Szervátiusz Tibor „Dózsá”-ját nézve…

Körülnéz az ember Szervátiuszék kolozsvári műtermében, s különös érzékcsalódás éri. Mintha nem szobrokat látna maga körül, hanem megtestesült, láthatóvá vált érzékenységet; fát, vasat, márványt s követ alakító gondolatokat. Kifürkészhetetlenül és mégis pontosan működő természetátalakítást. Egy megdolgozott, több mázsás tuskó is szinte szemünk láttára esik át a gyötrelmes alakváltozáson. Gyökerei nem is olyan régen még a földbe kapaszkodtak, s most elvágva, elmetszve, fejtetőre állítva fölfelé merednek. De nem is gyökerek már, hanem fájdalomtüskék. Nem is tüskék már, hanem lángok – testet, koponyát, történelmet megemésztők. A vasabroncs, a szigorú koronapánt is ott feszül már az elszenesedő homlokcsont körül; egy ember – vagy egy nemzet? – összeszorított állkapcsa fölött. Hallom: szögeket vernek eleven fába, eleven húsba. Hallom: sercegnek, ropognak a rostok; a fa évszázados idegei. S két fekete szakadék is támad a tuskón: hamu nélküli szemek. Aztán lejjebb egy újabb szakadék: a száj. És már összetéveszthetetlen a látvány: Dózsa életes és halottas arca néz ránk, néz szembe velünk.

Akárhányszor megfordulok a műteremben, ez a folyamat mindig lejátszódik előttem. A késznek mondható szobrok jelenlétemben születnek újjá. Tuskó- vagy otromba kőlétüktől jutnak el szellemi létezésükig.

Természetesen szó sincs itt semmiféle ördöngösségről. Sőt, még arról sem, hogy a két Szervátiusz: Apa és Fia valamiféle rendhagyó művészi elv szerint alkot. Legföljebb arról, hogy a történetileg kialakult képzőművészeti korszakok esztétikája helyett a legősibb s egyúttal legegyetemesebb elv ösztönzésére figyel. Az európai szobrászatot meghatározó görög vagy részben a belőle megszülető absztrakt szobrászat helyett Ázsia-mélyi mintákkal és őskultúrákkal keres kapcsolatot.

Ugyanarra törekedve a szobrászatban, mint a zenében Bartók. Nem véletlen tehát, ha műveik kapcsán legtöbbször épp a bartóki jelző hangzik el.

De mit is jelent ez a jelző?

Az egymásból kisarjadó két életmű jellemzése helyett Szervátiusz Tibor egyetlen szobrán, a már megidézett Dózsa-fejen próbálom ezt kitapogatni.

Szervátiusz Tibor „Dózsá”-ja az egyetlen Dózsa-szobor, amely nem robbant ki irodalmi képzettársításokat. Nem a történelmi esemény jut az eszünkbe róla, hanem az esemény ereje, kiterjedése. Nem a tüzes trón vagy a fölzabáltatott parasztkirály, hanem egy minden időknek szóló forradalmár magatartása. Teste és elképzelt mozdulatai helyett egy tűzzel maratott arc tüzet legyőző hatalmát látjuk. Szögletek, gyűrődések szigorú és fájdalmas lázadását. A dózsai arc így azonosul a dózsai igazsággal. Szervátiusz nem a hőst keresi Dózsa Györgyben, nem is a vértanút. De azt, ami mindkettőben közös és visszafordíthatatlan. Tudja, hogy a történelem csupán azoknak tágas és mellkast hullámoztató tér, akik inkább csak ábrándoznak a cselekvésről. Akik cselekszenek, azoknak mindig sebesülés. A kettős szoborarc kivésve, kifaragva, kiégetve is csupa seb. Ájulás és tiltakozás egyszerre. Ereje nem a nagyarányúságban van, s a túlméretezett tékozlásban, hanem a végső dolgokhoz való súrlódásban. Mert Szervátiusz nemcsak mint szobrász, de mint töprengő ember is tudja, hogy a nagyság sosem arány kérdése, hanem a lényeglátásé.

A népdalok, balladák közelségében megszülető Dózsa-szobor könnyen összetalálkozhatott volna egy olyan stilizáltsággal, amit a népiség, a történelmiség megülepedett indokai még napjainkban is hitelesítenének. Szervátiusz Tibor azonban messze túllendült a népiség és a színpadias történelem belátható világán. Dózsa-szobra az időben is úgy teszi jelenlévővé Dózsát, történelmünk egyik legnagyobb szabású alakját, hogy kitágítja vele történelmünket. Emberiségarányúvá növesztve azt, ami benne emberiségarányú volt.