Tízezer kép

A romantika fogalmának nyelvünkben sokféle jelentése van. Előbukkan mögüle az álmodozó arca, az érzelmeinek kiszolgáltatott emberé, aki az élet nagy huzatába kerülve regényes történetekbe bonyolódik és sodródik bennük, szenved tőlük, rajong, gyönyörködik vagy beléjük hal.

De nem folytatom.

Azt gondolom inkább, hogy a tizedik jelentés után kell még egy most formálódó szóváltozatnak lennie, amely kissé elüt az előbbiektől és csakis Korniss Péter egyszemélyes, rejtőzködő romantikáját írja körül. Azt, amiről még húszéves barátságunk kendőzetlen pillanataiban se beszéltem neki és amit talán ő sem vallott be magának.

Miben fejeződik ki ez a sorból kilógó, szemérmes romantika?

Korniss lényében? Magatartásában? Esztétikai eltökéltségében? A hétköznapiság elleni kifinomult lázadozásaiban? Vagy egyszerűen abban az elegáns különcködésben, hogy soha nem azt csinálja, amit az előjelek alapján sokan elvárnak tőle?

Valahogy mindenben, együtt.

Aki ismeri őt, tudhatja róla, hogy nemcsak megrögzött városlakó, de a maga módján világfi is. Egy magyar világfi, ki New Yorkban, Párizsban, Amszterdamban, Londonban szinte otthonosabban mozog, mint szülővárosában, Kolozsváron. És tetszenek neki a felhőkarcolók ablakán elsikló égdarabok, helikopterárnyak, az óriási napraforgókra emlékeztető körstadionok, de mint fotóst, nem ez a világ nyűgözi le. Nem a civilizáció mesterkélt édenkertjei, lebujai, forgataga, hanem ami távol esik tőlük: a természettel együtt élő falusi közösségek hagyományos világa. Bölcsőké, temetőké, lakodalmaké, vagy szénát vellázó kezeké a levegőben, s mulató kezeké a táncban.

Mi ez, ha nem időszerűtlen romantika a századvégi Magyarországon, ahol a faluközösségek már rég fölbomlottak, illetve fölbomlasztották őket; ahol a búzát nem kasza aratja, hanem gép s a szalmát is bálákba zsugorítják. A romantika, mint tudjuk: tagadás és kiválás is a korból. Tudatos vagy ösztönös menekülés.

Korniss elkülöníthető romantikája, miként már céloztam rá, egészen más. Ő ha kilép is közülünk, nem azért lép ki, hogy elszakadjon tőlünk, hanem hogy összekössön bennünket azzal, ami a mienk, csak éppen veszendőbe hagytuk. A tíz év előtti, műcsarnoki nagy kiállítása s két felrázó szellemű könyve – az Elindultam világ útján és a Múlt idő – a magyar fotózás történetének egyik legtárgyszerűbb, legkörülhatároltabb s ugyanakkor a stílusteremtésben is egyik legeredetibb fejezete. Két évtized távlatából most látszik igazán, hogy fényképezőgépével Korniss Bartóki alapozású gyűjtőmunkát végzett. A múltból megmaradt élet képeit úgy gyűjtötte össze, mintha kiérlelt népdalt, balladát vagy felejtésre ítélt keserveseket gyűjtött volna.

Egy-egy képen a fotós csak egyetlen pillanat eseményét örökítheti meg. Sőt annak is csak a töredékét. Korniss azonban olyan összefüggő képsorokat „ragasztott” össze és adott át nekünk, melyekben nem a pillanat, hanem a kiegészülése: maga a letűnt világ vált láthatóvá helyszíneivel, formáival, halandó halhatatlanságával.

