párosító gondolat néha engem is meghökkentett. Egyik alkalommal a francia költők antológiájában André Breton híres szürrealista versére, A szabad társulásra lapoztam rá: szerelmes Niagara-zuhogás az egész vers:

 

Asszonyom haja rőzsetűz Gondolatai forró villámok Alakja homokóra – – – – – – – – – – – – – – – – – Asszonyom torka aranyvölgy… – – – – – – – – – – – – – –– Asszonyom háta fölfelé menekülő madár…

 

A bretoni metaforák zuhogásában állva, önkéntelenül eszembe jutottak A komáromi szép lány balladájának utolsó sorai. A magát vízbe ölő lány így beszél holtában.

 

Dunának feneke: koporsóm feneke. Dunának két széle: koporsóm két széle. Dunának habjai: az én szemfödelem, Dunának halai: koporsóm szögei.

 

A nyelvet alakító képzelet – ha kisebb vödörrel is – ugyanabból a kútból merít, mint a huszadik századi költő. A kozmikus behelyettesítések ugyanolyan merészek és mentegetőzés nélküliek. Az, hogy

 

Asszonyom haja rőzsetűz

 

tökéletes testvéri sora annak, hogy

 

Dunának halai: koporsóm szögei.

 

Tanáros elmék fanyalogva fogadták ezt a rokonítást, azt vetve a szememre, amit B. I. tételesen is megfogalmazott. „A szürrealizmus és a népdal hasonló szemléleti jegyei a lényeg tekintetében különböznek. Más alapon sarjadnak. Akármilyen szürreális jegyet fedez föl Csoóri a népdal fordulatosságában, az mindig tapasztalatot őriz, s ha logikáját keresi, azt a prehisztorikus világ lenyomataként értse, értelmezze! Ami népköltészeti, az mindig az empíriában gyökerezik, a közvetlenségből szökik föl. A szürrealizmust a közvetettség szülte költői gyakorlatnak is, elméletnek is…”

Nyilván boldogok, akik ilyen bírói fölénnyel szét tudják választani az emberben a közvetlenséget és a közvetettséget.

Én nem tudtam, de nem is akartam. Az analízis öröme helyett én egyszerűen csak örültem a két világot összekötő cölöphídnak.

 

*

 

Ez az ösztön azonban nem volt annyira szeplőtlen fogantatású, mint ahogy a szavaim után hinni lehet. Sőt ami ösztönösnek látszik benne, az sem volt egyértelműen az. Ekkor már jó néhány háromszögelési pont segített a nagyobb vonalú tájékozódásban. A költészet mellett a képzőművészet nyitotta rá szemem az emberi szellem nagy áramlásainak a medrére. Fölváltva nézegettem Picassót, Brancusit, Matisse-t, a néger szobrokat, a görögöket; Henry Moore-t és az asszírok szobrait, a sumérokét és a gótikát, a Tasszili-hegység barlangfestményeit és a polinéziai totemoszlopokat, mint aki nemcsak néző akar lenni egy roppant méretű kiállításon, de nyomra vezető bizonyítékokat is keres magának.

Előszörre a már ismert közhelyekbe botlottam bele. Nyilvánvalóvá vált, hogy a múlt alkotásait egy határozottan meghúzott vonal mentén két részre lehet osztani. Az egyik oldalon ott állnak a görög-római-reneszánsz jellegű művek a klasszikus tárgyiasság méltóságával, a természethűség, az utánzás hitével, a másik oldalon pedig olyan alkotások, amelyeknek nem az arc mása, nem a világportré, nem a természet hű visszaadása a céljuk: valamilyen ősélmény megfogalmazása. Ezekre az utóbbiakra egységesen jellemző, hogy a természeti formákat mindig eltorzítják, mert látvány-fölötti, azaz: természet-fölötti közölnivalójuk van. Az anatómiát kicsorbítják, megtekerik, földúlják, hogy uralkodhassanak fölötte.

Amilyen magától értetődő volt ez a fölosztás, olyan bonyolult volt megérteni, hogy a modern művészet mért az utóbbival érez testi-lelki rokonságot? Mért rúgja föl ugyanúgy az anatómiát, mint ahogy a 20-22 ezer év előtti Lauselli Vénusz alkotója is fölrúgta? Mért „kuszálja” össze a központi perspektívát, amely az európai művészet fölényes találmányának tűnt négy évszázadon át? Talán mert a művészet nagy korszakait nagy hanyatlás szokta jellemezni, s az ember és a világot fölfedező reneszánsz a századfordulóig húzta csak, és akkor kimúlt, mint szép, kitenyésztett állatpéldány? Vagy azért ragaszkodik a modern művészet ezekhez az Európán kívüli, illetve ős-európai szobrokhoz, barlangfestményekhez, formaváltozatokhoz, mert a felszíni hasonlóságon túl valami mélyebb természet is összeköti őket? Apollinaire, a modern életérzés egyik legkorábbi hangleütője ezt írta Dombok című költeményében:

 

Itt van a mágia kora Im visszatér készüljetek A csodák millióira…

 

Véletlen elszólás volt ez? Mágia kora a huszadik században? Minden idők legracionalistább századában? Még hallani is furcsa, ha szó szerint értjük a szavakat. De megengedhetjük-e magunknak ezt a fényűzést? A mágia Apollinaire szótárában csupán metaforikus erejű fogalom volt. Emlékeztető és figyelemfölhívó. Arra utalt, hogy a tudomány és a technika nászából megszülető új világ legalább annyira teli van rejtelmekkel: a sebesség, az egymásba hullámzó idők, erők és anyagok titkaival, mint a barlangi ember világa. Ráadásul, ha mai szemmel pillantunk erre a metaforára, olyan szerkezeti hasonlóságot láthatunk a régi és az új mágia korszaka között, hogy magunk is ámulhatunk. Elég, ha csak a legkirívóbb egyezést hozom föl példának. A mágikus kultúrákban élő ember szemében a láthatatlan lények élete elválaszthatatlan volt a látható lényekétől. A modern ember számára a látható dolgok többszörös áttétellel is társulnak a láthatatlan vagy a lehetséges dolgokkal. A szemmel látható anyag így egészül ki az anyag belsejében feszülő láthatatlan erőkkel. Az égen ezüstlő repülőgép a földi romokkal.

Ha Apollinaire és társai metaforikusan fogalmaztak is meg bizonyos hasonlóságot az ősi világkép és a legújabb között, mind az öt érzékükkel jól érezték, hogy új egyetemesség-eszmére van az emberiségnek szüksége. A világ fölfedezése után a virág múltját is fel kell fedezni. A világban minden embert és minden emberben a világot.

Hogy megízlelhessük: ez az új egyetemesség-eszme milyen személyes élményekből táplálkozott, ideírom Picasso egyik legfontosabb vallomását: „Folyton azt hajtogatják, hogy hatottak rám a négerek… No és? A fétisekért mindnyájan rajongtunk. Van Gogh ezt mondta: a japán művészet valamennyiünkben itt él. Mibennünk pedig a négerek. A formáik rám se hatottak jobban, mint Matisse-ra. Vagy Derainre. De az ő szemükben a maszkok egyszerűen szobrok voltak, akárcsak a többi szobor… Amikor először jártam Trocadérón, undor fogott el. Valóságos bolhapiac. És bűz! Egyedül voltam. El akartam menni. Aztán mégse mentem el. Maradtam, sokáig ott maradtam. Megértettem, hogy amit látok, roppant nagy jelentőségű dolog: történt valami velem – igaz?… Nem, a maszkok nem voltak olyan szobrok, mint a többi. Egyáltalán nem. Mágikus tárgyak voltak. És miért ne lennének azok az egyiptomiak, a káldeaiak is? Csak eddig nem vettük észre. Mert primitívek, nem mágikusak. A négerek közvetítő szerepet játszottak: azóta ismerem ezt a szót franciául is. Mégpedig mindenki ellen harcoltak: az ismeretlen, fenyegető szellemek ellen. Hosszan nézegettem a fétiseket. Megértettem: igen, én mindenki ellen vagyok. Én is azt gondolom, hogy az égvilágon minden és mindenki ismeretlen, ellenséges. Minden! Nemcsak a részletek; a nők, a gyerekek, az állatok, a dohány, a játék… Minden! Megértettem, hogy mire való volt a négereknek a szobrászatuk. Miért mintáztak így és nem másként… De minden fétis ugyanazt a célt szolgálta. Fegyverek voltak. Segítségükre voltak az embereknek, hogy ne legyenek a szellemek játékszerei, hogy függetlenné váljanak. Ha formát adunk a szellemeknek, függetlenek leszünk.”

Még elképzelni is nehéz, hogy mindez a Notre-Dame közelében hangzott el. A középkori, a gótikus, a barokk, a klasszikus évszázadokat őrző Európa közepén. Az Eiffel-torony aljában! Descartes, Hegel, Nietzsche, Lenin, Einstein, Edison ismeretében. A rohangáló vonatok zajában s a bombává tömörülő anyagok eszelős igyekezete közben.

Mi volt ez? Polgárpukkasztás, vagy történelmi jelentőségű emlékezetkihagyás? A Louvre, a Sorbonne megfricskázása? Sőt az egész európai civilizáció fölötti homlokráncolás? Netán behódolás a divatnak, amely a „Vadak” művészetét újra az égig emelte? A különöset, a torzat, a kitekeredőt, a félelmeteset, a gondolat számára fölfoghatatlant? Menekülés volt vissza, valamilyen édeni vagy éden előtti múltba? Ellenkezőleg: a helyét fölismerő ember teljességigénye szólalt meg Picasso szavaival! Mert amikor ő a fétisekről beszélt, nem a vonatokról, vegyi anyagokról, mikroszkópokról feledkezett el, hanem a teremtő emberre gondolt, aki mindenkor több a vonatot, repülőt, mikroszkópot készítő embernél. Több a ketyegő órát és a ketyegő pokolgépet készítőnél. A fétiskészítő ember: istenteremtő lény. Világ-akarat. Az ismeretlennek szembeszegülő. A születés, a halál evidenciájától átitatott. Az egyetlen nagy folyam őrajta ömlik át. Mert lehet, hogy a gőzkalapács kitűnőbb szerszám, mint a kőbalta, de az már kétséges, hogy a gőzkalapácsot készítők öröme, félelme, áhítata, csodálkozni tudása elemibb erejű, mint a kőbaltát készítőé. Mint ahogy a kapitalizmus is magasan fölötte áll mindenféle nomádságnak, bálványkészítő civilizációnak, de Picasso nem hitte, mert nem hihette, hogy kifejezőerő dolgában ő lekörözte a szögekkel kivert fétiseket, az altamirai barlang festményeit vagy a Húsvét-sziget fekete kőszobrait.

Ha elfogadjuk az őstörténet állítását, mely szerint a művészet az ember színrelépésével együtt jelenik meg, akkor a következtetéseket is el kell fogadnunk: a művészet az ember természete. Hozzátartozik, mint a kéz, a láb, a fül, a sikoltás. És ha kézfejlődés helyett csak kézügyességről beszélhetünk, a művészetben is csupán változatokról lehet szó. Ha pedig nincs hierarchia, nincs rangsor, akkor az egyenlőség elve érvényes.

A modernség alapgondolatából, sajnos, ezeket a legfontosabb jegyeket ki szokták felejteni. A modernség csak az első pillanatában volt romboló, hajmeresztő, sokkoltató. A második pillanatától kezdve már a szervesség gondolata foglalkoztatta. Megismerni mindent, ami az emberrel történt. Az emberrel, aki gótikus székesegyházat emelt, és a termékenység istennőinek a szobrait faragta ki ugyanannak a szívdobogásnak a zajában.

Így jelent meg a huszadik század emberének az életében a múlt! A modern művészet és a néprajz párhuzamos kutatásai következtében egy sosem-volt emberiség-helyzetbe kerültünk bele: óriásira duzzadt múltunk támadt. Méreteit tekintve – óceáni! Hiszen az újkori európai ember, akiről joggal hihetjük, hogy a legmagasabb csúcsokra kapaszkodott föl, jobbára csak Európa múltját ismerte. Amit Ázsia, Amerika, Afrika, Óceánia múltjából fölcsipegetett, rendszertelen volt, és inkább műveltségéhez tartozott hozzá. A század embere számára azonban minden múlt jelen idő lett. Az egész világ múltja: az egész világ jelen ideje. És ami kezdetben még csak esztétika volt, hamarosan történelem lett. A néger szobrok felfedezése után Afrikát is föl kellett újra fedezni. Mert a múlt nemcsak a kultúrák lenyűgöző maszkjaival az arcán jelent meg, de mint társadalmi és politikai kísértet is! Még pontosabban: nemcsak mint kísértet, hanem mint kritika is! Mint a szellemi, erkölcsi realitás egyik viszonyulási pontja: mi a történelem? Az-e, amit az európai ember annak hitt? Vagy más-e? Mi a fejlődés? Mi az időbe ágyazott emberiség értéktudata, értékrendje? Picasso és mások mellett Bartók és József Attila válaszai egy új egyetemesség-eszmét fogalmaztak meg. Ezerszer elszavaljuk A Dunánál című verset, de sose jut eszünkbe, hogy külön is fölfigyeljünk ezekre a sorokra:

 

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – A világ vagyok – minden, ami volt, van:

 

A huszadik század embere így lett a történelem folyamán első ízben egyszerre ősi és modern lény? Kortársa a hatezer, a húszezer éves napsütésnek és halottaknak? Séta közben is meghallója Afrika- és Ázsia-mélyi doboknak? Hogy az idők ilyen mitológiai természetességgel összeértek, semmi se bizonyítja jobban – paradox módon –, mint a szakadatlan haladás eszméjét hajtogató tudomány. Mert ősinek és újnak: az élet kezdeteinek, fehérjéknek, csillagködöknek, naprobbanásoknak s idegrendszerünk sorsának szerves összetartozásáról mi tanúskodhatna egyértelműbben, mint az, hogy a legősibb dolgokat a legkorszerűbb tudományok segítségével tárhatja föl az ember. Hogy a világegyetem és az anyag legrejtettebb zugaiba is általuk hatolhat be.

 

*

 

Ennek az új egyetemesség-eszmének a gondolati és érzelmi fogalmazói közül mi hanyagul ki-kihagyjuk József Attilát. Világirodalmi jelentőségét jobbára csak abban látjuk, hogy a munkásosztályt először ő képviselte történelmien a költészetben, személyiségének és szocialista tudatának tökéletes ötvözetéből csiszolva ki verseit. Pedig ha az olyan összegezők névsorát kezdjük sorolni, mint Picasso, Bartók, Brancusi, Henry Moore, Saint-John Perse – vagy másféle gondolati indokok alapján Malraux –, József Attila kihagyhatatlan a fölsorolásból. Mindenségélményeinek ugyanaz a gyökere, mint Picasso fétis-élményének: formát adni a szellemeknek, hogy fegyverek lehessenek a kezünkben. És teremteni, mint a fétiskészítő ember! Fölismerhető világmodellt, mert „a művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek”.

Világegész? Maga a szóhasználat is árulkodó. Benne van kezdet és folytatás. Az anyag múltja, az idő múltja, a történelemé, s a huszadik század minden valósága. És nem mint fölleltározható anyag van benne, hanem mint mozgó és eleven viszonylatrendszer.

 

S valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban – nem a fűben, a fákban, hanem az egészben.

 

Talán ez a magaslat az, ahonnan jobban rálátunk József Attila világára. Én legalábbis innen nézve értettem meg költészetének mozgatóerőit. Még olyan hasonlóságot is találtam közte és az őskultúrákhoz kapcsolódó, modern világú művészek között, ami – magánhasználatra roppant érzékenységű iránytűnek számított. Picasso – mint tudjuk – földúlta az anatómiát, hogy formát adhasson annak is, ami nem az anatómia formája. Ugyanennek a „mágikus folyamatnak” elágazásait József Attila költészetében is izgatottan végigkövetheti bárki. Nem a fül hallja, amit hallani kell, hanem az elme. „Csengés emléke száll. Az elme hallja.” S a Téli éjszakában hazatérő földműves sem a szemével néz maga elé, hanem egész testével: „minden tagja a földre néz”.

És ha Picasso elcsúszott szemű, fölcserélt végtagú alakjai mögött ott láthatjuk az ősi kultúrák formakincsét, József Attila versteremtő készségében is ott hallhatjuk sisteregni az ősköltészet föltörő forrászaját.

 

*

 

Bármilyen szokatlan is hallanunk: Petőfi mellett őt köti eltéphetetlen köldökzsinór a népköltészethez. És ha rejtettebb is ez a kapcsolódás mint a tengerszemeké –, lenyűgözőbb. Hiszen amíg Petőfi egy-két határrészét bolyongta, illetve bolyonghatta csak be a népköltészetnek – az új stílusú népdalok és betyárballadák haragoszöld ösvényeit –, addig József Attila már az egész határt bejárta. A ráolvasásoktól a gyerekmondókákig, a regösénekektől a Kalevaláig. Petőfi népisége elsősorban politikai és erkölcsi természetű volt. Határozottabban kijelölt egy irányt, mint amilyen messzire jutott a követésében. Az ő népiségét én egyébként sem a népdalt utánzó verseiben látom legerőteljesebbnek és legegyetemesebbnek – ezekben csak a legfölismerhetőbb. Az ő igazi népisége az, amikor A nép nevébent írja vagy az Akasszátok föl a királyokat!, és amikor úgy ír verset, ahogy egy kortársi jobbágy is megírhatta volna.

 

Ügyefogyott király volt az A második Endre. Papucs alatt szuszogott az Isten-teremtette. Felesége tartotta az Ország gyeplőszárát, Őgyelgett is ám a szekér Majd tűled, majd hozzád.

 

A két háború közt kibontakozó népi irodalomunk – a sinkai hang kivételével – kizárólag ehhez a Petőfi által kijelölt politikai és erkölcsi népiséghez állt közelebb, mint a népköltészet egészéhez. Mint az egész esztétikai megragadásához.

