A múlt idő képei

Amikor megtudtam, hogy Korniss Péter lassan életművé kerekedő munkáiból csak negyvenkilenc fotót állíthat ki a múzeum, kissé lehangolódtam. Nem a töredékes anyag hatástalansága nyugtalanított, hanem egy általam elképzelt esély szétporladása. Én ugyanis azt gondoltam megbocsátható elfogultsággal: ha valahol az országban, akkor épp itt Tihanyban lett volna jó együtt látni végre Korniss valamennyi fotóját. A víz, az ég, a történelmi kövek és tornyok, a sírokból fölszálló múlt itt mindennek más távlatot ad. Ráadásul: fenség és nyári léhaság olyan feszültséggel tölti meg ennek a helynek a levegőjét, amellyel a kornissi világ a maga teljességével tudott volna csak igazán szembesülni.

De hagyjuk a személyes elfogultságot. Azt hiszem, az élet mindnyájunkat megtanított örülni a kevesebbnek is: annak örüljünk hát, amit láthatunk. A hiányos dimenziókat pedig egészítsük ki a képzeletünkkel. A kornissi stilizációs módszer egyébként is erre ösztönöz bennünket. Hisz Korniss szerint a kép: nem más, mint továbbgondolt valóság. Nem körülhatárolható dokumentum, hanem értelmezés. Más szóval: a fotót ugyanúgy a gondolkodás határozza meg, mint a filozófiát, vagy ahogy a lírai verset a költői személyiség belső mozgása. Hitelességre, a valóság pontos visszaadására legföljebb csak a hírközlő újságírónak, a rendőrségnek, a tudományos fotósnak van szüksége – a kultúrát közvetlenül alakító szellemnek kiemelésre és összegezésre kell törekednie.

Ez az összegezőképesség, természetesen, nem az égiek ajándéka, de kemény és hosszú küzdelem eredménye.

Az volt Kornissnál is. Nem csoda, hisz nincs műfaj, amelyet az esztétikai bizonytalanság annyi mérges, darazsas és gyanakvó szóval röpdösött volna körül, mint a fotózást: művészet-e egyáltalán, vagy csak nélkülözhetetlen szellemi ipar? A gép művészete-e vagy az emberé? Fokozta a zavart a modern élet mértéktelen mohósága: képet, képet a külvilágról már-már a képtelenségig! Képet a játszóterekről, a próbabábukról, a levágott háborús fejekről egy cigarettázó katona kezében; képet az égő versenyautókról, szépségkirálynők, bakák és puputevék fölvonulásáról: képet a híres és hírhedt emberek arcáról, haláluk előtt és haláluk után. Vagyis a látvány bősége ugyanolyan csábítóvá vált korunkra, mint a nagyáruházak bősége: mi akkor is veszünk nápolyit, rumaromát, illatos szappant, ha már van otthon illatos szappanunk, rumarománk és nápolyink. Lefordítva a hasonlatot: mi akkor is végignézzük a képeket, amikor már nem látjuk tisztán őket. Különös ellentmondása az elénk zúduló képözönnek, hogy miközben emlékeztetni akarnak bennünket: a felejtést készítik elő. A tegnapi képeket a mai és holnapi képek rendre kioltják.

A fotózás, mint ahogy a korunkban megszaporodott emberi beszéd is, ilyen paradoxonok révén éli át hamleti pillanatait. De ha zavaró lehet is ez a körülmény, én semmiképpen se tartom szerencsétlenségnek. Sőt, bevallhatom, hogy engem akkor kezdett érdekelni a fotóművészet, amikor megéreztem, hogy komolyan kérdésessé vált önmaga számára is. Mert ami a mi korunkban, a mi világunkban nem ismeri a meghasonlást, vagy nem esik kétségbe önmagától, az hamis.

Korniss Péterrel engem, jó tizenöt évvel ezelőtt, a fölriasztott lelkiismeret, a művészetek körül föltámadt forgószél sodort össze. Ültünk a Nemzeti Szálloda éttermében, kortyolgattuk a bort, és kortyolgattuk egymás gondolatait. Soha olyan kíváncsi és rokonszenvesen kétségbeesett arcot, mint amilyen az övé volt akkor! Arról faggatott, amiről önmagát kérdezgette már hetek óta: alkalmas-e a fotó arra, hogy ne csak képeket adjon a világról, de világképet is? Nem a pillanat művészete-e inkább, mint a megőrizhető és újra és újra átélhető időé? Jól tudta Korniss, hogy a pillanat legendás fogalmában mindig van valami titokzatosság, amelyet a fotósnak nem szabad elszalasztania. De érezhetően ő ennél többet akart. A lefényképezhető napi események és a lefényképezhető világesemények mellett valami tartósabb újdonságot.

