Elindultam világ útján…

Talán a farmernadrág mennybemenesztésével kezdhetném el az egészet. Ennek az elnyűhetetlen parasztruhának a meghökkentő s ugyanakkor rokonszenvesen hanyag diadalútjával végig a világon: Dél-Amerikától Japánig, Finnországtól a Tűzföldig.

Hogy ki volt felfedezője, útra indítója, gyámja, ne firtassuk. Divatkirályok és jó szimatú üzletemberek közvetlen szándékánál sokkal tanulságosabb a szándék következménye; az a térhódítás, amit ez a kék, durva szövésű ruhadarab az ötvenes évektől mostanáig elért. Mert ha kezdetben akadt is Egynémely Bársonyos Orr, mely a tehéntrágya szagát is megérezte rajta, a későbbiekben alázatosan lehorgadt. Az első napon még csak a vagányok viselték, a másodikon már a fiatalok, a harmadikon egy-két értelmiségi, a negyediken viszont még a finnyás polgárok is belebolondultak.

És valóban, aki nem akart tizenkilencedik századi tuskónak vagy a mama kedvencének látszani, sietve rángatta magára ezt a kemény, nehézkes ropogású divatos holmit.

A divatos jelzőt szántszándékkal írom.

És egyáltalán nem elítélően.

Valamikor a múlt század elején, közepén ugyanígy vált divatossá a parasztdal, a népmese, a népballada. S a divat lépcsőin fölfelé lépegetve egyszerre csak ott találtuk a „népköltészet göngyszemeit” Burns, Goethe, Heine, Petőfi remekműveivel egy magasságban. Később hasonló folyamat játszódott le a parasztzenével, az őserdei indián- s a néger-zenével is. A zongorák és hegedűk mellé – vagy néha a helyükre! – oda kerültek a tamtam dobok, a kosfejjel díszített dudák, nádsípok, a faxilofonok. És a Bach-fúgák mellé a nomád pásztordalok, Mozart, Beethoven szimfóniái mellé egy-egy keserves katonaének, bujdosó betyárdal, halottsirató, névtelen szerelmesek öröme, bánata. S nemcsak érdekesség, hanem érték gyanánt is.

Divat vagy kiegyenlítődés? Hóbort vagy régóta tartó polgárháború a „magas kultúrák” és az „alacsonyan” megrekedt kultúrák között? Az egyenjogúság nevében indított hosszú menetelés századunkban?

Annyi bizonyos, hogy a divatok – bármennyire az újdonság és az ideiglenesség álarcában tűnnek is föl előttünk – mindig visszautalnak valamiféle lényegi eredetre. Az összekötő láncszem már csak azért sem hiányozhat, mert ama bizonyos Társadalmi Pillanat, melyet a divat a maga kakastaréj természetével kifejez, csak egy előző Társadalmi Pillanathoz viszonyítva lehet új és meglepő.

 

Ha a farmernadrággal kezdtem ezt a bevezetőt, aligha folytathatnám szerencsésebb és méltóbb témával, mint a modern költészettel.

Éjszaka van; csönd van; gyerekkoromig hátráló sötétség. Valami apró fénypontokat látok: megjelennek előttem múlt időm tolvajlámpa szemű macskái. Jönnek lefelé a padláslépcsőn, jönnek a ferde tyúklétrákon, jönnek a mesék mohapapucsában. Vagy mint elbitangolt lelkek ott virrasztanak egy vénségesen vén haldokló asszony mellett. S mozdulatlanul csak nézik, hogy lelke távozásakor vadméhek özönlenek ki belőle a szemén, a száján, az orrán át.

Vadméhek? A halál aranyba öltöztetett zsoldosai?

A század modern költői közül ugyan ki ne kapná föl fejét zümmögésükre? Ugyan melyik költő ne irigyelné el a népmesék tudójától ezt a tolongó, nyüzsgő, megtestesülő halállátomást?

Ismerjük azok névsorát, akik nemcsak hogy megirigyelték, de tudatosan is megnyitották magukat az ősköltészet, illetve a népköltészet megújító áramainak. Kezdhetem a sort Apollinaire-rel, s folytathatom Bretonnal, Jeszenyinnel, Lorcával, József Attilával, el egészen Weöres Sándorig, Octavio Pazig, Nicolas Guillénig, Juhász Ferencig, Nagy Lászlóig.

