A másik élet

Aki csak úgy gondtalanul és felületesen belelapoz ebbe a könyvbe, rajzgyűjteménynek hiheti. Egy ismeretlen vagy egy derengő nevű művész albumának, amelyet tollrajzok, kréta- és szénrajzok mellett, akvarellek is élénkítenek. Minden külsődleges jel ezt a látszatot erősíti. Ezt erősítik a lendületesen fölvázolt székelyföldi tájak, városképek, falurészletek; az impresszionisztikus beleéléssel megelevenített hegyek, hegyoldalak, templomtornyok és völgyvidékek.

A felületesen kalandozó szem azonban téved. Vákár Tibor grafikákra és rövid, eligazító szövegekre hangszerelt könyve, a látszat ellenére sem képzőművészeti munka. Nem album, de még csak nem is látványos útibeszámoló egy keresztül-kasul bebarangolt tájról.

Valami más.

Valami egészen más.

Könyve műfaját nem is egyetlen fogalom, hanem egy lassan kibontható gondolatsor értelmezheti csupán.

Kezdjük tehát az első harangkondulásos adattal. Vákár Tibor építőművész és grafikus s mint annyian mások az országban, Erdély szülöttje. Ezerkilencszáznyolcban látja meg a napot Gyergyószentmiklóson, katolikus örmény családban, ami a szóbeszéd szerint olyasfélét jelent, mintha Magyarországon valaki jásznak vagy kiskunnak születik, azaz: magyarabb magyarnak másoknál. Természetesen nem a hangosságban, hanem a hűségben. Nyolcesztendős, amikor az első világháború titkos szerződései nyomán a román csapatok benyomulnak Erdélybe, s a családjának el kell menekülnie előlük. Magyarországon húzódnak meg egy esztendeig, majd újra visszatérnek szülőföldjükre.

Hányattatásuk azonban ezzel nem fejeződik be. A térségben új történelem kezdődik és új megpróbáltatások. Előbb Marosvásárhelyre sodródnak, majd vissza Gyergyóba s onnan Csíkszeredába. A trianoni döntés pedig, mint valami terrorista merénylet pokolgéprobbanása átröpíti őket ismét az anyaországba.

Vagonban laknak évekig Pesten, a Császárfürdő szomszédságában. Gyergyó magas hegyei, zuhatagai és szálfenyői helyett törpe kavicshalmokat kapnak kárpótlásul a sorstól s néhány csenevész bokrot a Dunaparton. Szülőföld-hiányuk vészes vérszegénységként jelentkezik: kóvályognak és szédelegnek tőle. De szédelgésük nemcsak az érzékelhető világ megcsonkulásából fakad, hanem a fejszével földarabolt erkölcsi világéból is. Teljesen fölfoghatatlan számukra, hogy Erdélyt, százezrekkel együtt, azért kellett elhagyniuk, mert magyarok. A történelem, a Mohács utáni századokban ugyan jónéhányszor megtépázta Erdélyt, de a Trianonnal előnyhöz jutó győztesek elődeit soha nem kényszerítette senki hűségesküre a magyarok iránt. Főként arra nem, hogy életüket és lelkületüket mentve, tömegesen hagyják el a századok óta közösen lakott hazát. A románság Erdélybe inkább betelepült, semhogy szökött vagy menekült volna belőle.

A fiatal Vákárt ennek az erkölcsi sérelemnek és megrendülésnek a fájdalma nevelte. Múlhatott az idő, ő Pesten is erdélyi maradt. A középiskolában, a Műszaki Egyetemen, a képzőművészeti szakon. Az maradt szóhasználatában, érdeklődésében és deréktartásában. Ha Budapest éppenséggel nem Rodostó volt is számára, de kényszerű szellemi kirendeltség, amelynek ügyes-bajos dolgait erdélyiekhez méltó becsülettel bonyolította.

Vákár a harmincas években előbb művészdiplomát, majd pedig mérnökit szerez. Szakember és művész lesz egy személyben. Életének ez a kettőssége szinte csak meghosszabbítása az ő kényszerű kétlakiságának: erdélyiségének és magyarországiságának. Amolyan külön megpróbáltatás, amely az egyébként is gyötrődő erkölcsi lényeket szokta áldásosan kísérteni és sújtani.