Az irányzat egyik vezető költője Erdélyi József lett. Babits, Németh László és Illyés is őbenne látta a tárgyilagosság új lírai hősét, a zűrzavarból kilépőt, a mesterkéltség megtagadóját. „Erdélyi József ereje – írja róla Illyés – a legbiztosabb, de a háború utáni költészet forma-zűrzavarában a legnehezebben megközelíthető forrásban rejlik, az egyszerűségben. Most igazolja őt az idő. Ami felléptekor reakciónak hatott, a kimerült idegeknek ma nyugalom. Amit akkor a népdalok zöngicsélésének vagy klapanciának éreztek, abban most áhítattal figyelik az ősi zenét, a hajdani üres keretekben, a sémákban felismerik atyáink lerakta, megdönthetetlen gerendázatát… Erdélyi nem az a költő, akire azt mondhatnánk, hogy izgalomban tart bennünket, hogy könyvei minden oldalán egy-egy új világot tár elénk, amely szólam hajdan a leghízelgőbb dicséretszámba ment. Barázdára barázda nyílik, de a föld, amelyet föltár és mível, a mi földünk, az egyetlen, amiben még megbízhatunk. Hogy a hasonlatot továbbvigyem: céltudatos gazda, nem kísérletezik lótusszal ott, ahol gyönyörű napraforgó terem.”

Németh László pedig így ír: „Ha társai a világirodalom szabadegyetemén szédelegtek, Erdélyi megmaradt népiskolai tanulónak. Míg azok a megváltó új stílust keresték, ő épkézláb verseket akart írni: akárhogy is, a feje fölött látni a szívében feszengő rakétákat. Nem kevert új ritmusokat s nem próbálkozott a szabad vers nehéz szabadságával, beérte a használhatatlannak hitt régi versformákkal, minden külső újdonságról lemondott, alávetette magát a népdal egyszerű szertartásának is, csak hogy megmentse azt a belső gazdagságot, amelyet nem volt szíve kétes vállalkozásokban elspekulálni.”

Illyés is, Németh is lebilincselő versértő és lebilincselő érvelő. Erdélyiről szóló tanulmányuk messze túlmutatott Erdélyin: a háborúból, a forradalomból, az ellenforradalomból s a trianoni külön csapásból föltápászkodó ország programját is megfogalmazták benne. A kényszerűségek és a lehetőségek szorosra zárt körét. Ezen belül saját politikai s írói fölfogásukat is a jövőre nézve. Mindketten a legmodernebb világirodalom ismeretében döntöttek az új realizmus, az új tárgyilagosság irodalma mellett, Apollinaire, Éluard, Cendrars, Aragon ismeretében Erdélyi József mellett.

Az ilyen jellegű esztétikai döntéseket nem túl szerencsés utólag mérlegelni. Néha azonban nem árt, mert ha politikai döntésekről húsz, harminc, ötven vagy száz esztendő után is elmondjuk, hogy taktikailag tán helyesek voltak, de stratégiailag nem, az irodalmi döntésekről is elmondhatjuk ezt. Az elmúlt ötven év ugyanis világosan rádöbbentett bennünket, hogy a magyar költészetnek Ady után nem az Erdélyi József törte csapáson, hanem például egy lorcai természetű költő útján kellett volna továbbindulnia. A modernséget és a népköltészetet magas szinten egymásba torkolltató úton. Hány elmérgesedett vitát, hány szakadást el lehetett volna kerülni! A megosztottságok helyett, nemes osztódással, hány új árnyalata jöhetett volna létre a modern magyar költészetnek!

Erre is, mint annyi másra, József Attila életműve lehet hivatkozási alapunk, mert mindannak, aminek létre kellett volna jönnie költészetünkben, őbenne, a Nagy Összegezőben, Nagy Kárpótlóban külön is fölfakadt. Verseiben legalább tíz életképes irányzat példaversét megtalálja az ember. Olyan példaverseket, amelyek saját költészetébe szervesen beleágyazódnak ugyan, de amelyek mögé külön-külön egyéni életművek is odaképzelhetők. Csak úgy kapásból hadd idézzek címeket. Egyik ilyen költői út lehetőségét a Nem én kiáltok jelzi. A másikat a Medáliák. A harmadikat a Levegőt! A negyediket a Téli éjszaka és az Óda. Az ötödiket a Vigasz, a Bérmunkás-ballada és így tovább. Ha, mondjuk, tíz olyan verset ír, mint a Kalevala vérrokonságát kimutató Áradat vagy A hetedik, most azt a tíz csoda-verset a Duinói elégiákkal vagy, stílusukat tekintve, még inkább Lorca cigányrománcaival együtt emlegetné a világ.

 

E világon ha ütsz tanyát, hétszer szűljön meg az anyád! Egyszer szűljön égő házban, egyszer jeges áradásban, egyszer bolondok házában, egyszer hajló, szép búzában, egyszer kongó kolostorban, egyszer disznók közt az ólban. Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy! – – – – – – – – – – – – – – – – S ha mindez volt, ahogy írva, hét emberként szállj a sírba. Egy, kit tejes kebel ringat, egy, ki kemény mell után kap, egy, ki elvet üres edényt, egy, ki győzni segít szegényt, egy, ki dolgozik bomolva, egy, aki csak néz a Holdra: Világ sírköve alatt mégy! A hetedik te magad légy.

 

Mágia és dialektika együtt? Az ellentétes sorok közül kiszikrázó feszültségnek, amely valójában nem egyéb, mint lét-tapasztalat, semmilyen más erő nem lehetne jobb gerjesztője, mint a kalevalai ráolvasás. A romantika égtől a földig kifeszülő indulatokon játszott. A lírai én remény és reménytelenség közt vergődött, kín és gyönyör sarkcsillagaihoz ütődve folyton, mégse tudott végletesebb megrendülést kiváltani, mint ez az ősi létélményből táplálkozó költőiség. Ráadásul: a mágia és a dialektika násza fölött, szakaszról szakaszra föllobban valami makacs fény. Valami mindenen túli, űzető tapasztalat:

 

A hetedik te magad légy!

 

Picasso találkozását a néger szobrokkal még eseményesen is őrzi az irodalom. Jó adalékot szolgáltatva ahhoz, hogy a fétiseken rajtafeledkező szem valamivel később hogyan és milyen élmények alapján formálta ki korszakalkotó művét: Az avignoni kisasszonyokat. Számomra ugyanilyen fontos pillanata volt a század szellemi életének az, amikor József Attila először olvasott bele Vikár Béla Kalevala-fordításába. Egy soha nem hallott nyelv frissítő vízesésével zuhog idegrendszerére a múlt: a költészet mágikus hatalma:

 

Szántál volna bárhová is, Mélységes habok alá is, Pisztrángoknak pajtásául, Víz halai közé társul, Jobb ott lenn a tenger alján, Ott a hullámok közt lakván, Pisztrángoknak pajtásául, Víz halai mellé társul, Mint vénembert védelmezni, A tántorgót támogatni, Ki elbotlik botosában…

 

Ezt a világeleji hangot csupán társadalmi igazsággal és izgalommal, társadalmi dühvel és huszadik századi epikai hittel kellett megtölteni. A mítoszi alakok helyére munkanélküli sztrájkolókat állítani:

 

De rivall a csermely csősze, békák botosa bottal mondja, vicsorogja víz vitéze, ordas inas, úr bolondja. – Eltakarodj, öt tekergő! Kotródj innen, kujtorogó! Fattyúnak itt nincsen fürdő! Csavargónak nincs csobogó! – világ valamennyi vizét, hazatereld, víz juhásza! Csíbor húzzon tücsök-zenét undok urad udvarába! Holott rakjon tanyát, aklot, nagyobb uraságra vallót – feje fölé vízből zsuppot, talpa alá vízből pallót!

 

Az Áradatot 1931-ben, A hetediket és aMedvetáncot pedig 32-ben írta József Attila. A Regös éneket, a Medáliákat, a Klárisokat pedig még előbb. Két-három esztendővel korábban, mint amikor Németh László és Illyés elrongyolódhatatlan zászlót bont a népi irodalomnak. Nem ítélkezni, csak sajnálkozni tud az ember, hogy a két világháború közti magyarság két olyan lángelméje, mint ők, a közvetlenül melegítő tűz miatt, épp a legnagyobb tűzrakást nem vették észre.

Mindezt lehetne véletlennek is tekinteni: a kortársak nem ügyelnek eléggé egymásra, és nem mindent vesznek észre. De szó sincs véletlenről. A haladás két fő ága feszült a történelmi szél mozgására akaratlanul is egymásnak: a hagyományosabb és a korszerűbb eszközökkel küzdő. Maibb szóhasználattal: a kodályi és a bartóki.

Állításomat nem irodalomtörténeti összeadással és kivonással szeretném bizonyítani, hanem csöndes esztétikai levezetéssel.

Aki csak valamelyest is ismeri József Attila verseit, jól tudja, hogy a közismertebb népköltészeti hatás őt is megérinti. Feltehetően épp Erdélyi József hatására.

 

Hosszú az Úristen, rövid a szalonna, nyavalyás a szegény ember, mintha gazdag volna.

 

Ha ezt a furcsa ellentétekre épülő, népdalszerű, groteszk verset olvasom, önkéntelenül is hasonlóan groteszk népdalokra gondolok:

 

Likas a dolmányom, rongyos a nadrágom, ej, sóder lapickámat veri a kalapom. Szegény vagy, te, rózsám, én is veled együtt, ej, annyi ágyunk sincsen, kire lefeküdjünk.

 

Mint népdalt író vagy népdalt utánzó költők, József Attila is kiköthetett volna ennél az alkalmas egyszerűségnél. Az ismerős hangot és ütemet beolthatta volna olyan vadon nőtt keserűséggel, csontos metaforákkal, hogy még jó néhány szegényember-vers kihajt belőlük.

De a mindenség mércéjével mérő József Attilának kevés volt az egynótájú múlt. Neki nem az első pillantásra fölismerhető töredék kellett, nem a tizenkilencedik századi szemmel megcsodált népdalrokonság, hanem az egész családfa. Nem a tegnapi, hanem az ősi, amelyből a tegnapi is kifakadhatott. Az eredeti kellett, mert csak az eredeti érintkezhet mindenkor a végtelenséggel, az újra végtelenné avathatóval. Farkas Ilka bőszoknyája helyett a regösök láncosbotjába kapaszkodott bele.

Sokan megírták már, hogy Bartók Medvetánca, Allegro barbaroja és még jó néhány műve nélkül József Attila nem írta volna meg aKlárisokat, a Regös éneket, A kanászt és a maga Medvetáncát. Ez igaz ugyan, de kissé lefokozott igazság, mert azt is sejteti, hogy a szóban forgó versek illusztrációk vagy utánzatok. Pedig József Attila nem utánzott, csupán belekapcsolódott abba a szellembe, amelynek a magyar kultúrában először Bartók adott nevet.

Bartók sem a Medvetáncba, sem az Allegro barbaroba nem dolgozott bele fölismerhető parasztdallamot. De aki hallott már ördöngős dudanótát, gyimesi hészát, dobbal és töröksíppal előadott táncnótákat, vásári rikácsot, idegszaggató halottkísérő népzenét, kántálva énekelt román kolindát, kobzon kísért hejgetést, azaz regölést, annak a Medvetánc is, az Allegro barbaro is annyira eredeti, mintha népi volna. Pedig tökéletesen új képződmény: az átélt zenei hatás egyéni földolgozása. Csakhogy a zenében ezt a „kémiai átalakítást” könnyebb végrehajtani, mint a költészetben, mert a zene nyelve nemzetközibb, mint a verseké. József Attila eredetisége épp az, hogy a Bartók által először megtestesített szellemhez épp a nehezebben áthangolható világ: az anyanyelv és a költészet világának az áthangolódásával kapcsolódott. Verseiben az ősi és az új dolgok megrendítő feszültsége: ugyanolyan újítás, mint a bartóki disszonancia.

 

Nép rozsa ring a rózsában,   rege, róka, ejtem, kasznár szíve káposztában,   rege, róka, ejtem, Keni urát oly kenőccsel,   rege, róka, ejtem, fizeti a népet lőccsel,   rege, róka, ejtem. Váljon szénájuk szalmává,   rege, róka, ejtem, tányér tészta piócává,   rege, róka, ejtem. Láng legyen kecskéjük szarva,   rege, róka, ejtem, böködjön a paplanukba!   Rege, róka, ejtem.

 

Milyen messzire eltávolodott ez a népiség Petőfi és a Petőfit utánzók népiségétől! A reszkető bokrok és reszkető lelkek valóságosan is megremegő ágától olyan mítosz mennyboltja alá, ahol az ember nemcsak társadalmi lény, nemcsak megvetett hangyája a társadalomnak, hanem élet-alapozó, teremtő, varázslásra alkalmas teremtmény. Mindenséggyökerű, vagyis forradalmár.

Levendel Júlia és Horgas Béla József Attiláról írt könyvükben kikezdhetetlen megállapításokig jutnak el ezzel kapcsolatban.

„József Attila internacionalista népisége, Bartókéhoz hasonlóan, a nemzeti és az európai kultúra forrásaiból s más kultúrákból táplálkozott. Ezek a források korszerű áramlatokkal vegyülve áradtak tovább verseiben, és önálló világot teremtettek. Sem népisége, sem szürrealizmusa nem egyszerű stíluskategória, irányzat csupán. Egymásra torlódó, egymásba növő rétegekből fölépített költészetét lehetetlen lenne egyetlen elemre redukálni, kikiáltva népi költőnek vagy szürrealista költőnek. Legnagyobb költői tette nem a népiség és a szürrealizmus szintézisének a megteremtése volt, de ez a kísérlet áthatja egész költészetét.”

Ha pusztán célratörő tanulmányt írnék, és alakulásomról szőlő novellát nem, magam is megelégednék hasonló összegezéssel. De engem a hatvanas évektől kezdve már nemcsak a modern költészet és a népköltészet kézfogója érdekelt, hanem a két kultúra: a nemzeti és a népi kultúra – költészeten és zenén túli – összeforrasztásának az ügye is. Hogy miért épp József Attila volt ennek is, mint annyi más elemi sugallatnak, a násznagya? Talán, mert az ő népköltészeti elkötelezettsége hökkentett meg utólag is leginkább. Ezt írta a Magyar Mű és Labanc Szemle című tanulmányában 1930-ban: „A magyar népköltészet elsőbbségét különben történelmi tények is igazolják. Ha irodalmunk nem, hát költészetünk volt a nyelvemlékek előtti és alatti korban is, amelyet azonban minden lehető módon üldöztek. Így hiába mondják a kultúra fellegvárainak a kolostorokat és monostorokat, azok éppoly kíméletlenül le-lecsapó hadjáratot folytattak legegyetemesebb, mert az egész magyarság alkotta kultúránk ellen, mint a valóságos fellegvárak uraságai. Az akkori és későbbi gyatra irodalom nemhogy táplálta volna népünk szellemét, hanem annak egyenesen megfojtására törekedett, amikor a kereszténységtől még mindig idegen népünk költészetét… pusztította. Nem a kolostorokon múlott, de nemzetünk szellemének formáján…”

Meghökkentő, persze, nem ez volt, hanem ennek a metsző gondolatnak az esztétikai képviselete. Egészen világosan fogalmazva az, hogy a hegeli, a marxi eszmerendszernek értője, a tudományos szocializmus elkötelezettje néha úgy szólalt meg versben, olyan ázsiai, nomád, kereszténység előtti hangon, mintha két nyelve lett volna. Én ilyen „kettősséget”: pogány ütemre kibontakozó kultikus megrendülést és keresztényi világképet csak az Erdélyi Zsuzsa által nemrég föltárt archaikus imákban találtam.

 

*

 

Kultúránk kettősségéről addig is ismertem a kötelező közhelyet: Nyugat és Kelet tusakodását lelkeinkért. Ismertem a finomabb megfogalmazásokat is: a magyarság fordított Anteusz: nem akkor kap új erőre, ha megérinti szülőföldjét, hanem ha el tud szakadni tőle. A babitsi értelmezés szerint: mi a messzeségbe ébredünk igazán magunkra. „Az első nyugatos nem Ady és nem is Ignotus; még csak nem is Kazinczy vagy Széchenyi, hanem maga Szent István volt…” De ezek és a hasonló kinyilatkoztatások ellebegtek szemem elől a vizek fölé, mert annyira igaznak tetszettek, hogy már csak szellemtestük lélegzett.

József Attila azonban nemcsak gondolatilag és történelmileg éreztette meg velem kultúránk kettősségét, de az esztétika legmélyebb rétegébe is lehatolva. A sókat, az édességeket s az egyéb kikerülhetetlen zamatokat ízleltetve meg. Azt a „barbárságot”, amelyből sem Balassi, sem Csokonai, sem Petőfi népisége még nem szívott magába semmit.

Ezzel az ösztönnel gazdagodva bukkantam rá egy olyan metaforára, amely mindennél szemléletesebben mutatta meg, mit is jelentett századokon át ez a kettősség: szakadékot jelentett. Nyugatiságunk és keletiségünk nagy sémáin belül is komoly hasadást.

A rádöbbentő metafora éppenséggel egy temető volt. A szatmárcsekei temető. Közép-Európa, sőt talán egész Európa egyik legszebb, legősibb hatású sírkertje. Érett remekmű, akár a letisztultabb népballadáink. Fejfái: csónakos fejfák, amelyek közben ember alakúak. Első képzettársításra is a húsvét-szigeti szobrokat idézik. Nem a formájukkal, hanem a szellemükkel. Nincs közük a kereszthez, a keresztyénséghez, hacsak úgy nem, hogy protestáns fölkiáltójelként a katolicizmussal megterhelt kereszténység ellen tiltakoznak. Ezer esztendő után is pogányos feketeséggel. Mert feketék és bálványhatásúak ezek a fejfák. Azaz: bálványok maguk is. Tölgyfából faragott, régen állatvérben pácolt, időtlen fejfák – parasztoké!

