A rejtőzködő festőművész

Nincs könnyű dolga annak, aki Prunkl János bemutatására vállalkozik, hisz mindenekelőtt egy rejtőzködő embert kell előcsalogatnia az idő bozótosából, vakolatlan falak, szobák és vakolatlan álmok közül; egy szemérmességgel megáldott s megvert embert, aki sokkal inkább elvinne a vállán baráti szívességből egy gerendát Dorogig, Pécsig, mintsem hogy bevallaná: festő is vagyok.

Elődeink, akiknek a szemében még becsülendő érték volt a szerénység, a hozzá hasonló egyént finom és jámbor léleknek mondták, igaz felabarátnak, aki mindig átmelegíti azt a teret, ahol áll s azt az időt, amely megsűrűsödik körülötte.

Manapság ezek a jelzők már sértésnek is beillenének. A szerénység ma nem egyéb, mint az élhetetlenség és a mulyaság ikerszava. A figyelmesség és a szolgálatkészség pedig, ha nem is éppen őskori fogalom, a tegnapiság lesajnálandó patináját őrzi. Valami megmosolyogni való anakronizmust.

Azt gondolom, hogy Prunkl János esetében ez a tegnapiság, ez a tapintatos korszerűtlenség nemhogy sértő, de kitüntető és magyarázó fogalom. Kulcsszó. Gondolati jelentése nem a maradiság jól ismert képzeteit idézi elénk, nem a vaskalaposságot, hanem mindnyájunk közös tegnapjához: a gyermekkorhoz való kötődésünk létélményét.

Aki jártasság és beavatottság nélkül, csak úgy ösztönösen körülnéz ebben a kis teremben, első pillanatában azt is hiheti: gyermekrajzokat lát. Színes, erőteljes, elragadó gyermekfestményeket, amelyeket csodálkozó szem és magasrendű „sutaság” formált.

Amikor először láttam Prunkl János képeit, magam is ezt gondoltam róluk. Erről árulkodtak a képcímek, a témák: egy-egy szüret emléke, egy-egy utazásé, a Téli várkisasszony mesén átsugárzó alakja, s erről árulkodott a stilizálás foka, amely a földkerekség valamennyi gyerekrajzán ábrázolás helyett csak motívumokat ragad meg. Egy kerti díszmedencéhez például Prunkl Jánosnak is elég volt két hal, egy piros és egy fekete, hogy a medence létezését hitelesítse velük. Egy szomorúfűz megjelenítéséhez is elég neki néhány lefelé hajló vonal, hogy a bánat megtestesülhessen a világban is.

De később, másodszori és harmadszori szembesülésem után, rá kellett ébrednem, hogy Prunkl János képei, a látszat ellenére sem gyerekrajzok. Ami gyerekrajzszerű bennük, azt ő stílusként alkalmazza. Ugyanúgy, mint ahogy egyik festő például a kubizmus, a másik pedig az expresszionizmus stílusjegyeit.

Nem tudom ellenőrizni, csak föltételezni merem, hogy az előző századok gyermekei ezredannyit nem rajzoltak, mint a huszadik század szülöttei. Vagy, ha rajzoltak is valamennyit, irkafirkáikat puszta játéknak tekintették. Korunk a barlangrajzok és a primitív művészetek hatására fedezte föl s kezdte el értelmezni a gyermekek művészetét, mely eredendően eltér az úgynevezett valóságutánzó festészettől. Attól is, amelyik az ikonok előtt vágta a csapást, és attól is, amelyik az európai realizmusok előtt. Mintha a gyermek látása megmaradt volna őslátásnak. Hiányzik belőle a perspektívaigény, a tér és az idő dimenziója s a legkezdetlegesebb anatómia szintúgy hiányzik. A valóságot néha ezek hiányában is meghökkentőbben képes kifejezni, mint a realizmus bármilyen eltökélt képviselője.

