Találkozás a szoborral

Mikor először láttam Ferenczy Béni Petőfi szobrát, magam is meghökkentem. Ott állt a kiállítási terem múzeumi csöndjében, kicsit idegenül, de kamaszos hetykeségében is fönségesen. Kirítt a környezetéből. Nem illett hozzá a falak szelíd geometriája, sem a szűrt világosság; nem illettek hozzá a fölaggatott képek, csak egy-egy növény messzebbről odavilágító zöldje tette számára valamennyire otthonossá a világot. Talán még saját anyaga ellen is tiltakozott. A mészfehér gipsz meghalványította, s a halottak emlékezetét idézte föl a belső lángolással egy időben.

Közömbösen már akkor se nézte senki. Voltak, akik nevettek rajta, és szívesen odállítottak volna mellé egy madárijesztőt: rémüljenek el tőle a szemek s nézzék csak továbbra is a Duna-parton azt a Petőfi-szobrot, mely embertelen magasságban, megtermetten és göndören, öklét emelgeti a viharokba. Méghozzá olyan regényesen és szépfiúsan, azt hinné az ember, az egekből néha kölnivíz is csurgadozik a mellére.

Persze voltak olyanok is, akik az első pillanatban megértették, hogy Ady, Illyés és mások után most egy merész szobrász tapossa szét a cifra koszorúk kazlait, s az idővágta szalagokat, melyek úgy körülkígyózták, hogy Petőfit már alig lehetett tőlük látni.

Nagy László – Ferenczy szobrának első méltatója – nem csupán gyönyörűen és elvont rajongással írt öt évvel ezelőtt a műről, de melegében sürgette, hogy öntsék bronzba, és állítsák föl valahol, mert bűn lenne, ha arcra bukva porosodna meg valamelyik raktárban, a homály rongyaival letakarva.

És íme, Gyula egyik terén ott áll már a szobor, fák, bokrok karéjában, cementmezőben, alacsony talapzaton. Bronza már patinát kapott, megsötétedett, de még így sem hódította meg a várost. Mióta fölállították, a botrány útszéli múzsája röpköd körülötte. A helybeliek úgy beszélnek róla, mint élő személyről: a város hivatalosan bejelentett polgáráról, aki inkább egy sovány és hóbortos különcre hasonlít, mint a Költőre. A szülők állítólag azzal példálóznak gyerekeiknek, ha nem eszik meg a spenótot, olyan girhesek és kukoricaszár lábúak maradnak, mint a szobor. A városlakók fanyalgását gyakran megerősíti a „magasról” érkező személyek véleménye, akik a tekintély és a hozzáértés maszkja mögül lenézően nyilatkoznak róla.

Mit lehet az ilyen értetlenségre felelni? Legyintsen az ember, s nyugodjon bele, hogy mindig ez volt a remekművek sorsa? Hogy megvetés és alpári röhej kísérte a művész hadakozó szellemét? Hivatkozzunk az időre, mely a szem és az agy hétköznapi képességét évtizedek múltával majd hozzáidomítja a múzsákéhoz? Megrökönyödésem első perceiben valami ilyesfélével érveltem ismerőseimnek. Később – egy átcsatangolt nap és egy átcsavargott éjszaka után – már személyesebb érvekkel tudtam volna hadakozni, mert a szobor jelentőségét állandó lakhelyén s az időtlenség madártávlatából figyelve értettem meg magam is igazán.

Jártam a Körös-parton; az iszapos, zöld víz időnként fölszínre dobta a hajdani szegények elmerült arcát, kik a partról vagy otromba csónakjaikból kihajolva halásztak benne napkölte előtt vagy alkonyat után. Volt idő, mikor úgy elszaporodott a hal, hogy hemzsegett tőle a víz, mert irtózatosan megfogyatkozott itt az ember. A török hódoltság idején Békés megyében mindössze háromezer lélek maradt. Vajon, nem ezt a múltat élte-e meg magában Petőfi? Emlékezete a nemzeté volt.

Jártam aztán a várban. Az egyetlen, hírmondónak maradt alföldi várban. Rideg téglalátomás. Szabályos, mint egy ketrec vagy mint egy kőkoporsó. Nincs benne ötlet, építészeti lelemény. Érződik rajta, hogy a legriasztóbb és a legmeztelenebb szükség hozta létre. Bekóboroltam termeit is. Kongtak, de nem az ürességtől, hanem a történelem döbbenetétől Az egyik mélyedésben halomnyi koponya, borda és lábszárcsont. Hány Hamlet kellett volna e hazában, hogy koponyával a kezükben, méltón a balladás időkhöz, a nagy bukásokhoz, elmotyogják a lenni és nem lenni igéit? Gyula egyetlen város a sok közül, de ha fölhánytorgatnánk alatta az idő mélységeit, alig találnánk sima és nyugodt rétegeket. A hazafoglalástól Világosig, sőt tovább, olyan e táj történelme is, mint azé az arcé, amelyet karddal, ostorral és késsel fölsebeztek. Elég kilépni a várból, s néhány méterrel odább menni, a föld, ahol megáll az ember, ismét gyásszal van elkeverve. 1849 augusztusában ezerháromszáz honvéd tisztet hajtottak ide a cár dzsidásai, hogy átadják őket az osztrákoknak. A tisztek közt ott volt a tizenhárom aradi vértanú közül kilenc. Csodálkozzunk, hogy nem hasadt meg a föld?