Ezt azért hangsúlyozom, mert ugyanebben a temetőben nyugszik néhány Kölcsey-családtag is. Köztük a legnagyobb: Kölcsey Ferenc is. És az ő síremlékeik mások. Az egyik Kölcsey-sarjé mivelhogy öngyilkos lett – kettébe tört hengeres márványoszlop. A himnuszunkat íróé viszont egész építmény. Négy klasszikus oszlop, félkörívekkel összekötve, lent urna és lant. A múlt századi nemzeti klasszicizmus magasztos kellékei.

Képekről külön-külön ismertem én az ő síremlékét, és ismertem a pogány eredetű fejfákat is. Szépen elfértek egymás mellett a tudatomban. De az első szembesítés alkalmával, ott a helyszínen, valóságosan fölkavartak. Micsoda távolság a két világ között! Micsoda hasadék! Láttukon nemcsak a nemzet nagy embere és a névtelenek közti távolságot kellett benyargalnom, nemcsak a nemesség és a jobbágyság közt húzódó komor szakadékot, de a léleknek, az ösztönöknek, a kultúrának olyan vidékeit, ahol az egy hazában élők, az egy nyelvet beszélők nem értik meg egymást, mert ugyanazok a szavak mást jelentenek; a sóhajok és óhajok másutt raknak fészket.

A síremléket összehasonlítva nem a történelem, nem a reformkori megosztott társadalom élete rajzolódott élesen elém, hanem furcsa módon a nyelvé. Azé a nyelvé, pontosabban „nyelveké”, melyeken a temető lakói beszéltek valamikor. Eszembe jutott Kölcsey híres verse, a Huszt:

 

Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;   Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott   Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.

 

A vers – idomát, klasszikus borongását és erejét tekintve – tökéletes mása volt a síremléknek. Fennkölt idegenség a közeli bodzabokrok habzásában. Egy darab Görögország vagy még inkább egy morzsányi római birodalom a Tiszaháton.

Ezt persze nem minősítésként éreztem, s főként nem rosszallóan. Ha valami szokatlan érzés aláhegedült mégis a képzeletemnek, ezt nem bújtogathatta más, mint az a szerencsétlen abszurditás, hogy a Husztot író lángelme közvetlen szomszédjai, a szatmárcsekei jobbágyok, ilyesmi nyelvet beszéltek:

 

Lassan járj, lassan járj én jegybéli mátkám, már arany koszorúm félig vérben úszik.

 

Az árnyékok egyik udvarból áthúzódtak a másikba. A tyúkok átrepültek, a kutyák átugattak. De az ösztönöket mozgató erők nem szomszédoltak. Mert lám, ha az oszlopos síremlék azonos a Kölcsey-verssel és a népballadából kiemelt négy sor pedig a parasztfejfák „stílusával”, a napnál is világosabb, hogy a két stílus, a két kultúra messzire élt egymástól. A magát büszke magyarnak valló Kölcsey – ki lényét keletinek, műveltségét nyugatinak mondja – az eszével pontosan tudja, hogy a „való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni”, de ezt a tudását a legjobb szándék ellenére sem szolgálja az ösztön.

Egyetlen ember ízlésvilágáról van-e szó ebben az esetben?

A temetőben állva épp azt értettem meg, hogy ez a nyelvi hasadás, másféleség, elkülönülés mennyire történelmi következmény. A nemzet szellemét Kölcsey képviseli. A műveltség és az európaiság az ő nyelvén szólal meg korszerűen, de bensőségesség híján. Ez a bensőségesség viszont – ezúttal kegyetlen bensőségesség – európai kiterjedés nélkül – a ballada rostjaiból árad.

 

már arany koszorúm félig vérben úszik

 

Mennyivel maibb s mindenkoribb ez a nyelv Kölcsey klasszikus-romantikus nyelvénél! Mennyivel ősibb és modernebb! Akár Nagy László is leírhatta volna. De odaillik az Ómagyar Mária-siralom sorai közé is. Magyarán szólva: a Kölcseyk zsenialitása gyakorta olyan kultúra talaján hajtott ki, amelyből a hazai ízeket megadó sók hiányoztak.

Hogy a nemzetinek és a népinek ez a kettősége mennyire kitapintható egész kultúránkban, legérzékletesebben tán Petőfinél lehet tetten érni. Épp nála, aki mindent elkövetett, hogy ez a kettősség szintézisbe kerüljön. Két, egymás mellett született verséből idézek. 1847. július 9-én írja Szerencsen Panyó Panni című versét.

 

Panyó Panni híres nevem, Pirulva kén’ említenem, De lekopott rólam régen Piros kendőm, a szemérem. Ilyen magamfajtájának Se országa, se hazája, Vagyok a csárdák lakosa, Keblem betyárok vánkosa. – – – – – – – – – – – – – – Hejh, sok derék ifjú legény, Ki nyakamon függött szegény, Ott függ most az akasztófán, Ördög négyágú villáján.

 

Két nap múlva, 1847. július 11-én Széphalmon jár, s Kazinczy megroskadt parazsára fúj rá. Az elhanyagolt Széphalom versre sarkallja:

 

Te, a nemzet-hálátlanság Égbekiáltó némasága, A nemzet-szégyen Káin bélyege, Oh, Széphalom! Azért kellett-e csak Hozzád zarándokolnom, Hogy egy hajtásra oly hosszút igyam A keserűség poharából… – – – – – – – – – – – – – – – – – Itt nyugszik ő Vad fák és vad füvek körében, Fölötte hófehér szobor… Miért fehér? miért nem fekete? Vegyétek el s tűzzétek föl helyébe Sötét sorsának zászlaját!

 

Nemcsak a két vers témája, ritmusa, nyelve különbözik egymástól, de a forrásvidékük is. Az előbbi az új stílusú népdalokkal s betyárballadákkal rokon, a Kazinczyt idéző vers pedig a klasszikus görögös-latinos ódákkal.

Ugyanennek a repedésnek a mentén hátrálva, Csokonai költészetében is kitapogathatjuk a kétféle eredetet. Például a népköltészet hatását:

 

Estve jön a parancsolat Viola-szín pecsét alatt. Egy szép tavaszi éjszakán Zörgettek Jancsim ablakán…

 

S a másikra:

 

Ki az, ki kertté téteti a mezőt S termő mezővé a sivatag kopárt? Kit Tritonok kürtje s Tihannak Rijjadozó hajadonja hirdet?

 

Hogy ilyen, anatómiát semmibe vevő vakmerőséggel próbálok szétválasztani egymástól két összefonódott ideget, nem a tétel valódiságát, legföljebb módszerem alkalmasságát kérdőjelezheti meg.

 

*

 

De talán azt se véglegesen, mert ha kultúránk kettősségének a gondja csak a fellegjáróknak okozna fejtörést, hogyan történhetett meg, hogy az utolsó kétszáz év magyar történelmének minden korszakos mozdulása – reformista vagy forradalmi megéledése – közvetlenül is kapcsolatban van a népköltészettel, a népnyelvvel, egyáltalán magával a népi kultúrával?

A XVIII. század végén a magyar fölvilágosodással kezdődött el nyíltan ez a különös, elgondolkodtató viszony. A nemzeti nyelv, a nemzeti irodalom s tágasabban: a nemzeti önállósulás irányába mozduló erők röpítő hátszelet kapnak a „daloló falusi leányok és jámbor puttonosok” énekeitől. Elég megemlíteni a neveket: Virág Benedektől Kazinczyn át Fazekas Mihályig, Csokonaiig, Berzsenyiig, rögtön kiderül, hogy a népköltészet ügyét ugyanazok tekintik életbevágónak, akik a nyelv és a nemzeti irodalom legrangosabb képviselői is.

S ez után az első ráébredés után alig múlik el harminc-negyven esztendő, máris ott van a második történelmi pillanat: a szabadságharcot megelőző forradalmasodó időszak. Petőfi politikai radikalizmusa ugyanúgy elképzelhetetlen a népköltészet hatása nélkül, mint a francia forradalom eszméi nélkül. Mintha igazi európaiság Magyarországon nem is létezhetne e kettő ötvözete nélkül. Ezt bizonyítja harmadik s negyedik újjászületési vágyunk Bartókkal s József Attilával, később az ötödik, a fényes szellők ifjúságával.

Nem szeretném kizárólagossá és egyedüli mércévé avatni az európaiságnak és a népiségnek ezt a modelljét, se esztétikai, se politikai síkon, már csak azért se, mert a többi lehetséges modell nélkül ez se lehetne erős, de azon azért érdemes eltűnődni: az egyetemesség irányába és a magyarság önkifejezésének a legtisztább pillanatáig azok jutottak el, akik e két ágban szétnyíló, de egy törzsben folytatódó kultúránk szélsőséges pontjait kötötték össze „idegük húrjaival”.

 

*

 

Ha világosan látjuk is ezt, kérdés, hogy azt is világosan látjuk-e: mik lehetnek ennek a konok és ismétlődő visszahajolásnak az okai? Valamiféle szellemi honvágy? Az egyszerűség utáni nosztalgia? Az elemi dolgok szeretete? A kultúra egységesítésének a kényszere? Vagy az időről időre elfogyó hit és erő utánpótlásának az esélye egyedül itt dereng föl?

Kelet- és Közép-Európa szellemi és társadalmi életében mindegyik ok lehetséges, hiszen a mi durván tagolt társadalmi rendszereink sose tudták a teljesség modelljét megteremteni. A totalitás akarása mellől mindig hiányoztak a totális – egy nemzet, egy osztály, egy kultúra – teljes beérésének a föltételei. Egyedüli zártságot, ezen belül egyedüli teljességet csak a népi kultúra hozott létre. Az a népi kultúra, amely az ember történet előtti emlékezetét is őrizve – a barlangi korszaktól egészen napjainkig – a lét-változatoknak végsőkig lecsiszolt mintáit görgette tovább. A fejlődés európai természetű gondolatától távol esve, az állandóság makacs ismétlődését a legalapvetőbb emberi dolgokban: az élet és a halál, a szerelem és a munka, a vigasság és a háborúk, a bujdosás és a szegénység, a kitaszítottság és a hazaérkezés öröknek mondható dolgaiban. Aki hallott már holtat siratni, tudja, mire gondolok. Fejre kapcsolt kézzel együtt siratózni a többiekkel, vinni az ecetes vizet, mert biztosan lesznek majd, akik a fájdalomtól elájulnak. Persze azok is tudják, akik egy meghatározott szertartásrenden – rítuson – belül végigmulattak egy lakodalmat. Kultúra? Ha a fogalmat nem szakítom el magától a létezéstől, akkor az alapjait sokkal inkább ilyen közösségi megnyilvánulásokban találom, mint a műveltség csúcsteljesítményeiben.

Lépésről lépésre tárult föl előttem ennek a kultúrának a kereksége és mélysége. Még mindig megörültem, ha első sejtéseim igazolásául ilyen „szürrealisztikus” sorokra bukkantam a népdalokban:

 

Én felültem a világ vad lovára, de zabolát nem tettem a szájára…

 

vagy:

 

Majd elsirat az a madár, ki az ég alatt gyászba jár…

 

de már nem gyökereztem le a közelükben. Újabb és újabb rétegeit kezdtem csak úgy a magam kedvére átkutatni az elém kerülő anyagnak: milyen üzenetei lehetnek számunkra? S ámulva vettem észre olyan értékeket, melyek mellett eddig mindenki közönyösen elsétált. Hogy csak a legkirívóbb példával kezdjem: a műköltészetben időről időre halálos aggályok merülnek föl: mivégre is való a költészet? van-e célja, értelme, hatása? Egyáltalán: mivégre való a művészet maga? A népköltészetben sose botolhat bele az ember hasonló, görcsös tuskóba. Hogy mért születünk, mért halunk meg, s mért úgy élünk, ahogy élünk – ezek újra és újra föllobbanó kérdések. De hogy mire való a tánc, az ének, a zene, a játék, az soha! Úgy látszik, az embernek a barlangi időktől kezdve szüksége volt rájuk, mint a kezére, a lábára, a szemére, mint az ösztönére. Hozzátartoztak szinte már biológiailag is. Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy az ember a művészettel együtt született meg; hogy a homo sapiensnek nevezett lényben már ott derengtek mindazok az alapvető lélektani tulajdonságok, amelyek minőségileg vagy maibb szóval szerkezetileg semmiben sem különböznek a mi tulajdonságainktól. Claude Roy ezt írja A művészet szerelme című könyvében: „Embert egyetlen majom se rajzolt, de az ember első dolga az, hogy majmot – vagy rénszarvast vagy lovat – rajzoljon. Az ember zajtalanul lép a színre, de már teljesen emberien… A világ első művészete, az ősművészet a történelem legvédtelenebb emberének az alkotása.” S ha mindezt ismerve mégis fölvetődik a művészet értelmetlenségének a kérdése, a válság sose a művészet válsága, hanem az emberé.

Azt hiszem, nincs ennél a ténynél figyelmeztetőbb filozófia, sem elgondolkodtatóbb gongütés számunkra.

S az ilyen tűnődések inkább csak kitérők voltak. Fényűző kalandozások, hogy a népköltészettel kapcsolatos hétköznapibb megfigyeléseim is időtlenebb távlatba illeszkedhessenek bele.

Újraolvastam egyszer néhány nagy költő szerelmes verseit. Balassiét, Ronsard-ét, Csokonaiét, Puskinét, Adyét, Szabó Lőrincét, s furcsa volt látni, hogy az idő mennyire rajta hagyta nagy verseinken is egy-egy kor „érzelmi divatját”. Az udvarlás koráramlatait. A szenvedélyek áramlásának irányát. Ami érthető is, hisz egy-egy század, mint tudjuk, többféle szerelemfölfogást is ismert. A tizennyolcadik század egyszer a természetet erotizálta, a méhek és a tulipánkelyhek rokokós nászával idézve meg az emberekét; másszor a sírok és az éjszakák hangulatát szabadította rá a szerelemre. A tizenkilencedik század pedig a byroni világfájdalmat s lázadást. Majd nem is olyan sokára a baudelaire-i ellentétes érzelmek idegtornádóját. Aztán elhangzik a rimbaud-i jelszó: föl kell találnunk újra a szerelmet! És jönnek a modernek, akik a maguk módján újra föltalálják: Verlaine és Ady, Apollinaire és Majakovszkij, Éluard és József Attila. Bármilyen meghökkentő és mulatságos: a kivillanó bokáktól a kivillanó combokig két évszázadnyi idő telik el Európában. Az elpihegett sóhajtásoktól József Attila Ódájának merész biológiai, testi realizmusáig több világomlás. S amikor a nagy költők újraolvasott verseit összehasonlítottam – természetesen nem minősítő szándékkal – a népköltészet szerelmes verseivel, azt tapasztaltam, hogy a népköltészet százezerszámra kisarjadt szerelmes verseiből hiányzik mindenfajta kordivat, gesztus, fölöltöztetett életérzés. Hiányoznak a filozófiák nagy beborulásai és napsütései. A történelem és az egyéniség fölismerhető címere. A részleteket is mozgósító szenvedélyek. Viszont izgalmas kárpótlásul minden elképzelhető és minden lehetséges szerelmi érzés hangot kap bennük. Az emberi kapcsolatok elősorolhatatlan sok változata.

Ahogy a műköltészetben: a népköltészetben is két főszólam hangzik föl leggyakrabban: a szerelmet magasztaló vagy elsirató-elátkozó dalok szólama. A hagyományos boldogságra vagy boldogtalanságra fölfűzhető érzelem:

 

Páros vadgalamb rászállott a buzára. Én azelőtt rá se néztem a lányra, De mióta a vadgalamb rászállott, Rózsám ölében nyugodalmat találok.

 

vagy:

 

Fölszántatom a buzai nagy utcát, vetek belé piros pünkösdirózsát. Én beoltom magamat piros rózsának, aki szeret, szakasszon le magának.

 

Aztán a kitárulkozásra jönnek a nagy elborulások:

 

Ez az utca bánat utca, bánat-kővel van kirakva. Azt az én rózsám rakatta, hogy én járjak sírva rajta.

 

De az öröm, az elragadtatás, a hűség és a hűtlenség ismerős érzelmei mellett olyan érzelmek is kihajtanak, melyekhez hasonlóak ritkán borulnak virágba a műköltészetben.

 

Megette a tyúk a meggyet, ketten szeretünk mi egyet. Jaj, Istenem milyen furcsa, mikor ketten megyünk oda.

vagy:

 

Megüzentem a babámnak, ne örüljön rabságimnak, mert ha rabságimnak örül, kést verek a szíve körül.

 

Ilyen betyáros, nyers hang az európai költészet utolsó két évszázadában nemigen csattant föl sehol. Az alábbiakhoz hasonlót is csak a nagy szókimondónál: Villonnál találhatunk. Az ő Vastag Margot-s hangjára gondolhat bárki, aki ilyeneket hall:

 

Van szeretőm, de nem tetszik, most is az ágy alatt fekszik, Olyan mint a szitakéreg, majd kisöpröm, ha ráérek. Üssön meg babám, a ménkű, akkora, mint egy malomkű, Halálodat nem kívánom, de ha megüt, azt se bánom.

 

A sikamlós, pajzán középkori francia fabliau-kat irigykedve olvasom mindig. Hova tűnt el a mi múlt időnkből a nevetés, a nevetés lázadása? Hova tűnt az a csiklandós, fűszeres hang, amely az egyház komor tilalmaival szembeúszva, gátlástalan szerelemeskedésekről mer beszélni? A legmerészebb szavú költőink, íróink is elmaradnak attól a vérmes, játékos, huncut és dévaj tűzijátéktól, amit a népköltészet rendez. A táncszók s a lakodalmas csujjogatások olyan oldalunkról mutatnak meg bennünket, amelyet eddig minden írásos műfaj kikerült.