Most, hogy erről beszélek, fölidéződik bennem egy angol kisfiú iskolai rajza, harminc év távolából. A tanító azt a föladatot adta az osztálynak: rajzoljátok le magatokat szüleitek társaságában. Volt olyan, aki virágos rét közepén, vonaton, tengerparton rajzolta meg a családi képet, kifejezve természetesen azokat a testi arányokat is, amelyek megkülönböztetik őt a nagyoktól, de volt egy kisfiú, aki a fehér rajzlap vakító sivatagában tudta csak elképzelni magát hórihorgas apja és hórihorgas anyja között. A szülők karja irdatlan magasságból nyúlik le érte szinte az égből, ő pedig, mint egy összezsugorodott, beteg tücsök vonszolódik csak kezük ügyében, földközelben.

Soha valóságosabb és pontosabb képet! Az elveszettség realizmusát azóta is kevés kép tudta velem olyan megrendítően közölni, mint ez a realizmust félretoló gyermekrajz. Az igazat épp a torzítás fejezte ki hűségesen, a félelmet a csetlő-botló vonalak és arányok.

Bizonyos vagyok benne, hogy Prunkl Jánost is ezek a kiskorú rejtelmek igézhették meg. A csámpásság üde mágiája. Ahogy egy teret, egy házat, egy parkot megrajzol ferdén, görbült padokkal; hasraeső kerítéssel, rögtön érezni lehet, hogy a megtapogatható világ tárgyi részleteivel ő egyáltalán nem törődik. A dolgok ilyen vagy olyan utánzása helyett sokkal inkább a derűjüket próbálja meg kifejezni vagy mulandóságuk apró bánatát. Úgyis mondhatnám, hogy szinte elszántan változtatja meg a képre kerülő táj arculatát, a dombokét, a kápolnákét, hogy ne történeti vagy társadalmi valóságtartalmak sugározzanak ránk, hanem érzéstartalmak. Nézzük meg például Szüret című képét. A képen látható tárgyi és eseménybeli információk igencsak szegényesek. Mindössze két tőke szőlő, egy prés, egy présház emlékeztet a szüretre, s egy fehér ruhás lány, aki talán a közeledő szüreti mulatság főszereplője lesz, de az is lehet, hogy nem más ez a lány, mint a valamikori kamasz ábrándok hősnője, aki ma már múzsa képében jár vissza hódítani az őszbe. Ismétlem, semmi szervesség a képen: minden csak jel, jelzés, elnagyolt stilizáció. Az egész kép mégis örömet okoz nekünk. Méghozzá olyat, amilyent egy boldog, szüretelő gyerek maszatos arcáról is leolvashatunk. Hasonlót mondhatnánk el a Téli várkisasszony című festményéről is.

Prunkl János olyanokat fest, ami nincs a valóságban, ami azonban mégis úgy hat, mintha volna. A hóban ácsorgó piros fák az élet egyszerű örömeiről tanúskodnak, mint Franz Marc kék színű lovai a tavaszban.

Valójában meg kellene botránkoznunk, hogy felnőtt létére valaki ilyen gátlástalanul fordít hátat a modern kor csattogó gépeinek, katasztrófáinak, a politika gondterhelt vagy mosolygó szörnyeinek, de ha megbotránkoznánk is, gondoljunk közben arra, hogy az efféle világmegtagadások, hátraarcok szokták új utakra téríteni az embert. Bizonyos pillanatokban egy jó helyre leszálló lepke is befolyásolhatja a történelmet.

Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy Prunkl János festészete máris ilyen arányú és máris ebben a mederben halad előre. Csupán azt, hogy a világ elől rejtőző festő ösztönösen rátalált valamire, amiben komoly lehetőségek lappanganak. Egy gondosan kimunkált gyerekrajz stílus, amely nem a külvilág, hanem a világra csodálkozó tudat eseményeit közvetítené, legalább olyan figyelmet kelthetne ma, mint amilyet kortársaihoz viszonyítva Henri Rousseau, a Vámos keltett, vagy a maga idejében Paul Klee.

Túl messzire futottam Prunkl János szerény kiállításától? Lehet. De ha a képek érzelmi s hangulati hatása mellett nem számolok be gondolati hatásukról is, talán a legfontosabb igazságot hallgatom el.

A képek esendő bájáról s megbízható derűjéről kevesebbet beszéltem, mint illett volna. De azt gondoltam, Prunkl János számára mindennél fontosabb, hogy ez a kiállítás ne csak a képeivel, vele is megtörténjék. Érezze meg, hogy az ő játékaira s boldog színkeveréseire is szüksége van a világnak.