Sorsának második nagy sújtása mégsem ez lett, hanem az új háború és ami utána jött. Ő, akinek fiatal fejjel már létélménye volt a romok közül való föltápászkodás, az újrakezdés, az 1945 utáni években makacs buzgalommal veti bele magát az ország helyrehozatalába. Épületeket tervez s műemlékeket véd. Az általános megújulásban akkortájt a legtöbb embernek csak a változásra és a változtatásra van képessége. Vákárnak a megőrzésre is van. Nélküle például a Diósgyőri várat az idő labanc hordái már régesrég szétdöngölték volna.

Sajnos a negyvenes évek vége s az ötvenesek eleje nemigen kedvezett az efféle múltmentésnek. A magyar századokat inkább kárhoztatni kellett, mint restaurálni. Vákár szívós ragaszkodása minden régi várfalhoz, bordaívhez, árkádhoz, címerhez, egyáltalán a nemzet folytonosságát őrző hagyományokhoz, ismétlődő konfliktusokat zúdított a fejére. Hol összeférhetetlenséggel vádolták, hol nacionalizmussal. Aggódásai alatt csak kevesen érezték meg erdélyiségét, mely fölfokozott félelemmel figyelt minden hanyagságot, közönyt, hazaárulást. Hajlíthatatlanságának emlékezetét tizenegy elhagyott munkahely kihűlt hamuja őrzi.

Kár szépíteni a sorsot: Vákár Tibor élete is, mint sok kortársáé, meghasonlott élet: erkölcsileg töretlen, látható eredményeiben töredékes. Jóval kisebb szabású, mint amire megbízatása volt és képessége. Ezt nemcsak más tudja, hanem ő is.

Azt hiszem, ezek a rajzai is, amelyekből most összeáll ez a könyv, egy különleges erkölcsi számvetés során bukkantak elő. Úgy lapultak addig a mappáiban, mint följegyzések, naplójegyzetek, műhelyforgácsok; mint egy elföldelhetetlen vonzalom tárgyi bizonyítékai, de ahogy a kifosztott építészarc megjelent a tükörben, a mellékesnek ítélt rajzok föltámadtak. Egyik a másik után. Jöttek tanúskodni: „Itt vagyunk mi is. Ha városrendészeti terveidet félre lehetett is tolni, és restaurálási elképzeléseidet – minket nem lehetett! Mi nem tolongtunk, mi nem könyököltünk, mi csak várakoztunk, mint a te második életed…” És a nyolcvanadik életévét betöltő Vákár Tibor most, kisemmiztetése lidérceit szétzavarva, rajzait vette elő.

A kép mindig összefoglalás, vallja a legköznapibb esztétika is. Sosem a láthatót adja vissza hűen, hanem csak láthatóvá teszi azt. Láthatóvá? Néha csak elképzelhetővé. Vákár Tibor kilencvenhat grafikája, illetve festménye: kilencvenhat jel, metafora legszűkebb hazájáról, a Székelyföldről. Emlék és emlékeztető. Hisz aki végignézi e könyv lapjait, nem csupán lágy dombvonalakat láthat rajtuk, nem csupán a fából ácsolt harangtornyokat, hegyi kápolnákat, hágókat, de megelevenedni láthatja általuk az időt, a tegnapit, a mait, Erdély elkülönült történelmét, amelyet századokig tragédiák és Bethlen Gábor-i aranykorok feszültsége tartott termékeny egyensúlyban – mostanában viszont a félelem, a gyűlölködés, a hisztéria abroncsai. Lapozzunk csak vissza a hajdan-időkbe: Brassó, Kolozsvár, Csíkszereda, Nagyszeben, Marosvásárhely, Segesvár, Székelyudvarhely, Szamosújvár. Magyar és szász városok egymás mellett párban! Sőt itt-ott örmény színezetűek is! Erdély negyvenkilenc történelmi városából hetet a szászok, a többit pedig egy-két bányaváros kivételével a magyarok alapítottak. A Szent István óta eltelt évszázadokban Erdély földjén román alapítású város nem épült egy sem! Márpedig várost az épít elsősorban, aki országot épít. És védelmezni is az védelmezi! Hány tatárbetörés sebhelye azokon a tájakon, városokon, amelyek Vákár rajzain elénk villannak! És hány kaszaboló zsoldos osztrák seregé! A templomkertekben kihantolt tömegsírok tanúskodhatnának róluk! A támadók nem hegyilakó pásztornépek telepeit dúlták föl soha, hanem az Erdélyt védelmező magyarokét, székelyekét, szászokét.