 

Násznagyuram, tegye meg, borzas tyukom vegye meg, tíz csók annak az ára, este jöhet utána. Jámbor a kis borzoska, násznagyur megfoghassa. * A menyasszony irul-pirul, lába közé szorult a nyúl. A nyúlnak az angyalát, hova dugta az orrát. * Kicsi nyúl, házi nyúl, még a pap is odanyúl. Oda biza ne nyuljon, hogy a körme lehulljon.

 

Mintha a társadalmi hierarchiával párhuzamosan érvényesült volna egy ízlésbeli, szellemi hierarchia is! Pedig ha a népnyelv mindenkor képes volt új vérrel fölfrissíteni a nemzeti nyelvet, az alacsonyabban élők derűje ugyanúgy képes lehetett volna földúsítani a „nemzet szellemét”. Sajnos, a hatást csak elszórt nyomokban fedezheti föl az ember: Csokonainál, Petőfinél, Aranynál.

De hadd folytassam meglepődéseimet.

Ady Elbocsátó szép üzeneténél nemcsak nagyobb arányú, de kíméletlenebb szavú szerelmes verse is alig van a világirodalomnak. Mellbeverő újdonsága az, hogy szinte szerelmesen sodró élvezetet talál a szakítás bevallásában.

 

Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak, S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr palástját.

 

Bátorság kellett ehhez? Az is. De Ady személyes bátorságán túl a modern költészet fokról fokra kiharcolt gátlástalanságára is szükség volt, hogy a vers megíródhassék.

A népköltészetben az efféle bátorság mintha nem is bátorság volna. Nem faldöntés, nem ablakbezúzás, nem az érvényben lévő szabályok félresöprése, hanem a léttel közvetlenebbül érintkezők elemibb élménye. Párosával idézhetném azokat a dalszövegeket, amelyek a szókimondás adys pőreségével, üvegszilánkos karcosságával jóval megelőzik Adyt. Általánosabb érvénnyel szólva: a modern kor szerelmi szabadelvűségét.

 

Régi babám, törjön ki a nyavalya, Este, mikor lefekszel az ágyadba! Addig törjön, amíg jutok eszedbe. Én is voltam szeretője nekije. Régi babám, a két szemed szökjön ki, hogy ne lássál más ajtóján benyitni…

 

S ha valakit nem győztek volna meg az elemi lét-élmények példái, a sok közül hadd írjak ide egy utolsót:

 

Édes rózsám, vigy el veled, édes rózsám, vigy el veled! Elvinnélek, de nem lehet, mert a szívem nem jól szeret. Mégis attól elvinnélek, mégis attól elvinnélek, de az utak meghosszadtak, s a vizek is megáradtak.

 

Mi ez, ha nem az a kristályosan szemünkbe szikrázó pokol, melyet a modern lélektan ambivalenciának nevez? Magyarul: az ellentétes érzelmek egyidejű jelenlétének, gyötrelmes csapdájának, amit árnyaltan, kidolgozva, sorssá növelve csak a modern regény, a modern dráma és a huszadik század második felének a filmművészete tudott hitelesen megmutatni?

Nem túlhajtott szövegmagyarázat-e ez? Nem mórickás okfejtés-e, amely mindent egy képzet körül csoportosítana legszívesebben?

Inkább késő igazságszolgáltatásról és helyzettisztázásról beszélhetnénk. Arról a nagyon egyszerű tényről, hogy a népköltészetnek vannak olyan hajtásai, amelyek a műköltészetben sose hajtottak ki, vagy ha mégis, csak jóval később. Itt van például a magyar dráma és líra kérdése: hét évszázados költészetünk óriási tölgyfa, ezzel szemben drámairodalmunk éppen hogy kilevelesedő csihatag. A megcsontosodott válasz erre a kérdésre általában az volt, hogy azért nincsenek drámáink, mert mi inkább lírai alkatú nép vagyunk. Na és a népballadáink! A görög tragédiákra emlékeztető népballadáink azok tán nem magyarok? A kíméletlenségüket kimunkáló ösztön is vándormotívum? Meg a nyelv is? Egyáltalán nem tartom például véletlennek, hogy új stílusú betyárballadáink a társadalmi igazság kimondásában előtte jártak még Petőfinek is. Azért nem tartom annak, mert az Angyal Bandik, a Zöld Marcik, sorsukból fakadóan, elébb elkezdtek a „nép nevében” cselekedni, mint a jobbágyság eltörléséért küzdő negyvennyolcasok. De ezt az előbbre tartást mégse nevezné az ember forradalmibb fürgeségnek, legföljebb helyzeti előnynek. Ami nemcsak társadalmi, de esztétikai és etikai „előnyt” is jelenthet.

 

*

 

Most látom csak, hogy egy gondolat logikája milyen követelődző lehet. Minél több irodalmi és esztétikai kötődés rejtélye tisztázódott előttem a műköltészet és a népköltészet, az úgynevezett magas művészet és a népművészet között, annál makacsabbul kezdett izgatni, hogy művelődésünk napi gyakorlatában lehet-e valamilyen szerepe a népkultúrának? A földolgozott népdal mintájára földolgozhatjuk-e a közművelődés számára mindazt, amit a népi kultúra kéretlenül is fölkínál?

Tájékozatlan voltam, és tanácstalan. Csupán egyetlen gondolat homályos vigasza csapongott körülöttem: a nemzet történelmét úgy-ahogy ismergetjük. Romboljuk, újraépítjük, marakodunk rajta, egyszóval életünk részévé igyekszünk avatni. De egy olyan országban, ahol nemzet és nép között geológiai sebként üszkösödő szakadék húzódott, elég-e, ha csak a nemzet történetét faggatjuk? Elég-e, ha csak azt kutatjuk, mit gondolt a magyarságról Metternich vagy Széchenyi, de nem tudjuk, hogy milyen lélek füstölgött a parasztházakban vagy a Rózsa Sándorokat bujató tanyák és nádasok világában? Végül is Magyarországon történelmi osztály, a parasztságon kívül, csak a történelmi osztályok egy-egy kivételes áldozatokra képes családjában maradt fenn. És mivel a parasztságnak, ennek az egyetlen történelmi osztálynak nincs könyvekben megírt történelme: egyedül hiteles történelme a kultúrája lehet. A dalaiban, a meséiben, a nyelvében, a szokásaiban megőrzött élet, amely nélkül sose készülhet el a múltunk.

Igen ám, de mit kezdhet az ember egy ilyen kőtáblával? Megírtam két-három hosszabb tanulmányt abban reménykedve, hogy majd megmozgatják az értelmiségiek lelkiismeretét és a képzeletét, de csak néhány kritikus és néprajzos figyelt föl rájuk.

Ez a szerény visszhang döntette el velem, hogy nem elegendő elméletileg tisztázni: hogyan áll népi kultúránk helyzete, de a gyakorlatban is meg kell ismernem érvényességének vagy étvénytelenségének a fokozatait.

Előszörre néptánccsoportjaink műsorait néztem végig. Avatatlanul, pusztán az ösztöneimre hagyatkozva. Olyasmi élménnyel távoztam ezekről az előadásokról, mintha nyersvászonba illő varrást finom patyolat gyolcsba hímeztek volna a szemem láttára. A táncoktól átmelegedtem mindig, de utána hamarosan le is hangolódtam. A tánc gyakran nemcsak tánc volt, hanem egy népies elbeszélés is: a legény csalódott a lányban, aztán fölcsapott katonának. Búcsúzásként eljárta a maga táncát, majd pedig a többi verbuválttal a verbunkost.

Ami enyhe gúnynak érződhet a szavaimban, nagyon sok táncköltemény legkisebb közös többszöröse volt a valóságban. Az Állami Népi Együttes kifényesített, sziporkázó műsorai is inkább csak kedvet ébresztettek a néptáncok iránt, mintsem hogy kielégítették volna ezt a kedvet. Pedig ördöngős képességű táncosok forgatták a kanászbotot a színpadon, suhogtatták a fokosaikat. Martin György súgva elmondott félmondataiból, kikezdhetetlen szakértelmét körülhurkoló mosolyából kezdtem megérteni, hogy a táncokban a színpad törvénye lett a nagyobb, nem a léleké.

A rádió népdalt és népzenét sugárzó műsorai még ennél is jobban lehangoltak. Rettenesen zavart, hogy a huszadik század tarka, ömlesztett, nemest és hitványt egyformán magába nyelő kultúrájával szemben nem vállalja azt, amit neki kellene leginkább vállalnia: a hazában élő és a határokon kívüli magyarság szellemi és lelki összekapcsolását. Ha másként nem, hát a zene kapcsával.

Sajnos azonban a rádió vegyesen őrölt lisztet és korpát: eredeti népdalt, eredeti népzenét, ócska műdalt és magyarnótát ömlesztve. S nemhogy mentegetőzött volna a keverés miatt, még kérkedett is vele. „Azért vegyítünk népdalt és nótát egy műsorban, hogy aki a népdaltól mint idejétmúlt paraszti daltól idegenkedik, a nótával együtt hallgatva megkedvelhesse.” De ha tiszta népdalműsorokat állított is össze, a műsorokban többnyire földolgozott népdalokat sugárzott. S még örülhetett az ember, ha földolgozások visszafogottak és szemérmesek voltak, mert az ötvenes évek elején népzenészekre átkeresztelt cigányzenészeink olyan magyarnótás hevületet adtak hozzá a népdalokhoz is, hogy a „kedves hallgató” nemigen sejdíthette meg: mit is akar megszerettetni vele a rádió.

Kezdetben mindezt, akár a táncokat, a pálya széléről figyeltem csak zsörtölődve. Mintha nem is Bartók és Kodály országában élnénk! Mintha zenei dinoszauruszok lettek volna, akiket ősleletként lehet már csak csodálni!

Talán fönn sem akadok ezen a tőlem messze hajlongó tüskefán, ha az előző években nem foglalkozom annyit a modern művészetek és a népművészetek izgalmas, fűtött, korszerű kapcsolatával. De hát nem abszurd-e, hogy a huszadik század néhány szellemalakító lángelméjének épp az eredeti kell: a stílus szerint is eredeti népdal, a rádiónak viszont nem. Egy énekesnő ismerősöm fölhívta a figyelmemet az üzletre: több földolgozás, több pénz a közreműködőknek! És ugye a cigányzenészeink se maradhatnak munka nélkül.

Isten ments, hogy úgy maradjanak, de ezt a gondot úgy kellene megoldani a rádiónak, hogy a népdal ügye se kormozódjon, mert ha egy nagyobb értéket egy kisebb értéknek szolgáltatunk ki, diktatórikus helyzet áll elő. Elkezdődik a zsarolás, és már nem az igazi ügyet, hanem a zsarolók és a zsarolhatók ügyét kell előbb tisztába tenni.

Ilyen értelmű, rádiót vizsgáztató cikket írtam a Népszabadságban, s a cikk megjelenése utáni napokban magyarnóta-ellenes terrorlegénynek nevezett el egy magyarnóta-rajongó, de névtelen levélíró.

 

*

 

A Don Quijote-i kardot minden bizonnyal kiejtettem volna a kezemből egy idő után, ha nem történik meg velem életem legfontosabb eseménye: késői, de annál megrázóbb fölvilágosodásom.

Ezerkilencszázhatvannyolcban a Dózsa-filmünk helyszínkeresése közben Erdély legtöbb zegét-zugát, a legeldugottabbakat is bebarangoltam. Csíkot, Háromszéket, Gyimest, Gyergyót, a Mezőséget. S egyik ütés után ért a másik: hogyan múlhatott el harmincnyolc év az életemből, hogy én ezeknek a tájaknak az életéről, sorsáról, kultúrájáról csakis tegnapi szavakat hallottam; avuló és fáradékony szavakat, de mait egyáltalán nem. Jártam ugyan már egyszer Erdélyben ötvennégy nyarán Bölöni Györggyel és Móricz Virággal, de az az út végül is olyan volt, mint a futózápor: gyorsan megeredt, és hamar fölszáradt. Mindenféle ideológiával agyonnyomorított fejemben jóformán csak az Ady-emlékhelyek maradtak meg: a sártenger közepéből kifehéredő érmindszenti szülőház, a csucsai kastély, a Kalota folyó, melyen pompás magyarok mentek át templomból jövet. De tizennégy évvel később, mint aki tetszhalálból ébred, romok és hazugságok porával betakarva, egy elveszettnek hitt világ levegőjét kezdtem belélegezni egyszeriben. Nyomorúságra ébredtem és örömre. Irtózatra és konokságra. Medvebújtató erdőket jártam be, de a bejárt utakon itt is, ott is a gyávaság és az árulás kifehéredett csontvázain lépkedtem át. Megtörtént velem a csoda: amitől az első rádöbbenés után halnom kellett volna, attól újultam és erősödtem. Szavak, mondatok sebeztek meg, amiket szerelmesen hallgattam végig. Dalokat napokon, éjszakákon át, ismeretleneket, de a hiányuknak ott kellett élnie bennem, mert első hallásra belém fészkelték magukat. Mintha gyerekkoromat kaptam volna vissza felnőtt fejjel egy földi Isten akaratából; igazibb hazámat a sorstól, hiszen a küszöbök, melyeken átléptem, a köszönések, melyekkel megtiszteltek, ismerősök voltak. Ismerős volt a kenyér íze, a pálinka íze, a húslevesé. A dévajkodások fölött rokon szemvillanások jelezték: rúgjon meg bennünket az Isten lova, és bolondozzunk csak, mert ha nem bolondozunk, megbolondulunk. A sarat fakasztó mezőségi faluk azzal fogadtak, amit Zámoly réges-rég megtagadott tőlem. S mint aki a töredékesen tanult anyanyelvét a szüleinél is ízesebben beszélő rokonaitól újra tanulja, mohón tanultam én is mindent: igéket, sóhajtásokat, gyöngynek fölfűzhető káromkodást, melyben a keresztyénség előtti hit villogott inkább, mint az elvetemültség; köszöntőket, csujjogatókat, népdalokat. Nosztalgia – hallottam megszólalni magamban a sanda hangot. Romantika – hallottam az előbbi megerősítését a hátam mögül. De hiába pitypalattyolt fölöttem, mögöttem nagy magasságban bármilyen fölény, képtelen voltam hátat fordítani ennek a romantikának. Talán még akkor is képtelen lettem volna, ha csupán egy épebben maradt paraszti világ kultúrájától szédülök meg, de réginek mondható nyelvet és népdalt én úgy tanultam Gyergyóban, Kalotaszegen, Gyimesben, hogy közben nagyon is mai, nagyon is jelenkori igazságok vallatólámpája világított az arcomba. Úgy tanultam, hogy ami panaszként és megformálhatatlan keserűségként ott hánykolódott az éneklők idegeiben, azt a dalok minden tilalmon átlendülve kibeszélték. Ártatlan határsértőkké váltak, mert egy összezsugorított, ketreces létben a határtalanságot vállalták: a teljes emberi kitárulkozásokat.

 

Vágják a kerek erdő alját, viszik a székely katonát, kit fölfelé, kit lefelé, egyet se hazája felé.

 

Végigülhettem volna ötszáz történelemórát; szorosra font érvek hegymászókötelén fölkapaszkodhattam volna a legigazabb gondolat csúcsára is, a népdalok hullása és emelkedése nélkül sose értettem volna meg olyan véglegesen, hogy a magyarság miért veszítette el Erdélyt, és az elveszített Erdély hogyan maradt meg mégis eszmének, szerelemnek.

Az önálló erdélyi fejedelemség nemcsak ragyogó teljesítménye volt a magyarságnak, hanem olyan erkölcsi kényszere is, amelybe előbb-utóbb csak beleroppanni lehetett. A résznek vállalnia az egész föladatát? A tündöklésekből ideig-óráig még futja, de a fölismert, komor szerep aztán már csak egy-egy nagy lélekben lobog tovább. Véletlen lehet-e, hogy Wesselényi Miklós, Kemény Zsigmond és Ady erdélyiek? Véletlen lehet-e, hogy ők a magyarság legillúziótlanabb lángelméi, akik a rogyadozó égboltot fölnyújtott kezükkel tudták mégis fölöttünk tartani? Nagyságukban Erdély aranykorát őrzik az egész magyarság számára, megkínzottságukban viszont Erdély romlását – még testileg is. De mindaz, aminek ők a jelképei voltak, olyan messze füstölgött el attól az erdélyi magyarságtól, amelyet én fokról fokra megismertem, mintha semmi közük se lett volna egymáshoz. Gazdátlanabb, magárahagyatottabb népcsoportot – legalábbis Európában – aligha találna modern utazó, mint a történelmi Erdély hajótörött magyarjait. Úgy került kisebbségi sorsba, hogy a történelmi osztályok bűneiért is neki kellett lakolnia. Európa legnagyobb nemzetiségének nem a statisztikáját, hanem a szellemi, lelki, ideg-életi diagnózisát kellene elkészíteni ahhoz, hogy képet alkossunk sorsáról. Történelmi tudata múltba vesző, önképviseleti intézményei nincsenek. Néhány írójánál csak a neurózisa nagyobb. Létformája: az összehúzódás. Legszabadabbnak én az erdélyi magyarokat akkor éreztem, ha munkájukról beszéltek, vagy ha énekeltek.

Ha odaáti tapasztalataimról úgy írhatok tárgyilagos beszámolót, ahogy a lelkiismeretem sugallja – összehasonlításokkal, történelmi töprengésekkel –, egészen bizonyos, hogy a népdalok és az egész népi kultúra is, amelyet ott ismertem meg, járulékos elemként csapódnak csak hozzám. De mivel a közmegbeszélésre való igazságokat napi gyakorlati meggondolások miatt el kellett hallgatnom, vadul és kétségbeesve kapaszkodtam bele az egyetlen lehetőségbe, a népdalba s népzenébe, amely nem sért semmiféle status quót, mégis az egység tudatát építheti.

