Szervátiusz Jenő szobrai Sopronban

Tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt a Szervátiusz név Magyarországon csak keveseknek jelentette azt, amit a maga valóságában, művészi és emberi teljességében jelentett. Sokaknak ismeretlen volt: különös, furcsa, távoli, deákosan veretes. A félálmukból ébredők, első hallásra, talán még Mátyás udvarához is inkább társították, mint a tegnapi s a mai Erdélyhez.

De a tévedésekhez idomított szemek egyszer csak megremegtek: halálos Dózsa-fej nézett vissza rájuk, élőbben minden elevennél. Szájüregében számon kérő, Jeremiási csönddel. Aztán egy Ady-fej. Egy Petőfi. A Kékszakállú herceg lerombolhatatlan ázsiai arca. S ahogy oszladozott a kábulat, a magyarság egységes szellemét megosztó határok is kezdtek eltünedezni. Szobrok léptek a tudatlanság helyére. Baltával faragott domborművek, oszlopok takarták el mindnyájunk közös szégyenét: kijátszhatóságunkat.

S mindaz, ami érhetetlenül távol volt, a hatvanas évek közepétől kezdve, közel került. Szervátiuszék neve Magyarországon fogalom lett. Együtt is és külön is. Külön az Apáé, külön a Fiúé. Lett a csöndes konokság neve, az összekapcsolható láncszemek neve, s kicsit a szobrászok neve is. Hogy néha romantikus zöngék is körülzsibongták? Erről Szervátiuszék tehetnek legkevésbé. Sőt még a túlzásba esőket sem igen hibáztathatjuk miatta, mert nemcsak a magánlélektannak: a politika lélektanának is alaptörvénye, hogy a megsértett emberi s történelmi igazságérzet mindig keres magának jelképeket. A körülmények hatalma ellen művek s kikezdhetetlen magatartások hatalmával tiltakozik. Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor művészete azért válhatott jelkép-erejűvé, mert jelkép-erejűen képviselte a határokon túli magyarság sorsát. A fa, melyet vésővel, fejszével, tüzes vasakkal faggatni kezdtek, visszavonhatatlanul mondta a mondandóját. Mondta a márvány, a kő, a gyémántnál keményebb andezit.

Szavakat bárhol és bármikor cenzúrázhat a világ, de egy mosolyt nem, de a sírást nem, de a halált nem, de a fában és vasban föltámadó szellemiséget nem.

Legföljebb kirekesztheti.

Sajnos itt Sopronban is ennek a kirekesztettségnek vagyunk tanúi. Hiszen abból a hatalmas életműből, melyet Szervátiusz Jenő megteremtett, újra csak töredéknyi anyagot láthatunk. Csupán a Magyarországon található szobrok egy részét, zömükben régieket. Pedig semmi sem indokolja, hogy egy olyan válogatást, amit már Bukarest és Kolozsvár látott, mért ne láthatna Prága, Budapest vagy éppen Sopron.

De az ünnepi alkalmat ne súlyosítsuk panaszokkal. Ha kulcslukon át pillanthatunk is be a huszadik századi Erdély első nagy magyar szobrászának a műhelyébe, úgy pillantsunk szét, mint aki a részletek alapján is az egészet látja.

Bartók és Tamási Áron neve sokat segíthet az eligazodásban. Mindketten szellemi társai s rokonai voltak Szervátiusz Jenőnek. A különbözőségük is hasonlóságukból ered. Az Este a székelyeknél vagy A fából faragott királyfi zenéje ugyanabból a kultúrából fakadt föl, mint a Támási-novellák; ugyanabból, amelyiknek ösztönös ereje Szervátiusz csuklóját is mozgatta és mozgatja. Akadhatnak olyanok, akik az itt kiállított Cantata profana domborművet a híres bartóki mű illusztrációjának hiszik. Erőszakkal nem óhajtok meggyőzni senkit az ellenkezőjéről, de az árnyaltabb gondolkodás érdekében kétszeresen is aláhúzom, hogy fontosabb ebben a drámai faragású műben az életrajzi elem, mint egy másik mű látványos értelmezése. Apa és Fiú mítosz-erejű elszakadása avatja személyessé. A visszafordíthatatlan törvény, hogy a Fiúnak, ha belőle sarjadt is, mássá kell válnia. Szervátiusz Tibornak mássá, mint Szervátiusz Jenőnek. Mert becsület, szeretet lehet, de a visszatérés a szülők világába lehetetlen.

