A mindenütt felépített fal

Aki első körpillantásával csak úgy, magának, fölmérte már a kiállítás szobrait, megakadhatott a szeme egy börtönrács-szerű alkotáson, amelyen sötét és horpadt arc-kísértetek derengenek át. A többi megmunkált műhöz viszonyítva ez a „kiállítási tárgy” ideiglenes alkotásnak látszik. Inkább egy dermedt gondolat és érzés illusztrációjának, mint szobornak. A címe se igazi szoborcím, hanem egy vallomásos könyvé: Szülőföldem – Erdély.

Azt hiszem, kevés európai városban értik meg olyan világosan ennek a szögesdrótos, rácsos alkotásnak az értelmét, mint Berlinben, ebben a tudathasadás közelébe elsodródott városban. Hiszen ami a németeknek a Fal volt, a mindenütt fölépített fal, az esőket és a napsütést is megosztó abszurditás, Szervátiusz Tibor alkotása hasonló fal létezésére hívja föl a figyelmet. Hasonló falra, amely kisebbségben élő magyarokat választ el az anyaországiaktól s egymástól is, több mint hetven éve.

A szobrász hiába hagyta el 1977-ben szellemi menekülőként szülőföldjét, hiába települt át Kolozsvárról Budapestre, hivatalosabban szólva: Romániából Magyarországra, ez a bizonyos fal vele utazik mindenhová.

Amikor megtudtam, hogy a hatvanegyedik évébe lépő művész első külföldi kiállítását épp itt Berlinben rendezik meg, a mitologikus faltól megszabadított város túlfűtött légkörében, kissé összerándultam magamban: a harminc-negyven éves kirekesztettség után nem lesz-e túlságosan nagy kihívás Szervátiusz Tibornak az itteni bemutatkozás? Nem lesz-e idegen a hely, idegesítő a helyszín, a politika és a szellem meglódult ideje, de mindenekelőtt a kortárs művészeteké, melyek a századvég posztmodern – posztszürrealista és posztdadaista – látomásait vonultatják föl előtte; látomásokat, melyekben próbabábu-Rómeók és próbabábu-Júliák lépkednek a földhöz vagdalt pezsgősüvegek cserepein, vagy sírgödörbe temetett lakodalmi asztalok fölött megkopasztott baglyok röpdösnek a civilizációs végzet fölbérelt angyalaiként.

A művészt és a barátot féltő aggodalmam, persze, csak olyan megrögzött, közép-európai aggályoskodás lehetett, reflexeinkben élő kishitűség, mert a következő pillanatban már egy hang azt súgta belülről, hogy Szervátiusz Tiborral történhet bármi: rendezhetnek körülötte happeninget, szobrait kiállíthatják a Holdon, öntörvényűségét nem ingathatja meg semmi. Van benne valami tiszteletet parancsoló befejezettség, mint egy eszmében vagy egy vallásban. Valami csonthéjasság.

Némelyek ezt a művészi és erkölcsi zárkózottságot alkati és magánéleti okokkal magyarázzák. Az egyéni balszerencsék mellékhatásaival. De bármennyire vitathatatlan is a magánsors hatása a művészi alkotásokra, meggyőződésem, hogy Szervátiusz Tibor emberi és művészi világát minden más körülményt megelőzve – a már emlegetett kisebbségi lét határozta meg. Az elemi helyett egy kimerítő mintha-lét csontokba lerakódó tapasztalata. Hiszen aki kisebbségi létbe születik bele, valójában csak félig születik meg, mert semmi sem teljes körülötte. A szülőföld nem igazi otthon, a haza nem haza, a történelem nem történelem, az idő is mindig csak átmeneti és távlattalan.

E köztes állapotban a kisebbségben élő egyénnek kétféle választása lehet: vagy elfogadja minden nap a csonka élettel megkötendő alkut, vagy pedig elveti és hangtalan prométheuszi daccal a teljes életre jelenti be igényét.