 

*

 

E kezdeti és ösztönös indulataimat végül is egy barátság fogta mederbe: ezerkilencszázhatvannyolcban megismerkedtem Kallós Zoltánnal. Ő is hallott már népköltészeti vonzalmaimról, sőt olvasta is ballada-tanulmányomat s a népdalok szürrealisztikus jellegéről szóló fejtegetéseimet, s a barátságunk máris közös szenvedélyre, közös érdeklődésre alapulhatott. Alkalmankint együtt vágtunk neki Gyimesnek, Moldvának, Kalotaszegnek vagy a Mezőségnek.

Ekkorra én már számos országát bekalandoztam a világnak: Grúziától Kubáig, Olaszországtól Jugoszláviáig, Csehországtól a Szovjetunióig. Volt tehát mihez hasonlítanom kirándulásainkat. Kuba – nőivel, Castrójával, Guevarájával, tengerével, néger táncosaival – szívdobogtató volt. Grúzia – világeleji hegyeivel, szőlőivel s barlangvárosait belengő honvédelmi megszállottságával – fenséges és lenyűgöző. Jugoszlávia partizánsírjai fölött mindig énekelt egy-egy madár. Rómában Giordano Bruno máglyatüze világított át bankházak, szállodák, múzeumok, eszpresszók és bazilikák testes kupolája között. Reklám reklámmal vetélkedett, s a modern világ találékonyságával s nagyarányú gesztusaival tökéletesen meghódított.

Gyimes például a maga zárt világával ellentéte volt minden előző élményemnek. Ellentéte? Vagy inkább ellenpontja? A világvárosok vad forgataga helyett itt a völgyeken végigguruló harmatot csodálhattam. A füves hegyeket, a füves, elkertelt udvarokat, ahol bárányok legeltek, és tyúkok kapirgáltak. Gauguinnek érezhettem volna magam, ha lettek volna bennem ilyen hajlamok. Nemcsak a zöld bársonnyal letakart táj, nemcsak az Európának háttal élő világ növeszthetett volna föl efféle romantikát, hanem az ott élők életformája: szabadosabb szerelmi szokásrendje, hiszen a legények még ma is guzsalyasba járnak a lányokhoz, továbbá népdalaik és boldogítóan izgató népzenéjük is. Mert a legjellegzetesebb gyimesi zenéhez: a hészához fogható zenét legföljebb csak afrika-belseji négerek közt lehetne manapság hallani. Olyannyira féktelen, vad, vérforraló, hogy az utóbbi időkben a hatóságok kénytelenek voltak a mulatságokban eltiltani, mert ahol az egyszál hegedű és gardon egymással is feszültségbe keveredve őrjöngeni kezdett, ott igen gyakran a halál is beállt a táncolók közé.

Kallós mellett lépkedve, még az ilyen egzotikus élmények is elveszítették regényességüket. Őt ugyanis érintetlenül hagyták az értelmiségi jelenség- és világmagyarázatok. Neki sose jutott eszébe, hogy Mezőség, Gyimes, vagy Moldva zughelyei a világnak, s ezért kell értük rajongani. Ellenkezőleg, ő csak azt tudta, hogy ezek a ligetesen magyarlakta vidékek olyan kultúrát őriztek meg elevenen, amely nélkül a modern világ elszomorítóan szegényebb lenne. Szegényebb maga a magyarság, függetlenül minden korszerű vagy divatos gondolattól. Hányszor ültem vele együtt – megrendülve vagy meghatódva – egy-egy énekesnél, amikor azt éreztem: nincs érvényesebb világ az emberi szenvedésnél, a jó örömöknél, vígságnál, gyásznál; nincs korszerűbb élmény, mint amiben egy másik ember észrevétlenül osztozkodhat, mert a többi csak díszlet meg kellék, égig építhető habostorta. Hogy tudomásul kell vennünk azt is, ami túl van az időn, túl van a történelmen. A barátját megölő széki legény balladáját én semmivel se éreztem távolabbinak, mint Radnóti háborús eclogáit, melyben a költőket is megölik. Így aztán mindaz, amit az előző években a modern költészet és népköltészet párhuzamos értelmezése során elvileg leszűrtem, Kallós oldalán minden érzékemmel megragadható személyes élményemmé vált.

Talán szerencsém volt, hogy Kallós nem az akadémiák irányából indult el népdalt, népzenét, imádságot, balladát, csujjogatót gyűjteni, hanem belső sugallatára hallgatva. Megbízatás és támogatás nélkül.

A legtöbb gyűjtő akarva-akaratlanul is szerepjátszásra kényszerül, vagy legalábbis illeszkedésre. Kallósnak erre nem volt szüksége soha. Ő, ha benyitott egy házba, otthon volt; otthon egy porig sújtott ember világában ugyanúgy, mint a lakodalmakon, temetéseken, disznótorok évődő, fölhangolt légkörében. Vele voltam akkor is, amikor első adatközlőjét meglátogatta. A harminc év alatt gyerek-kicsinységre összeaszott, vaksi, árva öregasszony szinte a haldoklásból könyökölt föl Kallós hangjára. Nem pislákolt benne több élet, mint egy kővel ledobott fecskében, de úgy megörült a látogatásnak, hogy mosolyogni és énekelni kezdett. Talán elég lett volna megköszönni az éneket, és elbúcsúzni. Kallós azonban az ágy szélére ült, és viszonzásul ő is énekelt. Azt a régi-régi balladát énekelte, amelyet az asszonytól tanult még diákkorában. Hála volt ez? Vagy már az asszony elsiratása? Vagy az egyedüli lehetséges nyelv, amelyen egy haldoklóval még szót lehet váltani?

Máig se tudom.

Azt viszont tudom, hogy Kallós legfontosabb eszköze sosem a balladákat rögzítő magnetofonja volt, hanem az ilyen természetű hűsége. Kapcsolata a mezőségiekkel, moldvaiakkal, gyimesiekkel, kapcsolata a néppel, történelemmel, hagyománnyal – úgy, ahogy ezeket a fogalmakat Csokonai, Petőfi, Bartók és Kodály értelmezte. Forrást fakasztani ezért is tudott olyan helyeken, ahonnét mások cserepes szájjal elvonultak.

Rendhagyó volta azonban még ezzel sem meríthető ki. Úton-útfélen láttam, hogy őt nemcsak a népdal érdekli: szöveg és zene, hanem a tánc is. Nemcsak a ballada: épebb és töredékesebb változatai, hanem a balladák halottaira ráadott ingek is. A szellemi néprajz mellett a tárgyi néprajz is: szőttesek, varrottasok, festett edények, párnák, pokrócok, fafaragások. Vagyis nemcsak a részletek, hanem az egész. A szakszerű szétszedhetőség helyett az összerakhatóság esélye. Hogy ami tökéletes egység volt valaha, és ha darabjaira hullt is, álljon össze előttünk újra, mert csak így tudjuk az életünkbe visszaforrasztani.

Ő ennek a gondolatnak a gyakorló mestere is lett. Énekelni, táncolni, sőt még varrni is úgy tud, mint az adatközlői. Szerencsére a sorsa is a kezére játszott ebben. Kezdetben Kallós nem ismerte a kottát. Lejegyezni így csak a szövegeket tudta. A dallamot külön meg kellett tanulnia. Ez a kezdeti kényszer harminc év alatt lenyűgöző képességgé alakult át benne: kötetekre menő szövegeket szívott magába, és természetesen megszámlálhatatlanul sok dallamot is.

A kivételes képességű gyűjtőből így lett nagy hatású közvetítő is. Persze, ha Kallós valamilyen intézmény munkatársa, mondjuk, bármelyik folklórintézeté, fölhalmozódó anyagának sose lehetett volna olyan árvízi természete, amilyen lett. Mert az intézmény magába nyelte volna az irdatlan mennyiségű anyagot, cédulázta, rendszerezte és hosszabb-rövidebb idő után kiadta volna. Hála a szegénylegény-sorsnak, a túlintézményesített világban a partizánkodás előnyeinek, Kallós szalagjai nem tekeredtek föl múzeumi tárcsákra. Boldog-boldogtalan meghallgathatta, átvehette, megtanulhatta őket.

A Magyarországon éledező népzenei és néptáncos reneszánsz Kallós mezőségi zenéitől, dalaitól a hetvenes évek elején olyan fölhajtóerőt kapott, amely lélektani, esztétikai áttételek révén mindmáig eleven erő maradt.

 

*

 

Ha visszagondolok most a hetvenes évek elejére, vonuló hátizsákokat látok, vonatozó lányokat, fiúkat Erdély-szerte. Kiszállnak Körösfőn, benéznek Farkaslakára, Korondra. Leugranak autóstoppal egy pusztakamarási lakodalomra, zenét gyűjtenek, fintorgás nélkül isznak a szájról szájra járó pálinkás üvegből, megrészegesznek, halálosan elrontják a gyomrukat, de azért összeölelőzve táncolnak, énekelnek a násznéppel együtt.

Volt ebben a megrendült, lázas futkosásban menekülés is. Regényes élet- és cselekvéspótlék az eseménytelen ifjúság kitapétázott mennyboltja alatt. De ami kezdetben még regényességből, divatból, Erdély-majmolásból fakadt, hamarosan komoly tanulságokba torkollt. A fiatalok jó részével kísértetiesen az történt meg, mint ami évekkel előbb velem. A táj, a népzene, a népszokások iránt érdeklődő középiskolások vagy egyetemisták a második percben már a homályból előugró történelem sziklafalának ütköztek neki. A kíváncsiság eszelősen csapott át lelkiismeret-furdalásba és politikába: lehet-e őszinte a népek közti barátság, ha a körükben élő nemzetiségi kisebbségekre összeszűkült szemmel néznek? Mit is jelent a nemzetközösség eszméje? Mit a politika és mit a szellemi határ? Kik is azok a székelyek és csángók? Milyen nyelven beszélnek, s hányan vannak? És egyáltalán milyen jövő várhat rájuk? Fölszívódnak, szétforgácsolódnak? Szívet és idegrendszert cserélnek? Vagy azt se igen kell, mert a civilizáció ragacsos légyfogójára röppenve anélkül is elveszítik századokon át megőrzött kultúrájukat?

Az újságokból kiszorult kérdések hol durva, hol törékeny gondolatokra szorítottak rengeteg beavatatlan fiatalt. S a gondolatok láncreakciója, villámgyors lebomlásban, újabb és újabb kérdésekkel bombázta az agyakat: mi történt a magyar történelemben, hogy modern Julianusként kell a „leszakadó testvéreinket” megkeresnünk? S nem nacionalizmus-e ez a fölkeresés? Nem korszerűtlen időtöltés-e a kisebbségek ügyével való bajlódás? Korszerűtlen? De hát lehet-e égetőbb ennél, amikor a világon körülbelül hatszáz millió ember él kisebbségi sorsban, miközben a huszadik század a demokrácia eszméjét és az emberi jogokét varrta zászlajára.

A feszültség, amely ezekből a tépelődésekből visszamaradt, nem oszladozott el nyomtalanul. Mohón kereste a cselekvés formáját. De eljutni csak a „virág-cselekvésig” jutott! A táncig, az énekig, a megpróbáltatásokkal járó erdélyi utakig, amelyek újabb feszültségeket halmoztak föl az idegekben és a tudatban.

 

*

 

A hazai politika, de hosszú ideig még a hazai szellemi élet egynémely csoportja is szürkehályogon át szemlélte ezeket a tüneteket. A népi kultúra és Erdély együttes megkondulása riasztó emlékeket ébresztett sokakban. Volt, akiben a Horthy-rendszer mindentvissza-politikáját, a nem-nem-soha s a Magyar Hiszekegy halálos pókcsípéseit, és volt, akiben a magyar szellem elugarosodásának a kezdetét. Íródott cikk A famozsártól a családfáig címmel, amely komoly, megfontolt cikknek látszott, igazi aggódásnak, de közben történelmietlen összemosása volt bizonyos levitézlett korszakoknak és a mienknek. Mert hol említett ez a cikk egyetlen olyan kétségbeesett gondolatot is, amelyhez százszorosan inkább hozzákötődött a népi kultúra ügye, mint a famozsárral üzletelők ügyéhez? Pattantott-e ki egyetlen olyan szikrát is, amely lelkiismeretet gyújt, mondjuk a tekintetben, hogy ha nincs gondolati elképzelésünk arról, mi legyen a határainkon kívül élő magyarok sorsával, legalább érzelmi válaszunk legyen egyelőre, hiszen a Gyimesben és a Budapesten énekelt népdal azonos lelkiségének a ténye nyilvánvaló, de a vele kapcsolatos gond még megoldatlan történelmi leckénk! De továbbmegyek: szólt-e ez a cikk s a hozzá hasonló cikkek szóltak-e arról, hogy önmagunk igazi keresése sose vezethet gyanút keltő elkülönülésekhez. Sőt! A hasonlókhoz való tiszta kötődést szolgálja. Önmagunk megtalálása után a társkeresést!

Kedvem lenne végigidézni azt a vezércikket, amely odáig ellovagolt a nyílt rágalmazásban, hogy a népi kultúra mai fölélesztői közül némelyek még a falusi budiajtókat is visszasóvárogják a népi kultúrához illő díszletek hitelessége miatt. Vissza az egész paraszti múltat: a napraforgószár-kerítéseket, a büdös kamraszagot.

Mi volt ez? Elfogultság? gyűlölet? avatatlan gőg? Vagy közönséges tudatlanság? Szigorúbb óráimban arra gondolok, hogy valamiféle „értelmiségi provincializmus”, gyökértelen igyekezet, amely európaiságra, fittyfenére hivatkozva egy penészes európaiság falait kapargatja. Tételezzük föl, hogy nekem a néger szobrok rendkívül tetszenek (mint ahogy tetszenek is). Ebből a rajongásomból még nem következik, hogy én magam is néger akarok lenni; hogy dobot akarok, fekete színt, oroszlánüvöltéses lelket, és úgy akarok bejárni a szerkesztőségbe, a Rádióba. És ha ez semmiképpen se következik a rajongásomból: a parasztkultúránk iránti vonzódásomból miféle logika alapján következhet, hogy én mindenáron paraszt akarok lenni? Tegnapba visszazuhanó és szotyolaszárat zörgető paraszt?

Mi ez, ha nem fölháborító vagy még inkább szánni való elvakultság? De hogy ne csak elvontan elmélkedjek erről a megkülönböztetésről, elmondok egy látszólag fakó történetkét.

Kallós révén nagyon sok erdélyi adatközlővel ismerkedtem össze. Zenészekkel, de főként énekesekkel. Néhánnyal közülük testi-lelki barátságba is keveredtem. A tegnapi „adatközlők” Etusok, Annák, Mártonok, Pisták lettek. Ők jöttek hozzám, én mentem hozzájuk, amíg hivatalos rendeletek ördögien ravasz okokra hivatkozva nem gördítettek annyi sziklát a találkozásaink elé.

Hetvennégyben így vendégeskedett nálam egyik szamosújvári férfi barátom, aki, széki születésű lévén, sokat énekelt Kallósnak is. Hosszú, fájdalmasan elnyúló énekeivel a mezőségi stílus utolsó mohikánjai közül való, aki egy levegővétellel úgy énekel el két sort, őrizve a stílus tízparancsolatát, hogy még a legboldogabb érzés is a fuldoklás élményével ér partot.

Sebő Ferenc megkért, hogy a Kassák Klub tagjainak mutassam be Csorba Jánost. Mondjak el róla, illetve az énekei révén mindent, amit akarok s tudok, utána pedig énekeltessem meg.

Örömmel vállalkoztam a szokatlan bevezetőre. És készültem is rá napokig Kodályból, Lajthából, Vargyasból, Kallósból, sőt még Martin György tánctanulmányaiból is, noha az én csűröm is tele volt tapasztalattal.

Kiültem Csorbával a dobogóra, és amit tudtam, s fontosnak éreztem, elmondtam. A hallgatók, akik délelőtt a Bauhausról, a jeltudományról, a genetikáról, esetleg a Blum-tézisekről tanultak, nyitott lélekkel hallgatták a bevezetőt és Csorba ismeretlen nótáit.

Volt az egésznek valamiféle szertartás-jellege is. De hát mért ne lehetett volna! Új ismeretet, új élményt kapott ott minden jelenlévő; olyat, amilyet középiskolai, főiskolai ének- és esztétikaórán vagy akár a rádió népzenei előadásaiban is csak elvétve kaphat. De néhány hét múlva a Népművelési Intézet egyik tanácskozásán egy közíró föláll, és elmondja, hogy milyen taszítóak azok a múltra emlékeztető paraszt-fölvezetések a dobogóra, amilyenre én is vállalkoztam a Kassák Klubban. Szabályszerű lelki kizsákmányolást emlegetett, valami olyasmit, hogy a jámbor erdélyi parasztból ott majmot csináltam.

Aki a tárgyilagos hangot hallotta, netán elképzelte a jelenetet is, elhitte, hogy ez az igazság. Csakhogy a „humanista” közírónak a legelemibb dolog nem jutott eszébe. A demokratának a demokrácia. Mert ha én Illyés, Bessenyei Ferenc, Majakovszkij vagy Veres Péter estje előtt mondok emelkedett bevezetőt, minden rendben van. Taps, kézrázás, vállveregetés. De ha egy névtelen paraszt előtt, aki ösztönös tudásával egy népet, egy kultúrát képvisel, az már erőltetett és bántó. Mintha kizárólag csak az európai szertartások léteznének! Az operák, a színházi esték, a hangversenytermek. És mintha ezeken lehetne csak gombnyomásra énekelni! Különféle mezekben, pénzért, világhírért, önmegvalósításért, közben persze szenvedélyből is. Mi lenne, ha az emberi méltóságot féltő közíró elhinné, hogy Csorba János ugyanattól a szenvedélytől hajtva énekelt, mint Dietrich Fischer-Dieskau a New York-i Metropolitanben?

 

*

 

Ideje lenne tehát Magyarországon is fölülvizsgálni: nem avult-e el a legutolsó időkig érvényben lévő egyetemesség-fogalmunk, amely – érthető okokból – számunkra is az európaiság fogalmával azonos.