Elgondolom néha, milyen különös volna, ha hiteles képekről ismerhetnénk a görög lakomák hangulatát, melyeken a filozófus Szókratész vagy Platón sétálgatna föl-alá az asztalok között! Ha húsz vagy ötven év múlva utódaink, mondjuk, azt a népdalt hallják, hogy

 

Székvárosi magas torony, beléakadt az ostorom,

 

nemcsak azt tudják majd, hogy milyen férfiak s nők énekelték ezt a dalt Erdélyben, a Mezőségen, de azt is, hogy mit fejezett ki belőlük az öltözetük, az arcukra eső fény, a magasban járó kedv s a földön maradó tárgyaik világa.

Korniss mostani kiállítása ismét a szervességével lep meg bennünket leginkább, újra egy világ áll össze előttünk. A szimbólumokká sűrűsödött múlt idő helyett ezúttal a szimbólumokká sűrűsödött jelen.

Első fölmérésre csak egy kétkezi ember és egy életforma világa. Egy ingázó férfié: Skarbit András tiszaeszlári lakosé, kit az iparosítás kíméletlen és hóbortos forgószele rángatott el a falujából. Ám aki tudja, hogy minden fénykép törvényszerűen csak a felszínen „történhet” meg, de soha nem ott ér véget, a képek fegyelmezett felszíne alatt a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországának megkínzott szellemképére is ráismerhet. Az otthonossá vált otthontalanságra, a bizonytalanságra és az örökös útonlevés közérzetére, amely egy újhitű kalandornak folyamatos izgalmat jelenthet – egy munkásnak és egy nemzetnek azonban csak közeli meghasonlást.

Az ingázás képeit látva az embernek nyomban az a feleselő gondolata támad, hogy miért annak a tömérdek vidékinek kellett az ország közepe felé utaznia, s miért nem az elképzelések, a tervek „utaztak” a peremek felé? Ha a Kádár-kormánynak a vidéki Magyarországról is lett volna valamilyen méltányos elképzelése, ipartelepítéssel rengeteg munkaerőt leköthetett volna a mostohább végeken: Szabolcsban, Békésben, Zalában, Somogyban, s ezzel sokat enyhíthetett volna azon a csapdahelyzeten, amelyet a fejvesztett városba özönléssel kénytelen volt sorsként elvállalni.

Elképzelése azonban nem volt. Az erőszakos szövetkezetesítéssel csakis egy újabb erőszakos logikát juttathatott hatalomra: a civilizációs kényszer mellett a politikai és a gazdasági erőszak logikáját. Az életformájától és életfeltételeitől megfosztott falusi lakosság nagy részét, anyagi kárpótlás helyett, még fokozottabb teherviselésre szorította.

Menetrendszerűen el kell tehát indulniuk a fekete vonatoknak.

A társadalomtudósok azóta már megírták: hány ingázó munkása volt az elmúlt évtizedekben Magyarországnak. Megírták azt is, hogy a másfél milliót meghaladó tömegből hányan tartoztak azok közé a „nehézsúlyú” ingázók közé, akik hetekre s hónapokra is elhagyták családjukat. A számokból letaglózó látomásokat próbál kicsiholni a képzelet: idegbajt, alkoholizmust, verejtékes és véres családi drámákat, melyek azonban ugyanúgy arctalanok maradnak, mintha a Don-kanyari tragédiánkat puszta számok alapján akarnánk csak elképzelni.

Ilyenkor kellenek a testet és arcot kölcsönző képek a számok mellé, a fülledt balkáni vonatfülkékről, ahol pokoljárás helyett csomagok, fejek, horkoló szájak zűrzavarában tévelyeg a lélek. Ilyenkor kell egy kép a sorvasztó várakozásról, a lábfej mellé letett csomaggal, egy másik a munkásszálló falanszteres szekrénysoráról, illetve az özvegyeknek vagy szerzeteseknek látszó férfiak magányáról; egy harmadik az elgázolt és szétszaggatott emberi test darabjairól, melyekről az első pillanatban még azt sem tudni, hogy álomban látja-e őket a szem, vagy a züllésbe átfordult valóságban.