A megtermékenyítő hatás – még tudósi körültekintéssel számolva is az időt – jó kétszáz esztendeje tart. Ráadásul minél közelebb kerülünk Burns korától napjainkig, ahelyett hogy meghanyatlott volna, inkább erősödött, mélyült, gazdagodott. A század legnagyobb hatású izmusa, a szürrealizmus cserepes szájjal bukott az ősköltészet, a népköltészet forrásvizére. Nyelvi, képzeletbeli erejét s mágikus vonzalmait tőlük örökölte.

 

A fönti névsor csak költőket rögzített. Pedig az ősművészetek, a primitív művészetek és a népművészetek robbanásszerűen nem a lírai műfajokra hatottak, hanem a képzőművészetre, a zenére, az építészetre. Azt hiszem, elég, ha égtájakat jelző neveket említek meg: Bartókot, Henry Moore-t, Picassót. Továbbá az európai avantgarddal versenyző mexikóiakat: Orozcót, Riverát, Siqueirost. És persze ugyanide sorolhatók a japán, a finn, a dél-amerikai építőművészek, akik legtöbbet épp saját történelmi és népi hagyományaikból merítettek.

Álljunk is meg itt egy pillanatra.

Egyrészt, mert komoly meredekhez értünk, másrészt, mert egy élesen elénk ágaskodó közhelyhez.

Nézzen csak szigorúan ki-ki önmagába: ha vizsgáznia kellene a modern művészetek kialakulásának társadalmi, lélektani hátteréről, a változást kipattantó okokat elsősorban, sőt kizárólagosan a technikai civilizáció nagy nekiiramodásában látná. A városdzsungelek elburjánzásában, a vasak, a fémek, a beton uralomra kerülésében, a világháborúk dantei csapzottságában, a saját sorsából kiröpülő egyén elveszettségében és így tovább.

Első dadogásában nem is tévedne. Elvégre a modernség törvényszerű világrajöttét a különféle izmusok is hasonlóképpen magyarázták.

Az 1909-ben kiadott futurista kiáltványból másolok ide sorokat: „…Az irodalom mindmáig a megfontolt révületet, az álmot, mozdulatlanságot magasztalta. Mi a lázas álmatlanságot, a futólépést, a halálugrást, a pofont és az ökölcsapást magasztaljuk. Megállapítjuk, hogy a világ nagyszerűsége új szépséggel gazdagodott: a sebesség szépségével. Egy versenyautó, kirobbanó kígyóhoz hasonlatos vastag csövekkel díszített motorházával… egy bömbölő autó, mely úgy száguld, mint a kartács, szebb, mint a Szamothrakéi Győzelem (szobra)…”

Ötven-hatvan év elmúltával azonban ma már nem beszélhetünk ilyen egyértelműen. Egyre világosabban látjuk, hogy az új vallásként megjelenő technika-mámor, technika-igézet – a látszatok és a lenyűgöző közhelyek ellenére hajszálnyival sem volt átformálóbb hatással a modern művészetekre, mint a néprajz, a népélettudomány – az ősi kultúrák általában. Hisz minél messzebbre pattant el az ember a jövő irányába, annál távolabbról érkezett hozzá visszhang a múlt időkből. A bálványozott technika ellenpontjaként megjelentek az őskultúrák lenyűgöző hatású bálványai. Az új csodák mellett a régi csodák. A jövő zajongó mítoszaival szemben a múlt kiérlelt mítoszai, melyekben az ember még cselekvő és szenvedő, s harcol vagy elbukik, mindenképpen nagy marad.

Mi volt ez már a kezdet kezdetén? – kérdezhetjük ámulattal. Egyensúlykeresés? Vagy a kultúra önvédelmi harca a civilizáció megsejtett pestisjárványai ellen? Vagy netán valami szerkezeti hasonlóság a régi és az új kor között, amit a művészet és a néprajz vett észre először?

Mondhatunk példát erre az utóbbira is. Köztudomású, hogy a törzsi s a nomád körülmények közt élő népek világán belül nincs merev határ tudás és hit között. De ugyanígy egyre nyilvánvalóbb, hogy a mi világunkban pedig tudás és nemtudás közt nincs igazán elválasztó szakadék. Másként kifejezve: a mai embernek ugyanolyan áttekinthetetlen s fölfoghatatlan a társadalom valósága, mint a régieknek a természeté. S mivelhogy a művészetben az ember nem a fogalmak, hanem közvetlenül az érzelmek, a sejtések, a látszatok segítségével érintkezik a világgal, egyáltalán nem véletlen, hogy a századelő vágányt változtató művészeti irányzatai jóval a filozófiák előtt járva keresték a régi kultúrákkal kimutatható rokonságot.