Einstein relativitáselmélete nemcsak a fizikán belüli gondolkodást forradalmasította: átcsapott az élet más területeire is. A fennkölt és a közönséges dolgokhoz egyaránt odamondjuk vagy odagondoljuk a „minden relatív” sarktételt. A házastársi vitában ugyanolyan fontos szerepet kapott ez a tétel, mint a racionalista gondolkodás rendszeralkotó igyekezetében. Hogy még a kifinomodott kapitalizmus sem egyértelműen haladó, azt már nemcsak a tárgyilagos elmék hangoztatják, régóta elismerik a kapitalizmus konok hívei is. A „társadalmi relativitás” modellje természetesen érvényes a szocializmusra és más társadalmi képződményekre. A tudományos haladásba ojtott hit például a szemünk láttára kezdett el bágyadozni, viszonylagossá válni. Néznünk már nemcsak azt szabad, milyen csodákra késztette az embert a szabadon szárnyaló ipar, hanem azt is, milyen károkat okozott ugyanakkor. „A közlekedési eszközök technikai fejlődésének minden mozzanata – írja Toynbee – újabb győzelmet jelentett az olyan utazó számára, akit a ponttól pontig való lehető leggyorsabb eljutás értelmetlen célja vezet; és újabb vereséget a jóhiszemű utazó számára, aki úgy szeretné kitanulni a népek világát, mint az Odüsszeia szerzője szerint Odüsszeusz.”

A civilizációra kiterjesztett relativizmus korunkban vált egyetemes érvényűvé. Van, ahol már valóságként csattog és lélegzik, van ahol még csak lehetőségként, kísértetként.

Ezzel a gyakorlatias egyetemességgel párhuzamban – sőt orrhosszal meg is előzve – kialakult korunkban egy szellemibb természetű egyetemesség. Ez az, aminek a tudata nélkül ma már nem tudunk megítélni semmilyen értéket.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az európán kívüli emberiség – nemcsak térben, de időben is – szóhoz jutott, a történetiség századok óta elismert egyeduralma megszűnt. Pontosabban kitágult. Minden az egyetemes ember történelmének a részévé vált, ami egyáltalán a földön élő emberrel bárhol, bármikor megtörtént. A maja indiánok története ugyanúgy ott kavarog ebben az egyetemes történelemben, mint a hódító spanyoloké vagy a második világháború népeinek történelme.

Ezen az alapon vált minden művészi – illetve utólag annak nyilvánított – alkotás az egyetemes művészet részévé.

Ennek a folyamatnak a legbeszédesebb kifejezője Malraux Képzeletbeli Múzeuma, amely Európa kizárólagos képviselete helyett az egész világ képzeletét vállalja. Ezt írja Malraux: „A reneszánsz sok tekintetben a látható föltámadása volt. A Képzeletbeli Múzeum sok tekintetben a láthatatlan föltámadása.” Más helyütt pedig így folytatja: „A Képzeletbeli Múzeum az első pillanatban meglehetősen spengleri jellegű létesítménynek látszik. De csak az első pillanatban. Mert míg Spengler szerint minden kultúra halálra ítéltetett, a múzeum szerint minden nagy stílus metamorfózisra van ítélve. A Képzeletbeli Múzeum olyan korszakban gyűjti össze az egymásra következő vagy egymástól különböző civilizáció alkotásait, amikor a stílusokat már nem a »természet« interpretálásának tekintjük, hanem a világ jelenségeinek.”

Mindez nemcsak megállapítás, de figyelmeztetés is egyben. Nemrég Afrika még az oroszlánvadászok zavartalan paradicsoma volt. Most a politikai esélyek bozótzörgésű vadászterülete. Kihagyhatatlan földrész, amelynek ilyen vagy olyan alakulása az egész földet befolyásolhatja. De ugyanez érvényes Kínára, Indiára, Indonézia szigetvilágára, Dél-Amerikára. És ha ezek a földrészek, országok kikerülhetetlenné tudták magukat tenni a politikában, mért ne tennék azzá a kultúrában? Ami egyébként is kisebb ellenállásba ütközik, mivelhogy minden ember magában hordozza a „másik embert”, ezáltal az egész emberiséget. A magyar, a francia, a spanyol, a török, az orosz, a szerb ugyanúgy átélheti a japán zenét, a bantu négerekét, az indiait, mint fordítva. Az Én legmélyebbre szorult rétegeiben, ama sokat emlegetett ős-alapban, ott parázslik a vágy, hogy a sokrétegűség minden árnyalatát átélhessük. Mert ha a szellem mindig tapad is bizonyos megkülönböztető formákhoz, a más formákat öltő szellemet, mint az ember az embert, messziről fölismeri.

E mellé a gondolat mellé idekívánkozik egy adat is: a Földön élő emberiség nagyobb része még ma is a szájhagyományos kultúra: azaz a népi kultúra világán belül él. A statisztika nyelvén kifejezve: az emberiség kétharmada. Ha a statisztikai tényt nem menesztjük is a mennybe, goromba ízléstelenség volna lebecsülni. Már csak azért is mert számunkra közvetlenül is lelkesítő lehet: minél tüzetesebben megismerjük saját népi kultúránkat, annál nyitottabbak maradhatunk másokéhoz, mivel a népművészet – József Attila megfogalmazását kölcsönkérve –: „éppen annyira internacionális, mint amennyire történelmi tartozék.”

 

*

 

Feszültségteremtésre nemcsak egy jó drámának, de egy ország szellemi életének is szüksége van. A szembesítésekre és a szélsőségek megudvarlására. Mert ha Petőfi, mondjuk, csütörtökön a disznótorról ír verset, pénteken pedig Shakespeare teremtő isteni erejéről, nemcsak egy ifjú lélek tágasságát mérhetjük föl általa, hanem a két szélsőség közé bezúduló erőteret is. És ugyanezt kell gondolnunk Bartókról is, aki egyik héten bottal és hátizsákkal Gyergyóban kutyagol, a másik héten azonban már frakkban zongorázza Párizsban az Allegro barbarot.

Értelmiségi szóhasználattal az ilyesmit szoktuk elkeresztelni szintézisnek.

Nem állítom, hogy minden nemzet szellemi élete alakult a közelmúltban ilyen erőteljes végletek között. Az Ér és az Óceán, a külváros és a világegyetem, Ozora és Párizs, a parasztdal és az európai zene egysége és feszültsége – még Közép-Európában is – mintha miránk volna ennyire jellemző. A huszadik századi lengyelek, csehek, szerbek, horvátok, románok irodalma vagy képzőművészete – az egyetlen Brancusit kivéve – sokkal inkább nyugat-európai fogantatású. Életérzésben, formaalakításban, eszközhasználatban egyaránt. Az első világháború előtt és után kialakuló izmusok alaposabban átitatták és átalakították az ő szellemi életüket, mint a mienket.

Összefügg ez nyilván azzal is, hogy az említett népek gyarapították, illetve megteremtették országukat; hogy biztonságérzetük és önérzetük megnőtt. A nemzeti föllélegzés így európaibb illatok beszippantására csábíthatta őket.

Ami azonban az európai áramlatokhoz képest maradiságnak, peremjellegnek látszott, a kiteljesedő Bartókban, József Attilában, sőt a gondolat más övezeteit járó Németh Lászlóban is, a szintézisteremtés alapja lett. Bartók a disszonancia keserű tudatával megáldva és megátkozva egyszerre vállalta és egyszerre tagadta Európát. Meghasonlása termékeny meghasonlás volt, mert nem merült ki sem a civilizáció csetepatés tagadásában, sem a jövő hideg elvetésében, de a modern idők alá olyan múltat igyekezett összehordani, amely egy új civilizáció melegágya lehet. Németh Lászlóval szólva: a mindenkiben élő „közös emberi” múltat. Sajnálhatjuk, hogy József Attila nem írta meg Bartókról tervezett nagy tanulmányát. A fönnmaradt vázlatából azonban nem nehéz kibontani, hogy a bartóki művet fölépítő szellemi ösztönben-tudatban ő egy lehetséges világkép mítoszi méretű megalkotását látta. Nagy kozmikus és társadalmi törvények megnevezését: egy lehetséges modellt, mely arról ad példát, hogy a korunkra jellemző ellentmondásokat milyen erők mozgósításával lehet egyensúlyban tartani.

Az a tény, hogy mi a történelmi kényszereink következtében földközelben maradtunk, nemcsak veszteségekkel járt, de megóvott bennünket attól a harminc-negyven éve tartó ámokfutástól, amibe a második világháború utáni Európa belekezdett. A sztálinizmus őrült közjátékát szerencsésen néhány év alatt kihevertük, és az egymást kergető nyugat-európai izmusok versenyébe se neveztünk be. Ha némi bénultsággal is, de itt állunk, hogy az ember veszélyeztetett szelleme érdekében, komoly dolgok tudójaként, szót emeljünk. Juhász Ferenc A szarvassá változott fiújának a kiáltozása Európa néhány országában szokatlan megdöbbenést váltott ki. Auden a század egyik legnagyobb versének nevezte. És nemcsak mint verset, hanem mint léthelyzetet megfogalmazó mítoszt is. Az anya hívása: az emberi törvények szerint élő ember hívása az emberi törvények vonzásköréből kiszakadt fiához.

A hívást magam is átéreztem.

Négy évvel ezelőtt New Yorkban mi is beálltunk Kósa Ferenccel és Marosi Júliával a nagy turistahadseregbe. Ha szabad időnk volt, reggeltől estig kint kóvályogtunk, horzsolódtunk az utcán. A Manhattan épületszörnyeinek és épületcsodáinak az alján minden lépés kínált valamilyen látványosságot: pálcával mutogató robotembert, amint épp egy vágtázó oroszlánra mutat: lelőheted! Tankot a kirakatban, borotvákat és szőrméket; a függőleges ablakóceánon a szemközti felhőkarcolók égre szökő árnyékát. Vasarely mértantüneményeit – eredetiben. Aztán a mozik, a bankok, a biztosítók, az áruházak fényreklámait. Vas és cement emelkedett nászát, de ezzel egyidejűleg az utcára nyíló bárok belsejében szerencsétlen kis nászok előjátékát is: pucér nők vonaglottak délelőtt tíz órakor a whiskyre vagy hűsítőre beülő vendégek orra előtt. Oly elképesztő közelségben, hogy a szeméremtest fekete gyapja csiklandozva súrolta a poharak peremét.

Kósa mefisztói zsibvásárt emlegetett. Plasztik-emberiséget, amely lökődik, hányódik ide-oda, egyik perctől a másikig, érzéketlenül behorpad, s élénksége ellenére is halott, mert lemondott minden elemi értékről. Vásárolni is azért vásárol folyton, mert nincs igazi értéktudata. Kell, illetve kellene neki minden: a föld, az ég, a hatalom, az Isten, a fegyverek, az üzlet millió esélye, hogy saját esélytelenségéről elfeledkezzen. Kell a citrom, a vitamin, a kábítószer, a rágógumi, a szorongás, a sóvárgás elleni gyógyszer, az újság, a közelség, a távolság, a pornómozik és a szentimentális mozik bilincsei. Ugyanígy a gépek, a villamos erő vagy az atomerő nyers eleganciája.

Bólogattam szaggatottan előadott mondataira, melyekben ítélet feszült, és távolságtartás, de közben én látni és tapintani akartam ezt a zaklatott idegrendszert; látni és tapintani a világ legvárosiasabb városában. Talán azért is, mert beavatatlanul is tudom, hogy leszólásainkban mindig ott hősködik a kisebbrendűségben szenvedők kedélytelensége.

De bármilyen nyitott szemű és nyitott idegű igyekeztem is maradni, estefelé már elkezdtem émelyegni. Kószáltam Bartók utcájában, de semmi bensőségeset nem sikerült a megfakult lábnyomokból kicsikarnom. Az elmúlt napnak zúzalékos története volt csak számomra és látnivalója – nem múltja. Mert nem tudtam gátlástalanul visszahátrálni semmihez sem. Az Empire State Building százkettedik emeletéről láttam ugyan a tengert, a Szabadság-szobor tövében szürkülő hajókat s a két folyót beömleni végtelen vízbe, és ez tagadhatatlanul lenyűgözött, de a csoda mégse lehet tartós támasza az embernek. Mert a csoda nem ismeri a meghittséget, nem ismeri a folyamatosságot, nem kínál föl kölcsönös viszonyt.

Így esett meg velem, hogy a nappali New York szememnek jó két héten át a Nézelődés Paradicsoma volt: egy ígéretsor újra és újra lejátszódó láncreakciója, amely mégis függőben hagyta a végső ígéretet – az éjszakai New York viszont egy szakadék. Millió ablakot láttam elalvás előtt; fölfoghatatlan arcokat; merész visszfényeket a gótikus szárnyalással versengő üvegfalakon; vadmacskafejjel összemontírozott női testet, rendőrt, koldust, kopaszra borotvált diákfejeket, a zen-buddhizmus széjjelszóródó emberspóráit; ismerőseim hamuszürke száját, ahogy a zajtalanul emelkedő felvonókban alattomosan sikló néger késekről beszélnek. És mint aki nem csak a testét szeretné lezuhanyozni, hanem a szemét, erőnek erejével olyan emlékek zuhanyát próbáltam kinyitni, amelyek legalább éjszakára kimosnak belőlem mindent. Grúzia hegyi folyóira gondoltam, s a Kuba fölött lengő sasokra. Erdély hegyi legelőire, ahol a medvét riasztó kutyák nyugtalan s harapós hűségében mindig magamra ismerek mosolyogva. És zöldet akartam látni mindenáron; diófát, bodzabokrot, búzatáblát, mint aki megszokta már, hogy az önkéntes szemfényvesztés az életrevalóság jele. De csak pillanatokra sikerült elkapnom egy-egy képet; ülök a szőlőhegyi cseresznyefánkon, akár egy lombkastély közepében, és várom a seregélyeket. Jönnek is csapatban, mint a levegő Mahno-bandái, de amikor észrevesznek, villámgyors fordulattal irányt változtatnak. Kiröpülnek a képből, s én újra ott forgok magamban New York egyik szenvtelen ágyán. Először hasít belém, hogy megöregszem; először döbbenek rá, hogy már nem tudok föltétel nélkül odahaza lenni a világ egyetlen táján se, mint régebben hittem. Leemelem Püski Sándor könyvespolcáról a mai amerikai költők antológiáját. Ginsberg nyomasztóan nagy versére: az Üvöltésre lapozok rá.

 

Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület   romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett   éhezőket, a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy   pofa hasis után kutatva, angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében   a csillagos dinamóhoz fűződő hajdani égi   kapcsolatért… – – – – – – – – – – – – – – Moloch! Moloch! Hipermodern lakások!   Láthatatlan külvárosok! csontváz-kincstárak!   megvakult fővárosok! démoni ipartelepek   kísérteties népek! legyőzhetetlen tébolydák!   gránit-farkak! monstruózus bombák! Inukszakadtáig emelik a Molochot az égig! Járdák,   fák, rádiók, tonnák! a várost emelik égig,   mely létezik és mindenütt fölénk terül!

 

Micsoda fejbe kólintó élmény volt, amikor először adta a verset kezembe Orbán Ottó saját fordításában. Egy ember torkával egy egész civilizáció üvöltött föl a költeményben. Személyes benyomások és terepismeret nélkül is megcsavargatta az idegeimet a korszakot betöltő hang. Hát még a színhelyek bekalandozása után! Modern akartam lenni tetőtől talpig? Íme, most belekóstolhatok mindenbe, amit gyorsan égő gáztűzhelyén kifőzött ez a század. Egy karnyújtásnyira van a tévé, azt is bekapcsolhatom. S ha netán nem tetszik az első csatornán közvetített műsor, ott a második, a negyedik, a tizedik, a tizenharmadik. Az autóverseny helyett a szőnyegbombázás Vietnamban. A bombázás helyett a montreali korcsolyaverseny. A korcsolyaverseny helyett beszélgetés McGover szenátorral a négerkérdésről. Beavatott vagyok és kitagadott egyszerre. Mert vajon igazán választhat-e az ember, ha ennyi vagy tízszer ennyi dolog közül kell választania? Panaszoljuk, hogy földarabolódott a tudomány, és a szakosodás egyoldalú előnyei mellett a résztudományok tökéletessége egyre láthatóbban a tökéletlenség állapotát készíti elő. Az elveszített egység nyomora azonban nemcsak a tudományra nehezül rá: szellemünk s erkölcsi egységünk is darabokban. Tények, adatok, pillanatnyi elképzelések milliószámra. Kerekre csiszolt események halmaza percről percre. De nincs kristályosodási pont semmiben; nincs mód a világot együtt s egyben látni. Az események úgy tornyosulnak fölénk, mint a felhőkarcolók. És mindegyik ilyen felhőkarcoló-eseménynek hatvanötezer ablaka van, mint az Empire State Buildingnek, s ki tudja, hány lépcsőfoka a földszinttől a tetejéig. Érthető hát, ha háziasszony-riadalom fogja el a legférfiasabb gondolkodót is: úristen, hogyan lehet ennyi ablakot, ennyi lépcsőt, ennyi kilincset megtisztítani? A világ persze eddig is problémaként – nem pedig önmagában jelentette a valóság teljességét. De most még meghatványozódva azt jelenti, mert ez a teljesség – a részellentmondásokon is túl – egy elfekélyesedő önellentmondás körül szerveződik: minél magasabbra törnek az igényeink, biztonságérzetünk annál bizonytalanabb. Sokféle széttöredező tudásunkért tudatlansággal fizetünk. Kényelmünkért satnyuló izmokkal s kialvó akaraterővel. Van-e, lehet-e kiút ebből a szorítóból? A szellem: rendező nyugtalanság – villant át rajtam Németh László megfogalmazása. – A szellem nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi. Nem elég a világ, világkép kell. Önkéntelenül Bartók füldugójára gondolok. A törékeny lángész negyven évvel ezelőtt ugyanazokon a New York-i utcákon járt, ahol napközben mi is csatangoltunk. Vajon a civilizáció rengetegében forgó-mozgó Bartók a legendás füldugóval csak a hallását féltette volna? Vagy azt a belső világot is, amely a szellem egységének még otthont adott otthontalanul is? A fákat féltette önmagában? A vizeket, az esőt, a madarakat? Madárban az embert, s az emberben azt, ami csillag és vas? gyergyói hóropogás, fűrész és fejsze idegrendszere? A véleményt vigyázta, amelyet már se gondolat, se filozófiai rendszer, se politikai hatalom nem őrzött számára, csak a zene? A „hangzavar” és a tiszta forrás disszonanciájára épülő zene? Kierkegaard még azt írhatta Mozart kapcsán: „…Minden klasszikus szerencsés jellemzője, ami klasszikussá és halhatatlanná teszi, két erő, a forma és a tartalom abszolút harmóniája.” Mi, huszadik századiak, többek közt épp Bartók fölismeréséből, már a disszonanciára szavazunk. A feszültségre, az ellentmondások kényszereire mint a valóság megismerésének az eszközeire. A klasszikusság feltétele ma már a disszonancia valamilyen változata! Csak a klasszikusságé? Magáé a létezésé is! Nincs igazi nyugvás a nyugtalankodásaink nélkül. Nincs igazi otthon az otthontalanság élménye nélkül. De az otthontalanság mélyén is legigazibb sóvárgásunk az, hogy valahol otthon legyünk. A nappali New Yorkot látni és tapintani akartam, mint civilizációnk fölmagasztalt krisztusi sebeit, az éjszakai New Yorkból pedig hazaszökni. Haza a barátaim közé. Haza Dunántúlra. Haza Erdélybe. Haza egy táncházba, ahol ott muzsikál körülöttem a fiam, ott táncol négy-ötszáz fiú és lány, rég elfelejtett táncok örvényébe csavarodva, alámerülve s fölbukva az időből, miközben kint az utcán autók szaladgálnak, s a televízió pedig a vietnami háborúról készült dokumentumfilmet sugározza. Napalmbombák és néptánc? Radarernyők, gépágyuk, dzsungelek? Valaki őrülten rohan a zsírpapírként égő magas fűben, s előttem pedig egy teremnyi fiatal táncol, lángolva, olthatatlanul? Miféle idegjáték ez? Miféle hazahívó szó, amely megdobogtat?

