Szervátiusz Tibor szobrai

A hatvanas évek végén s a hetvenes évek elején Szervátiuszék neve fogalom és jelkép lett Magyarországon. Szobrokkal telezsúfolt kolozsvári házuk pedig zarándokhely. Azok, akik hosszú, vakoskodó évtizedek után az erdélyi magyarság szellemi s erkölcsi arculatát – csontozatát és gödreit – az ujjuk bögyével akarták végigtapogatni, az ő küszöbüket lépték át előszörre. Az ajtón belül nemcsak két művész: apa és fia fogadta őket, de két egymást föltételező és egymásba kapcsolódó, tárgyiasult világ is: a szobraik világa.

A többszöri vendég előjogán talán szavahihetően tanúsíthatom: bármilyen csöndesen és szertartás nélkül zajlottak le ezek a találkozások, pusztán attól, hogy megtörténtek, meg is szentelődtek. De hát ez törvényszerű is volt. A mélylélektan és a titkosrendőrség pontosan tudja: ha olyan idők nyomása alatt él az ember, amikor az igazságérzet gyakorlása többnyire csak egy néma kézfogásra korlátozódhat, a világ megtelik gyúlékony szimbólumokkal.

A legendát tehát nem Szervátiuszék szőtték maguk körül, mint ahogy két ország irigyei is sutyorászták akkoriban, hanem a fojtogató körülmények.

De hogyan is teremthetne legendát az, aki fuldoklik, levegő után kapkod, s a dicsőség útja helyett sokkal inkább a magáét járná, egy idő után azonban elfogynak előle az utak? Elfogynak, vagy valójában el se kezdődnek.

Hogy mennyire nem kezdődtek el Szervátiusz Tibor esetében sem, tüskés és lehangoló tények igazolják.

Szervátiusz Tibor idén lépett ötvenharmadik esztendejébe, s három évtizedes szobrászmúltja ellenére életének ez a mostani kiállítás az első bemutatkozása. Nemcsak Magyarországon nem állított ki két szobornál többet, de a körülöttünk föltérképezhető tájon sem.

S ráadásul ez a kiállítás is csak töredékes, méghozzá többszörösen az. Mert nemcsak távol levő szobrai hiányoznak innen a kupola alól, hanem a magzatkorukban elpusztult, kikapart, elvetélt szobrok is. Mindnyájan tudjuk, hogy egy művésznek még az utolsó ítéleten se lesznek mentségei, mivel a pályával együtt az agyonveretését is elvállalta, de ha mentségei nincsenek is, magyarázatul azért illik elmondanunk, hogy egy költő a holdon is írhat költeményt, írhat a börtönben, a nyilvánosházban, ám egy szobrász ilyen helyeken nem faraghat. Szervátiusz Tibor a Dózsát például három esztendeig építgette maradék fémből s évtizedekig kuporgatott szenvedésből és önérzetből. Egyszer-kétszer még vállalkozhat a szobrász ilyen monumentális munkára, csak úgy, a maga csöndjében, a maga kedvére, a maga üdvösségére, de ha egész életében arra kényszerül, hogy a saját mecénása is ő legyen a semmiből, erőforrásai előbb-utóbb kiapadnak. Egy Szamosújváron fölállított díszkúton kívül Romániában soha semmilyen hivatal és személy se akarta, hogy ez a kivételesen nagy művész önállóan, az ösztöneire bízva magát, háttérben legalább kétmilliónyi megrendelővel, emlékművet faragjon. Pedig ha magyar szobrászként elfogadták volna, Szervátiusz Tibor sose hagyja ott szülőföldjét.

A körülményekről beszéltem eddig, s átlépve most egy nagyobb sugarú körbe, néhány esztétikai és időbeli adalékkal ki kell egészítenem az eddigieket.

Erdélyben a Szent Györgyöt faragó Kolozsvári testvérek óta nem volt jelentős szobrász. Csak faragómesterek voltak. Kezdetben az apa, Szervátiusz Jenő is fafaragó mesternek mondja magát, pedig vele már az erdélyi szobrászat indul el huszadik századi újjászületése útján. Ő az, aki nemcsak szobrokat farag, bútorokat és domborműveket, de fölismerhető világot is teremt. Első fölmérésre múlt idejű ez a világ, mint ahogy Tamási Áron népisége és szürrealizmusa is az, de minden ízében balladás, magyar, s azáltal, hogy nem az absztraktba forduló európai szobrászat útjait választja, lemaradása jótékony lemaradás. Ütemkésése így lehetett alapozás: a hiányzó hagyomány megteremtése. Szemléleti és kompozíciós dolgokban egyaránt.

Szervátiusz Tibort ez a hagyomány indítja el, de számára a népiség már inkább csak az erkölcs és a hűség alapköve. Őt már nem a balladák, nem az életképek, nem az elmondható történetek foglalkoztatják, hanem az elmondhatatlanok. A magyarság sorsa foglalkozatja: minden, ami nagy, és minden, ami tragikus benne. A szándék önmagában lehetne nemes, ugyanakkor provinciális is, de Szervátiusz Tibor a katarzis révén egyetemessé növeli tragédiánkat, mint a görögség a magáét.

Ez a képesség eleddig szinte csak Adyban élt.