De egyébként az ember térbeli terjeszkedése is hozzájárult ehhez. Fátylak és vasból kalapált függönyök hulltak le korunkban földrészekről és kultúrákról. S épp a racionalista jellegű európai kultúrából kisarjadó tudomány és civilizáció segítette elő, hogy a görög-római-keresztény fogantatású szellem veszítse el egyeduralmát. Az egyenjogúság gondolata – kiszorulva a politikából – a kultúrák változatos égöve alatt edzette legeredményesebben izomzatát. Mi tagadás: megvolt hozzá a vezérlő elve is. „Ha igaz – bizonygatták a jobbak –, hogy mindaz beletartozik az emberiség egyetemes történelmébe, ami az emberiséggel megtörtént, akkor az is igaz, hogy az egyetemes emberi kultúra része minden, amit az emberi szellem létrehozott – akár veremlakások mélyén, akár őserdőkben, akár halotti torok mécsvilága mellett.”

Meggyőződésem, hogy a reneszánsz és a felvilágosodás nagy gondolatai mellett ez az utóbbi gondolat Európa harmadik újjászületését előkészítő eszmének is tekinthető. Legalábbis a jelekből ítélve. Hiszen alig telt el az ígéretes századból néhány esztendő, mintegy gongütésre megváltoztatta önmagát Európa. Botticelli, Leonardo, Rembrandt, Cézanne képei mellé odarakta a nyugat-afrikai istenszobrokat, a melanéziai kéregfestményeket és álarcokat; odarakta Asszíria, Babilónia, Ó-Mexikó faragott köveit. A sumérokat, az etruszkokat, Altamíra barlangfestményeit, a nomád pásztorok csontba és fába vésett képzeletét. Szinte egyik napról a másikra Picassók, Henry Moore-ok, Lorcák, Bartókok hordozták körbe a Földön tekintetüket, egy új egyetemesség és korszerűség megteremtéséhez keresve erőt és sugalmazást.

 

*

 

Mi köze mindennek ehhez a fotóválogatáshoz? Főként így, ilyen sebes iramú előadásban, mely kipillantást csak úgy enged a valóságos összefüggések világára, ahogy gyorsvonatból pillantgat ki az utas? Mi köze, mikor a modern művészetek s az ősművészetek-népművészetek törvényszerű egymásra találásából épp a törvényszerűségek megindokolása marad el?

Talán csak annyi, hogy a könyvben látható képek mögé olyan hátteret vetítsen oda, amely nem csupán az ügyhöz méltó, hanem amely sodrásával kaphat el bennünket legelébb.

Sajnos, a zsilipek fölhúzását itt sem intézhetem el egyetlen mozdulattal. Mert azt, hogy az ősköltészet, a népköltészet vagy a legkülönfélébb törzsi- és parasztzenék hogyan járultak hozzá a modern költészet és zene megújhodásához – nagyjából tudjuk. Azt azonban már kevésbé, hogy egy-egy nép kultúrájából nemigen lehet csak úgy csipesszel ezt vagy azt a „műfajt” kiemelni és fölmutatni. Már csak azért sem, mert a kultúra nem egymás mellé rakható értékek halmaza, hanem összefüggő rendszer. Hajlam, örökség, kormányzó erő; egyszóval: test és idegrendszer, csont és velő, szem és a látás együtt, sőt határa és határtalansága is. A lakodalmi szertartásokhoz hozzátartozik a lakodalmi zene is. A menyasszonypárta sirató szöveges dallama ugyanúgy, mint a táncrend, a táncszokás, a játék, a derű. Elképzelhetetlen tehát, hogy egy nép kultúráját bárki megismerheti, ha csak a táncait vagy az énekeit ismeri külön-külön, és semmit sem tud például temetési szertartásairól. Megcsodálhatja szőtteseit, viseletét, használati eszközeit, mindazt, ami még környezetében vagy már csak múzeumban látható, mégis foszlékony lesz ez a tudás, mert a láncolat-rendszer hiányzik belőle. Talán fölösleges is mondanom, hogy egy népdalból kisarjadó tulipán ugyanabból a földből szívja sóit, mint mondjuk, az újszülött tiszteletére ültetett akácfa vagy tölgyfa, melyből majd élete elmúltával fejfát ácsolnak neki. Vagyis léthelyzeteket s mítoszerejű látomásokat nemcsak eredetmondák, mesék, dalok és népballadák őriznek, hanem egy-egy remekműként megformált népszokás is. Amely nem más, mint a „történelem alatt” élő közösségek metaforába sűrített története.

