Az újrakezdés bátorsága

A közeledő századvég emberének gyakran támad olyan sajogtató érzése, hogy milyen jó lenne végre újrakezdeni mindent. Nemcsak egy napot, egy évet, egy évtizedet, de magát az egész kisiklatott életet is. Milyen jó lenne hinni valamiben, ha másban nem, hát egy kézfogásban, Istenben, szerelemben, a háborúkat elűző erők sereglésében.

Ez is, mint annyi más, tünékeny utópia. A tehetetlenség ábrándja. Az újrakezdést ugyanis nem elképzelni, de gyakorolni kell. Mint az erkölcsöt, mint a művészetet. Mert az újrakezdés maga is erkölcs: az önátadás és az önfelejtés vizsgája.

Kotsis Nagy Margit első magyarországi kiállítása alkalmával az újrakezdés szemérmes bátorságát kell mindenekelőtt megemlítenem. Csonthéjas magja ez művészetének s az életének is.

A kolozsvári bölcsészlány magyarból és történelemből szerez oklevelet, majd tanít is négy esztendőt Váradon. Belebékülhetne és belezápulhatna sorsába, mint annyian mások, de neki szűk ez a ketrec, fojtogató a világ. Négyesztendei tanítás után a kolozsvári képzőművészeti főiskolát végzi el, s ipari tervező lesz egy üveggyárban. Formatervező? Üvegszobrász? A világ továbbra is merev marad és sivatagi körülötte. Nem az ő belső életének a hangjait visszhangozza. Az áttetsző kék, zöld, avarbarna üvegtárgyak mögött ekkor kezdenek földerengeni elsőszülött agyagszobrai. Megkapaszkodhatna bennük, mint a csírázó reményben, de a Közép-Európát kezükben tartó nemzeti előítéletek őt is egy keskeny völgyszorosba szorítják bele. 1978-ban áttelepül Erdélyből Magyarországra. A körülkerített létből a semmibe érkezik haza; „a tiszta lap” megkínzó igézetébe.

Ennyi váltást, ennyi újrakezdést már nyugodtan nevezhetnénk pokoljárásnak is. Annál inkább, mert Kotsis Nagy Margit festett agyagszobrocskái szinte líraian tanúskodnak egy ilyen poklokat járó útról. Elég csak megnézni közelebbről a Túlterhelt napok sorozat asszonyalakjait: allegorikus önportréknak is beillenének. Modellre nem volt hozzájuk szüksége, hiszen csak a saját hányattatásait kellett agyagba gyúrnia: a kimerülések emlékeit, a tehetetlenül kitekeredő kezek árvaságát, az idegeken táncoló terrort, amelytől szinte hisztérikusan rándulnak görcsbe a nők, mintha a felnőtteket is védelmező anyaméhbe húzódhatnának vissza. Hisztéria és anyaméh? A szélhámos sors, amely ilyen szélsőségek között ráncigálja az egyént, egyetemes veszedelmektől fertőződött.

A Sziszifusz sorozat tizenegy szobra ugyanígy belső önarckép és általánosítható szimbólum egyidejűleg. Camus Sziszifuszt, a poklok munkását, az abszurd embert azért tekinti tragikus hősnek, mert tudatos, mert a magaslatok felé törő folytonos küzdelme, még ha sikertelen is, egymagában elegendő ahhoz, hogy magával ragadja az emberi szívet. Kotsis Nagy Margit összekötözött, vergődő emberei fölül hiányzik ez a diadalmas magasság. Az ő Sziszifusza idegbeteg, megalázott, mégpedig a tudatában megalázott, küszködő alak. A mítoszi követ nem ő gurítja. A kő ott van a testében, a sorsában. Vagy netán már ő maga a kő, amelyet gurítanak?

Mikor még csak fotókon láttam közülük néhányat, féltem attól, hogy Kotsis Nagy Margit túlságosan közel sodródott a francia Jeanclos alvókat ábrázoló terrakottáihoz. Erre utaltak a rongyos, szakadozott drapériák és a kopasz férfifejek. Vagyis a külsőségek. De közelebbről megnézve a rokonjegyeket, a lényegi különbséget is fölmérhettem. Kotsis Nagy Margit szobrain a drapériák nem pokrócok, nem takarók, nem értelmező és díszítőelemek, hanem az érzelmek és gondolatok szerves folytatásai. Nem barokkos vagy újszecessziós burkolatok csupán, hanem alakító folyamatok. Műhelyében láthatóan nemcsak az ember gyötrődik, hanem az anyag is. A föld, a por, a sár. Mint ahogy emlékezni, örülni, szeretni is tud ez az anyag.

Aránylag kevés szobrászi gondolattal találkozik az ember manapság. Én csak rövid ideig lehettem Kotsis Nagy Margit világának vendége, de amit láttam belőle, és amit elképzeltetett velem ez a világ, izgató reményre jogosít föl.

Néhány újabb munkája alapján arra buzdíthatom: maradjon meg továbbra is az újrakezdők csapatában, mert az ő makacs hitük tartja életben még az életet is itt a földön.