De menjünk tovább; az egyik házban Erkel született, s amott a park legvénebb fája alatt írta a Bánk bánt, megidézve mellé Tiborcot is, vagyis magát a népet. Hallani lehet a szél szopránját s a tébolyét. S ott, abban a házban Jókai bujdosott a csatavesztés után; ama sárga épületben pedig maga a Költő szónokolt még a csatavesztés előestéjén, a feljegyzések szerint utoljára…

Így kószáltam a városban és a történelemben egyszerre. S hajnali ötkor fordultam rá véletlenül arra az útra, mely ismét a szoborhoz vezetett. Már messziről észrevettem. Csöndes volt minden. A kövek, a tornyok, a fák, kiszolgáltatva a szánalom nélküli álomnak, még némák voltak. Csak az elpusztíthatatlan ég kezdett nyiladozni.

Sehol egy kocsi, sehol egy autó, sehol egy ember. Megfosztva magam minden érzelgősségtől, ebben a furcsa csöndben azt éreztem, valami nagy víz énekel, s készül nekilódulni mellemnek. Mi volt ez? Érzékcsalódás? A fáradt idegek játéka vagy a rádöbbenés élménye, hogy élt egy költő, és most itt áll előttem a szobra, oly megrendítő testközelben, hogy kezet is foghatnék vele? Önmagában már ez is fölemelő. A nemzet nagyjai szinte kivétel nélkül oly magas talapzaton állnak, mintha az utókorra csupán fenségüket hagyták volna örökül, sőt, sokszor csak színészi pózaikat. Petőfi még ebben is forradalmár. Leszállt a földre, s ha nagyon esik az eső, csizmájára fölfröccsenhet a sár. A művész akarta így? Az ő érdeme ez? Annyiban föltétlen, hogy a százesztendős cifrálkodás és eszményítés után végre azonosulni tudott magával a költővel.

Körülsétáltam a szobrot. Hátterében már nemcsak fák, bokrok éledeztek – a történelem is! Odatartozott e különös háttérhez a sárga koponya-halom, a vár, a Bánk bán fája, a víz mélységéből előúszó jobbágyarcok, a száztizenhét évvel ezelőtt letaposott fű némasága. S mennyivel más volt így nézni a művet, mint gipszbe öntve a múzeumban. Itt, e komor díszletek közül emelkedett ki. Tenyérben is elférő, kamaszos sziklafeje, láthatárt széthasító tekintete nem őrzött meg semmi lényegtelent. Teste megkövült láng már. A szenvedély legyőzte benne a húst; az anyag reménytelenségét legyőzte az értelem reménye, mely világszabadságról s a szellem napvilágáról beszélt. Kit zavarhat hát a „soványsága”, különösen, ha tudjuk róla, hogy ilyen volt? A kéz, a láb, a derék fenségét éppen az a soványság és inasság adja. Vajon, hogy mutatott volna Barabás eszményített rózsaszagú Petőfije egy disznótorban vagy a négyökrös szekéren? Kortársai közül sokan idealizálhatták. Ady szerint még az „ibolya-szemű” Jókai is rosszul látta. De ha ők megaranyozták is, követhetjük-e hamisításaikat? Maga a költő tiltakozna leginkább ellene. Nem akarom megrágalmazni őket, de bizonyára hiúságból hasonlították magukhoz. Érezniük kellett, hogy köztük Petőfi a legemberibb csoda… Ábrázolhatták-e tehát természetesebben és egyszerűbben? Barabást saját stílusa is becsapta. Gondoljuk el, milyennek hatott volna a valóságos Petőfi-portré az arisztokratákról készített, finomított rajzai és festményei között. Bizony, bizony félelmetes stílustörésnek.

De mindez nem számít ma már, mikor készen van az egyetlen, Petőfihez méltó szobor, s látható is Gyula egyik parányi terén. Lehet, sokan csak a Véres napokról álmodom, a Nemzeti dal, és Szörnyű idő című versek költőjét ismerik fel a műben. A táj és a történelem felőli közeledésem ellenére fölismerem benne azt is, aki disznótorokba járt, és közben hamleti tudott lenni, aki betyárokról írt, huszonnégy évesen Goethéről nyilatkozott, meggondolkoztató elfogultsággal és érvénnyel. Ő írta a Tündérálom című verset s a Szeptember végént? Igen, Ő, ez a vézna, isteni fiú!

Az út, melyen mostani helyéről végigtekinthet, nemcsak jelképesen, valóságosan is halálba vivő útja volt. Aki erről az útról közeledik feléje, találkozni fog szobrával és szellemével, mint ahogyan én találkoztam.

 

1961

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]