Ne sajnáljuk az időt, hogy a sok közül egy olyat is szemügyre vegyünk, melyet még a legerőteljesebb fotó, sőt film sem lenne képes közvetíteni.

Volt idő, mikor a bukovinai székelység körében a lopás a legeslegfőbb bűnnek számított. Nem egy ember elvetemültségének egy másik ellen, hanem az egész közösség ellen elkövetett bűnnek. Az oka nyilvánvalóan nem a tízparancsolat ide vonatkozó túlzása, hanem a sorsuk létparancsa. Hányatott életük következtében örökös volt a szegénységük. Igen ám, csakhogy lopásra épp a szegénység sarkantyúzza az embert: a mindennapos hiány, az életösztön konok, megzavarodott bosszúja. A helyzet – kiélezve a példát – végül is eljut a lenni vagy nem lenni állapota helyett a lopni vagy nem lopni állapotáig. Utolsó szalmaszálnak a vakremény marad: hátha nem derül ki a titok.

Persze, szivárgó és vékonyka ez a remény, mert egy közösség önvédelemből is ilyen határesetekben kezdi működtetni mindenre kiterjedő „gyakorlatias” kultúráját.

Az említett székelyeknél, ha a kárvallott nem tudja meg, ki lopta el a tyúkját, bárányát, kenderét, ezét, azát, böjtölni kezd. A böjt általában hét- vagy kilenchetes. Az első héten hétfőn, a második héten kedden böjtöl, és így tovább, míg le nem telik az ideje. Gyakran nemcsak ő maga tilt el magától ételt és italt, hanem egész háza népe is koplal. Sőt a jószágai is: hadd sivalkodjanak, hadd bőgjenek, hadd zörgessék a láncot. Tudja meg a falu, de mindenekelőtt a tolvaj, hogy a kárt szenvedő nem nyugodott bele a veszteségbe, ellenkezőleg, Isten segítségét kéri: derítse ki, kicsoda volt a tettes.

Magam beszéltem olyanokkal, akik életük során kétszer-háromszor is böjtöltek. Egybehangzó véleményük az volt, hogy a hatás nem szokott elmaradni. A kiböjtölés végén nemegyszer betegség, balszerencse vagy a halál közbejötte deríti ki az igazságot. A bűn elkövetője elcsúszik, csontját töri, leesik a megrakott kocsiról, titkos betegség támadja meg, ágynak dől, s mint ahogy a népdal is tanúsítja: „kilenc kocsi szalma rothad el alatta”.

Első hallásra mindez képtelenségnek tetszik. Értelemellenesnek, a pogány korból ittrekedt rontás maradékának, keresztényi vesszőbe oltva.

Holott nem az.

Vajon miben különbözik ez a szokásban testet öltött lételemzés Dosztojevszkij remekművétől, a Bűn és bűnhődéstől? A betegség vagy a halál nem azért teríti le a bűn elkövetőjét – még ha így hiszik is el –, mert a böjtölés révén Isten csapdát állít a gonosznak. A főszerepet itt is, mint Raszkolnyikov életében a szorongás, a fenyegetettség játssza. Hiszen mihelyt megtudja a tettes, hogy őellene valaki böjtölni kezdett, élete csupa rettegés lesz. Reggel azzal kel, este azzal fekszik, ha csakugyan kitudódik a dolog, neki vége. A közösség kiveti magából, mint a bélpoklosokat. S a lélekben pusztító féreg – a lélektan alapfokú ismerete szerint is – előbb-utóbb a testet is kikezdi. Előbb az idegrendszer roncsolódik szét: a kéz, a szem zavarodik bele a félelembe, végül a szervek esnek térdre, elárulva és megadva magukat a „fölsőbb erők hatalmának”.

 

*

 

Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy egy történelem alá kényszerített nép kultúráját ne a cserepei, hanem összefüggései alapján vizsgálhassuk. Hogy ami a felületes szemnek első pillantásra népiesnek, réginek tűnik, alaposabb szemrevétel után nagyvonalúan utaljon – Németh Lászlóval szólva – a „mindenkiben élő közös emberi”-re is.

Nekünk, magyaroknak ez egyszer szerencsénk volt. A század kultúrájában lezajlódó vércserét két olyan lángelme szomszédjaként élhettük át, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán. Sőt, olyan elevenen maradt életforma részeseként is, melyben mi voltunk a fő- és mellékszereplők is. Mi voltunk a több mint ezer éve vágott láncos botokkal köszöntő regösök, a betlehemi háromkirályok, a lakodalmi vőfélyek, a halottvirrasztók. Mi voltunk Bartók Cantata profanájának agancsot növesztő fiai, akik otthagyva a szülői házat, a civilizáció erdeiben topogunk, s hiába halljuk az apai hívást, nem tudunk visszamenni. Nem tudunk, de most már nem is mehetünk.