 

*

 

Az amerikai utam azonban nemcsak hasonló töprengésekkel és nosztalgiákkal lepett meg, hanem támogató érvekkel is. Jelképes, komoly megbizonyosodásokkal. Egyik nap a világ leggazdagabb földrajzi őslénytani és néprajzi múzeumát néztem meg a Central Parkban. Ott álltam a kiásott dinoszauruszok csontváza előtt borzongással. A barlangi rajzokból ismerős bivalyok, őstulkok bordái közelében. És a világ minden volt-civilizációjának a szomszédságában. Az egyik teremben pattintott kövek. A másikban már íjak. A tizedikben múmiák. A huszadikban álarcok, totemoszlopok. A halál és az élet nagy utazásának feledhetetlen állomásai. Nemcsak tárgyakat, kellékeket, rituális eszközöket láttam, hanem az életemet és a halálomat is. Az indián békepipák elszállt füstjében minden elmúlásomat. Fáradtan s kissé keserűen húzódtam be a múzeum egyik ablakmélyedésébe. S véletlenül úgy adódott, hogy látószögembe egyszerre kerültek be Manhattan felhőkarcolói és a teremben lévő óceániai faragott totemoszlopok. Egymás fölé kifaragott emberi testek. A nemzedékek nagy láncolata? Az ősökből kiszakadó utódok? Nem tudtam, de nem is akartam erre válaszolni. Azt azonban kinyilatkoztatásszerűen megéreztem, hogy az ablakon túl látható manhattani felhőkarcolók közé nem illett volna oda semmilyen lovasszobor, görög minták alapján készült köztéri szobor, donatellói remeklés, de azok az égre törő totemoszlopok igenis beillettek. A legősibb és a legújabb az ember ízlésvilágának a megsértése nélkül, szemem láttára szerelmes szövetségre lépett.

S ha felhőkarcoló és totemoszlop nem idegen egymástól, mért lenne idegen az utcán száguldó autókhoz, az űrrepülés steril szertartásaihoz a népdal? Mért lenne idegen egy egészen másfajta hagyomány, mint amit elzsibbadt képzeletünkkel megszoktunk eddig?

 

*

 

Az igazi hagyomány sosem a múlt élethű visszaállítására törekszik, hanem arra, hogy elibe álljon annak a pusztulásnak, amit az idő, a feledékenység, a dolgok természetes halála elhoz közénk.

Ezért lehet benne valamiféle örökös kihívás.

Körülötte pedig ezerféle értetlenség.

Persze a hagyomány maga is több értelmű. Pontosabban: paradoxonok nélkül elképzelhetetlen. Elég, ha csak a legszembetűnőbb vonására utalok: minden erőteljes hagyománynak egyedüli célja az, hogy legyőzze a múltat. Méghozzá azt a múltat, amelyik nélkül elképzelhetetetlen volna a megéledése. Egy nálamnál bölcselkedőbb hajlamú egyén talán nyugodtan le is írná: a hagyomány annyit jelent, mint újra és újra forradalmasítani a múltat, hogy a múlt folyamatosan jelt adhasson a létezéséről. Esetleg még azt is hozzátenné, hogy a hagyomány legkevésbé természeti jelenség, hanem a legemberibb csoda, mivelhogy az értelem és az akarat napja is süt fölötte.

Ha nem vallomást írok, talán elkap engem is efféle gondolati szenvedély, s a népdal, a népzene, a néptánc, egyszóval: a néphagyományaink mai megéledését európaibb füleknek szóló érvekkel is megtámogatom, de a hazai, az erdélyi s az amerikai tapasztalataim annyira elsődlegesen érzelmiek voltak, hogy napról napra megleptek engem is. És különös paradoxonként: minél inkább érzelmi töltést, nacionalista cselt kerestek némelyek a népművészeti reneszánsz hátterében, számomra annál világosabban derült ki, hogy a megélénkülés mennyire nemcsak érzelmi eredet, hanem a tárgykör folytonos gazdagodásából is ered. Mit tudhatott a múlt század az egész népi kultúráról mint zárt és szerves egységről? Édeskeveset. És ez az édeskevés is csonka volt. Hasonló történt meg, mint ha valaki az európai kultúrával ismerkedve külön ismerné meg Dantét és külön a középkori teológiát, a középkori világképet, művészetet, szokásokat, ünnepeket, szertartásokat. Vagy külön Villont, Shakespeare-t, Rabelais-t és külön a reneszánsz életfelfogást. Külön a logikát és a perspektívatant. A népi kultúrával ugyanis ez játszódott le. A múlt században a dallamától elszakított népdalt és népballadát csodálták meg Petőfiék, Aranyék, aztán a századforduló után elindult Kodály és Bartók népdalt és népzenét gyűjteni. De a dallammal gyűjtött dalok mellől hol maradt még a hármas egység harmadik tagja: a néptánc? Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a darabjaira hullott népi kultúrát valamelyest is együtt láthassuk újra. Együtt a Csokonai, az Erdélyi János, a Bartók, a Kodály, a Lajtha, a Domokos Pál Péter, a Kallós gyűjtötte népdalt és népzenét Molnár István, Martin György, Novák Ferenc, Timár Sándor, Pesovár Ernő, Pesovár Ferenc és mások által gyűjtött néptáncokkal.

Az ismert bővülés e téren is minőségi változást hozott. Ha nem a szemünk előtt rázódik össze ez a hármas egység, az ifjúság sose veti bele magát olyan kedvvel a mostani reneszánszba, mint ahogy belevetette. Külön-külön még szerethette is a földolgozott népdalt, a színpadra „megkoreografált” néptáncot, de a színpadról a földre lekerülő tánc az eredetiség élményével ajándékozta meg. Ha megelégszik a földolgozásokkal, továbbra is másol. De annak a tudata, hogy a népi kultúra újabbkori életében még nem volt ilyen vállalkozás, az ösztöneiben is jobban segítette. Fölfedezővé, alakítóvá és résztvevővé avatta. Amit Kodály az éneklő országról elképzelt, és az iskolában szépen meggyökereztetett, valójában az iskolán kívül, ebben az új mozgalomban lombosodott ki. Divat – mondták kezdetben még a jóhiszeműek is. A beat után most a „népi” jön. Csakhogy még ők, a jóhiszeműek is elfelejtették: Magyarországon divatba jöhet az angol nyelv, a francia, az orosz, a német – a magyar nyelv soha. Mert ha elhanyagoljuk, ha kerékbe törjük, utána pedig, ha a csillagokig emeljük is, az indítékok és az eredmények egészen mások lesznek, mint a divaté. Márpedig a magyar népdalról, népzenéről, néptáncról nem gondolkodhatunk másképp, mint a nyelvünkről. És egyébként is a divat mindig kívülről érkezik. Ami viszont legbelsőbb hajlamaink felől jön, beöltözhet bármilyen álarcba, akár a divatéba is, nem marad meg puszta divatnak. Hiszen ha elkészítenénk az utolsó tíz év népi kultúránkkal kapcsolatos leltárát, jó érzéssel állapíthatnánk meg, hogy százszor annyi népdalt tudunk, mint tíz év előtt, százszor annyi élménnyel gazdagított bennünket zene és tánc, szőttesek, faragások, varrottasok áradata. Mintha a szókincsünk bővült volna. S lehet, hogy eddig is láttunk filmhíradókat, amelyeken Tito elnök, a legendás partizánvezér is beáll kólózni az övéi közé. S ha eddig megcsodáltuk vagy megmosolyogtuk, újabban akadnak már köztünk szép számmal olyanok, akik jófajta irigységgel néznék, és talán sajnálkoznának is, hogy nekünk, magyaroknak, nincs olyan közös táncunk, amely a Himnusz komorsága mellett életrevalóságunk vígabb vonásait is megmutatja: tánc, amelybe államférfi, munkás és paraszt, író és jogtudós egyaránt beállhatna. Mert a babonának, hogy az ilyesmi balkáni vagy provinciális járulék, szerencsére vége. Egy nép, amely népi kultúráját ugyanúgy vállalja, akár a múltját, semmivel sincs távolabb Európától, sem az egyetemes értékek világától, mint amelyik nem vállalja. Ellenkezőleg, egyre közelebb lesz.

 

*

 

Mindaz, amit föntebb megpendítettem, csak egy érzelmi leltár egyik tétele. Inkább következmény, mint kiváltó ok. Nem ártana tehát a kiváltó okok sűrűjéből is egyet-kettőt fölrebbenteni.

Hadd kezdjem a leggyakrabban elhangzott kétkedéssel: vajon Bartók és Kodály után mi újat – méghozzá eredendően újat – kínálhat még a népdal, a népzene világa?

Nem meghökkentésül szánom, de újat kínálni a hatvanas-hetvenes években, valójában csak őutánuk tudott. Mert bármilyen tágas és nagy is egy teremtő lángész világa – a világ nagyobb nála.

Kodály és Bartók joggal érezhette a század első éveiben, hogy elérkezett a népi kultúra megmentésének huszonnegyedik órája: vagy most gyűjtik össze egy nép múlhatatlan értékű kincseit, vagy soha. A riadalmukból szolgálat és szenvedély lett; a szenvedélyükből piramis: a megmentett magyar népzene piramisa.

A munka legfontosabb és mulaszthatatlanabb részét elvégezték. Azt, ami ebből a történelemre tartozik, történelmi léptékkel mérve végezték el. De számos részkérdéssel képtelenek voltak megbírkózni. Például a megőrzés és a továbbadás föladatát – eszközök és alkalmas közeg híján – már csak bizonyos megalkuvásokkal folytathatták. Ezerkilencszázhatban így ír Kodály a népdalok terjesztéséről: „Válogatni kell a javából, és valamilyen zenei földolgozással közelebb vinni a közönség ízléséhez. Kell rá a ruha, ha már a mezőről behoztuk a városba. De a városi öltözetben félszeg, szorongó. Úgy kell rászabni a köntöst, hogy el ne akassza a lélegzetét. Akár énekkarra, akár zongorára dolgozzuk, a kíséret mindig csak az elveszett mezőt és a falut igyekezze pótolni.”

Ezerkilencszázötvenegyben már így módosít a régi elképzelésen: „A zongorakíséretes népdaléneklés annak idején szükséges rossz volt; a koncertterembe akartuk bevezetni a magyar népdalt, amely azelőtt elég ritka volt, és be kellett illeszkednie a koncertterem levegőjébe.”

Legyünk következetesek, és anélkül hogy kegyeletet sértenénk, mondjuk ki az eddig kimondottnál bonyolultabb igazságot: akik megmentették népzenénket, épp ők kényszerültek arra is, hogy akarva-akaratlanul meghamisítsák. Mert hiába tudta Bartók és Kodály, hogy milyen a népdal és népzene lelkülete, a szavakkal, kottával is visszaadhatatlan belső madár-lelket fölkínálták az operai stílus nagy szárnyakat csattogtató sasának. Basilides Mária gyönyörű alt hangja nem azt az elsődleges élményt adta vissza, amit a parasztokkal a helyszínen átélhetett bárki, hanem amit Leoncavallo, Verdi, Puccini vagy Wagner kizengetett magából. Az opera- és dalénekesekre bízott népdalokkal olyasmi törés történt, mintha templomi orgonára írt zsoltárokat dudával és nyenyerével adna elő valaki istentiszteleten.

A kényszer, ismétlem, történelmi volt. A kényszer hosszú idejű megmerevedését a Bartók és Kodály iránt érzett kegyelet nyújtotta ki a kelleténél tovább. A népdal és népzene továbbadásának és éltetésének legfőbb módját a földolgozásokban látta mindenki, akit foglalkoztatott az ügy. Földolgozni egy parasztdallamot minden változtatás nélkül, esetleg elő- vagy utójátékkal ellátni. Földolgozni úgy, hogy a parasztdallam helyett a zeneszerző maga eszel ki valamilyen népdalutánzatot. És végül nem építi sem a parasztdallamra, sem hasonló utánzatra, hanem a parasztzene anyanyelvét tökéletesen elsajátítva, olyan művet írjon a zeneszerző, amelyikből ugyanaz a szellem árad, mint a népdalokból.

Hogy a földolgozás, azaz a fölszívódás elméletét, mint egyedüli lehetséges megoldást, mennyire elfogadta a két világháború közti értelmiségi tábor, Németh László negyven éve leírt szavaival érzékeltetem: „Nálunk a paraszti kultúra jutott most el a teremtő haldoklás szakába. Mielőtt az új, akár nagyvárosi, akár szocialista világnak végleg megadja magát, nem természetes-e, hogy törvényeit még egyszer átpillantja, hogy ami elmúlik, mint élet, mint alkotás hasson múlhatatlan.” Magyarán szólva: a csűrökből, a pajtákból, a majálisokból elmaradó tánc kerüljön föl a színpadra, s maradjon ott meg táncnak. A dunántúli dudanóta irattassék át zongorára, s így játsszák el a rádióban vagy a Zeneakadémián, ha éppenséggel nem is frakkban, akkor is ünneplőben. Hogy ami elmúlik mint élet, életként támadjon föl újra – ez senkinek se jutott eszébe. Talán még Bartóknak és Kodálynak se, noha ők mindenkinél jobban tudták, hogy az élő népzenének pótolhatatlan és helyettesíthetetlen fölénye van nemcsak az elraktározott zenekonzervekkel szemben, hanem a színpadon s a rádióban előadott népdalokkal szemben is. Mert ami él, az pillanatról pillanatra változik.

Az egyoldalú szemlélet hátterében mi más munkált, mint az, hogy a parasztkultúrának – a parasztság évszázados alkotásának – a paraszti életforma eltűnésével párhuzamosan el kell tűnnie? Ebben a szikár logikában igazság szerint hinni kellett. Csakhogy a szikár logika jobban hasonlított a matematikára, mint az életre, mert ha a magyar népdal, a magyar népzene és néptánc a parasztságunk alkotása is – tulajdonjogát tekintve nemcsak a parasztságé, hanem az egész magyarságé. Elmúlni tehát csak a magyarsággal múlhat el.

Az elmúlásra alapozott észjárás nem számolt, mert nem is számolhatott a megmaradás előre láthatatlan politikai, technikai feltételeivel. Azt, hogy Edison fonográfja a világon mindenütt forradalmasította a gyűjtést, tudjuk. A fényképezőgéppel párosítva olyan csoda-eszköznek tekintette Bartók, hogy szinte ódai hangon beszélt róla. Érthető is, mert a viaszhengerek azt is rögzítették, amire a fül s a hangjegyeket író kéz már képtelen volt: a dalok dallamon túli életét, a hangszínt, a stílust, az elcsuklásokat, az ember eleven örömét, eleven szomorúságát.

A fonográfnál százszor érzékenyebb hangrögzítők ezt a kezdetleges forradalmat Bartókék óta csodával határos módon tökéletesítették. Nem beszélve a hangosfilmről, amely az eddigi résztökéletességeket egyetlen hűséges képpé rakta össze. Olyanná, amilyen volt. Együtt mutatva éneket, táncot, zenét, viseletet, az udvarok fölvert porát, a táncosok kéz- és fejtartását, a homlokon legördülő patakocskákat.

A civilizációnk kettősségét ez esetben is tapasztalhattuk. Ugyanaz az ipar, amelyik szétrobbantotta a hagyományos közösségeket, s megakadályozta, hogy az évszázados népi kultúra tovább éljen, jobbik énjét mozgósítva megteremtette azokat a technikai eszközöket, amelyek az értékek megmentését elősegítették. Ha régebben csak egy-egy kivételes képességű ember vagy szaktudós hátrálhatott vissza a tiszta forráshoz, ma már az emberek százezrei hátrálhatnak vissza.