Manapság, sajnos, pört újít, aki a történelmet hívja tanúul. Mégis rákényszerülünk erre, mert meg kellett érnünk, hogy például a több száz évvel ezelőtti magyar alapítású iskolákból végleg kiszoruljon a magyar oktatás, a magyar képzelet, a magyar észjárás, amely attól, hogy zenét, filozófiát, építészetet, matematikát szült, máris egyetemesnek számíthatott. Meg kellett érnünk, hogy Bolyai Farkas és Bolyai János városában a magyarul lombosodó tudományt mesterségesen elfagyasztották.

Amikor Vákár Tibor első vázlatait készítgette Gyergyóról, Csíkról, nem gondolta még, hogy rajzai egyszer majd túllépik szerepüket és emlékeztető szimbólumokká válnak. Hogyan is gondolhatta volna, hogy Kápolnásfalu vagy Csíkdánfalva parasztházairól nekünk, ma élőknek, nem csupán Bartók Este a székelyeknél című műve jut eszünkbe, nem csupán az 1764-es madéfalvi veszedelem és a székelymenekülés, hanem az is, hogy a székely falvak és városok lakói manapság ugyanúgy menekülnek. Szöknek az erőszakos beolvasztás elől, a nincstelenség és a fölégetett jövő fojtó füstje elől: el, ki Magyarországra vagy a világ ismeretlen városaiba. Hargita fenyői helyett Svédország, Amerika, Ausztrália, Nyugat-Németország fenyői között tévelyeg tekintetük, s Tamási Áron nyelvét pedig az oslói vagy a Los Angeles-i matrózok nyelvével cseréli föl.

Az erdélyi románok, nemzetiségi jogaikat követelve, azzal érveltek a múlt század közepe óta, hogy Erdély az erdélyieké! Nemcsak a föld, hanem a sors, a kultúra és a történelem is. Hova tűnt ez az emelkedett hang? Hova a belátás, a türelem, amely emberivé tette ezt a hangot? Vajon mit szólnának a halottak, akik századokig kibírták egymás szomszédságát? Mit szólnának az élőkhöz, akik már nem bírják ki? Lehet, hogy ez a rajzgyűjtemény is átcsúszik lassan az ő világukba, ahol a grafikák nem grafikák lesznek már, hanem dokumentumok? Egy eltűnt világ holttá nyilvánításának a levelei, amelyek arról tanúskodnak, hogy minden csak: volt, volt, volt? Hogy a csíksomlyói passió megszületésének helye is múzeumi adalék csupán? És Orbán Balázs sírja is, a sorba állított székelykapukkal fönt a Szejke hegy oldalán nem egyéb, mint egy időszerűtlen fájdalom ornamentikája?

Nem, nem. Vákár Tibor rajzait még az erőszakos idő se tudja múzeumi szelleművé torzítani. Nemcsak az emlékezés ereje sűrűsödött össze bennük, hanem az emlékeztetésé is. Végiglapozzuk őket újra és újra, s csöndes bizonyossággal az szilárdul meg bennünk, hogy ott, ahol olyan városok, falvak, templomok s emberkéz formálta tájak alakultak ki, mint amilyenek a rajzokon elénk tárulnak, a földre kényszerített léleknek is kell még annyi hitének s életerejének lennie, amennyivel föltápászkodik ismét s megvédi föladhatatlan világát.