Meghökkentő a hasonlítás? A rokonítás érdekében még tovább lépek. Jószerével minden magyar költő elfogadta a nyugat-európai jambus vagy a görög időmérték szöktető, remek iramát, csak Ady nem. Az ő tagoló verse nyelvünk eredeti hajlamához hátrált vissza. Áttérve a szobrászatra, hajszálnyira ugyanezt mondhatom el: szinte minden magyar szobrász elfogadta eddig a nyugat-európai, illetve a görög indíttatású szobrászat formavilágát, megőrzött vagy fölbontott anatómiai értékrendjét, Szervátiusz Tibor azonban nem. Még arcképszobraiban is, amelyek leginkább európai jegyűek, elemien megmutatkozik ez a másféle vonzalom. Például az andezitből kifaragott Ady-portréban messziről fölismerhetjük a költő fényképeiről ismert földi arcát, de közben olyasmit érezhetünk, mintha egy közénk zuhant istenfej nézne ránk. Mindnyájunkat és a végzetet is szemmel tartó istenarc.

Ne féljünk a szavaktól: Szervátiusz Tibor nem ironikus, nem groteszk, nem értelmező, hanem mágikus erőket szabadít föl a szobraival. Elég belenéznünk Dózsa halálon túl is engesztelhetetlen arcába: egy többszörösen felperzselt ország és történelem irtózata nyűgözi le tekintetünket. Egy arc-apokalipszis. A halál darazsai ki-be röpködhetnének roncsolt lukain, megülhetnének az üregeiben. Ez az irtózat azonban kétértelmű: megtartó erőnek azt érezhetjük, ami a létünkben is fenyeget bennünket. Ahogy az önmagát megvakító Oidipusz király, a görögség szellemi hőse látni tanítja az embert, Dózsa hasonló megrendítésre képes: nagy leveretéseinkből, és a hétköznapiakból is, talpra állásra biztat. Mikor először láttam meg a szobrot, az futott át rajtam: ezt a Dózsát csakis a második világháború után lehetett elgondolni és létrehozni. A leszakadt hidak, a kiégett házak s a kiégett történelem végső zárszámadása után.

Van-e magyar szobor, amely lemondva a történelmi gesztusokról mégis ennyire a történelmünké? Amely élet és halál fölött trónolva az idegek harcát úgy tudná irányítani, mint ez? Az ember szembenéz a vaskoronás fejjel, s elmegy a kedve az önfeladástól. Az én utópiám kezdettől fogva az volt, hogy ennek a szobornak valahol egy hegytetőn kellene állnia, hadd csépelje az eső, hadd fújjon át rajta a szél, de az emberek láthassák mindenünnen.

A huszonnégy éves Petőfi Arannyal való megismerkedése után ezt írja levelében a Toldi írójának: „…hogy mered azt gondolni, hogy én Dózsáról más véleményen vagyok, mint te. Én Dózsát a magyar történelem egyik legdicsőbb emberének tartom, és szentül hiszem, hogy lesz idő (ha fönnmarad a nemzet), midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni, s talán mellette lesz az… enyém is.”

A diák-Szervátiuszban annyira meggyökerezett ez a gondolat, hogy életművében – mintha végrendeletet teljesítene – Petőfit odaállította Dózsa mellé. Az eleven s a halott költő szobrát egyaránt: a szellem-Petőfiét, aki a március tizenötödikék és a segesvári leveretések tragikus feszültségével szól bele az életünkbe. Tragikusan, de a megrendülés fegyelmével ellenpontozva.

Az a gyakran elhangzó vád tehát, hogy belőlünk, magyarokból hiányzik a drámai gondolkodásra való készség, most az ő faragott, kalapált, hegesztett, vésett szobrai láttán újabb cáfolatot kaphat. Vagy talán Szervátiusz Tibor erdélyisége annyira elüt a magyar szellemiség legbensőbb természetétől, hogy a drámaiság iránti képességét kivételnek kellene tekintenünk? Nem hiszem, csupán arról van szó, hogy ennek a szellemiségnek mélyebb és megkínzottabb rétegeivel érintkezik. A már emlegetett szobrain kívül ezt bizonyítják az olyan művei is, mint a Madéfalvi Pieta vagy a Guernica című filmhez készült szoborterve: a Végpusztulás.

A kultikusnak és a drámainak ez a testvériesülése önmagában is kikezdhetetlen, új minősége a magyar szobrászatnak. Miként Bartók zenéjében együtt van a sámáni múlt és a beethoveni fenség, Szervátiusz Tibor is a maga útján járva hasonló értékeket forraszt össze. A négyféle stílust fölleltározó tekintet ezért nem érezheti idegennek egymástól a bálványszerű szobrokat és a mértan-érzékiséget árasztó Nap-sorozat szobrait vagy a Krisztust.

E hiányos, csonka kiállításnak – a megnevezhető rendezőkön kívül – a legszigorúbb rendezője mégiscsak a sors volt. A Kelet-Közép-Európát belülről is sorvasztó körülmények. Lenne kedvem megbírálni, kivesézni ezt a sorsot. Megnyitóm azonban szándékosan lemond a politikaboncolás vérrel és szégyenkezéssel együtt járó műveletéről. Mindenekelőtt azért is, mert nem igazságtevésre határozta el magát, s nem is szenvedélyrobbantásra, hanem örömre. Igen, a kiállítás megnyitója annak akar örülni, hogy egy megkerülhetetlen nagy magyar szobrász végre a nyilvánosság elé állhat, s feketére égetett szobraival azt mondja el nekünk s a világnak, amit szavakkal amúgy se tudnánk elmondani.