Egyik méltatója „önéletíró szobrász”-nak nevezte Szervátiusz Jenőt, utalva a sok-sok önarcképre s azokra a szobraira, melyekhez egy-egy szóban is elmondható személyes esemény kapcsolódik. Mint például az itt is látható Hargitai pásztorhoz vagy a Rőzsehordóhoz. Noha mindegyik mögött csakugyan ott ékeskedik a történet, a befejezett szobrok mégsem a történetet mondják soha. Mindig a történetek lényegét: a ráadást, a többletet. Azt, ami nem az egyszeri életre, hanem magára a létezésre utal. Evésre, ivásra, gyászra, munkára, férfi és nő kizökkenthetetlen ősi viszonyára. Ez a személyesség – ahogy József Attilánál – Szervátiusz Jenőnél is az egyetemesség eszköze. A korszerűség és a korszerűtlenség agyonpaprikázott és agyonunt vitáit ezért kerülhette ki kétségek nélkül. Ő az a jó csillag alatt született művész, akinek nincsenek elméletei. Csak élete van, s az életének célja. A humanizmusa se más, mint a mesterség örök gyakorlása. A dolgozó kéz nem papol, nem gesztikulál, hanem teremt. Műveiben így sohasem az a megszentelt, amit egy vallás vagy egy ideológia szentesített, hanem amit az emberi szenvedés. Akár a népballadáink világában.

Talán ezért is kötődik hozzájuk eltéphetetlenül. A hang, a balladai hang, amely irodalmunkban is csak elvétve szólalt meg hitelesen, Szervátiusz Jenő tiszafáiból, juharfáiból beszélni kezdett. Beszélni, mint a falba épített asszony.

S ahogy a magyar szellem világa elképzelhetetlen Arany balladái nélkül, ugyanúgy elképzelhetetlen már Szervátiusz Jenő balladaszobrai nélkül is. Ha a fia művészetével kellene az övét összehasonlítanom, itt, ebben az erőteljesen meghatározott sávban húznám meg köztük a határt. Az elválasztó és az összekötő vonalat. Mert ha Szervátiusz Tibor a magyarság mítosz-erejű alakjait mintázza: Dózsát, Petőfit, Adyt, Bartókot, Móriczot – Szervátiusz Jenő a balladaiakat.

Befejezésül hagytam, amivel kezdenem kellett volna. Volt néhány nagy szobrászunk ebben a században is. Elég, ha csak olyanokat említek, mint Medgyessy Ferenc, Mészáros László, Ferenczy Béni. De ők kivétel nélkül a görög-római mintákból merített európai szobrászat követői voltak. Kortársukként Szervátiusz Jenő volt az első, aki a reneszánsz óta eluralkodott példával és esztétikai világképpel szakítani mert. Nemcsak a középkori és a barokk kori Erdély fafaragóiban keresett elődöket, de olyan nagy kultúrák írott kőszobraihoz hátrált vissza, melyek ízlésünket, természetünket, belső hajlamainkat sokkal jobban kifejezik, mint az európai szobrászat formalehetőségei. A Tamási Áronnak faragott síremlék s a Pápa város megbízásából most készülő Jókai-szobor a szónál világosabban bizonyítja, hogy a magyar szobrászat – az ábrázoló, a lélektani és a színpadias vonásaitól – hogyan jutott el Szervátiusz Jenővel a kultikus erejű alkotásokig.

Lehet, hogy ez a sorsfordító pálya, ez a munkában eltöltött fél század Szervátiusz Jenőnek nem éppen jó mulatság, de eredményeit tekintve férfimunka volt.

 

1976

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]