Korniss addig kattogtatja gépét, amíg a „regénybe” leginkább beleilleszthető jeleket meg nem találja. A váratlant, de a cselekményből fakadót. A kiállított száznegyven képet jó tízezerből választotta ki.

Tízezer kép tíz esztendő alatt? Csak a természet dolgozik ekkora tékozlással és ekkora türelemmel! A kínaiak szerint az ember az unalmon át jut el az elragadtatásig. Nem tudom, Korniss ismerte-e ezt a bölcsességet, de az unalomba, azt hiszem, jócskán belekóstolt. Hiába szerette meg fényképezés közben alanyát, hiába is kezdte egyre jobban becsülni őt, Skarbit András élete nem bővelkedett fordulatos és látványos jelenetekben. Ásás ásást követett, csőlerakás csőlerakást, s így tovább. Volt idő, amikor Korniss türelme a szakadék szélére jutott s abba akarta hagyni az egészet. Esztergomba jött ki hozzám panaszkodni. Ettől a naptól kezdve még inkább becsülni tudtam, mert megértettem, hogy igazi fotós csak az lehet, akinek maga a fotózás nemcsak szakmai gondot, hanem létproblémát is jelent.

Korniss kétségbeesése jogos volt, hiszen neki a csodaellenes hétköznapokból kellett kicsikarnia valamit, ami ha nem is csoda, de megkerülhetetlen többlete a hétköznapoknak.

És ez sikerült!

Korniss két világban tapad rá „regényhősére”: a rákényszerített munka idegen világában és otthon. A képekről nemcsak egy „hasadt sorsú” ember kettős arca néz ránk, hanem történelmi skizofréniánk is. Skarbit András odahaza: él, ragyog, magabiztos, kertet ápol, disznót vág, családot kormányoz, mulat, barátkozik szomszédaival és Istenével – a munkahelyén pedig szelíd lágerlakó. Lehet, hogy ez a kettősség benne nem is tudatosult ilyen fokon, de reflexei és ösztönös viselkedése ezt árulja el Korniss fényképezőgépének s nekünk.

Íme, az árulkodó, vékony repedés a sorson! A tudathasadásos Magyarország szerény, de letagadhatatlan bűnjele! Többször „végiglapozva” a fotóregényt, azt érzem, hogy minél szelídebbek a részletek, annál bujtogatóbb a végeredmény. Korniss valahogy úgy járt Skarbit Andrással, mint Móricz Zsigmond a Boldog ember főszereplőjével: Joó Györggyel.

Nem tudom, hogy mi kortársak: tanúk vagy résztvevők, fölfoghatjuk-e első átnézésre a kiállított képek igazi jelentését? Vannak fotók, amelyek ütnek, mielőtt megszólalnának. Korniss képei nem ilyenek. Elbeszélők és elégikusak. Egyszerűek és realisták, mint a fiatal Illyés Gyula pusztaiakról szóló versei. S az idő az ilyen képeknek, akár a perdöntő dokumentumoknak, sokszor bizony lassan dolgozik a „kezük alá”. De látom magam előtt a nyomunkba lépő nemzedékeket, akik a Wartburg csomagtartójában árusított malacokon majd elképednek, mint egy bizarr aggyal kitalált filmjeleneten, mert törvényszerűen eszükbe jut, hogy malac nyilván Svájcban is volt, meg autó is, miként a föld minden országában, de hogy Magyarországon mi köze a kettőnek egymáshoz, csak bizonyos abszurditások megfejtésével érthetik meg.

De ezt a jövőbe ugrást felejtsük is el. Korniss fotóregénye azáltal, hogy egy meghasadt sorsú életet mutat, mint az igazi regények, megrendítően szembesít magunkkal is: vajon hol is húzódik az a bizonyos repedés a mi életünkön? Hol is húzódik az a bizonyos meghasonlás?