A technikai eszközök finomodása teremtette meg a népi kultúra megőrzésének legfontosabb eszmei előfeltételét: a stílus megragadását. Aminek bizonytalan a stílusa, veszendő. Ami viszont mint stílus fölismerhető, dacol az idővel.

A hetvenes esztendők magyar fiatalságát az eredetiség nyűgözte le. A fényes szellők ifjúságának népzenei és néptáncos mozgalma fölött még erősen ott villogott Bartók és Kodály pedagógusi és módszerbeli szellemei is. Az igézetével és a kötöttségeivel együtt. A fiatalok mostani mozgalma fölött már csak a bartókiság személyeken és korokon túli szelleme süt. Egy-két esztendő elég volt ahhoz, hogy a népdalok fölül a szél elfújja az iskolai zenei órák hangulatát. Hogy a zongora klasszikus hangszere helyett előkerüljenek a dudák, a nyenyerék, a dorombok, a töröksípok. Hogy éneket s zenét ne közvetetten, kottából tanuljanak, hanem közvetlenül azoktól, akik több száz vagy több ezer éves örökséget hoztak a torkukban idáig. Még a kétkedők számára is kiderült, hogy a legkonzerválóbb erő nem a pontos lejegyzés, nem a művészi földolgozás, nem a kotta, nem a film, nem a lemez, hanem a stílus idegekbe, sejtekbe való fölszívása. Mert a stílus nemcsak az irodalomban, de énekben s táncban is azonos az emberrel. Ebben az esetben magával a néppel.

Sokan az eredetiségért indított harcot nézték rosszallóan és gyanakodva leginkább. Ezt ítélve ódonnak, nacionalistának, regényesnek, ködösnek. Holott semmiféle új értelmezésre, se újfajta földolgozásra nem kerülhetne sor, ha az eredeti anyag csak múzeumi anyagként könyvekben, filmtekercseken, kottaörökségként élne tovább, de mint önálló, eleven élet, eleven megrendülés az idegeinkből s az időből is kipusztulna.

 

*

 

Hogy a népművészet mint eleven élet, eleven ág is fönnmaradhat? Ezt a kérdést, annyi, de annyi komor temetés után, még szónoki kérdés gyanánt se szabadna megfogalmaznom. Mert hogy a több száz évvel ezelőtt elkezdődő királylefejezések után még a hetvenes években is akad a világon mutatóban két-három király, nem érv a kíméletlen idővel szemben. A királyság intézménye elmúlt, elmúlt az ideje a több évszázadon át virágzó népművészetnek, népi kultúrának is. A tétel egyszerű, állítják nagyon sokan: a népművészet sorsa oda volt kötve a parasztsághoz, a pásztorokhoz, a történelem alá szorított rétegekhez. És attól a pillanattól kezdve, hogy a hagyományőrző parasztság életformája bomladozni kezdett, a zárt közösségek abroncsát a civilizáció hidegvágója átvágta, a népdalok, a népszokások, a táncok fölött is elröppent hármat körözve a kuvikmadár. Az, hogy a legelvadultabb zugokban ideig-óráig virul a népművészet, nem jelez egyebet, mint hogy az órák ott rosszul járnak.

Vak volnék, ha ezt a sokak által megfogalmazott helyzetképet elutasítanám. Annál is inkább, mert megkeseredő tanúként hányszor végig kellett néznem, hogy ez a száz éve tartó fölbomlás hogyan s miképp zajlódhatott le parasztságunk világában. Néhány eldugottabb gyimesi és mezőségi faluban még hatvanhatban és hatvanhétben is eleven szokások és hagyományok éltek. Ha megkopva, ha lepattogott zománccal is, de elevenek. Ének és tánc, viselkedés és nyelv, hanghordozás és szövésminta még egységes kultúráról beszélt. De az ipar gyarmartosítása, az ízlésbeli „polgárosulás” eltéríthetetlen hulláma az utolsó tíz esztendőben oda is elérkezett. A házilag szőtt pokrócok, csergék, szőnyegek helyett most jelentek meg ott is a „nagy hatalmú ipar” giccses ágyterítői, falvédői, műperzsái. A műdalok, a táncok már jóval előbb. Talán sokan meg is haltak volna, ha kimaradnak ebből a „korszerűsödésből”. Ha öreganyám keze munkáját nem cserélhetem föl Budapestről vagy Bukarestből való „szarvasos” falvédővel.

A megállíthatatlan folyamat sodrában állva, miért is gondolom azt, hogy a népművészetből valami eleven mégis fönnmaradhat? Azért, mert azt szeretném, hogy fönnmaradjon? Azért, mert makacs ábrándhajszoló vagyok ebben is, mint annyi másban? Vagy mert valóban látok rá valamiféle történelmi esélyt?

A kérdésre nincs egyértelmű válaszom, mert nem is lehet. Legszívesebben azt mondanám: hiszek a fönnmaradásában, mert hinni akarok benne. Ábrándkergető is vagyok, mert csak a világ ábrándkergető szerelmeseiben hiszek odaadóan. S a tetejében még történelmi esélyt is látok benne.

Ennek az utóbbinak az indokolását azonban kissé messzebbről kell indítanom.

A tizennyolcadik századi Európa még ugyanarról az izzó taplóról gyújtja meg a tudomány és a szellem nagy üstjei alatt a tüzet. Az irodalom, a filozófia, az orvostudomány, a matematika ismeretei, mint a folyók, még egy irányba tartanak: a fölvilágosult ember előtt megnyílt fejlődés égtájai felé. Lehet, hogy megjelennek már az árnyalatok a fejlődésértelmezés jövőjéről, Voltaire és Rousseau ellentétpárjára gondolok, de még bennünk se válik szét, ami a tizenkilencedik században már bekövetkezett, s a huszadik században szakadékká mélyül: a szellem egészségi állapotától függetlenedő fejlődés eszméje. A gazdasági növekedésre korlátozott eszme. A politika és a közgazdaságtan mutatóinak kiszolgáltatott eszme. Az egyoldalúság észrevétlenül kialakult állapota. Németh László már egy ezerkilencszázharmincegyben írt, Új enciklopédia felé című tanulmányában így számol be erről a helyzetről: „A tudomány azt sínyli, hogy kiűzte magából a szellemet, a szellem embere viszont elvesztette biztonságát, nem tájékozódhat többé kora kultúrájában.” Hogy négy évtized alatt hova távolodott el a világ még ettől a Németh László-i kesernyés megállapítástól is, képtelenség lenne érzékeltetni. Annyit azonban az élményeim alapján is megkockáztathatok, hogy az élet szellemi nézőpontjai hihetetlenül mélyre süllyedtek. A hatalom, a jólét, a szórakozás, a kényelem, az élvezetek elérhető öblei váltak a fejlődés ismérveivé. A szükségletek ugyanolyan egyoldalúan racionálissá váltak, mint ahogy az európai tudomány is racionalista. A megismerés konok szándékából ugyan mi maradt ránk? A mindent tudni helyett a mindent látni bűvölete. A dolgokba való boldog behatolás öröme helyett a turizmus. Nézzünk meg minden kibontott sírt, betemetetlen kutat anélkül, hogy a múlt idő, hogy a halál, hogy a fölfelé röpítő sóvárgás mítoszait megértenénk. Pedig mindig tudtuk, hogy a földi birodalmak mellett az értékek birodalma is létezik! Hiszen az ember gondolkodói és cselekvő mivolta közt mindig volt valamiféle távolság és feszültség, amely a kultúrateremtés övezetét jelentette időtlen idők óta. Ez a szikrákat vető övezet mindig megakadályozta, hogy az ember fölé – akár a vallás, akár a politika – a valóság gyakorlatias uralmát teljes egészében kiterjessze.

Ez az övezet, sajnos, épp a mi korunkban elszikesedett. Szinte szégyen bevallani, hogy nemzedékem számára az utolsó harminc évben az önmagával is küzdő marxizmus mellett egyedül az egzisztencializmus jelentett olyan izgató s új gondolatot az európai gondolatkörből, amely kihívás volt egyben, és megítélésre méltó. A strukturalizmus már az erkölcsi kérdéseket kifelejtette rendszeréből.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a szellem világában teljesen megszűnt volna a mozgástér, sőt a mozgási kedv. A turizmus itt is fölütötte a fejét. Mindenről tudni akarunk, s a sokféle tudás nem egyéb, mint közönséges kábítószer. Hallottad? Olvastad? Láttad? Aztán gyorsan elfelejtjük, amit hallottunk, olvastunk, láttunk. Pedig akik ennyire eklektikus élmények rabszolgái, azoknak még az emlékezete se rostálja ki a lényeget. Egyszerre bízunk és egyszerre kételkedünk a képernyőben is. Noha gyönyörű s megbízható városokat vetít elénk. Repülőtereket, üveg- és acélpalotákat, politikusok ellenőrizhető szemrándulásait. Magát a nagyvonalú valóságot. Igen, igen: a valóságot, de ebből a valóságból hiányzik az a bensőség, amit úgy csodálhatnánk meg, mint ahogy az Isten remekműveit vagy egy mesterfogásokat ismerő kézműves munkáját. A technikai szerkezetek az ember visszaigazolása nélkül frigidek lesznek, akár az elrontott nők.

És ha ez csak az egyik vagy a másik földrészen, az amerikanizált országokban volna így, a betegség ellen talán könnyebben lehetne védekezni. De a veszély földi méretekben elénk dereng. S a növekvő életmódbeli egyformaság, lélektani egyöntetűség nemcsak azt segíti elő, hogy majd hasonlítani fogunk egymásra, hanem azt is, hogy az emberekben lévő szellemi készenléti állapot megrokkanjon. S a szellemi szükségletek a fényűzés világába billenjenek át. S úgy gondoljon rájuk az ember, mint a legdrágább és leghíresebb kölnire, szőrmére, szagos szappanra.

Ami semmivel se vigasztalóbb, mintha mindenestől megbuknánk: fizikai, matematikai, taktikai tudásunkkal s a Holdra utazó büszkeségünkkel együtt.

Talán ezek a dobpergéses, riasztó szavak mégse azonosak teljesen önmagukkal. A veszélyt jelezve épp a fordítottjában hisznek annak, amiről számot adnak. Vagy legalábbis a fordíthatóságában. Hiszik, hogy a korunkban szétterjedő világcivilizáció a lassú megkeseredés és önutálat görcsei után rákényszerül a legkíméletlenebb önvizsgálatra, magához tér, s a szellemi jégkorszakkal fenyegető jövőnek elibe áll.

Ha egyelőre csak apró jeleit látja is az ember ennek az igyekezetnek, érdemes ezeket az apróbb jeleket egy nagyobb távlatba odaállítani. Néha magunkra maradunk. Elcsöndesül körölöttünk minden gépezet. A házunk előtti jegenyefán vadgalambok bújócskáznak, s egy fakó fényképen Adyt látjuk a halottas ágyon. Egy másikon is őt az Édesanyja kezét fogva. S nincs időrend, nincsenek irodalompolitikai megfontolások: a lét szólít meg bennünket hallótávolon belül. Az élet szellemibb nézőpontjai ragadják magukhoz tekintetünket: kik is vagyunk, mik is vagyunk? Mi a helyzetünk ma, s mi lesz holnap? Nem szaladtunk-e túlságosan előre? Egy repülőgépnek nemcsak hajtóművei vannak, de fékezőberendezései is. Nem kellene-e nekünk is lassítanunk? Ha a repülni vágyó ember eddig a madarakat leste meg, a mai embernek a madarak helyett – jelképesen szólva – nem a repülőgép lett-e az eszményképe? S ha igen, nem kellene-e gyakrabban eszébe idézni az égen megcsodált gólyákat, sólymokat, sasokat, flamingókat? S visszahátrálni hozzájuk mint a kezdet kezdetéhez?

Évekkel ezelőtt, amikor George Steiner Egyre távolabb a szótól című remek könyvét olvastam, ennek a hátrafordulásnak az ösztöne fakadt föl bennem. Azt éreztem, ha bármilyen igaz is a helyzetelemzés, nem szabad elfogadni. Ekkor írtam, szinte a Steiner-könyvre válaszul, a Közeledés a szavakhoz című rövid vallomásomat. Ha keserű és tüskés is ez az írásom, azokhoz akar kapcsolódni, akik még hisznek az ember jó ösztöneiben. Hisznek erkölcsi, esztétikai, természeti erejében, a létét körbelángoló evidenciákban.

Ennek a lassú ösztönébredésnek a komolyságát érzem én tíz-tizenkét év óta – egyebek közt – a hazai, de számos más ország népi kultúrájának a váratlan s igézetes megélénkülésében. A forrás- és gyökérkeresés szívdobogtató izgalmaiban – romantikusan vagy romantika nélkül.

Hónapokkal ezelőtt egy norvég költő, Rolf Jacobson tanulmányából idézett valaki nekem egy gondolatot. Jacobson arról elmélkedik: nélkülözhetetlenek-e a költők? A felelete erre az, hogy nem! De a képzeletre, a játékra, a haszontalanság mámorára, a hasznosság reményére, a megnevezés gyermeki izgalmára igenis szükségünk van. Mert enélkül eddig se lehettünk, s ezután se lehetünk emberek.

Soha biztatóbb, nekem valóbb üzenetet nem kaptam a világ egyik távoli pontjáról. Átmelegedtem tőle, mint egy baráti pillantástól. Mert mi mást jelenthetne a népművészetek életben tartása is, mint ugyanezt? Valamiféle emberi tüntetést, kihívást az eltömegesedés járványa ellen. Mi mást, mint a József Attila-i vaslábasban kivirító fűszálat? A szerkezetek, az építmények, a társadalmak alatt meghúzódó erők szívhangjait. A milliószor millió érdekkel behálózott Föld árnyékában azt a fedetlenül maradt idegszálat, amely – mint óceánok alatti kábel – a kezdetekkel köt bennünket össze. Mi mást jelenthetne, mint a visszatérés örök esélyét a Bartók elnevezte tiszta forrásokhoz. S ha a parasztság mint hagyományőrző közösség föladta is a visszatérés esélyét, mert az ipari civilizáció föladatta vele, a népművészetben, népi kultúrában fölgyülemlett érzékenységet és tudást ki más vállalhatná egyelőre, mint az az értelmiség, amelyik ennek a gyökérkeresésnek a történelmi fontosságát megértette. S ha már vállalja, nemcsak mint írásos hagyományt, hanem mint szájról átvett hagyományt is vállalnia kell.

 

*

 

Nyár van, ülök a zámolyi szőlőhegyen. Diófák és rigók vendége vagyok, de holnap ilyenkor már a tengeré és egy ismeretlen nagyvárosé leszek: nemzetközi költőtalálkozóra utazom Rotterdamba. Ha valamit szeretek az életemből, ezeket a gyors átváltozásokat szeretem leginkább. Ezeket a huszadik századi szellemi és életformabeli feszültségeket, melyek a világot fölfoghatóbbá teszik. Tenger és diólevél? Népdalok rozmaringja és modern amerikai, német, francia, svéd, holland, brazil, magyar, jugoszláv költők kitelelt káprázatai egy agyban, egy időben?

Máskor talán meg is elégedtem volna ennyivel. De most hiába képzelem el, hogy ezzel a bartóki disszonanciát az idegeimben is életben tartó feszültséggel ott repülök majd Bécs fölött, Berlin fölött, megtorlódó esőcseppek és világkonferenciák fölött: kielégülés helyett nyugtalanságot érzek.

Nyugtalanságot az írás terjeszkedni vágyó hajlama miatt. Mert ha azt határoztam is el, hogy csak vallomást írok, s valamiféle „alakulás-regényt”, a befejezéshez közeledve egyre újabb megmászni való csúcsok emelkedtek elém. Olyan magaslatok, ahonnét az egész terepet belátni. Az ipari forradalmak képzettársító hatására elém rajzolódott az a néprajzi forradalom, amely legalább hetven éve robbantja ki a maga kis helyi háborúit a kultúrában és a művészetekben világszerte. Csöndesebben vagy zajosabban, mindenesetre elháríthatatlanul. Gondoljuk csak el, hogy a néger szobrászat fölfedezésétől a mexikói festészeten át a mai táncházmozgalomig, a húsvét-szigeti szobrok megbámulásától az egész földkerekségre kiterjedő népzenei reneszánszig mi mindent ide sorolhatnánk! Különösen megerősödött ez a néprajzi forradalom a második világháború után, amikor a harmadik világ népei múltjukkal s kultúrájukkal együtt színre léptek.

Hogy mit hoz majd ez a rendkívüli, mert minden eddigitől elütő változás, egyelőre még megjósolhatatalan. Annyi bizonyos, hogy átmenetileg mindenképpen szellemi többszólamúságot készít elő, nemzetközi műszóval: kulturális pluralizmust. Az iparilag fejlett országok európai szerkezetű kultúrája mellett olyan kultúráknak is egyenjogúságot ad, amelyek – alkatukat nézve – mítosziak, vagyis a mi racionalizmusunkkal szemben inkább esztétikai jellegűek, s közvetlenebbül kapcsolódnak még a hagyományokhoz: az ősművészetekhez, népművészetekhez.

Ha jósolni kár is, annyit azért megkockáztatok, hogy egy új ötvözet keverésében és kiöntésében a főszerep továbbra is Európáé lesz. Pontosabban a román kori művészetet, a gótikát, a reneszánszot, a felvilágosodást, a tizenkilencedik századi nagy regényt s a modern tudományokat létrehozó Európáé. De ez a főszerep már egyáltalán nem kizárólagos. A több száz éves lángésszel épp az a létra ingott meg, amelyen az égnek is nekitámaszkodva – legmagasabbra jutott: a tudomány létrája. A tudományé, amelynek – eredetét és lényegét tekintve – ugyanúgy kulturális ügynek kellett volna maradnia, ahogy egy székesegyháznak vagy a mozarti zenének.

Hogy a szörnyű méretek és szörnyű csodák árnyékából van-e visszatérési esély itt is a forrásokhoz, mint a kultúra némely más területén, ne is kérdezzük. Mert kérdezni és választ keresni is már csak egy másik írás föladata lehet.