Ráadásul a szerencse abban is kedvezett, hogy a Bartók idejebeli soknemzetiségű Magyarország beillett Kelet-Európa kicsinyített másának is. Együtt volt tehát minden ahhoz, hogy a sok kultúrájú Kárpát-medencéből ne csupán a magyar kultúra szülessen újjá, de az egyetemes kultúrára is kilátás nyíljék. Fogékonyság az összegezésre, az összehasonlításra. Nyelvi fogalmaink közé nem véletlenül került be egy mindent egységbe láttató jelző: a bartóki szó fogalma.

Ha Magyarországon vagy a határainkon kívül élő magyarok közül bárki magába szívta ennek a fogalomnak a jelentőségét, nemcsak hogy nem téved el a politikában vagy a válságokkal terhes kultúrában, hanem értékekre bukkan s másokhoz is értékeivel közeledik.

 

Egy ilyen közeledés dokumentumának tartom Korniss Péter százhúsz képből egybeszerkesztett munkáját is. Tíz fejezet – tíz különálló fotóesszé. Tíz máig élő népszokásunkról készített beszámoló-sorozat, mely nem a fölidézésre, nem az emlékek újjászervezésére törekszik, hanem a jelenlevő szemtanú árnyalt szavahihetőségére. Bármilyen elkoptatott is a szó, nyugodt lélekkel írom ide: Korniss könyve hézagpótló mű. Ilyen mennyiségben s ilyen minőségi rendben még senki se örökített meg hasonló értékű, élő, magyar népszokást. A népdalokat le lehet jegyezni, s a szájhagyomány világából át lehet őket emelni az írásbeliség világába. Mintha Korniss ugyanezt végezné el, elevenen maradt népszokásokkal. Csakhogy ő nem az írásbeliség, hanem a képek világába emeli át azt, amit rögzítésre méltónak ítél.

Százhúsz kép – ki tudja, hány ezer gépkattanás mögöttük! Hány ezer kilométer az egyik falusi temető barokk mintát utánzó fejfáitól egy másik temető kereszténység előtti fejfáiig, melyek a Húsvét-sziget bálványaira emlékeztetnek, s melyeken jól olvashatók az évszámok: 1970, 1971.

Napjaink művészei, érthető indítékoktól űzve, rögeszmeszerűen az újat keresik mindenben. Ez a tisztelni való újításvágy ott feszül Kornissban is. De az utóbbi időben – ez a könyv a koronatanúm – Korniss elsősorban nem új stílust, hanem újra élhető és igazi emberi kapcsolatokat keres. Megtartó erőt, kapaszkodókat, igazi hátországot. Az ő egyik lefegyverző újítása az, hogy nemcsak azt fényképezi, amit meglát, hanem ami hiányzik neki, s ami – megítélése szerint – ebből a mindjobban elgépiesedő világból is hiányzik. Mivel maradandónak azt érzi, amiben hihet az ember, vagy amit szeret, Korniss állandóan keresi a nagy és termékeny kapcsolatok esélyeit. Fotóin első látásra tegnapi arcokat, szokásokat, élethelyzeteket, tegnapi csöndet, tegnapi nevetést, tegnapi szoknyalángolást látunk. Ez azonban csak látszat, mert amilyen gyöngédséggel, figyelemmel és izgalommal osztozik a tegnapinak nevezhető világ örömében és gyászában: az mindenkori gyöngédség és odaadás. Korniss tudja, hogy a modern ember számára nemcsak a jövő távlat, hanem a múlt is.

Fényképezőgéppel a kezében Korniss valóságosan és jelképesen is azt az utat járja mint „gyűjtő” is amelyet történelmünkben és kultúránkban Bartók Béla neve jelöl. Ősi kopjafákat s fehér gyászt viselő asszonyokat fényképez, akiket Bartók is látott vagy láthatott volna. Sámánok arcáról idáig repülő, több ezer éves maszkokat. Táncosokat, játszó gyerekeket, halottsiratókat, lakodalmas népet s az idő belső tüzétől áthevült szemeket, melyek nemcsak visszanéznek ránk képeiről, de ebben az önmagát kereső világban kormányozhatnak is bennünket.