Szervátiusz Tibor életét és művészetét ennek a kiegészülés-akarásnak a konok metafizikája alakította ki. Tudta, hogy egy nemzeti kisebbség szobrásza is csak úgy lehet, ha előbb egyetemes szobrásszá válik. Édesapja: Szervátiusz Jenő műhelyében megtalálta ehhez az ösztönző erőt és formákat, önmagában pedig azt a látomásos, drámai képességet, amellyel a hiányos életet a kiteljesíthető élet ihletőjévé avatta.

Életművében talán az a legmeghökkentőbb, hogy a mélylélektanok, az ideológiák s a kiagyalt modern esztétikák korában a leghagyományosabb emberi „képződménybe”: a történelembe kapaszkodik bele. Mint valamilyen világias, de megrendítő vallásba. Ennek ellenére szobrai közt egyetlen történelmi emlékművet sem találunk fölismerhető, történelmi személyekkel. Szervátiuszt úgy foglalkoztatja a magyar történelem sugárzó és tragikus eszméje, mint filozófust maga a létezés. S ahogy a görögök a kiváltságos léthelyzeteket mitologizálták – például az Anteusz vagy a Sziszifusz történetében – Szervátiusz a történelmet mitologizálta. Művészetének így lett egyik központi hőse az 1514-es magyarországi parasztlázadás vezére; Dózsa György, a tüzes trónon elégetett parasztkirály.

Mostani berlini kiállításán, sajnos, csak a fotóját láthatjuk a nagyméretű szobornak, de talán így, a fénykép alapján is megsejthetjük, hogy az elevenen elégetett parasztkirály vascsontvázából nem az egyszeri halál irtózata és aszkézise süt ránk, hanem minden durván kierőszakolt földi pusztításé és pusztulásé.

Ez a monumentális szobor olyasféle összetéveszthetetlenül egyedi műve a huszadik század képzőművészetének, mint Ginsberg Üvöltése a hidegháborús századközép modern költészetének. Egy megtestesült metafora, mely az idők sűrítményeként ugyan a magyarság utolsó ötszáz esztendejének a tragikus szimbóluma, de ugyanígy jelképe a század minden háborús borzalmának: a lebombázott városoknak s a fölrobbantott dunai, visztulai, oderai hidaknak, melyek hideg csonkjaikkal a semmibe szúrnak.

Ha Henry Moore nagy tagolatlan kőszobrai a teremtés fölébresztett ősidejét idézi elénk, Szervátiusz Tibor néhány létportrénak nevezett műve pedig azt: mi lett az emberi teremtényekkel és világukkal.

Egyik-másik hazai kritikusa legszívesebben a nemzeti romantika kelléktárába utalná mítoszivá vált, történelmi ihletésű műveit, mondván, hogy minden, ami nemzeti elavult, miután már nemcsak a nemzet-értelmezések fakultak meg, hanem a történelmi emberek, sőt magának a történelemnek is vége.

Az utóbbi idők jugoszláviai, illetve szerb-horvát eseményei épp azt bizonyítják, hogy nem a nemzetnek s nem a történelemnek, legföljebb az ilyen egysíkú ideológiáknak van végük. S természetesen velük párhuzamosan az ötletekre alapozott esztétikáknak. Olyan ideologikus korban, mint amilyen a szemünk láttára omlott össze, talán fontos volt eldönteni, sőt kíméletlenül osztályozni: ki modern, posztmodern, transzavantgárd vagy hagyományos, de úgy érzem, olyan idő közeledik újra, amikor nem az örökös versenyfutásra benevezett izmusok számítanak csak, hanem a művek.

Aki közel engedi magához Szervátiusz Tibor szobrainak feszült és kultikus világát, önkéntelenül is arra kell gondolnia, hogy míg a nyugati ember s a nyugati művész kényelmesnek mondható civilizációban élt, mi kelet-közép-európaiak naponkénti drámában. S ez a dráma, miközben mindnyájunkat kimerített, akaratlanul is egzisztenciális és eredendő dolgok közelébe sodort.

A szobrokkal rokonszenvező látogató talán még egy titkos reménnyel is gazdagodhat a kiállításon. Földerenghet előtte, hogy a művészet megjósolt halála mégse jön el. Ha züllésének a híre naponta eljut is hozzánk, megeshet, hogy mint tékozló fiú a Bibliában, nemsokára visszatér közénk.