A görcsös kérdésekre néhány esztendő múlva a Műcsarnok három nagy termét betöltő kiállításával felelt és az Elindultam világ útján című kötetével.

Az önmagát megújító Korniss élő népszokásokról adott hírt beavatottan s lefegyverzően. Képei a határokon belüli és a határon kívüli magyarság életéről tudósítottak. Munkáját a balladagyűjtő Kallós Zoltánéhoz hasonlítom. Ahogy Kallós a mezőségi, moldvai, gyimesi, kalotaszegi népzenét, népköltészetet fedezte újra föl, s a bartóki, kodályi hiányos térképre ismeretlen tájegységeket rajzolt oda, Korniss a fényképezőgép lencséjével emelte ki az ország, sőt a nagyobb világ számára is a tompa érdektelenségből az említett tájak embereit. A moldvai csángó anyát, gyermekével, a széki templomozó asszonyokat, a táncházas fiatalokat, akikről kevesebbet tudtunk addig, mint a harmadosztályú hippikről vagy a popzene rövid életű királyairól.

Korniss az első, egységes kiállításával látszólag visszahátrált a múltba.

Szerintem előrelépett. Hiszen a múlt ugyanolyan kikerülhetetlen közege az emberi szellemnek, mint a jövő. Aki a múltat építi, az a jövőnek dolgozik. Mert lehet, hogy azok a hagyományos paraszti közösségek, amelyekben Korniss megmártózott, itt Közép-Európában s a világ minden táján fölbomlanak, de arra az egyetemes képességre, amely a világ legrégibb tapasztalatától: a parasztitól csiszolódott máig, az emberiségnek a jövőben is szüksége lesz. Korniss fotói arról tanúskodnak, hogy a parasztságot – nálunk és másutt is – nem a múlt maradványának, hanem a múlt képviselőinek kell tekintenünk.

Ezzel a történelmi és etikai szemlélettel Korniss mindenekelőtt saját művészetét szabadította meg az oly sokszor és oly könnyen rossz hírbe keverhető népies romantikától. Második könyve, a nemrég megjelent Múlt idő: a múlt meghaladása is. Mert lehet, hogy az a magyar vagy szlovák paraszt, aki Korniss fotóin szánt, szénát gyűjt, mulat; vagy az a parasztasszony, aki az ég alatt siet valahová, öltözete és életmódja szerint még tegnapi ember, de a dombokhoz, a dombokat súroló fényhez és a mindenséghez való viszonyában ontologikus lény. Mai, holnapi, mindenkori. Korniss elfáradt embere az én fáradtságommal fekszik a mezőn. Az általa meglátott és lefényképezett kezek az én kezeim s a még meg se születettek jövendő kezei. A sártengeren átkelő lányokkal mi is elérünk valahová. A lábunkat köti talán a dágvány, köti a tehetetlenség iszapja, de a sár fölött megszületik a biztató mosoly. Korniss a dolgoknak és az életnek ezt a tünékeny metamorfózisát csípi legtöbbször nyakon. Azt a pillanatot, amikor a munka több a munkánál, egyetlen borostás arc egyetlen ember arcánál, amikor a tulipános, fehér sírkő több a világ minden temetői fejfájánál. Nem életképeket mutat, hanem léthelyzeteket. A néphagyomány fotózásától így juthatott el az emberiséghagyomány élesztgetéséig. A veszélybe került értékek csöndes visszahódításáig.

A modern világ a század minden művésze számára hihetetlenül bonyolult téma-gubanc. Nem tudom: a századvég utolsó két évtizedében nem az lesz-e a legmodernebb művész, aki ezt a gubancot kibogozza; aki a szétzüllött emberi kapcsolatok éjszakájában újra és újra meggyújtja a maga egyszál gyufáját, hogy akik elveszttették egymást, akik elveszttették a többieket – a föllobbanó lángnál megkereshessék.

A kortársaim közt én ilyen gyufaszálat gyújtogató művésznek és embernek ismerem Korniss Pétert. A kevesek közt is kiválasztottnak.